Nélkülük megy tovább az NBA

A múlt héten kezdetét vette az NBA kurta-furcsának ígérkező 2020/21-es idénye. Ilyenkor szokásos gyűjtésünkben számba vesszük azokat az ismertebb játékosokat, akik már nem tagjai egyetlen csapat keretének sem az új idényben. Lesz, akinél ez végleges állapot, míg lesz, akinél csak átmeneti, de jelenleg nélkülük megy tovább az NBA.

Vince Carter. 43 évesen, rekordot jelentő 22 lejátszott NBA-szezonnal a háta mögött akasztotta szögre a kosárcipőjét a bámulatos kiscsatár. Carter karrierje üstökösként indult a Toronto Raptors színeiben, a kilencvenes-kétezres évek fordulóján a liga egyik legizgalmasabb fiatal sztárjának számított: 2000-ben legendás teljesítménnyel nyerte meg az azévi zsákolóversenyt, majd ugyanebben az évben olimpiai bajnok is lett Sydney-ben. Karrierje ezután kissé megfeneklett, jöttek a sérülések, az évekig ígéretesen építkező Raptors a középszerűségbe süppedt, majd csúnya válásra is sor került. Carter 2004-ben a New Jersey Netshez „cseréltette magát”, ahol 2009-ig szerepelt, majd volt egy-egy rövidebb, sikertelen kitérője Orlandóban és Phoenixben is. 2011-től a Dallas játékosaként sikerült újjáépítenie megtépázott renoméját, mint a csapat hatodik embere, az elmúlt években pedig, már negyven felé közelítve, majd azt át is lépve, veterán mentorként segítette a Memphis, a Sacramento és az Atlanta gárdáit, időnként még most is behúzva egy korát meghazudtoló zsákolást, vagy helyére küldve egy fontos triplát.

Pau Gasol. A spanyol magasember az előző idényt még a Portland TrailBlazers kerettagjaként kezdte meg, de a még 2019 tavaszán a Milwaukee-nál összeszedett sérülése meggátolta abban, hogy pályára lépjen, és már 2019 novemberében búcsút is vett tőle a Blazers. Bár továbbra is időnként lenyilatkozza, hogy szívesen szerepelne még a ligában és egy Lakershez való visszatérésnek is örülne, a 40 éves Pau jó eséllyel már lejátszotta utolsó meccsét az NBA-ben. A 2002-ben a Memphis játékosaként az Év Újoncának választott, a Lakers színeiben 2009-ben és 2010-ben is bajnokságot nyerő Gasol így is lehúzott 18 szezont a ligában, négyszer volt valamelyik All-NBA csapat tagja, hatszor pedig All-Star, legutóbb 2016-ban, még a Chicago Bulls játékosaként. Minden idők egyik legjobb európai kosárlabdázójaként fogunk emlékezni rá, aki mind az NBA-ben, mind a nemzetközi színtéren szinte mindent megnyert, amit lehetett, egyedül az olimpiai bajnoki cím kerülte el (két ezüst- és egy bronzérme van).

Kyle Korver. A negyvenedik életévét tapossa már a veterán triplaspecialista, aki a 2003-as drafton volt második körös kiválasztott, és 17 éves karrierje során jellemzően mindig jó csapatok fontos kiegészítője tudott lenni. Philadelphiában még Allen Iversonnal játszott együtt, majd Utah-ba került, ahol a kétezres évtized végén segítette három playoff-szerepléshez csapatát. 2011-ben a Chicago Bullsszal a keleti főcsoportdöntőig jutott, majd következett az Atlanta, ahol egyfajta karrier-elismerésként még egy All-Star szereplést is fel tudott jegyezni 2015-ből, abban az évben, amikor a Hawksszal is a konferenciadöntőig jutott. 2017-ben és 2018-ban a Clevelanddel aztán két nagydöntőt játszhatott, de bajnoki címet szereznie LeBron James oldalán sem sikerült. Egy utah-i visszatérés és egy Milwaukee-ban lejátszott előző idény után búcsúzunk tőle, hogy végérvényesen-e, azt még nem tudhatjuk, hiszen, bár jelenleg nincs csapata Korvernek, triplát dobni nem felejt el az ember.

Tyson Chandler. 19 év után kezdődött meg először NBA-idény Chandler nélkül, aki még a 2001-es draft második kiválasztottjaként, a középiskolából került a ligába. A Chicago Bullsnál volt újonc, de hírnevet inkább 2005-től, a New Orleans színeiben játszva, Chris Paul passzait látványos zsákolásokra váltva szerzett magának, majd 2011-ben ért karrierje csúcsára, amikor a Dallas Mavericks kezdő centereként, a csapat Dirk Nowitzki utáni második legfontosabb játékosaként bajnoki címet ünnepelhetett. Aztán a Mavs emlékezetes módon főképp anyagi okok miatt nem tartotta meg, Chandler pedig New Yorkba szerződött, 2012-ben őt választották az Év Védőjátékosának, a 2013-as playoff második köre volt ugyanakkor a legjobb eredmény, amit csapatszinten elért a Knicks Chandlerrel a soraiban. A center egy rövid dallasi visszatérést követően a Phoenix, a Lakers, a legutóbbi idényben pedig a Houston mezét viselte még a ligában, de az előző szezonban már csak percek jutottak neki a pályán.

Isaiah Thomas. Hiába nyilatkozza le rendszeresen, hogy most már aztán tényleg felépült sérüléseiből és jobb formában van, mint valaha, a mindössze négy évvel ezelőtt még a liga egyik legizgalmasabb játékosaként brillírozó, a Boston Celtics színeiben közel 30 pontos meccsenkénti átlagot produkáló mélynövésű scorernek február óta nincs csapata. A Sacramento által a 2011-es draft utolsó pickjével elhozott, majd Bostonban All-Starrá váló és 2016/17-ben MVP-szintű szezont futó Thomas karrierjét a 2017-es rájátszásban összeszedett csípősérülése törte ketté. Miután komoly indulatokat kiváltva a Celtics még ugyanezen a nyáron Clevelandbe cserélte Kyrie Irvingért, Thomas próbálkozott ugyan a Cavsnél, a Lakersnél, a Nuggetsnél és az előző szezonban a Wizardsnál is, de sehol nem tudta huzamosabb ideig még csak meg sem közelíteni a 2015 és 2017 között látott bostoni önmagát. Félő, hogy több lehetősége már nem lesz bizonyítani, hogy helye van még az NBA-ben.

Marvin Williams. A mai napig nehezen érthető, hogy az az Atlanta Hawks, amely az azelőtti idényt irányító pozícióban a Tyronn Lue-Royal Ivey párossal játszotta végig, miért nem Chris Pault vagy Deron Williamst, hanem egy hármas-négyes átmenetet, Marvin Williamst húzta ki a 2005-ös draft 1/2-es választási jogával. Williams karrierjét végigkísérte az emiatti értetlenség úgy is, hogy bár soha nem lett belőle sztárjátékos, tisztességes tizenöt éves karriert húzott azért le a ligában, hét évig az Atlantát, két idény erejéig a Utah Jazzt, majd 2014-től egészen idén februárig a Charlotte-ot erősítve. A Hornets általi kivásárlását követően a bajnokesélyes Milwaukee igazolta le az előző idény „hajrájára”, de nem sikerült hozzásegítenie a csapatot karrierje első aranygyűrűjéhez.

Wilson Chandler. A szebb napjain a pálya mindkét végén hasznos, atletikus kiscsatárként érvényesülő Chandler 2007-ben volt újonc a New York Knicksnél, 2011-ben a Carmelo Anthony-csere egyik ellenértékeként került Denverbe, ahol – a 2011/12-ben a lockout miatt tett kínai kitérőjét, valamint egy sérülés miatt kihagyott 2015/16-os idényt nem számítva – egészen 2018-ig szerepelt. Azóta megfordult Philadelphiában, a Clippersnél és legutóbbi szezonban Brooklynban is, de sehol nem nyújtott már maradandót. Tavaly a liga drogellenes szabályainak megsértéséért 25 meccsre el is meszelték, a szezon nyári újraindításakor nem lépett már pályára a Netsnél, októberben pedig ismét Kínába szerződött.

