Odaát pattogtatnak tovább

Az év utolsó napján visszatekintünk azokra az egykori NBA-játékosokra, akik 2018-ban távoztak az élők sorából.

Jo Jo White (1946. november 16. - 2018. január 16.) 71 éves korában, évek óta tartó, súlyos betegsége következtében hunyt el a Boston Celtics franchise-legendája. A Kelták színeiben kétszeres bajnok (1974, 1976), hétszeres All-Star White korának egyik leghatékonyabb pontszerzője volt hátvédposzton, emellett igazi "clutch" játékos is, aki nagy meccseken rendre rá tudott tenni még egy lapáttal. Az 1968-ban, még a Kansas egyetem játékosaként olimpiai bajnok irányító közel tíz évet húzott le Bostonban, az 1976-os bajnoki cím mellett abban az évben a nagydöntő MVP-je is ő volt, és igazi "vasembernek" is számított karrierje legjobb éveiben, 1972/73-tól kezdve öt idényen át egyetlen alapszakasz-mérkőzést sem hagyott ki. A Celtics már 1982-ben visszavonultatta 15-ös számú mezét, a Hall of Fame tagjai közé ugyanakkor csak jóval később, 2015-ben választották be.

Jo Jo White, 1946-2018

Rasual Butler (1979. május 23. - 2018. január 31.) A mindössze két éve visszavonult kiscsatár 38 éves korában egy autóbalesetben halt meg. Butler második körös pick volt a 2002-es drafton, és igen tisztességes, 15 éves karriert futott be az NBA-ben, emlékezhetünk rá a Miami (2002-2005) vagy a New Orleans Hornets (2005-2008) csapataiból az előző évtizedből, de akár a közelmúltból a 2015-ös rájátszásban menetelő Washington, vagy a 2016-ban 67 alapszakasz-győzelmet szerző San Antonio hasznos veteránjaként is. Butlert pályafutása során elsősorban szorgalmáért és jó hozzáállásáért tisztelték,  halála ezért is érthetetlen, ugyanis a balesetet, amelyben nem csak ő, de 31 éves barátnője (más források szerint a felesége) is életét vesztette, az okozta, hogy Butler részegen és többféle kábítószer hatása alatt száguldozott a Los Angeles-i éjszakában, majd egy oszlopnak csapódott sportkocsijával.

Hal Greer (1936. június 26. - 2018. április 14.) A hatvanas évek kiemelkedő játékosa volt a 81 évesen elhunyt egykori dobóhátvéd, aki teljes, tizenöt éves (1958-1973) pályafutását a Syracuse Nationals/Philadelphia 76ers csapatánál töltötte, és a mai napig ő a csúcstartó jó pár kategóriában a Sixers örökranglistáin (dobott pontok, sikeres mezőnykísérletek, lejátszott meccsek). Greer tízszer volt All-Star, 1967-ben Wilt Chamberlain és az ő vezetésével a Philadelphia meg tudta törni a Boston Celtics nyolc éven át tartó egyeduralmát, megnyerték a bajnokságot, azok után, hogy akkoriban rekordnak számító 68-13-as győzelem/vereség mutatóval zárták az alapszakaszt. A Sixers 1976-ban visszavonultatta Greer 10-es mezszámát, 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották. Élete utolsó éveiben szülővárosában, a virginiai Huntingtonban utcát is elneveztek róla, a Sixers pedig szobrot is állított neki.

Hal Greer, 1936-2018

Bill Kenville (1930. december 1. - 2018. június 19.) A 87 éves korában elhunyt egykori hátvéd a Syracuse Nationals 1955-ös bajnokcsapatának volt a tagja. Ez a gárda nem csak a ma Philadelphia 76ers néven ismert franchise történetének első bajnokcsapata volt, hanem a 24 másodperces támadóidő 1954-es bevezetése utáni első bajnokcsapat is. Kenville 1953 és 1956 között három szezont töltött a Nationalsnél, majd 1956 és 1960 között egy éves megszakítással (amikor is egy másik, alsóbb szintű profiligában szerepelt) a Fort Wayne Pistons  (a mai Detroit Pistons előzménye) játékosa volt.

Clifford Rozier (1972. október 31. - 2018. július 6.) Az egykori első körös pick, az 1994-es drafton 1/16-ként kiválasztott erőcsatár sikeres középiskolai és egyetemi pályafutást követően rövid és nem túl sikeres karriert futott be az NBA-ben, melynek során két évig az őt draftoló Golden State Warriors cserejátékosa volt, majd az 1997-es naptári évben megfordult a Toronto és a Minnesota kispadján is. Miután NBA-karrierje ezt követően véget ért, Rozier hátralevő élete nem volt egy túl szép történet, drogfüggő lett, skizofréniával diagnosztizálták, többször volt börtönben és elmegyógyintézetben is, utolsó éveiben egy hajléktalanszállón lakott. 45 éves korában egy szívroham okozta a halálát.

Tyler Honeycutt (1990. július 15. - 2018. július 7.) Nem teljességgel tisztázott körülmények között halt meg egy héttel a 28. születésnapja előtt a Sacramento Kings által a 2011-es draft második körében kiválasztott kiscsatár. Honeycutt az NBA-ben két idény alatt mindössze 24 meccsen léphetett pályára, majd Európába szerződött. Megfordult Izraelben és Törökországban, halálakor a Khimki Moszkva játékosa volt, ahol sikeres idényt futott 2017/18-ban, és vissza is várták a csapathoz a következő szezonra. Július 6-án Honeycutt anyja rendőröket hívott a Los Angeles-i házukban "zavartan viselkedő" fiára, aki előbb rálőtt a kiérkező rendőrökre, majd elbarikádozta magát a házban. Az órákkal később behatoló rendőrök holtan találták a fiatal kosarast, aki a boncolás szerint saját magával végzett. Tettére nincs magyarázat, az anyja elmondása szerint halála előtt hónapokig "nevetőgázt" szívott, ez okozhatta furcsa viselkedését, majd a tragédiát.

Tyler Honeycutt, 1990-2018

Frank Ramsey (1931. július 13. - 2018. július 8.) A ligatörténet első igazi "hatodik embere" volt a 87. születésnapja előtt nem sokkal elhunyt egykori swingman, a Boston Celtics ötvenes-hatvanas évekbeli dinasztiájának egyik alapembere. Ramsey NCAA-bajnokként mutatkozott be az NBA-ben 1954-ben, majd egy éves sorkatonai szolgálatát követően 1956-tól visszavonulásáig, 1964-ig a Celtics mezét viselte, és a Keltákkal hétszer (1957, 1959-1964) volt NBA-bajnok. A legendás bostoni edző, Red Auerbach rendre a kispadról küldte pályára a kiváló "clutch" játékos Franket, aki képességei alapján kezdő is lehetett volna a csapatban, de teljességgel megelégedett a hatodik ember szerepkörével. 23-as mezszámát visszavonultatták Bostonban, 1982 óta a Hall of Fame tagja volt.

Lonnie Shelton (1955. október 19. - 2018. július 8.) Ramsey-vel egy napon halt meg a Seattle SuperSonics története egyetlen, 1979-es bajnokcsapatának kezdőjátékosa, az egykori erőcsatár Lonnie Shelton. 1976-ban megkezdett NBA-pályafutása első két évét New Yorkban töltötte, majd rögtön Seattle-be kerülését követően bajnoki címet ünnepelhetett 1979-ben. 1983-ig szerepelt a Sonicsnál, 1982-ben egy alkalommal az All-Star meccsre is meghívták, karrierjét 1986-ban Clevelandben fejezte be. A Sonics szurkolói körében népszerű, brusztolós, hajtós magasember 62 évesen hunyt el, még májusban kapott szívrohamot, két hónapig volt kómában, amiből már nem ébredt fel.

Lonnie Shelton (1955-2018)

Len Chappell (1941. január 31. - 2018. július 12.) A 77 évesen elhunyt egykori erőcsatár a Wake Forest egyetem sztárja volt a hatvanas évek legelején, majd az 1962-es drafton 1/4-esként választotta ki a Syracuse Nationals. Újoncidényét követően került a New York Knickshez, ahol az 1963/64-es idényben karrierje legjobb teljesítményét nyújtva 17 pontot és közel 10 lepattanót átlagolt meccsenként, és részt vehetett az 1964-es All-Star meccsen. 1966-ig szerepelt New Yorkban, majd a következő öt év során megfordult Chicagóban, Cincinnatiban, Detroitban, Milwaukee-ban, Clevelandben és Atlantában is, karrierjét 1972-ben fejezte be az ABA-ben, a Dallas Chaparrals (a mai San Antonio Spurs) volt az utolsó csapata.

Art "Hambone" Williams (1939. szeptember 29. - 2018. szeptember 27.) A 79. születésnapja előtt két nappal elhunyt egykori irányító furcsa karriert futott be az NBA-ben. Kimondottan későn, 28 évesen mutatkozott be a ligában 1967-ben, az újonnan létrejött San Diego Rockets (a mai Houston Rockets előfutára) játékosaként, és rögtön pályafutása negyedik meccsén összehozott egy tripla-duplát (ilyet rajta kívül csak Oscar Robertson tudott az NBA történetében). "Hambone" három idény után került a Rocketstől a Boston Celticshez, 1974-ben a csapat harmadik számú irányítójaként bajnoki címet ünnepelhetett. 34 éves volt már ekkor, rövidesen ki is kopott a ligából, a következő szezonban ismét San Diegóban, a San Diego Conquistadors ABA-csapatában lépett még pályára pár mérkőzésen, mielőtt visszavonult.

Willie Naulls (1934. október 7. - 2018. november 22.) Karrierje első felében a New York Knicks színeiben négyszeres All-Star, második felében pedig a Boston Celtics színeiben háromszoros NBA-bajnok volt a 84 évesen elhunyt Naulls. A kiváló pontszerző és lepattanózó kiscsatár a Knicks játékosaként 1960 és 1962 között három idényen át mindig legalább 21 pontos és 11 lepattanós meccsátlagokat produkált, játszott azon a legendás, 1962. március 2-i Philadelphia Warriors elleni találkozón, amelyen Wilt Chamberlain 100 pontot dobott, sőt, a meccs után ő vitte vissza a pennsylvaniai Hershey-ből kocsijával jó barátját, Chamberlaint New Yorkba, hogy az harlemi nightclubjában ünnepelhessen. Naulls 1963-ban került a Boston Celticshez, ahol már csak kiegészítő játékos volt inkább, ugyanakkor 1964 és 1966 között három bajnoki címhez is hozzásegítette a Keltákat. 1966-ban vonult vissza, tízéves pályafutása során több mint 11 ezer pontot dobott az NBA-ben. Az elmúlt évtizedekben lelkipásztorként tevékenykedett.

Willie Naulls, 1934-2018

Mel Hutchins (1928. november 22. - 2018. december 19.) A 90 éves korában elhunyt Mel Hutchins még az ötvenes években volt NBA-játékos, 1951 és 1958 között. A centert és erőcsatárt is játszó magasember 1951/52-ben a Milwaukee Hawks (a mai Atlanta Hawks előzménye) újoncaként az egész liga legtöbb lepattanót szerző játékosa lett (13.3-as meccsátlaggal), később a Fort Wayne Pistons színeiben ért el sikereket, kétszer, 1955-ben és 1956-ban is bejutott csapatával a nagydöntőbe, de a Pistons mindkétszer veszített. A négyszeres All-Star (1953, 1954, 1956, 1957) Hutchins 1958-ban a New York Knicks játékosaként fejezte be pályafutását egy súlyos térdsérülés következtében. Mind a mai napig csak Hutchins és Wilt Chamberlain az a két játékos az NBA történetében, akik újoncként a liga legjobb lepattanózói tudtak lenni.

