1979: Szuperszónikus visszavágás

Az előző évi nagydöntő visszavágóján a Seattle SuperSonics revansot vett a Washington Bulletsen, és elhódította az 1979-es bajnoki aranygyűrűket, ezzel egymást követő harmadik évben nyerte meg olyan csapat a bajnokságot, amelynek ez korábban sohasem sikerült.

1979-ben már nem számított olyannyira meglepőnek, hogy a Washington Bullets és a Seattle SuperSonics játssza a nagydöntőt, mint egy évvel korábban, ugyanis e két csapat végzett a Keleti, illetve a Nyugati Főcsoport élén az alapszakaszban.

A címvédő Washington 54 meccset nyert Keleten, mögöttük a San Antonio 48, a Philadelphia és a Houston 47, az Atlanta pedig 46 sikerrel zárt, míg Nyugaton a Sonics 52 győzelmet számlálva is első tudott lenni, de szorosan tömörült mögöttük a mezőny, hiszen még a hatodik helyen playoffba jutó Portland is 47-35-ös mérleget tudott felmutatni. Az alapszakasz MVP-je Keletről jött, a Houston centere, Moses Malone kapta az elismerést, miután 24.8 pontot, és a bajnokság legjobbját jelentő 17.6 lepattanót átlagolva egy év kihagyás után ismét a rájátszásba cipelte a Houstont.

Moses és a Rockets azonban felsült a playoffban, az Atlanta kiejtette őket az első körben, majd a Hawks igen komoly borsot tört a címvédő Bullets orra alá is, Wes Unseld, Elvin Hayes és társaik csak 4-3 arányban tudták felülmúlni a többek között „Fast” Eddie Johnsont irányítót, a kiváló pontszerző kiscsatár John Drew-t, illetve a sokoldalú magasember Dan Roundfieldet felvonultató ellenfelüket. A másik ágon összecsaphatott egymással a konferencia két leglátványosabb játékosa, Julius Erving és George Gervin vezetésével a 76ers és a Spurs, az ütközetet nagy csatában a San Antonio nyerte, szintén 4-3-ra. A Spurs aztán a Bullets elleni főcsoportdöntőben is ihletett formában kosarazott, 3-1-re is vezettek már a sorozatban, de aztán George Gervin keze kihűlt: az „Iceman” becenevű dobógép csapnivalóan teljesített a sorozat hátralevő részében, a Bullets fordítani tudott és újra a nagydöntőbe jutott, úgy, hogy a hetedik meccs mindent eldöntő kosarát kiscsatáruk, Bobby Dandridge három Spurs-védő szorításában küldte a helyére 8 másodperccel a végső dudaszó előtt.

A Seattle útja a döntőbe a Los Angeles Lakersen és a Phoenix Sunson keresztül vezetett. Kareem Abdul-Jabbar és a Lakers a playoff első körében pályahátrányból ejtette ki a David Thompson vezette Denvert, de aztán a Sonics könnyedén, 4-1- arányban átlépett rajtuk. Jóval keményebb diót jelentett Paul Westphal, Walter Davis és a Phoenix, a nyugati főcsoportdöntő is hétmeccses csatába torkollott, de végül a Seattle is újra a fináléba került, miután négy ponttal megnyerte a hetedik összecsapást az élete meccsét játszó fiatal centere, a 33 pontot szerző Jack Sikma vezetésével.

A Sonics kerete egy helyen változott lényegesen az előző idényhez képest, az atletikus center, Marvin Webster New Yorkba igazolt, helyére az inkább palánk alatti rombolásban jeleskedő Lonnie Shelton érkezett, és így több szerep hárult a finom kezű Jack Sikmára, akit az utolsó előtti idényét futó, korábban a Bostonnal két bajnoki címet is szerző veterán, Paul Silas mentorált. Míg a Sonics ellenfele, a Bullets továbbra is tán a liga legjobb, ámde javarészt korosodó magasember-állományát tudhatta magáénak (Unseld, Hayes, Dandridge, illetve a fiatalabb Mitch Kupchak és Greg Ballard), a washingtoni hátvédek nem tudták felvenni a versenyt az 1979-es nagydöntőben a seattle-i Gus Williams-Dennis Johnson párossal, és akkor ott volt még a Sonics mezében a hárompontos dobás bevezetése előtti időszak legjobb hárompontos-dobója, Freddie „Downtown” Brown is.

