1953: Lakers-henger New Yorkban

Öt éven belül negyedik bajnoki címét szerezte meg 1953-ban a Minneapolis Lakers, miután egy nem kifejezetten szemet gyönyörködtető finálé során 4-1 arányban felülmúlták a sorozatban harmadik nagydöntőjét játszó (és elveszítő) New York Knickst.

Az '50-es évek eleje nem volt egyébként sem a szépen játszott kosárlabda aranykora, 1953-ra azonban szinte nézhetetlenné silányult a játék. A 24 másodperces támadóidő még mindig nem került bevezetésre, a csapatok tehát addig dédelgethették a labdát támadásban, amíg kedvük tartotta, ennek kívánta elvenni az élét az a taktika, hogy a felek nem engedték egymást mezőnykísérletig jutni, így minden egyes támadás faltolással, és az azt követő büntetődobásokkal fejeződött be, élvezhetetlenül tördeltté téve minden egyes mérkőzést.

Ez a fent leírt jelenség az 1953-as rájátszásban ülte torát, melynek eredményeként a nagydöntő az előző évi finálé visszavágója lett: keletről az ezúttal az alapszakaszban is első helyen végző New York Knicks, nyugatról pedig a címvédő Minneapolis Lakers küszködte be magát oda, a New York a Bostont, a Lakers pedig a Fort Wayne Pistonst múlta felül a csoportdöntőkben. A Minneapolis kerete lényegében semmit sem változott, centerük, George Mikan 20 pontos, 14 lepattanós átlagával továbbra is a liga legnagyobb formátumú játékosának számított, és bár dominanciája érezhetően csökkent, továbbra is megbízhatóan hozta a számokat mellette Vern Mikkelsen, Jim Pollard és Slater Martin is. A New Yorknál a legnagyobb változás az volt, hogy az All-Star hátvéd, Carl Braun visszatért a csapathoz sorkatonai szolgálatából, a nagy pontszóró Max Zaslofsky viszont a szezon közben távozott onnét.

Az előző évi finálé első meccsét botrányos körülmények közepette, hosszabbításban veszítette csak el a Knicks Minneapolisban, ezúttal viszont nem hibáztak, és győzni tudtak a Lakers otthonában (88-96) a 22 pontos Harry Gallatin és a 21 pontos Braun vezetésével. Mikan, Pep Saul és Mikkelsen győzelemre vitte a Lakerst a második mérkőzésen  (73-71), ám mivel ebben az évben a 2-3-2 formátumot alkalmazták a nagydöntőben, a következő három találkozót egyaránt New Yorkban rendezték, a Knicks a pedig a pályaelőny birtokában bizakodva tekinthetett a három otthoni összecsapás elébe. Ehhez képest a Lakers hengerelt a Nagy Almában: 15 ponttal nyerték a harmadik meccset (75-90), Mikan 27 pontjával kiszenvedtek egy kétpontos sikert a negyediken (69-71), az ötödik találkozón pedig úgy tudtak győzni, hogy hat játékosuk teljesítménye is elérte a 10 pontot (84-91). A Lakers megvédte címét, bezsebelve öt év alatt negyedik bajnoki elsőségét, a Knicks pedig összeomlott, zsinórban harmadik nagydöntőjüket is elbukták, ezt követően pedig 17 évig nem is jutottak újra a fináléba.

Balról: John Kundla vezetőedző, Slater Martin, Pep Saul, Jim Holstein, Vern Mikkelsen, Lew Hitch, George Mikan, Jim Pollard, Bob Harrison, Whitey Skoog.

Bob "Tiger" Harrison. A 7 pontos átlagot gurító dobóhátvédnek ez volt az utolsó bajnoki címe a Lakersszel, a következő idényt még Minneapolisban kezdte meg, de 1954 februárjában eladták a Milwaukee Hawksnak. 1958-ig tartó pályafutása hátralevő részében a Hawks és a Syracuse Nationals játékosa volt, a Hawks színeiben 1956-ban karrierje egyetlen All-Star szereplését is zsebre tehette. A később többek közt a Harvardon is edzősködő Harrison 2016 augusztusában ünnepelte 89. születésnapját.