Szintén a 2018. év során hunyt el a Portland TrailBlazers 1977-es bajnokcsapatának tagja, Robin Jones (1976 és 1978 között játszott az NBA-ben, 64 éves volt), valamint a Minneapolis Lakers (a mai Los Angeles Lakers előzménye) 1949-es, legelső bajnokcsapatának tagja, Donnie Forman (1948-1949, †92). Fájdalmasan fiatalon, mindössze 36 évesen rákbetegség következtében halt meg a Phoenix Suns által a 2001-es draft második körében kiválasztott magasember, Alton Ford (2001-2004). Szintén idejekorán, 48 évesen távozott a New York Knicks 1994-ben nagydöntőt játszó alakulatának cserejátékosa, Eric Anderson (1992-1994).

Emlékezzünk meg rajtuk kívül a 96 éves korában elhunyt Tex Winterről (1922. február 25. - 2018. október 10.) is, aki ugyan sem játékos, sem vezetőedző nem volt soha az NBA-ben, Phil Jackson állandó segítőjeként ugyanakkor közismerten az ő nevéhez fűződik az ún. "triangle offense" feltalálása, amelynek alkalmazásával a Chicago Bulls a kilencvenes években hat, a Los Angeles Lakers pedig az előző évtizedben öt bajnoki címet nyert. Winter hivatalosan 1985 és 1998 között volt a Bulls, 1999 és 2008 között pedig a Lakers segédedzője, 2008-ban, 86 évesen vonult nyugdíjba, de tanácsadói minőségben még a 2009-es Lakers-bajnokcsapat mellett is tevékenykedett. 2011-ben a Hall of Fame tagjai közé is beiktatták.

Maga mögött hagyta az árnyékvilágot továbbá Tim Bassett (1976-1980, †67), Elmer Behnke (1951-1952, †89), Gene Berce (1949-1950, †91), Mike Green (1976-1980, †67), George Kaftan (1948-1953, †90), Ed Leede (1949-1951, †90), Bud Olsen (1962-1969, †77), Craig Raymond (1968-1969, †73), Jim Riffey (1949-1950, †94), Gene Rhodes (1952-1953, †90), Jim Springer (1948-1949, †91) és Gene "Bumper" Tormohlen (1962-1970, †81).

Emléküket megőrizzük.

Nélkülük megy tovább az NBA

A napokban kezdetét vette az NBA 2018/19-es idénye. Az új szezont megelőzően ismét számos ismert név, a liga arculatához az elmúlt tíz-tizenöt-húsz évben hozzátartozó figura vett búcsút a profi kosárlabdától, vagy vett épp őtőle búcsút a liga, őrájuk tekintünk most vissza.

Egy hónappal azután, hogy betöltötte 41. életévét, hosszas gondolkodást követően végül a visszavonulás mellett döntött Manu Ginobili, a San Antonio Spurs argentin legendája. 1995 óta íródó profi karrierje során gyakorlatilag mindent megnyert, amit a kosárlabda világában csapaszinten meg lehet nyerni. Négyszer volt NBA-bajnok (2003, 2005, 2007, 2014), nyert Euroligát (a Bolognával 2001-ben, akikkel egyébként egy olasz bajnoki címet és két olasz kupagyőzelmet is szerzett), és 2004-ben Athénban olimpiai aranyéremig vezette az argentin válogatottat (1992, azaz a barcelonai Dream Team színre lépése óta ez az egyetlen alkalom, hogy nem az USA válogatottja lett az olimpiai bajnok). A Spurs még 1999-ben draftolta, NBA-karrierjét három évvel később, 2002-ben kezdte meg náluk, kétszer volt All-Star (2005, 2011), két All-NBA Team soraiba került be (Third Team, 2008 és 2011), és volt a liga Legjobb Hatodik Embere is (2008). A Spurs fennállásának legsikeresebb korszakát meghatározó „nagy hármas” utolsó megmaradt tagja volt ő, hiszen Tim Duncan már két éve visszavonult, Tony Parker pedig július elején a Charlotte Hornetshez igazolt. Ginobili távozásával végleg lezárult tehát egy emlékezetes korszak, az argentin pedig tizenhat idényt követően, melyet végig a Spursnél töltött, a franchise történetének ötödik legjobb pontszerzőjeként, negyedik legjobb gólpasszadójaként, valamint bedobott hárompontosok és labdaszerzések terén a Spurs-örökranglista első helyezettjeként távozik.

Szintén túl van már a 41. születésnapján is, de még szeretett volna egy 20. idényt eltölteni a ligában Jason Terry, aki sajnos erre már nem kapott lehetőséget egyetlen csapattól sem. Terryt, akárcsak Ginobilit, még 1999-ben draftolták, őt az Atlanta Hawks választotta ki. Nem sok sikerélménye volt az újjáépülőben levő franchise-nál karrierje első éveiben, 2004 nyarán viszont a keleti sereghajtó Hawkstól a nyugati élcsapatnak számító Dallashoz került, és nyolc szép idényt tölthetett el Texasban, akikkel minden itteni szezonjában a rájátszásba jutott. 2006-ban nagydöntőt játszottak a Miami ellen, de azt elveszítették, 2011-ben pedig emlékezetes körülmények között vissza tudtak vágni az akkor már LeBron James vezette Heatnek, megszerezve ezzel a franchise történetének első bajnoki címét. A "The Jet" becenévre hallgató Terry sosem volt ugyan All-Star, de a 2006-ban döntős (majd az egy évvel később alapszakaszt nyerő, de aztán a playoff első körében kieső) Mavericks kezdő hátvédje volt, majd lekerült ugyan a kispadra, de onnan is hatékony tudott maradni, sőt, 2008/09-ben ő kapta a Legjobb Hatodik Ember díját, és a 2011-es bajnoki menetelésből is számos clutch dobással vállalt fontos szerepet. 2012-ben hagyta el Dallast, a következő két idénye (Bostonban, majd Brooklynban) nem sikerült túl jól, de aztán még két éven át Houstonban, majd még két évig a Milwaukee-nál szerepelt hasznos veteránként (sőt, a Rockets 2015-ös playoff-menetelése során ő volt a csapat kezdő irányítója, 37 évesen), az évek során egyre kevesebb játékidőt kapva, de szükség esetén még mindig bármikor helyére küldve egy-két triplát. 18881 dobot ponttal fejezi így hát be NBA-pályafutását.

Bár Terryhez hasonlóan azt nyilatkozta, hogy folytatni szeretné karrierjét, az új idény kezdetéig nem talált magának csapatot a hétszeres All-Star dobóhátvéd, Joe Johnson sem. A 37 éves „Iso Joe” 2001-ben kezdte NBA-pályafutását a Bostonnál, de már újoncéve közepette a Phoenixhez került, ahol a Steve Nash és Mike D’Antoni vezette, rendkívül szórakoztató csapat tagjaként szerzett magának hírnevet, majd a Suns 2005-ös főcsoportdöntős vereségét követően egy jelentősebb összegű ajánlatért a liga egyik sereghajtójának számító Atlantához igazolt. Hét évet töltött a Hawksnál, ahol a keleti konferencia egyik legmegbízhatóbb scorere és az All-Star meccsek állandó meghívottja lett, igaz, hiába volt 2008 után már stabil playoff-résztvevő a Hawks, a második körnél messzebbre nem jutottak.  Johnsont, aki 2010 nyarán csillagászati mértékű, hat éves, közel 124 millió dolláros szerződés-hosszabbítást írt alá Atlantában, 2012-ben Brooklynba cserélték, ám itt sem sikerült közelebb kerülnie a bajnoki címhez. Utoljára 2014-ben lépett fel az All-Star meccsen, majd miután a Nets kivásárolta szerződése utolsó évében, 2016-tól kezdve megfordult még a Miaminál, a Utah Jazznél (ahol a 2016/17-es idényben még időnként felvillantott valamit a régiből, győztes kosarat szerzett például a Clippers elleni első körös playoff-párharcban is), egy újabb kivásárlás után pedig a legutóbbi szezont Houstonban fejezte be, de már nem sok érdemi lehetőséget kapott a nyugati konferenciadöntőig jutó alakulatnál. Tizenhét idény után, több mint húszezer dobott pont gazdájaként veszünk most búcsút tőle.

Kétszeres bajnokként zárta le NBA-karrierjét a nyáron David West. A magasembert 2003-ban draftolta a New Orleans Hornets, egyéni szempontból legeredményesebb éveit itt töltötte. 2008-ban és 2009-ben is meghívták az All-Star meccsre, miután húsz pont feletti és kilenc lepattanó körüli meccsátlagokat produkált mindkét szezonban, mindeközben pedig Chris Paullal alkotott párosuk 2007/08-ban franchise-rekordot jelentő 56 alapszakasz-sikerig vezette a Hornetst. Nyolc évet töltött West New Orleansban, a lezárás viszont nem sikerült túl jól, a 2010/11-es alapszakasz végén, pont, mielőtt szabadügynökké vált volna, ACL-szakadást szenvedett. Kérőkből azért így sem volt hiány, leginkább az Indiana bízott a súlyos sérülése ellenére is Westben, aki végül a Pacershez szerződött. Mindkét fél részéről jó döntésnek bizonyult ez, ugyan számai valamelyest visszaestek, West továbbra is egy igen megbízható, hatékony négyes tudott maradni, aki alapembernek számított a 2013-ban, majd 2014-ben is keleti főcsoportdöntőt játszó Indianánál. Miután a Pacers nem tudott kikerülni a LeBron James-féle Miami árnyékából, West totális "ring chasing" üzemmódba kapcsolt. Emlékezetes módon 12 millió dolláros fizetésért maradhatott volna Indianában még egy évre, ő 2015 nyarán mégis úgy döntött, nem kíván élni ezzel a játékosopcióval, és a veterán minimumért a San Antonio Spurshöz szerződött a bajnoki aranygyűrű reményében. Akkor ez még nem jött össze, így West 2016-ban még inkább a biztosra ment, és az azon a nyáron Kevin Duranttal is megerősödő Golden State-et választotta. Hőn áhított első bajnoki címét tavaly szerezte így hát meg, majd idén júniusban ismételni tudott a Warriorsszal, és azért korántsem csak a padot melegítő díszként, hanem fontos rotáció-játékosként vette ki a részét ebből a két győzelemből.

Már az előző idényben is csak elvétve került pályára a visszavonulását hivatalosan pár napja bejelentő Richard Jefferson. A kiscsatár atletikus játékával, a Jason Kidd passzaiból behúzott zsákolásaival vétette elsősorban észre magát karrierje első éveiben a New Jersey Netsnél, akikkel újoncként 2002-ben, majd egy évvel később is nagydöntőt játszhatott, de mindkétszer veszítettek. A kiváló pontszerző, Jefferson hét évet töltött New Jerseyben, de eredményeik a két döntős szereplés után visszaestek. Miután a csapat elcserélte Kiddet 2008-ban, ugyanebben az évben Jeffersontól is megváltak, ő előbb a Milwaukee-hoz, majd a San Antonióhoz, aztán a Warriorshoz került. A Spursnél nem nagyon találta a helyét az ott töltött két és fél év alatt, majd a Golden State-nél igen mostohán bántak vele, 2012/13-ban már csak átlag tíz perc játékidő jutott neki, de aztán újra fel tudta építeni magát. A 2013/14-es idényben a Utah Jazz fiatal csapatánál újra kezdőként kapott szerepet, majd Dallas érintésével kötött ki 2015-ben a Clevelandnél, ahol LeBron James oldalán bajnoki címet ünnepelhetett volt csapata, a Warriors legyőzése után az emlékezetes 2016-os nagydöntő végén, és e győzelemből fontos cserejátékosként vette ki a részét. Ekkor már egyszer bejelentette visszavonulását, de végül még két évre aláírt a Cavsnél, akik aztán a 2017-es nagydöntő után már nem tartották meg. Tavaly 20 meccset kapott a Denvernél. Közel tizenötezer pontot szerzett a ligában tizenhét éves karrierje során.