A sorozat első meccsét a holtfáradt Bullets otthonában rendezték, 36 órával a Washington-San Antonio keleti főcsoportdöntő hetedik mérkőzését követően. A fővárosiak ennek ellenére fel voltak pörögve, és tetemes, 18 pontos előnyre tettek szert, méghozzá egy cserejátékos, a 26 pontot szerző Larry Wright vezetésével. A negyedik negyedben aztán a Sonics ledolgozta hátrányát, és kiegyenlített, a találkozó legvégén a Bulletsnek viszont maradt még egy utolsó támadása. Wright tört ismét kosárra, dobását látszólag blokkolta Dennis Johnson, de a bírók faultot fújtak, Wright pedig értékesítette mindkét büntetőjét, ezzel nyert a Washington (99-97, 1-0). A második meccsre viszont végleg kifogyott a szufla a címvédőből, bár Hayes és Dandridge az első félidőben még szórták a pontokat, a Sonics védekezése a második játékrészre teljesen kikapcsolta őket. Gus Williams és Dennis Johnson is húsz pont fölé jutott, Jack Sikma és a sokoldalú kiscsatár, John Johnson dupla-duplázott, és a Seattle végül könnyedén nyert, elvéve ezzel a pályaelőnyt (82-92, 1-1).

Dennis Johnson támadja a Bullets gyűrűjét Greg Ballard ellenében

A harmadik összecsapás, immáron Seattle-ben, szintén tíz pontos Sonics-győzelmet hozott (105-95, 2-1). Dandridge nagyon próbálkozott, 28 pontot szerzett, de nem dobott igazán jól, Wes Unseld 23 pontot és 14 lepattanót gyűjtött, viszont Elvin Hayes betlizett (5/20 mezőnyből), ezt pedig nem bírta el a Bullets. Seattle-i oldalon mindenki nagyon élt, Gus Williams 31 pontot szórt, Sikma 21 ponttal és 17 lepattanóval igen komoly dupla-duplát szállított, Dennis Johnson pedig a tripla-duplával flörtölt (17 pont, 9 lepattanó, 9 assziszt).  A címvédő aztán a negyedik meccsre fel tudta szívni magát, a washingtoni hátvédsorból Kevin Grevey és Charles Johnson, akik az előző évi nagydöntő kulcsfigurái voltak, a vizsgált fináléban azonban eddig nem sokat mutattak, éledezni kezdtek. Mindketten 18 pontot dobtak, Johnson kosaraival szinte egymaga hozta vissza a meccsbe a negyedik negyed végén a Washingtont, majd Unseld duplájával a fővárosiak kiharcolták a hosszabbítást. Itt is fej-fej mellett haladtak a felek sokáig, kétpontos Sonics-vezetésnél Kevin Grevey dobása a második ráadást érte volna, ámde érkezett Dennis Johnson, aki ezúttal szabályos blokkot osztott ki, megőrizve a Sonics előnyét (116-114, 3-1). Gus Williams 36, Johnson 32 pontot dobott a meccsen, Jack Sikma 20 ponttal, 17 lepattanóval és 5 blokkal jelentkezett ezúttal.

Gus Williams kosárra tör Wes Unseld mellett, a háttérben Bob Dandridge

Magabiztosan érkezett így Washingtonba az ötödik mérkőzésre a Sonics, és kissé bele is aludt abba. Elvin Hayes iparkodott, 29 pontot termelt és 14 lepattanót szedett le, a Bullets a harmadik negyedig vezetett is, az utolsó játékrészre azonban összecsuklottak, a Seattle produkált egy 12-0-s futást, átvéve a vezetést, majd Freddie „Downtown” Brown távoli bombái kivégezték őket. 97-93 arányú idegenbeli győzelmével a Sonics 4-1-re megnyerte a nagydöntőt és a franchise történetének első bajnoki címét ünnepelhette a Washington pályáján (egy évvel korábban ugyanezt a Washington tehette meg a Seattle otthonában). Gus Williams közel 29 pontos átlagával a sorozat legjobb pontszerzője volt, ám a Finals MVP díját az egész nagydöntőben védő- és támadóoldalon is extraklasszis teljesítményt nyújtó hátvédtársa, Dennis Johnson kapta meg.

