100 éve született Red Auerbach

Kereken száz éve, 1917. szeptember 20-án látta meg a napvilágot egy szegény brooklyni zsidó család sarjaként Arnold "Red" Auerbach, az NBA egyik "keresztapja", a ligatörténet tán legnagyobb hatású olyan egyénisége, aki sohasem volt játékos az NBA-ben.

Se szeri, se száma az Auerbach hosszú élete során vele kapcsolatban született történeteknek, anekdotáknak, illetve az általa végrehajtott, az NBA-történelem menetét befolyásoló csapatépítési húzásoknak, melyek közül számtalan már e blog rövid fennállása alatt is említésre került. Ezekből válogatunk most Auerbach 100. születésnapja alkalmából.

Nem a Celtics volt az első csapat, amelyet döntőbe vezetett. Bár Auerbach neve egyszer és mindenkorra összeforrott a Boston Celticsszel, nem a Kelták volt az első franchise, amelynél edzőként sikereket ért el. A fiatal, 31 éves Red 1949-ben a Washington Capitols vezetőedzőjeként jutott el először az NBA jogelődjeként számon tartott BAA nagydöntőjébe, melyet csapata elveszített George Mikan és a Minneapolis Lakers ellen. Auerbach legjobb játékosai az öt évvel később megszűnő Capitols mezében "Bones" McKinney, Bob Feerick és Fred Scolari voltak.

Nem rajongott kezdetben Bob Cousy-ért. Bob Cousy, az ötvenes évtized legjobb irányítója igazi varázsló volt a pályán, ráadásul NBA-karrierjét megelőzően a Boston közeli Holy Cross egyetem sztárjaként tartották számon. Ennek ellenére 1950-ben a frissen Bostonba érkezett Auerbach kezdetben nem akarta csapata soraiban látni a trükkös hátvédet, akinek látványos játékát haszontalannak, feleslegesen kockázatvállalónak vélte, és nagy megrökönyödést kiváltva nem Cousy-t választotta ki az 1950-es NBA-drafton. Cousy aztán kacskaringós úton mégis a Celticsnél kötött ki (nem volt hajlandó pályára lépni az őt ledraftoló Tri-Cities Blackhawks mezében, akik így a Chicago Stagshez cserélték, de a Stags rövidesen tönkrement, Cousy játékjogát pedig kisorsolták a többi NBA-csapat között - és a Celtics nyerte el), Auerbach pedig az idő előre haladtával annyira összebarátkozott vele, hogy a legenda szerint Cousy volt az egyetlen játékosa, aki eredeti keresztnevén, Arnoldnak szólíthatta.

Bob Cousy és Auerbach

Számtalan NBA-játékos gúnyneve ered tőle. Auerbach és a Boston Celtics 1957 és 1966 között tíz idény alatt kilenc bajnoki címet nyert, és ez idő alatt általánossá vált a Celtics győztes meccseinek végén a kispadon szivarra gyújtó Auerbach látványa, egyezményes jeleként annak, hogy az adott meccs kimenetele már nem fog változni, zsebben van a Celtics számára. A "victory cigar" (győzelmi szivar) intézménye később aztán megszemélyesítésen ment keresztül, és létrejött a "human victory cigar" (emberi győzelmi szivar) gúnynév, amelyet olyan szerény képességű játékosokra ragasztanak rá a mai napig, akiket csak egy már eldőlt meccs legvégén küldenek pályára csapataik. A leghíresebb "human victory cigar" talán a nyolcvanas évek esetlen, 226 centiméteres centere, Chuck Nevitt volt, de használták ilyen célra az ifjú Darko Milicicet is a kétezres évek közepének domináns Detroit Pistonsaiban.

