1969: A Celtics legvalószínűtlenebb, Russell utolsó bajnoki címe

Bár az ellenfelek, a szurkolók és a média is már jó előre leírta őket, Bill Russell és a "túl öreg" Boston Celtics 1969-ben még egyszer, utoljára csodát tett: mindössze negyedik kiemeltként a rájátszásba jutva, minden párharcát pályahátrányból megnyerve ismét bajnok lett. Russell ezt követő visszavonulásával végérvényesen lezárult egy rendkívüli fejezet az NBA történetében.

Jerry West, a Los Angeles Lakers ikonja és az NBA logója 1969 előtt már öt nagydöntőt játszott a Lakersszel a Boston Celtics ellen, és mind az ötször veszített. West óriási harcos, ugyanakkor racionális gondolkodó volt, így hát minden egyes vereség alkalmával belátta, hogy a Celticsé volt a jobb csapat az adott évben. 1969-ben West csapattársa, a még nála is több, már hat nagydöntőt veszítő Elgin Baylor már karrierje végéhez közeledett ugyan, de még mindig igen hatékony pontszerző és lepattanózó volt, mellette pedig ott dolgozott immáron a Lakers palánkja alatt az előző két alapszakasz MVP-je, a Philadelphiától megszerzett szupersztár, Wilt Chamberlain is. Ugyan voltak gondok a Lakersnél az 1968/69-es alapszakasz során (Chamberlain és a Lakers edzője, Butch von Breda Kolff kifejezetten utálta egymást, és Baylor sem jött ki túl jól az egocentrikus Wilttel), az 1969-es NBA-döntő előestéjén West joggal érezhette úgy, hogy ezúttal a Lakersé a jobb csapat, és a Los Angeles végre készen áll arra, hogy legyőzze a Bostont.

A Celtics ugyanis mindössze 48 meccset nyert az alapszakaszban, és a negyedik helyen jutott csak a keleti playoff mezőnyébe, az 57 győzelmet arató Baltimore Bullets, az 55 mérkőzést nyerő Philadelphia 76ers és az 54 sikert számláló New York Knicks is megelőzte. A Baltimore újonc centere, Wes Unseld, aki ámulatba ejtette a ligát lepattanózásával és passzjátékával, egyszerre kapta meg az alapszakasz MVP-díját és az Év Újonca címet is, mellette pedig Earl "The Pearl" Monroe varázsolt hátvédposzton. Ennek ellenére az első kiemelt Bullets már a rájátszás első körében búcsúzott, kiejtette ugyanis őket a Walt Frazier és Willis Reed vezette New York. A lesajnált címvédő Boston mindeközben elővette a playoff-formáját, és előbb az MVP-szintű szezont futó Billy Cunningham-féle Philadelphiát, majd a lendületbe jövő Knickst is legyőzte, és bármilyen valószínűtlen is volt, ismét ott volt az NBA nagydöntőjében. A Celticsszel ellentétben az 55 győzelmével a Nyugati Divízó élén végző Lakers fináléba jutása nem volt meglepetés, West, Baylor és Chamberlain vezetésével az aranysárga-lilák először a San Francisco Warriorst, majd az Atlanta Hawkst verték, és pályaelőnyből várhatták a végső összecsapást a Bostonnal.

Jerry West rögtön az elején le kívánta rendezni a párharcot és a nagydöntőt: a finálé első meccsén 53 pontot dobott, győzelemre vezetve az övéit (120-118), majd az ő 41 pontjával, és a csapat utolsó 12 egységét jegyző Baylor remeklésével a Los Angeles a második mérkőzést is megnyerte (118-112), annak ellenére, hogy John Havlicek a Bostonból 43 pontot szerzett. West a harmadik találkozón csak 22 pontot dobott, a 34-ig jutó Havlicek vezérletével a Celtics szépített (111-105), majd a negyedik meccsen a címvédő egyenlített is: a pontszegény, küzdelmes összecsapás végén Sam Jones utolsó másodpercben elengedett nagyívű dobása átszállt Chamberlain fölött, pattant kettőt a gyűrűn, majd a kosárba hullott - a Celtics egy ponttal nyert (89-88), az ezúttal negyvenet gurító Westet pedig szétvetette a düh.

Los Angelesbe visszatérve ismét a Lakers került előnybe (117-104), West ezúttal 39-et szórt, és Bill Russell szokatlanul gyenge napját kihasználta a 31 lepattanót lehúzó Chamberlain. Az ötödik meccsen megsérült West combhajlító izma, ennek ellenére vállalta a játékot a hatodik találkozón, de nem volt az igazi, miközben Chamberlain mindössze nyolc pontot tudott szerezni a magát összeszedő Russell mellett, így hát ismét jött az egyenlítés Bostonban (99-90), ezúttal a 25 pontos Don Nelson állt a Celtics élére.

A csapatok tehát egy mindent eldöntő hetedik meccsre utaztak Los Angelesbe 3-3-as állásnál. A Lakers tulajdonosa, Jack Kent Cooke nagy ünnepre készült, a Lakers csarnoka, a Forum mennyezetét lufikkal aggatta tele. West a korai örömöt látva rosszat sejtett, és félelmei beigazolódtak: a remekül játszó Celtics 17 pontos előnyben kezdhette meg a negyedik negyedet. Ekkor a továbbra is sérülten játszó West begyújtotta a rakétákat, vezetésével megkezdte a felzárkózást a Lakers, de öt perccel a meccs vége előtt Chamberlain jelezte, hogy nem tudja folytatni a játékot, egy térdsérülés miatt lecserélését kérte. Butch von Breda Kolff, a Lakers edzője őrjöngött, de a Chamberlain helyére beküldött cserecenter, a korábbi Celtics-játékos Mel Counts kosarával a Lakers egy pontra közelítette meg a Bostont, így amikor Wilt nem sokkal később jelezte, hogy visszamenne a pályára, von Breda Kolff nem engedte meg neki, úgy vélte, Counts megállja majd a helyét a meccs hajrájában, nincs szüksége a Lakersnek arra, hogy Chamberlaint visszaküldje.

Hogy ezen múlt-e a Lakers sikere, nem lehet tudni, mindenesetre von Breda Kolff csúnyán felsült, Counts az utolsó percekben kétszer is eladta a labdát, így közelebb már nem tudott jönni az incidenst követően a Los Angeles - a Boston két ponttal megnyerte a hetedik meccset (106-108) és a bajnokságot. A 42 ponttal, 13 lepattanóval és 12 gólpasszal tripla-duplát elérő Jerry West teljesen kiborult, összeomlott a pályán, Russell és Havlicek vigasztalta. Sovány gyógyír volt West számára, hogy az 1969-ben először kiosztott Finals MVP díjat ő kapta meg - ez a mai napig az egyetlen olyan alkalom a liga történetében, hogy a vesztes csapatból került ki a döntő legértékesebb játékosa. Butch von Breda Kolffot pedig az elveszített hetedik meccs másnapján kirúgta a Lakers (bár saját későbbi elmondása szerint egyébként is távozni akart, mert a Chamberlainnel való rossz viszonya miatt nem élvezte már a munkát a Lakersnél).

Bill Russell és Sam Jones egyaránt visszavonultak a Celtics ezévi győzelmét követően - a Boston 13 év alatt 11 bajnoki címet szerzett, és az 1969-es végső diadal méltó lezárása volt nem csak az NBA, hanem az egyetemes sporttörténet egyik legnagyobb sikersorozatának.

Hátsó sor: Joe DeLauri segédedző, Em Bryant, Don Chaney, Tom "Satch" Sanders, Rich Johnson, Jim Barnes, Bailey Howell, Mal Graham.
Elülső sor: Don Nelson, Sam Jones, Bill Russell, Jack Waldron elnök, Red Auerbach GM, John Havlicek, Dr. Thomas Silva csapatorvos, Larry Siegfried.

Jim "Bad News" Barnes. A profi kosárlabda-történelem során két különböző játékost is hívtak "Bad News" Barnes-nak, Jim volt a korábbi (és a '70-es években rövid ideig az ABA-ben szupersztár, majd rövid idő alatt elkallódó Marvin "Bad News" Barnes volt a későbbi, egyébként ő is játszott a Celticsben, de róla majd talán egyszer máskor). Jim Barnes az 1964-es olimpián aranyérmet szerzett amerikai válogatott tagja, és az 1964-es draft 1/1-es kiválasztottja volt, de nem futott be túlontúl emlékezetes NBA-karriert. A New York Knicks draftolta, majd játszott Baltimore-ban, a Lakersnél és a Chicagónál is, mielőtt 1968-ban Bostonba került volna, ahol Bill Russell cseréjeként szerepelt (de nem lépett pályára az 1969-es rájátszásban). 1970-ig maradt a Celtics játékosa, 1971-ben a Baltimore-tól vonult vissza. Vállalkozásba fogott, a saját magáról elnevezett Bad News Barbecue Sauce elnevezésű szószt gyártotta és forgalmazta, viszonylag sikeresen, de súlyos egészségügyi gondjai miatt utolsó éveit egy bentlakásos otthonban kellett töltenie, ahol 2002-ben, 61 évesen elhunyt.