Chandler Parsons. Minden „albatrosz” szerződések alfája és omegája a 2016 nyarán a sérülékeny kiscsatár által a Memphisszel aláírt négy éves, 94 millió dolláros paktum, amelyet Parsons csapnivaló teljesítménnyel és állandó sérülései miatt három év alatt összesen 95 lejátszott meccsel hálált meg. Pedig a 2011-es második körös pick karrierje ígéretesen indult houstoni színekben, ahol három év alatt meghatározó, kezdő játékossá nőtte ki magát, de már a 2014-től a Dallasban mutatott teljesítménye is hagyott kívánnivalót maga után, ezért pláne érthetetlen, miért is tömte őt ki a Memphis két évvel később. A Grizzlies tavaly nyáron tudta végre elcserélni Parsons orbitális, de akkorra már lejárónak minősülő szerződését. Az előző idényben 5 meccset játszott az Atlanta színeiben.

Ryan Anderson. A még most is csak 32 éves, tripladobásból élő magasember karrierje teljesen váratlanul hullott atomjaira az elmúlt években. A 2008-ban draftolt Anderson 2012-ben, az Orlando játékosaként a szezon Legtöbbet Fejlődött Játékosa volt, majd négy évre a New Orleanshoz, azután pedig – szintén a 2016. nyári nagy pénzeső során – újabb négy évre a Houston Rocketshez szerződött. A négy éves, 80 millió dolláros szerződés akkor még korántsem tűnt akkora túlfizetésnek, hiszen Anderson papíron kiváló fitnek nézett ki James Harden mellé és Mike d’Antoni rendszerébe, ám olyannyira nem szolgálta meg a fizetését, hogy a Rockets két évvel később kitette a szűrét. Anderson a Sunshoz került, onnan Miamiba, a Heat pedig kivásárolta tavaly nyáron a szerződése hátralevő részét, és még egészen 2022-ig folyósítja a fizetését a „stretch provision” jóvoltából.

Ersan Ilyasova. Életkorát és képességeit tekintve is a fent említett Andersonra hajaz a török tripladobó, Ilyasova, akit a Milwaukee tett ki a keretéből novemberben, véget vetve ezzel a Bucks és a magasember harmadik együtt töltött időszakának (Ilyasova korábban 19 éves újoncként a 2006/07-es idényben, majd 2009 és 2015 között, utána pedig 2018-tól volt a Bucks játékosa). A Detroitban, Orlandóban, Oklahoma Cityben, Atlantában és Philadelphiában is megforduló töröknek azóta újabb kérője nem akadt az NBA-ből.

Marco Belinelli. Az olasz shooter 34 évesen int búcsút az NBA-nek, 13 idényt követően ugyanis hazatért és a Virtus Bologna csapatához szerződött. Belinelli kilenc NBA-csapatnál is megfordult karrierje során, a legtöbb időt (két részletben összesen 4 évet) San Antonióban töltött el, ahol tagja volt a 2014-es bajnokcsapatnak, volt továbbá a Golden State, a Toronto, a New Orleans, a Chicago, a Sacramento, a Charlotte, az Atlanta és a Philadelphia játékosa is. Régi-új olasz csapatával, ahol anno tizenévesen a profi karrierjét kezdte, három éves szerződést kötött.

Corey Brewer. A Dallas Mavericks 2011-es bajnokcsapatának tagja volt a vándormadár kiscsatár, a 2007-es draft 1/7-es kiválasztottja, aki legutóbb a Sacramento Kings színeiben bukkant fel az előző NBA-szezon nyári újraindítása során pár perc erejéig, jelenleg pedig már a New Orleans Pelicans edzői stábjának a tagja. A karrierje talán legemlékezetesebb momentumaként 2014 áprilisában a Minnesota színeiben egy teljesen váratlan 51 pontos meccset is produkáló Brewer a Timberwolves-nál két etapot is lehúzott (2007 és 2011, majd 2013 és 2014 között), de volt még a Nuggets, a Rockets, a Lakers, a Thunder és a 76ers játékosa is.

J.J. Barea. Tyson Chandler és Corey Brewer után a 2011-es bajnok Dallas harmadik képviselője ezen a listán a Puerto Ricó-i hátvéd, aki egy három éves minnesotai kitérőt leszámítva 2006-tól egészen mostanáig a Mavericks játékosa volt, és egyfajta „cult hero” a franchise háza táján, hiszen draftolatlan újoncként futott be elismerésre méltó karriert és játszott fontos szerepet a dallasiak egyetlen bajnoki címének megszerzésekor. Egy 2019. januári Achilles-szakadásból még vissza tudott térni az előző szezonban, és bár a Mavs az új idényben már nem számol vele, decemberben Mark Cuban „megajándékozta” egy egyéves, veteránminimum szerződéssel érdemei elismeréseképpen.

Evan Turner. A 2010-es draft 1/2-es választottja nem futotta be azt a karrierívet, amire draftpozíciója alapján számítani lehetett, ám így is némiképp váratlan volt a bejelentése, hogy mindössze 32 évesen a Boston Celtics edzői stábjához csatlakozik az aktív játék folytatása helyett. Turner, akit a 76ers draftolt, játékosként is Bostonban töltötte tán leghasznosabb éveit 2014 és 2016 között, majd a 2016 nyári őrület során kapott ő is egy kimondottan zsíros szerződést, a Portlandtől, melyet megszolgálni nem igazán tudott. Az előző idényben javarészt Atlantában kispadozó kiscsatár utolsó csapata a Minnesota volt, ahol pályára viszont már nem került idén februári odacserélését követően.

Jamal Crawfordtól, J.R. Smith-től és Joakim Noah-tól már a tavalyi, az NBA-ből távozó játékosokat összegyűjtő cikkünkben elbúcsúztunk, ám aztán a három kalandos életű veterán egyaránt visszatért az NBA-be a 2019/20-as szezon nyári újraindítása során. A 40 éves Crawford sajnos mindössze 5 percet tudott játszani a Brooklyn Netsnél sérülés miatt, Noah 5 „seeding game” és 2 playoff-meccs erejéig került pályára a Clippersnél, míg J.R. Smith a Lakers kispadjának végében ülve karrierje második bajnoki címét ünnepelhette októberben. Most ismét mindhárman csapat nélkül vannak, és Noah már be is lengette a visszavonulás gondolatát, de a tavalyi példájukból okulva, soha ne mondd, hogy soha.

És ha már szóba került J.R. Smith és a Lakers: szintén ott ült a bajnokcsapat kispadjának végén az a Dion Waiters, aki, miután az előző idényben botrányt botrányra halmozott a Miaminál, végül Los Angelesben kötött ki és bajnok lett, ámde jelenleg Smith-hez hasonlóan szintén nincs csapata. Waiters is tett nemrégiben olyan nyilatkozatot, hogy a visszavonulást fontolgatja, de a problémás egykori 1/4-es pick még mindig csak 29 éves, nem lenne meglepő, ha a veteránminimumért még látna benne fantáziát egy sérülések miatt megszoruló csapat ebben az idényben is.

Waitershez hasonló cipőben jár Brandon Knight, aki szintén még csak 29 éves, de a 2011-es drafton nyolcadikként kiválasztott hátvéd 2017-es ACL-szakadása óta nem találja a helyét a ligában, hiába próbálkozott vele azóta a Houston, a Cleveland és az őt eredetileg draftoló Detroit is. A karrierje első éveiben a Pistonsnál, a Bucksnál és a Sunsnál is bíztató dolgokat produkáló Knight jelenleg szintén csapat nélkül várja, hogy kapjon még egy újabb esélyt a bizonyításra.

