In Memoriam John Kundla

Három héttel 101. születésnapja után, egy minneapolisi idősotthonban elhunyt John Kundla, a legidősebb élő Hall of Famer, a Minneapolis Lakers (a mai Lakers előfutára) 1949 és 1954 között öt bajnoki címet szerző csapatának vezetőedzője.

John Kundla halálával ismét egy darab velünk élő történelem távozott, hiszen "Johnny, a pontos" hetven évvel ezelőtt (!), 31 évesen került kinevezésre a Lakers élére, és a legendás center, George Mikan köré épített csapataival hat év alatt öt bajnokságot nyert a nagyon korai, még a 24 másodperces támadóidő bevezetése előtti NBA-ben. A Lakers 1949-ben, 1950-ben, 1952-ben, 1953-ban és 1954-ben diadalmaskodott, csak 1951-ben tudta letaszítani őket a trónról a Rochester Royals, legfőképp annak "köszönhetően", hogy Mikan az azévi rájátszásban eltörte a lábát.

Kundla George Mikan (99) és a Lakers-játékosok nyakában ünnepel

Mikan 1954-es visszavonulásával a Lakers korai dinasztiájának leáldozott, de Kundla maradt a csapat kispadján 1957-ig, amikor ő lett a Minneapolis general managere, maga helyett a kispadra pedig George Mikant nevezte ki. "Big George" alatt azonban siralmasan szerepelt a Lakers, ezért John visszavette korábbi pozícióját, és 1959-ig maradt is vezetőedző. Ebben az évben játszotta a Lakers az utolsó NBA-döntőjét Minneapolis képviseletében, az ekkor már a fiatal Elgin Baylor köré épített csapat 4-0-ra kikapott a fináléban a Boston Celticstől.

Kundla, érezve, hogy új szelek fújnak, és a Lakers közelgő, Los Angelesbe költözésének gondolatáért sem rajongva, 1959-ben véglegesen távozott, edzői pályafutását a Minnesota Egyetemen folytatta, az NBA-ben többé nem vállalt munkát. Bár karrierjét a ligában mindössze 43 évesen fejezte be, így is ő a mai napig az NBA történetének harmadik legeredményesebb vezetőedzője 5 bajnoki címével (holtversenyben Pat Riley-val és Gregg Popovich-csal), és beválasztották minden idők 10 legjobb edzője közé 1997-ben. 1995-ben iktatták be a Hall of Fame-be, ahol ő volt haláláig a legidősebb élő tag. Rendkívül hosszú élete során a korai Lakers-dinasztia minden sztárjátékosát túlélte: Jim "Kangaroo Kid" Pollard már 1993-ban, George Mikan 2005-ben, Slater Martin 2012-ben, Vern Mikkelsen 2013-ban hunyt el.

George Mikan (balra) és John Kundla (jobbra) 2001-ben

Korábban "Bajnokok Reggelije" címen futó cikksorozatunk John Kundlát is érintő részei, azaz a Lakers 1949-es, 1950-es, 1952-es, 1953-as, és 1954-es bajnoki címeiről szóló irások fellelhetőek sorrendben itt, itt, itt, itt és itt.

A Goodrich-féle pillangó-hatás és a Moses Malone-kerengő

41 évvel ezelőtt, 1976. július 19-én a New Orleans Jazz leigazolta Gail Goodrich-t, a Los Angeles Lakers szabadügynök, veterán dobóhátvédjét. Elsőre nem tűnik ez különösebben NBA-történelmi jelentőségű eseménynek, ám a Jazz döntése olyan láncreakciót indított el, amely az egész ligatörténetre kihatással volt, és kis túlzással ez tette lehetővé mindannak a megvalósulását, amit ma az NBA-ről - vagy legalábbis annak elmúlt negyven évéről - tudni vélünk.

1975 decemberében járunk. Az NBA nagy riválisa, az American Basketball Association (ABA) az utolsókat rúgja, a két liga között folyamatban vannak az egyezkedések az összeolvadásról, mely 1976 nyarára van ütemezve. A folyamat egyik lépéseként az NBA egy „pre-merger draft” néven futó különleges játékos-kiválasztót szervez, amelyen NBA-csapatok olyan ABA-játékosok közül válogathatnak, akik nem járták végig az egyetemet, és akiknek egyetlen NBA-csapat által sincs lefoglalva a játékjoga (hogy miért volt erre szükség, és miért pont ezek voltak a bekerülés kritériumai, azt jó eséllyel ma már senki nem tudja megmondani).

A szabály az, hogy aki ezen a drafton játékost választ magának, az elveszíti az első körös választási jogát az 1977-es, rendes éves NBA-drafton. A még csak egy éve éve a ligában szereplő New Orleans Jazz, a mai Utah Jazz előfutára az ekkor épp a Spirits of St. Louis elnevezésű ABA-franchise kötelékébe tartozó, ifjú, mindössze 20 éves center, Moses Malone játékjogát foglalja le.

A fiatal Moses Malone, a Spirits of St. Louis mezében

Ugorjunk előre az időben 1976 nyarára. A veterán, ekkor 33 éves dobóhátvéd, Gail Goodrich szerződése épp lejárt a Los Angeles Lakersnél. Goodrich kulcsjátékosa volt a Lakers négy évvel korábbi, rekordokat halmozó bajnokcsapatának (69-13-as mérleg, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozat), ekkorra azonban már jócskán túl van pályafutása zenitjén.

Butch von Breda Kolff, a New Orleans Jazz edzője ennek ellenére minden követ megmozgat, hogy megszerezze a szabadügynökké vált Goodrich-t, aki még az 1967/68-as szezonban egyszer már volt a játékosa, amikor a Lakers edzőjeként dolgozott (1969-ben rúgták ki furcsa események eredményeképp, melyekről itt lehet adott esetben olvasni). Von Breda Kolff új vélekedik, hogy már meglevő sztárhátvédje, „Pistol Pete” Maravich és Goodrich együtt a liga legponterősebb hátvédsorát alkothatnák, és nem zavarja Goodrich előrehaladott kora sem, mivel elmondása szerint a korábbi Lakers-játékos „szépen viseli az öregedést”.

Butch von Breda Kolff

Igen ám, de a hetvenes években még nem létezett az NBA-ben a mai értelemben vett szabadügynökség fogalma: ha valakinek lejár a szerződése, játékjoga attól még előző csapatánál marad, ha bárki más le akarja igazolni, „kompenzációt” kell fizetnie érte. Jelen esetben a Lakers három egymást követő évi első körös draftjogot (1977, 1978 és 1979) kér a Jazztől Goodrich elengedéséért. A Jazz  pedig csak úgy tudja teljesíteni a kérést, ha visszaszerzi azt az 1977-es cetlit, amelyet Moses Malone 1975-ös lefoglalásakor elveszített, így hát lemondanak Moses játékjogáról, cserébe visszakapják az 1977-es első köröst, amelyet az 1978. és 1979. évi első, sőt még az 1980. évi második fordulós választási jogukkal is együtt átadnak a Lakersnek, és leigazolják Gail Goodrich-t.

Mivel Moses játékjogát így ismét nem birtokolja egyetlen NBA-franchise sem, továbbá Malone ABA-csapata, a Spirits of St. Louis nem tagja annak a négyesfogatnak (Denver Nuggets, Indiana Pacers, New York Nets, San Antonio Spurs), amelyet az NBA az ABA beolvadása eredményeként tagjai közé fogad, így hát Mosesre és a Spirits játékosaira a kiárusítás sorsa vár. A Portland TrailBlazers választja ezúttal soraiba Malone-t, aki azonban soha nem lép pályára hivatalos NBA-mérkőzésen Blazers-mezben, mert még az 1976-os előidény során továbbpasszolja őt a Portland a Buffalo Braves-nek.  Ennek oka, hogy a Blazers túlságosan „nyersnek" találja Malone-t, és úgy véli, az ifjú center nem tudna megbirkózni azzal a feladattal, hogy elsajátítsa a Blazers-edző Dr. Jack Ramsay szofisztikált játékrendszerét, meg nem is igazán illene bele, hiszen ott van már Portlandben a rendkívül magas kosárlabda IQ-val bíró center, Bill Walton, és a kőkemény erőcsatár, Maurice Lucas. Lucas egyébként szintén az ABA-ből, szintén a Spirits of St. Louistól érkezett a ligába ugyanebben az évben.