Sorozatunk ezzel fájdalmas búcsút vesz a Washington Bulletstől, akik mind a mai napig nem hogy a nagydöntőbe, de a főcsoportdöntőig sem tudtak eljutni (az előző szezonban a Washington Wizards által elért 49-33-as alapszakasz-mutató és Divízió-elsőség a franchise legjobb eredménye volt 1979 óta). A Sonics legközelebb 17 évvel később, 1996-ban játszhatott nagydöntőt Gary Payton és Shawn Kemp vezetésével.

Elülső sőr: Frank Furtado segédedző, Dick Snyder, Jackie Robinson, Fred "Downtown" Brown, Joe Hassett, Dennis Johnson, Gus Williams.
Hátsó sor: Lenny Wilkens vezetőedző, Dennis Awtrey, Tom LaGarde, John Johnson, Lonnie Shelton, Paul Silas, Jack Sikma, Mike Uporsky játékos-megfigyelő, Zollie Volchok GM, Les Habegger segédedző.

Dennis Awtrey. A vándormadár cserecenter már 1970 óta koptatta az NBA parkettáit, játszott Philadelphiában, Chicagóban, Phoenixben és Bostonban is, a Celticstől érkezett az 1978/79-es szezon közepette a Sonicshoz. A legjobb éveit Phoenixben töltötte, ahol 1974/75-ben 82 alapszakasz-meccsen 10 pontot és közel 9 lepattanót átlagolt, 1976-ban pedig tagja volt az abban az évben nagydöntőig jutó Sunsnak. A Sonics az 1979-es bajnoki győzelmet követően megvált tőle, Awtrey visszatért a Bullshoz, majd egy idényre a Sonicshoz is, végül a Portlandtől vonult vissza 1982-ben. Awtrey ellentmondásos megítélésű játékos volt: a pályán kívül szelíd, kedves, nagydarab fickó, a pályán azonban kifejezetten balhés figurának számított, aki palánk alatti tusakodások közepette bemosott egy-egy alkalommal Kareem Abdul-Jabbarnak, Bob Laniernek vagy Dave Cowensnek is.

Freddie „Downtown” Brown. Nem túlzás azt állítani, hogy Brown a hetvenes évtized legjobb távoli dobója volt, aki így is szép karriert futott be (több mint tizennégyezer pont az NBA-ben, egy bajnoki cím, egy All-Star szereplés 1976-ból), de valószínűleg lényegesen ismertebb lenne a neve, ha az NBA nem csak karrierje kilencedik szezonjában, Brown 31 éves korában vezeti be a hárompontos dobást (Freddie vezette is a ligát hárompontos-százalék terén a tripla első idényében, 1979/80-ban 44,3%-kal). Seattle-ben így is legendának számít, hiszen 1971 és 1983 között teljes NBA-pályafutását a Sonicsnál töltötte, visszavonulásakor ő volt a franchise-csúcstartó lejátszott meccsek, dobott pontok, bedobott mezőnykosarak és büntetők terén is, 1974-ben egy alapszakasz-meccsen szerzett 58, illetve 1976-ban a rájátszásban dobott 45 pontja a mai napig franchise-rekord. 1986-ban a Sonics visszavonultatta 32-es mezszámát. Brown a mai napig lobbizik azért, hogy a 2008-ban Oklahoma Citybe költöző Sonics helyett Seattle városa új NBA-csapatot kaphasson.