Em Bryant. 1964-ben a New York Knicksnél kezdte a pályafutását a dinamikus hátvéd, Bryant, aki négy New Yorkban töltött idény után 1968 nyarán szerződött a Celticshez. Bár az alapszakasz során produkált 6 pont, 2 lepattanó, 2 gólpassz körüli átlagaitól senki nem veti hanyatt magát, Bryant az 1969-es nagydöntőben kulcsfontosságú figurává lépett elő, óriási szerepe volt ugyanis a Boston hatodik és hetedik meccsen véghezvitt fordításában, a két mérkőzésen 18, illetve 20 pontot szerzett. 1970-ig játszott Bostonban, majd még két szezont töltött a Buffalo Braves színeiben, mielőtt visszavonult volna. Pályafutása befejezése után edzősködött, a hetvenes években Bill Russell segédedzője is volt a Seattle SuperSonics kispadján, majd „civilben” dolgozott közegészségügyi tisztviselőként és iskolai biztonsági őrként is.

Don Chaney. Az újonc kettesnek nem sok szerep jutott még a Celticsnél 1968/69-ben, 20 alapszakasz- és 7 playoff-meccsen került csak pályára, de a Russell-éra utáni átmenet egyik fontos szereplőjévé vált később, posztján a liga egyik legjobb védőjévé fejlődött, és tagja volt a Boston következő, 1974-es bajnokcsapatának is. Chaney a Celtics-történelem során az egyetlen olyan játékos, aki egyaránt volt Bill Russell és Larry Bird csapattársa is (utóbbié 1979/80-ban, Bird újoncszezonjában, ami egyben Chaney játékos-pályafutásának utolsó idénye volt).

Mal Graham. A csereirányító 22 alapszakasz- és egyetlen playoff-mérkőzésen kapott átlagosan öt perc játékidőt 1968/69-ben, majd rövidke NBA-karrierje be is fejeződött, egy betegség visszavonulásra kényszerítette. Red Auerbach felkarolta, és kinevezte a Celtics vezető játékos-megfigyelőjének, Graham pedig éles elméről tett tanúbizonyságot, az ő tanácsára draftolta a Celtics a később legendává vált Dave Cowenst. 1974-ben jogi diplomát szerzett, és a jogászi pályán is nagy sikereket ért el: a mai napig a Massachusetts állami legfelsőbb fellebbviteli bíróságon dolgozik bíróként.

John Havlicek. Sorozatban negyedszer volt All-Star, továbbá 21.6-os pont-, 7-es lepattanó- és 5.4-es gólpassz-átlagával karrierje addigi legjobb statisztikáit produkálta a fáradhatatlan Hondo 1968/69-as alapszakasz során, a rájátszásban, és különösen a nagydöntőben pedig nem állhatott senki az útjába. A finálé első három meccsén ezeket a számokat hozta: a nyitómeccsen 37 pont, 12 lepattanó, 4 gólpassz, a második összecsapáson 43-12-6, a harmadikon 34-12-7. A hetedik mérkőzésen 26 pontjával szintén ő volt a Celtics legeredményesebb dobója, emellé pedig 9 lepattanót és 5 asszisztot is begyűjtött. Havlicek személye a legerősebb összekötő kapcsot jelenti a bostoni bajnokcsapatok két generációja között, hiszen bár az 1969 utáni években a Celtics csillaga kissé lejjebb áldozott, Hondo ott volt a csapat élén a következő bostoni bajnoki cím idején, 1974-ben is.

Bailey Howell. A nagy munkabírású magasember kiváló számokat szállított 1968/69-ben is (19.7 pont, 8.8 lepattanó meccsenként), ezután még két évet játszott az NBA-ben, a következő szezont Bostonban, az utolsó idényét, az 1970/71-est a Philadelphia 76ersnél töltötte, melyek során egyetlen mérkőzésről sem hiányzott. Visszavonulását követően a Converse cipőgyártó cégnél dolgozott huzamosabb ideig, jelenleg Mississippi államban él, ahol amellett, hogy lelkész egy templomban, a mai napig segít anyagi támogatást felhajtani alma matere, a Mississippi State egyetem sportösztöndíj-programjaihoz, szülőföldjén, Tennessee államban pedig egy középiskola viseli a nevét. A hatszoros All-Star, idén 80 éves Howellt, aki pályafutása alatt 17770 pontot és 9383 lepattanót jegyzett, 1997-ben a Hall of Fame tagjává választották.

Rich Johnson. Az újonc Johnson a Celtics harmadik számú centere volt 1968/69-ben Russell és Jim Barnes mögött. 1970-ig volt a Boston játékosa, majd lehúzott egy idényt az ABA-ben is, ahol három különböző csapatnál is szerepelt 1970/71-ben. 1973-ban játszott utoljára egy alsóbb szintű ligában, majd visszavonult. Egy súlyos betegség fiatalon elvitte, mindössze 47 évesen halt meg, 1994-ben.

Sam Jones. A mindig higgadt go-to scorer, Jones már az 1968/69-es alapszakasz előtt bejelentette, hogy a szezon végén visszavonul. 36. életévében járva is 16 pontot átlagolt meccsenként, a nagydöntőben pedig az ő dobása döntötte el a Celtics javára a negyedik mérkőzést, és 24 pontot szórt a sorozatot lezáró, mindent eldöntő hetedik találkozón. Utolsó hazai fellépésén, a döntő hatodik meccse előtt a Boston Garden közönsége álló ovációval ünnepelte a búcsúzó hátvédet. Sam 12 éves pályafutása egészét Bostonban töltötte, ez idő alatt 15411 pontot szerzett, és tízszer volt bajnok. Visszavonulása után egy washingtoni főiskolán, majd volt egyetemén (North Carolina State) edzősködött, de dolgozott az NBA-ben is egy rövid ideig, 1974/75-ben a New Orleans Jazznél volt segédedző. 1984-ben került be a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották. Szomorú update (2021. december 31.): Sam Jones, minden idők egyik legjobb "clutch" dobója 2021. december 30-án, 88 éves korában elhunyt.

Don Nelson. A Celtics hatodik embere fontos komponense volt az 1969-es bajnokcsapatnak is, Nelson hol fontos kosarakkal, hol kemény védekezéssel segítette a Bostont újabb győzelemre volt csapata, a Lakers ellen, különösen a döntő hatodik meccsén vállalt óriási szerepet a Celtics győzelmében 25 pontjával és 9 lepattanójával, a hetedik mérkőzés legvégén, egypontos Celtics-vezetésnél egy "go-ahead" kosarat szerzett, amelyre a Lakersnek már nem volt válasza. "Nellie" játékos-pályafutása teljes hátralevő részét Bostonban töltötte, így John Havlicek és Don Chaney mellett ő a harmadik olyan tagja az 1969-es Celticsnek, aki a franchise következő, 1974-es bajnokcsapatában is ott pattogtatott.

Tom "Satch" Sanders. A nagydöntő MVP-díjának kiosztása mellett az NBA másik újítása 1968/69-ben az "All-Defensive" csapatok felállítása volt, Satch Sanders, a Boston nyolc bajnoki címének megkerülhetetlen összetevője és a liga elmúlt tíz évének egyik legjobb védőjátékosa így begyűjthette karrierje egyetlen egyéni elismerését az 1969-es All-Defensive Second Team-tagság formájában. Sanders 1973-as visszavonulásáig változatlanul a Celtics játékosa volt, pályafutása befejezését követően 1973 és 1977 között a Harvardon dolgozott edzőként, majd 1978-ban egy rövid ideig, több volt csapattársához hasonlóan, ő is volt a Celtics vezetőedzője. Később az NBA alkalmazásába állt, és ő lett a liga "játékosprogramokért" felelős alelnöke, e szerepkörében elsősorban az újoncok beilleszkedését, a játékosok visszavonulást követő életre való felkészítését, élethosszig tartó tanulását segítő tanácsadások, tanfolyamok szervezése lett a feladata. 2011-ben érdemei elismeréseként "contributor" kategóriában a Hall of Fame tagjai közé is beválasztották. 16-os mezszámát visszavonultatták Bostonban.

Larry Siegfried. 14.2 pontos átlagával karrierje legjobb teljesítményét nyújtotta, és 1966 után másodszor lett a liga legpontosabb büntetődobója 1969-ben a Celtics irányítója, Siegfried. A nagydöntő harmadik meccsén 28 pontot szórt, de a negyedik és az ötödik találkozón is eljutott húszig. 1970-ben hagyta el Bostont, 1972-ig tartó NBA-pályafutása hátralevő részében megfordult a San Diego/Houston Rocketsnél és az Atlanta Hawksnál is. Visszavonulását követően három évig volt a Rockets segédedzője, majd többek között egy Ohio állambeli büntetés-végrehajtási intézetben végzett tanácsadást az elítéltek részére. 2010-ben, 71 éves korában halt meg.

