"Pistol Pete" szomorú legendája

A mai napon lenne 70 esztendős, de sajnálatos módon már közel harminc éve nincs köztünk a hetvenes évek legnagyobb "showmanje", a kosárlabda varázslója, "Pistol Pete" Maravich. Azok, akik élőben láthatták játszani, megesküsznek rá, hogy Pete egy igazi őstehetség volt, de viszonylag rövid NBA-karrierje, annak relatív sikertelensége, és fájóan korai halála okán manapság ritkán merül fel Maravich neve minden idők legjobb NBA-játékosainak számbavételekor.

A Louisiana State egyetem (LSU) drukkerei nem igazán tudtak mit kezdeni 1967-ben a csapatuk színeiben pályára kocogó újonc, vézna, kócos-loboncos hajú gyerek látványával, akire ránézésre vagy három számmal nagyobb volt a rajta levő mez. Amint aztán hozzá került a labda, az ifjú Pete Maravich nekikezdett varázsolni: első egyetemi mérkőzésén 50 pontot, 14 lepattanót és 11 gólpasszt regisztráltak a neve mellé, és nem is nézett többé vissza.

Maravich apja, Petar "Press" Maravich korábban szintén kosárlabdázó volt, az NBA (pontosabban annak jogelődje, a BAA) legelső, 1946/47-es szezonjában a Pittsburgh Ironmen nevű, egyetlen idényt megélt csapatnál játszott, majd 1949-től kezdődően edzőként dolgozott. A keménykezű Press minden áron profi játékost akart faragni érzékeny lelkű fiából, Pete-ből, ennek megfelelően már egészen kis korától kezdve tanítgatta őt a kosárlabda alapjaira, kissé túlzásba vitt atyai szigorral kezelve mindezt. Pete ugyanakkor szemmel láthatóan fogékony volt a tanításra, középiskolásként, majd 1965-től 1967-ig az Edwards katonaiskola (!) játékosaként is kitűnt társai közül, és ekkoriban kapta az őt élete végéig elkísérő "Pistol" becenevet is (mivel dobásait ekkoriban egy egészen furcsa mozdulattal, a csípőjétől indította, mintha egy revolvert rántana elő). Állítólag olyan szintű megszállottja volt a kosárlabdának, hogy tinédzserkorában moziba is csak úgy ment, hogy egy kosárlabdát pattogtatott közben.

Press és Pete Maravich a Louisiana State University színeiben

Miután akkoriban az LSU-n edzősködő apja finom célzásokkal rávette Pete-et, hogy a Louisiana State hallgatója legyen (mondván, vagy az ő ösztöndíj-ajánlatukat fogadja el, vagy többé be se tegye lábát az atyai házba), az ifjabb Maravich rekordot rekordra halmozott: három egyetemi idénye alatt 44.2 pontos átlagot produkált, ami a mai napig fennálló csúcs. A szurkolókat, ellenfeleket, de saját csapattársait is ámulatba ejtette bravúros, hát mögötti, "no-look" passzaival, megállíthatatlan betöréseivel, és azzal, hogy gyakorlatilag a pálya bármely pontjáról tudott kosarat szerezni. Az immáron országos hírnévvel bíró Maravichet az 1970-es NBA-draft 1/3-as pickjével az Atlanta Hawks választotta soraiba.

Az ifjú Maravich megindul, mögötte Oscar Robertson

A Hawks mondhatni masszív középcsapat volt akkoriban, Maravichen kívül egy másik pontszóró hátvéd, "Sweet Lou" Hudson, valamint brusztolós, konzervatív magasemberek, Walt Bellamy és Bill Bridges köré épülve. A középcsapat szerepből nem is igazán tudtak kitörni, bár Hudson és Maravich a liga egyik legtöbb pontot szerző hátvédpárosát alkották, a Hawks négy idényből csak egyszer zárt pozitív mérleggel, amíg Maravich a csapat játékosa volt, és bár a playoffba így is bejutottak háromszor, mindannyiszor kiestek annak első körében. 1972/73-ban Pete 26.1 pontot és karriercsúcsot jelentő 6.9 gólpasszt, egy idénnyel később már 27.7 pontot átlagolt meccsenként, és mindkét szezonban All-Star volt, de miután 1974-ben az Atlanta nem került be a rájátszás mezőnyébe, a csapat az újjáépülés útjára lépett.

Maravich a Hawks mezében a Boston ellen

Kapóra jött mindez az NBA-hez újonnan csatlakozó New Orleans Jazznek. A mai Utah Jazz korai változata ugyanis Louisiana állam székhelyén, és Maravich egyetemi tündöklésének helyszínén, New Orleansban kezdte meg működését az 1974/75-ös NBA-szezonban, és ki más lett volna alkalmasabb a franchise arcának szerepére, mint a környéken istenként tisztelt Pistol Pete? A Jazz két játékos mellett öt draftjogot (ebből kettő elsőkörös volt, az 1974. és 1975. évi) adott az Atlantának Maravichért.

Természetesen totálisan új franchise-ként a Jazz első szezonja nem volt egy fáklyásmenet, mindössze 23 meccset nyertek, és Maravich is szenvedett kissé, karrierje leggyengébb mezőnyszázalékát hozta össze az 1974/75-ös idényben. Pistol Pete aztán beindult, bár egyre többet küszködött sérülésekkel, 1976-ban már 38 mérkőzésen aratott győzelmet a Jazzel, 25.9 pontos átlagával az egész liga harmadik legjobb dobója volt, és karrierje során először helyet kapott az All-NBA First Team soraiban. 1976/77-ben Maravich karrierje tán legjobb szezonját produkálta egyénileg, 31.1-es meccsenkénti pontátlagával ő lett az NBA azévi pontkirálya, 1977 februárjában karriercsúcsot jelentő 68 pontot dobott a New York Knicks ellen (simán elérhette volna a hetvenet is, ha két perccel a meccs vége előtt nem pontozódik ki). Sajnos azonban a Jazz Maravich hőstettei ellenére nem fejlődött tovább, 1977-ben 35 győzelemig jutottak, ráadásul a következő három évi összes első körös draftjogukat elcserélték a Lakersszel az öregedő hátvéd, Gail Goodrich játékjogáért (köztük az 1979-est, amelyet a Lakers Magic Johnson ledraftolására használt aztán fel).

Pete a New Orleans Jazz színeiben, sajnos már nem túl jó térdekkel

Innen már csak lefelé vezetett az út mind Maravich, mind a New Orleans Jazz számára. Pistol Pete ugyan 1977 után 1978-ban és 1979-ben is bekerült az All-Star-keretbe, de térdei kezdtek szétmenni, 1978-ban el is szakította a térdszalagjait. A pénzügyi gondokkal küszködő Jazz 1978/79-ben csak 26 mérkőzést tudott megnyerni, majd 1979 nyarán a franchise Utah-ba költözött, ahol a vezetőség már nem számolt a sérülések miatt lelassult és megfakult Pistol Pete szolgálataival. Miután 24 egymást követő mérkőzésen végig kispadozni kényszerült, a sértődött Pistolt a Jazz szabadlistára helyezte 1980 januárjában. Maravichet a Boston Celtics igazolta le, így karrierje során először egy igazi bajnokesélyes csapat játékosa lehetett az újonc szupersztár, Larry Bird oldalán. Nem tartott ugyanakkor sokáig ez az állapot, miután a Celtics elveszítette az 1980-as keleti főcsoportdöntőt a Philadelphia 76ers ellen, az akkor 32 éves "Pistol Pete" Maravich bejelentette visszavonulását (a Celtics a rákövetkező évben megnyerte a bajnokságot).

Karrierje befejezését követően Maravich számtalan különféle úton-módon próbált rálelni lelki békéjére. Köztudott volt róla, hogy már egyetemista korában, és aztán egész NBA-pályafutása során alkoholproblémákkal küzdött, de miután két évig a világtól elvonulva, remeteként élt, sikerült leküzdenie függőségét. Spirituális zarándokutakon vett részt, a jóga, a vegetarianizmus és az ufókutatás megszállottja lett, hindu szerzetesek és tanítók műveit olvasta, majd végül hithű keresztényként született újjá, mondván, azt szeretné, ha elsősorban jó keresztényként, és nem mint kosárlabdázóként emlékeznének rá. Apjánál, Press Maravichnél, akivel Pete sajátságos, de igen szoros viszonyt ápolt, 1985-ben rákot diagnosztizáltak, és 1987-ben elhunyt. Édesanyját már jóval korábban, 1974-ben elveszítette, az asszony öngyilkos lett. Apja halálakor állítólag Pete úgy búcsúzott, hogy hamarosan ő is követni fogja az öreget.

1988. január 5-én Maravich a kaliforniai Pasadenában vett részt egy rádióműsor felvételén, majd egy ottani tornateremben kosarazott helyi ismerőseivel. A részvevők visszaemlékezései szerint nem sokkal azután, hogy Pete kijelentette, mily remekül érzi magát ("I feel great"), összeesett a kosármeccs közepette, megállt a szíve. Az életét már nem tudták megmenteni, a legendás Pistol Pete mindössze 40 évesen távozott az élők sorából. Később vizsgálatok bebizonyították, hogy halálát egy addig diagnosztizálatlan, veleszületett rendellenesség okozta, Pete-nek ugyanis hiányzott a szívéből a bal koszorúere.

Bár sorozatos sérülései jelentősen lerövidítették NBA-pályafutását, Maravich így is közel tizenhatezer dobott ponttal vonult vissza, és ez jóval több is lehetett volna, ha a hárompontos dobást nem csak karrierje utolsó idényében vezeti be az NBA (abban a szezonban a megtépázott Pete tizenötször próbálkozott triplával, és tízszer betalált). Az az "unlimited range", amelynek köszönhetően Maravich bárhonnan, bármikor a kosárba tudta juttatni a labdát, talán egészen Steph Curry eljöveteléig példa nélküli volt a liga történetében, az pedig, ahogy a labdával bánni tudott, talán csak Magic Johnsonhoz hasonlítható a későbbi korok játékosai közül.