Joe Hassett. A másodéves cserehátvéd átlagosan nyolc percnyi játékidőt kapott meccsenként a Sonics mezében 1978/79-ben. A bajnoki győzelmet követően távozott Seattle-ből, 1983-ig tartó pályafutása hátralevő részében volt az Indiana, a Dallas és a Golden State játékosa. Egyfajta korai hárompontos-specialistaként 34-35%-os pontossággal dobta a triplákat 1979 és 1982 között, az 1979/80-as idényben bedobott 69 hármasa az egész ligában a negyedik legtöbb volt, 1981/82-ben pedig ő volt az egyetlen játékos az NBA-ben, akinek legalább egy sikeres triplakísérlete volt átlagosan meccsenként, úgy, hogy többször próbálkozott a mezőnyből hárompontossal, mint kétpontos dobással.

Dennis Johnson. A Seattle az 1976-os draft második körében választotta ki az atletikus hátvédet, Johnsont. „DJ” rohamosan fejlődött, és már második idénye végén ő volt a Sonics egyik vezéralakja az elveszített 1978-as döntőben, 1979-ben pedig lényegében csúcsra is ért (Finals MVP cím, első All-Star szereplés, All-Defensive First Team-tagság). Johnson minden idők egyik legjobban védekező hátvédje, rendkívüli rugóinak, gyorsaságának és agilitásának köszönhetően bármikor képes volt lefogni az ellenfél legjobb játékosát, játsszon az bármilyen poszton és legyen bármilyen kemény, Johnson keményebb volt nála. Rengeteg labdát szerzett, és hátvéd létére rengeteg blokkot is kiosztott, támadóoldalon pedig hasonló lendülettel támadta a gyűrűt. Ugyanakkor a fiatal Johnson egy nehezen kontrollálható, öntörvényű jelenség volt, aki számtalanszor összeveszett Lenny Wilkens vezetőedzővel, így egy évvel a dicsőséges bajnoki címet követően a Sonics a Phoenix Sunshoz cserélte DJ-t Paul Westphalért cserébe. A Suns színeiben Johnson további All-Star szerepléseket és All-NBA csapattagságokat gyűjthetett be, komolyabb csapatsikereket viszont azután tudott ismét elérni, hogy 1983-ban, már higgadtabb fejjel a Boston Celticshez szerződött, ahol két újabb bajnoki címmel gazdagodott (1984, 1986).

John Johnson. A kétszeres All-Star fregoliember Johnson karrierjét 1970-ben kezdte a frissen létrehozott Cleveland Cavaliers csapatánál, két All-Star szereplését újoncévében és másodévesen gyűjthette be. Játszott ezt követően Portlandben és Houstonban is, Seattle-be 1977 őszén érkezett, így mindkét döntős Sonicsnak tagja lehetett. Johnson, akit a monogramja nyomán "JJ"-nek hívtak csak Seattle-ben, hogy így is megkülönböztessék a "DJ"-nek nevezett Dennis Johnsontól, az egyik első igazi sokoldalú hármas volt a ligában, aki a Sonicsnál gyakran irányítót játszott 201 centis magassága ellenére, emellett passzolni, védekezni és lepattanózni is kiválóan tudott. 1982-ben vonult vissza a Sonicstól, több mint 11 ezer pont és közel 5 ezer lepattanó tulajdonosaként. 2016 januárjában, 68 éves korában hunyt el.

Tom LaGarde. A fiatal center Denverből érkezett Seattle-be 1978 nyarán, őt akarta Lenny Wilkens vezetőedző megtenni a távozó Marvin Webster első számú helyettesének. LaGarde jól is játszott, 11 pontot és 8 lepattanót átlagolt a szezon első 23 meccsén, de aztán egy térdsérülés hirtelen véget vetett az idényének, az 1979-es rájátszásban sem léphetett így pályára. A következő szezont cserejátékosként még Seattle-ben töltötte, majd 1980-ban az újonnan létrehozott Dallas Maverickshez igazolt, ahol 14 pontos, 8 lepattanós és 3 gólpasszos átlagai voltak 1980/81-ben. Miután a Mavsnél is kiszorult a kezdőcsapatból, LaGarde Olaszországba távozott, majd két év kihagyás után 1984/85-ben a New Jersey Netsnél lépett pályára egyetlen meccsen, pontot téve ezzel NBA-pályafutása végére. Visszavonulása után volt bróker a Wall Streeten, és egy öreg malmot felújítva zenestúdiót hozott létre, melyet máig feleségével működtet.