Játékos-edző: Bill Russell. 1968/69-ben a 35 éves Russellnek már minden porcikája fájt a 13 évnyi folyamatos playoff-meneteléstől, és bár lehetett tudni, hogy nem sokáig húzza már tovább, mégis váratlan volt, amikor három hónappal a döntőt követően bejelentette, befejezi, és nem csak játékosként, de edzőként sem folytatja tovább Bostonban (állítólag még mentorának és atyai jóbarátjának, Red Auerbachnak sem szólt előzetesen terveiről). De Russell már csak ilyen volt: mániákusan kompetitív, ugyanakkor igencsak introvertált személyiség, akit a kosárlabdázás kapcsán csak a győzelem érdekelt, amikor úgy érezte, itt az idő befejezni, látványos felhajtás, búcsúzkodás nélkül távozott, nem érdekelték olyan dolgok, mint a szurkolók, vagy az újságírók véleménye. A bostoni médiával egyébként mindig is feszült volt a viszonya, nem is tért vissza Bostonba, amikor 1972-ben visszavonultatták 6-os mezszámát, és nem ment el 1975-ös Hall of Fame-beiktatására sem. Boston után edzői munkát 1973-ban vállalt először, a Seattle SuperSonics csapatát edzette 1977-ig, mérsékelt sikerrel (két playoff-szereplés négy év alatt), majd némi tévés szakkomentátorkodás mellett tíz évig kvázi remeteként élt Seattle környékén, az 1987/88-as szezonban pedig egy rövid ideig a Sacramento Kings kispadján ült. 

A kilencvenes években kezdett Russell híresen nagy távolságtartása oldódni, egyre gyakrabban vett részt az NBA rendezvényein, interjúkat adott, tévészerepléseket vállalt, és kibékült Wilt Chamberlainnel, akivel 20 évig nem beszélt az 1969-es döntő után, miután Chamberlain megsértődött rá, amiért kritizálta a hetedik meccsen nyújtott teljesítményét (Chamberlain 1999-es haláláig közeli barátok maradtak). A kétezres években aztán már arra is vállalkozott Russell, hogy békéltetőként közvetítsen Shaquille O'Neal és Kobe Bryant vitájában, és a Boston Celtics környékén is feltűnt, ahol 75. születésnapjára kapott egy tortát is Paul Pierce-től, Kevin Garnettől és Ray Allentől. Az NBA 2009-ben nevezte el hivatalosan "Bill Russell Most Valuable Player Trophy"-nak a nagydöntő legértékesebb játékosának járó trófeát, amit amíg egészsége engedte, minden nagydöntő végén Russell maga adott át a finálé MVP-jének. 2013 óta Bostonban szobra is áll minden idők - bajnoki címek számát tekintve legalábbis - legsikeresebb kosárlabdázójának.

Szomorú update: Bill Russell, az NBA-történelem legnagyobb bajnoka 2022. július 31-én, 88 éves korában elhunyt.

1968: Russell edzőként is viszi a pálmát

Wilt Chamberlain és a Philadelphia 76ers uralkodása nem sokáig tartott, az immáron játékos-edző Bill Russell vezette Boston Celtics legyőzte a Sixerst az 1968-as keleti döntőben, majd ismétcsak a Los Angeles Lakers ellenében újfent bajnok lett - tizenkét év alatt a tizedik alkalommal.

Az 1967/68-as alapszakaszban Chamberlain folytatta azt a domináns "all-around" játékot, amely az előző szezonban karrierje első bajnoki címét eredményezte - a nagyember vezette a ligát játékpercekben, dobószázalékban, lepattanókban és center létére ő adta a legtöbb gólpasszt az egész mezőnyben! Ennek megfelelően Wilt ismét megkapta az alapszakasz MVP-díját, a címvédő Philadelphia 76ers pedig a Keleti Divízió élén végzett 62-20-as mérlegével (ez volt az első olyan NBA-szezon, amikor a csapatok a ma jól ismert számú, 82 alapszakasz-mérkőzést játszottak). 54 győzelmével azonban ott ólálkodott mögöttük továbbra is a Boston Celtics, és a keleti fináléban össze is csapott a két gárda. 

Az érzelmileg túlfűtött hangulatú párharcban - a sorozat első meccse előtt gyilkolták meg Dr. Martin Luther Kinget, a '60-as évekbeli Amerika kultikus személyiségének halála olyannyira megviselte a két csapat játékosait, hogy szóba került, le sem játsszák a csoportdöntőt - a Sixers négy mérkőzés után 3-1-re vezetett. A playoff addigi történetében soha nem fordított még egy csapat sem 1-3-as hátrányból, ám a Celtics az óriási formában játszó John Havlicek vezetésével kiegyenlített, majd a hetedik meccset idegenben nyerte meg az egyébként egyik legjobbját, Billy Cunninghamet kéztörés miatt nélkülöző Sixers otthonában, és egy év kihagyás után visszatért a nagydöntőbe. A Sixers összeomlása egyúttal Wilt Chamberlain philadelphiai karrierje végét is jelentette, a következő szezont már a Los Angeles Lakers játékosaként kezdte meg. Annál a Lakersnél, amely 1968-ban szintén egy év távollét után került be ismét a fináléba. Jerry West és Elgin Baylor csapata legyőzte a rájátszásban a Chicago Bullst, majd kisöpörte az előző évben döntőt játszó (de akkori legjobbját, Rick Barryt azóta elveszítő) San Francisco Warriorst, így egy újabb Celtics-Lakers összecsapásra készülhetett az NBA közönsége. 

Annak első mérkőzésén Baylor és West gyenge dobóformáját kihasználva nyert a Celtics (107-101), de a Lakers elhozta a második meccset a Boston Gardenből (113-123), így 1-1-es állással utaztak a csapatok Los Angelesbe. A Lakers otthonában Havlicek, Larry Siegfried, Bill Russell és Sam Jones is elérte a húsz pontot a harmadik találkozón, nyert is a Celtics (119-127), de a negyedik összecsapás alkalmával a Lakers ismét egyenlített, West 38 és Baylor 30 pontjának köszönhetően (118-105). A bokasérüléssel küszködő West az ötödik meccsen is 35-ig jutott, de a Celtics három ponttal, hosszabbítás után be tudta húzni a találkozót (120-117), mivel ismét négy bostoni (Havlicek, Don Nelson, Russell és Bailey Howell) érte el legalább a húsz egységet. A hatodik mérkőzésen pedig a Lakersnek nem volt válasza az ihletett formában 40 pontot szerző John Havlicekre, aki mellett Bailey Howell is 30-at szórt a Bostonból, így a Kelták nyertek is Los Angelesben (109-124). A Lakers ismét elbukott a Celtics ellen, a Boston megszerezte első bajnoki címét Red Auerbach visszavonulását követően, Bill Russell pedig az első NBA-bajnok fekete edző lett.

Ligatörténeti szempontból mindenképp megemlítendő mindemellett az 1967/68-as szezonról, hogy ekkor kezdte meg működését az NBA 1976-ig létező nagy ellenlábasa, a piros-fehér-kék labdával játszó American Basketball Association (ABA), amelynek kimondott célja volt az NBA sztárjainak átcsábítása az ottanihoz képest magasabb fizetések és látványosabb, kötetlenebb játék ígéretével (az ABA-ben volt például hárompontos-vonal, és ők találták fel a zsákolóversenyt is). A rivális ligának sikerült is borsot törnie az NBA orra alá ezen törekvéseivel (például az NBA regnáló pontkirálya, Rick Barry is elhagyta a San Francisco Warriorst 1967 nyarán az ABA-ben szereplő Oakland Oaks kedvéért), de összességében inkább a pénzügyi bizonytalanság, és az anyagi gondok miatt állandóan költözni kényszerülő, vagy meg-megszűnő csapatok jellemezték a ligát. Az ABA jelentette konkurencia ugyanakkor kétségtelenül felgyorsította az NBA bővítésének folyamatát, hogy ezzel is ellentételezni tudják az ABA által elszipkázott játékosokat, edzőket és közönséget. Az 1966-ban bemutatkozó Chicago Bulls után 1967-ben két újabb franchise, a San Diego Rockets és a Seattle SuperSonics csatlakozott az NBA-hez, majd a következő szezontól ismét két újonc, a Milwaukee Bucks és a Phoenix Suns érkezett.

Hátsó sor: Joe DeLauri segédedző, Rick Weitzman, Tom Thacker, Tom Sanders, Bailey Howell, Wayne Embry, Don Nelson, Johnny Jones, Mal Graham.
Elülső sor: Sam Jones, Larry Siegfried, Red Auerbach GM, Marvin Kratter tulajdonos, Clarence Adams elnök, Bill Russell, John Havlicek.

Wayne Embry. A veterán magasember még 1958-ban kezdte NBA-karrierjét, a Cincinnati Royals játékosaként, Oscar Robertson oldalán a liga legkeményebb centerei között tartották számon. 1961 és 1965 között zsinórban öt idényen át átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, és mind az öt évben ott volt az All-Star meccsen. Ám a Royalsszal egyszer sem tudta felülmúlni a rájátszásban a Celticset, akikhez 1966-ban csatlakozott, és 1968-ban karrierje egyetlen bajnoki címét nyerte. Az 1968-as "expansion draft" alkalmából az újonnan alakult Milwaukee Buckshoz került, majd egyetlen Milwaukee-ban töltött idény után visszavonult, és csatlakozott a csapat vezetőségéhez. 1972-ben kinevezték a Bucks általános managerévé, ezzel ő lett a ligatörténet első fekete GM-je. 1979-ig dolgozott Milwaukee-ban (ő volt az a GM, aki Kareem Abdul-Jabbart Milwaukee-ből a Los Angeles Lakershez cserélte), majd 1986 és 1999 között a Cleveland Cavs GM-jeként és elnökeként működött, 1992-ben és 1998-ban is megkapta az Executive of the Year díjat. Embry 2004-ben a Toronto Raptorsnál lett "senior tanácsadó" Rob Babcock GM mellett, majd Babcock 2006-os kirúgása után rövid ideig a Toronto fő döntéshozója is ő volt. A 80 éves Embry manapság is a Raptors kötelékében dolgozik, tanácsadói minőségben. Munkásságát, úttörő szerepét elismerendő már 1999-ben bekerült a Hall of Fame tagjai közé.