Lew Hitch. A 4 pontos, 4 lepattanós átlagot alulról karcolgató csere-magasember szintén távozott a Lakerstől második bajnoki címe megnyerését követően, ő is a Milwaukee Hawkshoz került, így kimaradt a Lakers 1954-es bajnokcsapatából, ámde az 1954/55-ös szezon előtt újra leigazolták. 1956-ig itt pattogtatott még Minneapolisban, utolsó idényében a Rochester Royals és a Philadelphia Warriors játékosa is volt. 2012-ben, 82 éves korában halt meg.

Jim Holstein. Az újonc alacsonybedobó az alapszakaszban 4 pontot átlagolt meccsenként, a döntőben az utolsó, ötödik mérkőzésen 10 pontot szerzett. A minneapolisiak 1954-es bajnokcsapatának is tagja volt.

Slater Martin. A védekezőspecialista "Dugie" Martin karrierje során először érte el a 10 pontos átlagot, és pályafutása első All-Star szereplését is az 1952/53-as idény hozta el. A finálé során a harmadik és az ötödik mérkőzéseken szerzett 13 pontja volt a legjobb teljesítménye.

George Mikan. Az 1952/53-as idény folyamán Mikan volt a liga legjobb lepattanózója, és bár pontátlaga karrierje addigi legalacsonyabbja, 20.6 volt csupán, az összesített pontlista második helyét így megszerezte, emellett tagja volt az All-NBA First Teamnek, és ő volt az All-Star meccs legértékesebb játékosa is 1953-ban. Az egész rájátszás, valamint a nagydöntő során ő szerezte a legtöbb pontot és lepattanót is.

Vern Mikkelsen. 15 pontos, 9 lepattanós átlag az alapszakaszban, újabb All-Star szereplés és All-NBA Second Team-tagság: ezt hozta Mikkelsen számára az 1952/53-as évad. A nagydöntőben a csapat harmadik legjobb pontszerzője volt.

Jim Pollard. A Kangaroo Kid valamivel kevésbé volt éles 1953-ban, mint az előző idényekben, pontátlaga 13.0-ra esett vissza, nem került be sem az All-Star mérkőzésre, sem valamelyik All-NBA csapatba. A döntőre azért összeszedte magát, Mikan mögött a csapat második legjobb pontszerzője volt, a finálé utolsó meccsén pedig 17 egységgel ő lett a Lakers legeredményesebbje.

Pep Saul. A hátvéd 16 pontjával kulcsszerepet játszott a Lakers második meccsen kiharcolt egyenlítésében, és az ötödik találkozón is eljutott 13 egységig. 

Dick Schnittker. A hármas poszton szereplő Schnittker az 1952/53-as alapszakaszban egyáltalán nem lépett pályára sorkatonai szolgálata miatt, a rájátszásban viszont 7 meccsen már bevetésre kerülhetett, bár minimális volt a szerepe. Ő mindazonáltal az első olyan játékos a liga történetében, aki úgy szerepelhetett NBA-döntőben, hogy az azt megelőző alapszakaszban egyetlen mérkőzésen se játszott, ezt a fondorlatot később 1966-ban a Lakers színeiben Tom Hoover, valamint 2013-ban a San Antonio játékosaként Tracy McGrady valósította még meg. 

Whitey Skoog. Az előző évi rájátszásról lemaradó 180 centis dobóhátvéd ugyan kevesebb, mint 15 percet kapott meccsenként az alapszakaszban, a döntő legszorosabb, negyedik mérkőzésén mégis hőssé válhatott, amikor a negyedik negyed végén, kétpontos Lakers-vezetésnél Jim Holstein kihagyott büntetője után megszerezte a lepattanót, abból pedig a "go-ahead" kosarat, a négypontos hátrányt pedig a Knicks már nem tudta ledolgozni.

Vezetőedző: John Kundla.

1952: Mikan és a Lakers újra nyeregben

1952-ben mondhatni helyreállt a világ rendje a még mindig eléggé gyerekcipőben járó, támadóidő bevezetése előtti NBA-ben: George Mikan és a Minneapolis Lakers egy év kihagyás után újra bajnok lett, legyőzve az ezúttal is masszív csapattal érkező, de egy újabb hétmeccses csatában ismét alulmaradó New York Knicks gárdáját.