Jackie Robinson. Mindössze 22 mérkőzést számlált a csere-kiscsatár NBA-karrierje, akit 1979 márciusában, nem sokkal az alapszakasz vége előtt szerződtetett a Sonics, de a playoff-keretbe nem került be. Októberben aztán elküldték a csapattól, 1979/80-ban hét mérkőzés jutott neki a Detroitnál, 1981/82-ben pedig három a Chicagónál. Miután kikopott az NBA-ből, Robinson éveket játszott Európában (Olaszország, Izrael, Spanyolország), a játékot abbahagyva pedig Las Vegasban telepedett le, ahol sikeres üzletember vált belőle, vannak érdekeltségei az építőiparban, az ingatlanbizniszben és az élelmiszeriparban is, továbbá ő az egyik vezető befektetője és szószólója annak a mozgalomnak, melynek célja egy NBA-csapat Las Vegasba vitele, és ennek megfelelő aréna felépítése a kaszinóvárosban.

Lonnie Shelton. A magasember New Yorkból érkezett Seattle-be 1978-ban, miután az előző idény kezdő centere, Marvin Webster a New York Knickshez távozott, Shelton pedig a korabeli szabályok értelmében "kompenzációként" került a Sonicshoz. Shelton harmadik NBA-szezonját futotta 1978/79-ben, kezdetben a kispadról szállt be a meccsekbe, de Tom LaGarde sérülését követően elnyerte a kezdő négyes pozícióját, és aztán éveken át meg is tartotta. Shelton egy igen megbízható, robusztus testfelépítésű erőcsatár volt, aki a palánk alatti piszkos munkát elvégezve, kemény játékával vívta ki magának a Sonics-szurkolók szeretetét, és emellett kiválóan dobott mezőnyből. 1983-ig játszott a Sonicsnál, 1981/82-ben futotta legjobb idényét, amikor karrierje egyetlen All-Star fellépését regisztrálhatta, és beválasztották az All-Defensive Second Team soraiba. 1986-ban vonult vissza, miután három idényt eltöltött a Clevelandnél is. Szomorú update (2018.07.11.): Lonnie Shelton 2018. július 8-án, 62 éves korában elhunyt egy szívroham következtében.

Jack Sikma. Unikális jelenség volt a maga idejében a göndör, szőke hajú center, Sikma, na nem csak megjelenése miatt, hanem azért is, mert a hetvenes-nyolcvanas évek legsokoldalúbb centerét tisztelhetjük személyében. Sikma 1977-től 1986-ig játszott Seattle-ben, 1979 és 1985 között mind a hét évben ott volt az All-Star meccsen, és minden idényben dupla-duplát átlagolt. Amellett, hogy kiváló palánk alatti védőnek számított, Sikma centertől szokatlan módon egészen kiváló dobó is volt, aki biztos kézzel értékesítette a középtávoli tempókat, és rendre 85% fölötti szezonátlagokkal büntetőzött. Mi több, miután 1986-ban elhagyta Seattle-t, és Milwaukee-ba igazolt, büntetőszázaléka kilencven fölé is kúszott, 1987/88-ban például 92,2%-os pontossággal célzott a vonalról, ami a legjobb volt az egész ligában, sőt, karrierje végére megtanult hárompontost dobni (1988/89-ben 38%-kal értékesítette a triplákat), így a ligatörténet tán legelső "stretch five" játékosa lett belőle. Sikma 1991-ben vonult vissza, tizennégy éves pályafutása során több, mint 17 ezer pontot szerzett és közel 11 ezer lepattanót gyűjtött össze, a Sonics visszavonultatta 43-as számú mezét. 2003 és 2007 között volt a Sonics segédedzője, majd több más csapatnál (Houston, Minnesota, Toronto) dolgozott magasemberek fejlődését segítő "big man coach" szerepkörben.

