1964: Russell és Chamberlain első döntője egymás ellen

1964-ben csapott össze először az NBA döntőjében a két korszakos rivális, Bill Russell és Wilt Chamberlain. A Boston Celtics viszonylag könnyedén múlta felül a San Francisco Warriorst, és nyerte meg zsinórban hatodik, története során hetedik bajnoki címét.

A Boston Celtics változásokon ment keresztül az 1963/64-es idényben, Bob Cousy, a legendás irányító 1963-as visszavonulásával a karmesteri pálca eddigi tartalékja, K.C. Jones kezébe került, és utolsó szezonját futotta már ekkor a csapat sokrétű mindenese, Frank Ramsey, valamint népszerű verőembere, Jim Loscutoff is. A visszavonult Cousy, valamint a hanyatló Ramsey támadásbeli kiesését a védekezés még feljebb tekerésével, valamint a másodéves John Havlicek szerepének tovább növelésével és egy újabb "ring-chasing" veterán, a korábbi négyszeres All-Star, Willie Naulls leigazolásával tudta ellensúlyozni a Celtics, amely ismét megnyerte a Keleti Divízió alapszakasz-küzdelmeit. Az 59 győzelmet arató Boston mögött nem sokkal maradt le az 55 nyert meccset számláló, Oscar Robertson-féle Cincinnati Royals ("Big O" meg is kapta az alapszakasz MVP-díját), ám a keleti kisdöntőben a címvédő 4-1 arányban lelépte őket, K.C. Jones remek játékával a végletekig megkeserítette Robertson életét, továbbá a Royals magasemberei nem tudták megállítani a párharcban meccsenként 29 lepattanót átlagoló Bill Russellt.

Wilt Chamberlain az előző idényben a rájátszás mezőnyébe sem jutott be a San Francisco Warriorsszal, a csalódást keltő szezont azonban sikerült feledtetni, ennek pedig egyik kulcsfigurája az újonc magasember, Nate Thurmond volt, aki rendkívüli védekezésbeli képességeivel remekül kiegészítette a támadásban megállíthatatlan Wiltet. A Warriors, melynek soraiban ott pattogtatott a korszak egyik kiváló, ám mára szinte elfeledett irányítója, Guy Rodgers, valamint a kőkemény magasember, Tom Meschery és a kőkemény hátvéd, Al Attles is, 48 győzelemmel végzett az élen Nyugaton, majd 4-3 arányban legyőzte a divízió-fináléban a még mindig az elnyűhetetlen Bob Pettit-Cliff Hagan páros vezette St. Louis Hawkst. Az előző két idényben döntőt játszó, Elgin Baylor-Jerry West féle Lakers ezúttal csak harmadik lett, és a Hawks kiejtette őket a playoff első körében.

A Celtics repülőrajtot vett ismét a nagydöntőben, az első meccsen Russell levédekezte a pályáról Chamberlaint, nem hagyta a palánk közelében dobáshoz jutni a Big Dippert, a veterán Frank Ramsey pedig az ifjú Nate Thurmondot terrorizálta hatékonyan, a Celtics könnyedén nyert (108-96). Még könnyebben, 23 pontos győzelem (124-101) formájában húzták be a Kelták a második mérkőzést, Sam Jones és Tom Heinsohn szórták a kosarakat. Chamberlain a San Franciscóban rendezett harmadik meccsen volt a legeredményesebb a sorozatban, 35 pontot szerzett, miközben Mescherynek és Thurmondnak sikerült 8, illetve 6 ponton tartania Heinsohnt és Sam Jonest, szépített tehát a Warriors (115-91). A Celtics két dobógépe aztán a negyedik találkozón ismét beindult, csatlakozott hozzájuk John Havlicek is, 3 ponttal ismét a Celtics bizonyult jobbnak (95-98). Az ötödik összecsapáson, ismét Bostonban, a Celtics már nem hibázott: hat játékosuk is elérte a 10 pontot, és bár a negyedik negyed utolsó percében a 30 pontos Chamberlain vezette Warriors két pontra megközelítette őket, Russell zsákolásával a Boston javára billent a mérleg nyelve (105-99), a Celtics ismét bajnok lett.

Hátsó sor: Johnny McCarthy, Tom Sanders, Tom Heinsohn, Clyde Lovellette, Willie Naulls, Jim Loscutoff, Larry Siegfried, Buddy LeRoux segédedző.
Elülső sor: Sam Jones, Frank Ramsey, K.C. Jones, Red Auerbach vezetőedző, Lou Pieri tulajdonos, Bill Russell, John Havlicek.

John Havlicek. Második szezonja során egyből a Celtics legjobb pontszerzőjévé lépett elő Havlicek, aki 19.9 pontos átlaggal volt a Boston legeredményesebbje az alapszakaszban. 28 pontjával a nagydöntő első, 22 egységével pedig a finálé harmadik mérkőzésén is a Kelták legjobb dobója volt. Karrierje első nagyobb egyéni elismeréseként Havlicek tagja volt az 1964-es All-NBA Second Teamnek Tom Heinsohnnal és Bill Russell-lel együtt.

Tom Heinsohn. Az öregedő, utolsó előtti szezonját futó Tommy egyre többet küszködött kondicionálási- és súlyproblémákkal, amelyekért kapott is a fejére Red Auerbachtól, ám amikor kellett, még mindig képes volt odatenni magát. A döntő negyedik és ötödik meccsén ő állt a Celtics élére, 25, illetve 19 pontot szerezve vezette győzelemre csapatát az egyébként az alapszakaszban ezúttal is All-Star, illetve All-NBA Second Team-tag Heinsohn.

K.C. Jones. A kezdő irányítóként Bob Cousy örökébe lépő Jones továbbra is nem túl látványos, de szorgos és hatékony játékát hozta, a rájátszás során a keleti fináléban sikeresen limitálva a talán karrierje legjobb formájában levő Oscar Robertsont, a nagydöntőben pedig a Warriors irányítója, Guy Rodgers szenvedett mellette kimondottan, különösen az első három mérkőzésen.

Sam Jones. A Celtics clutch embere nem okozott csalódást 1963/64-ben sem. Az ekkor már 30 éves Jones 19.4 pontos átlagával az alapszakasz során a Boston második legjobb dobója volt, a nagydöntőben pedig ha neki ment, a Celtics győzött is, hiszen a négy Kelták által megnyert meccsen Jones 28, 31, 23 és 18 pontot szórt, míg az egyetlen vesztes mérkőzésen mindössze hat egységig jutott.