Bár 1951-ben épp nem a Lakers, hanem a Rochester Royals lett az NBA bajnoka, a liga vezetősége ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy szabálymódosítással próbálja csökkenteni George Mikan dominanciáját, így kétszeresére tágították a büntetőterület méretét, próbálva távolabb űzni Mikant a gyűrű közeléből. Ugyan a nagyember teljesítménye valóban visszaesett valamennyire az 1951/52-es szezonban, így is 23.8 pontot és 13.5 lepattanót átlagolt az alapszakaszban, a Lakers támadójátékában pedig az eddiginél valamivel nagyobb szerep hárult Vern Mikkelsenre és Jim Pollardra, akik mindketten kiváló szezont futottak. A Lakers visszavágott az előző évi rájátszásban elszenvedett vereségért a címvédő Rochester Royalsnak a nyugati fináléban, ellenfelük a nagydöntőben pedig az a New York Knicks volt, akik, akárcsak az előző idényben, ismét a keleti csoport harmadik helyéről indulva jutottak el a végső összecsapásig, a Bostont és a Syracuse-t legyőzve.

Az 1952-es döntő hét meccséből mindössze egyet, a mindent eldöntő hetedik találkozót játszhatták a csapatok egyikének ténylegesen otthont adó stadionban, a Minneapolis Auditoriumban, egyébként mind az Auditorium, mind a New York-i Madison Square Garden egyéb rendezvények céljára volt lefoglalva (akkoriban egy cirkuszi előadás vagy egy koncert jellemzően nagyobb bevétellel kecsegtette az arénatulajdonosokat, mint az NBA-döntő egy mérkőzése). Az első két meccset Minneapolis testvérvárosában, St. Paulban rendezték, és kevésen múlott, hogy nem két győzelemmel távozott innét a Knicks. 

Az első mérkőzésen egy ma már nehezen hihető bírói baki okozta a Knicks vesztét: a New York hátvédje, Al McGuire egy betörés után falttal együtt kosarat szerzett, ám a játékvezetők egyszerűen nem vették észre, hogy a labda a gyűrűbe hullt, ezért "and-1" helyett két büntetőt ítéltek, melyből McGuire csak egyet dobott be. Hiába reklamált a Knicks edzője, Joe Lapchick a mérkőzést személyesen megtekintő NBA-kommisszárnál, Maurice Podoloffnál, a bírók nem változtattak a döntésen, és az így elveszített egy pont végül sokba került a New Yorknak, mivel a rendes játékidő döntetlennel ért véget, a hosszabbításban pedig 83-79-re a Lakers kerekedett felül a 34 pontos Jim Pollard vezérletével. A második meccsen aztán már győzni tudott idegenben a Knicks (72-80), miután magasembereik, Harry Gallatin, Connie Simmons és Nat "Sweetwater" Clifton védekezése szinte megfojtotta Pollardot és Mikant. A csapatok 1-1-es döntetlen állással utaztak New Yorkba, ahol a harmadik és a negyedik mérkőzés után maradt az egál, a Lakers idegenbeli diadalára (77-82) a Knicks egy hosszabbításos, egypontos győzelemmel válaszolt (90-89). 

Ugyan a negyedik találkozón Jim Pollard hátsérülést szenvedett, az ötödik mérkőzésen, ismétcsak St. Paulban, a Lakers nem adott esélyt a Knicksnek, Mikan és Mikkelsen egyaránt 32-32 pontot szerzett, így Pollard nélkül is egy magabiztos győzelemmel (102-89) ragadta magához ismét a vezetést a Minneapolis. A 21 pontos Max Zaslofsky tudott még utoljára életet lehelni a New Yorkba, a Knicks harmadszorra is kiegyenlítette ugyan a párharcot a 69th Regiment Armory katonai bemutatóteremben rendezett hatodik meccsen (76-68), de a hetedik találkozón, végre a Minneapolis Auditoriumban, a Lakers 17 ponttal (82-65), könnyedén nyert, visszakapaszkodva ezáltal a liga trónjára, és a franchise harmadik BAA/NBA-bajnoki címét szerezve meg.