Névrokonához hasonlóan lejárt az ideje az NBA-ben Al Jeffersonnak is, aki egy kihalófélben lévő faj, a képzett palánk alatti-környéki „low post scorer” egyik utolsó példánya volt a ligában. 19 évesen, a középiskolából került a Boston Celticshez a 2004-es drafton, akik három évnyi fejlesztést követően köré építették a 2007 nyarán Kevin Garnettért cserébe a Minnesotának adott csomagot. Jefferson a Timberwolves totális újjáépítésének első éveiben volt a csapat húzóembere (meccsenként 21 pont, 11 lepattanós átlag 2007/08-ban), de aztán egy 2009 februárjában elszenvedett ACL-szakadás, valamint Kevin Love előretörése következtében e szerepkörből kiesett, és inkább váltott. 2010-től a Utah Jazz kezdő négyeseként tevékenykedett (három év alatt egy playoff-szereplést tudott kivívni a csapattal, 2012-ben), majd némi meglepetésre 2013 nyarán a Charlotte Bobcatshez szerződött. Itt futotta karrierje talán legkomplettebb idényét 2013/14-ben, amikor a két évvel korábban még a ligatörténet negatív rekordját jelentő győzelem/vereség mutatót elérő Bobcats a vezetésével a rájátszásba jutott, Jeffersont pedig az All-NBA harmadik csapat soraiba is beszavazták a szezon végén. Ez volt az utolsó nagy dobása, az utóbbi pár évben sérülésekkel küszködött és egyre kevesebb játéklehetőséget kapott, ahogy a liga kitolódott a periméterre, és játékstílusa felett eljárt az idő. Az Indiana Pacers kispadján töltött két idényt követően idén nyáron Jefferson Kínába igazolt, több mint tizennégyezer dobott ponttal a háta mögött hagyja el a ligát.

Jameer Nelson neve elsősorban mint a Stan Van Gundy-Dwight Howard-féle Orlando Magic irányítója fog fennmaradni az utókor számára. Nelson tíz évet húzott le Orlandóban, Dwight Howarddal egy évben, a 2004-es draft alkalmával szerezték meg, és egészen 2014-ig viselte a floridai csapat mezét. Sosem számított sztárjátékosnak, ugyanakkor 2009-ben, abban az évben, amikor a Magic döntőt játszott a Lakers ellen, Howard és Rashard Lewis mellett Nelsont is beválogatták a keleti All-Star csapatba - sajnos aztán egy súlyos vállsérülés miatt nem csak karrierje egyetlen All-Star fellépéséről maradt le, de a Magic playoff-meneteléséről is. A nagydöntőben vissza tudott ugyan térni a pályára, de ebben nem volt sok köszönet, a több hónapos kihagyás miatt gyengén játszott, némiképp váratlan visszatérése továbbá kizökkentette a formájából a helyén addig kiválóan teljesítő Rafer Alstont is, és az Orlando ki is kapott a Lakerstől 4-1 arányban. Nelson a Van Gundy/Howard-éra végét követően is még évekig a Magicnél maradt, majd 2014-től kezdve volt a Dallas, a Boston, a Denver, a New Orleans és a Detroit játékosa is, csereirányítói minőségben.

Számos további ismert név van a 2018/19-es idény kezdetén csapat nélkül maradó NBA-veteránok között, ilyen például az évtized elején támadó- és védőoldalon is ígéretes tehetségnek számító Arron Afflalo, aki aztán nem tudott különösebben izgalmas pályafutást befutni, miután a 2012-es nagy Dwight Howard-ügylet keretében Denverből az újjáépítésbe fogó Orlandóba került. Köztük van a tavalyi évben egy ACL-szakadás után a New Yorknál veterán mentorként visszatérő, 2005 óta nyolc csapatnál is megforduló, megbízható irányító, Jarrett Jack is. 

Tavaly már egyszer elköszönt a ligától, de első NBA-csapatának, a Milwaukee Bucksnak köszönhetően még vissza tudott térni Kínából az alapszakasz vége felé az irányító Brandon Jennings, az új szezont viszont már ismét nem az NBA-ben, hanem ezúttal a Zenit Szentpétervárnál kezdi meg. Még látványosabb visszatérés, igazi "feel-good" sztori volt, hogy négy teljes egészében kihagyott idény után idén februárban ismét pályára lépett a ligában a 2004-es draft 1/2-es kiválasztottja, a 2005-ös Év Újonca, Emeka Okafor, a New Orleans Pelicans az új szezonra viszont már nem tartotta meg a súlyos nyaksérülés után kemény munkával magát a ligába visszaküzdő centert.

A "Grindfather" becenévre hallgató Tony Allen a Boston Celtics 2008-as bajnokcsapatának tagja, majd a liga egyik legkeményebb emberfogójaként a Memphis Grizzlies népszerű "grit 'n' grind" identitásának egyik legfőbb letéteményese volt, hét év alatt hatszor is beválasztották valamelyik All-Defensive csapatba, de a legutóbbi szezonban egy lábtörés miatt már nem igazán tudott hasznára lenni új csapatának, a New Orleans Pelicansnak. Mario Chalmers kétszeres bajnok a Miami Heattel 2012-ből és 2013-ból, ő egy Achilles-szakadás után volt képes még egy idény erejéig visszatérni a Memphis színeiben az előző szezonban, új szerződést viszont már nem kapott. Kendrick Perkins visszatérése még rövidebbre sikeredett, inkább már csak kabalafigurának szerződtette őt az előző alapszakasz végén a Cleveland, a 2008-ban szintén a Bostonnal bajnok center egyetlen meccsen léphetett ismét pályára a Cavs mezében.

Marreese Speights a Golden State 2015-ös bajnokcsapatának, majd a 73-9-as alapszakaszt futó Warriorsnak volt az egyik fontos cserejátékosa, majd a Clippersnél és Orlandóban már nem annyira találta a helyét, a nyáron Kínába szerződött. Nick Collison teljes pályafutását, 15 évet töltött a Seattle SuperSonics/Oklahoma City Thunder kötelékében, a visszavonulását májusban bejelentő magasember Kevin Durant és Jeff Green mellett a harmadik olyan aktív játékos volt a ligában, aki még viselte a Sonics mezét, illetve tagja volt a Thunder 2012-ben a Miami ellen döntőző csapatának. Aaron Brooks 2010-ben a liga Legtöbbet Fejlődött Játékosa volt még houstoni színekben, de a fejlődése ezután megrekedt, hiába próbálkozott még hat másik csapatnál is, jobb napjain a padról beszállva képes volt 15-20 pontot termelni, mindezt azonban hullámzó gyakorisággal és alacsony mezőnyszázalékkal tette, az elmúlt idényben a Minnesota kispadján ült jobbára. Brookshoz hasonlóan számtalan csapatnál (11 év alatt nyolcnál) fordult meg Ramon Sessions is, aki kezdő irányítónak gyenge, csere-játékmesternek viszont pont megfelelő volt, ő a legutóbbi szezonban a Knicks és a Wizards mezét is viselte.

És még néhány név, aki az új idényben már nincs az NBA-ben: a 2007-ben 1/8-asként draftolt, kiválóan védekező, de rendkívül sérülékeny magasember, Brandan Wright, a 2011-es drafton még magasabban, második helyen kiválasztott, de jó pár csapatnál megbukó Derrick Williams, a középiskolás korában még óriási hype-ot kapó, de a Minnesotánál kiteljesedni nem tudó, Milwaukee-ban pedig nem sok sót megevő Shabazz Muhammad, illetve a visszavonulását nemrég bejelentő, de a tüdejében talált vérrögök miatt már tavaly november óta nem játszó Mirza Teletovic, aki azóta már a bosnyák kosárlabda-szövetség elnöke.

Frissítés/disclaimer (2019.03.19.): a bejegyzés eredeti, 2018. október 23-án közzétett változata tartalmazta Andrew Bogut, Corey Brewer, Joakim Noah és Nick Young pályafutásának hosszabb-rövidebb leírását is, ugyanakkor ez a négy játékos a 2018/19-es alapszakasz folyamán visszatért az NBA-be (négyük közül Nick Youngnak ugyanakkor jelenleg ismét nincs csapata, miután még 2018 decemberében el is köszönt tőle az őt pár héttel korábban leigazoló Denver).

In Memoriam Frank Ramsey

Pár nappal 87. születésnapja előtt elhunyt Frank Ramsey, a Boston Celtics legendája, hétszeres NBA-bajnok, a Hall of Fame tagja.

Frank Ramsey 1931-ben született Kentucky államban. A University of Kentucky színeiben befutott parádés egyetemi karriert követően 1953-ban a draft első körének ötödik kiválasztottjaként került a Boston Celtics kötelékébe. Ugyan bemutatkozása még egy évet váratott magára (a kor szabályai szerint ugyanis előbb be kellett fejeznie egyetemi tanulmányait), 1954 után Ramsey teljes pályafutását a Keltáknál töltötte, kilenc idényt húzott le a Celtics színeiben (az 1955/56-os szezont sorkatonai szolgálata miatt kellett kihagynia).

A Bostonnal először 1957-ben nyerte meg a bajnokságot, majd 1959-től kezdve Ramsey 1964-ig tartó pályafutása hátralevő éveiben minden egyes alkalommal győzni tudott a legendás Red Auerbach edzette, Bill Russellt, Bob Cousyt, Bill Sharmant, Sam Jonest és még számtalan legendát felvonultató bostoni alakulat. Visszavonulásakor így hát Ramsey hétszeres NBA-bajnoknak mondhatta magát, csapatban betöltött szerepét pedig egy újabb legendának, John Havliceknek adta át.

Frank Ramsey, 1931-2018

Ramsey volt ugyanis az első klasszikus "hatodik ember" a liga történetében: bár képességei alapján Frank simán a kezdőötös tagja lehetett volna, Auerbach rendszerint a kispadról dobta meccsbe, hogy aztán kifogyhatatlan energiájával, pontos dobásaival és kemény védekezésével megoldhatatlan feladatok elé állítsa az ellenfelek szerényebb képességű cserejátékosait. Ramsey soha nem ágált ez ellen, sőt, kimondottan élvezte speciális szerepkörét, 1958 és 1962 között így is minden évben legalább 15 pontot és 5-7 lepattanót átlagolt meccsenként, és jellemző volt rá az is, hogy a rájátszásokban még egy lapáttal rá tudott tenni az alapszakaszban nyújtott teljesítményére, gyakran ő volt a Celtics legjobb pontszerzője az 1960-as évek nagydöntőiben.

23-as számú mezét már 1964-ben, rögtön pályafutása befejezését követően visszavonultatta a Celtics. 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé is. 1966-ban, amikor Red Auerbach távozott a Celtics vezetőedzői posztjáról, többek között Franket is megpróbálta meggyőzni arról, hogy vegye át a helyét, de Ramsey nem vállalta el a megtisztelő feladatot, inkább végleg hazatért Kentucky államba, és itt is élt lényegében haláláig. Az 1970/71-es idényben volt ugyan a Kentucky Colonels ABA-franchise vezetőedzője, de ezt leszámítva nem vállalt többé szerepet a profi kosárlabda világában. Farmján gazdálkodott és egy bankot igazgatott a Kentucky állambeli Dixon városában, jól élt. Július 8-án hunyt el, július 13-án lett volna 87 éves.

Emlékét megőrizzük. 

1987: Egy legendás párharc utolsó felvonása

Utoljára csapott össze egymással az NBA nagydöntőjében a nyolcvanas évtized két legnagyobb ásza, Larry Bird és Magic Johnson 1987-ben. A ligatörténet talán legnagyobb tragédiájával, valamint sérülésekkel terhelt Celtics nem tudta megvédeni bajnoki címét, az aranygyűrűk ismét a Lakershez kerültek.

Sehol máshol nem sütött olyan fényesen a nap 1986. június 17-én, mint Bostonban: a friss bajnokcsapat másodikként választhatott aznap az NBA-drafton egy két évvel korábbi, Seattle-vel kötött csereügylet eredményeként. Larry Bird és Red Auerbach elégedetten csaphattak egymás tenyerébe, hiszen miután a Cleveland 1/1-nél a center Brad Daughertyt vitte el, a Celtics első számú kiszemeltje, Len Bias a Bostonhoz kerülhetett. A Cavs minden áron centert akart, és jól is választottak ebből a szempontból a kiváló munkásember Daugherty személyében, ám az azévi draft legnagyobb tehetségének egyértelműen a Maryland egyetem sztárját, Biast tartották.