A feleslegesnek találtatott Moses tehát ismét költözik, azonban a Buffalo Braves-nél sem sok sót eszik meg, mindössze két mérkőzésen lép pályára összesen hat perc erejéig, majd Buffalóban is úgy döntenek, nem kívánnak vesződni az ifjú Malone talán évekig is eltartó tehetséggondozásával, és a Houston Rocketshez postázzák. A NBA történetének egyik legjobb centere tehát egy év leforgása alatt három különböző franchise-nak sem kellett, és végül egy negyediknél, a Rocketsnél kezdheti meg érdemi NBA-pályafutását.

Ismét ugrunk előre az időben, ezúttal 1979 nyarán járunk. Butch von Breda Kolff számításai, hogy finoman fogalmazzunk, nem jöttek be: Gail Goodrich első Jazznél töltött idényében elszakítja az Achilles-inát, mindössze 27 meccsen lép pályára, „Pistol Pete” Maravichnek pedig 1978-ban szakadnak el a szalagjai a térdében, a páros három év alatt mindössze 49 mérkőzésen van egyszerre a pályán, a New Orleans e három év alatt egyszer sem tud bejutni a rájátszásba. Goodrich 1979 nyarán vissza is vonul, és hamarosan Maravich is elhagyja a Jazzt, akik el is kényszerülnek költözni New Orleansból, az 1979/80-as idényt már Utah Jazzként kezdik meg.

Gail Goodrich New Orleansban

Mindeközben a Jazz nem túl sikeres szereplésének köszönhetően az 1976-os Goodrich-ügylet nyomán a Lakers 1977 és 1979 között minden évben egy magas draftjoggal gazdagodik. Ugyan az 1977-es és 1978-as elsőkörös húzásaik felejthetőre sikerülnek (Kenny Carr és Freeman Williams), 1979-ben konkrétan az 1/1-es választás joga hullik a Lakers ölébe, amikor az 1978/79-es alapszakaszt legrosszabb mérleggel záró két csapat, a Jazz és a Chicago Bulls közül az előbbi nyeri a pénzfeldobást (ekkor még nem volt draft lottery). Az 1/1-es pickkel pedig a Lakers Earvin „Magic” Johnsont választja ki, aki a következő évtized egyik legünnepeltebb sztárja lesz, már újoncként bajnoki címre vezeti a Lakerst, és minden idők öt legjobb NBA-játékosának egyikeként öt aranygyűrűt nyer a Lakersszel 1980 és 1988 között.

Nagy az öröm a Lakersnél Magic Johnson érkezésekor

És még mindig 1979: az alapszakasz MVP-díját nem más kapja ebben az idényben, mint a Houston Rockets centere, Moses Malone. Az 1976 óta eltelt három évben Mosesből az egész liga egyik legdominánsabb játékosa lett, úgy szedi a lepattanókat, mint senki más az NBA-ben, és ekkorra már közel 25 pontot is átlagol meccsenként. Moses 1981-ben a nagydöntőbe vezeti a Rocketst, és 1982-ben, majd 1983-ban is ő a liga MVP-je, ez utóbbi szezonban, már a Philadelphia 76ers játékosaként, a bajnokságot is megnyeri.

Butch von Breda Kolffot már 1976 decemberében kirúgta a Jazz, nem is kapott többé edzői állást az NBA-ben. Gail Goodrich iránti megszállottsága hosszú távon azt eredményezte, hogy a Jazz egyetlen döntés eredményeképp Moses Malone, majd Magic Johnson személyében kettő jövőbeli Hall of Famer, többszörös MVP szolgálatait kótyavetyélte el egy öregedő dobóhátvéd megszerzése céljából, aki sérülten küszködött végig három sikertelen évet a csapatnál.

Ha nincs a Goodrich-ügylet, és Moses Malone a Jazz játékosaként kezdi meg NBA-pályafutását, ott fejlődik MVP-szintű centerré, talán soha nem is költözik el a Jazz New Orleansból Utah-ba, talán hosszabb és sikeresebb pályafutása lehetett volna a hetvenes évek egyik leglátványosabban játszó és legnépszerűbb, de szomorú sorsú sztárjának, „Pistol Pete”Maravichnek, és jó eséllyel soha nem áll össze aztán a nyolcvanas években a franchise identitását a mai napig meghatározó John Stockton-Karl Malone páros a Jazznél.

És hogy mi lett a Mosest továbbpasszoló többi csapat sorsa? Nos, utólag elemezve a történteket belátható, hogy a Portlandnek valóban nem volt szüksége Malone-ra 1976/77-ben, hiszen nélküle is megnyerték az azévi bajnokságot Bill Walton és Maurice Lucas vezérletével. Egy évvel később ugyanakkor már nagy hasznát tudták volna venni egy másik kiváló centernek, amikor Walton az alapszakasz hajrájában eltörte a lábát, majd miután így is erőltették a játékát a playoffban, még rá is sérült. A címvédő Blazers kiesett az 1978-as rájátszás első körében, és Walton úgy összeveszett a csapat vezetésével és orvosi stábjával, hogy soha többé nem lépett pályára a Blazers mezében (erről bővebben itt lehet olvasni). Walton és Moses Malone a liga legjobb center-párosát alkothatták volna, és ha Moses jelenléte némiképp tehermentesíti az üvegcsontú Waltont, jó eséllyel hosszabb ideig tart Walton portlandi karrierje és a hetvenes évek végi „Blazermania” is, és nem az 1977-es lenne mind a mai napig a portlandi franchise egyetlen bajnoki címe.

Bill Walton, Dr. Jack Ramsay és Maurice Lucas - nekik sem kellett Moses Malone

A Buffalo Braves 1979-re már mint San Diego Clippers létezett, és mily furcsa újabb összefonódás, ez év nyarán az egy év kihagyás után visszatérni készülő, Portlandből a fent említett botrányos körülmények között távozó Bill Walton leigazolásával készültek egy nagyot dobbantani. Nem sikerült nekik, Walton továbbra is sérült volt, a Clippers egészen 1992-ig nem jutott be a rájátszásba (ekkor már a mai állapotnak megfelelően Los Angelesben működött a franchise). Ha megtartják Moses Malone-t, valószínűleg nem kellett volna 16 évet várniuk 1976 utáni első playoff-szereplésükre.

Kosárlabda-történeti szempontból viszont a fentieknél is nagyobb hozadéka lett volna, ha a Goodrich-ügylet soha nem valósul meg: soha nem lett volna a Lakers játékosa Magic Johnson. Magic játékjoga jó eséllyel kerülhetett volna a Chicago Bullshoz az 1979-es drafton, ami meg egyenesen azt valószínűsíti, hogy a Bulls soha nem kerül abba a pozícióba a mérlege alapján, hogy az 1984-es drafton harmadikként választhasson, ebben az esetben pedig Michael Jordant nem Bulls-mezben, hanem talán Dallas-, Philadelphia- vagy Washington Bullets-játékosként ismeri meg a világ. Sőt, egy talán még vadabb szcenárió: 1979-ben a Jazz és a Bulls mögött a Boston Celtics végzett a harmadik legrosszabb mérleggel, és harmadikként választhatott volna a drafton, ha a pickjét nem cseréli még abban az évben februárban a New York Knickshez. Ha a Jazz – Moses Malone-nal a soraiban – jobb győzelem-vereség mutatót ér el egy hipotetikus 1979-ben, mint a 29 győzelmet számláló Celtics, ami valószínű, akkor a Knicks és a Bulls – vagy ha a hipotetikus 1979-ben nem történik meg a fentebb említett februári csere, a Celtics és a Bulls – mehetett volna a pénzfeldobásnál az 1/1-es pickért. Azaz ebben a hipotetikus 1979-ben Magic Johnson Chicagóba, New Yorkba vagy Bostonba kerül, így adott esetben az egy évvel korábban draftolt Larry Bird és Magic nem ősi riválisok, hanem csapattársak lehettek volna!