Michael Kidd-Gilchrist, az előző idényt a Dallasnál befejező, a mostani előszezonban pedig a Knicksnél próbálkozó, de onnét végül elküldött egykori 1/2-es pick pedig még mindössze csak 27 éves, meglepő lenne, ha ennyi idősen véget érne karrierje a ligában. Rondae Hollis-Jeffersont pedig a Minnesota küldte el az alapszakasz kezdete előtt, a Brooklynt és a Torontót is megjárt kiscsatár még csak januárban lesz 26, valószínűleg fog még kapni esélyt egy új csapattól.

Ugyanakkor a 36 éves svájci védőspecialista, Thabo Sefolosha, a 35 éves, a Dallasnál már az előző szezonban is csak veterán mentornak tartott Courtney Lee, vagy a 33 éves, már tavaly november óta nem játszó shooter, C.J. Miles esélyei egy újabb NBA-szerződésre elenyészőnek látszanak.

In Memoriam K.C. Jones

88 éves korában, karácsony első napján meghalt K.C. Jones, a Boston Celtics legendája, aki játékosként és edzőként tizenkét NBA-bajnoki címnek volt a részese.

Tom Heinsohn novemberi halála után ismét gyászol a Boston Celtics és az NBA-szerető közösség, elhunyt ugyanis K.C. Jones, aki játékosként 1959 és 1966 között zsinórban nyolc bajnoki címet szerzett a Celtics hátvédjeként, majd később segéd- és vezetőedzőként is csúcsra tudott érni a Keltákkal.

Az 1932-es születésű K.C. - akinek ez nem valamiféle rövidítés vagy monogram, hanem ténylegesen az anyakönyvezett keresztneve volt - a San Franciscó-i egyetemen már együtt játszott későbbi bostoni csapattársával, a centerlegenda Bill Russell-lel (kétszer, 1955-ben és 1956-ban is NCAA-bajnokok lettek), majd 1956-os draftolását követően a melbourne-i olimpián is együtt szereztek aranyérmet az amerikai válogatottal. Jones végül aztán csak két évvel később, 1958-ban mutatkozhatott be a Celticsben, ugyanis addig sorkatonai szolgálatát töltötte.

Az elsősorban védekezés terén jeleskedő K.C. karrierje első éveiben a legendás Bob Cousy cseréje volt Bostonban, majd 1963-ban megörökölte tőle a kezdő pozíciót. Sohasem játszott túlontúl látványosan és kiemelkedő statisztikákat sem produkált, sohasem volt All-Star vagy bármilyen egyéni elismerése, ennek ellenére kora egyik legjobb védőjeként kiváló hátvédpárost alkotott a vele ellentétben inkább támadó szellemiségű névrokonával, Sam Jones-szal, és karrierje első nyolc idényében kivétel nélkül megnyerte a bajnokságot a bostoni csapattal.

K.C. Jones (25) kosárra tör

K.C. 1967-ben vonult vissza a játéktól, miután a Celtics bajnoki sorozatát megszakította a Wilt Chamberlain vezette Philadelphia. A hatvanas évek végén kezdett el edzősködni, és ilyen minőségében első bajnokságát érdekes módon épp a Celtics ősi riválisa, a Los Angeles Lakers stábtagjaként nyerte 1972-ben (a vezetőedző nem más volt, mint K.C. egykori bostoni csapattársa, Bill Sharman). Első vezetőedzői megbízását a Capital (később Washington) Bulletsnél kapta, akiket 1975-ben a nagydöntőig vezetett, majd visszatért a Celtics kötelékeibe, és az ekkor már Larry Bird köré épülő csapattal 1981-ben segédedzőként, majd 1984-ben és 1986-ban vezetőedzőként is bajnok tudott lenni. 

Jones 1988-ban távozott a Celtics éléről, utolsó vezetőedzői munkája a Seattle SuperSonicsnál volt 1990 és 1992 között. 1996/97-ben egy utolsó, bostoni segédedzőként eltöltött szezon után vonult vissza az edzősködéstől. 1989-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, 25-ös mezszámát visszavonultatta a bostoni franchise.

K.C. Jones 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Tom Heinsohn

86 éves korában elhunyt Tom Heinsohn, aki játékosként nyolcszor, vezetőedzőként pedig kétszer nyert bajnokságot a Boston Celtics színeiben, és több mint hatvan évet töltött el a bostoni franchise kötelékében.

Tom Heinsohn 1956 és 1965 között kilenc évig szerepelt a Celtics játékosaként. A franchise egy másik legendás alakjával, Bill Russell-lel egy évben kezdte pályafutását, és kettejük közül Heinsohnt választották meg az Év Újoncának 1957-ben. Ugyanebben az idényben nyerte első bajnoki címét a csapattal, melyet aztán még további hét követett: Heinsohn kilenc szezonjából mindössze egy alkalommal, 1958-ban nem nyerte meg a bajnokságot a legendás vezetőedző, Red Auerbach által irányított Celtics. A sokoldalú támadójátékkal operáló, pontos távoli dobásaival és futásból elengedett horgaival számos pontot szerző Heinsohn hatszor volt All-Star, és négyszer került be valamelyik All-NBA csapatba játékosként.

Tom Heinsohn (15) játékoskorában

Az ötvenes-hatvanas években még gyerekcipőben jártak olyan, manapság természetesnek vett dolgok, mint hogy a játékosok odafigyelnek a testük karbantartására, a súlyukra, vagy a megfelelő táplálkozásra. Tommy Heinsohn is a korai NBA-játékosok azon generációjához tartozott, amely számára természetes volt a meccsek előtt és/vagy után legurítani pár sört, vagy elszívni egy doboz Marlborót. A Celticsnél ugyanakkor a perfekcionista Auerbach-Russell páros e téren is komoly változtatásokat eszközölt, és Tommy kapott is tőlük rendszeresen a fejére, amiért gyakran képtelen volt formában tartani magát. Russell szerint ennek is volt köszönhető, hogy Heinsohn nem volt jobb lepattanózó, és hogy 30 éves korában már vissza kellett vonulnia sok makacs sérülésének köszönhetően. Ami miatt pedig még sok kritikát kapott a maga korában, az az önzősége volt, az újságírók el is nevezték "Tommy Gun"-nak, "gyorstüzelő" mivoltára utalva.

Emellett pedig Tommy kora nagy mókamestereként volt ismert, az állandóan szivarozó Auerbachot például egyszer egy olyan különleges szivarral lepte meg, ami aztán a mester arcába robbant. Auerbach - szintén Russell elmondása szerint - minden nap legalább egy órát üvöltött Heinsohnnal, de mint azt később minden érintett bevallotta, ez igazából egy különleges módszer volt arra, hogy Auerbach levezesse a feszültségét és más, Heinsohnnál érzékenyebb csapattársak irányába érzett dühét is kiadja magából. A nagy egójú, laza Tommy ugyanis állta a sarat, leperegtek róla a mester válogatott szidalmai. Amikor pedig nagyon kellett, mindig odatette magát. Történelmi jelentőségű például az 1957-es nagydöntő hetedik meccsen nyújtott 37 pontos, 23 lepattanós teljesítménye, amelyre ráadásul újoncként volt képes - ez a produkció talán csak Magic Johnson legendás 1980-as döntőbeli hatodik meccséhez mérhető.

Mert hát aki a fentebb leírtak alapján Tom Heinsohnt szimplán egy léhűtő, link alaknak vagy idegesítő csapattársnak képzelné el, nagyot téved. Hibáival együtt is óriási tisztelet övezte őt ligaszerte, amit jól mutat, hogy 1958-tól egészen visszavonulásáig ő volt a játékos-szakszervezet elnöke, és mint ilyen, az ő nevéhez fűződik az 1964-es "játékossztrájk" megszervezése, amikor az azévi All-Star meccs előtt a résztvevők sztrájkba léptek, így érve el, hogy J. Walter Kennedy, a liga akkori komisszárja beleegyezzen, hogy kidolgoz egy támogatási rendszert a nehéz anyagi helyzetbe került, visszavonult egykori NBA-játékosok megsegítésére. Egyes szakírók a játékosoknak ezt az első, szervezett kiállását tartják az első lépésnek mai utódaik csillagászati összegű szerződései és szabad csapatválasztása felé vezető úton.