Mal Graham. A csereirányító 1967 és 1969 között két szezont játszott az NBA-ben, mindkettőt a Boston színeiben. 1967/68-as újoncidényében 6 pontot átlagolt meccsenként, úgy, hogy sorkatonai szolgálata miatt a szezon jelentős részét egy katonai bázison állomásozva kellett eltöltenie.

John Havlicek. 1967/68-ra egyértelműen "Hondo" lett a Celticsnél a "go-to-guy", az edzői teendőket is ellátó Bill Russell és a Russellel egyidős, ekkor 34 éves Sam Jones öregedésével. Havlicek közel 21 pontot, 7 lepattanót és 5 gólpasszt átlagolt az alapszakasz során, ott volt az All-Star meccsen és az All-NBA Second Team soraiban. A rájátszásban nem lehetett megállítani: ekkorra már 25.9 pont, 8.6 lepattanó és 7.5 assziszt volt a meccsenkénti produktuma, a nagydöntő ötödik meccsén 31, a hatodikon 40 pontot szórva vezette győzelemre a Bostont.

Bailey Howell. A "Garbageman" becenéven is ismert Howell igazi keményen brusztoló, klasszikus "old-school" magasember volt a pályán, aki szorgosan gyűjtögetett lepattanókkal, palánk alatti kosarakkal segítette csapatát, ellenfeleinek pedig igen kemény könyökösöket osztogatott rendre. Howell 1959-ben volt újonc, öt évig a Detroit Pistons, majd két idényen át a Baltimore Bullets játékosa volt, a Pistons színeiben négy, a Bulletsnél egy alkalommal volt All-Star, és 1966-os Bostonba igazolása után is volt még egy fellépése az All-Star meccsen, 1967-ben. A rendszeresen 20 pont-10 lepattanó környékén, vagy afelett átlagoló Howell 1968-ban is kimondottan effektív volt 19.8 pontos és 9.8 lepattanós átlagteljesítményével, a nagydöntőben kiváló védekezéssel limitálta Elgin Baylor játékát, és a hatodik meccsen John Havlicek mellett ő is óriásit játszott, 30 pontot és 11 lepattanót begyűjtve.

Johnny Jones. A kiegészítő hármas, Jones egyetlen NBA-szezonja volt az 1967/68-as, 1968/69-ben az ABA-ben játszott a Kentucky Colonels csapatában, majd alsóbb rendű ligákban (EPBL, EBA) pattogtatott 1977-es visszavonulásáig.

Sam Jones. A veterán dobógép 21.3 pontos meccsenkénti átlagával utolsó All-Star fellépését könyvelhette el az 1967/68-as idényben, majd a rájátszásban is húsz pont felett átlagolt, legjobb teljesítményét a Philadelphia elleni keleti döntő sorsfordító ötödik meccsén nyújtotta, ahol 37 pontot szórt. A nagydöntőben kiegyensúlyozott játékkal, 12-20 egység közötti pontterméssel segítette a Celticset, ezzel karrierje kilencedik NBA-bajnoki címét szerezte meg.

Don Nelson. Az egykori Lakers-játékos, Nelson a Celtics hatodik embereként lelhette örömét az őt annak idején kihajító los angelesiek ismételt legyőzésében, melyből fontos szerepet vállalt, a nagydöntő három meccsén is dupla-duplát ért el, az ötödik találkozón 26 pontot és 12 lepattanót tett hozzá.

Tom "Satch" Sanders. Továbbra is fontos láncszem, a csapat védekezésének egyik alappillére volt a Boston számára az ekkor 30. életévében járó Sanders, aki hetedik bajnoki címét szerezte meg a Keltákkal. Átlagai 1967/68-ban tíz pont és hat lepattanó körül mozogtak.

Larry Siegfried. K.C. Jones 1967-es visszavonulásával "Ziggy" lett a Celtics első számú irányítója, és kemény védekezése mellett elődjével szemben támadásban is számíthatott rá a Boston, 12 pontot szerzett meccsenként az 1968-as rájátszásban, büntetőit pedig 90% feletti hatékonysággal értékesítette. 26 pontot dobott (7 gólpasszal) a Lakers elleni finálé harmadik összecsapásán, és 22 egységig jutott a hatodik találkozón.

Tom Thacker. A cserehátvéd a Cincinnati Royals játékosaként kezdte NBA-karrierjét 1963-ban, 1966-ban, mindössze 27 évesen egy évre visszavonult, de 1967-ben reaktiválta magát és a Celticshez szerződött. 1968 után nem játszott többé az NBA-ben, az ABA-ben viszont még három szezonon át pattogtatott, az akkoriban még a rivális ligában szereplő Indiana Pacers színeiben 1970-ben ABA-bajnok is lett. Thacker, aki egyetemistaként a Cincinnati Bearcats játékosaként 1961-ben és 1962-ben is megnyerte az NCAA küzdelmeit, a világtörténelem egyetlen olyan kosárlabdázója, akinek van NCAA-, NBA- és ABA-bajnoki címe is.

Rick Weitzman. A cserehátvédnek marginális szerep jutott az 1968-as bajnok Celticsben, 25 alapszakasz-meccsen átlag 3 perc játékidőt kapott, és összesen három playoff-mérkőzésen került pályára. Miután egy térdsérülés miatt be kellett fejeznie a játékot a szezont követően, Weitzman középiskolai tanárként dolgozott, majd a nyolcvanas években előbb rádiós kommentátorként, majd játékos-megfigyelőként került vissza az NBA kötelékébe. A Boston az ő tanácsára draftolta Reggie Lewist és Rick Foxot is, majd miután 1997-ben elküldték a Celticstől, volt csapattársa, Wayne Embry a Clevelandnél alkalmazta, szintén játékos-megfigyelőként. Utoljára 2011 környékén a Charlotte Bobcatsnél dolgozott.

Játékos-edző: Bill Russell. Mint arról már esett szó, Russell az NBA (és az amerikai profi sportok történetének) első afro-amerikai vezetőedzője lett, aki bajnoki címet tudott nyerni, egyben pedig ő a ligatörténet során a második, aki játékos-edzőként lett bajnok (ez először még 1948-ban Buddy Jeanette-nek sikerült a Baltimore Bullets-szel). Russell zsenialitását mi sem jelzi jobban, mint hogy edzői teendői ellátása mellett is All-Star, valamint All-NBA Second Team-tag tudott lenni az alapszakaszban, és a rájátszás során pedig 14.4 pontot és 22.8 lepattanót átlagolva szerezte meg egyedülálló karrierje tizedik bajnoki aranygyűrűjét.

In Memoriam Frank Brian

Két nappal ezelőtt, május 14-én elhunyt Frankie "Flash" Brian, az NBA legeslegkorábbi, negyvenes évek végi-ötvenes évek eleji korszakának kiemelkedő játékosa, egyben egyik utolsó élő képviselője.

Az 1923-as születésű Frank Brian a Louisiana State Egyetem (LSU) csapatának tagjaként tett szert hírnévre még a II. világháború környéki években, a villámgyors hátvéd ekkoriban kapta a "Flash" becenevet is. 1944 és 1946 között a háborúban szolgált, majd 1947-ben megkezdte profi karrierjét a National Basketball League (NBL) nevű ligában szereplő Anderson Packers gárdájánál. 1949-ben az NBL összeolvadt a Basketball Association of America (BAA) elnevezésű bajnoksággal, és létrejött a mai értelemben vett NBA.

Frank Brian 1949 és 1956 között volt NBA-játékos. Az Anderson Packers 1950-es megszűnése után a Tri-Cities Blackhawks (a mai Atlanta Hawks elődje) szerezte meg, majd onnét 1951-ben a Fort Wayne Pistonshoz (a mai Detroit Pistons elődje) szerződött. A liga egyik legjobb hátvédjének számított ebben a nagyon korai időszakban, amit jól mutat, hogy tagja volt az 1950-es és az 1951-es All-NBA Second Teamnek (már akkoriban is volt ilyesmi), és játszott a ligatörténet első All-Star meccsén is 1951-ben, ahol 14 pontot szerzett.

Frank Brian aktív játékos korában és 90 éves kora körül, kezében az 1951-es All-Star meccsen viselt cipőjével

1952-ben szintén ott volt az All-Star mérkőzésen a Fort Wayne Pistons képviseletében, majd legnagyobb csapatszintű sikereit is a Pistonsszal érte el, amikor bejutott velük az 1955-ös, majd az 1956-os nagydöntőbe is, ám mindkét finálét elveszítette a csapata. Frankie 1956-ban vonult vissza az aktív játéktól, hétéves NBA-pályafutása során 5319 pontot dobott és 1138 gólpasszt osztott szét.

Frank Brian 94 éves volt.

1967: Chamberlain és a Sixers véget vet a Celtics sorozatának

Véget ért a nagy sorozat: 1967-ben Wilt Chamberlain és a Philadelphia 76ers megszakította a Boston Celtics nyolc éve tartó hegemóniáját, a nagydöntőben a San Francisco Warriors legyőzésével az NBA Góliátja végre megszerezte karrierje első bajnoki címét.