Pete Maravich özvegye és fia idén márciusban, amikor a Hawks visszavonultatta Pete mezszámát

Amikor 1996-ban Maravichet minden idők 50 legjobb NBA-játékosa közé választották, ő volt az egyetlen a listán, aki már nem élt, és sajnos 1987-es Hall of Fame-beiktatását is csak hónapokkal élte túl. Hogy emléke ugyanakkor minél tovább fennmaradhasson, arról többek között volt csapatai gondoskodnak: Atlantában viselt 44-es mezszámát idén márciusban vonultatta vissza a Hawks, a Jazz pedig még életében, 1985-ben felhúzta a mennyezetre 7-es számú mezét. Sőt, Pete tiszteletére visszavonultatta a 7-es mezszámot a New Orleans Pelicans is, annak ellenére, hogy Maravich soha nem játszott a franchise-nál (sőt, az még nem is létezett Maravich életében). A Lousiana State egyetem sportcsarnoka Pete Maravich nevét viseli, Pistol Pete életéről pedig több életrajzi könyv, egy játékfilm, és egy Emmy-díjjal kitüntetett dokumentumfilm is készült már.

1972: A rekordhalmozó Lakers végre megtöri az átkot

Alapszakasz-rekordok sorozatát döntötte meg 1971/72-ben, hogy aztán végre a rájátszásban se találjon legyőzőre a Los Angeles Lakers: az aranysárga-lila franchise sorozatban nyolc elveszített nagydöntőt követően nyerni tudott, és fennállása hatodik, Los Angelesbe költözése óta pedig az első bajnoki címét szerezte meg.

A Los Angeles Lakers az 1961 és 1970 közötti tíz év során hét NBA-nagydöntőbe jutott be, és mind a hét alkalommal vereséget szenvedett. Elgin Baylor és Jerry West együtt öt alkalommal buktak el a fináléban a Boston Celtics ellen, azután pedig hiába érkezett a Lakershez a legendás Wilt Chamberlain, 1969-ben vele együtt is veszítettek a Boston ellen, majd Bill Russell visszavonulását és a Celtics-dinasztia lehanyatlását sem tudták kihasználni, az 1970-es döntőben a New York Knickstől kaptak ki. Egy évvel később, 1971-ben a sérült Baylor és West nélkül a Lakers nem tudta útját állni az ifjú szupersztár, Lew Alcindor vezette Milwaukee Bucksnak a rájátszásban, és olybá tűnhetett, a „championship window” végleg bezárult a számukra. Ekkor nevezték ki a csapat élére Bill Sharmant, a korábbi Celtics-hátvédet. Ha valaki, akkor az újonnan érkezett vezetőedző tudta, hogyan kell bajnokságot nyerni, hiszen a Bostonnal játékosként négyszer sikerült ez neki, edzőként 1962-ben az ABL nevezetű kérészéletű ligában, 1971-ben pedig az ABA-ben is a végső sikerig vezette csapatát.

Az 1971/72-es alapszakasz kezdetén ugyanakkor Wilt Chamberlain 35, Jerry West 33 éves volt, Elgin Baylor, a „nagy hármas” harmadik tagja és egyben a Lakers legrégebb óta alkalmazott játékosa (Baylor még a Minneapolis Lakersnél kezdte pályafutását, és már az 1959-es – természetesen elveszített – nagydöntőben is ott volt a pályán) pedig már 36. Baylor egy idénnyel korábban mindössze két mérkőzésen tudott pályára lépni egész szezonban sérülés miatt, és ugyan megpróbálkozott a visszatéréssel, de térdei már nem voltak játékra alkalmasak – 1971 októberében, kilenc alapszakasz-szereplést követően a hatvanas évek egyik legmeghatározóbb játékosa bejelentette visszavonulását.

A "Superteam" téma nem újdonság az NBA-ben, már a hetvenes évek elején is napirenden volt

A Lakers pedig megtáltosodott. Aznap este, amikor Baylor végleg kiszállt, a Lakers egy máig fennálló ligarekordot jelentő, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozat első sikerét aratta, és többé vissza sem nézett. Az aranysárga-lilák 69-13-as mérleggel zárták az alapszakaszt, szintén új NBA-csúcsot felállítva, miközben Wilt Chamberlain lepattanózásban, Jerry West gólpasszok terén vezette a ligát, Gail Goodrich, a Lakershez 1970-ben a Phoenix Sunstól visszatérő dobóhátvéd 25.9 pontos átlagával a Los Angeles legjobb dobójának bizonyult, Bill Sharmant pedig természetesen az Év Edzőjének választották. A bámulatos alapszakasz megvalósításában fontos szerepe volt továbbá a kiválóan védekező és lepattanózó magasembernek, Harold „Happy” Hairstonnak, a kezdőötösben Baylor helyét átvevő ponterős kiscsatárnak, Jim McMilliannek, valamint a kispadról érkező pontszórónak, Flynn Robinsonnak is.

A bombasztikus alapszakaszt követően viszont ott volt aztán még a rájátszás, oly sok szomorú és frusztráló bukás terepe a Lakers számára. Chamberlainék az első körben kisöpörték a Chicago Bullst, de a nyugati főcsoportdöntő első meccsén egyből felsejlett a sok-sok rossz emlék, amikor hazai pályán 21 ponttal elbuktak a címvédő Milwaukee Bucks ellen. A Bucks 63 győzelemmel zárta az alapszakaszt a Lakers mögött, és Chamberlainnél 11 évvel fiatalabb szupersztár centere, Kareem Abdul-Jabbar révén (aki zsinórban második alapszakasz MVP-címét kapta meg 1972-ben) jó esélyük mutatkozott pályahátrányból is behúzni a párharcot. Az öreg Wilt aztán megemberelte magát, egykori nemezise, Bill Russell mintájára a palánk alatti „defensive anchor” szerepét felvéve sikeresen lépett fel Abdul-Jabbar ellen, végül a Lakers fordított, 4-2-re megnyerte a nyugati finálét és bejutott a nagydöntőbe.

Ki tudja, milyen véget ér a Lakers nagy menetelése, ha a döntőt ismét a Boston Celtics ellen kell játszaniuk, ugyanis az esély megvolt erre az alapszakasz alapján. A Keleti Konferencia élén a Celtics végzett 56 győzelemmel, a Russell-érából megmaradt veterán szupersztár, John Havlicek, a dobóhátvéd Jo Jo White és a center Dave Cowens vezetésével. Ebből az „új” Celticsből viszont még hiányzott a Russell-féle csapatok playoff-tapasztalata és kíméletlensége, így a két évvel korábbi bajnok New York Knicks 4-1 arányban felülmúlta őket a keleti fináléban. A Knicks, amely 48 alapszakasz-győzelemmel masírozott be a nagydöntőbe, az idény előtt a hatékony pontszerző és lepattanózó magasembert, Jerry Lucast, a szezon közben pedig nagy ellenlábasa, az egy évvel korábbi finalista Baltimore Bullets kiváló hátvédjét, Earl „The Pearl” Monroe-t szerezte meg, így két újabb All-Star játékossal kiegészülve készülhetett a Lakers elleni újabb összecsapásra. Nélkülözniük kellett ugyanakkor az 1970-es döntő legnagyobb hősét, a center Willis Reedet, aki sérülés miatt egész évben csak 11 mérkőzésen tudott pályára lépni.

Ugyanúgy kezdődött a döntő a Lakers számára, mint az azt megelőző, Milwaukee elleni párharc: hazai vereséggel. Szinte senkit nem tudtak tartani az ihletett formában játszó Knicksből, a Reed helyén játszó, távolról is kiválóan célzó Jerry Lucas 26 pontot szórt, a kiscsatár Bill Bradley 12 rádobásából 11-et értékesített, az irányító Walt Frazier tripla-duplát ért el, az erőcsatár Dave DeBusschere pedig dupla-duplával, és a szokásos, Chamberlain elleni hatékony védekezésével jelentkezett. 114-92 arányú győzelmével a New York 1-0-s vezetésre tett szert, de a második találkozón fordult a kocka, DeBusschere ugyanis bordasérülést szenvedett, és kiállni kényszerült. Legjobb palánk alatti védője nélkül a Knicks nem tudta megállítani Chamberlaint, aki 24 lepattanót szedett le, miközben a sorozatot szörnyű dobóformában kezdő Jerry West és Gail Goodrich közül az előbbi a gólpasszok terén, utóbbi a pontszerzésben jeleskedett, így a Lakers 105-92-re nyert és egyenlített.

Wilt Chamberlain éppen minden ellenfele fölé magasodik az 1972-es döntőben

DeBusschere megpróbált játszani a harmadik találkozón, de ismét kénytelen volt kiszállni a meccsből, így a palánk alatt ismét dominálhatott a Lakers: mind Chamberlain, mind Harold „Happy” Hairston 20-20 lepattanót szedtek le, Wilt egyetlen kihagyott dobással jutott el 26 pontig, a Lakers 107-96-ra nyert, és visszaszerezte az első meccsen elveszített pályaelőnyét. A negyedik összecsapás aztán ismét fordulópontot jelenthetett volna, hiszen DeBusschere vissza tudott térni, és a hosszabbításba torkolló mérkőzésen  Chamberlain eltörte a csuklóját, ráadásul a rendes játékidő végén beszedte ötödik faultját. A kipontozódástól betegesen rettegő center korábban hasonló szituációban (az 1969-es döntő hetedik találkozóján) kiszállt a meccsből, csapata pedig veszített, ezúttal azonban Wilt a pályán maradt: sérülten is végigjátszotta a mérkőzés mind az 53 percét, folyamatosan blokkolta  a Knicks dobásait a gyűrű közelében, és 116-111-es győzelemre vezette a Lakerst, amely így már 3-1-es előnyben volt. Az ötödik találkozó ismétcsak Chamberlainről szólt: törött csuklója ellenére vállalta a játékot, 24 pontot dobott, és leszedett 29 lepattanót. A pályafutása során rengeteget kritizált center igazi vezérré tudott válni a sorozatban, és ennek köszönhetően a Lakers végre megtörte az átkot: 114-100 arányú győzelmével 4-1-es összesítéssel lezárta a nagydöntőt, és megszerezte Los Angelesbe költözése óta, és összességében 1954 utáni első bajnoki címét.