A kiváló testfelépítésű, robbanékony és atletikus erőcsatár a korabeli beszámolók szerint igazi „szupersztár-potenciállal” bírt, az egyetemi bajnokságban óriási zsákolásokkal, kérlelhetetlen lepattanózással dominált. A Celtics rövid és hosszú távon is csak nyerhetett vele: rövid távon tehermentesítette volna a 30 felé közeledő, fájós hátú Birdöt és a fájós lábú Kevin McHale-t, hosszú távon pedig átvehette volna tőlük a stafétabotot a franchise következő arcaként, átmentve a Celtics-bajnokcsapatok évtizedek óta íródó tradícióját a kilencvenes évtizedre is. Hogy ez így is lett volna-e valóban, azt sosem tudjuk meg: Len Bias két nappal a draftolását követően, 1986. június 19-én túladagolta magát kokainnal, amelytől szívrohamot kapott és meghalt. 22 éves volt.

Len Bias az 1986-os draft napján

Ha Bias tragédiája nem lett volna még elég csapás a címvédő Celticsnek, az 1986/87-es alapszakaszban szinte végig sérülésekkel küszködtek a csapat kulcsemberei. Bill Walton, a csapat hatodik embere, az előző évi menetelés egyik kulcsfigurája egészen 1987 márciusáig nem tudott pályára lépni a csapatban, miután ismét eltört számtalanszor sérült lába, Scott Wedman, a Celtics „hetedik embere” szintén sérülés miatt mindössze hat alapszakasz-meccset játszott. Kevin McHale és Larry Bird kénytelenek voltak átlag 40 percet tölteni a pályán mérkőzésenként, és ez azután sem változott, hogy McHale az alapszakasz vége felé szintén eltörte a lábát, sérülten is vállalta a játékot a szezon hátralevő részében.

A Celtics a sok nehézség ellenére tette a dolgát: 59 győzelmükkel a Keleti Konferencia élén zártak, maguk mögé utasítva Dominique Wilkins Atlantáját, Isiah Thomas Detroitját, a mindig masszív Milwaukee-t, vagy az ekkorra már Charles Barkley által vezérelt, az utolsó szezonját futó Julius Erving búcsúturnéját is menedzselő Philadelphiát. A rájátszásban kőkemény csaták vártak a Keltákra, akik az első körben ugyan még kisöpörték Michael Jordant és a Chicagót (Jordan 37.1 pontos idényátlaggal lett a szezon pontkirálya, és Wilt Chamberlain óta első játékosként ért el 3000 dobott pontot az alapszakaszban), majd egyaránt hétmeccses párharcokban verték a második körben a Milwaukee-t, a főcsoportdöntőben pedig a Detroitot, és így zsinórban negyedik évben jutottak be a nagydöntőbe. A Pistons elleni konferencia-finálé különösen emlékezetes az ötödik meccs drámai végjátékáról, 2-2-es állásnál a Celtics úgy húzta be az összecsapást, hogy Larry Bird egypontos hátrányban, pár másodperccel a meccs vége előtt ellopta a labdát Isiah Thomastól, Dennis Johnsonhoz passzolt, DJ pedig még épp időben helyére küldte e Boston győztes kosarát.

Larry Bird Dennis Rodman ellen harcol az 1987-es főcsoportdöntőben

Mielőtt belefognánk annak taglalásába, hogy mi történt a Nyugati Konferenciában, térjünk megint vissza a szerencsétlen sorsú Len Biasra, akinek a halála országos szintű figyelmet irányított az egyetemi és a profi sportban, meg úgy általában az egész amerikai társadalomban jelen levő kábítószer-problémára, és ennek következményei az NBA berkein belül sem maradtak el az 1986/87-es idényben. A droggal korábban már többször megbukó egykori New York-i All-Star hátvédet, Micheal Ray Richardsont például David Stern örökös eltiltással sújtotta egy újabb pozitív drogtesztet követően, a Phoenix Suns több játékosa, sőt még edzői stábjának több tagja is bíróság elé lett állítva, miután egy kokain-adásvételi ügyletbe keveredtek. Stern zéró toleranciát hirdetett a kábítószerrel lebukó játékosok irányába, így fordulhatott elő, hogy az előző idényben döntőt játszó Houston Rockets kezdő hátvédjét, Lewis Lloydot, illetve csapattársát, a Rockets kispadjának egyik kulcsemberét, Mitchell Wigginst is két évre kitiltották a ligából, miután kokainhasználaton érték őket.

A Houston Rockets, amely az előző idényben meggyőző játékkal, gyakorlatilag simán legyőzte és kiejtette az akkori címvédő Los Angeles Lakerst a nyugati konferenciadöntőben, két fontos embere kiesését már nem bírta el amellett, hogy „ikertorony”-párosának egyik tagja, Ralph Sampson állandósuló sérülései miatt 39 alapszakasz-meccset kihagyott az idényben. A Lakers, kihasználva, hogy az egy évvel korábban még rivális dinasztiának tűnő Rockets széthullott, gyakorlatilag ellenfél nélkül maradt Nyugaton, 65 győzelmükkel simán nyerték a főcsoportot, a szupersztár irányító, Magic Johnson meg is kapta az alapszakasz MVP-díját, karrierje során először. A Bostonnal ellentétben az aranysárga-liláknak a rájátszásban sem kellett aztán különösen megszenvedniük a döntőbe kerülésért. Sokat elmond az erőviszonyokról, hogy a nyugati döntőben a Lakers ellenfele a 7. kiemelt, 39-43-as negatív mérleggel a konferencia-fináléba jutó Seattle SuperSonics lett!

A Sonics egyszerű taktikával játszotta végig ezt az idényt, egyetlen célja az volt, hogy túldobja ellenfeleit, hiszen a csapat Tom Chambers, Dale Ellis vagy Xavier McDaniel személyében tele volt dobógépekkel, a védekezéssel csak olyan kiegészítő elemek törődtek, mint az újonc hátvéd, jelenleg az Indiana Pacerst edző Nate McMillan, vagy a vándormadárrá lett veterán verőember, az egykori portlandi sztár, Maurice Lucas. A Sonics a mai napig az utolsó csapat, amely negatív mérleggel playoff-párharcot tudott nyerni, olyan meg végképp, amely kettőt is: a Seattle kiütötte a 2. kiemelt, addigi története legjobb mérlegével, 55 győzelemmel záró Dallast, majd ők vetettek véget a Houston szezonjának is a második körben. A Lakers ellen aztán már nem volt esélyük, Magicék kisöpörték az idény meglepetéscsapatát, és egy év kihagyás után újra ott voltak a nagydöntőben (egyébként az egész nyugati playoff során egyetlen meccset veszítettek csak, még a második körben a Golden State ellen).

A Lakersnek nem okozott gondot felülmúlni a Seattle-t (a képen James Worthy Xavier McDaniel ellen)

A Lakers kezdőcsapata annyiban változott a legutóbbi Lakers-Celtics döntő óta, hogy a szemüveges kemény fickó, Kurt Rambis a kispadra került, helyét a később a liga legfőbb vasembereként elhíresülő, másodéves erőcsatár, A.C. Green vette át. Kareem Abdul-Jabbar 1987 áprilisában betöltötte a negyvenet, és érezhetően lelassult, de kiválóan támogatta meg őt a kispadról az idény közben a San Antoniótól megszerzett egykori 1/1-es draftkiválasztott center, Mychal Thompson.

A nyugati playoffban meg sem izzadó Lakers, és a keleti hétmeccses párharcokból érkező, egyébként is ezer sebből vérző Celtics első két döntőbeli összecsapása a Lakers otthonában a papírforma szerint alakult. Az első találkozón parádézott Magic Johnson (29 pont, 8 lepattanó, 13 assziszt) és James Worthy (33 pont, 9 lepattanó), és bár a Bird-McHale-Parish trió is jól dobott a bostoni oldalon, a Lakers 21 ponttal ment a félidőben, és simán nyert (126-113, 1-0). A második hazai mérkőzésükön sem hibáztak az aranysárga-lilák, a kezdőből Jabbar, Magic, Worthy és Byron Scott is 20 pont fölé jutott, a kispadról beszálló, inkább védekezéséről híres hátvéd, Michael Cooper pedig hét triplakísérletéből hatot értékesített (141-122, 2-0).

Magic vs. Bird: az utolsó nagy párharcuk volt

A következő három meccset Bostonban rendezték, és a Celtics szépíteni tudott, a sorozat harmadik találkozóján sikerült kivenniük a játékból Worthyt és Byron Scottot is (a meccs egyik hőse a pontot ugyan nem szerző, de a palánk alatt hatékonyan romboló bostoni cserecenter, Greg Kite volt), míg támadásban Larry Bird (30 pont) és Dennis Johnson (26 pont) vitték a prímet (109-103, 2-1).

A párharc legemlékezetesebb összecsapása a negyedik meccs lett. A mérkőzés túlnyomó részében a Boston volt előnyben, de a Lakers végig látótávolságon belül maradt, és a negyedik negyedben, 95-95-ös állásnál utolérte ellenfelét. A Celtics erre egy 8-0-ás rohammal válaszolt, de eztán meg leolvadtak, rontott dobásaiknak, labdaeladásaiknak köszönhetően ekkor meg a Lakers futott egy 9-0-át, és Magicék egy ponttal átvettét a vezetést a meccs utolsó percében. Larry Bird 12 másodperccel a vége előtt aztán bedobott egy triplát, ezzel 106-104-re megint a Boston vezetett. Kareem Abdul-Jabbart faultolták a hazaiak, az öreg center az első büntetőjét bedobta, a másodikat kihagyta. A lepattanóért Kevin McHale és Mychal Thompson csapott össze, a labda - a visszajátszások tanúsága szerint - Thompsonról az alapvonalon túlra perdült, de a bírók másképp látták, és a Lakersnek ítélték azt. A bedobás után Magic Johnson tört be, és a büntetővonalról, az előtte tornyosuló McHale és Robert Parish fölött elengedett horogdobásával célba talált. 107-106, a Celtics még egyet támadhatott, és Bird egy rossz Lakers-váltásnak köszönhetően teljesen üresen emelhetett rá egy újabb triplát - ám mind saját maga, mind a bostoni közönség, de még a Lakers-játékosok legnagyobb meglepetésére is, a dobás kimaradt. Magic horga tehát a Lakers győzelmét és 3-1-es vezetését eredményezte.

A "junior skyhook" - Magic Johnson győzelmet érő dobása a negyedik mérkőzésen

A Celtics képes volt felszívni magát az ötödik találkozóra, minden kezdőjátékosa elérte a 20 pontot (Bird, McHale, Parish, Dennis Johnson és az öt triplát dobó Danny Ainge is), a Lakersnek a gyengélkedő Worthyvel és Abdul-Jabbarral ezúttal nem volt esélye (123-108, 3-2). A felek visszautaztak hát Los Angelesbe, ahol a hatodik összecsapás első félidejét még a Celtics tartotta irányítása alatt. Magic Johnson csak szenvedett, Dennis Johnson pazar játékával nem csak Magicet vette le a pályról, hanem pontszerzésben is csapata élére állt. A fordulás után aztán életre kapott nem csak a Lakers irányítója, hanem a negyvenéves Kareem Abdul-Jabbar is. Már a harmadik negyed elején átvette a vezetést a Lakers, mely aztán 106-93-ra be is húzta a meccset és a bajnoki címet. Magic Johnson 19 assziszttal, Kareem 32 ponttal fejezte be a mérkőzést. Johnson lett a döntő MVP-je, 1980 és 1982 után karrierje során már harmadszor.

Ez volt az utolsó Lakers-Celtics finálé a nyolcvanas években, sőt, egészen 2008-ig nem csapott össze ismét egymással a bajnoki címért a két ősi rivális. Magic Johnson és Larry Bird soha többé nem találkozott a nagydöntőben, a Lakers a következő évi, 1988-as finálét már a Birdéket legyőző Detroit Pistonsszal játszotta. A Celtics a már említett 2008-as találkozásig egyáltalán nem játszott NBA-döntőt.