Wilt Chamberlain hiába halmozott fel számtalan hihetetlen egyéni rekordot karrierje addigi hét szezonja során, 1967 előtt örök nemezise, Bill Russell és a Boston Celtics újra és újra felülmúlta őt és aktuális csapatát a bajnoki címért folyó harc során. A hatalmas Wilt a Philadelphia/San Francisco Warriors játékosaként egy elveszített nagydöntőt tudott felmutatni 1964-ből, a Sixersszel pedig egyszer már közel állt ahhoz, hogy legyőzze a Bostont, de végül csak elbukta az 1965-ös keleti finálét, az előző idényben pedig hiába előzte meg a Sixers a Celticset az alapszakaszban, a rájátszásban könnyedén gázolt át rajtuk Russell és társasága. Chamberlaint kritikusai egyre gyakrabban tüntették fel csak statisztikák hajszolásában érdekelt örök vesztesnek.

Az 1966-os bukás a játékosként franchise-legenda vezetőedző, Dolph Schayes állásába került (Chamberlain híresen rossz viszonyt ápolt mindenkori edzőivel, a rossz nyelvek szerint Schayes kirúgásában is az ő keze volt benne), a helyére a St. Louis Hawksszal 1958-ban bajnokságot nyerő Alex Hannumot nevezték ki, akit épp ekkor rúgtak ki a San Francisco Warriorstól. A keménykezű edző és az egocentrikus szupersztár korábban dolgozott együtt San Franciscóban, nem különösebben szívlelték egymást, egyszer egy edzés során majdnem össze is verekedtek – ám az eset után érdekes módon egyfajta kölcsönös tisztelettel kezdtek viseltetni a másik irányába. Hannum Philadelphiába érkezését követően meggyőzte Chamberlaint, hogy a támadójáték terhét ossza jobban meg csapattársaival, és elképesztő fizikai adottságait használja inkább arra, hogy a védekezésre, dobásblokkolásra és a passzjátékra koncentrál.

Az eredmény szembetűnő volt: Chamberlain 24.1 pontos szezonátlagával karrierje legalacsonyabb mutatóját érte el 1966/67-ben, de vezette a ligát lepattanózásban (24.2), mezőnyszázalékban (68.3%), és harmadik volt a gólpasszok terén (7.8), miközben csapattársai közül a dobóhátvéd Hal Greer, az erőcsatár Chet Walker és a hatodik ember Billy Cunningham is legalább 18 pontot átlagolt, a Sixers pedig minden idők legjobb alapszakasz-mutatóját elérve 68 győzelemmel és 13 vereséggel zárt. Chamberlain és a Philadelphia ugyanakkor mostanra már jól tudta, hogy mindez mit sem ér, ha a playoffban ismét elbuknak a Boston ellen, a nyolcszoros címvédő ugyanis 60 nyert meccsel szintén kiváló szezont futott annak ellenére is, hogy a kispadjukon már nem Red Auerbach ült, hanem játékos-edzőként Bill Russell dirigálta a csapatot (ráadásul Bailey Howell és Wayne Embry személyében két újabb egykori All-Star veteránnal erősítették meg a keretüket).  A koncentrált Sixers ugyanakkor ezúttal nem hibázott, 4-1 arányban legyőzte a Bostont az 1967-es keleti döntőben, megszakítva ezzel a Celtics példátlan győzelmi sorozatát. Bill Russell elismerően gratulált az ötödik mérkőzés után nagy ellenfelének (és egyébként barátjának), Chamberlainnek a történelmi sikerhez.

A nagydöntő ugyanakkor még hátra volt, egy újabb kemény ellenféllel: Chamberlain és Hannum volt csapata, a San Francisco Warriors jutott a fináléba Nyugatról. Hannum előző évi kirúgása után Bill Sharman, a Bostonnal játékosként négy bajnokságot nyerő egykori dobóhátvéd ült le a Warriors kispadjára, és remekül megszervezte a csapat védekezését az All-Star center Nate Thurmond köré, miközben a támadójátékért egy ifjú sztár felelt Rick Barry személyében. A másodéves Barry, aki 1966-ban az Év Újonca volt, az egész NBA legjobb pontszerzője lett 1966/67-ben 35.6-os meccsenkénti átlagával. A Warriors a nyugati playoff első körében kisöpörte az előző évi döntős LA Lakerst, a csoportdöntőben pedig 4-2 arányban múlta felül a St. Louis Hawkst.

A nagydöntő első meccsét a Warriors kis híján elhozta Philadelphiából, Rick Barry 37 pontot dobott, Nate Thurmond (31 lepattanó) állta a sarat Chamberlain ellen, és a rendes játékidő végén a győzelemért támadhattak, ámde Thurmond palánk alatti dobását Chamberlain blokkolta, a hosszabbításban pedig csak felülkerekedett a Sixers (141-135), úgy, hogy Chamberlain mindössze 16 pontot szerzett, de négyen is (Hal Greer, Wali Jones, Billy Cunningham és Chet Walker) eljutottak legalább 23 egységig. A második meccsen már könnyedén, 31 ponttal győzött a Philadelphia (126-95), Chamberlain 10 pontja mellé 38 lepattanót szedett, miközben Greer és Cunningham szórták továbbra is a kosarakat. Rick Barry emberfeletti teljesítményt nyújtva 55 pontot dobott a sorozat harmadik mérkőzésén, amit meg is nyert a Warriors (130-124), ámde a 38-ig jutó Greer és a 33-at termelő Walker vezérletével a Sixers győzni tudott a negyedik meccsen San Franciscóban (108-122). A sorozat lezárása helyett aztán a Philadelphia váratlan vereséget szenvedett otthon az ötödik találkozón (109-117), a hatodik, a Warriors otthonában megrendezett összecsapás előtt így 3-2-re vezetett. Az ezúttal 44 pontot termelő Barry mindent megtett ugyan, de a Sixers óriási csatában, három ponttal megnyerte a hatodik találkozót San Franciscóban (122-125), és így bajnoki címmel koronázhatta meg minden idők legsikeresebb alapszakaszát.

Állnak: Al Domenico segédedző, Alex Hannum vezetőedző, Wali Jones, Bill Melchionni, Matt Guokas, Hal Greer, Larry Costello, Irv Kosloff elnök, Jack Ramsey GM.
Ülnek: Wilt Chamberlain, Dave Gambee, Luke Jackson, Billy Cunningham, Chet Walker.

Wilt Chamberlain. A „Big Dipper” (ezt a becenevét jobban kedvelte Chamberlain, mint a média által gyakrabban használt, de szerinte rasszista felhangú „Wilt the Stilt”-et) 1967-ben pályafutása harmadik alapszakasz-MVP díját kapta meg, és a nyolc All-Star szereplés, a pont- és lepattanókirályi címek, All-NBA csapattagságok után végre bajnoknak is mondhatta magát. 1968-ban ismét ő lett az MVP (ez volt az a szezonja, amikor centertől azóta sem látott módon gólpasszok terén is ligaelső tudott lenni), de a Sixersnek nem sikerült a címvédés, bár a legjobb mérleggel zártak keleten, fájdalmas módon hazai pályán bukták el a hetedik meccset a keleti döntőben ősellenségük, a Celtics ellen. A philadelphiai tündérmese itt véget is ért, Chamberlaint 1968 nyarán elcserélte a Sixers, és a Los Angeles Lakers játékosa lett. Hogy mi állt a meglepő váltás hátterében, azt pontosan nem tudni – a korabeli beszámolók szerint Wilt összerúgta a port a franchise vezetőivel, és azzal fenyegetőzött, hogy a rivális ligába, az ABA-be igazol, ha nem cserélik el, miután ismét fellobbant egy évek óta húzódó pénzügyi vitája a csapat tulajdonosával. A centert mindig elérő rossz nyelvek szerint ugyanakkor mindössze arról volt szó, hogy Chamberlain, miután végre bajnok lett, egyszerűen csak nem érdeklődött már annyira a kosárlabda iránt, és azért vágyott a napfényes LA-be, hogy ott hírnevét kihasználva celebekkel lóghasson, Beverly Hills-i partikba járhasson, és fehér nőket szedhessen fel.

Larry Costello. A veterán hátvéd már 35 éves volt, amikor Alex Hannum hívására 1966-ban egy éves visszavonulás után visszatért a pályára. Costellót  még 1954-ben a Philadelphia Warriors draftolta, 1957-ben került a Sixers jogelődjéhez, a Syracuse Nationalshez. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a liga egyik legjobb irányítójának számított, tagja volt az 1961-es All-NBA Second Teamnek, és zsinórban öt egymást követő idényben volt All-Star 1958 és 1962 között. A franchise költözése után immáron a Philadelphia 76ers színeiben szerepelt utoljára az All-Star meccsen 1965-ben, majd időlegesen abbahagyta a játékot, de miután Hannum 1966-ban felkereste azzal, hogy szüksége van egy veterán irányítóra, ismét a Sixers játékosa lett. 1968-ban vonult végleg vissza, ő lett az abban az évben bemutatkozó Milwaukee Bucks első vezetőedzője, és 1971-ben az ifjú Kareem Abdul-Jabbar köré épített csapattal Costello edzőként is megnyerte a bajnokságot.