Jim Loscutoff. "Az én csapatomban játszott, de néha még én is féltem tőle." - mondta egyszer Bob Cousy az 1964-ben, hétszeres bajnokként visszavonult "Jungle Jim" Loscutoffról, aki valóban soha nem volt rest csapattársai védelmében földbe döngölni valamelyik ellenfelét, és elvégezni a palánk alatti piszkos munkát. Amilyen félelmetes jelenség volt a pályán Loscutoff, a pályán kívül olyannyira kedvelték, egy nagyhangú, jó humorú, jó kedélyű ember volt, akit csapattársai és a szurkolók is nagyon szerettek. Ennek megfelelően a Celtics vissza is akarta vonultatni 18-as mezszámát, de Loscutoff kérte, hogy tekintsenek el ettől, szerette volna ugyanis, ha későbbi Celtics-játékosok is viselik ezt a mezszámot (végül Dave Cowens mezszáma lett). Így hát a Celtics Loscutoff meze helyett egy "Loscy" feliratú zászlót húzott fel a Boston Garden mennyezetére, Jim becenevét "visszavonultatva". Jim Loscutoff 2015 decemberében, 85 éves korában hunyt el.

Clyde Lovellette. Háromszoros NBA-bajnokként vehetett búcsút az aktív játéktól az 1954-ben a Minneapolis Lakersszel, 1963-ban és 1964-ben a Boston Celticsszel csúcsra érő, korábbi négyszeres All-Star magasember. Bár utolsó idényében szintén csak kiegészítő ember volt már a Celticsnél (az alapszakaszban 45 mérkőzésen 6.7 pont, 2.8 lepattanó, a nagydöntőben két meccsen került pályára) 11 éves karrierje során több, mint 11 ezer pontot szerzett Lovellette, akit 1988-ban a Hall of Fame tagjai közé is beválasztottak. Visszavonulását követően volt testnevelő tanár, foglalkozott nehéz sorsú gyerekek oktatásával, volt ajándékbolt- és autókereskedés-tulajdonos, de még seriff is egy indianai kisvárosban. 2016 márciusában halt meg, 86 éves volt.

Johnny McCarthy. Új embere volt 1963/64-ben a Celticsnek a 30 éves, utolsó NBA-idényét futó McCarthy. Karrierjét még 1956-ban kezdte a Rochester Royals színeiben, 1959-ben a St. Louis Hawkshoz igazolt, akikkel 1960-ban és 1961-ben is szerepelhetett az NBA-döntőben (a Celtics ellen ugyebár mindkétszer veszítettek). Miután lehúzott egy szezont az NBA riválisának szánt, de két idény után megszűnő ABL-ben, NBA-bajnokként fejezhette be pályafutását a Celtics marginális szereppel bíró cserejátékosaként. Az 1971/72-es idényben volt egy rövid ideig szülővárosa csapata, a Buffalo Braves vezetőedzője az NBA-ben. Szomorú update (2020.05.19.): Johnny McCarthy 2020. május 9-én, 86 éves korában elhunyt.

Willie Naulls. Szintén új igazolása volt a Bostonnak a veterán Naulls, aki még 1956-ban volt újonc a St. Louis Hawks színeiben, de még ugyanabban az idényben a New York Knickshez küldték, ahol már második szezonjában bekerült a keleti All-Star csapatba. 1960 és 1962 között aztán még zsinórban háromszor volt ott az All-Star-meccsen, miközben remek statisztikákat szállított (21.4, 23.4, 25.0 pont-, 14.2, 13.6, 11.4-es lepattanó-átlagok). Csapatszinten ugyanakkor nem sok sikert könyvelhetett el, így egy San Francisco Warriorsnál töltött féléves kitérőt követően csatlakozott hát a Celticshez. A nagydöntőben volt 16 és 18 pontos teljesítménye is.

Frank Ramsey. Jim Loscutoff mellett egy másik klublegenda, a 32 éves Frank Ramsey is visszavonult 1964-ben, hét bajnoki aranygyűrűvel a zsebében. A Celtics mindenese utolsó évében már csak 16 percet kapott meccsenként, 8.6 pontot és 3 lepattanót átlagolva, stílszerűen zárta azonban játékos-pályafutását, hiszen karrierje utolsó meccsén, a nagydöntő ötödik találkozóján 18 pontot szórva a Celtics második legeredményesebb dobója volt. Amikor Red Auerbach 1966-ban távozott a Boston kispadjáról, első választása Ramsey lett volna az utódjaként, ő azonban nemet mondott, mondván, hogy több időt szeretne a családjával tölteni. Később aztán csak belefogott az edzősködésbe, 1971-ben az ABA-ben döntőt játszott a Kentucky Colonels trénereként (ellenfelük a Utah Stars volt, akiknek kispadján Ramsey volt csapattársa, Bill Sharman ült). Miután a Colonels elveszítette az ABA-döntőt, Ramsey rövid edzői pályafutása véget is ért, a civil életben épített magának karriert, egészen az elmúlt évtizedig Kentucky államban volt bankigazgató. A Halhatatlanok Csarnokába 1982-ben választották be. Szomorú update (2018.07.10.): Frank Ramsey 2018. július 8-án, öt nappal 87. születésnapja előtt elhunyt.

Bill Russell. Ugyan a negyedik egymást követő évben már nem sikerült bezsebelnie az MVP-díjat a Celtics centerének, továbbra is kihagyhatatlan volt az All-Star-meccsről és tagja volt az All-NBA Second Teamnek is, emellett ő volt az egész liga legjobb lepattanózója (meccsenként 24.7). A nagydöntőben hatékonyan védekezett legnagyobb riválisa, Wilt Chamberlain ellen, aki bár az alapszakasz során 36.9 pontot átlagolt, a finálé során minden mérkőzésen szezonátlaga alatt maradt.

Tom "Satch" Sanders. K.C. Jones és Russell mellett Sanders felelt a Celtics védekezésének működtetéséért, nagyot küzdött a fináléban Chamberlainnel, valamint Tom Mescheryvel és Nate Thurmonddal is, az öt meccsből háromszor is kipontozódott a nagy küzdelemben. Az alapszakasz során a negyedéves bedobó 11 pontot és 8 lepattanót átlagolt mérkőzésenként.