Stílusos ünneplés "Showtime" Lakers módra

Kareem Abdul-Jabbar. 1987 áprilisában, az 1986/87-es alapszakasz legvégén ünnepelte 40. születésnapját a legendás center, akinek meccsenkénti pontátlaga karrierje tizennyolcadik szezonjában először nem érte el a húszat (17.5-re még így is jó volt). A testét és lelkét jógával és spirituális feltöltődésekkel még negyvenévesen és huszonéveseket meghazudtoló állapotban tartó Jabbar előtt nem sok negyvenéves játékosa volt az NBA-nek, olyan meg egyáltalán nem, aki akár csak meg tudta volna közelíteni a Kareem által a pályán nyújtott produkciót: a bajnoki cím sorsát eldöntő hatodik döntőbeli mérkőzésen 18 kísérletéből 13 a kosárba talált, 32 pontjával ezen a meccsen érte el szezoncsúcsát! Karrierje ötödik bajnoki aranygyűrűjét szerezte meg ennek is köszönhetően a korábbi hatszoros MVP.

Adrian Branch. A hármas poszton szereplő újoncnak, Branchnek ez volt az egyetlen idénye a Lakersnél, átlag hét percet töltött a pályán, marginális szereppel. Négy éves NBA-pályafutása hátralevő részében a New Jersey, a Portland és a Minnesota játékosa is volt még egy-egy idény erejéig. 1989 decemberében játszotta utolsó NBA-meccseit, majd világ körüli útra indult, felsorolni is nehéz, hány különböző ország bajnokságaiban fordult meg Ausztráliától kezdve a Fülöp-szigeteken át Izraelig. 2007 óta egyetemi kosárlabdával foglalkozó elemző az ESPN csatornánál.

Michael Cooper. A védekezés-specialista hátvéd karrierje legnagyobb egyéni elismerését begyűjtve megkapta a Defensive Player of the Year elismerő címét az 1986/87-es alapszakaszban, és zsinórban hetedik idényben lett tagja valamelyik All-Defensive csapatnak (a vizsgált szezonban értelemszerűen a First Teamnek). De Cooper ezúttal nem csak a védekezésével vette ki a részét a Lakers bajnoki címig történő meneteléséből, hiszen ebben az idényben lényegében ő vette át a "bench scorer" szerepét is, támadóoldalon pedig elsősorban triplákkal keserítette meg az ellenfelek életét: az 1987-es nagydöntő második meccsén bedobott hat hárompontosa döntőbeli rekord volt.

A.C. Green. A Lakers 1985-ben a draft első körének 23. helyén választotta soraiba Greent, aki kemény munkájával és tanítani való hozzáállásával hamar elnyerte csapattársai és a szurkolók rokonszenvét, és az 1986/87-es idényben, második szezonjában már a Lakers kezdőötösében találta magát. Green közel 11 pontos, 8 lepattanós meccsenkénti átlagával volt a bajnokcsapat hasznára, és nem mellékesen ebben az idényben kezdődött karrierje végéig, közel 15 évig tartó "vasember"-sorozata: 1986 novemberében hagyott ki utoljára meccset 2001-ig tartó pályafutása során!

Magic Johnson. A szupersztár irányító a nagydöntő MVP-je már kétszer volt, 1987-ben (a harmadik Finals MVP trófeát megelőzően) az alapszakasz Legértékesebb Játékosának járó trófeát is kipipálhatta. Magic pontátlaga karrierje legmagasabbja volt ebben az idényben (23.9 meccsenként), 12.2-es gólpasszmutatójával pedig pályafutása során negyedszerre vezette a ligát asszisztok terén. Mondani sem kell, ott volt az azévi All-Star mérkőzésen (hetedszerre), és az All-NBA First Team soraiban is. Az 1987-es finálé negyedik meccsét eldöntő horogdobása - amelyet az NBA-folklór azóta csak "baby hook", vagy "junior skyhook" néven emleget - nem csak az azévi rájátszás, de Magic karrierjének is egy (újabb) szimbolikus jelenetévé vált.

Wes Matthews. A név nem véletlenül ismerős, az 1987-es Lakers csereirányítója ugyanis a manapság azonos néven a Dallas Mavericksnél játszó triplavető apja. A maga idejében hízelgően "Wild Wild Wes" néven is emlegetett hátvéd igazi vándormadár volt, 1980-ban induló NBA-karrierje során volt a Washington, az Atlanta, a Philadelphia, a Chicago és a San Antonio játékosa is, mielőtt a Lakershez került volna 1986 őszén. Ekkor született fia, Wesley Jr., de Matthewséknál nem épp az az idilli állapot állt fenn, hogy az idősebb Wes tanítgatta volna fiát a kosárlabda alapjaira, míg őbelőle is NBA-játékos nem vált, Matthews ugyanis 1988-ban elhagyta családját, és egyáltalán nem vett részt fia felnevelésében. Az idősb Wes tagja volt ugyanakkor még a Lakers következő, 1988-as bajnokcsapatának is.

Kurt Rambis. A szemüveges-bajuszos verőember 1986/87-re már nem volt többé a Lakers kezdőcsapatának tagja, helyét A.C. Green vette át. Rambis ugyanakkor továbbra is minden meccsen megkapta a maga húsz percét, hogy védekezésével, és a "hustle" folyamatos biztosításával csapata hasznára lehessen. Karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét nyerte az aranysárga-lilákkal.

Byron Scott. A Lakers kezdő kettese pályafutása addigi legmagasabb meccsenkénti pontátlagával (17.0) és karriercsúcsot jelentő 43,6 %-os triplázással rukkolt elő az 1986/87-es alapszakaszban, de aztán a rájátszásban jóval kevésbé ment neki, a hárompontos-mutatója például visszaesett 20%-ra! Scott hullámzó teljesítménye a nagydöntőben is nyomon követhető volt, a finálé első két meccsén 20, majd 24 pontot dobott, a hátralevő négy találkozón viszont a tízet sem érte el egyszer sem.

Mike Smrek. A kanadai cserecenter 1986 őszén igazolt a Lakershez, miután első csapata, a Chicago Bulls újoncidényét követően szabadlistára tette. Smrek elenyésző játéklehetőséghez jutott csupán 1986/87-ben Kareem Abdul-Jabbar és Mychal Thompson mögött, a nagydöntőben négy meccsen összesen 9 percet tölthetett a pályán. A Lakers megtartotta őt a következő szezonra is, ezáltal két bajnoki aranygyűrűt nyerhetett a csapattal, egyúttal ő a történelem első kanadai NBA-bajnoka is.

Billy Thompson. Az újonc kiscsatár nagy zsákoló hírében állt a maga idejében, ám egy térdsérülés miatt, amely aztán a következő idény java részének is a kihagyására kényszerítette, csak az 1987-es playoff első körében tudott pályára lépni a Denver ellen. Így is egy igen illusztris társaság tagjává vált: az egy évvel korábban a Louisville egyetem csapatával NCAA-bajnok Thompson lett a ligatörténet negyedik (és mai napig utolsó) játékosa, aki egymást követő két évben NCAA-, majd NBA-bajnoki címet nyert. A másik három: Bill Russell, Henry Bibby és Thompson lakerses csapattársa, Magic Johnson.

Mychal Thompson. Névrokonával, Billyvel ellentétben a bahamai születésű Mychal Thompson már 32 éves veteránként érkezett a Lakershez 1987 februárjában a San Antoniótól. Thompson 1978-ban a draft 1/1-es kiválasztottja volt, a Portland ővele pótolta volna a szupersztár centerét, Bill Waltont, akivel elmérgesedett a csapat viszonya. Thompson tisztességes, de nem kiemelkedő újoncidénye után eltörte a lábát és teljes második idényét kihagyni kényszerült, később aztán túlnyomórészt egészségesen még hat évet húzott le Portlandben. Karrierje legjobb szezonja 1981/82-ben volt, amikor közel 21 pontot és 12 lepattanót átlagolt meccsenként az alapszakaszban (bár ez volt az egyetlen olyan éve a Blazersnél, amikor csapata nem jutott be a rájátszásba). 1986-ban került a Spurshöz, majd onnan a Lakers lényegében egy zacskó szotyiért (a csere-magasember Frank Brickowskiért és az abban az idényben egyetlen meccsen sem pályára lépő izlandi center, Petur Gudmundsson játékjogáért) szerezte meg Thompsont, aki jelentős erősítés volt a Lakers kispadjának, és minőségi játékpercekkel tudta tehermentesíteni a hajlott korú Kareem Abdul-Jabbart centerposzton.

James Worthy. "Big Game James" karrierje ötödik szezonjában második alkalommal szerepelhetett az All-Star mérkőzésen, az alapszakaszban ő volt a Lakers második legjobb pontszerzője Magic Johnson mögött (19.4), a playoffban pedig csapata élére állt (23.6). A Seattle elleni főcsoportdöntő során volt 39 pontos meccse is, a nagydöntő első mérkőzésén 33-ig jutott, és a finálé során a Lakers minden olyan mérkőzést megnyert, amelyen Worthy legalább húsz egységet ért el (a két olyan találkozón, amelyiken húsz alatt maradt, kikaptak).

Vezetőedző: Pat Riley.

In Memoriam Hal Greer

81 éves korában meghalt Hal Greer, a Philadelphia 76ers franchise-legendája, az 1967-os philadelphiai bajnokcsapat meghatározó játékosa, a Hall of Fame tagja.

Ha megkérdezik, ki a Philadelphia 76ers franchise történetének legtöbb pontot dobó játékosa, valószínűleg a nagy többségnek először Allen Iverson, Julius Erving vagy Charles Barkley neve ugrik be lehetséges megoldásként. Az igazság ezzel szemben az, hogy senki sem játszott több NBA-meccset, és senki sem szerzett több pontot a Sixers (illetve annak jogelődje, a Syracuse Nationals) színeiben, mint Hal Greer.

Az 1936-os születésű Greer 1958-ban a Syracuse Nationals játékosaként kezdte meg NBA-pályafutását, miután a Nats az azévi draft második körében kiválasztotta (lévén akkoriban 8 csapatos volt a liga, Greer így is a draft 13. pickje lehetett). Hal hosszú és eredményes pályafutását végig ugyanannál a csapatnál töltötte, a Nationals 1963-ban költözött át Philadelphiába, és azóta szerepel a manapság is hatályos Philadelphia 76ers néven.

Greer 1961 és 1970 között egyetlen All-Star meccsről sem hiányzott, az 1968-as eseménynek ő volt az MVP-je. Ebben a tíz évben meccsenkénti szerzett pontjainak száma végig 19 és 24 között mozgott, és a csapatsikerek sem maradtak el. Miután a Nats/Sixers háromszor is sikertelenül próbálta meg legyőzni a Bostont a keleti döntőben (1961, 1965, 1966), 1967-ben végre bekövetkezett az áttörés: Greer és a Philadelphia 68-13-as mérlegével minden idők addigi legjobb alapszakasz-mutatóját produkálta. Az 1967-es Sixers, mely Greer mellett olyan ászokat vonultatott fel, mind a legendás Wilt Chamberlain, valamint Billy Cunningham vagy Chet Walker, a rájátszásban végre győzni tudott a Celtics elleni párharcban, majd a San Francisco Warriors elleni nagydöntőben a bajnoki címet is bezsebelte. Az azévi rájátszásban 27.7-es meccsenkénti átlagával Greer volt a Philly legjobb pontszerzője, még Chamberlaint is felülmúlva.

Hal Greer a hatvanas évek egyik legjobb dobóhátvédje volt

Hal egészen 1973-ig játszott ezután még Philadelphiában, ám miután 1968-ban a Boston visszavette a hatalmat a Sixerstől, majd Chamberlain elhagyta a csapatot, reális esélye többé nem volt Greernek a bajnoki címért harcolni. Sőt, Greer utolsó szezonjára a Philadelphia történelmi mélypontra süllyedt, 9-73-as mérlegével ezúttal minden idők legrosszabb (ma is élő) 82 meccses alapszakasz-mutatóját érve el. A 36 éves Greer, aki ebben az idényben már csak 38 mérkőzésen tudott játszani (korábban soha nem hagyott ki 14 meccsnél többet egy szezonban), 1973-ban visszavonult.