Úttörő volt a "color barrier" lebontásában. Auerbach volt az első csapatvezető az NBA történetében, aki fekete játékost draftolt, amikor 1950-ben a Celtics szerződést adott Chuck Coopernek, és az ő vezetésével a Celtics volt az első NBA-csapat, amely csak afro-amerikai játékosokból álló kezdőötössel állt fel egy meccsen, 1964-ben (K.C. Jones, Sam Jones, Tom "Satch" Sanders, Willie Naulls, Bill Russell). Amikor Auerbach az 1965/66-os idény előtt bejelentette, hogy a szezon végén távozik a Celtics kispadjáról, Red volt játékosai közül a Celtics egy éve visszavonult korábbi hatodik emberét és mindenesét, Frank Ramsey-t akarta elsősorban követőjeként, de Ramsey akkor még nem akart belevágni az edzősködésbe. Auerbach ekkor egy másik bizalmasát, Tommy Heinsohnt kérte fel, de Heinsohn sem vállalta a feladatot, mondván, nem lenne képes irányítani a rendkívül önérzetes szupersztár centert, Bill Russellt. "Bill Russellt csak egyvalaki képes kontrollálni, Bill Russell" - mondta Rednek Heinsohn, és így a megoldás is megszületett: Bill Russell játékos-edzőként vette át a Celtics irányítását Auerbachtól 1966 nyarán, ezáltal ő lett a sporttörténelem első fekete vezetőedzője egy "major" amerikai sportligában.

Bill Russell, Auerbach és John Havlicek 1968-ban

Bill Russell még neki sem szólt arról, hogy befejezi. Bill Russell sohasem szerette a nyüzsgést, a legendás center játékoskorában pedig kifejezetten magánakvaló volt. Amikor Bob Cousy 1963-ban visszavonult, utolsó fellépésén álló ováció, telt ház, síró drukkerek egész hada köszöntötte a Boston Gardenben, és 1969-ben hasonló búcsúztatás jutott a szezon végi távozását előre bejelentő hátvédnek, Sam Jones-nak is. A játékos-edzőként a Celticsszel két bajnoki címet szerző Russell azonban csak ugyanezen idény végét követően, a maga szűkszavú módján jelentette be, hogy mind játékosként, mind edzőként abbahagyja. Auerbach ugyanakkor az 1969-es drafton már kihúzott egy hátvédet Jo Jo White személyében, Sam Jones pótlására, ha tudta volna, hogy Russell sem lesz már a csapatnál a következő szezonban, minden bizonnyal centert választott volna (persze White sem bizonyult hosszú távon rossz picknek, hiszen hétszeres All-Star, és az 1976-os nagydöntő MVP-je vált belőle).

Majdnem elhagyta Bostont a New York Knicks kedvéért. Mint minden hosszú távú kapcsolatban, úgy Auerbach és a Celtics viszonyában is voltak nehezebb időszakok, melyek közül a legmélyebb krízist az 1977/78-as szezonban kellett átélniük. A Boston tulajdonosa ekkoriban egy Irv Levin nevű dúsgazdag playboy volt, aki aranyláncaival és köldökig kigombolt ingjeivel elég gyorsan kivívta a régi vágású Auerbach ellenszenvét. Levin ráadásul mindenképpen Kaliforniában szeretett volna NBA-csapatot működtetni, így időről időre a Celtics elköltöztetésének gondolatát is felvetette, amivel természetesen újfent csak kiborította Auerbachot. A költözésre végül nem került sor, Irv Levin kaliforniai vágyálmai úgy teljesültek be, hogy a Celticset elcserélte (!) a Buffalo Braves tulajdonosával, John Y. Brownnal, és a Braves-t költöztette a kaliforniai San Diegóba, átnevezve őket San Diego Clippers névre. (Létezik ebből kifolyólag egy olyan vad teória is, hogy a ma Boston Celtics néven ismert franchise igazából az 1970-ben alapított Buffalo Braves jogutódja, a hatvanas-hetvenes években tizenhárom bajnoki címet nyerő Celtics "örököse" pedig a mai Los Angeles Clippers. De ennek fejtegetésébe inkább ne menjünk bele, mert vérezni kezd az orrom.) De John Y. Brown hatalomátvétele sem tette boldoggá az öreg Redet, Brown ugyanis rögvest érkezését követően nekivágott a csapat átalakításának, és Auerbach megkérdezése nélkül hajtott végre több játékoscserét is. Auerbach dühében komolyan fontolóra vette, hogy elfogadja a New York Knicks GM pozícióját, és a legenda szerint el is indult egy taxival a reptérre, hogy felszálljon az első New York-i járatra, de a taxis felismerte, és könyörögve kérte, ne hagyja el Bostont. Red ekkor jött rá, mennyit is jelent ő a bostoniaknak, így végül visszafordult, és maradt a Celticsnél (John Y. Brown egy évvel később eladta a franchise-t).

