1977: Blazermania

1976/77-ben az ABA beolvadása miatt totálisan felbolydult NBA-ben a transzcendens tehetségű center, Bill Walton köré szerveződő, elképesztő csapatjátékot bemutató Portland TrailBlazers diadalmaskodott, a nagydöntőben 0-2-es hátrányból fordítva, megszerezve története első és mindmáig egyetlen bajnoki címét.

A Blazers kemény magja, Lionel Hollins (14), Maurice Lucas (20), Dave Twardzik (13) és Bill Walton (32) csatába indul, mögöttük Dr. Jack Ramsay vezetőedző (Getty Images)

1976 júniusában évekig tartó tárgyalások, egyezkedések, pénzügyi manőverezések és bírósági eljárások után végre megszületett a megállapodás az NBA és legfőbb riválisa, az American Basketball Association (ABA) összeolvadásáról. A paktum értelmében a piros-fehér-kék labdájáról és a hárompontos dobás bevezetéséről elhíresült bajnokság kilenc év után beszüntette működését, talpon maradt hat csapatából négyet (Denver Nuggets, Indiana Pacers, New York Nets és San Antonio Spurs) átvett az NBA, a maradék két franchise (Kentucky Colonels és Spirits of St. Louis) pedig megszűnt, és játékosaikat a „régi” NBA-csapatok között osztották szét. Az ABA-NBA összeolvadás („merger”) a tengerentúlon jelentős szakirodalommal bír, ehelyütt nem is térnénk ki a játékosok szétdobálásával, a tévébevételek felosztásával, az újonnan belépő csapatokra kiszabott „büntetésekkel” kapcsolatos összes apró-cseprő kitételre (pedig volt egy pár, pl. az NBA legendás paktuma a Spirits of St. Louis volt tulajdonosaival, a Silna testvérekkel, erről talán majd egyszer máskor), de pár dolog azért kiemelendő.

A New York Knicks például meglehetősen feudális alapokon állva ragaszkodott ahhoz, hogy „területi jogai megsértéséért” kárpótolja őket a második New York-i franchise-ként a ligába érkező Nets, akiknek az NBA a csatlakozás feltételéül szabta, hogy fizessenek be 4.8 millió dollár „jóvátételt” a Knicks kasszájába. Az anyagilag amúgy sem túl stabil lábakon álló ABA-csapatnak nem volt ennyi felesleges pénze, azt előteremteni csak úgy tudták, hogy kénytelenek voltak eladni szupersztárjukat, a háromszoros ABA-MVP Julius Ervinget, akit a Philadelphia 76ers vásárolt meg (a Nets felajánlotta Ervinget a Knicksnek is, ha elengedik a „büntetésüket”, de a Knicks inkább a pénzt választotta). A másik pengeélen táncoló franchise a Pacers volt, akik hiába voltak az ABA-történelem legeredményesebb csapata három bajnoki címükkel, pénzügyileg elég rosszul álltak az összeolvadás idején, és az anyagi stabilitásra törekvő NBA inkább a Kentucky Colonelst látta volna helyettük a mezőnyben. Igen ám, de a Chicago Bulls megfúrta a Colonels csatlakozását, mivel a Kentucky centerére, Artis Gilmore-ra fájt a foguk, akinek NBA-s játékjogait egyébként a Bulls birtokolta. Így végül a Colonels jutott a megszüntetés sorsára, és a Pacers csatlakozhatott az NBA-hez, igaz, playoffba kerülniük még hosszú évekig nem sikerült.