És hogy a Celtics, és azon belül Red Auerbach számára is mennyit jelentett Heinsohn, azt meg talán az mutatja legjobban, hogy amikor Red 1966-ban visszavonult az edzősködéstől, Tommyt kérte fel utódjául. Heinsohn akkor még nem vállalta a tisztséget, így lett Bill Russell a Celtics játékos-edzője. Ám amikor három évvel később Russell is távozott, Tommy csak leült a Celtics kispadjára, és ott is maradt egészen 1978-ig. A Heinsohn által korábbi csapattársa, John Havlicek, valamint Dave Cowens és Jo Jo White köré épített "új" Celtics 1974-ben és 1976-ban is bajnok tudott lenni, így Tommy vezetőedzőként is felért a csúcsra, megszerezve kilencedik és tizedik bajnoki aranygyűrűjét.

Havlicek visszavonulása előtt nem sokkal Heinsohn is felállt a kispadról az 1977/78-as idény közepén, mint később elmondta, élete legrosszabb élménye volt, hogy távoznia kellett a csapat éléről. Többé nem is vállalt edzői munkát a ligában, viszont 1981-től egészen haláláig a Celtics mérkőzéseinek hivatalos szakkomentátoraként dolgozott. A Celtics-szurkolók körében a mikrofon mögött is óriási népszerűségre szert tevő Heinsohn a neki tetsző, hajtós, küzdős teljesítményeket "Tommy pontok" adásával jutalmazta, vehemensen szidta a szerinte folyton a Celtics ellen ítélő bírókat, és humorával, szállóigévé vált mondásaival kommentátorként is egy intézménnyé vált. Ahogy évtizedes állandó partnere, Mike Gorman mondta róla, Tommy lelkiekben továbbra is a Celtics edzője maradt, sőt, ha tudott volna, bármikor játékosként is kifutott volna a pályára.

Heinsohn 2015-ben

Tommyt 1986-ban játékosként, majd 2015-ben edzői minőségében is beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Még bőven nyolcvan felett is ifjonti lelkesedéssel kommentálta tovább a Celtics meccseit, igaz, idegenbeli találkozókra már jó pár éve nem utazott el a csapattal. Otthonában érte a halál november 9-én.

Bill Russell így emlékezett meg róla: "Együtt voltunk újoncok, és lettünk barátok egy életre. Az életben csak limitált számú igaz barátod lehet, és én ma elveszítettem egyet."

Tommy Heinsohn 86 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Wes Unseld

74 éves korában elhunyt Wes Unseld, az 1968/69-es alapszakasz és az 1978-as nagydöntő MVP-je, a Hall of Fame tagja, a manapság Washington Wizards néven futó, egykori Baltimore/Washington Bullets franchise történetének tán legnagyobb alakja.

David Stern, Kobe Bryant és Jerry Sloan után újabb nagy formátumú személyiséget veszített el a 2020. év során az NBA közössége, június 2-án ugyanis meghalt Wes Unseld, ötszörös All-Star center, egykori MVP, a Hall of Fame tagja.

Az 1946-os születésű Wes az 1968-as draft második kiválasztottja volt későbbi harcostársa, Elvin Hayes mögött. Mindössze 201 centis magassággal játszott centert az NBA-ben 13 éven át, egy olyan korban, amikor Wilt Chamberlain és Kareem Abdul-Jabbar személyében igazi góliátok dominálták a ligát. A náluk jó 15 centivel alacsonyabb Unseld ugyanakkor fáradhatatlan, kemény munkájával és kiemelkedő játékintelligenciájával pótolni tudta magasságbeli hiányosságait.

Wes újoncévében, 1968/69-ben csapata, a Baltimore Bullets 57 győzelmet szerzett, 21-gyel többet, mint egy évvel korábban. Unseld az Év Újonca díj mellé rögvest az alapszakasz MVP-díját is megkapta (ezzel a mai napig csak ő és Wilt Chamberlain tudott újoncként a liga legértékesebb játékosa lenni), a Bullets azonban két évig nem tudott túljutni a New York Knicks akkoriban igen erős gárdáján a rájátszásban. Unseldnek és a Bulletsnek első komolyabb playoff-menetelésére 1971-ig kellett várni, ekkor a franchise története során először bejutottak a nagydöntőbe, ahol söpréssel intézte el őket Kareem Abdul-Jabbar és a Milwaukee Bucks.

Wes Unseld, 1946-2020

A '70-es évek hátralevő részében a Bullets a keleti konferencia meghatározó csapata maradt, még háromszor - 1975, 1978, 1979 - játszottak nagydöntőt Unseld vezetésével, és 1978-ban győzniük is sikerült, a Seattle ellenében, 4-3-as összesítéssel. Ez a franchise történetének egyetlen bajnoki címe a mai napig. Bár az évtized során a Bullets mezében számos kiváló játékos - Elvin Hayes, Earl "The Pearl" Monroe, Gus Johnson, Bobby Dandridge - szerepelt, a csapat szellemi vezére mindvégig Unseld maradt, aki mintegy évtizedes munkája elismeréseként kapta meg az 1978-as Finals MVP trófeát is a Bullets döntőbeli győzelmét követően.

Unseld keménysége és önzetlensége legendás volt. Támadásban sosem a saját dobásait kereste, 1974 után már tíz pont feletti szezonátlagot is csak egyszer produkált, viszont kérlelhetetlenül szedte a lepattanókat, és hozta kihagyhatatlan helyzetbe csapattársait pontos zárásaival, és fő fegyvere, az "outlet pass" alkalmazásával. Ez utóbbi lényegében a saját palánk alól adott gólpasszt jelenti, Unseld ugyanis, amikor megszerzett egy lepattanót, azonnal az ellenfél gyűrűje felé futó csapattársat kereste, és már hajította is felé a labdát, a figura pedig rendszerint egy könnyű kosárral fejeződött be. 1981-ig tartó karrierje során Wes több mint tízezer pontja, és több mint tizenháromezer lepattanója mellett közel négyezer gólpasszt is jegyzett.

Amikor 1981-ben visszavonult, a Bullets tulajdonosa, Abe Pollin azonnal a csapat alelnökévé tette meg Unseldet, aki később vezetőedzőként és GM-ként is éveken át dolgozott a csapatnál, egészen 2003-ig, sajnos már jóval kevesebb sikerrel, mint játékos korában (tizenöt év leforgása alatt kettő playoff-szereplésre futotta a Bullets/Wizards erejéből).

E relatív sikertelenség ellenére ugyanakkor ligaszerte nagy tisztelet övezte továbbra is Unseldet. 1988-ban beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1997-ben pedig egyike lett minden idők 50 legjobb játékosának is. Stan Love, egykori baltimore-i csapattársa Unseld tiszteletére adta fiának, a jelenlegi Cleveland-sztár Kevinnek a "Wesley" középső nevet (szép gesztus, még úgy is, hogy egy betűt lespórolt, Unseld anyakönyvezett keresztneve ugyanis "Westley" volt).

70. születésnapja környékén, egy interjúban Unseld így beszélt a nevével összeforrott "outlet pass" alkalmazásáról:

"Ha elhajítok egy ilyen passzt, már nem kapom vissza a labdát. Mások, akik nagyobb dicsőségre vágynak, inkább leszedik a lepattanót, aztán odaadják az irányítónak, és már futnak is az ellenfél gyűrűje alá, várva, hogy visszakapják a labdát, és kosarat dobhassanak."

