2018. április 17., kedd

In Memoriam Hal Greer

81 éves korában meghalt Hal Greer, a Philadelphia 76ers franchise-legendája, az 1967-os philadelphiai bajnokcsapat meghatározó játékosa, a Hall of Fame tagja.

Ha megkérdezik, ki a Philadelphia 76ers franchise történetének legtöbb pontot dobó játékosa, valószínűleg a nagy többségnek először Allen Iverson, Julius Erving vagy Charles Barkley neve ugrik be lehetséges megoldásként. Az igazság ezzel szemben az, hogy senki sem játszott több NBA-meccset, és senki sem szerzett több pontot a Sixers (illetve annak jogelődje, a Syracuse Nationals) színeiben, mint Hal Greer.

Az 1936-os születésű Greer 1958-ban a Syracuse Nationals játékosaként kezdte meg NBA-pályafutását, miután a Nats az azévi draft második körében kiválasztotta (lévén akkoriban 8 csapatos volt a liga, Greer így is a draft 13. pickje lehetett). Hal hosszú és eredményes pályafutását végig ugyanannál a csapatnál töltötte, a Nationals 1963-ban költözött át Philadelphiába, és azóta szerepel a manapság is hatályos Philadelphia 76ers néven.

Greer 1961 és 1970 között egyetlen All-Star meccsről sem hiányzott, az 1968-as eseménynek ő volt az MVP-je. Ebben a tíz évben meccsenkénti szerzett pontjainak száma végig 19 és 24 között mozgott, és a csapatsikerek sem maradtak el. Miután a Nats/Sixers háromszor is sikertelenül próbálta meg legyőzni a Bostont a keleti döntőben (1961, 1965, 1966), 1967-ben végre bekövetkezett az áttörés: Greer és a Philadelphia 68-13-as mérlegével minden idők addigi legjobb alapszakasz-mutatóját produkálta. Az 1967-es Sixers, mely Greer mellett olyan ászokat vonultatott fel, mind a legendás Wilt Chamberlain, valamint Billy Cunningham vagy Chet Walker, a rájátszásban végre győzni tudott a Celtics elleni párharcban, majd a San Francisco Warriors elleni nagydöntőben a bajnoki címet is bezsebelte. Az azévi rájátszásban 27.7-es meccsenkénti átlagával Greer volt a Philly legjobb pontszerzője, még Chamberlaint is felülmúlva.

Hal Greer a hatvanas évek egyik legjobb dobóhátvédje volt
Hal egészen 1973-ig játszott ezután még Philadelphiában, ám miután 1968-ban a Boston visszavette a hatalmat a Sixerstől, majd Chamberlain elhagyta a csapatot, reális esélye többé nem volt Greernek a bajnoki címért harcolni. Sőt, Greer utolsó szezonjára a Philadelphia történelmi mélypontra süllyedt, 9-73-as mérlegével ezúttal minden idők legrosszabb (ma is élő) 82 meccses alapszakasz-mutatóját érve el. A 36 éves Greer, aki ebben az idényben már csak 38 mérkőzésen tudott játszani (korábban soha nem hagyott ki 14 meccsnél többet egy szezonban), 1973-ban visszavonult.

Hal Greer tizenöt év alatt 21586 pontot dobott (19.2-es átlag) a Nationals/76ers mezében, és nem csak e téren a franchise csúcstartója a mai napig, hanem a lejátszott mérkőzések (1122), a játékpercek (39788) és a mezőnykosarak (8504) kategóriájában is. 1122 alapszakasz-meccse visszavonulásakor nem csak Philadelphiában, de az egész ligát tekintve rekordnak minősült. Ő volt az első játékos a Philly történetében, akinek visszavonultatták a mezszámát, a 15-öst 1976 óta nem viselheti senki a Sixersnél. 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa egyikévé választották.

Greer saját bevallása szerint sem volt egy különösebben izgalmas vagy színes jelenség a pályán. Sallangmentes, letisztult és mindig eredményes játéka miatt ugyanakkor nagy tisztelet övezte játékostársai körében, hiszen Greer úgy tudta megdobni minden meccsen a maga 20-30 pontját, hogy azt csak a mérkőzés végén, a statisztikákat böngészve vette észre mindenki. A Baltimore és a New York legendája, Earl „The Pearl” Monroe mondta egyszer róla, hogy hiába tudta minden ellenfele, Greer mikor, honnan és hogyan fog majd kosárra dobni, mégsem tudta senki megakadályozni, hogy a fő fegyverének számító tempódobásával rendre a kosárba találjon.

Greer, akinek a Sixers tavaly szobrot is állított edzőközpontjában, júniusban lett volna 82 éves. Április 14-én arizonai otthonában hunyt el. Emlékét megőrizzük.

2018. április 2., hétfő

1986: Ez volt a legjobb Boston Celtics valaha?