Nem úgy a Julius Ervinget megszerző Philadelphiának. „Dr. J” érkezése egyből a liga elitjébe emelte az évek óta csak vegetáló, pár évvel korábban (1972/73) mindössze 9 alapszakasz-győzelmével máig fennálló negatív ligacsúcsot felállító Sixerst, akik 50 győzelmükkel a Keleti Konferencia élén végeztek. A Houston Rockets, amelyet szintén az előző idényben még az ABA-ben játszó ifjú titán, Moses Malone vitt széles vállain, másodikként futott be a Sixers mögött. A négy ABA-ből érkező csapat közül kettő, a Nuggets és a Spurs, két megállíthatatlan dobógép vezetésével (Denverben David Thompson, San Antonióban George Gervin) egyaránt a rájátszásba jutott, a Nuggets Nyugaton a második legjobb mérleggel, 50 győzelemmel, míg a Spurs Keleten (!) 44 sikerrel (valaki fejjel lefelé tarthatta a térképet az ABA-csapatok Konferenciákba sorolásakor). Tíz ABA-ből érkező játékos volt ott az NBA All-Star meccsén 1977-ben, a liga legjobb tíz pontszerzője közül  négyen is az ABA-ben játszottak még egy évvel korábban, az Indiana Pacers irányítója, Don Buse lett a liga legjobb gólpasszadója és labdaszerzője is, sőt, még az Év Edzője díjat is az ABA-ből érkező edző nyerte a Houstont irányító Tom Nissalke személyében. Az összeolvadás kétségkívül jelentős vérfrissítést jelentett az azt megelőző években kissé identitását vesztett, csökkenő nézettségű NBA-nek.

Ám a bajnokság ezévi végkimenetelét döntő mértékben meghatározó változásnak mégis olyasvalami bizonyult, amelynek semmi köze az összeolvadáshoz: Bill Walton, a Portland TrailBlazers harmadéves centere végre egészséges volt. Walton, minden idők egyik legsikeresebb egyetemi kosárlabdázója hasonló várakozások közepette érkezett a ligába az 1974-es draft 1/1-es kiválasztottjaként, mint pár évvel korábban Kareem Abdul-Jabbar, ámde első két szezonja nem sikerült túl jól. Akárcsak sajnos egész profi pályafutása során, már ekkor is rengeteget kínlódott sérülésekkel, valamint a magát a kaliforniai hippimozgalom gyermekeként definiáló Walton nem is érezte túl jól magát a felhős, borongós Portlandben és a pénzközpontú NBA világában. Ám 1976-ban a Blazers élére kinevezett új edző, a kiváló pedagógusi képességekkel bíró, empatikus Dr. Jack Ramsay, valamint az ABA-s Kentucky Colonelstől érkező, és rövidesen Walton legjobb barátjává váló erőcsatár, Maurice Lucas új életet leheltek a centerbe. A Blazers 49 meccset nyert az 1976/77-es alapszakaszban, és 1970 óta íródó története során először bejutott a rájátszásba.

Bill Walton, Dave Twardzik és Lionel Hollins megállítják Kareem Abdul-Jabbart és a Lakerst (sfchronicle.com)

A Nyugati Konferencia élén Kareem Abdul-Jabbar és a Lakers zárt 53 győzelemmel (az egy évvel korábbi betli után a Lakers a liga legjobb mérlegével jutott ismét a playoffba, Jabbar pedig karrierje során immáron ötödszörre lett az alapszakasz MVP-je), a másodikként pedig legeredményesebb egykori ABA-csapatként David Thompson, Dan Issel és a Denver Nuggets végzett. A Portland így ugyan csak harmadik számú kiemeltként vágott neki az immáron hatcsapatos rájátszásnak, annak első körében a Chicagót, második körében a Denvert is búcsúztatták, majd a főcsoportdöntőben, vaskos meglepetést szolgáltatva 4-0-ra lemosták a pályáról Jabbart és a Lakerst, így első rájátszásbeli szereplésük alkalmából egyből bejutottak a nagydöntőbe. A Blazers menetelése az egész NBA-t lázba hozta, az alapszakaszt a liga legjobb lepattanózójaként és dobásblokkolójaként záró Walton vezetésével a Portland a csapatjáték netovábbját mutatta be, melyben legfontosabb szerepe a hihetetlen játékintelligenciával bíró centernek volt: védekezése mellett passzjátéka is élményszámba ment, képes volt maga körül minden csapattársát jobbá tenni. Ezt a jelenséget emlegették összefoglalóan abban az időben ligaszerte úgy, hogy „Blazermania”.