"Minden attól függ, hogyan tekintesz erre a játékra."

Wes Unseld 74 évet élt. Emlékét megőrizzük.

A nagyon nagy O

Charles Barkley mondta egyszer ifjú phoenixi csapattársáról, Oliver Millerről a következőket: „Oliver All-Star lehetne ebben a ligában, ha megtanulna kimondani két szót: Tele vagyok.”

2020. április 6-án ünnepelte 50. születésnapját a Phoenix Suns, a Detroit Pistons, a Toronto Raptors, a Dallas Mavericks, a Sacramento Kings és a Minnesota Timberwolves egykori centere, Oliver Miller. Az NBA-történelem folyamán két embernek volt a közismert beceneve a „The Big O”: egyikük a hatvanas évek szupersztárja, Oscar Robertson, a másik ilyen személy pedig mai írásunk főhőse, Miller, akinek az esetében a „Big” jelző elsősorban testi paramétereivel állt összefüggésben.

Barkley fent idézett egysorosa lényegében teljes keretbe foglalja a 90-es évek ezen érdekes figurájának a pályafutását. Aki követte már azokban az években az NBA eseményeit, úgy emlékezhet Millerre, mint egy nagyon képzett, a pályán remekül látó és kiválóan passzoló centerre, aki hosszú karjainak köszönhetően kiváló lepattanózó és dobásblokkoló is volt – és akinek karrierjét ugyanakkor a kezdetektől fogva beárnyékolta állandó küzdelme a felesleges kilókkal, mely küzdelemből csak ritkán került ő ki győztesen.

Kezdeti „nehézségek” Phoenixben

Miller négy sikeres évet töltött el az Arkansas egyetemen 1988 és 1992 között, majd ugyanabban az évben jelentkezett az NBA-draftra, mint többek között a két centerlegenda, Shaquille O’Neal és Alonzo Mourning. Az 1992-es drafton aztán – javarészt már az egyetemi játékosként is közismert súlyproblémáira tekintettel – végül csak az első kör 22. választásával kelt el, így viszont egyből egy „contender”, a szupersztár Charles Barkley-t is azon a nyáron megszerző Phoenix Suns játékosa lett.

Miller újoncéve meglehetősen rögösen indult. Amikor draftolták, „hivatalos” súlya 280 fontként, azaz nagyjából 127 kilóként szerepelt a nyilvántartásokban, ám mire az 1992/93-as idény kezdetét vette, már jócskán 300 font (135 kiló) felett járt a tényleges tömege. A szezon kezdetén még voltak bíztató mérkőzései, ám 1993 januárjára annyira visszaesett a teljesítménye és annyira elszálltak a kilói (154 kg!), hogy a Suns egy hónapra egy „súlyklinikára” száműzte lefogyni.

(Egy olyan sztori is szárnyra kelt ebben az időben, hogy Miller valahogy csalt a mérleggel a szezon előtti mérlegelések során, és a tényleges súlya csak akkor derült ki, amikor a Suns beszerzett egy új, modernebb mérleget, amit Miller már nem tudott megbabrálni. Persze Miller ezt mindig is vehemensen tagadta.)

A szokatlan húzás bejött, a jó pár kilótól megszabadult, a jóval mozgékonyabb Miller pedig az idény hátralevő részében fontos szerepet vívott ki magának a phoenixi rotációban, tehermentesítve a szupersztár Barkley-t, valamint a csapat kezdő centerét, a veterán Mark Westet is. Élete pillanata aztán az 1993-as rájátszás első körében, a Los Angeles Lakers elleni sorozat során jött el.

Az újonc center csodát tesz

A Lakers ekkoriban, két évvel Magic Johnson visszavonulása után, árnyéka volt csupán már a nyolcvanas években öt bajnoki címet szerző dinasztiának, 39-43-as mérleggel kúsztak csak be a rájátszásba a nyugati nyolcadik helyen, miközben a Suns bajnokesélyeshez méltóan, 62 győzelemmel az egész liga legjobb alapszakasz-mérlegét érte el.

Nem kicsit volt sokkoló ehhez képest, hogy a lesajnált, öreges Lakers az akkor még három sikerig tartó első körös párharc első két meccsét egyaránt meg tudta nyerni a Suns otthonában, 2-0-s előnyre téve szert. Addig még soha nem fordult elő korábban, hogy egy nyolcadik kiemelt búcsúztasson egy első kiemeltet az NBA rájátszásában (végül ez egy évvel később, 1994-ben következett először be, amikor a Denver a Seattle-t ütötte ki), úgyhogy az alapszakaszban brillírozó Suns egy történelmi léptékű blama előtt állt.

Fel is szívták magukat, mindkét Los Angelesben rendezett meccset megnyerték és 2-2-re egyenlítettek. A mindent eldöntő ötödik meccsen, hazai pályán azonban ismét nem bírtak az óriásit küzdő Lakersszel, a mérkőzés hosszabbításba torkollott – és a mérleg nyelvének, amely végül a Suns javára döntötte el a párharcot, az újonc center, Oliver Miller bizonyult. Miller az ötödik találkozón 17 pontot dobott, 14 lepattanót szerzett és 7 dobást blokkolt, ebből 9 pontja és 4 lepattanója a hosszabbításban érkezett. A Suns végül kiizzadta a győzelmet és elkerülte a történelmi léptékű blamát, de ez nem jöhetett volna létre Miller nélkül. Barkley a meccs után büszkén kapta a hóna alá az ifjú Olivert a tévériporternek adott értékelő nyilatkozata során.

Balhés búcsú a Sunstól

A Suns végül a Seattle-t és a San Antoniót is legyűrve bejutott a nagydöntőbe, ahol a Chicago Bulls megállította őket. Bár a végső győzelmet így végül nem sikerült megszerezni, a Phoenix – főleg Michael Jordan időleges visszavonulása okán – így is abszolút bajnokesélyesként vágott neki a következő, 1993/94-es idénynek, amely aztán csalódást keltő véget ért számukra, már a playoff második körében búcsúztak a – későbbi bajnok – Houston ellen.

Miller újoncidénye átlagaihoz képest ugyan szinte minden mutatóban javítani tudott második szezonjában (átlag 26 játékperc alatt 9,2 pont, 6,9 lepattanó, 2,3 blokk meccsenként, 61%-os mezőnymutató), de ezúttal, épp ellentétes előjellel az egy évvel korábban történtekkel, az idény második felére és a rájátszásra eresztett le teljesen.

Azonban a korai playoff-búcsú sem zavarta meg őt és több csapattársát annyira, hogy a Rockets elleni kiesést követő éjszakát ne egy klubban töltsék – és még ha ez nem lett volna elég, a bulit követően egy nő megvádolta Millert azzal, hogy erőszakoskodott vele azon az éjszakán. Ugyan az esetből végül nem lett rendőrségi, bírósági eljárás, a keményvonalas Suns-GM, Jerry Colangelo számára betelt a pohár, és az azon a nyáron korlátozott szabadügynökké váló Millernek a Suns nem ajánlott új szerződést.

„Ha hibát vétesz, a legfontosabb, hogy beismerd, hogy hibáztál. Oliverrel a legnagyobb probléma az, hogy sosem vállalja a felelősséget a tetteiért” – mondta Colangelo Millerről, amin a címzett persze kiakadt. „Nem értem, miért ábrázolnak negatív karakterként. Ha Jézus leszállna az égből, és elmenne Phoenixbe, valószínűleg ugyanúgy keresztre feszítenék most is” – nyilatkozta a saját jelentőségét és sanyarú helyzetét kissé talán túlzó hasonlattal érzékeltetni próbáló Miller.