Larry Siegfried. A Celtics új csereirányítója fordulatos események eredményeképp került Bostonba. Siegfried sztárjátékos volt az Ohio State egyetemen, akikkel 1961-ben az NCAA döntőjébe is bekerült, ott azonban esélyesebbként veszítettek a Cincinnati Bearcats ellen. Ez Siegfriedet annyira megviselte, hogy miután az 1961-es drafton épp a Cincinnati Royals választotta ki, ő nem volt hajlandó Cincinnatiban játszani, és inkább a rivális ligába, az ABL-be szerződött. Itt a többek között Bill Sharman által edzett Cleveland Pipers játékosaként megnyerte az 1962-es bajnoki címet, ám az ABL nem sokkal később csődbe ment, Siegfried játékjoga pedig a St. Louis Hawkshoz került. A Hawks nem akarta alkalmazni, és kivágta, ez ismétcsak megviselte Siegfriedet, aki hátat is fordított a profi kosárlabdának, és középiskolai tornatanárként kezdett dolgozni. Volt egyetemi csapattársa, John Havlicek azonban meggyőzte Red Auerbachot, hogy adjon neki egy esélyt, ő pedig kemény védekezésével és szorgos játékával elnyerte a mester bizalmát.

Vezetőedző: Red Auerbach.

Az ember, akit Michael Jordan előtt draftoltak

A héten, március 17-én ünnepli 56. születésnapját Sam Bowie, az az egykori NBA-játékos, akire sajnálatos módon már csak azért emlékeznek szerte a világon, mert őt választotta ki az 1984-es draft 1/2-es pickjével a Portland TrailBlazers - az 1/3-as pozícióban így a Chicago Bullsé lett Michael Jordan játékjoga. Írásunkban visszatekintünk nem csak Bowie karrierjére, hanem a kosárlabda-történeti fordulópontnak számító 1984-es NBA-draftra is.

Mai ismereteink birtokában már nehezen hihető, de az 1984-es NBA-draftot megelőzően korántsem a North Carolina egyetem ifjú sztárja, Michael Jordan volt a konszenzusos 1/1-es választás. A csapatépítés első számú szabálya ugyanis még a '80-as évek NBA-jében is úgy hangzott: "Végy egy jó centert!". Ebből kifolyólag az évtized során a legjobban a ligába várt egyetemi sztárok - Ralph Sampson, Hakeem Olajuwon, Patrick Ewing vagy David Robinson - kivétel nélkül centerek voltak.

Michael Jordan a North Carolina egyetem mezében (sportsmockery.com)

1984 volt az utolsó év a "draft lottery" bevezetése előtt. Hogy kié lesz az 1/1-es draftjog, az pénzfeldobással dőlt el a Keleti és a Nyugati Főcsoport legrosszabb mérlegével végző két csapat között. A vizsgált évben Keleten az Indiana Pacers, Nyugaton a Houston Rockets (akik egyébként az előző évi, 1983-as játékostoborzón is elsőként választhattak, akkor Ralph Sampsont hozták el) zárt utolsóként, a Pacers pickjét ugyanakkor egy 1981-es játékoscserének köszönhetően a Portland TrailBlazers birtokolta.

A Blazers 1979 óta vágyott egy új franchise-center érkezésére, ekkor történt ugyanis, hogy sorozatos sérüléseit követően a legendás középjátékos, Bill Walton botrányos körülmények közepette elhagyta Portlandet. A Blazers fente is a fogát Olajuwonra, aki tökéletes párosítás lett volna egy évvel korábban draftolt tehetséges ifjú dobóhátvédjük, Clyde Drexler mellé, Drexler és Olajuwon ráadásul jól ismerték egymást, hiszen a houstoni egyetemen csapattársak voltak. Nem volt ugyanakkor szerencséje az oregoniaknak, a pénzfeldobást a Rockets nyerte, és tudni lehetett, hogy ők is a nigériai születésű, ekkor még "Akeem" néven futó későbbi legendát fogják első helyen elvinni.

Akeem Olajuwon és Clyde Drexler a Houston egyetem mezében (sportstalkflorida.com)

Hogy Michael Jordan kiemelkedő tehetség, azt ekkor sem vitatta senki NBA-berkekben, a Blazers ugyanakkor úgy látta, hogy egyszerűen nem fér be a csapatba, hiszen kettes poszton a jövő emberének szánt Drexler mellett a kétszeres All-Star Jim Paxson (All-NBA Second Team-tag 1984-ben) is ott pattogtatott. Meglevő centerük, Mychal Thompson kiváló játékos volt ugyan, de 208 centis magasságával túl alacsonynak vélték ahhoz, hogy eredményesen tudjon fellépni a Lakers és Kareem Abdul-Jabbar ellen (márpedig akkoriban Nyugaton ez volt az első számú szempont egy bajnoki címre vágyó csapat középjátékosának megítélésénél), és maga Thompson is jobb szeretett volna lekerülni a négyes posztra. A Blazers tehát hiába maradt le Olajuwonról, továbbra is elszánt volt a tekintetben, hogy centert akar draftolni, és nem érdekli őket Jordan, ezt az is mutatja, hogy Wayne Coopert, Thompson cseréjét nem sokkal a draft előtt a Denverhez küldték, és az ügylet során egy újabb pontszórót, a hármas-négyes poszton bevethető Kiki Vandeweghe-t szerezték meg.

A 216 centi magas, ennek ellenére kimondottan jó mozgású, jól passzoló és atletikus Sam Bowie papíron tökéletesen illeszkedett a Blazers által megálmodott jövőképbe. A Kentucky egyetemről érkező magasember a '70-es évek végén az egyik legkeresettebb középiskolás játékos volt az országban, és egyetemi pályafutása is nagyszerűen indult, ám második idénye során eltörte a lábát, majd sérülten is játszott még hetekig - ennek eredménye egy műtét, majd két teljes évig tartó (!) kényszerpihenő volt. Bowie 1983-ban tért vissza a pályára a Kentucky színeiben, 10 pontot és 9 lepattanót átlagolva csapatával az NCAA Final Four mezőnyébe jutott, és az All-American második csapatba választották - úgy tűnt tehát, Bowie egészséges és készen áll arra, hogy az NBA-ben játsszon.