1986-ban mindenki egy újabb Celtics-Lakers döntőt várt, ehelyett végül a Celtics és a Houston Rockets játszották a finálét, melyben minden idők talán legjobb Bostonja csapott össze egy fényesnek ígérkező jövővel bíró, fiatal csapattal.

Bill Walton élete hátralevő részének első napja, valamint Isten Michael Jordan képében

Amikor 1985 nyarán Bill Walton, a hányattatott sorsú egykori MVP hatéves szerződése lejárt a Los Angeles Clippersnél, az állandó sérülések által már látszólag teljesen elgyötört center még hitt abban, hogy hasznára lehet egy bajnokesélyes csapatnak, annak ellenére, hogy a Clippersnél eltöltött hat éve maga volt a pokol. Walton a hat év alatt 169 alapszakasz-meccsen tudott összesen pályára lépni, és két teljes idényt is ki kellett hagynia, a rájátszásba pedig egyszer sem tudott bekerülni csapatával. A kiemelkedő játékintelligenciájú, de szinte állandóan sérült Walton felkereste hát 1985 nyarán a bajnoki címvédő Lakerst, és a Lakerstől elszenvedett első döntőbeli veresége után a sebeit nyalogató Boston Celticst avégett, hogy mutatnak-e bármiféle érdeklődést iránta.

A Lakers nem mutatott, Larry Bird, a Celtics szupersztárja viszont nagyon is, állítólag saját maga ment be a bostoni mindenható, Red Auerbach irodájába, hogy meggyőzze, a Celtics igazolja le Waltont. Auerbach korábban már maga is beszélt telefonon Waltonnal, és nagy nehezen félre tudta tenni amiatti aggodalmait, hogy egy gyakorlatilag évek óta sérült játékost igazoljon le, így végül a Boston egy elsőkörös draftjog mellett az 1981-es döntő MVP-jét, és az 1984-es bajnoki címből is kulcsszerepet vállaló kiscsatárt, Cedric Maxwellt is a Clippershez küldte Walton játékjogáért cserébe (hiába is járt ugyan le a veterán center szerződése, a kor szabályai még mindig előírták a „szabadügynök” leigazolásáért cserébe fizetendő „kompenzációt”.)

Walton érkezése pedig új életet lehelt a kissé megfáradt bostoniakba. Különösen Birdre volt jó hatással, a korabeli leírások szerint Bird és Walton gyakran azzal szórakoztatták magukat nem csak edzésen, de konkrétan meccsek közben is, hogy azt próbálgatták, ugyanarra a támadásbeli figurára hányféle különböző befejezést tudnak kitalálni, és aztán meg is valósítani. Walton soha nem volt még olyan egészséges, mint 1985/86-ban (80 alapszakasz-meccs), és bár nem játszott sokat (20 perc mérkőzésenként), Bird életkedve mellett visszaadta a Celtics kispadjának stabilitását is, melynek köszönhetően még a két kezdő magasembert, Kevin McHale-t és Robert Parish-t is tehermentesítette.

Bill Walton (5) és Larry Bird (oldalvást) igazi lelki társak voltak
A Boston Celtics 67 győzelemmel zárt a keleti konferencia élén, története második legjobb alapszakasz-mutatóját érve el (csak az 1972/73-as szezonban összehozott 68-14 volt még ennél is impozánsabb, de abban az idényben a Celtics elvérzett a keleti döntőben). Még meggyőzőbb volt a csapat hazai mérlege: 40-1-es otthoni győzelem-vereség mutatójukkal új ligacsúcsot állítottak fel. Larry Bird zsinórban harmadszor lett az alapszakasz Legértékesebb Játékosa, érdemeinek elismeréseképp Bill Walton pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját 1986-ban.

A Kelták a rájátszásban sem izzadtak meg aztán különösebben, annak ellenére, hogy rögtön a keleti első körben történelmi teljesítmény elszenvedőivé váltak. A Celtics Chicago Bulls elleni sorozatában az ifjú, másodéves Michael Jordan 63 pontot dobott a Bostonnak a párharc második mérkőzésén, mai napig fennálló playoff-rekordot állítva ezzel fel. MJ annak ellenére vitte véghez ezt a történelmi tettet, hogy ez volt az az idénye, amikor az alapszakaszban eltörte a lábát és csak 18 meccset játszott. Larry Bird ekkor nyilatkozta azt Jordanről, hogy valószínűleg Istent látta kosárlabdázni Michael Jordan képében a 63 pontos mérkőzésen. Ez sem volt ugyanakkor elég a Celtics ellen, akik az első körös párharcot söpréssel zárták, egy győzelmet sem engedélyezve a Bullsnak, majd a második körben egy újabb pontgyáros szupersztár, Dominique Wilkins és az Atlanta Hawks sem okozott gondot (4-1), a főcsoportdöntőben pedig ismét söpörtek Birdék, visszavágva a Milwaukee-nak a három évvel korábbi csúfos playoff-vereségért (4-0). Önbizalommal telve várhatták így hát a nagydöntőt, ahol aztán a várakozásokkal ellentétben nem a Lakers lett az ellenfelük.