Akárcsak Walton és Abdul-Jabbar csatája Nyugaton, Keleten is összecsapott a „régi és az új” a rájátszás során, amikor a Philadelphia 76ers a második körben a címvédő Boston Celticsszel találkozott. A 44 alapszakasz-győzelemmel  csak a negyedik helyen végző, de a playoff első körében a San Antoniót azért felülmúló, öregedő Celtics nagy csatát vívott az elképesztő tűzerővel rendelkező, látványos Sixersszel, de végül 4-3 arányban alulmaradtak. Julius Erving és a Philadelphia a főcsoportdöntőben aztán legyőzte Moses Malone-t, Rudy Tomjanovichot és a Rocketst, és 1967 után jutott a nagydöntőbe. Bár a Philadelphia játéka egyértelműen Erving köré épült, nem volt korántsem egyszemélyes csapat a Sixers: Dr. J mellett a magas posztokon szintén két korábbi ABA All-Star, George McGinnis és Caldwell Jones szerepelt, a hátvédposztokon is két dobógép, Doug Collins és World B. Free termelte a pontokat, a kispadról pedig olyan játékosok érkeztek, mint a zsákológép Darryl Dawkins, a távoli dobások specialistája, idősb Mike Dunleavy, a korábban a Knicksszel bajnokságot nyerő, elsősorban védekezésben rendkívül hasznos Henry Bibby, valamint Joe „Jellybean” Bryant, Kobe Bryant apja.

Az ikonikus képen Dr. J, azaz Julius Erving szárnyal a Blazers fölött (ballislife.com)

A döntő előtti előzetes esélylatolgatások egyértelműen a Philadelphiát tartották esélyesebbnek, annak ellenére, hogy a többség inkább szimpatizált a csapatkoncepciót tökélyre járató Portlanddel, mint a látványos, de egyénieskedőnek mondott kosárlabdát játszó Sixersszel. A két különféle stílus első összecsapása megfelelt az elvárásoknak, a nagydöntő nyitómérkőzésén Erving már rögtön az első támadást egy elképesztő zsákolással fejezte be, 33 pontot dobott, Doug Collins is 30-at szórt. Hiába gyűjtött össze a másik oldalon Walton 28 pontot és 20 lepattanót, a Sixers védekezésben is remekelt ezúttal, 34 labdaeladásba hajszolták bele a Blazerst, és 107-101-re nyertek. A második mérkőzésen ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg azzal, hogy Caldwell Jones és Darryl Dawkins Waltont is sikeresen levédekezték, a Philadelphia 107-89-re nyert és 2-0-ra vezetett.

Bár a második összecsapás sima Philly-győzelmet hozott, mégis ezt tartják a sorozat fordulópontjának az utolsó percekben lezajlott események miatt. A feszült hangulatú találkozó negyedik negyedében Darryl Dawkins összeakaszkodott a palánk alatt a portlandi Bobby Grosszal, ütésváltásra került sor, melybe beszállt a mindig csapattársai védelmére kelő kőkemény Maurice Lucas is, földre küldve Dawkinst, majd szinte az összes játékos, mindkét csapat kispadja, biztonságiak, sőt nézők (!) is csatlakoztak a tömegjelenethez. A csetepaté végén Dawkinst és Lucast kiállították, de Lucas csapattársa melletti kiállása ismét egységbe kovácsolta a kissé hitehagyott Blazerst. A Portlandben rendezett harmadik mérkőzést simán nyerték a hazaiak (129-107), Lucas 27 ponttal és 12 lepattanóval, Walton 20 ponttal, 18 lepattanóval és 9 gólpasszal remekelt. A negyedik meccsre a Sixers-edző Gene Shue ismét nyomás alá helyezte Waltont a palánk alatt Caldwell Jones és McGinnis által, de ezúttal a portlandi centert nem lehetett zavarba hozni, sorra osztotta ki a blokkokat, majd elöl a gólpasszokat a 25 pontot szerző hátvédnek, Lionel Hollinsnak és a 24 pontos Lucasnak, a Blazers ismét nagy fölénnyel győzött (130-98) és kiegyenlített a párharcban.