Hal Greer tizenöt év alatt 21586 pontot dobott (19.2-es átlag) a Nationals/76ers mezében, és nem csak e téren a franchise csúcstartója a mai napig, hanem a lejátszott mérkőzések (1122), a játékpercek (39788) és a mezőnykosarak (8504) kategóriájában is. 1122 alapszakasz-meccse visszavonulásakor nem csak Philadelphiában, de az egész ligát tekintve rekordnak minősült. Ő volt az első játékos a Philly történetében, akinek visszavonultatták a mezszámát, a 15-öst 1976 óta nem viselheti senki a Sixersnél. 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa egyikévé választották.

Greer saját bevallása szerint sem volt egy különösebben izgalmas vagy színes jelenség a pályán. Sallangmentes, letisztult és mindig eredményes játéka miatt ugyanakkor nagy tisztelet övezte játékostársai körében, hiszen Greer úgy tudta megdobni minden meccsen a maga 20-30 pontját, hogy azt csak a mérkőzés végén, a statisztikákat böngészve vette észre mindenki. A Baltimore és a New York legendája, Earl „The Pearl” Monroe mondta egyszer róla, hogy hiába tudta minden ellenfele, Greer mikor, honnan és hogyan fog majd kosárra dobni, mégsem tudta senki megakadályozni, hogy a fő fegyverének számító tempódobásával rendre a kosárba találjon.

Greer, akinek a Sixers tavaly szobrot is állított edzőközpontjában, júniusban lett volna 82 éves. Április 14-én arizonai otthonában hunyt el. Emlékét megőrizzük.

1986: Ez volt a legjobb Boston Celtics valaha?

1986-ban mindenki egy újabb Celtics-Lakers döntőt várt, ehelyett végül a Celtics és a Houston Rockets játszották a finálét, melyben minden idők talán legjobb Bostonja csapott össze egy fényesnek ígérkező jövővel bíró, fiatal csapattal.

Bill Walton élete hátralevő részének első napja, valamint Isten Michael Jordan képében

Amikor 1985 nyarán Bill Walton, a hányattatott sorsú egykori MVP hatéves szerződése lejárt a Los Angeles Clippersnél, az állandó sérülések által már látszólag teljesen elgyötört center még hitt abban, hogy hasznára lehet egy bajnokesélyes csapatnak, annak ellenére, hogy a Clippersnél eltöltött hat éve maga volt a pokol. Walton a hat év alatt 169 alapszakasz-meccsen tudott összesen pályára lépni, és két teljes idényt is ki kellett hagynia, a rájátszásba pedig egyszer sem tudott bekerülni csapatával. A kiemelkedő játékintelligenciájú, de szinte állandóan sérült Walton felkereste hát 1985 nyarán a bajnoki címvédő Lakerst, és a Lakerstől elszenvedett első döntőbeli veresége után a sebeit nyalogató Boston Celticst avégett, hogy mutatnak-e bármiféle érdeklődést iránta.

A Lakers nem mutatott, Larry Bird, a Celtics szupersztárja viszont nagyon is, állítólag saját maga ment be a bostoni mindenható, Red Auerbach irodájába, hogy meggyőzze, a Celtics igazolja le Waltont. Auerbach korábban már maga is beszélt telefonon Waltonnal, és nagy nehezen félre tudta tenni amiatti aggodalmait, hogy egy gyakorlatilag évek óta sérült játékost igazoljon le, így végül a Boston egy elsőkörös draftjog mellett az 1981-es döntő MVP-jét, és az 1984-es bajnoki címből is kulcsszerepet vállaló kiscsatárt, Cedric Maxwellt is a Clippershez küldte Walton játékjogáért cserébe (hiába is járt ugyan le a veterán center szerződése, a kor szabályai még mindig előírták a „szabadügynök” leigazolásáért cserébe fizetendő „kompenzációt”.)

Walton érkezése pedig új életet lehelt a kissé megfáradt bostoniakba. Különösen Birdre volt jó hatással, a korabeli leírások szerint Bird és Walton gyakran azzal szórakoztatták magukat nem csak edzésen, de konkrétan meccsek közben is, hogy azt próbálgatták, ugyanarra a támadásbeli figurára hányféle különböző befejezést tudnak kitalálni, és aztán meg is valósítani. Walton soha nem volt még olyan egészséges, mint 1985/86-ban (80 alapszakasz-meccs), és bár nem játszott sokat (20 perc mérkőzésenként), Bird életkedve mellett visszaadta a Celtics kispadjának stabilitását is, melynek köszönhetően még a két kezdő magasembert, Kevin McHale-t és Robert Parish-t is tehermentesítette.

Bill Walton (5) és Larry Bird (oldalvást) igazi lelki társak voltak

A Boston Celtics 67 győzelemmel zárt a keleti konferencia élén, története második legjobb alapszakasz-mutatóját érve el (csak az 1972/73-as szezonban összehozott 68-14 volt még ennél is impozánsabb, de abban az idényben a Celtics elvérzett a keleti döntőben). Még meggyőzőbb volt a csapat hazai mérlege: 40-1-es otthoni győzelem-vereség mutatójukkal új ligacsúcsot állítottak fel. Larry Bird zsinórban harmadszor lett az alapszakasz Legértékesebb Játékosa, érdemeinek elismeréseképp Bill Walton pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját 1986-ban.

A Kelták a rájátszásban sem izzadtak meg aztán különösebben, annak ellenére, hogy rögtön a keleti első körben történelmi teljesítmény elszenvedőivé váltak. A Celtics Chicago Bulls elleni sorozatában az ifjú, másodéves Michael Jordan 63 pontot dobott a Bostonnak a párharc második mérkőzésén, mai napig fennálló playoff-rekordot állítva ezzel fel. MJ annak ellenére vitte véghez ezt a történelmi tettet, hogy ez volt az az idénye, amikor az alapszakaszban eltörte a lábát és csak 18 meccset játszott. Larry Bird ekkor nyilatkozta azt Jordanről, hogy valószínűleg Istent látta kosárlabdázni Michael Jordan képében a 63 pontos mérkőzésen. Ez sem volt ugyanakkor elég a Celtics ellen, akik az első körös párharcot söpréssel zárták, egy győzelmet sem engedélyezve a Bullsnak, majd a második körben egy újabb pontgyáros szupersztár, Dominique Wilkins és az Atlanta Hawks sem okozott gondot (4-1), a főcsoportdöntőben pedig ismét söpörtek Birdék, visszavágva a Milwaukee-nak a három évvel korábbi csúfos playoff-vereségért (4-0). Önbizalommal telve várhatták így hát a nagydöntőt, ahol aztán a várakozásokkal ellentétben nem a Lakers lett az ellenfelük.

Az ifjú Michael Jordan Danny Ainge (44), Bill Walton (5) és Larry Bird (háttal) szorításában

Egy új szuperhatalom felemelkedőben?

A bajnoki címvédő Los Angeles Lakers szintén igen erős alapszakaszt zárt, 19-2-es mérleggel indítottak, végül 62 meccset nyertek, amellyel természetesen megszerezték a nyugati első kiemelést. A 39 évesen is meccsenkénti 23.4 pontot átlagoló Kareem Abdul-Jabbar, valamint Magic Johnson, James Worthy és Byron Scott nagy négyese mellé csatlakozott még egy (egykori) All-Star, Maurice Lucas, aki érdekes módon épp Bill Walton legfőbb harcostársa volt az 1977-es bajnok Portland TrailBlazers soraiban. A két régi barát nagyon úgy tűnt, hogy ellenfélként csaphat össze majd egy újabb epikus Celtics-Lakers nagydöntőben, de a nyugati playoffban aztán váratlan esemény történt: nem a Lakers jutott nyugatról a döntőbe, hanem a Houston Rockets.

A Rockets és a Celtics öt évvel korábban, 1981-ben már játszott egymás ellen NBA-döntőt, az akkor veszítő Houston vezére még a szupersztár center, Moses Malone volt. Miután egy évvel később viszont csak a playoff első köréig jutottak, egyfajta korabeli "The Process" vette kezdetét Houstonban, amely az első, jól felismerhető megjelenése volt napjaink egyik legtöbbet emlegetett és vitatott NBA-jelenségének, a tankolásnak. A Rockets 1982 nyarán elcserélte Malone-t, majd két egymást követő évben is ők végeztek a legrosszabb mérleggel Nyugaton, ennek köszönhetően két 1/1-es picket szereztek, 1983-ban és 1984-ben is (1985 előtt még nem volt lottery, hanem a keleti és a nyugati utolsó között pénzfeldobás döntött az 1/1-ről, és a szerencse ekkor mindkétszer a Houstonnak kedvezett). 1983-ban minden idők egyik leginkább "hype-olt" egyetemi sztárját, a center Ralph Sampsont hozták el, majd 1984-ben (némi meglepetésre) megint egy centert választottak, Akeem Olajuwon személyében.

Ralph Sampson (50) és Akeem Olajuwon (34): úgy tűnt, övék a jövő

Az eredmény kézzel fogható volt 1985/86-ban, Sampson harmadik és Olajuwon második szezonjában: a Rockets 51 alapszakasz-meccset nyert, ezzel a második helyen végeztek Nyugaton a Lakers mögött. Az NBA történetében korábban még sosem látott, kétcenteres felállás megőrjítette az ellenfeleket, ráadásul Olajuwon, mint tudjuk, minden idők tán legképzettebb magasembere volt, a 224 centiméter magas Sampson pedig mai kifejezéssel élve "unikornis" képességekkel rendelkezett, atletikus volt, gyors, és irányítóként látott a pályán (sőt, irdatlan magassága ellenére néha tényleg az irányító pozíciójából szervezte a játékot). A Rockets a Sacramento és a Denver legyőzésével el is jutott az 1986-os nyugati konferenciadöntőbe, ahol aztán a Lakers hozta ugyan az első meccset, de utána zsinórban négy Rockets-győzelem következett. A 39 éves Kareem Abdul-Jabbar először látszódott és érződött 39 évesnek a két houstoni ifjú titán ellen játszva, ráadásul Sampson még azzal is megkoronázta saját maga és csapata teljesítményét, hogy a sorozat utolsó, ötödik meccsét egy buzzer-beater tempóval döntötte el a Rockets javára, kiejtve ezzel a bajnoki címvédőt.

Az 1986-os NBA-döntő krónikája

A Boston Celtics saját otthonában gyakorlatilag legyőzhetetlen volt ebben az idényben, és ez nem változott a nagydöntő első két összecsapásán sem. Az első meccsen (112-100) Olajuwon remeklése (33 pont, 12 lepattanó) ellenére sem bírta el a Rockets Sampson totális buktáját (1/13 mezőnyből, 2 pont) a kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Bostonnal szemben. A második találkozón (117-95) Larry Bird brillírozott: 31 pontja mellé 8 lepattanót, 7 gólpasszt, 4 labdaszerzést és két blokkot pakolt fel, a Celtics védekezése pedig különösen a meccs második félidejében ismét nagyon megfogta Sampsont, és ezúttal Olajuwont is, így a Boston 2-0-ás előnyre tett szert a sorozatban.

A következő három mérkőzést Houstonban rendezték, és a harmadik találkozón sikerült szépítenie a Rocketsnek (106-104). Ralph Sampson ezúttal dominált (24 pont, 22 lepattanó), a veterán kiscsatár, Robert Reid pedig 10/26-os mezőnymutatóba kergette bele Larry Birdöt (Reid már az öt évvel korábbi Celtics-Rockets döntő idején is a Houstonban játszott, sőt már akkor is komoly gondokat okozott Birdnek a védekezésével), így Larry tripla-duplája (25 pont, 13 lepattanó, 11 gólpassz) mehetett a levesbe. A meccs egyébként igen szoros volt, a győztes kosarat végül egy elhibázott Olajuwon-dobás után bepöckölt labdával a Rockets-cserejátékos Mitchell Wiggins szerezte - ő egyébként a jelenleg a Minnesota Timberwolvesnál játszó Andrew Wiggins apja. A negyedik összecsapáson aztán Bird visszavágott, az újabb, fej-fej melletti küzdelmet hozó találkozón Larry utolsó percben, döntetlen állásnál dobott hárompontosára a Rocketsnek már nem volt válasza (103-106), így a Celtics már 3-1-re ment.