Billy Cunningham. Bár a neve viszonylag kevésbé ismert, „Billy C” a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az egyik legjobb játékosnak számított az egész NBA-ben. Az 1967-es philadelphiai bajnokcsapat hatodik emberének szerepkörében 18 pontot és 7 lepattanót tett átlagosan hozzá a nagy meneteléshez, majd miután Wilt Chamberlain 1968-ban elhagyta a Sixerst, Cunningham lett a csapat első számú vezére. 1969 és 1972 között zsinórban négy szezonban volt All-Star, és három egymást követő idényben is tagja volt az All-NBA First Teamnek, ám 1972-ben úgy döntött, hogy a rivális ligába, az ABA-be igazol. Két szezont húzott le a Carolina Cougars színeiben, 1973-ban megkapta a liga MVP-díját, majd végül 1974-ben visszatért az NBA-be, a Sixershez. 1975-ben pályafutása során először nem jutott be csapatával a rájátszásba, majd még ugyanezen év őszén súlyos térdsérülést szenvedett, és be kellett fejeznie játékos-pályafutását. 1977 őszén nevezték ki a Philadelphia 76ers vezetőedzőjévé, és ilyen minőségében is igen sikeres volt: háromszor játszhatott nagydöntőt a Sixersszel, és 1983-ban edzőként is felért a csúcsra, megnyerve a bajnokságot. Játékosként 1986-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották.

Dave Gambee. 1958 óta szerepelt az NBA-ben a hármas-négyes átmenet Gambee, aki karrierjét a St. Louis Hawks színeiben kezdte, egy rövid ideig volt a Cincinnati Royals játékosa is, mielőtt 1960-ban csatlakozott volna a Syracuse Nationalshez. 1961/62-ben meccsenként közel 17 pontot és 8 lepattanót átlagolva pályafutása legmagasabb mutatóit érte el, az 1967-es bajnokcsapatban már inkább csak kiegészítő ember volt, 12 perces átlag-játékidővel. 1967 nyarán az újonnan alakult San Diego Rockets játékosa lett, 1970-ig tartó karrierje során viselte még a Milwaukee, a Detroit és a San Francisco Warriors mezét is.

Hal Greer. Egész NBA-pályafutását a Syracuse Nationals/Philadelphia 76ers franchise játékosaként töltötte 1958 és 1973 között Greer, aki a hatvanas évek egyik legmegbízhatóbban teljesítő hátvédje volt, posztján Jerry West és Oscar Robertson mellett a liga legjobbjai közé tartozott. 1961 és 1970 között tíz egymást követő All-Star meccsen vehetett részt (és ő volt az 1968-as esemény MVP-je), 1963 és 1969 között pedig minden évben tagja volt az All-NBA Second Teamnek. A Nationals/Sixers színeiben szerzett 21586 pontjával és 1122 lejátszott mérkőzésével a mai napig ő a franchise csúcstartója mindkét kategóriában. 1982-ben bekerült a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották. Szülővárosában, a Nyugat-Virginia állambeli Huntingtonban utcát is neveztek el róla. Szomorú update (2018.04.17.): Hal Greer, a Hall of Fame tagja 2018. április 14-én, 81 éves korában elhunyt.

Matt Guokas. Az újonc kettes-hármas swingman nem kapott túl sok játékidőt az 1966/67-es alapszakaszban, de a nagydöntőben így is fontos szereplővé lépett elő, amikor a sorozat utolsó, hatodik mérkőzésének negyedik negyedében két kulcsfontosságú kosárral nagyot lendített a Sixers szekerén a végső győzelem irányába. Guokas 1970-ig játszott Philadelphiában, később volt a Chicago Bulls, a Cincinnati Royals/Kansas City-Omaha Kings, a Buffalo Braves és a Houston Rockets játékosa is, 1976-ban vonult vissza. 1982 és 1985 között Billy Cunningham mellett a Sixers segédedzője volt (és ilyen minőségben 1983-ban ismét bajnoki címet ünnepelhetett), majd vezetőedzőként dolgozott tovább Philadelphiában 1988-ig, illetve 1989 és 1993 között az Orlando Magicnél. Édesapja, idősb Matt Guokas tagja volt a liga első bajnokcsapatának, az 1947-ben győztes Philadelphia Warriorsnak, így a két Guokas az első olyan apa-fiú páros az NBA történetében, amelynek mindkét tagja nyert bajnoki címet.

Luke Jackson. Jackson volt az 1967-es bajnokcsapat kezdő négyese, egy igen kemény, jól lepattanózó és védekező magasember, aki kiválóan illeszkedett Wilt Chamberlain mellé a Sixers játékrendszerében. 1964-ben volt újonc, ebben az évben olimpiai bajnoki címet szerzett az amerikai válogatott játékosaként a tokiói nyári játékokon, majd első NBA-szezonjában 15 pontot és 13 lepattanót átlagolva egyből az All-Star meccsre is meghívást kapott, de később Chamberlain jelenléte miatt már nem tudott ilyen számokat felmutatni. 1969-ben súlyos térdsérülést szenvedett, amely véget vetett karrierje lényegi szakaszának, utána még három évig játszott ugyan, de már csak árnyéka volt korábbi energikus önmagának.

Wali Jones. A veterán Larry Costello helyét átvéve a Sixers kezdő irányítójává lépett elő 1967-ben a harmadéves Jones. Pályafutását 1964-ben a Baltimore Bulletsnél kezdte, 1965-ben csatlakozott a Sixershez, 1966/67-ben 13 pontot dobott meccsenként, és közel 4 gólpasszt osztott ki. 1971-ig maradt Philadelphiában, majd két évig Milwaukee-ban játszott. Egy éves időleges visszavonulás után szerepelt még az ABA-ben a Utah Stars csapatában, egyetlen mérkőzés erejéig a Detroit Pistonsnál, és 16 meccsre visszatért a Sixershez is, mielőtt 1976-ban végleg befejezte volna a játékot. Fia, Askia Jones a '90-es években rövid ideig szintén volt NBA-játékos.

Bill Melchionni. Az újonc csereirányító igazi karriert nem az NBA-ben, hanem a rivális ligában, az ABA-ben futott be. A Sixersnél két évet játszott, 1968-ban távozott, egy évig csapata sem volt, de miután 1969-ben az ABA-ben szereplő New York Nets (a mai Brooklyn Nets előfutára) játékosa lett, sikert sikerre halmozott. 1971 és 1973 között három ABA All-Star meccsen szerepelt, két egymást követő idényben is ő volt a liga legjobb gólpasszadója, és két ABA-bajnoki címet is nyert, 1974-ben és 1976-ban a nagy Julius Erving csapattársaként. A Nets még a mezszámát is visszavonultatta.

Chet Walker. Chet "The Jet" Walker egy hétszeres All-Star bedobó, egy elegánsan játszó, hatékony pontszerző volt. 1962 és 1969 között volt a Nationals/Sixers játékosa, az 1967-es bajnokcsapat kezdő hármasaként 19 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként. Miután távozott Philadelphiából, a Chicago Bulls játékosa lett, és ez így is maradt 1975-ös visszavonulásáig. Hat chicagói idénye során Walker meccsenkénti átlaga egyszer sem volt 19 pont alatt, és négy philadelphiai szereplése mellé még további három All-Star mérkőzésre kapott meghívást. 1975-ben a Chicago nem akart fizetésemelést adni az akkor már 35 éves Walkernek, Jet karrierje így viszonylag csúnya véget ért, az NBA-ben többé nem lépett pályára, de még egy évig pereskedett a Bullsszal. Karrierje több, mint ezer mérkőzésén közel tizenkilencezer pontot szerzett, és 2012-ben ő lett az 1967-es bajnok Philly negyedik képviselője, akit beválasztottak a Hall of Fame-be. NBA-karrierjét követően filmproducerként dolgozott, főleg tévéfilmek készítésében vett részt, az 1989-es, "The Mary Thomas Story" című filmje még Emmy-díjat is kapott.

Bob Weiss. A cserehátvéd mindössze 6 alapszakasz- és egyetlen playoff-meccsen lépett pályára 1966/67-ben a Sixers színeiben. 1977-ig tartó pályafutása során volt még a Seattle SuperSonics, a Milwaukee Bucks, a Chicago Bulls, a Buffalo Braves és a Washington Bullets játékosa is. Statisztikailag legsikeresebb idényeit Chicagóban töltötte. 1978 óta dolgozik edzőként, 1986 és 1988 között a San Antonio Spurs, 1990 és 1993 között az Atlanta Hawks vezetőedzője volt, 1993/94-ben a Los Angeles Clippers, 2005/2006-ban pedig a Seattle kispadján ült, segédedzőként pedig az elmúlt negyven évben dolgozott még a Dallasnál és az Orlandónál is, valamint volt vezetőedző két kínai csapatnál 2008 és 2011 között. A 75 éves veterán tréner jelenleg is aktív, 2013 óta a Charlotte Hornets segédedzője.