A Blazers persze korábbi kétéves kihagyása miatt fázott egy kicsit Bowie kiválasztásától, így még a draft előtt egy hét óra hosszan tartó (!) vizsgálatnak, tesztelésnek vetették alá korábban sérült lábát, a tesztek után azonban azt állapították meg, hogy Sam bírja a terhelést, minden rendben vele. Érthetetlen, hogy annak ellenére, hogy a Blazers szemmel láthatóan fel tudta mérni a Bowie választásával járó kockázatot (azért egy hétórás orvosi vizsgálat nem mondható megszokottnak), és még mindig ott volt számukra a lehetőség, hogy a rizikós vállalás helyett inkább a több fórumon is az 1984-es év legjobb egyetemi játékosának választott Jordant vigyék el, kitartottak előzetes elhatározásuk mellett. Így hát miután 1984. június 19-én az első NBA-draftját felkonferáló David Stern az első helyen Akeem Olajuwon kiválasztását jelentette be, a második pick végül valóban az ezen kissé maga is csodálkozó Sam Bowie lett.

Sam Bowie, David Stern és Aakem Olajuwon az 1984-es drafton (nydailynews.com)

Rod Thorn, a Bulls akkori GM-je későbbi visszaemlékezéseiben bevallotta, hogy ők maguk is sokáig gondolkodtak azon, mit csináljanak az 1/3-as pickkel - hogy, hogy nem, a Bulls is elsősorban egy centert szeretett volna draftolni, ám valószínűsíthető volt, hogy az első két helyen a Rockets és a Blazers Olajuwont és Bowie-t is elviszi előlük, így aztán sokáig azon voltak, hogy elcseréljék a picket egy középjátékosra. Olyan magasembereket szerezhettek volna meg érte, mint a seattle-i Jack Sikma, a Golden State-ből Joe Barry Carroll vagy a San Diego Clippersből Terry Cummings - remek játékosok, de egyikük sem egy eget rengető név. Ennek ellenére egyik üzlet sem jött össze. 

Ahogy közeledett a draft, úgy emelkedett aztán Jordan ázsiója, egyre többen kilincseltek hirtelen az 1/3-as draftjogért: az egyik legkitartóbb kérő a Philadelphia 76ers volt, akik többek között az 1983-as bajnokcsapatuk egyik kulcsemberét, Andrew Toney-t, majd pedig magát a legendás Dr. J-t, az öregedő Julius Ervinget is felajánlották a pickért cserébe; a Dallas pedig All-Star hátvédjével, az előző idényben közel 30 pontot átlagoló Mark Aguirre-rel próbálkozott. Talán a Bulls a fokozódó érdeklődés hatására döntött végül úgy, hogy megtartja a picket, és valamelyik center hajkurászása helyett mégiscsak elviszi Jordant. (Történelmi kontextusban Sam Bowie biztosan jobban jár, ha megvalósult volna az az abszurd szcenárió, hogy a Bulls is elmulasztja MJ kiválasztását mondjuk Terry Cummings megszerzése érdekében.)

Sam Bowie első NBA-szezonja egyáltalán nem sikerült rosszul: 76 meccsen 10 pontot, közel 8 lepattanót, 3 gólpasszt és 3 blokkot átlagolt, ő volt az egész liga harmadik legjobb dobásblokkolója. Bowie bekerült ezzel az All-Rookie First Team soraiba, teljesítménye azonban így sem volt összehasonlítható az Év Újonca díjat utcahosszal elhódító, és a Bullst egyből a rájátszásba vezető Jordanével. A Blazers reményei, hogy Bowie idővel beváltja a hozzá fűzött reményeket, és valóban franchise-centerré fejlődik, Sam második idénye során sajnos szertefoszlottak: Bowie 38 meccs lejátszása után eltörte a bal lábát. A sérülések ezt követően egészen elképesztő módon, sorozatosan jöttek: hiába épült fel és tért vissza Sam, 1986/87-es szezonból mindössze öt mérkőzés ment le, amikor ismét megsérült a fiatal center, ezúttal a jobb lábát törte. Egy év kihagyás után, az 1987-es előidény során melegítés közben megint fájdalmat érzett a jobb lábában, újabb fáradásos töréssel diagnosztizálták - a teljes 1987/88-as idényt kihagyta, 1988/89-ben is csak 20 meccsen tudott pályára lépni. Ezek voltak az utolsó szereplései portlandi mezben, a Blazers 1989 nyarán a New Jersey Netshez cserélte.

Szomorú, de sajnos gyakori látvány: a sérült Sam Bowie (kentucky.com)

Bár Bowie négy New Jersey-ben töltött éve során relatíve egészséges tudott maradni, és szép számokat is hozott (közel 15 pont, 10 lepattanó és 2 blokk meccsenként 1989/90-ben), elfeledett ember lett, akit ekkorra már hatalmas "bust"-nak könyveltek el a szupersztárrá fejlődött Jordan előtti kiválasztása miatt. 1993-ban (amikor MJ, immár háromszoros bajnokként, váratlanul visszavonult), Sam Bowie-t a Los Angeles Lakershez cserélte a New Jersey Nets, ahol még két évet eltöltött cserecenterként, ismét sok sérüléssel kínlódva. 1995-ben (amikor Jordan visszatért a pályára, és újabb három bajnoki cím megszerzése várt még rá) Sam Bowie befejezte kosárlabda-pályafutását, és úgy döntött, inkább lóversenyeztetéssel fog foglalkozni a jövőben.

Minden idők legnagyobb draft-buktája lenne-e Sam Bowie kiválasztása? Ha összehasonlítjuk Bowie karrier-statisztikáit (10 szezon, 10.9 pont, 7.5 lepattanó, 1.8 blokk, 14.6 PER) olyan, vele egy kategóriába sorolt nagy melléfogásokéval, mint Michael Olowokandi (9 szezon, 8.3/6.8/1.4, 10.7 PER), az ugyebár Jordan által draftolt Kwame Brown (12 szezon, 6.6/5.5./0.6, 12.5 PER), Darko Milicic (10 szezon, 6.0/4.2/1.3, 12.3 PER) vagy a Blazers történetének másik nagy befürdése, Greg Oden (3 szezon, 8.0/6.2/1.2, 18.7 PER), megállapítható, hogy Bowie számai egy kivétellel minden vizsgált "bust" minden vizsgált mutatóját meghaladják. Ráadásul Sam barátunk védelmében mind a sérülés-kártya (Oden), mind a "nem tehet róla, hogy ilyen magasan draftolták"-kártya (Milicic, vagy épp a közelmúltból Anthony Bennett) kijátszható.