Az ifjú Michael Jordan Danny Ainge (44), Bill Walton (5) és Larry Bird (háttal) szorításában
Egy új szuperhatalom felemelkedőben?

A bajnoki címvédő Los Angeles Lakers szintén igen erős alapszakaszt zárt, 19-2-es mérleggel indítottak, végül 62 meccset nyertek, amellyel természetesen megszerezték a nyugati első kiemelést. A 39 évesen is meccsenkénti 23.4 pontot átlagoló Kareem Abdul-Jabbar, valamint Magic Johnson, James Worthy és Byron Scott nagy négyese mellé csatlakozott még egy (egykori) All-Star, Maurice Lucas, aki érdekes módon épp Bill Walton legfőbb harcostársa volt az 1977-es bajnok Portland TrailBlazers soraiban. A két régi barát nagyon úgy tűnt, hogy ellenfélként csaphat össze majd egy újabb epikus Celtics-Lakers nagydöntőben, de a nyugati playoffban aztán váratlan esemény történt: nem a Lakers jutott nyugatról a döntőbe, hanem a Houston Rockets.

A Rockets és a Celtics öt évvel korábban, 1981-ben már játszott egymás ellen NBA-döntőt, az akkor veszítő Houston vezére még a szupersztár center, Moses Malone volt. Miután egy évvel később viszont csak a playoff első köréig jutottak, egyfajta korabeli "The Process" vette kezdetét Houstonban, amely az első, jól felismerhető megjelenése volt napjaink egyik legtöbbet emlegetett és vitatott NBA-jelenségének, a tankolásnak. A Rockets 1982 nyarán elcserélte Malone-t, majd két egymást követő évben is ők végeztek a legrosszabb mérleggel Nyugaton, ennek köszönhetően két 1/1-es picket szereztek, 1983-ban és 1984-ben is (1985 előtt még nem volt lottery, hanem a keleti és a nyugati utolsó között pénzfeldobás döntött az 1/1-ről, és a szerencse ekkor mindkétszer a Houstonnak kedvezett). 1983-ban minden idők egyik leginkább "hype-olt" egyetemi sztárját, a center Ralph Sampsont hozták el, majd 1984-ben (némi meglepetésre) megint egy centert választottak, Akeem Olajuwon személyében.

Ralph Sampson (50) és Akeem Olajuwon (34): úgy tűnt, övék a jövő
Az eredmény kézzel fogható volt 1985/86-ban, Sampson harmadik és Olajuwon második szezonjában: a Rockets 51 alapszakasz-meccset nyert, ezzel a második helyen végeztek Nyugaton a Lakers mögött. Az NBA történetében korábban még sosem látott, kétcenteres felállás megőrjítette az ellenfeleket, ráadásul Olajuwon, mint tudjuk, minden idők tán legképzettebb magasembere volt, a 224 centiméter magas Sampson pedig mai kifejezéssel élve "unikornis" képességekkel rendelkezett, atletikus volt, gyors, és irányítóként látott a pályán (sőt, irdatlan magassága ellenére néha tényleg az irányító pozíciójából szervezte a játékot). A Rockets a Sacramento és a Denver legyőzésével el is jutott az 1986-os nyugati konferenciadöntőbe, ahol aztán a Lakers hozta ugyan az első meccset, de utána zsinórban négy Rockets-győzelem következett. A 39 éves Kareem Abdul-Jabbar először látszódott és érződött 39 évesnek a két houstoni ifjú titán ellen játszva, ráadásul Sampson még azzal is megkoronázta saját maga és csapata teljesítményét, hogy a sorozat utolsó, ötödik meccsét egy buzzer-beater tempóval döntötte el a Rockets javára, kiejtve ezzel a bajnoki címvédőt.

Az 1986-os NBA-döntő krónikája

A Boston Celtics saját otthonában gyakorlatilag legyőzhetetlen volt ebben az idényben, és ez nem változott a nagydöntő első két összecsapásán sem. Az első meccsen (112-100) Olajuwon remeklése (33 pont, 12 lepattanó) ellenére sem bírta el a Rockets Sampson totális buktáját (1/13 mezőnyből, 2 pont) a kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Bostonnal szemben. A második találkozón (117-95) Larry Bird brillírozott: 31 pontja mellé 8 lepattanót, 7 gólpasszt, 4 labdaszerzést és két blokkot pakolt fel, a Celtics védekezése pedig különösen a meccs második félidejében ismét nagyon megfogta Sampsont, és ezúttal Olajuwont is, így a Boston 2-0-ás előnyre tett szert a sorozatban.