Ez persze mind csak merő spekuláció, játék az idősíkokkal, és hát utólag mindig okosabb az ember. Ugyanakkor enyhén szórakoztató, és kissé tán ijesztő is belegondolni abba, hogy szinte minden, ami meghatározta a nyolcvanas-kilencvenes évek NBA-jét, és lehetővé tette a liga globális térhódítását – Magic Johnson a Lakers, Michael Jordan a Bulls mezében, a Lakers-Celtics csaták, majd a Chicago diadalmenete – jó eséllyel soha meg sem történik, ha 1976-ban Butch von Breda Kolff nem érzi úgy, hogy Gail Goodrich szépen öregszik.

1974: Újra itt a Celtics

Bill Russell 1969-es visszavonulása utáni első bajnoki címét nyerte meg 1974-ben a Boston Celtics. Az immáron már tizenkétszeres bajnok Kelták óriási, hétmeccses csatában múlták felül a nagydöntőben Kareem Abdul-Jabbart és a Milwaukee Bucks csapatát.

A Boston Celtics az előző, 1972/73-as szezonban – egyébként mai napig fennálló franchise-rekordot jelentő – 68 győzelmet aratott az alapszakasz során, ám még a nagydöntőbe sem sikerült bejutniuk, a keleti főcsoportdöntőben végzetesnek bizonyult számukra John Havlicek vállsérülése a későbbi bajnok, rafinált és tapasztalt New York Knicks ellen. Egy évvel később már más szelek fújtak, a Boston most „csak” 56 sikerrel végzett ugyan Kelet élén, de a főcsoport fináléjában viszonylag könnyedén, 4-1 arányban vágtak vissza az előző évi döntő MVP-jét, a center Willis Reedet sérülés miatt nélkülöző Knicksnek. A főcsoportdöntőig vezető úton a Celtics egyébként a története első playoff-szereplését regisztráló Buffalo Bravest búcsúztatta (akiket a liga azévi pontkirálya, az ifjú szupersztár Bob McAdoo vitt a hátán), a New York pedig szokásos ellenfelét, az ezúttal már – Baltimore-ból Washingtonba költözésük okán – új néven futó Capital Bulletst.

Nyugaton a Milwaukee Bucks 59-23-as mérlegével a liga legjobb győzelem/vereség mutatóját érte el, Kareem Abdul-Jabbar, a gárda legjobbja karrierje mindössze ötödik idényében már a harmadik alapszakasz-MVP díját tehette zsebre. Utolsó szezonját futotta Jabbar mellett az egykori tripla-dupla-király Oscar Robertson, illetve ott volt még a csapatban a három évvel korábbi, 1971-es bajnok Bucks több kulcsjátékosa is, úgy mint Bobby Dandridge, Jon McGlocklin vagy Lucius Allen (bár ő egy térdsérülés miatt kénytelen volt a teljes 1974-es rájátszást kihagyni). A domináns Abdul-Jabbar és társasága nem kegyelmezett a nyugati ellenfeleknek a rájátszásban, 4-1 arányban intézték el az előző évi döntős, de immáron Wilt Chamberlain nélküli Lakerst, soraiban a Robertsonhoz hasonlóan szintén utolsó idényét futó Jerry Westtel, a története első főcsoportdöntőjét játszó Chicago Bulls jelentette akadályt pedig még könnyedebben vették, kisöpörték a lelkes Bikákat. Jobb alapszakasz-mérlegének köszönhetően a Bucks pályaelőnyből vághatott neki a franchise második nagydöntőjének.

Ezt a pályaelőnyt rögtön az első mérkőzésen el is vette a Celtics. Tommy Heinsohn, az ’50-es, ’60-as évek bostoni fenegyereke, aki immáron a Kelták edzője volt, remek taktikát választott a meccsre, nyomás alá helyezve a Bucks hátvédsorában az öreg Oscar Robertsont és a sérült Lucius Allen helyén játszó cserehátvédet, Ron Williamst. Hiába dobott elöl Abdul-Jabbar 35 pontot, Robertson és Williams sorozatos labdaeladásait rendre megbüntette a Celtics, amely simán győzött idegenben (83-98). A Bucks egyenlíteni tudott a második meccsen, a továbbra is szenvedő hátvédpárost ezúttal sikerült ellensúlyoznia a 36 pontos Kareemnak és a 24 pontig jutó Bobby Dandridge-nek, igaz, így is hosszabbításra volt szüksége a Milwaukee-nak a győzelemhez, de a ráadásban már nem forgott veszélyben a sikerük (105-96).

Kareem Abdul-Jabbar (középen fehérben, 33-assal) kosárra tör, vele szemben Dave Cowens (18) és Don Chaney (12) védekezik, a palánk alatt Paul Silas

Dave Cowens, a Celtics centere volt az X-faktor a Bostonban rendezett harmadik találkozón. Cowens atletikusságban nem tudta felvenni a versenyt Abdul-Jabbarral, ezért kijjebb húzódott, és középtávoli tempóival egyrészt eljutott 30 pontig, másrészt Kareemot is arra kényszerítette, hogy kimozduljon a palánk alól, helyet csinálva ezzel a Celtics többi játékosának a pontszerzéshez. Az ismét rengeteg labdát eladó Milwaukee mindezt már nem bírta el, ismét sima bostoni győzelem lett a vége (95-83). A negyedik mérkőzésre így aztán Larry Costellónak, a Bucks edzőjének volt muszáj változtatnia, lekapta a pályáról az inkompetens Ron Williamst, és váratlan húzásként a hátvédsorba az amúgy hármas-négyes poszton szereplő Mickey Davist tette Robertson mellé. Ezúttal a Celtics hátvédsora zavarodott össze, a pontszóró irányító, Jo Jo White nem is tudott mit kezdeni a nála magasabb és erősebb Davisszel, Heinsohnnak muszáj volt legjobb védőjét, Don Chaney-t küldeni Davisre, így viszont az addig Chaney által szorongatott öreg Oscar végre szabadon szervezhette a játékot, és törhetett kosárra. Abdul-Jabbar 36 pontot szerzett, a Bucks idegenben nyert és ezúttal ők egyenlítettek (89-97). Ismét nem tudott azonban élni a hazai pálya előnyével a Milwaukee, az egyaránt 28 pontot szerző John Havlicek-Dave Cowens páros az ötödik meccsen a Bostont vezette győzelemre (87-96).

John Havlicek (17) száguld a kosár felé a Bucks védői között

A hatodik mérkőzésen aztán elszabadult az őrület. A rendes játékidőben végig a Milwaukee vezetett, de egy perccel a vége előtt Havlicek kosarával a Celtics utolérte a vendégeket, majd miután újabb labdaeladásba hajszolták Oscar Robertsont, hosszabbítás következett. Ismét a Milwaukee került előnybe, de ismét jött a ráadás legvégén a fáradhatatlan Havlicek, aki egy rontott dobást követően Abdul-Jabbar szorításában visszaszedte saját lepattanóját, és újból egalizált. Jöhetett a második hosszabbítás, ahol pedig amit a csapatok elengedtek, az betalált: Havlicek kilenc pontot szerzett ebben az extra játékrészben, a Bucks részéről pedig Jabbar, Dandridge, Robertson és Mickey Davis is eredményes tudott lenni. Davis kosarával 100-99-re vezetett a Bucks 24 másodperccel a vége előtt, de egyszerűen képtelenek voltak tartani Havliceket, aki ismét a helyére küldött egy tempót Kareem fölött, ezzel 101-100 volt az állás a Boston javára. Egyetlen támadásnyi ideje maradt már csak a Milwaukee-nak, Larry Costello Bucks-edző, feltételezve, hogy a Celtics úgyis arra számít, hogy a palánk alatt Abdul-Jabbarnak fogják majd bejátszani a labdát, nem Kareemnak, hanem az amúgy sérüléssel bajlódó Jon McGlocklinnak rajzolt fel egy játékot. McGlocklin azonban képtelen volt a labdához férni, a játékszer öt méterre a gyűrűtől Abdul-Jabbarhoz került, aki, nem látva egyetlen csapattársat sem, akinek biztonsággal passzolhatna, elengedett egy horogdobást. A kétségbeesettnek tűnő "sky-hook" eredményes volt: 102-101-re a Milwaukee megnyerte a hatodik összecsapást.