Paul Silas. A csapattársai által szeretetteljesen csak "Papa Bear" néven emlegetett Silas az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő veterán mentor volt a ligában, és egyben korábbi St. Louis-i csapattársa, Lenny Wilkens "meghosszabbított keze" a kispadon, illetve a pályán. Silas, a Bostonnal korábban már két bajnoki címet nyerő (1974, 1976), kétszeres All-Star (1972, Phoenix, 1975, Boston) magasember harmadik bajnoksága begyűjtését követően még egy idényt húzott le a Sonics mezében, majd befejezte tizenhat éves pályafutását, melynek során pontból több mint tizenegyezret, lepattanóból pedig több mint tizenkétezret gyűjtött össze. Nem meglepő módon azonnal edzősködni kezdett, 1980-tól három éven át ült a San Diego Clippers kispadján, de nem ért el túl sok sikert velük, így aztán jó ideig nem is kapott újra vezetőedzői állást. Egészen az 1998/99-es csonka szezonig kellett erre várni, amikor idény közben átvette a Charlotte Hornets irányítását, és 2003-ig négy playoff-szereplést is kivívott az időközben New Orleans-ba költöző franchise-zal. 2003-ban ő lett az újonc LeBron James első vezetőedzője a Cleveland Cavaliers kispadján, de második ottani szezonja közepette kirúgták. Utolsó edzői szerepvállalása is elég csúnya véget ért, miután 2011-ben átvette az elbocsátott Larry Brown helyét a Charlotte Bobcatsnél, a 2011/12-es, ismétcsak csonka idényben Silas irányításával érte el minden idők legrosszabb győzelmi százalékát (7-59, 10.6%) a Bobcats, ez pedig az akkor 68 éves idős mester edzői karrierje végét is jelentette.

Dick Snyder. Egy újabb veterán mentor, a dobóhátvéd/kiscsatár átmenet Snyder még 1966-ban kezdte NBA-pályafutását a St. Louis Hawksnál, ahol ő is volt Paul Silas mellett a Sonics-vezetőedző Lenny Wilkens csapattársa, majd már a franchise létezésének hajnalán, 1969-ben csatlakozott a Seattle-hez, ahol első körben 1974-ig játszott. 1970/71-ben 19.4, 1973/74-ben 18.1 pontot átlagolt meccsenként, fénykorában egyike volt a liga legjobb büntetődobóinak, és mezőnyszázalék terén is rendre a legjobbak közt végzett, ami kettes-hármas poszton játszó játékos esetében egy igazán hatékony pontszerző képét vetíti elénk. 1974-ben a Clevelandhez igazolt, ahol tagja volt az 1976-ban meglepetésre keleti főcsoportdöntőig jutó "Miracle at Richfield" Cavaliersnek, sőt, mi több, ő dobta a Cavaliers története első playoff-párharcbeli győzelmét érő kosarat a Washington Bullets elleni sorozat hetedik meccsének utolsó másodperceiben. Pályafutása legvégén, egy idényre tért vissza a Sonicshoz 1978-ban Snyder, majd visszavonult, közel tizenkétezer NBA-ben szerzett pont gazdájaként.

Wally Walker. A zavarbaejtően jóképű Walker újoncként tagja volt az 1977-ben bajnoki címet szerző, Bill Walton-féle Portland TrailBlazersnek. A nem túl látványos pályafutást befutó kiscsatár 1982-ben a Sonics, 1983-ban a Houston Rockets színeiben érte el majdhogynem a tízpontos szezonátlagot, de aztán 1984-ben vége is szakadt NBA-pályafutásának. Walker ennek ellenére meghatározó név a Seattle SuperSonics történetében, hiszen a visszavonulása utáni tíz év alatt a pénzügyi életben komoly tapasztalatot szerző Walker 1994-ben mint kisebbségi tulajdonos tért vissza a Sonicshoz, és egészen 2006-ig a franchise-nál dolgozott, 1994-től 2001-ig mint GM, 2001-től kezdve mint a csapat elnöke. Bár tizenkét évet húzott le a franchise vezetőségében, és javarészt az ő munkája volt a Sonics utolsó nagydöntős (1996) és utolsó divízió-elsőséget begyűjtő (2005) csapatának összerakása, a szurkolók körében nem volt kimondottan népszerű, miután gyakorta összeveszett a kilencvenes években Sonics-vezetőedző George Karllal, a csapat akkori szupersztár irányítójával, Gary Paytonnal, a fakezű dobásblokkolónak, Jim McIlvaine-nek 1996 nyarán adott csillagászati összegű szerződéssel pedig egy életre magára haragította és végeredményben elűzte a csapattól a másik közönségkedvencet, Shawn Kempet.