A finálé legértékesebb játékosává értelemszerűen Chamberlaint választották, de talán nála is nagyobb volt az öröme Jerry Westnek, aki karrierje nyolcadik nagydöntőjében tudott végre valahára győzedelmeskedni, hét fájdalmas vereséget követően. A sikernek még az is különös pikantériát adott, hogy West – saját bevallása szerint is – minden korábbi döntőjében jobban játszott, mint 1972-ben. A saját teljesítményét pocséknak értékelő sztárhátvéd ráadásul épp abban az idényben szerezte meg a hőn áhított gyűrűt, amikor az NBA bevezette a mai napig használt, Westről mintázott logóját. West korábbi hű társa, Elgin Baylor pechszériája viszont továbbra sem szakadt meg: az egykori rugólábú erőcsatár 1971. októberi visszavonulása okán hivatalosan már nem volt részese a bajnoki cím elnyerésének (bár a Lakers őneki is elpostázott azért egy bajnoki aranygyűrűt).

Álló sor: K.C. Jones segédedző, Gail Goodrich, Jim Cleamons, Pat Riley, Jim McMillian, Jerry West, Flynn Robinson, Frank O'Neil segédedző.
Ülő sor: Keith Erickson, Harold "Happy" Hairston, LeRoy Ellis, Bill Sharman vezetőedző, Jack Kent Cooke tulajdonos, Fred Schaus GM, Wilt Chamberlain, John Q. Trapp, Elgin Baylor.

Wilt Chamberlain. Ugyan még a következő, 1972/73-as szezonban is ő volt a liga legjobb lepattanózója, a Lakers által elveszített 1973-as döntőt követően a 37 éves „Big Dipper” NBA-karrierje véget ért. Chamberlain az ABA-ben szereplő San Diego Conquistadors csapatához írt alá egy évre, ahol játékos-edzőként működött volna, de a Lakers beperelte, mivel opciós joguk lett volna még a következő NBA-szezonra is Chamberlain szolgálataira. Wilt így végül nem léphetett pályára a Conquistadorsnál, csak edzői minőségben dolgozhatott a csapatnál 1973/74-ben, amit persze gyorsan megunt, és az ABA-idény befejeztével végleg hátat fordított a profi kosárlabdának. Egy másik sportágban, a röplabdában találta meg élete értelmét, olyannyira, hogy a hetvenes években ő volt a Nemzetközi Röplabda Szövetség elnöke, és egy rövid életű profi röplabdaligát is létrehozott, ahol néha játszott is. A röplabda mellett atlétikai versenyeken is indult, maratonokat futott, és állítása szerint éveken keresztül próbáltak leszervezni neki egy boxmeccset Muhammad Ali ellen, de végül nem jött össze. Chamberlain igazi celebbé vált a nyolcvanas-kilencvenes évekre: volt night clubja New Yorkban, óceánra néző Bel Air-i villájában fényűző partykat adott, filmekben szerepelt (emlékezetes az alakítása Arnold Schwarzenegger mellett az 1984-es Conan, a barbárban), és könyveket írt az életéről, melyek egyikében látott napvilágot az a nagy vihart kavaró állítása is, hogy addigi élete során húszezer nővel létesített szexuális kapcsolatot (ez 1991-ben, Wilt 55 éves korában jelent meg, mindenki számoljon utána, elhiszi-e vagy sem). Bár fizikailag annyira fitt volt, hogy még negyven, sőt ötven éves kora körül is keltek szárnyra pletykák egy esetleges visszatéréséről az NBA-be (állítólag 1981-ben a Cleveland, 1987-ben a New Jersey Nets fontolgatta a leigazolását), utolsó éveiben sok gondja akadt a szívével, és 1999. október 12-én, 63 éves korában egy szívinfarktus következtében elhunyt. Ugyan a Hall of Fame-be 1978-ban beválasztott Wilt 31419 dobott pontos rekordját 1984-ben túlszárnyalta Kareem Abdul-Jabbar, a mai napig nem szerzett senki nála több lepattanót az NBA történetében, mitikus 100 pontos mérkőzése vagy 50 pontos szezonátlaga pedig minden valószínűség szerint örökre megmaradnak nagyságát hirdető ligacsúcsnak.

Wilt Chamberlain és Bill Russell mulatnak 1997-ben

Jim Cleamons. Az újonc cserehátvédnek ez volt az egyetlen idénye a Lakersnél, 1972 nyarán a Cleveland Cavaliershez került, ahol karrierje legjobb szezonjait töltötte, 1976-ban például bekerült az All-Defensive Second Team soraiba. 1980-ban vonult vissza, miután a New York Knicksnél és a Washington Bulletsnél is szerepelt. Még jó pár további bajnoki aranygyűrűt gyűjthetett be segédedzői minőségében, ugyanis Phil Jackson egyik bizalmi embereként 1989 és 1996 között a Chicago Bullsnál, majd két turnusban (1999-2004, 2006-2011) a Los Angeles Lakersnél is dolgozott Phil keze alatt, összesen kilenc bajnoki címet nyertek ez idő alatt a csapatai. Vezetőedzőként viszont nem volt ilyen sikeres, 1996/97-ben a Dallas Mavericksnél próbálkozott, de második ottani szezonja kezdetén kirúgták. Phil Jacksonnal való legutóbbi együttműködése sem sült el fényesen, 2014-ben a Milwaukee Buckstól csábította az akkor már a Knicks elnöki székében ülő Phil a frissen kinevezett Derek Fisher stábjába a Knickshez, az itt eltöltött két sikertelen idény volt egyelőre Cleamons utolsó edzői megbízatása az NBA-ben.

LeRoy Ellis. A veterán magasember 1962 és 1966 között, első négy NBA-szezonjában már volt egyszer a Lakers játékosa (ez idő alatt három elveszített nagydöntőnek lehetett részese), majd szerepelt a Baltimore Bulletsnél és a Portland TrailBlazersnél is, mielőtt 1971-ben visszatért volna Los Angelesbe. Bár karrierje korábbi szakaszaiban Ellis megbízható dupla-duplás játékosnak számított, az 1972-es Lakersnél átlag tizenöt perc játékidő és viszonylag kevés szerep jutott csak neki. A következő idény közepette távozott LA-ből, pályafutása hátralevő éveit a Philadelphia 76ersnél töltötte, 1976-ban vonult vissza. Hosszú pályafutása alatt több, mint tízezer pontot dobott és közel kilencezer lepattanót gyűjtött össze. 2012-ben halt meg, 72 éves korában.

Keith Erickson. A kettes-hármas swingman Erickson évekig fontos kiegészítő embere volt a Lakersnek, ugyanakkor sérülés miatt csak 15 alapszakasz-meccsen tudott játszani 1971/72-ben, a rájátszásban pedig egyáltalán nem lépett pályára. 1965 és 1977 között szerepelt az NBA-ben, a Lakers előtt volt a San Francisco Warriors és a Chicago Bulls játékosa is, majd miután 1973-ban távozott Los Angelesből, a Phoenix Sunsnál töltötte karrierje hátralevő négy évét, itt produkálta pályafutása legmagasabb statisztikai mutatóit (14.6 pont, 6.3 lepattanó, 3.5 gólpassz). Visszavonulását követően hosszú évekig a Lakers meccseinek tévés szakkomentátora volt, majd dolgozott ugyanilyen minőségben az LA Clippersnél és a Phoenix Sunsnál is.

Gail Goodrich. A UCLA egyetem játékosaként két NCAA-bajnoki címet szerző, majd NBA-karrierjét 1965-ben kezdő Goodrich első három NBA-szezonját zömében a Lakers kispadján töltötte, ennek ellenére meglepő húzás volt a Lakerstől, hogy a tehetséges ifjú dobóhátvédet "védtelenül" hagyták az 1968-as "expansion draft" alkalmából. Goodrich a Phoenix Sunshoz került, ő volt 1969-ben a franchise történetének első All-Starja, majd két év távollét után 1970-ben visszatért a Lakershez. Az 1971/72-es szezontól kezdve átvette az öregedő Jerry Westtől a Lakers legjobb dobójának funkcióját, négy egymást követő idényben ért el legalább 22 pontos átlagot, és további négy All-Star meccsen szerepelhetett, illetve az All-NBA First Team soraiba is bekerült 1974-ben. Két évvel később ismét elhagyta a Lakerst, és három első körös draftjogért cserébe a New Orleans Jazz játékosa lett - történelmi jelentőségűnek bizonyult ez a csere a Lakers számára, hiszen a Goodrichért kapott egyik draftjog az 1/1-es választás joga lett 1979-ben, e pickkel szerezte meg a Lakers Magic Johnsont. Maga Goodrich első New Orleans-i szezonjában elszakította az Achilles-inát, és bár 1979-ig játszott még, a rájátszásba egyszer sem tudott bejutni a Jazz-zel. Több mint tizenkilencezer dobott ponttal vonult vissza, 1996-ban beiktatták a Hall of Fame-be.

Harold "Happy" Hairston. Elsősorban hatékony védőként és kiváló lepattanózóként szerzett magának hírnevet 11 éves NBA-pályafutása során a joviális Hairston. A magasember 1964-ben a Cincinnati Royals színeiben volt újonc az NBA-ben, onnan negyedik idénye közepette a Detroit Pistonshoz cserélték. Detroitban 18 pont és 11 lepattanó körüli meccsátlagokkal hívta fel magára a figyelmet, és került ennek köszönhetően 1969-ben a Lakershez, ahol karrierje hátralévő részét töltötte, 1975-ig minden évben dupla-duplát átlagolva, továbbá Wilt Chamberlain 1973-as visszavonulását követően két évig ő volt a Lakers legjobb lepattanózója és mezőnyből legpontosabban dobó játékosa is. Szegény Happy viszonylag fiatalon, 58 éves korában, rákban halt meg 2001-ben.