A Bucks így hazai pályán játszhatta a mindent eldöntő hetedik meccset, de ahogy azt most már egyértelműen kijelenthetjük, a hazai pálya mit sem számított ebben a párharcban: a fáradt, leharcolt Bucks nem tudta már tartani a lépést a még mindig nagy tempót diktáló Cowensszel és Havlicekkel. Abdul-Jabbar ugyan megtette a magáét, 26 pontig jutott annak ellenére, hogy Tom Heinsohn, miután konzultált ez ügyben Red Auerbach-hal és Bob Cousy-val is, nem egy, hanem két vagy három védőt küldött rá minden Bucks-támadásnál. Kareem azonban egyedül nem nyerhette meg a meccset, 87-102 arányban, simán nyert a Boston, megszerezve ezzel a franchise 12. bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosává a 34 éves John Havliceket választották.

Állnak: Mark Volk segédedző, Dr. Sam Kane csapatorvos, Paul Westphal, Phil Hankinson, Steve Downing, Don Nelson, Hank Finkel, Steve Kuberski, Art Williams, Dr. Tom Silva csapatorvos, Frank Challant segédedző.
Ülnek: Jo Jo White, Don Chaney, John Havlicek, Red Auerbach elnök-GM, Bob Schmertz tulajdonos, Tom Heinsohn vezetőedző, Dave Cowens, Paul Silas, John Killilea segédedző.

Don Chaney. Már a Celtics legutolsó, 1969-es bajnokcsapatában is ott volt újoncként Chaney, aki azóta a Boston kezdő dobóhátvédjévé lépett elő, és posztján a liga egyik legjobb védőjévé fejlődött. 1972-től zsinórban négy évig folyamatosan bekerült az All-Defensive Second Team soraiba, majd 1977-ben még egyszer. 1975-ig játszott a Celticsnél, majd egy szezon erejéig átugrott az ABA-be, így lemaradt a Boston 1976-os bajnoki címéről. Miután 1976-ban az ABA beolvadt az NBA-be, és Chaney csapata, a Spirits of St. Louis megszűnt létezni, a Celtics ősellensége, a Lakers játékosa lett, de 1977 decemberében "hazatért", és visszakerült a Bostonhoz, ahol 1980-ig tartó játékos-pályafutása hátralevő részét töltötte, megérve így még Larry Bird érkezését is. 1984-től kezdődően volt a LA Clippers, a Houston Rockets, a Detroit Pistons és a New York Knicks vezetőedzője is, a Rockets kispadján ülve 1991-ben az Év Edzője díjat is megkapta, de egyébként egyszer sem jutott csapatával a playoff első körénél messzebbre. Miután 2004-ben menesztették a Knickstől, visszaköltözött Houstonba, ahol jelenleg is él, időnként szakkommentátorkodik a Rockets meccsei alatt.

Dave Cowens. A "Big Redhead", a temperamentumos Cowens a Celtics Bill Russell utáni időszakának meghatározó személyisége és kora egyik legjobb, de kétségtelenül legsokoldalúbb centere volt az NBA-ben. 1971-ben ő volt az Év Újonca, 1973-ban, harmadik szezonjában pedig ő kapta az alapszakasz MVP-címét, amikor meccsenkénti 20 pontot és 16 lepattanót átlagolt az abban az idényben 68 győzelemig jutó Celticsben. A John Havlicekhez hasonlóan kifogyhatatlan energiájú, fáradhatatlan Cowens (négy egymást követő szezonban volt 40 perc feletti az átlag-játékideje a Celticsben), aki 1974-ig már háromszor szerepelt az All-Star meccsen, az 1974-es döntő utolsó, hetedik mérkőzésén 28 pontjával és 14 lepattanójával a legeredményesebb bostoninak bizonyult. 

Steve Downing. Rövid NBA-karrier jutott osztályrészül a cserecenternek, aki az 1973/74-es idényben 24 alapszakasz- és egyetlen playoff-meccsen került pályára, majd még a következő, 1974/75-ös szezonban is játszott három mérkőzésen, de a Boston aztán megvált tőle. Többé nem is szerepelt az NBA-ben, hiába volt egyébként elképesztő karrierje az Indiana egyetemen, és hozta lázba Red Auerbachot 1973-as draftolása alkalmából, nagy csalódást keltett bostoni pályafutása. Jelenleg egy indianai egyetemen dolgozik sportigazgatóként.

Hank Finkel. A veterán center még 1966-ban kezdte NBA-pályafutását a Lakersnél, majd egy év után az újonnan létrejött San Diego Rocketshez csatlakozott, ahol karrierje legjobb statisztikáit mutatta fel 1967/68-ban (11 pont, 7 lepattanó meccsenként). 1969-ben került Bostonba, itt játszott egészen 1975-ös visszavonulásáig. Az 1974-es fináléban ő pótolta legtöbbször a pályán a gyakran fault-problémákkal küszködő Dave Cowenst, ilyenkor eredményesen tudta lassítani a palánk alatt Kareem Abdul-Jabbart, ami megsüvegelendő teljesítmény. Profi pályafutása végét követően az egyébként tanár végzettségű Hank bútorárusnak állt, és a mai napig egy irodai bútorokat, felszereléseket áruló céget működtet.

Phil Hankinson. A hármas poszton szereplő Hankinson újoncként volt részese az 1974-es bajnoki győzelemnek, ám sajnálatos módon egy súlyos térdsérülés, melyet az azt követő nyáron szenvedett el, véget vetett profi karrierjének. Ez borzasztóan megviselte az ifjú Hankinsont, aki soha nem is tudott túllépni a történteken. Eladóként, biztonsági őrként dolgozott, városról városról vándorolva hosszabb-rövidebb ideig tartó munkákat vállalt élete hátralevő részében, de végül a depresszió maga alá gyűrte, 1996-ban öngyilkos lett, 45 évesen agyonlőtte magát.

John Havlicek. Az öreg "Hondo" öt évvel a Bill Russell-éra utolsó bajnoki címét követően ismét aranygyűrűt szerzett, karrierje során immáron a hetediket. Havlicek az 1969 óta eltelt években sem tétlenkedett, minden idényben ott volt az All-Star meccsen, 1971-ben és 1972-ben 45 perc feletti meccsenkénti átlaggal ő töltötte a legtöbb időt a pályán az egész ligában, miközben 1970/71-ben egy elképesztő statisztikai számsort is összehozott (28.9 pont, 9 lepattanó, 7.5 gólpassz mérkőzésenként). Mi több, 1969/70 óta folyamatosan tagja volt minden évben valamelyik All-NBA és All-Defensive Teamnek is (1974-ben éppenséggel mindkét kategóriában az első csapatnak), 1974-ben pedig egy Finals MVP trófeát is elhelyezhetett impresszív gyűjteményében, köszönhetően még mindig elsöprő lendületének és clutch játékának.

Steve Kuberski. A magasember hármas, négyes és ötös poszton is bevethető volt Havlicek vagy Cowens tehermentesítésére. 1969-ben kezdte NBA-pályafutását a Celticsnél, az 1974-es "expansion draft" alkalmából a ligához újonnan csatlakozó New Orleans Jazz elvitte Bostonból, de végül egy meccset sem játszott a Jazznél, továbbcserélték ugyanis a Milwaukee-hoz. Útja nemsokára visszavezetett Bostonba, ugyanis a Bucks, majd az őt szabadügynökként leigazoló Buffalo Braves sem tartott rá hosszabb távon igényt, így tagja lehetett a Celtics következő, 1976-os bajnokcsapatának is.

Don Nelson. Havlicek mellett "Nellie" jelentette a második legerősebb kapcsolódási pontot a Russell-érához Bostonban, a Hondóhoz hasonlóan szintén 34. életévét taposó Nelson 1966, 1968 és 1969 után negyedszer nyerte meg a bajnokságot a Celticsszel. Még ekkoriban is kimondottan hatékony hatodik ember volt, ugyanis mind a 82 alapszakasz-meccsen, és az összes playoff-mérkőzésen pályára lépett 1973/74-ben, mindeközben pedig 50% feletti pontossággal dobott mezőnyből.

Paul Silas. Korának egyik legkeményebb magasembere jelentős szereppel bírt abban, hogy a Celtics a liga legnyomasztóbb védekezésével rendelkezett az 1973/74-es idényben. Silas még 1964-ben volt újonc a St. Louis Hawks színeiben, 1969-ig játszott a franchise-nál, majd az akkor második idényét kezdő Phoenix Sunshoz cserélték. A Suns mezében Silas 1971-ben került be karrierje során először valamelyik All-Defensive csapatba, 1972-ben pedig első All-Star meghívóját gyűjthette be, miután 17.5 pontot és 12 lepattanót átlagolt az arizonaiaknál. Ezt követően került Bostonba, ahol 1976-ig szerepelt, így két bajnokcsapatnak lehetett tagja.