Bowie és Olajuwon harca a pályán (nba.com)

Kétségtelenül az sem tett jót Bowie történelmi megítélésének, hogy Jordanen kívül még olyan legendák is őutána keltek el a drafton, mint Charles Barkley vagy John Stockton, illetve olyan All-Starok, mint Alvin Robertson, Kevin Willis vagy Otis Thorpe. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy bár az 1984-es draftot minden idők három legerősebbje közé sorolják, még így is három totális bukta szerepelt az első tíz kiválasztott között: a hatodikként elhozott Mel Turpin öt éves NBA-pályafutása során végig súlyproblémákkal küzdött (soha nem tudta feldolgozni a karrierje során őt ért kritikákat, pár évvel ezelőtt öngyilkos lett), a nyolcadik helyen draftolt Lancaster Gordon négy színtelen-szagtalan idényt játszott a Clippersnél, majd kikopott a ligából, az 1/10-es kiválasztott, Leon Wood pedig karrierje nagy részét a CBA-ben és Európában töltötte.

Legyünk igazságosak, Sam Bowie nem volt rossz kosárlabdázó, csak épp irdatlanul balszerencsés két tekintetben is: az egyik a sérülések, a másik pedig az, hogy a közvetlenül utána kiválasztott játékosból minden idők legjobbja vált. Mindez csak annyit bizonyít, hogy akárcsak az élet bármely területén, az NBA-ben is csak akkor érhet fel a csúcsra valaki, ha az egészség és a szerencse sem pártol el mellőle az út során.

1963: Bob Cousy búcsúja, a Lakers keserve

Újabb év, újabb bostoni bajnoki cím, ismétcsak a Los Angeles Lakers legyőzésével. 1963-ban lépett utoljára pályára a Celtics színeiben a legendás kosárlabda-varázsló, Bob Cousy, és akárcsak két évvel korábban állandó hátvédtársa, Bill Sharman, a rendkívüli népszerűségnek örvendő "Cooz" is bajnoki címet nyerve léphetett le a színről.

Az immáron négyszeres címvédő Boston Celticsnek nem volt rossz dolga 1962/63-ban sem, hiszen egy újabb jövőbeli Hall of Famer, az újonc John Havlicek, valamint a korábbi négyszeres All-Star, Clyde Lovellette csatlakozott a keretükhöz 1962 nyarán. 58 mérkőzést nyertek meg az alapszakaszban, és természetesen az élen végeztek Keleten, ahonnan Wilt Chamberlain és a Warriors a franchise San Franciscóba költözése következtében átkerült Nyugatra, helyükre pedig "odaátról" Oscar Robertson és a Cincinnati Royals érkezett. "Big O" és a Royals volt a Celtics ellenfele a csoportdöntőben is, a Kelták nagy csatában, 4-3 arányban kerekedtek felül, és jutottak ismét a fináléba.

Nyugaton Elgin Baylor és Jerry West Los Angeles Lakerse volt a legjobb, mögöttük az egy év kihagyás után ismét a playoffba jutó, továbbra is Bob Pettit vezette, masszív St. Louis Hawks végzett. Wilt Chamberlain hiába átlagolt ebben a szezonban is csillagászati 44.8 pontot és 24.3 lepattanót mérkőzésenként, csapata, a Warriors első Nyugaton töltött szezonjában a rájátszásba sem tudott bekerülni. A Lakers és a Hawks szintén egy hétmeccses párharcot vívott a nyugati "kisdöntőben", mely a Lakers győzelmével ért véget.

A döntő a Celtics győzelmével vette kezdetét, és azzal is folytatódott, Sam Jones, Tom Heinsohn és Bill Russell vezérletével a címvédő mindkét otthoni mérkőzését behúzta (117-114, 113-106), és 2-0-ás vezetéssel utazhatott LA-be. Jerry West 42, Elgin Baylor 38 pontot szórt a harmadik találkozón, a Lakers húsz ponttal nyert (119-99) és szépített, de a negyedik összecsapáson ismét a Celtics diadalmaskodott, szoros csatában (105-108), Heinsohn 35 pontjának köszönhetően, így hát magabiztosan térhetett vissza Bostonba a címvédő. Meglepőt húzott ugyanakkor a Lakers, Baylor 43 pontot dobott, West 32-vel zárt, csapatuk pedig győzni tudott idegenben az ötödik meccsen (119-126). Egyenlíteniük azonban már nem sikerült. A hatodik mérkőzésen az újonc Havlicek vezérletével végig a Boston vezetett, ám a Lakers egy pontra felzárkózott a negyedik negyedben, miután az utolsó bostoni meccsét játszó Cousy egy bokasérülés miatt kiállni kényszerült. A veterán irányító azonban vissza tudott térni öt perccel a vége előtt, ez pedig újabb lendületet adott a Celticsnek, a címvédő 112-109-re megnyerte idegenben a találkozót, a 35 éves Cooz pedig hatszoros bajnokként hajíthatta a végső dudaszó pillanatában az égbe a labdát.

Hátsó sor: Frank Ramsey, Gene Guarilia, Tom "Satch" Sanders, Tom Heinsohn, Clyde Lovellette, John Havlicek, Jim Loscutoff, Dan Swartz, Buddy LeRoux segédedző.
Elülső sor: K.C. Jones, Bill Russell, Walter A. Brown tulajdonos, Red Auerbach vezetőedző, Lou A.R. Pieri társtulajdonos, Bob Cousy, Sam Jones.

Bob Cousy. Az öreg Cousy 35 évesen is ott volt a keleti All-Star csapatban, és az All-NBA Second Team soraiba is bekerült, ugyanakkor már az idény előtt bejelentette, hogy annak végén befejezi, így hát utolsó alapszakasz-mérkőzésén végig őt ünnepelte a telt házas bostoni publikum, 20 perces búcsúbeszédét őrületes ováció követte a stadionban, sőt, még John F. Kennedy elnök is táviratozott neki, sportemberi nagyságát méltatva. Miután abbahagyta a játékot, a Boston College főiskolán edzősködött hat éven keresztül, majd 1969-ben trénerként tért vissza az NBA-be, sőt, az 1969/70-es szezonban, 41 évesen 7 meccs erejéig játékosként is pályára lépett az általa edzett Cincinnati Royals színeiben. Bár a jegyeladásokon meglátszott Cousy visszatérése, a csapat gyenge maradt, 1973-ig egyszer sem sikerült bekerülnie a rájátszásba az 1972-től kezdve már Kansas City-Omaha Kings néven szereplő gárdának, mely végül kirúgta Cousyt. Az egykori irányító ezt követően több könyvet is írt a kosárlabdáról, jelöltette magát kongresszusi képviselőnek, volt elnöke egy amerikai labdarúgó-ligának, és konkrétan a Kosárlabda Hírességek Csarnokának is (ahová őt magát 1971-ben választották be), játszott a Nick Nolte, Shaquille O'Neal és Penny Hardaway főszereplésével készült Blue Chips című 1994-es filmben, és a hetvenes évek óta szakkomentátorként hallható néha Celtics-meccsek közvetítései során. A 88 éves Cousy jelenleg is Massachussets államban él.