A következő három mérkőzést Houstonban rendezték, és a harmadik találkozón sikerült szépítenie a Rocketsnek (106-104). Ralph Sampson ezúttal dominált (24 pont, 22 lepattanó), a veterán kiscsatár, Robert Reid pedig 10/26-os mezőnymutatóba kergette bele Larry Birdöt (Reid már az öt évvel korábbi Celtics-Rockets döntő idején is a Houstonban játszott, sőt már akkor is komoly gondokat okozott Birdnek a védekezésével), így Larry tripla-duplája (25 pont, 13 lepattanó, 11 gólpassz) mehetett a levesbe. A meccs egyébként igen szoros volt, a győztes kosarat végül egy elhibázott Olajuwon-dobás után bepöckölt labdával a Rockets-cserejátékos Mitchell Wiggins szerezte - ő egyébként a jelenleg a Minnesota Timberwolvesnál játszó Andrew Wiggins apja. A negyedik összecsapáson aztán Bird visszavágott, az újabb, fej-fej melletti küzdelmet hozó találkozón Larry utolsó percben, döntetlen állásnál dobott hárompontosára a Rocketsnek már nem volt válasza (103-106), így a Celtics már 3-1-re ment.

Az ifjú Olajuwon (34) mindent megtett, de az 1986-os Bostont nem nagyon lehetett legyőzni
Az ötödik mérkőzés egy csúnya jelenetről marad elsősorban emlékezetes: Jerry Sichting, a Celtics csereirányítója addig provokálta a nála 38 centivel (!) magasabb Ralph Sampsont, amíg Sampson a meccs második negyedében be nem mosott neki egyet. Óriási bunyó tört ki természetesen a pályán, a Celtics-hátvéd Dennis Johnson egyből csépelni kezdte Sampsont, Bill Walton egy dzsúdós mozdulattal a derekánál fogva rántotta a földre a Rockets centerét, majd a földön fetrengve húzták-vonták-rúgták egymást a játékosok, amíg higgadtabb társaik és a bírók szét nem választották őket. Végül Sampsont az ütésért kiállították, de első körben a Houston jött ki jobban az esetből, mivel az ismét parádézó Olajuwon (32 pont, 14 lepattanó, 8 blokk!) vezetésével Sampson nélkül is behúzták a meccset, viszonylag simán (111-96).

Larry Bird (33) megállíthatatlan volt a Rockets elleni fináléban
De a Bostonban rendezett hatodik mérkőzésen nem volt esélye a Rocketsnek. Sampsont minden labdaérintésénél fülsüketítően fütyülte a bostoni publikum, a zavarodott magasember végül 8 pontig jutott csak, mindeközben pedig Olajuwonnak sem futott ezúttal a szekere (6/14 mezőnyből). Bostoni oldalon ugyanakkor Bird villogott ismét, újabb tripla-duplát hozott (29 pont, 11 lepattanó, 12 assziszt) és újfent kiváló vezére volt a tökéletes csapatjátékot bemutató Celticsnek, ahol Bird mellett még öt játékos érte el legalább a 10 egységet, köztük a szintén 29-et termelő Kevin McHale. A Boston győzött (114-97), ezzel 4-2 arányban megnyerte a döntőt, és megszerezte története tizenhatodik bajnoki címét, a nyolcvanas évtizedben a harmadikat (beérve ezzel a nyolcvanas években addig szintén háromszor bajnok Lakerst). Nem túl meglepő módon Larry Bird lett a finálé Legértékesebb Játékosa.

Utózönge

Az 1986-os nagydöntő jelentette a csúcsot a Larry Bird-Kevin McHale-Robert Parish felállású legendás Boston Celticsnek, és a Sampson-Olajuwon-féle Houstonnak is. Pár héttel a bajnoki döntőt követően a Keltákat egy teljesen váratlan és értelmetlen tragédia rázta meg (az 1986-os drafton 1/2-esként kiválasztott Len Bias halála), a következő években pedig Larry Bird és Kevin McHale is egyre többet küszködött krónikus sérüléseivel. 1987-ben a Celtics még képes volt egy újabb nagydöntőt játszani, de ott a Lakers ellen ismét veszítettek, majd lassan, de biztosan átvette tőlük a hatalmat az Isiah Thomas-féle "Bad Boys" Pistons, és a Michael Jordan-féle Bulls. Az 1986-os volt Bird és McHale karrierjének utolsó bajnoki címe, egyben az utolsó a Celtics huszonkét évvel később, 2008-ban szerzett elsőségéig.

A Sampson-Olajuwon-féle Rockets csodája pedig egyetlen szezont élt meg. Ralph Sampson sohasem heverte ki azt a hátsérülését, amelyet még az 1986-os alapszakasz végén (épp egy Celtics elleni meccsen) szedett össze. Valószínűleg az sem tett jót a hátának, hogy sérülten is végigjátszotta az 1986-os playoffot, sőt, rövid időn belül a térdei is elkezdték felmondani a szolgálatot. Mindemellett az 1986-os Rockets két kulcsjátékosát, a kezdő kettes Llewis Lloydot és a már említett Mitchell Wigginst kokain-használat miatt a következő idény folyamán kitiltották a ligából. Szegény Olajuwon ahelyett, hogy a következő években tovább iskolázhatta volna a rájátszásban a vén Kareem Abdul-Jabbart, egy évvel a nagy 1986-os menetelést követően lényegében egyedül maradt csapatában, és nyolc évig (1994) nem játszhatott újra NBA-döntőt.