Paul Westphal. A hetvenes évtized egy újabb, mára nagyjából feledésbe merült kiválósága volt Paul Westphal, a másodéves cserehátvéd a Celtics 1974-es bajnokcsapatában, akinek karrierje azután bontakozott ki, hogy a Celtics a Phoenix Sunshoz cserélte 1975 nyarán. Westphal rögtön első phoenixi idényében a franchise történetének első nagydöntőjéig vezette a Sunst, ahol aztán volt csapatával, a Celticsszel csaphatott össze. A Celtics ugyan legyőzte a Phoenixet, de a párharc ötödik mérkőzésén, amelyet az NBA történetének legjobb meccseként emlegetnek a mai napig, Westphal elképesztő teljesítményt nyújtva megszilárdította helyét a liga legjobb hátvédjei között. 1977-től 1981-ig zsinórban ötször szerepelt All-Star-meccsen, három All-NBA First Team és egy Second Team tagja volt, 1977/78-ban 25.2 pontos átlagával karrierje legmagasabb mutatóját érte el. 1980-ban a Phoenixtől Seattle-be, majd a New York Knickshez igazolt, végül visszatért a Sunshoz, és innen vonult vissza 1984-ben. Edzőnek állt, 1992-től 1995-ig ő volt a Phoenix vezetőedzője, 1993-ban ő ült a kispadján a Charles Barkley, Kevin Johnson, Dan Majerle-féle Sunsnak, amely a franchise történetének második nagydöntős szereplését vívta ki (ők is kikaptak, mégpedig a Chicago Bullstól). Westphal később dolgozott vezetőedzőként Seattle-ben (1999-2000) és Sacramentóban is (2009-2012), utoljára a Brooklyn Nets stábjában, segédedzőként tevékenykedett. Szomorú update: Paul Westphal 2021. január 2-án, 70 éves korában elhunyt. Halálát agydaganat okozta.

Jo Jo White. Az 1969-es draft idején Red Auerbach, a Celtics GM-je még nem tudta, hogy hamarosan Bill Russell is befejezi pályafutását, ezért az addigra már hivatalosan is visszavonuló pontszóró hátvéd, Sam Jones helyére választott új embert a pontszóró hátvéd, White személyében. Bár Russell távozása miatt Auerbach fogta a fejét, hiszen így a csapata az általa sokkal fontosabbnak tartott center nélkül maradt, végül White draftolása miatt sem kellett bánkódnia, Jo Jo ugyanis már második idényében 21 pont, 5 lepattanó és 5 gólpassz körül átlagolt, és bekerült az All-Star csapatba is. 1973/74-ben az akkorra már zsinórban négyszeres All-Star White volt a Boston harmadik legjobb pontszerzője Havlicek és Cowens mögött.

Art Williams. Igen érdekes karrierje volt a "Hambone" becenévre hallgató csereirányítónak, aki a középiskola elvégzését követően évekig nem kosárlabdázott szervezett keretek között, hanem egy San Diego-i gyárban dolgozott. Arnie Risen, az egykori többszörös NBA-bajnok center, volt Celtics-játékos beszélte rá 1967-ben az akkor már 27 éves Williamst, hogy próbálkozzon meg a játékkal az akkoriban újonnan alakult San Diego Rockets nyári táborában. Williams így is tett, és be is került a Rockets keretébe. A villámgyors hátvéd 1970-ben érkezett a Rocketstől Bostonba, ahol meccsenként 9 percet töltött a pályán 1973/74-ben, utolsó NBA-idényében. 1974/75-ben visszatért San Diegóba, és az ottani ABA-franchise, a Conquistadors színeiben játszott még pár meccset, mielőtt visszavonult volna. Szomorú update (2018.11.27.): Art "Hambone" Williams 2018. szeptember 27-én, 78 éves korában elhunyt.

Vezetőedző: Tom Heinsohn. A nagy életű Tommy, Red Auerbach egyik fő bizalmasa már 1966-ban is a jelöltek között volt, hogy átvegye a kispadról akkor távozó mester helyét, de Heinsohn nem vállalta a feladatot, ő vetette ugyanakkor fel, hogy Bill Russell kerüljön játékos-edzőként megbízásra a Celtics irányításával. Miután Russell is távozott 1969-ben, Heinsohn már nem kerülhette el sorsát, de az egykori fenegyerek kiváló edzőnek bizonyult, 1973-ban, amikor a Celtics 68 alapszakasz-győzelmet aratott, az Év Edzője díjat is megkapta, 1974-ben pedig megszerezte első bajnoki címét a kispadon, a játékosként összegyűjtött nyolc aranygyűrű mellé.

1973: A Knicks nyeri az öregfiúk-meccset

Négy éven belül harmadszorra rendeztek Los Angeles Lakers-New York Knicks nagydöntőt az NBA-ben 1973-ban. Az előző évi finálé forgatókönyve ellentétes előjellel ismétlődött meg: miután a sorozatban a Lakers szerezte meg a vezetést az első meccsen, a Knicks zsinórban négy győzelemmel fordított, és megnyerte története második, egyben mai napig utolsó bajnoki címét.

A New York Knicks, akárcsak egy évvel korábban, 1973-ban is a második helyen zárta az alapszakaszt Keleten a Boston Celtics mögött. A tizenegyszeres bajnok Kelták ezúttal minden eddiginél komolyabban gondolták a visszatérést a liga trónjára: 68-14-es alapszakasz-mérlegük egyetlen meccsel maradt el a Lakers előző évi rekordjának beállításától, centerük, Dave Cowens megkapta az MVP-díjat, és kiváló szezont futott körülötte a veterán szupersztár, John Havlicek, valamint a pontszóró hátvéd, Jo Jo White is. Az 57 győzelemmel záró Knicks egy évvel korábbi döntős csapata lényegében nem változott, miután a New York kiejtette a playoff első körében szinte állandó ellenfelét, az Elvin Hayes-szel megerősített Baltimore Bulletst, össze is csaphatott a főcsoportdöntőben a Bostonnal, amely pedig a Pete Maravich-féle Atlantát búcsúztatta korábban.

A párharc epikusra sikeredett: a pályahátrányban játszó Knicks 3-1-es vezetésre tett szert, de a Celtics kiharcolta az egyenlítést, és hazai pályán vívhatta meg a sorsdöntő hetedik összecsapást. Azonban a Boston szíve-lelke, Havlicek kificamította a vállát még a harmadik meccsen, és bár a hatodik és a hetedik találkozóra vissza tudott térni, az amúgy jobbkezes Hondo kénytelen volt felkötött kézzel játszani (!) és bal kézzel dobni, a Knicks pedig ezt kihasználva idegenben nyerte meg a hetedik mérkőzést, és jutott a döntőbe. A Celtics korábban még egyszer sem veszített el hetedik meccset a rájátszások addigi történetében (!), illetve soha nem nyert még a Knicks előtt egyetlen csapat sem idegenben meg hetedik összecsapást úgy, hogy előtte 3-1-re is vezetett már a párharcban.

Walt Frazier kosarat dob a Celtics-játékosok gyűrűjében

Az előző szezonban rekordot rekordra halmozó Los Angeles Lakers címvédőként 60 győzelemre volt jó 1972/73-ban, a két öregedő szupersztár, Wilt Chamberlain utolsó, Jerry West pedig utolsó előtti idényét futotta a ligában. A Lakersszel azonos mérleggel, szintén 60 sikerrel zárta az alapszakaszt Kareem Abdul-Jabbar és Oscar Robertson csapata, a két évvel korábbi bajnok Milwaukee Bucks, és övék volt az első kiemelés is, ám meglepetésre kiestek a playoff első körében a Golden State Warriors ellen. A Warriors centere, a veterán Nate Thurmond kiválóan védekezett Jabbar ellen, elöl pedig az öt évnyi ABA-kitérőt követően a franchise-hoz visszatérő nagy pontszóró, Rick Barry vitte a prímet.