Gene Guarilia. Szintén az utolsó éve volt a Celticsnél a kiegészítő szereppel bíró kiscsatárnak, aki az 1962-es nagydöntőben végrehajtott hőstettei után az 1963-as rájátszásban már nem kapott ismét szerepet, és az alapszakasz során is csak 11 mérkőzésen került pályára. Az NBA-ben többé nem játszott, de az EPBL (Eastern Professional Basketball League) nevű alsóbbrendű ligában még lehúzott egy idényt, majd testnevelő tanárként dolgozott évtizedekig. 2016 novemberében, 79 éves korában hunyt el.

John Havlicek. A csehszlovák bevándorlók gyermekéből "Hondo" becenéven legendává váló Havliceket az 1962-es draft 7. pickjével választotta soraiba a Celtics, ő pedig már újoncidényében kiváló teljesítményt nyújtott, bekerült az All-Rookie Teambe, átlag 14.3 pontot és 6.7 lepattanót termelve mérkőzésenként, miközben a Celtics hatodik embereként sokoldalúságáról és rendkívüli munkabírásáról is tanúságot tett. A nagydöntőben a sorozatot lezáró hatodik meccsen volt a legeredményesebb, 18 pontot szerezve. Kevesen tudják róla, hogy az NBA-be kerülése előtt kis híján NFL-játékos lett, ugyanis a Cleveland Browns is draftolta az amerikaifutball-ligában, de a szezon kezdete előtt szabadlistára tették, így kerülhetett végül a Celticshez.

Tom Heinsohn. A jó öreg Tommy játékideje, pont- és lepattanóátlagai is csökkentek az előző szezonhoz képest, ennek ellenére ebben az idényben is All-Star, és az All-NBA második csapat tagja volt. A nagydöntő negyedik mérkőzésén 35, a hatodik találkozóján 22 ponttal volt a Celtics legjobb dobója, de volt még 26, illetve 23 pontos mérkőzése is a sorozatban, mondhatni tehát, hogy sikerült a szokásos formáját hoznia.

K.C. Jones. Számai továbbra sem voltak szemet gyönyörködtetőek (1962/63-ban meccsenként 7 pont, 3 lepattanó, 4 gólpassz), ugyanakkor a karrierje eddigi öt szezonjában szorgalmasan tanuló Jones nagy feladat előtt állt, hiszen Bob Cousy visszavonulásával őrá várt a következő idénytől az immáron hatszoros bajnok Celtics kezdő irányító pozíciója.

Sam Jones. 19.7 pontos átlagával a dobóhátvéd volt a Celtics legjobb pontszerzője az alapszakasz során, ugyanakkor ebben az idényben nem kapott meghívást az All-Star mérkőzésre. A rájátszásban már közel 24 pontot dobott meccsenként, a döntő első három meccsén ő volt a bostoniak legeredményesebb játékosa 29, 27, illetve 30 ponttal, az ötödik találkozón pedig 36 egységig jutott, igaz, ezt a mérkőzést a Celtics pont elveszítette.

Jim Loscutoff. Utolsó előtti szezonjában már a 10 percet sem érte el a 33 éves Loscutoff játékideje, az alapszakaszban 63, a Cincinnati elleni kőkemény keleti döntőben mind a hét, a Lakers elleni fináléban viszont már csak három mérkőzésen került pályára a közkedvelt verőember.

Clyde Lovellette. A 33 éves, ekkorra már négy All-Star szereplést begyűjtő Lovellette, aki fénykorát az ötvenes években élte, és még a Minneapolis Lakers játékosaként volt bajnok 1954-ben, valamint az All-NBA Second Team tagja 1956-ban, levezetni érkezett Bostonba a St. Louis Hawkstól, akiknek színeiben 1960-ban és 1961-ben is ott volt a pályán a csapat Celtics ellen elveszített nagydöntőjében. Karrierje legalacsonyabb számait produkálta 1962/63-ban (átlag 10 perc alatt 6 pont, 3 lepattanó), de így is ő lett a világtörténelem első kosárlabdázója, aki a Lakersszel és a Celticsszel egyaránt tudott nyerni bajnoki címet.

Frank Ramsey. Jim Loscutoffhoz hasonlóan utolsó előtti szezonját futotta ekkor már a Celtics korábbi legfőbb hatodik embere és mindenese, Ramsey, akinek játékideje és funkciói jelentős részét átvette már ebben az idényben az újonc John Havlicek. Az alapszakaszban Ramsey 11 pontot átlagolt, a rájátszásban viszont tovább csökkent a szerepe, a döntő második meccsén hozott 13 egység volt a legkiemelkedőbb ponttermése.

Bill Russell. Zsinórban harmadjára, karrierje során negyedszerre kapta meg az alapszakasz MVP-díját a Celtics centere, ott volt az All-Star meccsen és ezúttal végre ő, és nem a rájátszásba sem bekerülő Wilt Chamberlain nyerte el az All-NBA First Team centerposztját. Az alapszakaszban hozott 16.8 pont, 23.6 lepattanós átlagaira ezúttal is rá tudott tenni még egy lapáttal a rájátszásban, 20 pontos és 25 lepattanós átlagteljesítményével vezette újabb bajnoki címre az övéit.

Tom "Satch" Sanders. A harmadéves védekező-specialista ismét odatette magát támadásban is a nagydöntőben, 14, 16, 17 és 18 pontos mérkőzése is volt a fináléban, így aztán mindkét palánk alatt sok kellemetlenséget okozott a Lakersnek.

Dan Swartz. A Celtics még az 1956-os draft negyedik körében választotta ki a négyes poszton bevethető Swartzot, aki viszont évekig egyéb ligákban szerepelt (National Industrial Basketball League, illetve a '60-as évek elején az NBA riválisának szánt, de két év után becsődölő American Basketball League), mielőtt 1962-ben csatlakozott volna a Keltákhoz. Nem sok sót evett meg aztán a Celticsnél, sokadik cserejátékos volt az 1963-as bajnokcsapatban, majd be is fejeződött profi pályafutása. 1997-ben halt meg, 62 éves volt.