Jim McMillian. A hármas poszton szereplő McMillian 1970 és 1979 között játszott az NBA-ben, közel 19 pontot átlagolt meccsenként az 1972-es bajnok Lakersben, ő volt továbbá az a játékos, aki átvette a szezon közben visszavonuló Elgin Baylor helyét a Lakers kezdőcsapatában, ezt követően kezdődött a csapat 33 győzelemből álló menetelése. 1973-ban  távozott Los Angelesből, a Buffalo Braves, a New York Knicks és a Portland TrailBlazers játékosa volt még az NBA-ben, majd 1981-ig Olaszországban, Bolognában játszott. Sajnos már ő sincs közöttünk, 2016 májusában, 68 éves korában hunyt el.

Pat Riley. Igen, az a Pat Riley, a nyolcvanas évekbeli "Showtime Lakers" vezetőedzője, manapság pedig a Miami Heat tótumfaktuma és az NBA egyik "keresztapja". Az öreg Riles játékos-pályafutása 1967 és 1976 között zajlott, karrierjét a San Diego Rocketsnél kezdte, a Lakershez 1970-ben csatlakozott, itt játszott 1975-ig, majd egy rövid phoenixi kitérő után visszavonult. Az 1972-es bajnok Lakersben cserejátékosként funkcionált, kettes és hármas poszton szerepelve 14 perc körüli játékidő alatt átlag 6-7 pontot és kemény emberfogást tett a közösbe. Játékos-karrierje befejezését követően 1977-től tévés kommentátorként foglalkoztatta a Lakers, majd az 1979/80-as szezon során asszisztensként csatlakozott az akkor újonnan kinevezett Paul Westhead vezetőedző stábjához. Az újonc Magic Johnsonnak köszönhetően már ebben az idényben megszerezte így hát első aranygyűrűjét edzői minőségében, melyet még aztán számtalan további követett.

Kosárlabda-történeti érdekességként Phil Jackson (18) harcol a pályán Pat Riley (12) ellen

Flynn Robinson. A kispadról érkező "instant offense" biztosítása volt az egyes és kettes poszton is bevethető "combo guard", Robinson fő feladata az 1972-es bajnok Lakersnél, e téren pedig az egész liga egyik legjobbja volt. 1966-ban a Cincinnati Royals színeiben mutatkozott be az NBA-ben, onnan előbb Chicagóba, majd Milwaukee-ba került, a Bucks játékosaként 1969/70-ben produkált 21.8-es pontátlagának köszönhetően karrierje egyetlen All-Star szereplését gyűjthette be, ugyanebben az idényben ő volt az NBA legpontosabb büntetődobója is. Miután egy évre visszatért Cincinnatiba, 1971-ben csatlakozott a Lakershez, a bajnoki címet követő szezon során pedig a Baltimore Bulletshez került Los Angelesből. Ez volt az utolsó állomáshelye az NBA-ben, utoljára az 1973/74-es ABA-szezon során a Wilt Chamberlain edzette San Diego Conquistadorsnál játszott. A Milwaukee-ban "Electric Eye", a Lakersnél pedig "Mr. Instant Point" becenéven ismert Robinson 2013-ban, 72 éves korában hunyt el.

John Q. Trapp. A kiegészítő magasember 1968-tól 1972-ig játszott az NBA-ben, karrierje első három évét a San Diego Rocketsnél töltötte, a Lakersnél az egyetlen teljes idénye az 1971/72-es volt, majd egy rövid periódus erejéig megfordult a Philadelphia 76ersnél, és a Denver Rockets ABA-csapatnál is. Trapp fura, és több korabeli beszámoló szerint is ijesztő figura volt, a legenda szerint egy alkalommal, attól való félelmében, hogy lekési a Lakers csapatgépét és emiatt büntetést kell fizetnie az edzőnek, Bill Sharmannek, betelefonált a reptérre és bombariadót jelentett. Amikor a Sixersnél játszott, állítólag whiskeyzett a kispadon, edzőjét pedig a közönség soraiban ülő "ismerősén" keresztül pisztollyal fenyegette meg, amikor megpróbálta lecserélni egy mérkőzés közepette. Állítólag rég meghalt, de semmi biztosat nem tudni az életéről rövid és balhés játékos-pályafutása végét követően.

Jerry West. "Mr. Clutch" az NBA újdonsült logójaként karrierje tizenkettedik szezonjában, hét elveszített nagydöntőt követően végre bajnok lett 1972-ben. Talán soha nem volt olyan profi sportoló, aki bajnoki címének nem csak saját csapata szurkolói, de az ellenfelei és a semleges drukkerek is úgy örültek volna, mint Westnek 1972-ben. Hogy micsoda megbecsülés övezte Jerryt NBA-szerte, azt jól jelzi, hogy amikor 1971 őszén a Lakers egy "Jerry West Estet" rendezett a tiszteletére, arra még az akkoriban a világtól elvonultan meditáló Bill Russell is eljött, és beszédében annyit mondott, hogy ha lehetne egy kívánsága, az az lenne, hogy West örökké legyen boldog. West 1974-ben vonult vissza, 25192 dobott ponttal és több, mint hatezer gólpasszal. Karrierje minden egyes szezonjában ott volt az All-Star meccsen, tízszer volt az All-NBA First Team, kétszer a Second Team tagja, és bár az All-Defensive csapatok intézményét csak 1968-ban, karrierje vége felé vezették be, így is négy idényben választották be a legjobban védekező játékosok első csapatába, és egyszer a másodikba. A pályán kívül is maradandót alkotott, a Hall of Fame-be 1980-ban beiktatott West 1976 és 1979 között a Lakers edzője volt, majd három évig játékos-megfigyelőként, 1982-től pedig a Lakers general managereként dolgozott. Egyik fő értelmi szerzője volt a Lakers nyolcvanas évekbeli dinasztiájának (öt bajnoki cím), majd a kilencvenes években az ő keze munkája volt Shaquille O'Neal leigazolása, Kobe Bryant megszerzése, Phil Jackson edzői kinevezése, és az ennek köszönhető újabb bajnoki elsőségek. 2002-ben a Lakerstől a Memphis Grizzlieshez távozott, a Grizzlies West irányítása alatt jutott története során először a rájátszásba 2004-ben. Ugyan Jerry 2007-ben, 69 évesen visszavonult, 2011-ben "special consultant" minőségben, egyfajta tanácsadóként csatlakozott a Golden State Warriorshoz, így 2015-ben, és pár nappal ezelőtt újabb bajnoki címeknek lett tevékeny részese. És hogy még mindig él irányába az a rendkívüli tisztelet és megbecsülés, ami az NBA-ben töltött lassan hatvan éve során mindig is megvolt, jól bizonyítja, hogy vezető hír volt, amikor a múlt hét során bejelentette, hogy elhagyja a Warriorst, és a Los Angeles Clippersnél fog tovább dolgozni. Egy 79 éves "free agent" átigazolása valószínűleg soha nem bírt nagyobb jelentőséggel a sporttörténelemben.

Jerry West és Bill Russell 2014-ben, mellettük Joe Lacob, a Warriors társtulajdonosa

Vezetőedző: Bill Sharman. Sharman 1976-ig edzette a Lakerst, majd átadta a posztját Jerry Westnek, és többé nem edzősködött. West és Sharman kettőse a nyolcvanas években öt bajnokcsapatot épített fel Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson és James Worthy köré, ugyanis Sharman 1980-tól 1982-ig volt a Lakers GM-je, majd e pozícióját is Westnek adta át, ezt követően pedig a Lakers elnökeként működött 1991-es nyugdíjba vonulásáig. Sharmant játékosként 1976-ban, edzőként 2008-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig a valaha volt ötven legjobb NBA-játékos egyikének választották. Bill Sharman 2013-ban, 87 éves korában hunyt el.

1971: "Big O" és "Big Lew" kalandjai

1971-ben a mindössze harmadik NBA-szezonját futó Milwaukee Bucks nyerte meg a bajnokságot, kihasználva az ifjú Lew Alcindor - a későbbi Kareem Abdul-Jabbar - domináns játékát, és a veterán Oscar Robertson arra irányuló vágyát, hogy karrierje során először végre bajnok lehessen.

Oscar Robertsont kortársai, a szurkolók és a média tagjai is egyöntetűen minden idők egyik legjobb kosárlabdázójának tartották a maga idejében, és tartják a mai napig is, nem véletlenül, hiszen bámulatra méltó statisztikákat produkált fénykorában (ezzel kapcsolatosan lásd ezt a novemberi írásunkat). Ugyanakkor Robertson, aki 1964-ben az alapszakasz MVP-díját is megkapta, és pályafutása során tizenkét egymást követő All-Star meccsen vett részt, csapatszinten nem sok sikernek örülhetett. 1970-nel bezárólag már tíz szezont húzott le a Cincinnati Royals színeiben, de egyszer sem tudta a rájátszásban legyőzni csapatával a Boston Celticset, sőt, 1967-et követően már a playoff mezőnyébe se jutott be a Royals.

Robertson nehezen viselte a csapat sikertelenségét, illetve nem jött ki túl jól az 1969-ben a Royals edzőjévé kinevezett egykori bostoni irányítófenoménnal, Bob Cousy-val. Torzsalkodásuk nyomán a Royalsnál 1970 nyarán arra a döntésre jutottak, hogy megérett az idő a váltásra, és szakítanak a franchise legnagyobb nevű és valaha volt legjobb játékosával. A Royals eredetileg a New Yorkhoz vagy a Lakershez cserélte volna Robertsont, ők viszont egyetlen sztárjátékosuktól sem akartak megválni, hogy megszerezhessék Oscart. Wayne Embry, Robertson egykori cincinnati csapattársa, aki ekkor már a Milwaukee Bucks vezetőségében dolgozott, úgy vélte, hogy Oscar és Lew Alcindor összepárosítása a Bucks mezében instant bajnoki címet eredményezhetne, ezért felhívta kissé sértődött barátját, és meggyőzte, csatlakozzon hozzájuk (Robertsonnak ugyanis volt egy "no-trade" klauzula a szerződésében). Így végül a Bucks és a Royals között köttetett üzlet, és Oscar Robertson a Milwaukee játékosa lett.