Bill Walton hegyként magasodik Doug Collins és a Sixers fölé (hoopshabit.com)

Az ötödik találkozó első felében a Philadelphia sorozatos faultolással igyekezett akasztani a lendületbe jött Portland játékát, mely egy ideig működött is nekik, de a harmadik negyedben megint lekerült a kosárról a fedél, a Blazers negyven pontot szerzett a játékrészben és állva hagyta a Phillyt. Julius Erving megtette, amit tudott, 37 egységet szórt be, de csapattársai (elsősorban az egész sorozatban csapnivalóan dobó másik pontgyáros, McGinnis) nem tudtak felnőni hozzá, míg a Blazers élére ezúttal Bobby Gross állt 25 pontjával, Lucas ismét dupla-duplázott, Walton 24 lepattanójával csapatrekordot állított fel. A 110-104 arányú győzelemmel a Blazers átvette a vezetést, és otthon léphetett pályára a hatodik meccsen a bajnoki cím megszerzéséért. A magabiztosan játszó Portland végig kontrollálta a mérkőzést, de a negyedik negyed végén az ezúttal 40 pontig jutó Dr. J két pontra felhozta a Sixerst, sőt, McGinnis labdaszerzése után az egyenlítésért támadhatott a Philly, de az utolsó labdabirtoklásuk során előbb Erving, aztán World B. Free, és végül McGinnis is dobást rontott. Így végül a Blazers előnye megmaradt (109-107),  4-2 arányban megnyerték a nagydöntőt és a bajnokságot. Bill Walton hihetetlen számsorral zárta a hatodik meccset (20 pont, 23 lepattanó, 8 blokk, 7 gólpassz), nem is lehetett kérdés, hogy ő  kapja a döntő Legértékesebb Játékosának járó díjat.

Az ünneplő portlandi játékosok pezsgővel locsolják Dr. Jack Ramsay vezetőedzőt (nba.com/blazers)

A Blazermania tehát jött, látott és győzött – majd ugyanilyen gyorsasággal le is áldozott a portlandi szép napoknak. Walton a következő idény közepette eltörte a lábát, összeveszett a csapat vezetőségével sérülésének kezelése miatt, melynek végkifejlete az lett, hogy csúnya körülmények közepette elhagyta végül a csapatot. A címvédés így nem jöhetett össze, sőt mi több, az azóta eltelt negyven évben nem sikerült újra bajnokságot nyernie a Blazersnek (két nagydöntős szereplésük volt ugyan, 1990-ben és 1992-ben, de mindkétszer vereség lett a vége). Julius Erving és a Philadelphia 76ers ugyanakkor még hosszú évekig a liga elitjében tudott maradni, a nyolcvanas évtized első felében három elveszített nagydöntőt követően 1983-ban sikerült újra bajnoki címet szerezniük.

Elülső sor: Larry Weinberg tulajdonos, Harry Glickman GM, Herm Gilliam, Dave Twardzik, Johnny Davis, Lionel Hollins, Dr. Jack Ramsay vezetőedző, Jack McKinney segédedző.
Középső sor: Lloyd Neal, Larry Steele, Corky Calhoun, Bill Walton, Maurice Lucas, Wally Walker, Robin Jones, Bob Gross.
Leghátsó sor: csapatorvosok és egyéb Blazers-alkalmazottak.