Auerbach és az újonc Larry Bird

Egy héten múlott, hogy Larry Bird a Celtics játékosa lett. Auerbach az 1978-as NBA-draft első körének hatodik pickjével az Indiana egyetem sztárját, Larry Birdöt választotta ki. Bird azonban úgy döntött, hogy csak a következő idénytől csatlakozik a Celticshez, mert be akarja fejezni tanulmányait az egyetemen (az akkori szabályok ezt lehetővé tették). Mindeközben pedig Bird menedzsmentje közölte Auerbach-hal a fiatal sztár fizetési igényét: hatszázötvenezer dollár évenként. Ez akkoriban csillagászati összegnek számított, az újonc Bird a Celtics legjobban fizetett játékosává lett volna általa. Auerbach persze ilyesmiről hallani sem akart, a pályatársai körében kifejezetten zsugorinak tartott Red elképzelni sem tudta, hogy egy újonc többet keressen például a veterán, korábban az MVP-címet is elnyerő Dave Cowensnél. Az egyezkedés Auerbach és Bird emberei között egészen a következő év májusáig tartott, szintén az akkori szabályok értelmében, ha Bird és a Celtics között nem születik egyezség a következő NBA-draft kezdetéig, a Celtics elveszíti Bird játékjogát, aki így visszakerül a szabadon kiválasztható játékosok közé. Auerbach végül kénytelen volt félretenni évtizedes elveit, és engedett a nyomásnak: egy héttel az 1979-es draft napját megelőzően Bird megkapta az igényelt fizetését, és a Celtics játékosa lett hivatalosan is.

A Golden State csúnya lehúzásával épített újabb bajnokcsapatot. A Celtics az 1980-as drafton az 1/1-es cetlit birtokolta egy korábbi játékoscserének köszönhetően, hiába nyertek 61 meccset az 1979/80-as alapszakaszban az újonc Birdnek köszönhetően. Auerbach számára ez tette lehetővé egész pályafutása talán legütősebb húzását: az 1/1-es draftjogot felajánlotta a Golden State Warriors részére az 1/3-asért, illetve a Warriors fiatal centeréért, Robert Parishért cserébe. Ahogy azt Auerbach nagyon jól tudta, a Golden State mindennél jobban szerette volna soraiban tudni az azévi draft legmagasabbra taksált játékosát, a center Joe Barry Carrollt, így még kapóra is jött nekik, hogy a Boston átveszi tőlük Parisht, hogy így csináljanak helyet a kezdőben a leendő 1/1-esnek. A GSW tehát elvitte Carrollt, a Boston pedig a harmadik pickkel Kevin McHale-t választotta ki. Így Auerbach egyetlen húzásával összeállt a legendás Bird, McHale, Parish hármas, akikkel meg is nyerte a Celtics az 1981-es bajnoki címet. Ami pedig Joe Barry Carrollt illeti, nos, nem lett őbelőle sem olyan rossz játékos, de sokat elárul megítéléséről, hogy a mai napig Joe Barely Cares (kb. "Nemtörődöm Joe") becenéven emlegetik.