A Lakerst is megérintette az első körös búcsú szele, hiszen hét meccsre volt szükségük, hogy felül tudják múlni a lelkes Chicago Bullst, akiket két védő-specialista, Norm Van Lier, illetve a későbbi Utah Jazz-edzőlegenda Jerry Sloan, valamint két ponterős magasember, Bob Love, illetve a korábban a Philadelphiával bajnok Chet Walker vezérelt. A tapasztaltabb Lakers azonban végül csak felülkerekedett, majd a Warriorst is felülmúlták 4-1 arányban a főcsoportdöntőben. A fiatalság lendülete tehát kevésnek bizonyult, ismétcsak két sokat látott veterán csapat vívhatott meg a bajnoki címért a Lakers és a Knicks személyében.

A Knicksnek mindössze egy pihenőnap jutott a Boston elleni drámai főcsoportdöntő hetedik meccse és a Lakers elleni finálé nyitó találkozója között, és ez meg is látszott az első mérkőzésen nyújtott teljesítményükön. A 36 éves Wilt Chamberlain dominálni tudott ismét a palánk alatt, sorozatosan blokkolta a New York-játékosok dobásait, erre, valamint a Jerry West-Gail Goodrich páros kosaraira építve behúzta az első találkozót a Lakers (115-112). A folytatásban aztán a Knicks váltani tudott: az előző évi nagydöntőt kihagyó, rengeteg sérülés sújtotta centerük, Willis Reed, valamint a távolról is jól dobó Jerry Lucas-Dave DeBusschere magasember-páros hatástalanítani tudta az egyre dekoncentráltabb Chamberlaint, Jerry West és Gail Goodrich ellen pedig Walt „Clyde” Frazier és Earl „The Pearl” Monroe kettőse lépett fel hatékonyan. West a dobásai mellett hosszú évek makacs sérüléseivel is küszködött, az öreg Chamberlain pedig fokozatosan eltűnt Reed, Lucas és DeBusschere szorításában (végül az egész nagydöntőt mindössze 10 pontos átlaggal zárta). Miután a Knicks győzni és egyenlíteni tudott a Los Angeles Forumban (95-99), nem hibázott többé: megnyerték a harmadik (87-83), a negyedik (103-98) és az ötödik mérkőzést is, a legutóbbit szintén idegenben, a Lakers otthonában (93-102). Dave DeBusschere, a Knicks védekezésének alappillére ugyan sérülés miatt kidőlt az ötödik találkozón, és onnan még izgalmassá is válhattak volna a dolgok, ám Earl „The Pearl” Monroe a meccs utolsó két percében beszórt tíz pontot, végleg elsüllyesztve ezzel a Lakerst. A döntő MVP-díját a kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Knicks szellemi vezére, Willis Reed kapta meg, karrierje során másodszor (és a díj 1969-es alapítása óta ő lett az első Finals MVP, aki duplázni tudott).

Willis Reed tör kosárra Wilt Chamberlain mellett, Dean Meminger és Gail Goodrich nézik

Az 1973-as nagydöntő ismét egy korszak végének fogható fel, a Lakers és a Knicks rivalizálása legalábbis mindenképp véget ért, a két csapat a mai napig nem találkozott újfent a fináléban. A Lakers, amely 1959-től kezdődően tizenöt év alatt tíz nagydöntőt játszott (és egyszer tudott győzni) 1980-ig nem jutott el ismét ilyen magasságokba (az 1980-as csapat már a Magic Johnson-Kareem Abdul-Jabbar féle Lakers volt), a New York Knicks pedig több mint húsz évvel később, 1994-ben játszhatott legközelebb újra a bajnoki címért (és mint az már fentebb említésre került, nyerni nem tudtak 1973 óta egy alkalommal sem).

Ünneplő Knicks-játékosok: Jerry Lucas, Walt Frazier, Willis Reed, Phil Jackson, Dave DeBusschere.

Számtalan Hall of Famer legenda utolsó fellépését láthattuk az NBA legnagyobb színpadán ebben az évben. Wilt Chamberlainnek konkrétan a döntő ötödik meccse volt az utolsó mérkőzése az NBA-ben, de az egy évvel később visszavonuló Jerry West, valamint Gail Goodrich is utoljára szerepelt a fináléban 1973-ban. A bajnok Knicks oldaláról Walt Frazier, Earl „The Pearl” Monroe, Willis Reed, Dave DeBusschere, Bill Bradley és Jerry Lucas is bekerült a Halhatatlanok Csarnokába, ám akárcsak Jerry West, 1974-ben Reed, DeBusschere és Lucas is visszavonult, és bár Bradley, Frazier és Monroe még játszottak együtt pár évet, a Knicks már nem tudott beleszólni a bajnoki címért folyó versengésbe a ’70-es évtized hátralevő részében.

Hátsó sor: Bill Bradley, Phil Jackson, John Gianelli, Dave DeBusschere, Willis Reed, Jerry Lucas, Tom Riker (nem volt tagja a bajnokcsapatnak, szezon közben elküldték), Dean Meminger, Dan Whalen segédedző.
Elülső sor: Henry Bibby, Walt Frazier, Ned Irish elnök, Irving Mitchell Felt tulajdonos, Red Holzman vezetőedző, Earl Monroe, Dick Barnett (a kis képen: Harthorne Wingo).

Dick Barnett. A "Fall Back Baby" becenévre hallgató, fura dobómozdulattal bíró hátvéd második bajnoki címét nyerte a Knicksszel, ám miután az 1970-es bajnokcsapatban még kezdő volt a veterán scorer (aki már 1959 óta koptatta az NBA parkettjeit), az 1973-as győzelemből már csak apró hozzájárulásokkal vette ki a részét, mindössze négy meccsen került pályára a playoffban. Még a következő, 1973/74-es idényben is játszott öt alapszakasz-mérkőzésen, de aztán befejezte pályafutását, melynek során több, mint tizenötezer pontot szerzett az NBA-ben. 12-es számú mezét a Knicks 1990-ben visszavonultatta.

Henry Bibby. Az 1972/73-ban újonc irányítónak ez volt az egyetlen bajnoki elsősége az NBA-ben, 1975-ig játszott New Yorkban, 1981-ig tartó NBA-karrierje során volt még a New Orleans Jazz, a Philadelphia 76ers és a San Diego Clippers játékosa is. A Julius Erving vezette Philadelphiával 1977-ben és 1980-ban is újabb NBA-döntőben léphetett pályára, ám mindkét finálét elveszítette a Sixers, melynek Bibby fontos játékosa volt, hiszen 30 perc körüli játékideje során átlag 10 ponttal és 5 lepattanóval segítette a hetvenhatosokat. Játékos-pályafutását követően edzőnek állt, dolgozott a Continental Basketball Associationben (CBA), kilenc éven át vezette a Southern California egyetem (USC) csapatát, volt philadelphiai csapattársával, Joe Bryanttel (Kobe Bryant apjával) együtt edzette a Los Angeles Sparks gárdáját a WNBA-ben, majd egészen 2014-ig az NBA-ben volt segédedző (Philadelphiában, Memphisben, majd Detroitban). Az ő fia az 1998-tól 2012-ig az NBA-ben szereplő irányító, az 1998-as draft 1/2-es kiválasztottja, a szép emlékű 2002-es Sacramento Kings egyik kulcsjátékosa, Mike Bibby.

Bill Bradley. Statisztikailag és egyénileg legeredményesebb NBA-szezonját futotta "Dollar Bill" 1972/73-ban, hiszen amellett, hogy megszerezte második bajnoki címét, ebben az idényben gyűjtötte be pályafutása egyetlen All-Star fellépését, 16.1-es pontátlaga pedig a legmagasabb volt karrierje során. A hármas poszton szereplő Bradley 1977-ig játszott az NBA-ben, több, mint kilencezer dobott ponttal vonult vissza. Bill minden bizonnyal a legnagyobb ívű politikai pályát befutó egykori NBA-játékos a történelem során: az NBA-karrierjét megelőzően Princetonban diplomázó, majd Oxfordban is tanulmányokat folytató Bradley 1978-ban a Demokrata Párt színeiben jelöltette magát szenátornak New Jersey államban, és be is került a szenátusba, pozíciójában kétszer, 1984-ben és 1990-ben is újraválasztották. 1995-ben már nem indult újra posztjáért, ám 1999-ben ringbe szállt a demokrata elnökjelöltségért, kampánya során Michael Jordan és egykori csapattársa, Phil Jackson is aktívan támogatta, ám végül visszalépni kényszerült Al Gore javára. 2000 után már nem politizált, befektetési bankárként és nagyvállalati tanácsadóként dolgozott főleg az elmúlt évtizedekben. 1983-ban Dave DeBusschere-rel együtt iktatták be a Hall of Fame-be, 24-es mezszámát egy évvel később vonultatta vissza a Knicks.