Vezetőedző: Alex Hannum. Bill Russell 1957 és 1969 között tartó pályafutása során a Boston Celtics csak két alkalommal, 1958-ban és 1967-ben nem nyerte meg a bajnokságot, és mindkét évben Alex Hannum volt az, aki csapatával le tudta győzni a rájátszásban az elképesztően domináns Celticset. Keménysége és olykor spártai edzésmódszerei ellenére Hannum kiváló kapcsolatot tudott kiépíteni játékosaival, akik a messzemenőkig tisztelték, és még Wilt Chamberlaint is sikerült valamelyest megzaboláznia, olyannyira, hogy amikor Hannum 1968-ban elhagyta Philadelphiát, és az ABA-ben szereplő Oakland Oaks edzője lett, Chamberlaint meg is viselte a korábban általa nem különösebben kedvelt tréner távozása, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az elcserélését kérte a philadelphiai vezetőktől. Hannum 1969-ben megnyerte az Oaklanddel az ABA bajnoki címét is (játékosa volt ebben az ABA-idényben az 1967-es nagydöntőben még a San Francisco Warriors élén álló Rick Barry), ezzel ő lett a történelem első edzője, aki az NBA-ben és az ABA-ben is bajnok tudott lenni. 1969 és 1971 között ismét az NBA-ben, a San Diego Rocketsnél dolgozott (mint vezetőedző-elnök-GM), aztán 1971-től 1974-ig megint az ABA-ben edzősködött, a Denver Rocketsnél (a mai Nuggets előfutára). 51 éves kora után már nem vállalt munkát egyik ligában sem. 1998-ban beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. 2002-ben, 78 éves korában hunyt el.

1966: Auerbach leköszön, persze bajnokként

„This is your final chance to beat me” – azaz „Ez az utolsó esélyetek, hogy legyőzzetek” – üzente a Boston Celtics leköszönő vezetőedzője, Red Auerbach a hétszeres címvédő ellenlábasainak az 1965/66-os NBA-szezont megelőzően. A riválisok nem tudtak élni e lehetőséggel, a Boston a nyolcadik egymást követő évben is megnyerte a bajnokságot, így hát a csúcson, kilenc bajnoki aranygyűrűvel a zsebében távozhatott a kispadról az állandóan szivarozó mester.

Olybá tűnhetett ugyan, hogy a Celticsnek nem lesz könnyű dolga, ha újabb bajnoki címmel akarja elbúcsúztatni Auerbachot, 1956 óta először fordult ugyanis elő, hogy nem a Kelták szerezték meg a keleti első kiemelést az alapszakaszban. Wilt Chamberlain csapata, a Philadelphia 76ers ugyanis egy meccsel többet (55) nyert, mint a Celtics, Chamberlain meg is kapta az alapszakasz MVP-díját, a Sixers trénere, a játékosként franchise-legenda Dolph Schayes pedig az Év Edzője lett. A Boston ugyanakkor nem illetődött meg, a playoff első körében nagy csatában kiejtette Oscar Robertson és Jerry Lucas csapatát, a Cincinnati Royalst, a csoportdöntőben pedig pályahátrányból is le tudták győzni a Philadelphiát, ráadásul egész könnyen, 4-1 arányban – Chamberlain tehát sokadik rájátszásbeli találkozójuk alkalmával is vereséget szenvedett Bill Russelltől és a Celticstől.

Nyugaton a Los Angeles Lakers 45 győzelemmel végzett az alapszakasz első helyén, mögöttük a Baltimore Bullets és az immáron Bob Pettit nélkül játszó St. Louis Hawks jutott még a rájátszásba. Az esélytelenebbnek tűnő Hawks kisöpörte a Baltimore-t, és a Lakerst is igencsak megizzasztotta, hiszen a nyugati finálét a Jerry West, valamint az előző évi rájátszásban összeszedett súlyos térdsérülése után visszatérő Elgin Baylor vezette Los Angeles csak hétmeccses csatában, 4-3-ra tudta megnyerni. A Lakers erősítette immáron az újonc hátvéd, a később szintén Hall of Fame-karriert befutó Gail Goodrich is.

A sorozat első találkozóját óriási csatában, hosszabbítást követően meglepetésre a Lakers nyerte meg a Celtics otthonában, West 41, Baylor 36 pontot szerzett (129-133, 0-1). Red Auerbach azonban pszichológiai hadviselésben is jóval kortársai előtt járt, senki sem foglalkozott a Lakers nagy győzelmével, amikor a mérkőzés után Auerbach bejelentette, hogy utódja a csapat kispadján, játékos-edzői minőségben, Bill Russell lesz a következő szezontól. Sporttörténelmi jelentőségű esemény volt ez, hiszen Russell személyében az amerikai profi sportok történetének első afro-amerikai vezetőedzőjét nevezte ki maga helyett a Celtics élére Auerbach.

A motivált Celtics pedig lendületbe jött, a következő mérkőzésen egyenlített (129-109, 1-1), majd mindkét LA-ben rendezett összecsapást megnyerte (106-120, majd 117-122), és 3-1-es vezetéssel térhetett vissza a Boston Gardenbe. Az ötödik meccsen azonban újabb fordulat következett, Fred Schaus, a Lakers edzője mondhatni „small-ball”-ra váltott, a kezdőcsapatban három hátvéddel és Baylorral a centerposzton felállva legyőzte a Boston Gardenben a Celticset (117-121, 3-2), majd a hatodik meccsen a Lakers ismét nyert (123-115), ezzel 3-3-ra álltak a felek hat mérkőzés után.  A Bostonban rendezett hetedik találkozón aztán sem Baylor, sem West nem találta a dobóformáját, Russell pedig törött lábbal játszva is állta a sarat a Celtics palánkja alatt, de nagy küzdelem árán a Lakers négy másodperccel a negyedik negyed vége előtt két pontra, 95-93-ra megközelítette az egész meccsen magabiztosan vezető Bostont. Onnan viszont már nem volt tovább, a Celtics szurkolói beözönlöttek a pályára, és narancslével locsolták fel a játékteret, miközben John Havlicek lepörgette az órát, Red Auerbach pedig rágyújtott utolsó győzelmi szivarjára.

Álló sor: Ron Bonham, Don Nelson, Tom Sanders, Mel Counts, John Thompson, Sam Jones, Larry Siegfried, Buddy LeRoux segédedző/csapatmenedzser.
Elülső sor: John Havlicek, K.C. Jones, John J. Waldron elnök, Marvin Kratter tulajdonos, Red Auerbach vezetőedző, Bill Russell, Willie Naulls.

Ron Bonham. Kiegészítő játékosként mindössze nyolc percet kapott meccsenként az egykori indianai Mr. Basketball, Bonham, akinek bostoni pályafutása 1966-ban be is fejeződött. Az újonnan alakult Chicago Bulls ugyan kiválasztotta az azévi „expansion draft” alkalmával, de soha nem játszott náluk, ellenben tagja volt az újonnan alakult ABA-ben az Indiana Pacers legelső csapatának az 1967/68-as ABA-szezonban. 1968-ban aztán végleg felhagyott a kosárlabdával, élete hátralevő részét pedig szülővárosában, az indianai Muncie-ban élte le, ahol 38 évig volt egy helyi nemzeti park és rezervátum igazgatója, illetve 12 évig önkormányzati képviselőként is dolgozott. Olyan népszerű volt saját berkeiben, hogy amikor 2012-ben nyugdíjba ment, ennek napját „Ron Bonham Nappá” nyilvánították Muncie városában. Ron 2016 áprilisában, 73 éves korában halt meg.

Mel Counts. Akárcsak Ron Bonham, a nála valamivel többet foglalkoztatott cserecenter is távozott Bostonból az 1966-os bajnoki címet követően, előbb a Baltimore Bulletshez, majd a Los Angeles Lakershez került, akiket három szezonon át erősített, itt töltötte karrierje legproduktívabb éveit (12 pont és 8 lepattanó körüli szezonátlagok), továbbá 1968-ban és 1969-ben is a Celtics ellen játszhatott ismét NBA-nagydöntőt (a Lakers elveszítette mindkettőt). Counts ezután volt a Phoenix Suns, a Philadelphia 76ers, 1972 és 1974 között ismét a Lakers, majd végezetül a New Orleans Jazz játékosa 1976-os visszavonulásáig. A jelenleg 75 éves egykori center Oregon államban él, a róla rendelkezésre álló utolsó, 2011-es információ szerint akkoriban ingatlanügynökként dolgozott.

John Havlicek. "Hondo" Tom Heinsohn visszavonulása után többé már nem volt hatodik ember a Celticsnél, a kezdőcsapatba került, 1966-ban karrierje során először volt All-Star, és tagja volt az azévi All-NBA Second Teamnek is. Az alapszakaszban 18.8 pontot szerzett meccsenként, a rájátszásban pedig ismét még kiválóbb teljesítményt nyújtott, átlag 23.6 ponttal és 9 lepattanóval tolta a Celtics szekerét, fáradhatatlan, több poszton is rendkívül hatékony játékával gyakran állítva megoldhatatlan feladatok elé a Lakers védőit.