Kevin McHale, Dennis Johnson, Red és Robert Parish

Még hatvan felett is bárkivel összeverekedett. Auerbach hirtelen haragú ember volt, ami nem csak abban merült ki, hogy mennydörgő hangon üvöltözött időnként játékosaival, néhanapján fizikailag is elégtételt vett maga vagy csapata vélt vagy valós sérelmeiért. 1957-ben például a nagydöntő harmadik meccse előtt a pálya közepén mosott be egy óriásit a St. Louis Hawks tulajdonosának, Ben Kernernek, amikor Kerner heves káromkodások közepette azzal vádolta meg, hogy babrált a Hawks csarnokában a gyűrűk magasságával (akkoriban valóban ilyesmin veszekedtek emberek az NBA-ben). 1983-ban pedig egy Philadelphia elleni előszezon-mérkőzés közepette verekedés alakult ki a pályán a Celtics és a Sixers játékosai között, miután a Philly-cserejátékos Marc Iavaroni nekiment Larry Birdnek. Ezt látva a 66 éves Auerbach a nézőtérről a pályára rohant, és nekiesett a Sixers-edző Billy Cunninghamnek, megtépte a zakóját, majd úgy kellett lefogni, nehogy megüsse a hegyomlásnyi philadelphiai centert, a nála jó harminc centivel magasabb Moses Malone-t is.

Len Bias lehetett volna utolsó nagy húzása. Hasonlóan az 1980-as esethez, Auerbach és a Celtics az 1986-os drafton az 1/2-es drafcetli boldog birtokosa volt, annak ellenére, hogy a Boston volt épp a bajnoki címvédő. Red még 1984-ben szerezte meg a Seattle SuperSonics 1986-os első körös pickjét Gerald Hendersonért cserébe, amellyel aztán a Maryland egyetem kiválóságát, az erőcsatár Len Biast húzta ki. Bias a korabeli beszámolók szerint tökéletesen illett volna a Celtics rendszerébe a korosodó Bird, McHale, Parish hármas mellé, az őstehetségnek tartott fiatal játékos garanciát jelenthetett volna arra, hogy a Celtics még hosszú évekig harcban marad a bajnoki címért. Bias azonban az 1986-os draft másnapján kokain-túladagolás következtében meghalt. Bias elvesztése nagyon megviselte az öregedő, ekkor már 69 éves Redet, és a Celtics sem heverte ki könnyedén: 1987-ben kikaptak a döntőben a Lakerstől, majd Auerbach élete hátralevő részében már nem jutottak többé el a fináléig.

Paul Pierce átveszi a "Red Auerbach-díjat" Auerbach-tól 2006-ban

Már nem érhette meg a Celtics tizenhetedik bajnoki győzelmét. Red Auerbach a 2006/2007-es NBA-szezon nyitányakor, 2006. október 28-án halt meg 89 éves korában. Bár élete végéig aktív maradt, a kilencvenes évektől kezdve egyre kevésbé vette ki a részét a Celtics irányításával összefüggő mindennapi teendőkből, a GM pozícióját már 1984-ben leadta, és élete végéig különböző reprezentatív funkciókat töltött inkább csak be (elnök, alelnök, igazgató, stb.). Még megérte, hogy Phil Jackson 2002-ben beállítsa a vezetőedzőként szerzett legtöbb bajnoki aranygyűrű (kilenc) általa tartott rekordját (nem örült neki), de azt már sajnos nem, hogy a Celtics Paul Pierce, Kevin Garnett és Ray Allen modernkori "nagy hármasa" vezetésével 2008-ban visszakapaszkodjon a liga csúcsára, 22 évvel a franchise legutolsó, 1986-os bajnoki címét követően.

Balról: Bob Cousy, Larry Bird, Auerbach, Tommy Heinsohn és John Havlicek, 1992-ben