1970-ben az NBA tovább bővült, a Buffalo Braves, a Cleveland Cavaliers és a Portland TrailBlazers csatlakozásával az 1970/71-es idényben immáron 17 franchise vetélkedhetett a bajnoki címért, a liga pedig át is szervezte a struktúráját, 1970-től kezdődően nevezik a ma is ismert Eastern és Western Conference néven a liga két főcsoportját, melyeken belül két-két "kiscsoportot" (Division) alakítottak ki. Ennek következtében a Milwaukee és a Detroit átkerült keletről nyugatra, míg az Atlanta Hawks immáron a Keleti Főcsoport mezőnyéhez tartozott.

A Bucks az Alcindor-Robertson páros vezérletével hengerelt az 1970/71-es alapszakaszban, volt egy akkoriban ligarekordot jelentő 20 meccses győzelmi sorozatuk is, végül 66-16-os mutatót értek el, melyet megközelíteni sem tudott egyetlen másik csapat sem. Alcindor 31.7-es pontátlagával a liga pontkirálya lett, emellé 16 lepattanót is szedett átlagosan meccsenként, nem csoda hát, hogy második szezonjában megkapta az alapszakasz MVP-díját. A Bucks a playoff első körében legyőzte a San Francisco Warriorst, a főcsoportdöntőben pedig az előző három évben döntőt játszó (és veszítő) Los Angeles Lakers volt az ellenfelük, akiket szintén könnyedén intéztek el - meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Lakersben az egész szezonban csak 2 meccset játszott Achilles-ínszakadása miatt Elgin Baylor, míg a csapat szellemi vezére, Jerry West térdsérülés miatt nem tudott pályára lépni a rájátszásban.

Big Lew (Alcindor) és Big O (Robertson) 1971-ben

Keleten a címvédő New York Knicks végzett az élen 52 győzelemmel, de nem tudtak ismét a döntőbe jutni. A Baltimore Bullets mindössze 42-40-es mérleggel zárta az alapszakaszt, de a playoff első körében hétmeccses párharcban legyőzték a Billy Cunningham vezette Philadelphiát, majd a főcsoportdöntőben szintén hét mérkőzésen felülmúlták a New Yorkot is - úgy, hogy a mindent eldöntő hetedik meccset a Madison Square Gardenben sikerült behúzniuk a New York-i média által előző évi győzelme után az évszázad csapatának kikiáltott Knicks ellen. A Bullets, melynek legjobbjai a két évvel korábbi MVP és a liga legjobban passzoló centere, Wes Unseld, a kosárlabda virtuóza, a legendás Earl "The Pearl" Monroe, a látványos, gyűrű fölötti játékáról ismert Gus "Honeycomb" Johnson, valamint a ponterős hátvéd, Kevin Loughery voltak, története első döntőjére készülhetett, akárcsak a Bucks - ezt követően 35 évig, a 2006-os Dallas-Miami fináléig nem fordult elő, hogy két olyan csapat játszhatott volna a bajnoki címért, amelyik korábban még sosem járt a nagydöntőben.

A párharc aztán elég egyoldalúra sikeredett - a Bullets, amelyben Wes Unseld boka-, Earl "The Pearl" Monroe térdfájdalmakkal küszködött, Gus "Honeycomb" Johnson pedig több meccset ki is hagyott szintén térdsérülés miatt - képtelen volt megállítani a nagydöntőben 27 pontot, valamint 18.5 lepattanót átlagoló Alcindort, aki mellett Oscar Robertson és a kiscsatár Bobby Dandridge is elérte a húszpontos átlagot. A Milwaukee söpréssel, 4-0-ával küldte haza a Bulletst: az első meccset 10 ponttal nyerték (98-88), a másodikat tizenkilenccel (102-83), a legszorosabb, harmadik találkozón 107-99-re győzött a Bucks, majd a bajnoki címet Baltimore-ban ünnepelhették egy 118-106 arányú diadal eredményeképp. 1959 után másodszor fordult elő, hogy söpréssel ért véget a nagydöntő, akkor a Boston Celtics simázta le a még Minneapolisban működő Lakerst. A negyedik mérkőzés legjobb dobója a 30 pontot szerző Oscar Robertson volt - "Big O" tizenegyedik NBA-idénye végén végre valahára, Lew Alcindor pedig második szezonja során máris megnyerte első bajnoki aranygyűrűjét. Alcindor, aki a döntő Legértékesebb Játékosának díját is megkapta, egy nappal a Bucks végső győzelmét követően nevét Kareem Abdul-Jabbarra változtatta.

Párhacok a döntőben: Alcindor Wes Unseld, Robertson Earl "The Pearl" Monroe ellen

Soha egyetlen csapat sem tudott létrejöttét követően ily hamar, mindössze három év elteltével bajnokságot nyerni, mint a Bucks - ugyanakkor mind a mai napig ez az egyetlen bajnoki címük. Amíg Abdul-Jabbar náluk játszott, ő és az öregedő Robertson a liga élmezőnyében tartották a Milwaukee-t, 63 győzelmet arattak a következő szezonban is, de kikaptak a főcsoportdöntőben a történelmi idényt futó Los Angeles Lakerstől, majd 1974-ben ismét sikerült döntőbe jutniuk, de azt meg a Boston Celtics ellen veszítették el. Miután Oscar Robertson 1974-ben visszavonult, Abdul-Jabbar pedig az elcserélését kérte, a Bucks történetének legsikeresebb időszaka lezárult - a franchise a mai napig nem játszott újabb NBA-döntőt.

Álló sor: Arnie Garber segédedző, Jeff Webb, Marvin Winkler, Dick Cunningham, Bob Greacen, McCoy McLemore, Tom Nissalke segédedző.
Ülő sor: Bob Boozer, Greg Smith, Bob Dandridge, Oscar Robertson, Lew Alcindor, Jon McGlocklin, Lucius Allen, Larry Costello vezetőedző.

Lew Alcindor. Már az NBA-be kerülése előtt legendának számított a későbbi Kareem Abdul-Jabbar, aki az UCLA egyetem csapatával példátlan módon zsinórban háromszor nyerte meg az NCAA küzdelmeit 1967 és 1969 között - tán nem is volt még kosárlabdázó, akinek érkezését annyira várta volna az NBA, mint az övét. Na persze nem csak az NBA vágyott Alcindor szolgálataira, hanem a rivális liga, az ABA is, ráadásul ők azt a lehetőséget kínálták számára, hogy szülővárosában, a New York Nets csapatában játsszon, mivel Alcindor ABA-játékjogát a Nets foglalta le az 1969-es ABA-drafton. Alcindornak tetszett az ötlet, ámde aggódott az ABA instabil anyagi helyzete miatt, ezért az ABA-csapattulajdonosok kiállítottak egy csekket egymillió dollárról, és George Mikan - az ötvenes évek Lakersének szupersztár centere, aki ekkor az ABA elnökeként működött - kezébe nyomták, megbízva őt azzal, adja oda Alcindornak, aki a csekk láttán majd minden kétségét elfelejti az ABA-vel kapcsolatosan. Mikan és Alcindor valóban találkoztak is, de Mikan végül nem adta oda Alcindornak a csekket - vagy elfelejtette, vagy nem értett egyet az ötlettel, mindenesetre a csekk a zsebében maradt (aztán persze visszaadta az ABA-csapattulajdonosoknak). Big Lew kétségei így hát nem oldódtak fel, és végül a Bucks mellett tette le a voksát, a többi pedig már történelem.

Lucius Allen. Az atletikus hátvéd az 1969-es draft 1/3-as kiválasztottja volt, a Seattle SuperSonicsnál mutatkozott be az NBA-ben, de egy idényt követően a Milwaukee-hoz cserélték, Lew Alcindor nagy örömére, hiszen Alcindor és Allen csapattársak voltak az UCLA egyetemen, így Allen is kétszeres NCAA-bajnoknak mondhatja magát. Allen 1974-ig játszott a Bucksnál, ekkor (egyébként karrierje legerősebb szezonja közepette, amikor meccsenként 19 pontot és közel 6 gólpasszt átlagolt) a Los Angeles Lakershez cserélték, ahol később ismét együtt játszhatott az ekkor már Kareem Abdul-Jabbarként ismert Alcindorral. 1979-ig tartó NBA-pályafutása utolsó két szezonját a Kansas City Kingsnél töltötte. Visszavonulását követően dolgozott pénzváltóként, egy gyógyszerészeti cég marketingmenedzsereként, és volt saját építőipari vállalkozása is.

Bob Boozer. A 2000-es években All-Star erőcsatárral, Carlos Boozerrel rokonságban nem álló Bob az 1959-es draft 1/1-es kiválasztottja volt, de NBA-karrierjét csak egy évvel később kezdte meg, mert ragaszkodott hozzá, hogy részt vehessen az amerikai válogatottal az 1960-as római olimpián (ezt profi játékosként akkor még nem tehette volna meg). Rómában aztán aranyérmet szerzett, és már az olimpiai csapatban is együtt játszott Oscar Robertsonnal, akinek aztán a Cincinnati Royalsnál is csapattársa volt 1960 és 1963 között. Megfordult ezt követően a New York Knicksnél, a Los Angeles Lakersnél (három meccsen pályára lépett a Lakers színeiben az 1966-os nagydöntőben), majd az újonnan alapított Chicago Bulls játékosa lett, ahol karrierje legjobb éveit futotta, kétszer is 21 pont feletti szezonátlagot produkált, 1968-ban egy alkalommal All-Star is volt. Miután egy évet a Seattle SuperSonicsnál is lehúzott, karrierje utolsó szezonja lett az 1970/71-es a Bucksnál, a bajnoki győzelmet követően visszavonult, pályafutása során közel 13 ezer pontot és több, mint hétezer lepattanót regisztrálva. 2012-ben, 75 évesen hunyt el.

Dick Cunningham. A finomnak nem mondható játékstílusa okán "Cement Mixer" becenévre hallgató cserecenter már a franchise indulásától kezdve, 1968-tól a Bucks játékosa volt. A bajnoki győzelmet követően egy szezon erejéig átigazolt a Houston Rocketshez, de aztán visszatért Milwaukee-ba, és 1975-ig tartó pályafutása hátralevő idényeit végig itt töltötte.

