In Memoriam Bill Russell

88 éves korában elhunyt Bill Russell, a kosárlabdasport történetének egyik legnagyobb alakja, a Boston Celtics 11-szeres NBA-bajnoka és e tekintetben a mai napig a liga csúcstartója.

13 szezont játszott az NBA-ben, és ebből a 13 szezonból 11 alkalommal megnyerte a bajnokságot csapatával. Ötszörös MVP, 12-szeres All-Star. Olimpiai bajnok, kétszeres NCAA-bajnok. Négy alkalommal az NBA legjobb lepattanózója. Nem csak a kosárlabda-, hanem az egyetemes sporttörténelemben is kevés olyan személy van, akinek a pályafutása akár csak meg tudja közelíteni Bill Russell karrierjének sikerességét.

A Louisiana államban született, de a nyugati parton felnőtt Russell a San Francisco-i egyetem csapatának vezéreként lett országosan ismert. 1955-ben, majd 1956-ban is megnyerték az NCAA küzdelmeit, ezt követően Russell aranyérmet nyert a melbourne-i olimpián az amerikai válogatott csapatkapitányaként, majd megkezdte páratlan sikerességű karrierjét az NBA-ben. A 208 centis center korábban sosem látott atletikussága korábban sosem látott játékintelligenciával is párosult. Red Auerbach, a Boston Celtics dinasztiájának tótumfaktuma nem véletlenül adta oda az 1956-os draft napján csapata addigi kezdő centerét, Ed Macauley-t Russell játékjogáért: a védekezésben áthatolhatatlan falat képező újonc centerrel lepattanózásban és dobásblokkolásban senki sem tudta felvenni a versenyt, így aztán kedvére alkothatott a csapat többi, jóval inkább támadó szellemű legendája, mint Bob Cousy és Bill Sharman, valamint a szintén az 1956/57-es idényben debütáló Tom Heinsohn.

A Celtics meg is nyerte az 1957-es nagydöntőt a St. Louis Hawks ellen, majd a következő idényben ugyan elveszítették a finálé visszavágóját - az utolsó 2 meccset a bokasérüléssel kidőlő Russell nélkül játszva -, ez csak egy átmeneti döccenőnek bizonyult, hiszen 1959-től a bostoniak totális dominanciája jellemezte az NBA-t: 1966-ig zsinórban további 8 bajnoki címet nyertek Russellék. Miután Auerbach leköszönt a Celtics kispadjáról az 1966-os győzelem után, helyét a csapat vezetőedzőjeként - játékos-edzői minőségben - Russell vette át, aki így az első fekete vezetőedző lett az amerikai profi sportligák történetében. Bár első edzőként is töltött idényében a Celtics elveszítette a keleti főcsoportdöntőt a Russell legnagyobb ellenlábasa, Wilt Chamberlain vezette Philadelphia ellen, egy évvel később visszakapaszkodtak a csúcsra, majd 1969-ben még egyszer, utoljára diadalmaskodtak, egy emlékezetes, hétmeccses párharc végén ősellenségük, a Los Angeles Lakers otthonában.

Bill Russell (6-ossal), Red Auerbach és John Havlicek 1966-ban

Russell 1969-ben, 35 évesen játékosként és edzőként is visszavonult, évekig nem vállalt szerepet a liga környékén, majd 1973-ban a Seattle SuperSonics vezetőedzőjeként és GM-jeként tért vissza az NBA vérkeringésébe. Bár az akkor még csak 6 éve létező franchise-t sikerült pár alkalommal a rájátszásba juttatnia, Russell négyéves seattle-i szerepvállalása távolról sem volt egy lapon említhető korábbi bostoni sikereivel, amit nem is élt meg különösebben jól. Ezután már csak egyetlen alkalommal, az 1987/88-as szezonban volt egy nyúlfarknyi ideig vezetőedző a ligában, a Sacramento Kingsnél, de az sem volt egy fáklyásmenet, így az öreg Bill többé nem is erőltette az edzősködést. Tévés műsorokat vezetett, NBA-meccseket kommentált Rick Barryvel, "Second Wind" címmel könyvet írt az életéről, és még színészkedett is. A fiatalabb NBA-követő generáció pedig már elsősorban a liga számos eseményén felbukkanó ősz hajú, szemüveges, tisztes öregúrként ismerheti, aki, amíg egészsége engedte, hosszú évekig személyesen adta át az NBA nagydöntő legértékesebb játékosának járó, 2009-ben őróla elnevezett trófeát az azt kiérdemlőnek.