Dave DeBusschere. Míg egy évvel az 1973-as bajnoki győzelmet követően Dave DeBusschere magasember-társai, Willis Reed és Jerry Lucas az utolsókat rúgták, és 1974-es visszavonulásukon senki sem lepődött meg, DeBusschere annál nagyobb felhördülést okozott a Knicks-szurkolók körében, amikor szintén szögre akasztotta a kosárcipőt az 1973/74-es idényt követően. Dave ugyanis utolsó idényében All-Star volt, bekerült az All-Defensive First Team soraiba (mint az All-Defensive csapatok létrehozása óta minden egyes évben!), és dupla-duplát átlagolt, 18.1-es pontátlaga ráadásul a legmagasabb volt, amit az azelőtti hét évben produkált. Dave azonban jobbnak látta távozni, és inkább csapatvezetőnek állt, a Knickst kissé magára haragítva a rivális ABA-ben szereplő New York Netsnél kezdett dolgozni, majd egy évvel később az egész ABA komisszárjává nevezték ki. Ő állt a rivális liga élén annak utolsó, 1975/76-os szezonjában, és fontos szerepe volt a két liga 1976-os egyesítésének kimunkálásában. Később aztán csak a Knicks alkalmazásába került, 1983-ban ő lett a franchise általános alelnöke, a játékospolitika főfelelőseként 1985-ben ő draftolta le Patrick Ewingot. 1987-ig töltötte be pozícióját, ezt követően a civil életben működött, az NBA-ben már nem vállalt többé szerepet. A Knicks visszavonultatta 22-es mezszámát, 1983-ban Bill Bradley-vel eyütt iktatták be a Hall of Fame-be. 2003 májusában egy manhattani utcán sétálva szívrohamot kapott, és nem tudták már megmenteni az életét. Dave 62 éves korában távozott az élők sorából. A Knicks manapság a Dave DeBusschere-díjjal emlékezik legfőképpen rá, amit minden évben általános iskolás korú kosarasok kaphatnak, akik mind a sportban, mind a tanulásban kiemelkedő eredményeket érnek el.

Walt Frazier. Az 1973-as rájátszásban meccsenként 22 pontot, 7 lepattanót és 6 gólpasszt átlagoló "Clyde" 1977-ig maradt a Knicks játékosa, 1976-ig minden évben ott volt az All-Star meccsen (ő volt az 1975-ös mérkőzés MVP-je), valamint 1975-ig minden egyes All-Defensive First Team összeállítása az ő nevével kezdődött. A karrierje során emellett négy All-NBA First Team- és kettő Second Team-tagságot összegyűjtő Frazier számai az 1976/77-es idényben, utolsó New York-i szezonjában aztán csökkenésbe kezdtek, majd 1977 októberében a Knicks és "Clyde" útjai elváltak, Frazier a franchise addigi történetének legtöbb játékpercét, mezőnykosarát, bedobott büntetőjét, gólpasszát és pontját regisztráló játékosaként hagyta el New Yorkot (assziszt kategóriában a mai napig ő áll a Knicks-örökranglista élén). A Cleveland Cavaliershez került, ahol három, javarészt sérülésekkel sújtott szezont töltött el 1980-as visszavonulásáig. 1987-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban a valaha volt 50 legjobb NBA-játékos egyikének választották a hétszeres All-Star irányítót, és természetesen az ő 10-es számú meze is a Madison Square Garden mennyezetén lóg. Játékos-pályafutása befejezését követően a New Yorkban kultstátusznak örvendő Frazier visszatért a Knicks kötelékébe, és jelenleg is a csapat meccseinek szakkomentátoraként dolgozik, látványos öltönyeivel és csokornyakkendőivel a mai napig elbűvölve a Knicks mostanában nem sok örömöt megélő szurkolóit.

John Gianelli. Az 1973-as Knicks cserecentere volt Gianelli, aki a bajnoki cím évében volt újonc a ligában, NBA-karrierje 1980-ig tartott, a Knicks mellett viselte még a Buffalo Braves, a Milwaukee Bucks és a Utah Jazz mezét is. 1983-ig Olaszországban, az Olimpia Milano csapatában játszott NBA-páyafutása befejeződését követően. Manapság visszavonultan él a kaliforniai Stockton városában.

Phil Jackson. A későbbi sikeredző az 1970-es bajnoki cím idején csak papíron volt a Knicks játékosa, hiszen épp egy súlyos gerincműtétből lábadozott, 1973-ban viszont már tevőlegesen vette ki a részét a Knicks végső győzelméből. A legfőképp négyes poszton bevethető Jackson fő feladata Willis Reed, Jerry Lucas és Dave DeBusschere tehermentesítése volt, majd az ő lehanyatlásukat és visszavonulásukat követően játékideje jelentősen megnőtt, 1974/75-ben átlag 30 percet töltött meccsenként a pályán, közel 11 pontot és 8 lepattanót átlagolva. 1978-ban hagyta el a Knickst, játékos-karrierje utolsó két idényét a New Jersey Netsnél töltötte 1978 és 1980 között. A nyolcvanas években a Continental Basketball Associationben (CBA) edzősködött volt csapattársával, Dean Memingerrel karöltve, illetve Puerto Ricón dolgozott a helyi bajnokság több csapatánál is. 1987-ben kapta meg első állását az NBA-ben, amikor a Chicago Bulls segédedzőjévé nevezték ki - innét már egyenes útja vezetett a csúcsra. Legközelebb 1991-ben fogunk vele találkozni.

Jerry Lucas. Az Ohio State játékosaként a '60-as évtized elején Lucas az egyik legjobb egyetemista kosarasnak számított, 1960-ban megnyerte az NCAA küzdelmeit, valamint a római olimpián aranyérmet szerző amerikai válogatottnak is tagja volt. A római csapatban is együtt játszott már Oscar Robertsonnal, akinek aztán csapattársa lett, amikor 1963-ban a Cincinnati Royals draftolta. Bár manapság kevésbé ismert a neve, Lucas volt az egyik utolsó játékos az NBA történetében, aki képes volt 20 pontos - 20 lepattanós szezonátlagot produkálni (1964/65-ben és 1965/66-ban), karrierje első hat évében mindig ott volt az All-Star gálán, és három All-NBA First Teamnek (és egy Second Teamnek) volt a tagja. Csapatszinten azonban ő és Robertson nem sok sikert könyvelhetett el, Lucast a Royals 1969-ben a San Francisco Warriorshoz cserélte (itt produkálta karrierje utolsó All-Star szezonját 1971-ben), majd a Knicks szerezte meg Cazzie Russellért cserébe. A magas játékintelligenciájú Lucas jól illeszkedett a Knicks rendszerébe, és mivel a gyűrűtől távolabbról is biztos kézzel bedobálta tempóit, remek kiegészítő volt a rengeteget sérült Reed és a szintén jól dobó DeBusschere mellé. Lucas 1974-ben több mint tizennégyezer pont, és közel tizenháromezer lepattanó (karrier-átlaga lepattanók terén: 15.6!) gazdájaként vonult vissza. 1980-ban beiktatták a Hall of Fame soraiba, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa között is ott szerepelt a neve. Lucas, aki már játékoskorában gyakran szórakoztatta azzal csapattársait, hogy egész oldalakat memorizált telefonkönyvekből, játékos-karrierjét követően a memóriakutatás és -fejlesztés területén ért el sikereket, tucatnyi könyvet írt a témában, "Dr. Memory" néven ma is aktívan működik.