David "Corky" Calhoun. A hármas poszton bevethető cserejátékos 1972 és 1980 között játszott az NBA-ben, Portlandet megelőzően volt a Phoenix és a Los Angeles Lakers játékosa is, majd miután 1978-ban távozott a Blazerstől, szerepelt még az Indiana Pacersnél is. Bár hasznos védőjátékosként tartották számon, az 1977-es playoffban kapott átlag 8 perc játékidejével azért nem ő volt a legélesebb kés a fiókban. Visszavonulása után a kosárlabdáról az olajiparra nyergelt át, jelenleg is egy olajipari nagyvállalat alelnöke.

Johnny Davis. A villámgyors újonc irányító a kispadról beszállva adott lendületet az 1977-es bajnok Portlandnek. Miután a rájátszásban a kezdő hátvéd Dave Twardzik megsérült, Davis több kiváló meccset is összehozott a helyén játszva (25, majd 20 pont a Denver elleni sorozatban, 21 egység a Lakers elleni párharc negyedik meccsén, 18 pont a nagydöntő harmadik mérkőzésén). 1978-ban a Blazers az Indianához cserélte, ahol négy statisztikailag igen erős szezont töltött, majd volt még az Atlanta és a Cleveland játékosa is. 1986-ban vonult vissza. Több, mint húsz évet edzősködött az NBA-ben, volt vezetőedző a Philadelphiánál (1996/97) és az Orlandónál (2003-2005), és segédedző számtalan további csapatnál, így többek közt a Blazersnél, volt csapattársa, Lionel Hollins vezetőedzősége idején a Memphisnél, legutóbb pedig a 2013/14-es idényben a Lakersnél.

Herm Gilliam. A veterán hátvéd, Gilliam még Oscar Robertson csapattársaként kezdte pályafutását 1969-ben a Cincinnati Royalsnál, egy idényt Buffalóban, négy évet az Atlantánál, majd egy szezont a Seattle-nél töltött, az 1976/77-es volt az utolsó éve a ligában. A Los Angeles Lakers elleni 1977-es főcsoportdöntő második meccsének ő volt a hőse 24 pontjával, a mérkőzést később csapattársai csak mint "Herm Game" emlegették. Gilliam szerette volna folytatni pályafutását a Blazersnél a következő szezonban is, ám az előidényt követően a Portland kitette keretéből. Miután így kénytelen volt visszavonulni, a legnagyobb amerikai csomagküldő szolgálatnál helyezkedett el és csinált magának karriert a civil életben. 58 éves korában halt meg 2005-ben, egy szívroham következtében.

Bobby Gross. A bajnokcsapat kezdő hármasa a másodéves Gross volt, egy remekül védekező, jól passzoló, gyors játékos, aki egyfajta "glue guy" funkciót is ellátott. A ligában a legjobb idénye a harmadik éve volt, 1977/78-ban meccsenként 12.7 pontot, 5.6 lepattanót és 3.5 gólpasszt átlagolt, és az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült. Miután 1978-at követően a Blazers két legnagyobb sztárjával, Waltonnal és Maurice Lucasszal is visszafordíthatatlanul megromlott a csapat viszonya, a népszerű Gross-szal nem akartak ugyanígy járni, és megtették a Portland legjobban fizetett játékosává, még azt is belevették a szerződésébe, hogy állják az éves golfbérletét a kedvenc pályáján. Sajnos Gross teljesítménye ezt követően hanyatlani kezdett, 1982-ben el is hagyta Portlandet, majd 1983-ban, egy San Diego Clippersnél töltött idény után be is fejeződött pályafutása. A Blazers 2008-ban azért visszavonultatta 30-as számú mezét.