Detroitban nem, Torontóban igen

Az akkoriban újjáépülő Detroit Pistons ugyanakkor látott fantáziát Oliverben, és négyéves szerződést ajánlottak neki. Ugyan a Suns – korlátozott szabadügynökről lévén szó – tarthatta volna a Pistons ajánlatát, de eszük ágában sem volt, így Miller karrierje harmadik idényét Detroitban kezdte meg, együtt egy korábbi phoenixi csapattársával és mentorával, az 1994 nyarán szintén a Pistonshoz kerülő Mark Westtel. A Detroit eredetileg kezdő centerének szánta Millert, ám hamar bebizonyosodott, hogy túlsúlya miatt Oliver egész egyszerűen nem tud kezdőjátékosnyi időt a pályán tölteni.

Így egy újabb csalódást keltő idény után Miller ismét új csapathoz került – a ligához újonnan csatlakozó Toronto Raptors és Vancouver Grizzlies számára rendezett „expansion draft” alkalmával a Pistons nem „védte le” őt, játékjogát pedig így a Raptors foglalta le.

1995/96-ban a Raptors első számú centerként Miller több területen karrierje legjobb mutatóit produkálta – 33 játékperc alatt 12,9 pont, 7,4 lepattanó, 1,4 labdaszerzés -, miközben 74 mérkőzéséből 70-szer kezdőként futott ki a pályára. Bár a súlyát többé-kevésbé képes volt konszolidálni, a viselkedését nem mindig, egy 1995. decemberi meccsen például úgy ítélte meg, hogy – az akkor még Millerhez képest nádszálvékony, de később túlsúly terén az ő nyomdokaiba eredő – Shawn Kemp faultolta őt, ám amikor a bírók sípja néma maradt, Miller toporzékolni kezdett, fenyegette a játékvezetőket, majd végül a pálya széléről egy széket is behajított a pályára.

Az incidens ellenére Miller játéka alapvetően meggyőzte a Raptors vezetőségét, akik szívesen megtartották volna őt a következő idényre is, annak ellenére, hogy az 1996-os drafton centerposztra hoztak épp embert Marcus Camby személyében. Azonban Miller, akinek játékos-opciója volt szerződése hátralevő két évére, nem kívánt ismét cserecenter lenni, úgy gondolta, 1995/96-os produkciójával kiérdemelte, hogy kezdőjátékos legyen valahol a következő idényben, és hogy mindemellé még fizetésemelést is kapjon. Úgyhogy nem hívta le az opcióját (és ezzel lemondott arról az 5,3 millió dollárról, ami a szerződése hátralevő két éve alatt járt volna neki), hanem a távozás mellett döntött, és várta az ajánlatokat.

Dallasi kínkeserv, torontói mentőöv

Sajnos keservesen csalatkoznia kellett, ugyanis az ajánlatok nem érkeztek. Már az 1996/97-es előszezon is kezdetét vette, amikor a Dallas Mavericks megkeresése befutott – a Miller által remélt csillagászati összegű, többéves ajánlat helyett egy egyéves, minimum szerződés lehetőségével... Miller némi vacillálás után belátta, hogy ez a minimum a maximum, amit bárki is hajlandó letenni elé, így hát aláírt a Mavericksszel, ahol legalább azon kívánsága valóra vált, hogy kezdőként számoltak vele. Kezdetben legalábbis így volt, ám mivel a hosszúra nyúlt nyári várakozás miatt Miller súlya ismét nagyon csúnyán elszállt (ebben az időszakban állítólag már a 170 kilót is elérte!) játékpercei rövidesen csökkenésnek indultak.

Ez természetesen nem tetszett Millernek, és ennek szokása szerint hangot is adott. Nem csak a sajtóban panaszkodott, hanem előfordult olyan is, hogy minősíthetetlen hangnemben ordítozott a Mavericks vezetőségének egy tagjával az öltözőben, majd a Mavs sokadik vesztes meccse és a saját sokadik értékelhetetlen produkciója után azt nyilatkozta az újságoknak: „Többé már nem érdekel.” A folyamatos hisztizéssel nem meglepő módon Miller csak azt érte el, hogy amikor 1997 januárjában Don Nelson személyében új GM-je lett a Dallasnak, Nelson első intézkedése az lett, hogy kihajította őt a Mavericks keretéből.

„Olvastam az újságokban, hogy Miller azt nyilatkozta, hogy őt már nem érdekli többé semmi. Én pedig nem akarok olyan játékost a csapatomban, akit semmi nem érdekel.” – mondta Nelson.

Miller tehát ismét új csapat után nézhetett a rendkívül kínos dallasi kitérő után, és a Toronto Raptors jelezte, hogy „visszafogadná” őt. Így hát pár nappal azután, hogy a Dallas elküldte, Oliver mégiscsak a Toronto cserecentere lett – fél évvel később, és ötmillió dollárral kevesebb fizetésért, mint azt eredetileg tehette volna (a szezon végéig, minimum fizetésért írt alá).

19 mérkőzést játszott Torontóban, majd az idény végeztével újra szabadügynök lett. Ismétcsak nem kapkodtak érte a kérők, végül 1997 novemberében, amikor az 1997/98-as alapszakasz már egy hónapja zajlott, újra leigazolta a Raptors. Miller a torontói magasemberek folytonos sérüléseinek köszönhetően a szezon hátralevő részében 64 meccséből 53-szor kezdő lehetett a Raptors színeiben, 6,3 pontot, 6,3 lepattanót és 3,1 gólpasszt átlagolva ezeken a mérkőzéseken – 3,1 gólpasszos átlaga egyébként a liga összes centere közül a legmagasabb volt!

A Gorilla-incidens

Mivel játékát ismét elfogadható színvonalra tornázta fel, az 1998/99-es csonka szezonra is kapott szerződést, mégpedig a Sacramento Kingstől, ahol Vlade Divac cseréjeként számoltak vele – ám sajnos ez az idény is csak egy újabb mélypontot hozott Miller karrierjében. Állandó hát- és térdfájdalmai miatt mindössze négy mérkőzésen tudott pályára lépni, ráadásul épp első csapata, a Phoenix Suns otthonában játszott meccs egyik szünetében még azt is meg kellett élnie, hogy a Suns kabalaállata, a Gorilla, egy őt kigúnyoló műsort adott elő. A túlsúlyosnak öltöztetett Gorilla Oliver Miller-mezben fetrengett a pályán.

„A Gorilla és én valaha barátok voltunk” – nyilatkozta szomorúan Miller, aki egyébként nem lépett pályára az ominózus találkozón – „de nem is ez fáj a legjobban, hanem az, hogy a gyerekeim is kint voltak a meccsen, és végig kellett nézniük ezt. Ilyet egyetlen gyereknek sem szabadna átélnie.”

A vérig sértett Miller panaszt nyújtott be a Suns ellen a játékos-szakszervezethez, és perrel is fenyegetőzött – a Suns végül hivatalos közleményben kért bocsánatot tőle, mondván, nem állt szándékukban megbántani őt. Aztán eltelt pár hónap, és újabb bizarr fordulat állt be Miller egyébként is elég bizarr pályafutásában: az 1999/2000-es idényre nem más szerződtette az akkor már több mint fél éve inaktív centert, mint a – Phoenix Suns!

Hogy ez még mindig valamiféle vezeklés volt-e a Gorilla műsora miatt a Suns részéről, nem tudni, mindenesetre Miller az 1999/2000-es szezonban 51 alapszakasz- és hét playoff-meccsen játszott ismét az őt draftoló csapat színeiben, 6,3 pontot, 5,1 lepattanót és 1,6 blokkot átlagolva 21 percnyi játékidő alatt. Az idénynek volt amúgy egyfajta osztálytalálkozó-hangulata Phoenixben, Miller mellett ugyanis egykori mentora, az akkor már 40 éves Mark West is újra a Sunsnál játszott ebben a szezonban, sőt, az alapszakasz legvégén még az 1993-ban döntős Phoenix All-Star irányítója, a két évvel korábban visszavonult Kevin Johnson is visszatért pár meccsre a csapathoz Jason Kidd sérülését követően.