Russell összetett, bonyolult személyiség volt. Kortársai egyszerre emlékeznek rá úgy, mint egy joviális, széles mosolyú, öblös hangján összetéveszthetetlen nevetést hallató, vidám emberre, és úgy is, mint egy befelé forduló, érzékeny, az élet és a társadalom problémáit mélyen megélő és az igazságtalanság ellen mindig fellépő váteszre. Russell közéleti szerepvállalása elsősorban az 1960-as évek fekete polgári jogi mozgalmaiban volt tetten érhető, az egyenjogúságért, a társadalmi igazságosságért sosem volt rest felszólalni, ismertségét, befolyását a "jó ügy" szolgálatába állítani. Mindennek különös és valahol szomorú hátteret adott az, hogy bár Bostonban sportolóként már életében legendává vált, feketeként pont ez a város volt az, ahol talán legkevésbé érezhette az egyenjogúságot és az igazságosságot élete során, és talán ez is közrejátszott abban, hogy 1969-es visszavonulását követően hosszú évekre eltávolodott a Celticstől, például a 6-os számú mezét visszavonultató ceremóniára sem ment el.  

A pályán ugyanakkor sosem volt eredményesebb együttműködés az NBA történelmében, mint Russellé és a Celticsé. Bár Russell sohasem termelte olyan elképesztő mértékben a pontokat, mint legnagyobb ellenlábasa (és civilben egyébként jó barátja), Wilt Chamberlain, olyan támadójátékosokkal, mint a már említett Cousy, Sharman, Heinsohn, később pedig Sam Jones vagy John Havlicek, Russell koncentrálhatott a védekezés irányítására, a lepattanózásra és a dobásblokkolásra, ebben pedig nem volt nála jobb a ligában. Bár aktív játékos korukban - és később még évtizedekig - állandó témát adott a szurkolóknak a Russell-Chamberlain összehasonlítgatás, csapatszinten nem kérdés, ki volt a "jobb": Russell 11 bajnoki címe mellett Wilt "csak" két aranygyűrűt tudott nyerni, kettejük 8 playoff-párharcából pedig hétszer került ki győztesen Russell és a Celtics. 

Wilt Chamberlain és Bill Russell 1997-ben

Russell 2011-ben megkapta Barack Obama elnöktől a Szabadság Érdemrendet, a legmagasabb kitüntetést, amit civil személy kaphat az Egyesült Államokban, 2013-ban pedig szobrot is állítottak neki Bostonban. 1980-ban megválasztották a ligatörténelem addigi legjobb játékosának, és értelemszerűen tagja volt a liga 1997-ben megválasztott 50. évfordulós, és a legutóbbi szezon során kihirdetett 75. évfordulós "csapatának" is. Az idén februári All-Star gálán megtartott ünnepségen ugyanakkor már nem tudott személyesen részt venni.

Bill Russell 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

Odaát pattogtatnak tovább

A magunk mögött hagyott 2021. esztendőben elhunyt egykori NBA-játékosokra, NBA-közeli személyekre emlékezünk szokásos éves gyűjtésünkben.

Paul Westphal (1950. november 30. – 2021. január 2.) Az év második napján elhunyt Westphal a Phoenix Suns történetének kiemelkedő alakja. Az irányító 1975 és 1980 között játszott Phoenixben (előtte, 1974-ben a Boston Celtics cserejátékosaként bajnoki címet nyert), 1976-ban története során először a nagydöntőbe vezette a Suns gárdáját, ahol volt csapata, a Celtics ellen epikus csatában veszítettek. A játékosként Seattle-ben és New Yorkban is megforduló Westphal edzőként tért vissza a Sunshoz a ’80-as években, 1993-ban ő volt a csapat vezetőedzője a franchise története második nagydöntős szereplése során. 1995-ben távozott Phoenixből, később volt még a Seattle SuperSonics és a Sacramento Kings vezetőedzője is, utoljára a Brooklyn Netsnél dolgozott segédedzőként. A játékos korában ötszörös All-Star, négyszeres All-NBA csapattag Westphal 70 évesen hunyt el, pár hónappal azután, hogy agydaganattal diagnosztizálták, és kevesebb mint két évvel a Hall of Fame-beiktatását követően.