Lionel Hollins. Az 1977-es Blazers kezdő irányítója a második szezonját futó Hollins volt. Első három szezonja során a fiatal Hollins rohamosan fejlődött, 1976-ban az All-Rookie First Team tagja, 1978-ban All-Star és az All-Defensive First Team tagja, míg 1979-ben az All-Defensive Second Team soraiba választották be, ám ebben az idényben súlyos térdsérülést szenvedett, amely megtörte ígéretesen induló karrierjét. 1980-ban a Portland egy elsőkörös draftjogért cserébe a Philadelphiához cserélte, az 1977-es döntős ellenfél színeiben Hollins még további két fináléban játszhatott, 1980-ban és 1982-ben (mindkétszer veszített a Sixers). 1985-ben vonult vissza, miután volt egy-egy idény erejéig a San Diego, a Detroit és a Houston játékosa is. A mai NBA-szurkolók elsősorban edzőként ismerhetik nevét, 2009 és 2013 között a Memphis Grizzlies vezetőedzőjeként háromszor is a rájátszásba juttatta csapatát, és az ő nevéhez fűződik a franchise történetének legnagyobb sikere, a 2013-as nyugati főcsoportdöntő. 2014 és 2016 között a Brooklyn Nets kispadján ült, itt már lényegesen kevesebb eredményt mutatva fel (2016 januárjában kirúgták). Az ő mezszámát (14) is visszavonultatták Portlandben.

Robin Jones. A cserecenter két szezont töltött a ligában, 1976/77-ben a Portland, 1977/78-ban a Houston játékosa volt. NBA-pályafutása befejeződését követően még évekig szerepelt Európában, Franciaorszában és az Egyesült Királyságban játszott, majd az Anheuser-Busch sörgyártó vállalat marketingigazgatója volt Illinois államban. Szomorú update (2018.07.26.): Robin Jones 2018. július 16-án, 64 éves korában elhunyt.

Maurice Lucas. Bill Walton mellett a 206 centi magas, tiszta izom "Luke" volt az 1977-es Blazers másik szellemi vezére. Az ABA-ben a Spirits of St. Louis és a Kentucky Colonels színeiben is játszó Lucas első NBA-szezonjában, 1976/77-ben 20.2 pontot és 11.4 lepattanót átlagolt, 1977-től 1979-ig minden évben All-Star volt, 1978-ban az All-Defensive első és az All-NBA második, 1979-ben az All-Defensive második csapat soraiba választották. A Pittsburgh városának legkeményebb gettójában felnőtt Lucas nem ismert kíméletet, bárkinek odasózott, ha magát vagy csapattársait fenyegető veszélyt észlelt, ebből kifolyólag nem volt egy könnyen kezelhető jelenség sem a pályán, sem azon kívül. Bár Bill Waltonnal egy idény leforgása alatt legjobb barátok lettek, az 1978 után történteket az ő kapcsolatuk is megsínylette, és miután Walton elhagyta Portlandet, Lucas is egyre többször volt elégedetlen a csapattársaival és a fizetésével, nem egyszer tetemre hívva utólag Waltont is, mondván, indokolatlanul keresett jóval többet mindenkinél a csapatban a center. Miután a Blazers nem volt hajlandó a fizetésén emelni, elcserélését kérte, így 1980-ban a New Jersey-hez került. 1988-ig tartó pályafutása során volt a Nets, a Knicks, a Suns, a SuperSonics és a Lakers játékosa is, utolsó idényében, 36 évesen visszatért a Portlandhez, innen vonult vissza. Bár a Phoenix játékosaként 1982/83-ban is sikerült még egy kiváló szezont futnia (All-Star szereplés), sehol máshol nem tudott már olyan sikeres lenni, mint a Blazersnél volt. A Portland az ő 20-as mezszámát is felhúzta a mennyezetre, még 1988-ban, ezt követően több alkalommal is dolgozott Lucas segédedzőként Portlandben. 2009-ben prosztatarákot diagnosztizáltak az akkor is épp a Blazers stábjában dolgozó egykori kőkemény erőcsatárnál, aki 2010 októberében, 58 éves korában elhunyt.