Bob Dandridge. Sok kiváló NBA-játékos, aki fénykorát a '70-es évtizedben élte, ma már kissé elfeledetté vált. Ilyen karakter Bobby Dandridge is, aki a hármas poszton az egész liga egyik legjobb játékosa volt a maga idejében, egy támadásban és védekezésben is kiváló teljesítményre képes "all-around" bedobó, és igazi "glue guy". 1969 és 1977 között szerepelt Milwaukee-ban, ahol Abdul-Jabbar és Robertson mögött töltött időszakában csak harmadik számú opciónak számított a csapaton belül, de így is rendre 18 és 20 pont közötti szezonátlagokat produkált, és három All-Star mérkőzésen képviselte a Buckst, akikkel 1974-ben is nagydöntőt játszhatott. 1977-ben, miután az NBA - a maihoz képest kissé kötöttebb formában, de akkor is - engedélyezte a játékosok csapatok közti szabad mozgását (lásd alább), Dandridge lett a ligatörténet egyik legelső "free agent" igazolása, amikor a Buckstól a Wasington Bulletshez szerződött, akikkel 1978-ban karrierje második bajnoki címét nyerte meg.

Bob Greacen. A kiscsatár NBA-pályafutása 1969-től 1971-ig tartott, mindkét szezonjában a Bucks játékosa volt, viszont marginális szereppel bírt, az 1971-es bajnoki menetelés közepette kettő alapszakasz- és hét playoff-meccsen került pályára, a nagydöntőben két találkozón kapott lehetőséget. Miután távozott Milwaukee-ból, egy rövid ideig volt az ABA-ben a New York Nets játékosa is. Kosárlabda-pályafutását követően történelemtanárként dolgozott, 2009-ben vonult nyugdíjba.

Jon McGlocklin. "Jonny Mac" a Bucks franchise történetének első All-Starja volt. A kettes és hármas poszton is bevethető swingman 1965-ben a Cincinnati Royalsnál kezdte pályafutását (tehát ő is volt korábban Oscar Robertson csapattársa), 1967-ben a San Diego Rocketshez, egy évvel később pedig Milwaukee-ba került, ahol a Bucks első szezonjában közel húsz pontot átlagolt meccsenként, és karrierje egyetlen All-Star szereplését gyűjthette be ennek köszönhetően. A megbízható pontszerző McGlocklin 1976-os visszavonulásáig a Bucks játékosa maradt, és jelenleg is a franchise kötelékében dolgozik, a mai napig a Bucks-meccsek tévés kommentátora. 14-es mezszámát visszavonultatták Milwaukee-ban.

McCoy McLemore. A kispadról beszállva elsősorban hatékony védekezésével és lepattanózásával vívott ki magának szerepet a Bucks 1971-es bajnokcsapatánál a veterán McLemore, aki 1964 és 1972 között tartó NBA-pályafutása során hét különböző gárda játékosa is volt. Karrierjét a San Francisco Warriorsnál kezdte, az 1966-os "expansion draft" alkalmával a Chicago Bulls, az 1968-as "expansion draft" alkalmával a Phoenix Suns, majd az 1970-es ugyanilyen esemény során a Cleveland Cavaliers választotta soraiba, McLemore tehát mindhárom franchise legelső keretének tagja volt. Az 1970/71-es szezon során, amikor a Cleveland a Milwaukee-hoz cserélte, 86 alapszakasz-meccsen lépett pályára! Egy évvel később viszont NBA-karrierje befejeződött, miután az 1971/72-es szezonban a Bucks és a Houston Rockets mezében játszott még pár mérkőzésen. A nyolcvanas években a Rockets meccseinek tévés közvetítései során volt szakkommentátor. 2009-ben, 67 éves korában halt meg.

Oscar Robertson. "Big O" karrierje utolsó négy szezonját töltötte Milwaukee-ban, amikor 1974-ben visszavonult, 26710 pont, 7804 lepattanó és 9887 gólpassz ékesítette a nevét - az NBA addigi történetében senki sem regisztrált több asszisztot, és egyedül csak Wilt Chamberlain szerzett több pontot Robertsonnál - ez azonban, mint az fentebb is  írtuk, nem igazán eredményezett csapatsikereket, amíg Oscar nem került a Milwaukee-hoz. Kétségtelen, hogy Cincinnatiban egyszer sem volt olyan hatékonyan működő, jól összerakott csapat körülötte, mint a korszakot domináló Boston Celtics, ugyanakkor a korabeli beszámolók szerint Oscar csapattársaival rendkívül keményen bánt, gyakorta megtalálta őket egy-egy vereséget követően, már-már ellenséges természete miatt nem volt egy leányálom vele játszani. Mindezzel együtt is Oscar mind a pályán, mind azon kívül korszakalkotó figurája az NBA-nek, a pályán kívül elsősorban azért, mert az NBA-játékosok szakszervezetének elnökeként 1971-ben beperelte a ligát, amikor az NBA a játékosokra nézve kedvezőtlen feltételekkel tervezett összeolvadni a rivális ABA-vel. Az "Oscar Robertson-per" néven elhíresült eljárás végén, 1976-ban a bíróság kimondta, hogy az NBA-csapatok nem kezelhetik játékosaikat a "tulajdonukként", meg kell teremteni a "szabadügynökség" és a piaci viszonyoknak megfelelő fizetések kiharcolásának lehetőségét a számukra. Ez egy óriási lépés volt a liga mai arculatának, a játékosok csapatok közötti szabad mozgásának (és napjaink csillagászati összegű fizetéseinek) irányába - a mai értelemben vett "free agency" létrejötte tehát nagy mértékben Oscar Robertsonnak köszönhető. Oscart 1980-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották.

Greg Smith. Smith 1968-ban kezdte NBA-pályafutását a Milwaukee-nál, ő volt a Bucks kezdő négyese 1970/71-ben, amely egyben karrierje legproduktívabb szezonja is volt, hiszen 12 pont, 7 lepattanó és 3 assziszt körüli meccsátlagokkal bírt. A bajnoki címet követő szezonban elkerült Milwaukee-ból, és a Houston Rockets játékosa lett, majd egy itt töltött év után a Portland TrailBlazershez cserélték, ahol 1975 decemberi elbocsátásáig szerepelt.

Jeff Webb. A kettes poszton szereplő cserejátékos, Webb rövid NBA-pályafutása 1970 és 1972 között zajlott le, mely idő alatt a Milwaukee és a Phoenix Suns csapatait erősítette.

Marv Winkler. Az 1970/71-ben újonc csereirányító mindössze három alapszakasz- és öt playoff-meccsen került pályára a Bucks mezében, a következő, 1971/72-es idényt az ABA-ben töltötte, az Indiana Pacersnél, majd professzionális karrierje be is fejeződött.

Bill Zopf. Egy másik újonc csereirányító, Zopf 1971 februárjában elhagyta Milwaukee-t, mert besorozták tartalékos sorkatonai szolgálatra, ezért nem játszhatott az 1971-es rájátszásban, de technikailag a Bucks keretéhez tartozott, tekintsük hát így őt is NBA-bajnoknak. 1971 őszén tért vissza a csapathoz, de a Bucks ekkor már nem tartott igényt rá, és kirúgta, Zopf pedig többé nem lépett pályára az NBA-ben, inkább brókernek állt.

Vezetőedző: Larry Costello. Játékosként 1967-ben a Philadelphia 76ersszel nyert bajnoki címet a rafkós, ötszörös All-Star, "old school" hátvéd, Costello, aki egyből 1968-as visszavonulása után megkapta az akkor ligaújonc Bucks kispadját, majd egy évvel később a liga legjobb fiatal játékosát, Lew Alcindort is. Costello a franchise történetének első vezetőedzőjeként nyerte meg a franchise első és egyetlen bajnoki címét, rendszere remekül használta ki a gyűrű közelében megállíthatatlan Alcindor erősségeit, de ha "Big Lew" mégis gondba került volna a palánk alatt, Robertson, Bob Dandridge, Jon McGlocklin vagy Lucius Allen személyében hatékony pontszerzők sorakoztak körülötte a pályán. Costello 1976-ig maradt a Bucks vezetőedzője, egy kivétellel minden idényében a rájátszásba jutott csapatával, és bár bajnoki címet többé nem nyertek, volt még egy főcsoportdöntős (1972) és egy nagydöntős (1974) szereplésük is Costello alatt. 1976-os kirúgása után Costello volt egy rövid ideig a Chicago Bulls vezetőedzője is, 1978 után az NBA-ben már többé nem dolgozott, egy női és egy főiskolai csapatot edzett még 1987-ig tartó tréneri pályafutása során. 2001-ben halt meg, 70 évet élt.

Kareem Abdul-Jabbar és Oscar Robertson 2015-ben

1970: "When the Garden was Eden"

Új korszak vette kezdetét az NBA-ben 1969/70-ben, a Boston Celtics dinasztiájának (egyelőre) leáldozott, a kialakult hatalmi vákuumban pedig története során először a New York Knicks kapaszkodott fel a liga trónjára, egy különösen emlékezetes nagydöntő eredményeként.

A tizenhárom év alatt tizenegy bajnoki elsőséget számláló Boston Celtics 1969 nyarán elveszítette kezdő centerét, edzőjét és szellemi vezérét (ez mind Bill Russell) és talán legjobb "clutch" játékosát is (Sam Jones), így a Kelták visszaesése ezúttal már elkerülhetetlen volt: 34 meccset nyertek csak az 1969/70-es alapszakaszban, és nem jutottak be a rájátszásba.