Vezetőedző: Red Auerbach.

1962: Hiába az őrületes rekordok, megint a Boston a bajnok

Az 1961/62-es NBA-szezon elképesztő egyéni teljesítményeket hozott, ebben az idényben került sor Wilt Chamberlain 100 pontos mérkőzésére és ekkor produkálta mostanság sokat emlegetett tripla-dupla szezonátlagát Oscar Robertson. Csapatszinten azonban mindettől függetlenül folytatódott a Boston Celtics egyeduralma, sorozatban negyedik bajnoki címüket szerezték a Kelták.

Elképesztően gyors tempó, rengeteg rádobás, sok pont és még több lepattanó - a támadóidő 1954-es bevezetésének hatása mondhatni kicsúcsosodott 1961/62-re, amikorra a játék sebessége olyan mértékben nőtt meg az NBA-ben, ami azelőtt és azóta sem látott egyéni statisztikákat eredményezett. Wilt Chamberlain, a Philadelphia Warriors centere 1962. március 2-án a New York Knicks elleni győztes meccsén 100 pontot szerzett (épp ezen a héten volt e mérkőzés 55. évfordulója), és NBA-történelmi csúcsot jelentő 50.4 pontos szezonátlagot produkált. Oscar Robertson, a Cincinnati Royals másodéves irányítója átlag 30.8 ponttal, 12.5 lepattanóval és 11.4 gólpasszal tripla-dupla szezonátlagot ért el (ezt üldözi most, 55 évvel később az Oklahoma City Thunder sztárja, Russell Westbrook). Elgin Baylor a Los Angeles Lakersből 38.3 pontot és 18.6 lepattanót tett a közösbe úgy, hogy sorkatonai szolgálata miatt csak 48 alapszakasz-meccsen lépett pályára. Walt Bellamy, a ligához újonnan csatlakozó Chicago Packers centere 31.6 pontot és 19 lepattanót átlagolva lett az Év Újonca.

Ebben az őrületben is meg tudta őrizni stabilitását a háromszoros bajnoki címvédő Boston Celtics, akik az immáron 80 meccsből álló alapszakasz során 60 győzelmet arattak, szellemi vezérük, Bill Russell zsinórban másodszorra kapta meg a Legértékesebb Játékos díját. A Celtics mögött Chamberlain és a Warriors végzett másodikként 49 győzelemmel, a két gigász a keleti csoportdöntőben össze is csapott, párharcuk a Celtics hétmeccses sorozatban aratott, 4-3 arányú győzelmével zárult. Nyugaton eközben egyfajta korszakváltás történt, az öt év alatt négy nagydöntőt játszó St. Louis Hawks a rájátszásba sem jutott be, a Baylor és Jerry West vezette Los Angeles Lakers 54 győzelmével végzett a csoport élén, majd a playoffban legyőzték a Robertsont és a Cincinnati Royalst kiejtő Detroit Pistonst, és 1959 utáni első fináléjukra készülhettek.

A első Boston Celtics-Los Angeles Lakers döntő (három évvel korábban a Lakers még Minneapolisban játszott, és akkor simán, 4-0 arányban kikaptak a Bostontól) epikusra sikeredett. A Celtics szerzett vezetést az első meccsen (122-108, 1-0), majd a Lakers Jerry West 40, valamint Baylor 36 pontjával győzni tudott Bostonban a második mérkőzésen, és ezáltal egyenlített (122-129, 1-1). A harmadik találkozón, immáron Los Angelesben West három másodperccel a találkozó vége előtt ellopta a labdát Sam Jones bedobásánál, végigfutott a pályán, és buzzer-beater kosarával a Lakers átvette a vezetést a sorozatban (117-115, 1-2). A Celtics persze egyenlített a következő összecsapáson (103-115, 2-2), de a Bostonban rendezett ötödik menetben még a Kelták elképesztő védekezése sem tudta megállítani Elgin Baylort, aki 61 pontot dobott (ez a mai napig fennálló NBA-döntőbeli rekord!), és mellé még 22 lepattanót is szerzett, győzelemre vezetve az övéit (121-126, 2-3). Los Angeles ünnepre készült a hatodik mérkőzésen, de Sam Jones 35 pontjának köszönhetően a Celtics győztesen távozott Hollywoodból (105-119, 3-3), és kiharcolta a mindent eldöntő hetedik meccset.

A mindent eldöntő hetedik meccs pedig az egyik legemlékezetesebb összecsapás lett az NBA történetében. A felek végig fej-fej mellett haladtak Bostonban, a negyedik negyednek 75-75-ös döntetlen állásról vágtak neki. A Celtics ezután elhúzott, de a Lakers 88-88-nál kiegyenlített, ráadásul Baylort ezúttal sem lehetett tartani, a dobógép 38 pontnál járt, Tom Heinsohn, Tom "Satch" Sanders és Jim Loscutoff egyaránt kipontozódott már róla. A helyükre beálló sokadik csereember, Gene Guarilia azonban hősies védekezést mutatott be Bayloron, így Russell és Sam Jones vezetésével ismét a Boston tett szert előnyre. A Celtics 100-96-ra vezetett egy perccel a vége előtt, ám Frank Selvy, a Lakers hátvédje két kosarával a vendégek ismét egalizáltak, majd Frank Ramsey elrontott dobása után a győzelemért támadhattak! Selvy azonban elhibázta a győztesnek szánt tempót (elmondása szerint őt Bob Cousy, Baylor elmondása szerint őt meg Russell és Sam Jones egyaránt faultolta az utolsó támadás során, de a bírók sípja néma maradt), következett a hosszabbítás, ahol a holtfáradt Baylor már nem tudott betalálni, a Boston 110-107-re begyűrte a Lakerst, és ismét bajnok lett. Baylor 41, West 35 ponttal zárta a hetedik mérkőzést, a győztes csapatban Bill Russell 30 pontot és 40 lepattanót szerezve volt ismét a legfontosabb alkalommal a legjobb.

Hátsó sor: Frank Ramsey, Tom "Satch" Sanders, Tom Heinsohn, Bill Russell, Gene Guarilia, Jim Loscutoff, Carl Braun, Buddy LeRoux segédedző.
Elülső sor: K.C. Jones, Gary Phillips, Walter A. Brown tulajdonos, Red Auerbach vezetőedző, Louis A.R. Pieri társtulajdonos, Bob Cousy, Sam Jones.