Lloyd Neal. Az 1973-as All-Rookie Team tagja, a keményen védekező és lepattanózó Neal ötödik NBA-szezonját futotta 1976/77-ben. 1976-ban még 15.5 pontot és 8.6 lepattanót átlagolt meccsenként a magasember, ám a bajnoki cím évében, az egészséges Walton és a frissen érkezett Lucas mögött jócskán lecsökkent a szerepe, továbbá rengeteget bajlódott állandóan sérült térdeivel, amelyek 1979-ben, mindössze 28 évesen visszavonulásra kényszerítették. Mivel a portlandi közönség kimondottan kedvelte (egyszer a legenda szerint egy Lakers elleni idegenbeli meccsen még a Lakers-főszurkoló Jack Nicholson fejét is leüvöltötte a kispadról), az ő mezszámát is visszavonultatta a Blazers (36), mely egyben a franchise történetének első visszavonultatott mezszáma volt, 1979-ben. Kosárlabda-karrierjét követően Neal hosszú évekig dolgozott az amerikai szövetségi adóhatóságnál.

Larry Steele. Akárcsak Bob Gross vagy Lloyd Neal, Larry Steele is egy szorgos-hasznos kiegészítő ember, ebből kifolyólag a portlandi közönség egyik nagy kedvence volt. Az 1971-től kezdve a Blazersnél játszó Steele elsősorban labdaszerzések terén jeleskedett (1974-ben, az első olyan NBA-szezonban, amelynek során a labdalopásokat hivatalos statisztikaként rögzítették, Steele vezette a ligát ebben a kategóriában), és fáradhatatlanul vetődött minden veszni látszó labda után a pályán. Játékstílusa az évek során kikezdte a térdeit, a bajnoki cím évét követően ő is sokat kínlódott a sérülésekkel, végül 1980-ban, 30 évesen vonult vissza. Talán mondani sem kell, az ő 15-ös számú meze is a portlandi Moda Center (korábban Rose Garden) mennyezetén lóg. Visszavonulása után Steele dolgozott a Blazers marketingrészlegén, 1987 és 1994 között a Portlandi Egyetemen volt edző, és közvetített NBA-meccseket a CBS tévécsatornán.

Dave Twardzik. Maurice Lucashoz hasonlóan Twardzik is az ABA-ből érkezett a Blazershez 1976 nyarán. A rivális ligában a hátvéd négy szezont töltött a Virginia Squires játékosaként, 1975-ben All-Star is volt az ABA-ben. A Portlandnél, ahol Lionel Hollins partnereként kezdett a hátvédsorban, nem kedvelte őt különösen a szupersztár center Bill Walton, és Twardzik sem rajongott a szerinte nagyképű és basáskodó Waltonért, ennek ellenére a pályán remekül funkcionált a kapcsolatuk. A jól védekező, remekül passzoló és hatékony betörésekre képes Twardzik négy idényt töltött végül Portlandben, 1980-ban, több csapattársához hasonlóan, neki is egy sérülés miatt kellett visszavonulnia. Dolgozott később a Blazers vezetőségében, volt segédedző a Pacersnél, a Pistonsnál, a Hornetsnél, a Clippersnél, a Warriorsnál és a Nuggetsnél is, legutóbb, 2005 és 2012 között az Orlando Magicnél volt GM-helyettes. 13-as számú mezét a Portland úgyszintén visszavonultatta.

Wally Walker. A zavarbaejtően jóképű Walkert minden idők talán legszebb NBA-játékosaként tartják számon. Az újonc bedobó Bob Gross cseréje volt a hármas poszton az 1976/77-es Portlandben, de a bajnoki cím megnyerését követően már csak 9 meccs jutott neki Blazers-mezben, 1977 novemberében a Seattle-hez cserélték a magas draftpozíciójához (1/5) képest alulteljesítő Walkert. Dr. Jack Ramsay elmondása szerint többre is vihette volna, ha nem lett volna annyira jóképű. Ennek ellenére Walker még egy NBA-bajnokcsapat tagja lehetett 1979-ben a Sonics színeiben, majd Seattle-ben hosszú évekig a csapat GM-je volt.