A Keleti Divízió élén a New York Knicks végzett 60 győzelemmel, akik a liga legerősebb kezdőötösét és legerősebb védelmét is magukénak mondhatták, hátvédben Walt "Clyde" Frazierrel és Dick Barnett-tel, középen az alapszakasz MVP-jévé választott centerrel, Willis Reeddel, hármas-négyes poszton pedig Dave DeBusschere-rel és Bill Bradley-vel. 56 meccset nyert és ezzel keleten a második legjobb eredményt érte el a mindössze második idényét futó Milwaukee Bucks, egy elképesztően tehetséges újonc, az 1969-es draft 1/1-ese repítette őket, akit ekkor még Lew Alcindornak hívtak (ma már úgy ismerjük az ő nevét az NBA pont-örökranglistájának élén, hogy Kareem Abdul-Jabbar). A Knicks a Baltimore Bulletst, a Bucks a Philadelphia 76erst intézte el a playoff első körében, majd a két gárda által vívott keleti döntőben a jóval tapasztaltabb Knicks 4-1 arányban felülkerekedett, és 1953 óta először bejutott az NBA fináléjába.

Nyugaton a Los Angeles Lakers a szezon kezdetén még az előző évi, különösen fájdalmas döntőbeli vereség után nyalogatta sebeit, ráadásul szupersztár centere, Wilt Chamberlain az alapszakasz kilencedik mérkőzésén súlyos térdsérülést szenvedett, a már 35 éves Elgin Baylor pedig szintén a térdeivel bajlódott már évek óta, ebben az alapszakaszban is kénytelen volt 28 mérkőzést kihagyni. Jerry West ugyanakkor, némiképp váratlanul, karrierje tán legjobb idényét produkálta, ő lett a liga pontkirálya 31.2 pontos meccsenkénti átlaggal, 7.5-ös gólpasszátlaga pedig szintén pályafutása addigi legjobbja volt. A Lakers ugyan csak 46 mérkőzést nyert 1969/70-ben, de három találkozóval az alapszakasz vége előtt Chamberlain felépült sérüléséből, és vissza tudott térni, ez pedig lendületbe hozta az aranysárga-lilákat, akik előbb a Phoenix Suns legyőzésével, majd a Nyugati Divízió első helyén végző Atlanta Hawks kisöprésével újabb nagydöntőbe jutottak be.

A finálé párharca a Madison Square Gardenben kezdődött meg, ahol az alapszakasz-MVP Willis Reed elsőre domináns teljesítményt nyújtott, 37 pontot dobott és 16 lepattanót szedett le, így a Knicks tett szert 1-0-ás előnyre (124-112). A második meccsen a vendégek végig vezettek, de a Knicks felzárkózott és Frazier kosarával egy perccel a vége előtt kiegyenlített, ám ezután Jerry West értékesített két büntetőt, Chamberlain pedig blokkolta Reed dobását a Knicks utolsó támadásánál, így 1-1-es állással utaztak a csapatok Los Angelesbe (103-105).

Willis Reed (19) elhalássza a lepattanót Wilt Chamberlain (13) elől

Ott aztán őrületes mérkőzést vívtak: a harmadik találkozó első félideje a Lakersé volt, de a meccs második felében a Knicks távoli dobói beindultak, Dick Barnett és Dave DeBusschere kosarainak köszönhetően ismét egyenlő volt az állás az utolsó percben. Három másodperccel a vége előtt DeBusschere dobásával a Knicks két pontos előnybe került, a Lakersnek már nem volt időkérése, így Jerry West jobb híján a saját palánkja alól a Knicks gyűrűje felé hajította a labdát - és betalált! Chamberlain örömtáncot lejtve rohant az öltözőbe, de mivel ekkor még nem volt hárompontos dobás, West kosara csak az egyenlítéshez volt elég, így Wiltnek vissza kellett jönnie a pályára - a hosszabbítást pedig a Knicks bírta jobban, és 111-108-ra megnyerte az őrületes mérkőzést. A negyedik összecsapás is sok izgalmat hozott, ez a meccs is hosszabbításba torkollott, de ezúttal a Lakers jött ki belőle győztesen, 121-115-re nyertek - West 37 pontot dobott és 18 gólpasszt osztott ki, Baylor a döntőbeli legjobb teljesítményét nyújtva 30 egységig jutott, Chamberlain pedig 18 pontja mellé 25 lepattanót szedett le.

Az ötödik mérkőzés aztán nagy fordulópont volt a párharcban, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk: a Knicks centere, Willis Reed súlyosnak tűnő és hangzó sérülést szenvedett, elszakadt egy izom a combjában. Red Holzman, a Knicks mestere tudta, hogy Reed nélkül nem lesz esélye embereinek a palánk alatt Chamberlainnel szemben, ezért ismét távoli dobóira bízta a pontszerzést, DeBusschere és Barnett pedig ismét elkezdte szórni a kosarakat, Holzman pedig kiürítette a kispadját, mindenkit bevetett Chamberlain és West megállítása érdekében. Az elképesztő lelkesedéssel játszó Knicks-csereemberek, valamint a védekezésben ligaelit Frazier és DeBusschere 30 labdaeladásba hajszolták a zavarodott Lakerst, a meccs második félidejében Chamberlain mindössze négy pontot szerzett, West pedig mezőnykosár nélkül maradt. A New York bravúros teljesítménnyel Reed nélkül is hozta az ötödik találkozót (107-100), de a hatodik meccsen már nem bírták el a center hiányát. A Los Angelesben rendezett összecsapáson a Knicks nem tudta ismételten megállítani Chamberlaint, Wilt 45 ponttal és 27 lepattanóval dominált a palánk alatt, a Lakers könnyedén, 22 ponttal nyert (135-113) és ismét egyenlített.

Walt Frazier és társai nem hagyják levegőhöz jutni Jerry Westet

A hetedik meccs aztán az NBA-döntők történetének egyik legemlékezetesebb pillanatát hozta el, amikor a sérült Willis Reed, egyik lábát lényegében csak húzva maga után, pályára csoszogott a feldobás előtt. Reed ragaszkodott hozzá, hogy vállalhassa a játékot, annak ellenére, hogy a mérkőzés előtt tele kellett nyomni a lábát fájdalomcsillapító injekciókkal, de így is meg tudta adni a Knicksnek a szükséges lendületet: első két mezőnykísérletét értékesítette, Chamberlain életét pedig ismét maximálisan megkeserítette, Wilt kilenc dobásból csak kétszer tudott betalálni, amíg Reed a pályán volt. Ugyan Reed a második félidőben már nem tudott játszani, Walt Frazier helyette is vitte tovább a hátán a csapatot, az irányító 36 ponttal, 19 gólpasszal és 7 lepattanóval minden idők egyik legjobb hetedik meccses teljesítményét nyújtotta, a Knicks pedig 113-99 arányban nyert és története során először bajnok lett. A döntő legértékesebb játékosává Willis Reedet választották.

New York tehát ünnepelt, a Lakers pedig újabb finálét veszített el - 1960-as Los Angelesbe költözésük óta immáron a hetediket, úgy, hogy győzni egyetlen döntős szereplésük alkalmával sem tudtak. A legendás Elgin Baylornak ráadásul ez volt az utolsó fellépése a rájátszásban, a következő két idényben sérülések miatt összesen 11 alapszakasz-mérkőzésen tudott pályára lépni, végül 1971 őszén bejelentette visszavonulását. Ennek történelmi jelentőségéről majd egyszer később lesz szó.

Álló sor: Red Holzman vezetőedző, Phil Jackson, Dave Stallworth, Dave DeBusschere, Willis Reed, Bill Hosket, Nate Bowman, Bill Bradley, Dick McGuire vezető játékos-megfigyelő, Dan Whelan segédedző.
Ülő sor: John Warren, Don May, Walt Frazier, Ned Irish elnök, Irving Mitchell Felt tulajdonos, Bill Donovan GM, Dick Barnett, Mike Riordan, Cazzie Russell.  

Dick Barnett. A veterán dobóhátvéd még 1959-ben, a Syracuse Nationals játékosaként kezdte NBA-karrierjét, majd játszott három évig a Lakersben is, így ott volt a pályán a Boston ellen elveszített 1963-as és 1965-ös nagydöntőben. Furcsa, egyedi dobómozdulata okán ekkoriban kapta a "Fall Back Baby" becenevet. 1965-ben került New Yorkba, első itteni szezonjában produkálta karrierje legmagasabb pontátlagát (23.1), majd két évvel később pályafutása egyetlen All-Star szereplését gyűjthette be. Az 1970-es nagydöntő minden meccsén elérte legalább a tíz pontot, a hetedik találkozón 21-ig jutott. Tagja volt a Knicks következő, 1973-as bajnokcsapatának is, igaz, akkor már csak csereként Earl "The Pearl" Monroe mögött.

Nate Bowman. A cserecenter 1966 és 1971 között játszott az NBA-ben, három szezont töltött New Yorkban, és egyike volt az 1970-es döntő ötödik és hetedik meccse hőseinek, nagy szereppel bírt ugyanis a két találkozón a Wilt Chamberlain elleni palánk alatti védekezésben. New Yorkon kívül játszott a Chicago Bullsnál és a Buffalo Braves-nél is, 1971/72-ben pedig az ABA-ben szerepelt a Pittsburgh Condors színeiben. Játékstílusát jól jellemzni, hogy NBA-karrierje során több személyi hibája volt, mint mezőnykosara. Fiatalon, mindössze 41 évesen halt meg 1984-ben, egy szívroham következtében.

Bill Bradley. A harmadéves kiscsatár egyfajta "do-it-all", sokoldalú játékosa volt a Knicksnek. 1965-ben draftolta a franchise, miután a Princeton egyetemen rendkívül sikeres pályafutást futott be: ő volt az NCAA 1965-ös négyes döntője legértékesebb játékosa, több fórumon is az év legjobb egyetemista kosarasának választották 1965-ben, illetve az amerikai válogatott színeiben aranyérmet nyert az 1964-es tokiói olimpián. Bradley azonban csak 1967 decemberében csatlakozott a Knickshez, ugyanis a Princeton elvégzése után az Oxfordra iratkozott be, itt tanult politológiát, filozófiát és közgazdaságtant, miközben Olaszországba "ingázva" az Olimpia Milano játékosaként 1966-ban megnyerte az Euroliga küzdelmeit. Így hát 1970-re Bradley NBA-bajnoknak, olimpiai bajnoknak és Euroliga-győztesnek is mondhatta magát - ezt mind a mai napig rajta kívül csak Manu Ginóbili teheti meg.