Az ifjú Olajuwon (34) mindent megtett, de az 1986-os Bostont nem nagyon lehetett legyőzni

Az ötödik mérkőzés egy csúnya jelenetről marad elsősorban emlékezetes: Jerry Sichting, a Celtics csereirányítója addig provokálta a nála 38 centivel (!) magasabb Ralph Sampsont, amíg Sampson a meccs második negyedében be nem mosott neki egyet. Óriási bunyó tört ki természetesen a pályán, a Celtics-hátvéd Dennis Johnson egyből csépelni kezdte Sampsont, Bill Walton egy dzsúdós mozdulattal a derekánál fogva rántotta a földre a Rockets centerét, majd a földön fetrengve húzták-vonták-rúgták egymást a játékosok, amíg higgadtabb társaik és a bírók szét nem választották őket. Végül Sampsont az ütésért kiállították, de első körben a Houston jött ki jobban az esetből, mivel az ismét parádézó Olajuwon (32 pont, 14 lepattanó, 8 blokk!) vezetésével Sampson nélkül is behúzták a meccset, viszonylag simán (111-96).

Larry Bird (33) megállíthatatlan volt a Rockets elleni fináléban

De a Bostonban rendezett hatodik mérkőzésen nem volt esélye a Rocketsnek. Sampsont minden labdaérintésénél fülsüketítően fütyülte a bostoni publikum, a zavarodott magasember végül 8 pontig jutott csak, mindeközben pedig Olajuwonnak sem futott ezúttal a szekere (6/14 mezőnyből). Bostoni oldalon ugyanakkor Bird villogott ismét, újabb tripla-duplát hozott (29 pont, 11 lepattanó, 12 assziszt) és újfent kiváló vezére volt a tökéletes csapatjátékot bemutató Celticsnek, ahol Bird mellett még öt játékos érte el legalább a 10 egységet, köztük a szintén 29-et termelő Kevin McHale. A Boston győzött (114-97), ezzel 4-2 arányban megnyerte a döntőt, és megszerezte története tizenhatodik bajnoki címét, a nyolcvanas évtizedben a harmadikat (beérve ezzel a nyolcvanas években addig szintén háromszor bajnok Lakerst). Nem túl meglepő módon Larry Bird lett a finálé Legértékesebb Játékosa.

Utózönge

Az 1986-os nagydöntő jelentette a csúcsot a Larry Bird-Kevin McHale-Robert Parish felállású legendás Boston Celticsnek, és a Sampson-Olajuwon-féle Houstonnak is. Pár héttel a bajnoki döntőt követően a Keltákat egy teljesen váratlan és értelmetlen tragédia rázta meg (az 1986-os drafton 1/2-esként kiválasztott Len Bias halála), a következő években pedig Larry Bird és Kevin McHale is egyre többet küszködött krónikus sérüléseivel. 1987-ben a Celtics még képes volt egy újabb nagydöntőt játszani, de ott a Lakers ellen ismét veszítettek, majd lassan, de biztosan átvette tőlük a hatalmat az Isiah Thomas-féle "Bad Boys" Pistons, és a Michael Jordan-féle Bulls. Az 1986-os volt Bird és McHale karrierjének utolsó bajnoki címe, egyben az utolsó a Celtics huszonkét évvel később, 2008-ban szerzett elsőségéig.

A Sampson-Olajuwon-féle Rockets csodája pedig egyetlen szezont élt meg. Ralph Sampson sohasem heverte ki azt a hátsérülését, amelyet még az 1986-os alapszakasz végén (épp egy Celtics elleni meccsen) szedett össze. Valószínűleg az sem tett jót a hátának, hogy sérülten is végigjátszotta az 1986-os playoffot, sőt, rövid időn belül a térdei is elkezdték felmondani a szolgálatot. Mindemellett az 1986-os Rockets két kulcsjátékosát, a kezdő kettes Llewis Lloydot és a már említett Mitchell Wigginst kokain-használat miatt a következő idény folyamán kitiltották a ligából. Szegény Olajuwon ahelyett, hogy a következő években tovább iskolázhatta volna a rájátszásban a vén Kareem Abdul-Jabbart, egy évvel a nagy 1986-os menetelést követően lényegében egyedül maradt csapatában, és nyolc évig (1994) nem játszhatott újra NBA-döntőt.

Állnak: Wayne Le Beaux szertáros, Thomas Silva csapatorvos, Jimmy Rodgers segédedző, Sam Vincent, Rick Carlisle, Greg Kite, Robert Parish, Bill Walton, Kevin McHale, David Thirdkill, Jerry Sichting, Chris Ford segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülnek: Danny Ainge, Scott Wedman, Alan N. Cohen alelnök, Jan Volk GM, Red Auerbach elnök, K.C. Jones vezetőedző, Don F. Gaston csapattulajdonos, Larry Bird, Dennis Johnson.

Danny Ainge. Az 1986-os bajnoki cím megszerzését követően Ainge még több szezonon át a Celtics kezdő irányítója maradt, 1988-ban pályafutása egyetlen All-Star fellépését regisztrálhatta, amikor karriercsúcsot jelentő 15.7 pontot, valamint 6.2 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban. Az 1988/89-es idényben viszont állítólag azzal kereste meg Red Auerbachot, hogy itt lenne az ideje a Bostonnak elcserélnie az öregedő és sérült Bird-McHale párost, mire Auerbach Ainge-t cserélte inkább el, a Sacramento Kingshez. Danny karrierje későbbi szakaszaiban is elsősorban remek csapatok kiegészítő embere volt, 1992-ben a Clyde Drexler-féle Portlanddel, 1993-ban pedig a Charles Barkley-féle Phoenix-szel játszhatott ismét nagydöntőben, de csapata mindkétszer veszített. A balhékról sem feledkezett persze meg, a '93-as fináléban Michael Jordannel verekedett kis híján össze a pálya közepén, az 1994-es playoffban szándékosan fejbedobta labdával a Houston-hátvéd Mario Elie-t. Danny 1995-ben a Sunstól vonult vissza, egy évvel később már a Phoenix edzője volt, 1999-ig töltötte be posztját. 2003-ban tért vissza Bostonba, és lett a csapat vezetőségének tagja, ma is ő a játékos-politikát illetően a Celtics fő döntéshozója. 2008-ban csapatvezetőként volt részese a Celtics 1986 utáni első bajnoki címének, és ő kapta abban az idényben az Executive of the Year díjat is.

Larry Bird. Még két éven át fáradhatatlanul cipelte a hátán a Bostont a legendás Larry 1986 után is, parádés egyéni szezonokat teljesítve (1986/87-ben karriercsúcsot jelentő 28.1 pont, 1987/88-ban újabb karriercsúcsot jelentő 29.9 pont meccsenként), de a Celtics az 1987-es nagydöntőt már nem tudta megnyerni a Lakers ellen, 1988-ban pedig a konferenciadöntőben búcsúztak a Detroit Pistons ellen. Bird egészsége megsínylette a rendkívüli terhelést (1987-ben 40.6 perces átlagával ő töltötte a legtöbb időt a pályán az egész ligában), 1988/89-ben csak 6 meccsen játszott, ugyanis mindkét sarkát műteni kellett. Visszatérése után még három idényt tudott eltölteni a ligában, fokozódó hátfájdalmak közepette. Egyre többet kényszerült kihagyni a háta miatt, az 1991-es rájátszásban annak ellenére volt szinte végig a pályán a második körig jutó Bostonban, hogy fájdalmai miatt már a kispadon ülni sem tudott, csak a földön feküdni, előfordult, hogy a kórházban töltötte a két playoff-meccs közötti napot. 1992-ben, miután a Celtics a rájátszás első körében kiesett a Cleveland ellen, a végletekig elgyötört Larry visszavonult az NBA-ből. Játékosként az utolsó fellépése az 1992-es barcelonai Dream Team színeiben volt, akikkel olimpiai bajnoki címet nyert.A tizenkétszeres All-Start, minden idők egyik legjobb kosárlabdázóját 1998-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. 1997 és 2000 között szülőföldje csapata, az Indiana Pacers vezetőedzője volt, 1998-ban megkapta az Év Edzője díjat, 2000-ben a nagydöntőbe jutott az Indianával. 2003 és 2012, majd 2013 és 2017 között a Pacers elnökeként és egy időben GM-jeként is dolgozott. 2012-ben megkapta az Executive of the Year díjat is, ezzel ő lett az egyetlen ember a történelem során, aki játékosként volt MVP, edzőként volt az Év Edzője, csapatvezetőként pedig az Év Csapatvezetője.

Rick Carlisle. A név nem véletlenül ismerős, Carlisle, a Dallas Mavericks jelenlegi vezetőedzője játékosként is bajnok lett. A dobóhátvéd Carlisle kiegészítő játékosa volt a Celticsnek 1984 és 1987 között három éven át, később a New York Knicksnél és a New Jersey Netsnél is megfordult, szintén sokadik csereember minőségben. 1989-ben, miután lejátszotta utolsó NBA-meccsét a New Jersey mezében, máris csatlakozott a Nets edzői stábjához. Volt segédedző a Netsnél, a Portlandnél, majd Larry Bird vezetőedzősége idején a Pacersnél. Vezetőedzőként a Detroit Pistonsnál (2002-ben az Év Edzője díjat is megkapta), majd Larry Bird elnöksége idején a Pacersnél dolgozott. 2008-ban nevezték ki a Dallas Mavericks élére, akikkel edzői pályafutása legnagyobb sikerét elérve 2011-ben megnyerte a bajnokságot. Jelenleg épp a tizedik idényét tölti a dallasi kispadon.

Dennis Johnson. "DJ" 1986-ban szintén karrierje harmadik bajnoki címét nyerte (az elsőt még 1979-ben Seattle-ben, a Celtics színeiben 1984 után a másodikat szerezte), majd 1986/87-ben is még kiváló idényt futott, karrierje során ötödik - és utolsó - alkalommal került be az All-Defensive First Team soraiba. Az 1987-es rájátszásban is óriási meccsei voltak a védekezése mellett clutch játékáról is elhíresült Johnsonnak, a Detroit elleni legendás keleti főcsoportdöntőben győztes kosarat szerzett az ötödik találkozón, és többször helyretette a vele keménykedő újonc Dennis Rodmant is. Miután Johnson 1990-ben, 35 évesen visszavonult a Celticstől, Larry Bird a valaha volt legjobb csapattársának nevezte, Magic Johnson pedig minden idők legjobban védekező hátvédjének titulálta. DJ edzősködni kezdett, 1992 és 1997 között a Celticsnél volt segédedző, 2000 és 2004 között a Clippersnél dolgozott, 2003-ban ideiglenes vezetőedzővé is kinevezték. A Celtics 1991-ben már visszavonultatta Johnson 3-as számú mezét, sajnálatos - és a bostoni szurkolók szerint kimondottan méltatlan - módon azonban DJ nem érhette meg, hogy beiktassák a Hall of Fame tagjai közé. 2007 februárjában a D-Ligában szereplő Austin Toros vezetőedzőjeként dolgozó Johnson szívrohamot kapott a Toros edzése közben, és nem tudták már megmenteni az életét. 52 éves volt. Posztumusz lett végül a Hall of Fame tagja, 2010-ben.