Bill Walton. Ha felteszik a kérdést, melyik NBA-játékos emelkedhetett volna minden idők tíz legjobbja közé, ha nem akadályozzák meg ebben a sérülések, legtöbben Penny Hardaway, Grant Hill vagy Tracy McGrady nevét említik - erre a kérdésre ugyanakkor legnagyobb bizonyossággal Bill Walton a válasz. Az NBA-be kétszeres NCAA-bajnokként érkező Walton talán a valaha volt legmagasabb kosárlabda IQ-val bíró center, aki bár nem volt kiemelkedő pontszerző (18.6 pontos átlaggal második volt a csapaton belül Maurice Lucas mögött 1976/77-ben), erre nem is volt feltétlenül szükség, olyan mértékben dominált a játék minden más elemében. Atletikus képességei meghaladták korát, ő volt a liga legjobb lepattanózója és blokkolója, védekezésben áthatolhatatlan akadályt jelentett a gyűrű közelében, támadásban pedig képes volt irányítóként gyorsindításokat vezetni és passzaival kihagyhatatlan helyzetbe hozni társait. Walton mellett játszva olyan hasznos, de legfeljebb átlagos képességű játékosok is klublegendává válhattak Portlandben, mint Bobby Gross, Dave Twardzik, Lloyd Neal vagy Larry Steele (nem csoda, hogy mindannyiuk karrierje pár éven belül véget ért azután, hogy Walton elhagyta Portlandet). Ám miután Walton az 1978-as rájátszásban eltörte a lábát, és a címvédő Blazers kiesett, nagyon csúnya véget ért a portlandi tündérmese (hozzá kell tenni, Waltont úgy is megválasztották az 1977/78-as alapszakasz MVP-jévé, hogy csak 58 meccsen lépett pályára az idény során). Walton azzal vádolta meg a Blazerst, hogy félrekezelték a sérülését, majd sérülten is erőltették a játékát a playoffban, és követelte az elcserélését. Erre a Portland nem volt hajlandó, így Walton a teljes 1978/79-es idényt kiülte, végül 1979-ben szabadügynökként a San Diego Clippershez távozott.

Vezetőedző: Dr. Jack Ramsay. A Pennsylvania egyetemen tanárként doktori címet szerző Ramsay köztiszteletben álló figurája volt az NBA-nek edzőként és kommentátorként eltöltött több mint negyven éves pályafutása során. A tősgyökeres philadelphiai Ramsay a helyi St. Joseph's főiskola kosárcsapatának edzőjeként szerzett magának hírnevet 1955 és 1966 között, majd a Philadelphia 76ers kérte fel, legyen a csapat GM-je. Első Sixersnél töltött szezonjában a Wilt Chamberlain köré épített Philly megnyerte a bajnoki címet, de Ramsay jobban szeretett volna ismét edzősködni, ezért 1968-ban leült a Sixers kispadjára, és 1972-ig edzette a Philadelphiát, amellyel ugyan háromszor is rájátszásba jutott, az 1967-es sikert már nem tudták megismételni. Ramsay 1972-ben elfogadta a harmadik szezonját kezdő Buffalo Braves ajánlatát, akikkel négy év alatt szintén három playoff-szereplést harcolt ki, innen érkezett épp a legjobbkor, 1976-ban Portlandbe. Bár nagyon közel állt mind Bill Waltonhoz, mind Maurice Lucashoz, ő sem tudta megakadályozni Walton botrányos távozását a franchise-tól. Walton nélkül ugyan Ramsay csapata 1986-ig egy szezon kivételével minden évben playoff-résztvevő volt, nem tudtak többé a bajnoki cím közelébe kerülni. Dr. Jack 1986 és 1988 között az Indiana Pacers vezetőedzője volt még a ligában, majd a Philadelphia 76ers és a Miami Heat meccseinek szakkomentátoraként, és az ESPN szakértőjeként dolgozott egészen 2012-ig. Ramsay, a kiváló tanárember 2014-ben, 89 éves korában hunyt el.