Dean Meminger. "Dean the Dream" helyi srác volt, harlemi utcai pályákon játszva már tizenévesen egyfajta lokális legenda lett belőle, így minden New York-i örömére szolgált, amikor az ifjú Meminger 1971-ben a New York Knicks játékosa lett. A villámgyors hátvéd kiváló védő volt, és bár Frazier és Monroe (és kezdetben Dick Barnett) árnyékában kellett játszania, így is időnként fontos szerep hárult rá a Knicksnél, például az 1973-as Boston elleni főcsoportdöntő hetedik meccsén pazar védekezésének Jo Jo White látta kárát. 1974-ben elhagyta a Knickst, és Atlantába igazolt, itt két évet játszott, majd visszatért New Yorkba, de 28 évesen, 1977-ben profi pályafutása befejeződött. Edzőként próbált érvényesülni, egy korabeli női profiliga küzdelmeit meg is nyerte csapatával a hetvenes évek végén, majd a CBA-bean ült az Albany Patroons nevezetű gárda kispadján, ahol 1982-ben váltotta őt korábbi csapattársa és jóbarátja, Phil Jackson. Miután egy rövid ideig sikertelenül próbálkozott újraindítani játékos-pályafutását, sajnos csúnyán lecsúszott, a drogok rabja lett, a függőséggel folytatott évtizedes küzdelméről több interjújában is vallott az ezredforduló környékén. Akkoriban elmondása szerint tiszta volt, de később visszaesett, 2009-ben majdnem meghalt, amikor - állítólag egy crack-pipával - magára gyújtotta a motelszobáját. Súlyos sérüléseiből felépült ugyan, és 2013-ban még részt tudott venni az 1973-as bajnoki cím 40. évfordulójának ünnepségén New Yorkban, de pár hónappal később, 2013 nyarán holtan találták, ugyancsak egy szállodai szobában. 65 évet élt.

Earl Monroe. Ha Memingerről azt írtuk, hogy legenda volt a harlemi utcai pályákon, akkor nem túlzás azt állítani, hogy Earl "The Pearl" Monroe-t pedig egyenesen istenként tisztelték, csak éppen nem New Yorkban, hanem Philadelphiában, ahol az utcán játszva olyan beceneveket aggattak rá, mint "Black Magic" vagy "Black Jesus", köszönhetően varázslatos labdakezelésének, látványos cseleinek és passzainak. Monroe az 1/2-es választott volt az 1967-es drafton, ő volt 1968-ban az Év Újonca a Baltimore Bullets színeiben, ahol az egy évvel később érkező centerrel, Wes Unselddel kiváló párost alkottak, 1969 és 1971 között minden évben rájátszásba jutottak, és 1971-ben a nagydöntőig vitték a Bulletst, ahol viszont kikaptak a Milwaukee-tól. 1971 őszén aztán Monroe az elcserélését kérte, hosszas huzavona után végül ekkor került a Knickshez Mike Riordanért és Dave Stallworth-ért cserébe. Korábbi nagy ellenfelével, Walt Frazierrel (a Knicks és a Bullets az előző három idényben minden egyes alkalommal találkozott a rájátszásban) alkotott hátvédpárosukat "Rolls Royce Backcourt"-nak nevezték. A négyszeres All-Star Monroe, akinek egész pályafutását végigkísérték térdbántalmai, 1980-ban vonult vissza a Knickstől, karrierje során 17454 pontot dobva az NBA-ben. A Hall of Fame-be 1990-ben iktatták be, és mint számtalan csapattársát, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották, mezszámát pedig mindkét volt csapata, a Bullets (ma Wizards) és a Knicks is visszavonultatta.

Willis Reed. A Knicks rengeteget sérült kapitányának utolsó teljes szezonja volt a ligában a bajnoki címmel záruló 1972/73-as idény, a következő szezonban 19 meccsen tudott már csak játszani, majd visszavonult 12183 ponttal és 8414 lepattanóval, 10 NBA-szezonnal és 7 All-Star fellépéssel a háta mögött, az első kétszeres Finals MVP-ként. Mondani sem kell, Reed is a Hall of Fame tagja (1982-ben iktatták be), és, kitalálhattátok, őt is beválasztották minden idők 50 legjobb játékosa közé 1996-ban. Amikor Red Holzman vezetőedző 1977-ben elhagyta a Knickst, utódja Reed lett a kispadon, de második szezonja kezdetén, 1978-ban menesztették. A Creighton egyetemen, illetve az Atlanta Hawks segédedzőjeként dolgozott, mielőtt a New Jersey Nets kötelékébe került volna, ahol 1987 és 1989 között vezetőedző, majd GM és alelnök volt 1996-ig, playoff-csapatot építve Derrick Coleman, Kenny Anderson és Drazen Petrovic köré. 1996-tól már csak mint általános alelnök dolgozott a Netsnél, a csapatnál volt a 2002-es és 2003-as, Jason Kidd-féle Nets két nagydöntős szereplése idején is. Utoljára 2004 és 2007 között a New Orleans Hornetsnél tevékenykedett csapatvezetőként.

Harthorne Wingo. A csere-magasember teljes négy éves NBA-karrierjét a Knicksnél töltötte 1972 és 1976 között, a Madison Square Gardenben közönségkedvencnek számított atletikussága és nagy zsákolásai miatt. Miután 1976-ban elhagyta New Yorkot, karrierjét Olaszországban folytatta, ahol 1980-ig játszott, majd profiskodott még Svájcban és Argentínában is. Akárcsak szomorú sorsú volt csapattársa, Dean Meminger, Wingo is kokainfüggőséggel és alkoholizmussal küzdött hosszú évekig kosárlabda-pályafutása végét követően, és bár minden NBA-ben megkeresett pénzét elverte, függőségén sikerült felülkerekednie. Szomorú update (2021.01.30.): Wingo 73 éves korában, 2021. január 20-án elhunyt.

Vezetőedző: Red Holzman. Holzman 1977-ben, tíz év után lemondott vezetőedzői posztjáról, utódja pedig Willis Reed lett a kispadon, de gyatra eredményei miatt Reedet az 1978/79-es idény elején kirúgták, Holzman pedig visszatért a Knicks élére, és 1982-ig maradt is ott. 1985-ben edzői minőségében bekerült a Hall of Fame-be, a Knicks pedig tiszteletére 1990-ben visszavonultatta a 613-as "mezszámot" (ennyi győzelmet aratott Holzman a Knicks vezetőedzőjeként). Red Holzman, minden idők tíz legjobb NBA-vezetőedzőjének egyike 1998-ban, 78 éves korában hunyt el.

Az 1973-as bajnokcsapat tagjai 2013-ban, a bajnoki cím 40. évfordulójának ünneplésekor: balról Dean Meminger, Henry Bibby, Harthorne Wingo, Jerry Lucas, Phil Jackson, Bill Bradley, Walt Frazier, Willis Reed és Earl Monroe.

In Memoriam Gene Conley

Életének 87. évében elhunyt Gene Conley, háromszoros NBA-bajnok, az egyetlen olyan ember a világtörténelemben, aki nyert kosárlabdázóként NBA-, baseball-játékosként pedig MLB-bajnoki címet.

Bár manapság jóformán elképzelhetetlen, az ötvenes, hatvanas években nem volt ritka, hogy amerikai sportolók egyszerre több sportágban is profiskodtak. Közülük is kiemelkedik eredményességével az 1930-as születésű Gene Conley, aki jóformán párhuzamosan volt NBA- és MLB-játékos is a maga idejében, és 1957-ben a Milwaukee Braves színeiben baseball-játékosként, majd 1959-ben, 1960-ban és 1961-ben a Boston Celticsszel az NBA-ben ért fel a csúcsra (a Celticsen kívül a New York Knicks játékosa is volt később). Rajta kívül soha senki nem tudott bajnokságot nyerni két különböző amerikai "major" sportligában (a 2003-ban elhunyt, háromszoros NFL-bajnok amerikaifocista, Otto Graham az egyetlen határeset még, ő azonban kosárlabdázóként nem az NBA hivatalos jogelődjének számító BAA-ben, hanem annak létrejötte előtt egy másik, később az NBA-be olvadó kosárlabdaligában, az NBL-ben lett bajnok a Rochester Royalsszal, 1946-ban).

Gene Conley 86 éves korában, Massachusetts állambeli otthonában távozott az élők sorából július 4-én. Emlékét megőrizzük.

A sokoldalú Gene Conley

Korábban "Bajnokok Reggelije" címen futó cikksorozatunk Gene Conley-t is érintő részei, azaz a Celtics 1959-es, 1960-as és 1961-es bajnoki címeiről szóló irások fellelhetőek itt, itt, illetve itt.