Greg Kite. A 211 centiméter magas, 1984 után a Celtics színeiben a második bajnoki címét szerző center szerény képességei ellenére hosszú NBA-pályafutást tudhat magáénak. Kite egészen 1995-ig szerepelt az NBA-ben, miután a Celtics 1988-ban elküldte a csapattól, volt a Los Angeles Clippers, a Charlotte Hornets, a Sacramento Kings, az Orlando Magic, a New York Knicks és az Indiana Pacers játékosa is. Leghosszabb időszakát a Magicnél töltötte 1990 és 1994 között, 1990/91-ben ő volt a csapat kezdő centere mind a 82 alapszakasz-meccsen, és ekkor produkálta karriercsúcs átlagait pontok (4.8) és lepattanók (7.2) terén is. Manapság Floridában él, az üzleti életben is sikeressé tudott válni, mint pénzügyi szakember, és feleségével 10 örökbefogadott gyermekük van.

Kevin McHale. Pályafutása legjobb idényét produkálta 1985/86-ban McHale (21.3 pont, 8.1 lepattanó meccsenként, All-Star fellépés, All-Defensive First Team-tagság), 1986/87-ben pedig még ennél is jobb volt: karriercsúcsot jelentő 26.1 pontot, 9.9 lepattanót átlagolt, bekerült az All-NBA és az All-Defensive First Team soraiba is, mezőnyből ő dobott a legjobban az egész ligában (60,4%!). Sajnos aztán az 1987-es playoff előtt pár héttel eltörte a lábát, és bár ennek ellenére nem volt hajlandó leállni a játékkal, a Celticsnek minden bizonnyal nagyobb esélye lett volna megnyerni az 1987-es bajnoki címet is egy teljesen egészséges McHale-lel, mint egy törött lábbal játszóval. McHale 1991-ig All-Star szintű produkciót tudott nyújtani, ám amikor Larry Bird 1992-ben visszavonult, már McHale is évek óta küszködött állandóan sérült és többször műtött bokájával (amely valószínűleg az 1987-es lábon kihordott lábtörés szövődménye volt nála), és egy évvel Bird távozását követően, 1993-ban ő is abbahagyta. 32-es mezszámát 1994-ben vonultatták vissza Bostonban, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották, 1999-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Akárcsak Bird, McHale is visszatért szülőföldjére, az ő esetében Minnesotába, már 1995-ben a Timberwolves GM-je lett. Ő draftolta a franchise történetének legjobb játékosát, Kevin Garnettet, akit aztán 12 év múlva ő cserélt el, jó barátjával, Danny Ainge-dzsel összebeszélve, a Boston Celticshez, és járult ezzel nagy mértékben hozzá a Celtics 1986 utáni első bajnoki címéhez 2008-ban. Ugyanebben az évben McHale lemondott vezetőségi titulusairól a Wolvesnál, egy rövid időre ő lett a csapat vezetőedzője, majd 2009-ben távozott Minnesotából. 2011 és 2015 között a Houston Rockets kispadján ült. Jelenleg tévés szakkomentátor.

Robert Parish. Bár fő harcostársai, Larry Bird és Kevin McHale 1987 után már rengeteget küszködtek különféle sérüléseikkel, a mindkettejüknél idősebb Robert Parish karrierje maratoni hosszúságúra nyúlt. A "Főnök" 1987 után 1990-ben és 1991-ben is még felléphetett az All-Star meccsen, 1988/89-ben, amikor öt év óta a legjobb statisztikai mutatóit produkálta a sérült Bird nélkül játszó Bostonban (18.6 pont, 12.5 lepattanó) pályafutása során másodszorra került be valamelyik All-NBA csapatba (Third Team). Amikor McHale 1993-ban visszavonult, Parish már 40. életévében járt, és ennek ellenére ráhúzott még egy utolsó idényt Bostonban. Mivel számai még 1993/94-ben is igen tisztességesek voltak (11.7 pont, 7.3 lepattanó, 1.3 blokk 74 mérkőzésen), Parishnek esze ágában nem volt még visszavonulni, pedig a következő szezon kezdetére már a 41-et is betöltötte. A Charlotte Hornetshez igazolt, ahol két évig játszott még cserecenterként. 1996-ban Birddel és McHale-lel együtt a még mindig aktív Parish is bekerült minden idők 50 legjobb játékosa közé, mindeközben pedig a Főnök megdöntötte Kareem Abdul-Jabbar rekordját, amikor 1996 áprilisában pályafutása 1561. alapszakasz-meccsén lépett pályára, és ezzel ő lett minden idők legtöbb NBA-mérkőzésen játszó játékosa. Slusszpoénként pedig 1996 szeptemberében, 43 évesen leigazolta Parish-t a bajnoki címvédő Chicago Bulls, akikkel 1997-ben, 11 évvel a Bostonnal nyert utolsó aranygyűrűjét követően újra, összességében negyedszerre is bajnok lett.

Jerry Sichting. Hátvédtársa, Danny Ainge mellett kora egyik legirritálóbb hátvédjének tartották kortársai Sichtinget, pályafutása leghíresebb húzása egyértelműen a Ralph Sampson elleni bunyó az 1986-os döntő hatodik meccséről. Sichting ugyanakkor egy decens csereirányító volt, aki 1982 és 1990 között játszott az NBA-ben, első öt idényét az Indiana Pacersnél töltötte, Bostonban 1985-től 1988-ig szerepelt, majd még rövidebb ideig megfordult Portlandben, Charlotte-ban és Milwaukee-ban is. A kilencvenes évek közepe óta edzősködik, volt csapattársa, Kevin McHale hívására 1995-ben a Minnesota Timberwolves szakmai stábjához csatlakozott, ahol tíz éven át dolgozott, majd amikor McHale leült a Wolves kispadjára 2008-ban, Sichting ismét elvállalta az asszisztensi pozíciót. Később dolgozott a Golden State-nél, a Washingtonnál és a Phoenixnél is, szintén segédedzői státuszban, majd Jeff Hornacek, akivel még Phoenixben találtak egymásra, 2016-os kinevezésekor a New York Knicks stábjába is elhívta, így Sichting jelenleg a Knicks egyik segédedzője.

David Thirdkill. A hármas-négyes átmenet Thirdkill egész NBA-pályafutását cserejátékosként töltötte 1982 és 1987 között, mely idő alatt sorrendben a Phoenix, a Detroit, a Milwaukee, a San Antonio, és végül a Boston mezét viselte. Nagy küzdőnek, kemény védőnek és hasznos lepattanózónak ismerték, a Celtics-edző K.C. Jones különösen kedvelte, ám mégis, 1986 karácsonyán a Celtics elbocsátotta a csapattól. Kikopott az NBA-ből, de ezek után még közel egy évtizedig pattogtatott szerte a világban, játszott a Fülöp-szigeteken, Olaszországban, Franciaországban és Izraelben is.

Sam Vincent. Az újonc "combo guard", Vincent átlag 8 perc játékidőt kapva volt itt-ott segítségére a Bostonnak az 1986-os bajnoki menetelés közepette, majd második idényében sem nőtt számottevően a szerepe a Celticsnél, így hát távozott. Seattle-ben, Chicagóban, majd az újonnan létrejött Orlando Magicnél próbálkozott, Orlandóban meg is tudott ragadni, itt három évet töltött, de 1992 után már nem kapott új szerződést a ligában. Európában játszott még 1994-ig, majd edzőként bejárta a világot, edzősködött klubszinten Görögországban, Hollandiában, illetve volt szövetségi kapitánya a dél-afrikai és a nigériai válogatottnak, utóbbi gárdával a 2006-os kosárlabda-világbajnokságon is szerepelt. Ezt követően kapott esélyt az NBA-ben dolgozni, a Dallasnál volt segédedző egy évig, majd 2007-ben Michael Jordan, akinek csapattársa volt a Chicago Bullsnál 1988 és 1989 között, kinevezte a Charlotte Bobcats vezetőedzőjévé. Játékosai állítólag nem különösebben kedvelték Vincentet, aki meg Jordan csapatvezetői munkásságával nem volt elégedett, így hát nem ért túl szép véget az együttműködés. A Bobcats egy szezon után, 2008-ban kirúgta Vincentet, aki azóta a jamaikai férfi és a nigériai női válogatottnál, valamint Bahreinben is dolgozott.

Bill Walton. Az 1985/86-os NBA-szezon egyértelműen legjobb "feel good" sztorija volt a hányattatott sorsú Walton visszatérése az NBA csúcsára. A center, akiről sokan úgy tartják, sérülései nélkül minden idők tíz legjobb kosárlabdázója között emlegetnénk ma a nevét, még a következő szezonban is a Celtics játékosa volt, de sajnos démonai ismét visszatértek. Walton az 1986-os előszezon során előbb egy ujját törte el, majd szobabiciklizés közben ismét megsérült oly sokat műtött lábfeje, és végül mindössze 10 meccset tudott játszani az 1986/87-es alapszakaszban. Bár az azt követő rájátszásban végig ott volt a pályán, már nem tudott olyan hatással lenni csapata játékára, mint egy évvel korábban. Miután 1987/88-ban ismét nem léphetett pályára egyetlen mérkőzésen sem, Walton visszavonult. 1993-ban beválasztották a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé. Sajnos a kosárlabda-pályafutása során elszenvedett rengeteg sérülésének utóhatásai azóta is elkísérik. Walton 1990-ben kezdett tévés szakkomentátorként dolgozni, elsősorban egyetemi meccseken, de 2009-ben egy időre fel kellett hagynia vele, olyan súlyos hátfájdalmai voltak, hogy egy igen komoly gerincműtéten kellett átesnie. Később bevallotta, hogy a kétezres évek során már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, annyira fájt már minden testrésze, de a gerincműtét segített állapotán, és 2012-ben vissza tudott térni a kommentátorkodáshoz. Jelenleg is gyakori szereplője a médiának, széleskörű műveltsége, páratlan szókincse és szarkasztikus humora miatt sok helyre hívják interjút adni, podcastekben szerepelni. Fia, Luke Walton jelenleg a Los Angeles Lakers edzője.

Scott Wedman. A korábbi kétszeres All-Star kiscsatár volt Walton mellett/mögött a Celtics második legfontosabb cserejátékosa, de sajnos lényegében az ő karrierje is lezárult az 1986-os bajnoki címmel. 1986/87-ben megsérült a sarka és csak 6 mérkőzésen játszott, majd a szezon befejeztével a Seattle-hez cserélték Sam Vincenttel együtt, de soha nem lépett pályára a Sonics mezében, inkább visszavonult. Tizenhárom éves NBA-pályafutása során Wedman közel tizenkétezer pontot szerzett a ligában. Bár próbálkozott ő is az edzősködéssel alsóbb szintű ligákban, inkább a civil életben folytatta karrierjét, visszaköltözött Kansas Citybe, ahol annak idején NBA-pályafutását kezdte, és ahol azóta is ingatlanközvetítő vállalkozását vezeti.

Vezetőedző: K.C. Jones. Rendkívül eredményes NBA-pályafutása utolsó bajnoki címét szerezte 1986-ban a játékosként 8, segédedzőként kettő (ebből egyszer, 1972-ben a Lakersszel), majd vezetőedzőként is két aranygyűrűt begyűjtő K.C. Jones. 1988-ban, miután a Celtics elveszítette a Detroit Pistons elleni keleti konferenciadöntőt, Jones lemondott posztjáról. 1989-től a Seattle SuperSonics "tanácsadója", majd segédedzője volt, 1990-ben aztán itt is megkapta a vezetőedzői kinevezést. 1992-ig dolgozott Seattle-ben, majd egy rövid detroiti kitérőt követően 1996-ban visszatért Bostonba, ismét segédedző lett Rick Pitino alatt az 1996/97-es idényben, de a csapnivalóan sikerült szezon után végleg elhagyta Bostont. Utoljára egy női csapatnál edzősködött a kilencvenes évek végén. Még 80 éves kora fölött is aktív volt,  Hartford egyetemen dolgozott, időnként szakkommentátorkodott az egyetemi csapat meccsei alatt. Szomorú update (2020.12.25.): K.C. Jones, a Hall of Fame tagja, a játékosként nyolcszoros, edzőként kétszeres bajnok Celtics-legenda 2020. december 25-én, 88 éves korában elhunyt.