A világjáró

Olybá tűnt, a phoenixi nosztalgia-szezon egyúttal Miller NBA-pályafutásának végét is jelenti, azt ezt követő éveket ugyanis az NBA-től távol töltötte. 2000-től kezdve számos helyen megfordult, játszott egy ideig Lengyelországban, Puerto Ricón és Kínában is, illetve a Harlem Globetrotters világjáró showműsora is szerződtette, igaz, onnan 2001 decemberében elküldték, mondván, hogy Miller nem tartja tiszteletben azokat az alapvető elveket, amelyeket a Harlem Globetrotters képvisel (értsd: megint túlzásba vitte a sajtburgerek fogyasztását).

Emellett számos alsóbb szintű, félprofi amerikai kosárlabda-ligában is szerepelt (Continental Basketball Association, United States Basketball League, American Basketball Association), olyan elnevezésű csapatokban, mint a „Southern California Surf” vagy a „Dodge City Legend”. De mindeközben Miller nem adta fel azt az álmát, hogy visszakerüljön az NBA-be. 2002 őszén az Indiana Pacersnél próbálkozott, egy edzőtábor-szerződésig el is jutott, de a csapat alapszakasz-keretébe már nem került be.

2003 decemberében aztán valószínűleg őt is meglepte, amikor a Minnesota Timberwolves megkereste. Az akkoriban története legszebb időszakát élő Wolves Kevin Garnett vezetésével épp a nyugati elsőségért hajtott, amikor kezdő centere, az alulteljesítő egykori 1/1-es pick, Michael Olowokandi több hétre kidőlt. Az ő helyére érkezett a csapathoz Miller, aki így 2000 májusa után, három és fél év kihagyást követően léphetett újra pályára NBA-mérkőzésen.

A nagyvonalúan 315 font (143 kiló) súllyal elkönyvelt Miller 48 meccset játszott a Wolvesnál az alapszakaszban, átlag 10 percnyi játékidő jutott neki osztályrészül. És akárcsak anno újoncidénye során, egy hosszú playoff-menetelésnek is ismét a részese lehetett, a Minnesota a rájátszásban a nyugati főcsoportdöntőig jutott. Ez már aztán tényleg Miller NBA-karrierjének hattyúdala lett, utolsó meccse a ligában a Lakers elleni konferencia-finálé hatodik mérkőzése volt, 2004 májusában.

Az ekkor már 34 éves Miller még egy pár évre visszatért ezután az alsóbb szintű, félprofi ligákhoz, sőt, még 2010-ben, 40 évesen is játszott egy „Lawton-Fort Sill Cavalry” elnevezésű csapatban a Professional Basketball League elnevezésű ligában.

A börtöntől a Hírességek Csarnokáig

Miután végleg abbahagyta a versenyszerű kosárlabdázást, Millernek sajnos ismét meggyűlt a baja a törvénnyel, köszönhetően már játékos korában is gyakran megnyilvánuló indulatkezelési problémáinak. 2011 áprilisában letartóztatták, miután pisztolya agyával agyba-főbe vert egy másik férfit (egyes források szerinti akkori barátnőjének a testvérét) egy marylandi barbecue-bár előtt. Millert súlyos testi sértés és lőfegyverrel való visszaélés miatt öt év börtönre ítélték, melyből csak egy évet kellett leülnie, a fennmaradó négy év végrehajtását felfüggesztették, így aztán 2012-ben szabadulhatott.

A börtönből kijövet Miller úgy döntött, muszáj kezdenie valamit az életével. Visszaköltözött Arizona államba, Phoenix környékére, ahol egy autókereskedésben kapott állást. Igyekezett kerülni a bajt, és hasznos tagja lenni a társadalomnak. 2016-ban aztán, ismét meglehetősen váratlanul, nagy megtiszteltetés érte: mint az Arkansas egyetem kosárlabdacsapatának egykori sztárját, beiktatták az Arkansas Egyetem Hírességek Csarnokába.

Köszönőbeszédében Miller elcsukló hangon mondott köszönetet egykori egyetemi edzőjének és az édesanyjának, felidézve azokat az éveket, amikor az Arkansas Razorbacks annyira sikeres és felkapott volt, hogy még Arkansas állam akkori kormányzója, a későbbi elnök, Bill Clinton is rendszeresen kijárt a meccseikre.

„Azt mondják, hogy akkoriban én voltam a második legnépszerűbb ember Arkansasban Bill Clinton után” – emlékezett vissza a dicső napokra a meghatódott Miller.

A sajtburgeren túl

2018-ban, amikor a Phoenix Suns fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte, többek között Oliver Miller legendás ötödik meccséről is megemlékezett a franchise az 1993-as playoff első köréből. Ekkoriban Millerrel ismét több interjú készült, aki ezekben elmondta, hogy már évek óta tudatosan odafigyel a súlyára, és igyekszik egészségesen élni.

„Az elmúlt években többen is meghaltak, akikkel együtt, vagy akik ellen játszottam – Armen Gilliam, [Kevin] Duckworth, [Anthony] Mason, Cliff Rozier, és ez nagyon ijesztő” – nyilatkozta Miller. – „Akinek a halála különösen megérintett, az Sean Rooks. Egyidősek voltunk, egy évben kerültünk be a ligába (Sean Rooks, aki 1992 és 2004 között tizennégy idényt húzott le az NBA-ben, 2016-ban, 46 évesen szívrohamban halt meg – a szerk.), amikor hallottam, hogy meghalt, rettentően megijedtem. Nekem pedig most már unokáim vannak, szeretném látni felnőni őket, szeretnék ott lenni a ballagásukon” – magyarázta életmódváltásának legfőbb okát.

Miller tehát letette végre a sajtburgert. Elmondása szerint napi fél-egy órát sétál, leadott vagy harminc kilót, és belefér abba a mezbe, amit újoncévében hordott a Sunsnál.

„De a sült krumpliért még mindig odáig vagyok” – teszi hozzá Miller.

In Memoriam Kobe Bryant

Sokat agyaltam azon, milyen nekrológot kellene most írnom Kobe Bryantről.

Főleg azért agyaltam annyit, mert még mindig abszurd és teljességgel felfoghatatlan, hogy bárkinek is nekrológot kelljen írnia Kobe Bryantről.

Pályafutása eredményeit, sikereit és kudarcait, egyéni elismeréseit, azt hiszem, javarészt mindenki ismeri, aki az elmúlt 20-25 évben követte akárcsak kicsit is az NBA-t, úgyhogy úgy döntöttem, ezeknek a felsorolásától, ismertetésétől eltekintek. Így marad a némiképp személyes jellegű emlékezés.

Kobe Bryant az 1996/97-es szezon során volt újonc az NBA-ben. Alig volt még 18 éves, sőt, amikor draftolták, még be sem töltötte a 18-at. Azt például csak ma olvastam először róla, hogy emiatt első profi szerződését még a szüleivel együtt kellett aláírnia 1996 nyarán, miután Jerry West hathatós közreműködésével a Lakers megszerezte a játékjogát az őt draftoló Charlotte-tól.

Én 10 évesen, az 1996/97-es idény során kezdtem el követni az NBA-t, Kobe újoncidényében. A kettő között nincs összefüggés. Soha életemben nem kosárlabdáztam szervezett keretek között, ezért nincs olyan emlékem, mint sokaknak, hogy Kobe hatására kezdtem volna el kosarazni, de még olyan sincs, hogy miatta lettem volna Lakers-szurkoló – hogy finoman fogalmazzak, sohasem rajongtam a Lakersért.

Ugyanakkor azt a generációs élményt magam is átéltem, hogy Kobe Bryant NBA-pályafutása végigkísérte a felnőtté válásomat. Hiszen amikor Kobe visszavonult, húsz éves pályafutása végén, én is már a 30-at töltöttem be.