Harthorne Wingo (1947. szeptember 9. – 2021. január 20.) A 73 évesen meghalt Wingo 1972 és 1976 között 212 meccsen lépett pályára a New York Knicks színeiben, és bár egyéni képességeit tekintve nem minősült soha kiemelkedő játékosnak, jól csengő neve és látványos zsákolásai miatt ez alatt a négy idény alatt a Madison Square Garden közönségének egyik nagy kedvence vált belőle, akinek rendszeresen skandálták a nevét, pályára küldését követelve. Wingo újoncként tagja volt a Knicks mai napig utolsó, 1973-as bajnokcsapatának, majd miután az NBA-ből kikopott, még évekig játszott Olaszországban is. Játékos-pályafutása befejezését követően sokat küzdött anyagi gondokkal és a kábítószer-függőséggel is, de idősebb korára sikerült rendbe hoznia valamennyire az életét.

Elgin Baylor (1934. szeptember 16. – 2021. március 22.) Az NBA korai évtizedeinek kiemelkedő játékosa volt a 86 évesen elhunyt Baylor, aki 1958-as draftolásától 1971. novemberi visszavonulásáig csak a Minneapolis/Los Angeles Lakers mezét viselte. Nyolcszor játszott nagydöntőt, és ugyan mind a nyolcszor veszített, de 11 All-Star szereplése, 10 All-NBA csapattagsága, vagy az 1959-es Év Újonca díja magukért beszélnek, nem is szólva több mint 23 ezer dobott pontjáról és 11 ezer szerzett lepattanójáról. Baylor számos súlyos sérülés után az 1971/72-es idény kezdetén visszavonult, épp akkor, amikor a Lakers minden idők leghosszabb, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozatát kezdte meg, és az idény végén bajnokok lettek. Bár a Lakers ugyan aranygyűrűt természetesen neki is juttatott, Baylor hivatalosan bajnoki cím nélkül zárta kiváló karrierjét. Játékos-pályafutását követően évtizedekig volt a Los Angeles Clippers ügyvezetője, 2006-ban még az Executive of the Year díjat is megkapta e minőségében. 

Bobby „Slick” Leonard (1932. július 17. – 2021. április 13.) A játékosként 1956 és 1963 között a Minneapolis/Los Angeles Lakers, valamint a Chicago Packers/Zephyrs csapataiban irányítóként szereplő Leonard edzőként futott be igazán nagy karriert, tette mindezt az NBA rivális ligájában, a piros-fehér-kék labdával játszó ABA-ben. 1968-ban nevezték ki az Indiana Pacers vezetőedzőjévé, a keménykezű Leonard pedig háromszor is megnyerte az ABA bajnoki címét csapatával (1970, 1972, 1973), az ABA kilenc éves fennállásának messze legeredményesebb franchise-át faragva a korai Pacersből. Miután az Indiana 1976-ban csatlakozott az NBA mezőnyéhez, Slick még további négy évig a Pacers kispadján maradt, de a legjobb játékosaitól anyagi okok miatt megválni kényszerülő csapat már nem tudott olyan szintű eredményeket felmutatni, mint a rivális ligában. Leonard, aki edzői karrierjét követően még évtizedekig volt a Pacers meccseinek tévés/rádiós szakkomentárora, 2014-ben edzői minőségében a Hall of Fame tagjai közé is bekerült.

Mark Eaton (1957. január 24. – 2021. május 28.) A nyolcvanas években az NBA egyik jellegzetes figurája volt a Utah Jazz hegyomlás méretű (224 centi magas) centere, Eaton, aki a liga legrettegettebb dobásblokkolójának számított 11 éves, végig a Jazznél töltött karrierje során. Eaton négy alkalommal vezette a ligát meccsenkénti blokkok terén, kétszer (1985, 1989) választották az Év Védőjátékosának, 1985 és 1989 között minden évben tagja volt valamelyik All-Defensive csapatnak, és egy All-Star mérkőzésen (1989) is felléphetett. Karrierjének meccsenkénti átlaga blokkok terén (3,5) a mai napig a legmagasabb az NBA történetében. A Jazz már 1996-ban visszavonultatta 53-as mezszámát, és Eaton egészen haláláig a Jazz közösségének aktív tagja maradt, sokat mentorálta Rudy Gobert-t is. Halálának körülményei nem teljesen tisztázottak, Eaton aznap este biciklizni indult, majd nem sokkal később eszméletlen állapotban találták meg a saját házától nem messze, valószínűleg szívrohamot kapott. 64 éves volt.