Carl Braun. Utolsó NBA-szezonja erejéig csatlakozott a Celticshez az addigi teljes karrierjét a New York Knicksnél töltő, 34 éves Braun, aki ugyan percember volt már csupán a bajnokcsapatban, de az ötvenes években a liga legjobb hátvédjei közé tartozott. 1953 és 1957 között zsinórban ötször volt ott az All-Star mérkőzésen, tagja volt az 1953/54-es All-NBA második csapatnak (sőt, még az 1947/48-as All-BAA második csapatnak is), 1953-ban pedig nagydöntőt játszott a New Yorkkal. A visszavonulása után Wall Street-i brókerként dolgozó Braun 2010-ben, 82 éves korában halt meg.

Bob Cousy. Az utolsó előtti idényét futó legendás irányító természetesen ott volt még az All-Star mérkőzés kezdőcsapatában 1962-ben, de karrierje során először már nem fért be az All-NBA első csapatba, csak a második ötösben kapott helyt. A nagydöntőben volt azért 23 és 24 pontos teljesítménye is, és a hetedik meccs rendes játékidejének legvégén kulcsfontosságú védekezést mutatott be Frank Selvy ellenében (aki persze, mint azt fentebb már említettük, a mai napig esküszik rá, hogy Cousy faultolta).

Gene Guarilia. A csereember élete nagy pillanatát hozta el az 1962-es döntő hetedik mérkőzése, Guarilia volt ugyanis az, akit Red Auerbach pályára küldött Heinsohn, Satch Sanders és Jim Loscutoff kipontozódása után Elgin Baylor ellen védekezni a hetedik meccs hajrájában, ő pedig annak ellenére, hogy a döntő előző hat meccsén addig összesen egyetlen percet játszott, állta a sarat, hősies teljesítményével a mérkőzés után Bill Russell dicséretét is kiérdemelte.

Tom Heinsohn. "Tommy Gun" karrierje legmagasabb pontátlagát érte el az 1961/62-es alapszakaszban (22.1), ott volt az 1962-es All-Star meccsen, és az All-NBA Second Team soraiban úgyszintén. A nagydöntő második és ötödik meccsén volt ezúttal ő a Celtics legjobb dobója, 27, illetve 30 ponttal.

K.C. Jones. Megnövekedett játékidejét (közel 26 perc mérkőzésenként) 9.2 pontos, karriercsúcsot jelentő átlaggal, valamint meccsenkénti 4-4 lepattanóval és gólpasszal hálálta meg a negyedéves hátvéd 1961/62-ben, és persze a tőle megszokott kemény védekezést is hozta. A döntő hét meccséből négyszer is elérte a tíz pontot, miközben azt az igen hálátlan feladatot is el kellett látnia, hogy Jerry Westet fogja.

Sam Jones. Bill Sharman visszavonulásával a kezdő kettes pozícióját megöröklő Sam Jones pályafutása során 1962-ben volt először All-Star, átlag 18.4 pontot dobott meccsenként az alapszakaszban, a rájátszásban pedig több, mint húszat, és ekkoriban kezdett a liga egyik legjobb "clutch" játékosává válni. A Philadelphia Warriors elleni keleti döntő hetedik meccsén ő dobta a Celtics győztes kosarát Wilt Chamberlain fölött, a nagydöntő utolsó mérkőzésének hosszabbításában pedig öt pontot szerzett, és Bill Russellel együtt győzelemre vezette a Bostont annak ellenére, hogy a meccs rendes játékidejében borzalmasan dobott. A finálé első és hatodik meccsén is ő volt a Celtics legjobb dobója, a hetedik találkozón végül 27 pontig jutott.

Jim Loscutoff. Az igen kemény magasember átlag 5 ponttal, 4 lepattanóval és - K.C. Jones-hoz hasonlatos módon - a statisztikában nyomot nem hagyó lelkes játékkal, kemény védekezéssel volt továbbra is biztos pont a Celticsnél, bár 1962-ben már 32 éves volt, és játékideje egyre inkább csökkent.

Gary Phillips. Az újonc hátvédnek ez volt az egyetlen bostoni idénye, és egyetlen bajnoki címe is, 1966-ig tartó karrierje hátralevő részét a San Francisco Warriorsnál töltötte. Legjobb szezonja az 1963/64-es volt, amikor 10 pontot, 4 lepattanót és 3 gólpasszt átlagolt az abban az évben nagydöntőt játszó (és a Boston ellen elveszítő) Warriors színeiben. Manapság a 77 éves Phillips feleségével Texasban él.

Frank Ramsey. A mindig konzisztens Ramsey 1961/62-ben is menetrendszerűen szállította meccsenkénti 15 pontját és 5 lepattanóját. Bár a rájátszásban az ekkor már főleg hatodik emberként használt swingman nem volt olyan hatékony, mint az elmúlt évek során, amikor nagyon kellett, odatette magát, a nagydöntő mindent eldöntő hetedik meccsén 23 pontot szerzett.

Bill Russell. Karrierje legmagasabb, 18.9 pontos átlaga mellé 23.6 lepattanót szedett le mérkőzésenként az alapszakaszban Russell, ezzel ismét kiérdemelte az MVP-címet, de ismét csak az All-NBA második csapatba szorult Chamberlain mögött, aki az All-Star meccsen is kezdő volt Russell ellenében. A keleti csoportdöntőben aztán kiélezett csatában ismét felülkerekedett riválisán a Boston centere, a sorozat hetedik meccsén szokatlanul kevés, 22 ponton tartva a nagy Wiltet. A nagydöntőben is a hetedik meccs hozta el Russell legjobb teljesítményét, 30 pontja mellé leszedett 40 lepattanójával saját döntőbeli rekordját állította be.

Tom "Satch" Sanders. Az alapszakaszban 11 pontot és 9.5 lepattanót tett átlagosan hozzá a Celtics sikereihez, a rájátszásban pedig hasznos és lelkes védekezéssel segítette a Bostont a végső győzelemhez a másodéves kiscsatár, miközben olyan játékosokat kellett fognia, mint Elgin Baylor, vagy a keleti döntőben a Chamberlain melletti másik philadelphiai dobógép, Paul Arizin. Sanders a döntő hatodik meccsén 20 pontjával nyújtotta legjobb teljesítményét a sorozatban.

Vezetőedző: Red Auerbach.