Állnak: Wayne Le Beaux szertáros, Thomas Silva csapatorvos, Jimmy Rodgers segédedző, Sam Vincent, Rick Carlisle, Greg Kite, Robert Parish, Bill Walton, Kevin McHale, David Thirdkill, Jerry Sichting, Chris Ford segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülnek: Danny Ainge, Scott Wedman, Alan N. Cohen alelnök, Jan Volk GM, Red Auerbach elnök, K.C. Jones vezetőedző, Don F. Gaston csapattulajdonos, Larry Bird, Dennis Johnson.
Danny Ainge. Az 1986-os bajnoki cím megszerzését követően Ainge még több szezonon át a Celtics kezdő irányítója maradt, 1988-ban pályafutása egyetlen All-Star fellépését regisztrálhatta, amikor karriercsúcsot jelentő 15.7 pontot, valamint 6.2 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban. Az 1988/89-es idényben viszont állítólag azzal kereste meg Red Auerbachot, hogy itt lenne az ideje a Bostonnak elcserélnie az öregedő és sérült Bird-McHale párost, mire Auerbach Ainge-t cserélte inkább el, a Sacramento Kingshez. Danny karrierje későbbi szakaszaiban is elsősorban remek csapatok kiegészítő embere volt, 1992-ben a Clyde Drexler-féle Portlanddel, 1993-ban pedig a Charles Barkley-féle Phoenix-szel játszhatott ismét nagydöntőben, de csapata mindkétszer veszített. A balhékról sem feledkezett persze meg, a '93-as fináléban Michael Jordannel verekedett kis híján össze a pálya közepén, az 1994-es playoffban szándékosan fejbedobta labdával a Houston-hátvéd Mario Elie-t. Danny 1995-ben a Sunstól vonult vissza, egy évvel később már a Phoenix edzője volt, 1999-ig töltötte be posztját. 2003-ban tért vissza Bostonba, és lett a csapat vezetőségének tagja, ma is ő a játékos-politikát illetően a Celtics fő döntéshozója. 2008-ban csapatvezetőként volt részese a Celtics 1986 utáni első bajnoki címének, és ő kapta abban az idényben az Executive of the Year díjat is.

Larry Bird. Még két éven át fáradhatatlanul cipelte a hátán a Bostont a legendás Larry 1986 után is, parádés egyéni szezonokat teljesítve (1986/87-ben karriercsúcsot jelentő 28.1 pont, 1987/88-ban újabb karriercsúcsot jelentő 29.9 pont meccsenként), de a Celtics az 1987-es nagydöntőt már nem tudta megnyerni a Lakers ellen, 1988-ban pedig a konferenciadöntőben búcsúztak a Detroit Pistons ellen. Bird egészsége megsínylette a rendkívüli terhelést (1987-ben 40.6 perces átlagával ő töltötte a legtöbb időt a pályán az egész ligában), 1988/89-ben csak 6 meccsen játszott, ugyanis mindkét sarkát műteni kellett. Visszatérése után még három idényt tudott eltölteni a ligában, fokozódó hátfájdalmak közepette. Egyre többet kényszerült kihagyni a háta miatt, az 1991-es rájátszásban annak ellenére volt szinte végig a pályán a második körig jutó Bostonban, hogy fájdalmai miatt már a kispadon ülni sem tudott, csak a földön feküdni, előfordult, hogy a kórházban töltötte a két playoff-meccs közötti napot. 1992-ben, miután a Celtics a rájátszás első körében kiesett a Cleveland ellen, a végletekig elgyötört Larry visszavonult az NBA-ből. Játékosként az utolsó fellépése az 1992-es barcelonai Dream Team színeiben volt, akikkel olimpiai bajnoki címet nyert.A tizenkétszeres All-Start, minden idők egyik legjobb kosárlabdázóját 1998-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. 1997 és 2000 között szülőföldje csapata, az Indiana Pacers vezetőedzője volt, 1998-ban megkapta az Év Edzője díjat, 2000-ben a nagydöntőbe jutott az Indianával. 2003 és 2012, majd 2013 és 2017 között a Pacers elnökeként és egy időben GM-jeként is dolgozott. 2012-ben megkapta az Executive of the Year díjat is, ezzel ő lett az egyetlen ember a történelem során, aki játékosként volt MVP, edzőként volt az Év Edzője, csapatvezetőként pedig az Év Csapatvezetője.