Az 1996/97-es szezon eredményeit még csak valamelyik német tévécsatorna teletextjéről tudtuk annak idején családilag követni, de az 1997/98-as idényben adott NBA-meccseket, és a New Yorkban rendezett All-Star meccset is sugározta az egykori TV3 csatorna. Ekkoriban figyeltem fel először a Kobe Bryant-jelenségre, köszönhetően a TV3 mellett az akkoriban futó Bravo Sport magazinnak is, amelyben viszonylag nagy felületetet kapott mindig az NBA. Ugyanis az 1998-as All-Star meccs fő attrakciója egy 19 éves srác volt, Bryant, és az ő összecsapása az akkor számomra már felfoghatatlanul öreg (35 éves) Michael Jordannel.

Ugyanis Bryantről már ekkoriban úgy cikkeztek, hogy ő a „következő Jordan”. Úgyhogy előkerestem Kobe egy tulajdonomat képező kosaraskártyáját, amin még csak az újoncidénye statisztikái voltak rajta: 7,6 pont meccsenként. Hát hogy lenne már ő a következő Jordan, amikor Jordan meccsenkénti átlaga 30 pont? – kérdeztem magamtól egy 11 éves gyerek minden tekintetben megalapozott logikai okfejtése eredményeként.

Szóval szkeptikus voltam a Kobe-jelenséget illetően. Még akkor is, amikor az 1998-as All-Star meccset látva feltűnt, hogy a 19 éves srác bizony állja a sarat Jordannel szemben. Aztán amikor egy későbbi Bravo Sportban ismét volt egy írás Kobe-ról, amelyből megtudtam, hogy beszél olaszul, mivel gyerekkorában évekig élt Olaszországban, amikor az apja, Joe „Jellybean” Bryant ott légióskodott, akkor már éreztem valamiféle kötődést Bryant irányába, mivel én is olaszul tanultam az általános iskolában. És persze azt is írták a cikkben, hogy a kedvenc étele a lasagna – pont, mint Garfieldnak!

De afölött nem tudtam napirendre térni, amit szintén ugyanebben a cikkben olvastam, hogy a Kobe nevet egy japán steakről, pontosabban marhahúsfajtáról kapta. Hát kit neveznek el marhahúsról?

Szóval, a lényeg, hogy, bár továbbra sem voltam hajlandó elismerni, hogy ő a következő Jordan, Kobe végérvényesen az életem része lett – saját készítésű kosaraskártyát csináltam róla, sőt még egy képregényt is rajzoltam a főszereplésével.

Aztán a gyerekkorom tovaszállt, Kobe pedig az NBA csúcsára katapultált mindeközben. Jöttek az 50 pontos meccsek (a legemlékezetesebb számomra, amikor 2000 decemberében Antawn Jamisonnal egymás ellen játszva ugyanúgy 51-51 pontot dobtak egyazon mérkőzésen), a bajnoki címek Shaquille O’Neal oldalán, meg a kétes megítélésű ügyek a kétezres évek közepén, amelyeknek a fejtegetésébe ehelyütt szintén nem mennék bele. És jött aztán a 81 pontos mérkőzés a Raptors ellen, 2006 januárjában, épp, amikor első egyetemi vizsgaidőszakom utolsó vizsgájára készültem. Mint később Jalen Rose, a Kobe őrzésével megbízott egykori Toronto-játékos elmondta, végülis sikerként élték meg, hogy 100 pont alatt tudták tartani Bryantet.

Vagy ott volt az a sorozata, alig egy évvel később, amikor zsinórban négy meccsen dobott legalább 50 pontot - a mi életünkben valószínűleg ez a sorozat állt a legközelebb ahhoz, amiket egykoron Wilt Chamberlain csinált. Ma már mindketten az égi pályákon pattogtatnak.

Mint már írtam, soha nem szimpatizáltam a Lakersszel, így vehemensen szurkoltam a Bostonnak a 2008-as nagydöntőben – Kobe és a Lakers akkor kikapott, de 2009-ben és 2010-ben hiába minden ellenszurkolásom, valahogy éreztem, hogy ebben a két évben Bryant nem hagyja újból veszíteni csapatát. Így is történt, és bár elő lehet venni az ellenfelek sérüléseit, meg Bryant dobószázalékait, ezt a két győzelmet valószínű ő mindenkinél jobban akarta. Ez a két Lakers bajnoki cím volt az ő révbe érése, ezekkel vált végérvényesen eggyé a Lakersszel.

Az utolsó évek már nem voltak szépek. A 2012/13-as idény úgy marad meg mindenki emlékezetében, mint amikor Kobe már erején felül teljesítve, 34 évesen még mindig cipelte a hátán a csapatát, kvázi egyedül, hogy aztán az alapszakasz vége felé Achilles-szakadást szenvedjen. A „Dwight Howardos” év – amikor a Lakers nagy várakozásokkal futott neki az alapszakasznak, hogy aztán az egész idény a Kobe és Howard közötti nem működő kémiáról szóljon. Ehhez képest a Lakershez pont az idei szezon előtt, hat év után visszatérő Howard nemrégiben kitalálta, hogy indulni akar a zsákolóversenyen, és pont a múlt héten beszélt arról, hogy fel szeretné kérni Kobe-t az egyik segítőjének…

Az Achilles után jött egy térdsérülés, aztán egy vállsérülés, majd egy jó előre bejelentett, megkomponált „farewell tour” 2015/16-ban, Kobe utolsó, huszadik szezonjában. Az egész idényben mindössze 17 győzelmet szerző Lakersnek más célja nem is volt abban az évben, mint Bryant búcsúztatása. 2016. április 13-án, aki látta, nem felejti el Kobe karrierjének utolsó meccsét, amin 60 pontot dobott a Jazz ellen.

Én azt a meccset csak felvételről néztem meg, két nappal később, és tudtam ugyan, hogy tétje már nincs (egyik csapat se juthatott már be a rájátszásba), tudtam, mi lesz a végeredmény és azt is, hogy Kobe 60 pontot fog dobni, és mégis működött a varázslat. Az energia, a hangulat, az hogy itt egy különleges játékos különleges búcsúja zajlik, még a tévén keresztül, felvételről is átjött erről a mérkőzésről. Kobe utolsó kosarait vissza is tekertem és újranéztem nem egyszer a meccs végén.

Nagyjából ekkortájt, valamikor 2016 tavaszán, a "Quiznight" elnevezésű kocsmakvíz-bajnokság egy fordulóján vettem részt, ahol az egyik kérdés így hangzott: "Melyik világhírű kosárlabdázó kapta a nevét egy japán marhahúsfajtáról?"

A kör bezárult.

Tehát Kobe elköszönt – „Mamba out”, ahogy ő fogalmazott – és az NBA többé nem volt olyan, mint amilyennek egész addigi életemben ismertem. Egy páratlan karrier zárult le – de hogy nem telik el négy év, és az egész életút lezárul, az egyelőre még felfoghatatlan.

Akárcsak NBA-rajongók milliói tegnap este, én is veszettül kattintgattam a különböző híroldalak, fórumok és Bryant wikipédia oldala között vagy húsz percen át, azt remélve, mint mindenki más - hogy ez csak valami hoax, valami nagyon rossz vicc, nagyon rossz áprilisi tréfa, így januárban.

De nem csak egy nagyon rossz vicc volt. Nincs egy hónapja, hogy január 1-jén meghalt a ligatörténet másik ikonikus alakja, az egykori komisszár, David Stern – a fekete évkezdetet még feketébb folytatás követte.

Az, hogy a lezuhant helikopter fedélzetén ott volt Kobe 13 éves lánya, Gianna, aki talán a jövő nagy WNBA-sztárja lehetett volna, és Gianna kettő, szintén 13 éves csapattársa is, csak még szívet tépőbbé teszi a hirtelen veszteséget.

„Mamba out” – most mi búcsúzunk tőled, Kobe.

Köszönünk mindent.

Nyugodj békében.