Bob Ferry (1937. május 31. – 2021. október 27.) A 84 éves korában elhunyt Ferry játékosként 10 szezont húzott le az NBA-ben 1959 és 1969 között, melynek során a St. Louis Hawks, a Detroit Pistons és a Baltimore Bullets mezét viselte, majd visszavonulását követően a Bullets kötelékében maradt, és a csapat vezetőségében kezdett el dolgozni. 1973-ban GM-nek nevezték ki, és egészen 1990-ig maradt ebben a pozícióban az időközben Washingtonba költöző franchise-nál, amely Ferry regnálása idején nyerte fennállása egyetlen bajnoki címét (1978) és még további két döntős szereplést is fel tudott mutatni (1975, 1979). Bobot 1979-ben és 1982-ben is kitüntették az Executive of the Year díjjal. Fia, Danny Ferry 13 évet töltött el a ligában játékosként (Cleveland, San Antonio) és szintén volt több helyütt csapatvezető is (Cleveland, Atlanta, New Orleans).

Don Kojis (1939. január 15. – 2021. november 19.) A Houston (korábban San Diego) Rockets franchise történetének első All-Starja volt a 82 évesen elhunyt Kojis. A kiscsatárként szereplő Don 1963 és 1975 között játszott az NBA-ben, a Baltimore Bullets, a Detroit Pistons, a Chicago Bulls, a San Diego Rockets, a Seattle SuperSonics és a Kansas City-Omaha Kings csapataiban fordult meg, 1968-ban és 1969-ben a San Diego legjobb pontszerzőjeként kapott meghívást az All-Star meccsre (akkoriban még az a szabály volt érvényben, hogy minden csapatnak kell legalább 1 fő résztvevőt delegálnia az All-Starra). Kojis egyébként azt a különös „rekordot” is tartja, hogy három „expansion team”, azaz a ligához újonnan csatlakozó franchise is ledraftolta, ebből kettő ráadásul egymást követő években (Chicago Packers, azaz a későbbi Baltimore Bullets – 1961, Chicago Bulls – 1966, San Diego Rockets – 1967).

Sam Jones (1933. június 24. – 2021. december 30.) Az év utolsó előtti napján halt meg 88 évesen a Boston Celtics egykori kiválósága és a hatvanas évek egyik legjobb hátvédje, Jones. 1957 és 1969 közötti tizenegy NBA-szezonjából mindössze egyszer, 1967-ben nem lett bajnok a Keltákkal, játékosként szerzett tíz bajnoki aranygyűrűjénél egyedül csak egykori csapattársa, Bill Russel tudott többet nyerni (tizenegyet). Jones a „clutch” dobások mestereként is ismert volt, számos kiélezett (főleg playoff-) meccset döntött el utolsó pillanatokban higgadtan elhelyezett kosaraival. Az ötszörös All-Star, háromszoros All-NBA csapattag Sam több mint tizenötezer pontot dobott NBA-pályafutása során, 1984-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé.

Szintén 2021-ben hunyt el: Grant Gondrezick (1986 és 1989 között játszott az NBA-ben, 57 éves volt), Wayne Radford (1978-1979, †64), Bob Williams (1955-1957, †89), Wayne Stevens (1959-1960, †84), Phil Rollins (1958-1961, †87), Dick Bunt (1952-1953, †91), Jack Phelan (1949-1950, †95), Granville Waiters (1983-1988, †60), Bill Thieben (1956-1958, †86), Shaler Halimon (1968-1972, †76), Ralph Davis (1960-1962, †82), Eric Mobley (1994-1997, †51), Jim Phelan (1953-1954, †92), Stan McKenzie (1967-1974, †76), Cliff Anderson (1967-1971, †76), Jerry Harkness (1963-1964, †81), Rollen Hans (1953-1955, †90) és Frank Russell (1972-1973, †72).