Rick Carlisle. A név nem véletlenül ismerős, Carlisle, a Dallas Mavericks jelenlegi vezetőedzője játékosként is bajnok lett. A dobóhátvéd Carlisle kiegészítő játékosa volt a Celticsnek 1984 és 1987 között három éven át, később a New York Knicksnél és a New Jersey Netsnél is megfordult, szintén sokadik csereember minőségben. 1989-ben, miután lejátszotta utolsó NBA-meccsét a New Jersey mezében, máris csatlakozott a Nets edzői stábjához. Volt segédedző a Netsnél, a Portlandnél, majd Larry Bird vezetőedzősége idején a Pacersnél. Vezetőedzőként a Detroit Pistonsnál (2002-ben az Év Edzője díjat is megkapta), majd Larry Bird elnöksége idején a Pacersnél dolgozott. 2008-ban nevezték ki a Dallas Mavericks élére, akikkel edzői pályafutása legnagyobb sikerét elérve 2011-ben megnyerte a bajnokságot. Jelenleg épp a tizedik idényét tölti a dallasi kispadon.

Dennis Johnson. "DJ" 1986-ban szintén karrierje harmadik bajnoki címét nyerte (az elsőt még 1979-ben Seattle-ben, a Celtics színeiben 1984 után a másodikat szerezte), majd 1986/87-ben is még kiváló idényt futott, karrierje során ötödik - és utolsó - alkalommal került be az All-Defensive First Team soraiba. Az 1987-es rájátszásban is óriási meccsei voltak a védekezése mellett clutch játékáról is elhíresült Johnsonnak, a Detroit elleni legendás keleti főcsoportdöntőben győztes kosarat szerzett az ötödik találkozón, és többször helyretette a vele keménykedő újonc Dennis Rodmant is. Miután Johnson 1990-ben, 35 évesen visszavonult a Celticstől, Larry Bird a valaha volt legjobb csapattársának nevezte, Magic Johnson pedig minden idők legjobban védekező hátvédjének titulálta. DJ edzősködni kezdett, 1992 és 1997 között a Celticsnél volt segédedző, 2000 és 2004 között a Clippersnél dolgozott, 2003-ban ideiglenes vezetőedzővé is kinevezték. A Celtics 1991-ben már visszavonultatta Johnson 3-as számú mezét, sajnálatos - és a bostoni szurkolók szerint kimondottan méltatlan - módon azonban DJ nem érhette meg, hogy beiktassák a Hall of Fame tagjai közé. 2007 februárjában a D-Ligában szereplő Austin Toros vezetőedzőjeként dolgozó Johnson szívrohamot kapott a Toros edzése közben, és nem tudták már megmenteni az életét. 52 éves volt. Posztumusz lett végül a Hall of Fame tagja, 2010-ben.

Greg Kite. A 211 centiméter magas, 1984 után a Celtics színeiben a második bajnoki címét szerző center szerény képességei ellenére hosszú NBA-pályafutást tudhat magáénak. Kite egészen 1995-ig szerepelt az NBA-ben, miután a Celtics 1988-ban elküldte a csapattól, volt a Los Angeles Clippers, a Charlotte Hornets, a Sacramento Kings, az Orlando Magic, a New York Knicks és az Indiana Pacers játékosa is. Leghosszabb időszakát a Magicnél töltötte 1990 és 1994 között, 1990/91-ben ő volt a csapat kezdő centere mind a 82 alapszakasz-meccsen, és ekkor produkálta karriercsúcs átlagait pontok (4.8) és lepattanók (7.2) terén is. Manapság Floridában él, az üzleti életben is sikeressé tudott válni, mint pénzügyi szakember, és feleségével 10 örökbefogadott gyermekük van.

Kevin McHale. Pályafutása legjobb idényét produkálta 1985/86-ban McHale (21.3 pont, 8.1 lepattanó meccsenként, All-Star fellépés, All-Defensive First Team-tagság), 1986/87-ben pedig még ennél is jobb volt: karriercsúcsot jelentő 26.1 pontot, 9.9 lepattanót átlagolt, bekerült az All-NBA és az All-Defensive First Team soraiba is, mezőnyből ő dobott a legjobban az egész ligában (60,4%!). Sajnos aztán az 1987-es playoff előtt pár héttel eltörte a lábát, és bár ennek ellenére nem volt hajlandó leállni a játékkal, a Celticsnek minden bizonnyal nagyobb esélye lett volna megnyerni az 1987-es bajnoki címet is egy teljesen egészséges McHale-lel, mint egy törött lábbal játszóval. McHale 1991-ig All-Star szintű produkciót tudott nyújtani, ám amikor Larry Bird 1992-ben visszavonult, már McHale is évek óta küszködött állandóan sérült és többször műtött bokájával (amely valószínűleg az 1987-es lábon kihordott lábtörés szövődménye volt nála), és egy évvel Bird távozását követően, 1993-ban ő is abbahagyta. 32-es mezszámát 1994-ben vonultatták vissza Bostonban, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották, 1999-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Akárcsak Bird, McHale is visszatért szülőföldjére, az ő esetében Minnesotába, már 1995-ben a Timberwolves GM-je lett. Ő draftolta a franchise történetének legjobb játékosát, Kevin Garnettet, akit aztán 12 év múlva ő cserélt el, jó barátjával, Danny Ainge-dzsel összebeszélve, a Boston Celticshez, és járult ezzel nagy mértékben hozzá a Celtics 1986 utáni első bajnoki címéhez 2008-ban. Ugyanebben az évben McHale lemondott vezetőségi titulusairól a Wolvesnál, egy rövid időre ő lett a csapat vezetőedzője, majd 2009-ben távozott Minnesotából. 2011 és 2015 között a Houston Rockets kispadján ült. Jelenleg tévés szakkomentátor.