K.C. Jones. A bostoni "Jones fiúk" egyik fele, a védekezőspecialista K.C. utolsó bajnoki címét nyerte a Celticsszel 1966-ban, ugyanis a következő idény után, 1967 nyarán visszavonult. Jones nyolc NBA-döntőben léphetett pályára, és mind a nyolcszor győzött, ami kétségkívül elképesztő eredménysor, ugyanakkor mai szemmel furcsának hathat, hogy úgy választották 1989-ben a Hall of Fame tagjává, hogy karrier-átlagai a következőképp festenek: kilenc szezon az NBA-ben (ebből négy idényen át volt kezdőjátékos), 7.5 pont, 3.5 lepattanó, 4.3 gólpassz mérkőzésenként, mindezt 38,7 %-os dobáspontossággal és 26 játékperces meccsátlaggal. Ilyen számokat a mai NBA-ben Matthew Dellavedova, Shelvin Mack vagy Justin Holiday produkál, akiket nem valószínű, hogy valaha is beiktatnak a Hall of Fame-be - igaz, egyiküknek sincs nyolc bajnoki aranygyűrűje. K.C. barátunk egyébiránt rögtön visszavonulása után edzőnek állt a Boston közeli Brandeis Egyetemen, majd a hetvenes évektől az NBA-ben dolgozott - az 1984-es és 1986-os bajnok Boston Celtics vezetőedzőjeként fogunk még vele találkozni.

Sam Jones. 23.5 pontos meccsenkénti átlaggal volt a Celtics legjobb dobója az 1965/66-os alapszakaszban a mindig hidegvérű Jones, akit a playoffban sem volt könnyű megállítani, hiszen ott meg közel 25 pontot dobott átlagban minden mérkőzésen - a nagydöntő harmadik összecsapásán volt a legeredményesebb, 36 pontig jutott az ebben az idényben is All-Star dobóhátvéd.

Willie Naulls. Mint számos csapattársa, úgy Naulls is utoljára lépett pályára az NBA-ben az 1965/66-os szezonban, az egykori All-Star veterán az alapszakaszban 10.7 pontot átlagolt, a rájátszásban viszont marginálisra csökkent a szerepe, hét percet sem érte el a meccsenkénti játékideje, de így is háromszoros bajnokként, több mint 11 ezer dobott pont és több mint 6500 lepattanó tulajdonosaként fejezhette be pályafutását. Visszavonulása után az üzleti életben ért el sikereket, autókereskedései voltak, és az építőiparban is szépen fialtak a befektetései, ám egy nap úgy döntött, a földi hívságok helyett inkább a vallásnak szenteli életét, és ezután évtizedeken át lelkipásztorként működött. Szomorú update (2018.11.27.): Willie Naulls 84 éves korában, 2018. november 22-én elhunyt. 

Don Nelson. A mai NBA-szurkoló elsősorban edzőként ismerheti, Nelson azonban játékosnak sem volt utolsó. 1965-ben igazolt a Celticshez, miután karrierje első három szezonjából egyet a Chicago Zephyrs, kettőt pedig a Los Angeles Lakers játékosaként töltött. Miután a Lakersnél nem tartottak igényt a szolgálataira (az 1964/65-ös idényben mindössze hat percet kapott náluk mérkőzésenként), Bostonba szerződése után ő lett a csapat új hatodik embere John Havlicek kezdőbe kerülését követően. A hármas és négyes poszton is bevethető Nelson 10 pontos és 5 lepattanós átlagokkal járult hozzá a Celtics győzelmeihez 1965/66-ban.

Bill Russell. A frissen kinevezett játékos-edző elül-hátul igazi vezére volt a Bostonnak az 1966-os döntőben, fergeteges számokat produkálva: az első mérkőzésen 28 pont, 26 lepattanó, az ötödik találkozón egy 32-28-as számsor, 22 pont és 23 lecsorgó a hatodik összecsapáson, a mindent eldöntő hetedik meccsen pedig 25 pont és 32 pattanó - mindezt úgy, hogy egy törött csonttal a lábában kellett végigjátszania a finálét. Az alapszakaszban All-Star és az All-NBA Second Team tagja volt.

Tom "Satch" Sanders. Sanders átlagai az 1965/66-os alapszakaszban 12.6 pont és 7.1 lepattanó voltak, a nagydöntő harmadik meccsén 22 pontot dobott, a hatodik találkozón 23 ponttal és 10 lepattanóval ért el dupla-duplát.

Woody Sauldsberry. Különös játékos-pályafutást és nem túl vidám életet tudhatott magának az 1965/66-ban utolsó NBA-idényét futó Sauldsberry. 1957-ben a San Francisco Warriors mindössze az azévi draft 60. pickjével választotta soraiba, Sauldsberry ugyanakkor az Év Újonca volt 1957/58-ban, ezzel mind a mai napig a legalacsonyabban draftolt játékos, aki megkapta ezt az elismerést. 1959-ben már az All-Star meccsre is meghívták, ám Wilt Chamberlain érkezését követően szerepe és játékideje a következő szezontól lecsökkent, végül a St. Louis Hawkshoz cserélték. St. Louisban a színesbőrű Sauldsberryt gyakorta kikezdték rasszista támadások formájában a szurkolók, és későbbi elmondásai szerint egyes csapattársai és a franchise tulajdonosa is rossz szemmel néztek emiatt rá. Sauldsberry megkeseredett emberré vált, és 1963-ban vissza is vonult - két év kihagyás után reaktiválta magát, és játszott még egy idényt 1965/66-ban a Celticsnél, kiegészítő emberként (a rájátszásban nem lépett pályára). Miután végleg befejezte a kosárlabdázást, nem sokat lehetett már hallani róla, akkor se feltétlenül jókat - visszavonultan, elfeledetten, szegénységben élte le élete hátralevő részét, 2007-ben halt meg.

Larry Siegfried. A csereirányító igen hatékony fegyver volt a Boston kispadjáról 1965/66-ban, 13.7 pontos átlagával ő volt a Celtics harmadik legjobb pontszerzője, és 88.1 %-os pontosságával az egész liga legjobb büntetőzője. A döntő második mérkőzésén 20 pontot szerzett, és a hét mérkőzésből hatszor elérte legalább a tíz egységet, miközben még keményen is védekezett.

John Thompson. A cserecenter rövid NBA-karrierje véget ért 1966-ban, az idény során mindössze tíz alapszakasz-mérkőzés és két playoff-meccs jutott neki osztályrészül. Hogy kosárlabda-berkekben mégis igen jól cseng a neve, azt ezt követő edzői pályafutásának köszönheti: Thompson ugyanis 1972 és 1999 között, azaz 27 éven át volt a Georgetown egyetem kosárlabdacsapatának vezetőedzője, és mint ilyen, ő lett az első fekete tréner, aki bajnok lett az egyetemi bajnokságban, amikor 1984-ben Patrick Ewinggal a centerposzton a Georgetown megnyerte az NCAA küzdelmeit. Ewing mellett olyan centerlegendák kerültek még ki Thompson keze alól, mint Alonzo Mourning vagy Dikembe Mutombo, de az ő játékosa volt egyetemistaként Allen Iverson is. 1999-es lemondása óta téves szakkomentátorként és riporterként dolgozik.

Ron Watts. Bár az alapszakaszban egyetlenegy mérkőzésen került pályára, a rájátszásban pedig egyáltalán nem, az újonc Watts is a Celtics keretéhez tartozott az 1966-os győzelem idején, így hivatalosan NBA-bajnoknak tekintendő. 1966/67-ben némileg nagyobb szerep jutott neki a csapaton belül (27 meccsen játszott), de ezzel karrierje véget is ért az NBA-ben. Visszavonulása után Watts 25 éven át ingatlanügynökként dolgozott a feleségével együtt.

Vezetőedző: Red Auerbach. Red 1966 után már csak mint GM dolgozott a Celticsnél, de ilyen minőségében továbbra is ő volt a csapat fő döntéshozója, és általános menedzserként is a ligatörténet legsikeresebbjei közé tartozik. Két évtizeden keresztül tudta újra és újra megújítani a Celticset, és új bajnokcsapatokat építeni, miközben volt játékosai közül Bill Russell, Tom Heinsohn és K.C. Jones is nyert aranygyűrűt vezetőedzőként a Bostonnal. Az 1968-as és 1969-es bajnoki győzelmet követően a hetvenes években Red az akkorra már veterán John Havlicek, valamint Dave Cowens és Jo Jo White köré felhúzott csapattal szerzett újabb két bajnoki címet (1974, 1976). Auerbach, aki barátja, Walter A. Brown 1964-es halála után szinte az összes későbbi Celtics-tulajdonossal összerúgta a port, a korabeli pletykák szerint ugyan a hetvenes évek végén fontolgatta, hogy átveszi inkább a New York Knicks irányítását, de aztán csak maradt Bostonban, ledraftolta Larry Birdöt, majd egy zseniális cserével megszerezte Robert Parish és Kevin McHale játékjogát is 1979-ben, ezzel letéve egy újabb háromszoros bajnok Celtics (1981, 1984, 1986) alapjait. Az 1986-os elsőség volt az utolsó Auerbach életében, reményei szerint az azévi drafton – szintén egy zseniális csere eredményeként – másodikként kihúzott Len Bias lett volna egy újabb nagy Celtics-generáció első számú talpköve, ám Bias két nappal draftolása után drogtúladagolásban meghalt. Az idősödő Auerbachot igen megviselte Bias elvesztése, és a kilencvenes évektől kezdve már lendülete is megkopott. Ekkor már csak mint elnök állt a Celtics élén, mely pozíciót haláláig megtartott, és bár nyolcvan felett már elég sok gondja volt az egészségével (ami azért nem csoda, hiszen nem kimondottan stresszmentes munkája mellett egész életében kínai kaján és szivaron élt), élete végéig aktív maradt. Az NBA történetének mondhatni legjelentősebb „nem-játékos” személyisége 2006. október 28-án, 89 éves korában hunyt el.