Gus Williams. A „Varázsló”, az eszelős labdakezeléssel megáldott irányító, Williams 1975-ben a bajnoki címvédő Golden State Warriors választottja volt az azévi drafton, két év után viszont távoznia kellett Oaklandből, állítólag azért, mert a csapat vezére, Rick Barry megorrolt rá amiatt, hogy túl sok labdát használ el. Ekkor került Williams a Sonicshoz, ahol három kiváló idényt futott, és kiváló hátvédpárost alkotott Dennis Johnsonnal, ám aztán karrierje egy hetvenes-nyolcvanas évek NBA-jére sajnos igen jellemző fordulatot vett: a fizetésével elégedetlen Williams évi egymillió dolláros új szerződést követelt a Sonicstól, amit a csapat nem volt hajlandó megadni neki, így Williams tüntetőleg kiülte a teljes 1980/81-es idényt. Mire 1981-ben hajlandó volt visszatérni, a Seattle már elcserélte mellőle Dennis Johnsont, és bár 1981/82-ben Williams karriercsúcsot jelentő 23.4 pontot átlagolt, karrierje során először szerepelhetett az All-Star meccsen és bekerült az All-NBA First Team soraiba, a Sonics már nem tudott harcban lenni a bajnoki címért. Williams 1984-ben a Sonicstól a Washingtonhoz igazolt, ahol volt még egy statisztikailag remek idénye, de aztán viszonylag gyorsan kikopott a ligából, 1987-ben, az Atlanta színeiben lejátszott 33 feledhető meccs után fejeződött be NBA-karrierje.

Vezetőedző: Lenny Wilkens. Azon kevés emberek egyike, akik háromféle minőségben is beiktatásra kerültek a Hall of Fame tagjai közé, Wilkens hosszú NBA-pályafutása egyetlen bajnoki címét a Sonics edzőjeként nyerte 1979-ben. A hatvanas évek egyik legjobb irányítója, Wilkens ötször volt All-Star a St. Louis Hawks játékosaként 1963 és 1968 között, majd 1968-ban a Sonicshoz szerződött, ahol 1969 és 1972 között, három éven át játékos-edzőként működött, és további három All-Star szereplést gyűjthetett be. A seattle-i franchise történetének első igazi sztárjaként Wilkens a Sonics relatív sikertelensége ellenére is óriási népszerűségre tett szert Seattle-ben, volt is nagy felháborodás, amikor a Sonics 1972-ben a Clevelandhez cserélte. Miután két szezont lehúzott a Cavsnél, és még egyet a Portlandnél (ez utóbbit szintén mint játékos-edző), 1975-ben Wilkens befejezte a játékot, és megkezdte főállású edzői pályáját, melynek során ült a Blazers (1975-76), a Sonics (1977-85), a Cavs (1986-93), a Hawks (1993-2000), a Raptors (2000-2003) és a Knicks (2004-2005) kispadján is. Játékosként 1989-ben, edzőként 1998-ban, 2010-ben pedig a barcelonai olimpián szereplő "Dream Team" tagjaként (segédedző volt a csapatnál) iktatták be a Hall of Fame-be, egészen 2010-ig ő volt minden idők legtöbb győzelmet arató vezetőedzője (1332, rekordját Don Nelson döntötte meg), és a mai napig ő tartja a legtöbb vereség kétes értékű rekordját is a kispadon (1155). 1979 után már nem jutott többé egy csapatával sem a nagydöntőbe, a Clevelanddel 1992-ben főcsoportdöntőt játszott, az Atlantával 1994-ben megszerezte az alapszakasz során az első kiemelést, és az Év Edzőjének választották, de miután elcserélték a szupersztár Dominique Wilkinst, a playoff második körében kiestek, a Torontónál pedig sokáig Wilkens nevéhez fűződött a franchise legsikeresebb szezonja, amikor a Vince Carter vezette Raptors 2001-ben a rájátszás második köréig jutott.