Robert Parish. Bár fő harcostársai, Larry Bird és Kevin McHale 1987 után már rengeteget küszködtek különféle sérüléseikkel, a mindkettejüknél idősebb Robert Parish karrierje maratoni hosszúságúra nyúlt. A "Főnök" 1987 után 1990-ben és 1991-ben is még felléphetett az All-Star meccsen, 1988/89-ben, amikor öt év óta a legjobb statisztikai mutatóit produkálta a sérült Bird nélkül játszó Bostonban (18.6 pont, 12.5 lepattanó) pályafutása során másodszorra került be valamelyik All-NBA csapatba (Third Team). Amikor McHale 1993-ban visszavonult, Parish már 40. életévében járt, és ennek ellenére ráhúzott még egy utolsó idényt Bostonban. Mivel számai még 1993/94-ben is igen tisztességesek voltak (11.7 pont, 7.3 lepattanó, 1.3 blokk 74 mérkőzésen), Parishnek esze ágában nem volt még visszavonulni, pedig a következő szezon kezdetére már a 41-et is betöltötte. A Charlotte Hornetshez igazolt, ahol két évig játszott még cserecenterként. 1996-ban Birddel és McHale-lel együtt a még mindig aktív Parish is bekerült minden idők 50 legjobb játékosa közé, mindeközben pedig a Főnök megdöntötte Kareem Abdul-Jabbar rekordját, amikor 1996 áprilisában pályafutása 1561. alapszakasz-meccsén lépett pályára, és ezzel ő lett minden idők legtöbb NBA-mérkőzésen játszó játékosa. Slusszpoénként pedig 1996 szeptemberében, 43 évesen leigazolta Parish-t a bajnoki címvédő Chicago Bulls, akikkel 1997-ben, 11 évvel a Bostonnal nyert utolsó aranygyűrűjét követően újra, összességében negyedszerre is bajnok lett.

Jerry Sichting. Hátvédtársa, Danny Ainge mellett kora egyik legirritálóbb hátvédjének tartották kortársai Sichtinget, pályafutása leghíresebb húzása egyértelműen a Ralph Sampson elleni bunyó az 1986-os döntő hatodik meccséről. Sichting ugyanakkor egy decens csereirányító volt, aki 1982 és 1990 között játszott az NBA-ben, első öt idényét az Indiana Pacersnél töltötte, Bostonban 1985-től 1988-ig szerepelt, majd még rövidebb ideig megfordult Portlandben, Charlotte-ban és Milwaukee-ban is. A kilencvenes évek közepe óta edzősködik, volt csapattársa, Kevin McHale hívására 1995-ben a Minnesota Timberwolves szakmai stábjához csatlakozott, ahol tíz éven át dolgozott, majd amikor McHale leült a Wolves kispadjára 2008-ban, Sichting ismét elvállalta az asszisztensi pozíciót. Később dolgozott a Golden State-nél, a Washingtonnál és a Phoenixnél is, szintén segédedzői státuszban, majd Jeff Hornacek, akivel még Phoenixben találtak egymásra, 2016-os kinevezésekor a New York Knicks stábjába is elhívta, így Sichting jelenleg a Knicks egyik segédedzője.

David Thirdkill. A hármas-négyes átmenet Thirdkill egész NBA-pályafutását cserejátékosként töltötte 1982 és 1987 között, mely idő alatt sorrendben a Phoenix, a Detroit, a Milwaukee, a San Antonio, és végül a Boston mezét viselte. Nagy küzdőnek, kemény védőnek és hasznos lepattanózónak ismerték, a Celtics-edző K.C. Jones különösen kedvelte, ám mégis, 1986 karácsonyán a Celtics elbocsátotta a csapattól. Kikopott az NBA-ből, de ezek után még közel egy évtizedig pattogtatott szerte a világban, játszott a Fülöp-szigeteken, Olaszországban, Franciaországban és Izraelben is.