Dave DeBusschere. A hatvanas-hetvenes évek egyik legkiemelkedőbb védőjátékosa volt az NBA-ben DeBusschere, egy mindenhová odaérő, kifogyhatatlan energiájú, fáradhatatlan harcos, akinek védekezése mellett támadásban is nagy szerepe volt a Knicks 1970-es bajnoki menetelésben, hiszen amellett, hogy posztján az egyik legjobb lepattanózónak számított, egyfajta időelőtti "stretch four"-ként a mai hárompontosnak megfelelő távolságból is biztos kézzel bedobálta tempóit. Dave 1962-ben a Detroit Pistonsnál kezdte pályafutását, ahol az a különös eset is megtörtént vele, hogy 1964-ben, mindössze 24 évesen, játékos-edzővé nevezték ki, ezzel ő a liga történetének valaha volt legfiatalabb vezetőedzője. Három évig megtartotta ezt a kettős szerepkört, de nem volt sok sikere csapatszinten, így hát 1967-től "csak" játékosként folytatta tovább. A Pistonsszal háromszoros All-Star DeBusschere-t 1969-ben szerezte meg a Knicks, ő pedig az 1970-es mellett az 1973-as New York-i bajnokcsapatnak is kulcsjátékosává vált.

Walt Frazier. Mind a mai napig a Knicks-szurkolók egyik legnagyobb kedvence Walt "Clyde" Frazier, aki '30-as évekbeli gengszterek eleganciáját idéző öltözködése és kalapjai nyomán kapta a "Clyde" becenevet az 1967-es Bonnie és Clyde c. film alapján, amelyben Warren Beatty alakítja a férfi címszerepet. Frazier a pályán kívül igazi nagyvilági életét élő playboy, a pályán pedig posztján a liga egyik legjobbja, és kiemelkedő védőjátékos volt. 1969/70-ben, karrierje harmadik évében lett először All-Star és lett először tagja az All-NBA First Teamnek, illetve pályafutása során már másodszor került be az All-Defensive First Team soraiba. Természetesen a Knicks mezét viselte a franchise következő, 1973-as bajnoki győzelme idején is.

Bill Hosket. A csere-magasember Willis Reed távollétében került pályára két mérkőzés erejéig az 1970-es nagydöntőben. NBA-pályafutása 1968-tól 1972-ig tartott, két évet a Knicksnél, két továbbit a Buffalo Braves-nél töltött. Az NBA-t megelőzően az Ohio State egyetemen befutott sikeres pályafutásának köszönhetően 1968-ban a mexikóvárosi olimpián tagja volt az aranyérmet szerző amerikai kosárlabda-válogatottnak, és visszavonulása után is Ohio állambeli közösségének hasznos tagjaként folytatta, kosárlabda-táborok alapításával, alapítványok és biztosítótársaság működtetésével. Három olimpiai cikluson át az USA Olimpiai Bizottságának is tagja volt.

Phil Jackson. Igen, az a Phil Jackson, a Michael Jordan-féle Chicago Bullsszal hat, majd a Los Angeles Lakersszel további öt bajnoki címet szerző edző, az utóbbi időben a Knicks kétes megítélésű elnöke. Jackson játékosként 1967 és 1978 között volt a Knicks keretének tagja, nevének szerepeltetése az 1970-es bajnokcsapat soraiban ennek ellenére megkérdőjelezhető, mivel a teljes 1969/70-es szezont kihagyta egy súlyos gerincműtét következtében. 1973-ban már tevékeny részese volt ugyanakkor a Knicks második bajnoki elsőségének.

Don May. A nagydöntőben nem, csak a Baltimore és a Milwaukee elleni korábbi párharcokban kapott szerepet az 1970-es rájátszás során May, aki 1968 és 1975 között szerepelt az NBA-ben, a New Yorkon kívül volt a Buffalo Braves, az Atlanta Hawks, a Philadelphia 76ers és a Kansas City-Omaha Kings játékosa is. Az 1970-es bajnoki címet követően igazolt a Knickstől a Braves-hez, az akkor ligaújonc franchise első szezonjában May meccsenként átlag 20 pontot dobott és 7.5 lepattanót szerzett.

Willis Reed. Évekig játszott Bill Russell és Wilt Chamberlain árnyékában az egyébként 1964/65-ös újoncéve óta minden All-Star meccsen fellépő, kiváló center, Reed, és 1970-ben végre eljött az ő ideje. Páratlanul eredményes szezonja során ő lett az All-Star meccs, az alapszakasz és a nagydöntő legértékesebb játékosa is, az 1970-es finálé mindent eldöntő hetedik mérkőzése pedig azóta is mint a "Willis Reed Game" él a köztudatban. Sajnos a sérülések karrierje hátralevő részében sem kerülték el Reedet, aki 1970 után már csak egy alkalommal volt All-Star, illetve került be valamelyik All-NBA csapatba (Second Team, 1971), ugyanakkor kevésbé effektív formában, de tagja volt a Knicks 1973-as bajnokcsapatának is.

Mike Riordan. Az 1969/70-ben másodéves Riordan elsősorban védekezésének köszönhetően futott be kilencéves karriert az NBA-ben, és volt fontos komponense a Knicks bajnokcsapatának. New Yorkban pályafutása első három idényében játszott, 1971-ben került a Baltimore Bulletshez, akiknél 1977-es visszavonulásáig szerepelt (a franchise-t időközben Washingtonba költözése nyomán Capital Bulletsre, végül Washington Bulletsre nevezték át). Riordan, aki egyébként tizenkettedik körös (!) draft pick volt még 1967-ben, és a ligatörténet egyik első rendszeres "flopperét" is személyében tisztelhetjük, 1973-ban a Bullets játékosaként az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült, és 1975-ben még egy nagydöntőben pályára léphetett, de csapata, a Bullets söprés áldozata lett a Golden State Warriors által.

Cazzie Russell. A kiscsatár Russell 1966-ban volt újonc a Knicks színeiben, 1969-ig a csapat legjobb pontszerzői közé tartozott. Dave DeBusschere érkezésével némiképp csökkent a játékideje és szerepe, de így is fontos volt a New York számára az 1970-es nagydöntő ötödik meccsén szerzett húsz pontja. Russell 1971 és 1974 között a Golden State játékosa volt, az 1971/72-es szezonban karriercsúcsot jelentő 21.4 pontot átlagolt, ennek pedig karrierje egyetlen All-Star szereplését köszönhette. 1974 és 1977 között a Los Angeles Lakersben játszott, pályafutása utolsó szezonját pedig a Chicago Bullsnál töltötte, 1978-ban vonult vissza az NBA-ből. A Continental Basketball Association alsóbbrendű ligában, majd közép- és főiskolai, valamint egyetemi szinten edzősködött ezt követően, jelenleg is aktív, az Armstrong State egyetem kosárlabdacsapatának segédedzője.

Dave Stallworth. "Dave the Rave" 1964-ben mutatkozott be az NBA-ben a Knicks színeiben, sajnos biztató első két idénye után szívbetegsége miatt két teljes év kihagyásra kényszerült. 1969-ben épp időben tért vissza, hogy bajnok lehessen, ő is egyike volt a Willis Reed sérülése miatt a döntő ötödik meccsén nagyot játszó Knicks-csereembereknek, ráadásul Wilt Chamberlain elleni hatékony fellépése mellett Stallworth a mérkőzés negyedik negyedében szerzett tíz pontjával támadásban is nagyot lendített a Knicks szekerén a győzelem felé. 1971-ben a Knicks a Baltimore Bulletshez cserélte, ahol 1974-ig szerepelt, majd visszatért a Knickshez, de csak pár mérkőzés jutott már neki 1974/75-ös utolsó idényében. Stallworth 2017 márciusában hunyt el, 75 éves korában.

John Warren. A Knicks cserehátvédje volt az újonc Warren 1969/70-ben, ez volt az egyetlen idénye New Yorkban, 1970-ben az újonnan alakult Cleveland Cavaliershez került, ahol NBA-karrierje hátralevő részét töltötte 1974-es visszavonulásáig. Cleveland-játékosként elsősorban arról híresült el, hogy a mai napig ő tartja a franchise-rekordot a legtöbb kihagyott dobás nélküli mezőnykísérlet kategóriában (12/12 a Buffalo ellen 1973-ban), és hogy egy 1970 decemberi meccsen a saját palánkjára vezetett fast break eredményeképp szerzett kosarat. Ő és csapattársai csak Warren találatát követően jöttek rá, hogy rossz kosárra támadtak.

Vezetőedző: Red Holzman. Játékosként Holzmannak már volt egy bajnoki címe (1951-ben a Rochester Royals színeiben nyerte), és 1970-ben ismét felért a csúcsra, miután 1957 és 1967 között játékos-megfigyelőként és segédedzőként, 1967 óta pedig vezetőedzőként dolgozott a Knicksnél. Holzman keménykezű edző volt, 1967-es kinevezését követően például egyből 10 dolláros büntetést vezetett be mindenkire, aki elkésik az edzésről, és igyekezett a védekezés fontosságát hangsúlyozni embereinek, miközben támadásban hagyta kreatív elméjű játékosait érvényesülni. Régi vágású, egyszerű gondolkodású figura volt, mesélték róla, hogy kilenc ugyanolyan öltönyt tartott otthon, és mindig ezek valamelyikében ült a meccseken a kispadon. "Mégis, ki nézi ezt?" - kérdezte Holzman, amikor egyszer újságírók az öltönyeiről faggatták. Ő volt a Knicks edzője a következő, 1973-as bajnoki cím idején is.

Záróképek az 1970-es döntőhöz:

Dick Barnett, Walt Frazier, Bill Bradley, Dave DeBusschere és Willis Reed a Knicks öltözőjében ünneplik az 1970-es bajnoki címet

A Lakerses "Big Three", azaz Baylor (22), Chamberlain (13) és West (44) reménykedett benne, hogy végre eljött az ő idejük, de továbbra sem sikerült győzniük a döntőben