Sam Vincent. Az újonc "combo guard", Vincent átlag 8 perc játékidőt kapva volt itt-ott segítségére a Bostonnak az 1986-os bajnoki menetelés közepette, majd második idényében sem nőtt számottevően a szerepe a Celticsnél, így hát távozott. Seattle-ben, Chicagóban, majd az újonnan létrejött Orlando Magicnél próbálkozott, Orlandóban meg is tudott ragadni, itt három évet töltött, de 1992 után már nem kapott új szerződést a ligában. Európában játszott még 1994-ig, majd edzőként bejárta a világot, edzősködött klubszinten Görögországban, Hollandiában, illetve volt szövetségi kapitánya a dél-afrikai és a nigériai válogatottnak, utóbbi gárdával a 2006-os kosárlabda-világbajnokságon is szerepelt. Ezt követően kapott esélyt az NBA-ben dolgozni, a Dallasnál volt segédedző egy évig, majd 2007-ben Michael Jordan, akinek csapattársa volt a Chicago Bullsnál 1988 és 1989 között, kinevezte a Charlotte Bobcats vezetőedzőjévé. Játékosai állítólag nem különösebben kedvelték Vincentet, aki meg Jordan csapatvezetői munkásságával nem volt elégedett, így hát nem ért túl szép véget az együttműködés. A Bobcats egy szezon után, 2008-ban kirúgta Vincentet, aki azóta a jamaikai férfi és a nigériai női válogatottnál, valamint Bahreinben is dolgozott.

Bill Walton. Az 1985/86-os NBA-szezon egyértelműen legjobb "feel good" sztorija volt a hányattatott sorsú Walton visszatérése az NBA csúcsára. A center, akiről sokan úgy tartják, sérülései nélkül minden idők tíz legjobb kosárlabdázója között emlegetnénk ma a nevét, még a következő szezonban is a Celtics játékosa volt, de sajnos démonai ismét visszatértek. Walton az 1986-os előszezon során előbb egy ujját törte el, majd szobabiciklizés közben ismét megsérült oly sokat műtött lábfeje, és végül mindössze 10 meccset tudott játszani az 1986/87-es alapszakaszban. Bár az azt követő rájátszásban végig ott volt a pályán, már nem tudott olyan hatással lenni csapata játékára, mint egy évvel korábban. Miután 1987/88-ban ismét nem léphetett pályára egyetlen mérkőzésen sem, Walton visszavonult. 1993-ban beválasztották a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé. Sajnos a kosárlabda-pályafutása során elszenvedett rengeteg sérülésének utóhatásai azóta is elkísérik. Walton 1990-ben kezdett tévés szakkomentátorként dolgozni, elsősorban egyetemi meccseken, de 2009-ben egy időre fel kellett hagynia vele, olyan súlyos hátfájdalmai voltak, hogy egy igen komoly gerincműtéten kellett átesnie. Később bevallotta, hogy a kétezres évek során már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, annyira fájt már minden testrésze, de a gerincműtét segített állapotán, és 2012-ben vissza tudott térni a kommentátorkodáshoz. Jelenleg is gyakori szereplője a médiának, széleskörű műveltsége, páratlan szókincse és szarkasztikus humora miatt sok helyre hívják interjút adni, podcastekben szerepelni. Fia, Luke Walton jelenleg a Los Angeles Lakers edzője.

Scott Wedman. A korábbi kétszeres All-Star kiscsatár volt Walton mellett/mögött a Celtics második legfontosabb cserejátékosa, de sajnos lényegében az ő karrierje is lezárult az 1986-os bajnoki címmel. 1986/87-ben megsérült a sarka és csak 6 mérkőzésen játszott, majd a szezon befejeztével a Seattle-hez cserélték Sam Vincenttel együtt, de soha nem lépett pályára a Sonics mezében, inkább visszavonult. Tizenhárom éves NBA-pályafutása során Wedman közel tizenkétezer pontot szerzett a ligában. Bár próbálkozott ő is az edzősködéssel alsóbb szintű ligákban, inkább a civil életben folytatta karrierjét, visszaköltözött Kansas Citybe, ahol annak idején NBA-pályafutását kezdte, és ahol azóta is ingatlanközvetítő vállalkozását vezeti.

Vezetőedző: K.C. Jones. Rendkívül eredményes NBA-pályafutása utolsó bajnoki címét szerezte 1986-ban a játékosként 8, segédedzőként kettő (ebből egyszer, 1972-ben a Lakersszel), majd vezetőedzőként is két aranygyűrűt begyűjtő K.C. Jones. 1988-ban, miután a Celtics elveszítette a Detroit Pistons elleni keleti konferenciadöntőt, Jones lemondott posztjáról. 1989-től a Seattle SuperSonics "tanácsadója", majd segédedzője volt, 1990-ben aztán itt is megkapta a vezetőedzői kinevezést. 1992-ig dolgozott Seattle-ben, majd egy rövid detroiti kitérőt követően 1996-ban visszatért Bostonba, ismét segédedző lett Rick Pitino alatt az 1996/97-es idényben, de a csapnivalóan sikerült szezon után végleg elhagyta Bostont. Utoljára egy női csapatnál edzősködött a kilencvenes évek végén. Még 80 éves kora fölött is aktív volt,  Hartford egyetemen dolgozott, időnként szakkommentátorkodott az egyetemi csapat meccsei alatt. Szomorú update (2020.12.25.): K.C. Jones, a Hall of Fame tagja, a játékosként nyolcszoros, edzőként kétszeres bajnok Celtics-legenda 2020. december 25-én, 88 éves korában elhunyt.