Balról: Slater Martin, Joe Hutton, Pep Saul, Bob Harrison, Jim Pollard, Howie Schultz, Vern Mikkelsen, Lew Hitch, George Mikan.

Bob "Tiger" Harrison. A harmadéves, főleg védőmunkája miatt tartott hátvéd Jim Pollard sérülését követően kényszerűségből a hármas poszton kellett, hogy játsszon a döntő ötödik meccsétől kezdve, de nem vallott szégyent, a Lakers által megnyert ötödik és hetedik összecsapáson 13, illetve 15 pontot szerzett.

Lew Hitch. Az újonc erőcsatár 4 pont, 4 lepattanó körüli számokat hozott az alapszakaszban viszonylag kevés játékidő alatt, a rájátszásban és a döntőben pedig ennél semmi meglepőbbet nem produkált. Tagja volt még a Lakers következő évi, 1953-as bajnokcsapatának is.

Joe Hutton. Kiegészítő játékosa volt a Minneapolisnak a csere-dobóhátvéd Hutton, akinek ez volt az egyetlen bajnoki címe a Lakersszel a második és egyben utolsó NBA-szezonjában. A később középiskolai kosárlabda-edzőként dolgozó Hutton 2009-ben, 81 évesen halt meg.

Slater Martin. A keményen védekező, kiváló hátvéd Martin nem éppen dobógépként volt ismert, ennek ellenére a döntő hosszabbításba torkolló negyedik mérkőzésén 32 pontjával ő volt a Lakers legeredményesebb játékosa. Bár számai nem voltak eget rengetőek, 9 pont, valamint 4-4 lepattanó és gólpassz körüli átlagaival megkerülhetetlen eleme volt a Lakers játékának.

George Mikan. A szabálymódosítások, valamint sok-sok sérülése által némileg már leszállóágba taszajtott Mikan még mindig az NBA legkiemelkedőbb játékosa volt 1952-ben, vezette a ligát lepattanózásban, és a philadelphiai Paul Arizin mögött másodikként végzett a pontlistán. Bár a döntőben meggyűlt a baja a Knicks magasembereivel, akik időnként egyszerre hárman védekeztek rajta (a hét meccsből háromszor nem is érte el a 20 pontot, a negyedik találkozón mindössze 11-ig jutott), így is 23.6 pont és 16 lepattanó volt az átlagteljesítménye mérkőzésenként a rájátszásban.

Vern Mikkelsen. A Lakers kemény embere 15 pontot, 10 lepattanót és közel 3 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban, a döntő ötödik meccsén 32 pontjával fellépett George Mikan mellé és a kor viszonyai közt pontzuhatagosnak tekinthető, 102-89 arányú győzelemre vezették együtt a Minneapolist. Mikkelsen ekkor már az NBA elismert kiválósága volt, amit bizonyít, hogy 1952-ben zsinórban másodjára volt All-Star, és az All-NBA Second Team tagja is.

Jim Pollard. Szintén kiváló szezont futott 1951/52-ben a Kangaroo Kid, 15.5 ponttal és 9 lepattanóval meccsenként az alapszakaszban, valamint szintén egy All-Star szerepléssel és egy All-NBA Second Team-tagsággal. A döntő első meccsén 34 pontjával megállíthatatlan volt, az ötödik és a hatodik összecsapást azonban hátsérülése miatt ki kellett ülnie, a hetedik találkozóra már visszatérhetett.

Pep Saul. A trükkös hátvéd az előző szezonban még a Rochester színeiben nyert bajnokságot, majd eladták a Baltimore Bulletsnek, onnét került idény közben a Lakershez, ennek köszönhetően zsinórban második bajnoki címét ünnepelhette 1952-ben. Kiváló pontszerzőnek bizonyult a döntőben, minden meccsen elérve minimum a 10 pontot.

Howie Schultz. A csere-magasember 1950 és 1952 között szerepelt a Lakersnél, korábban volt az Anderson Packers és a Fort Wayne Pistons játékosa is. Marginális szereppel bírt a csapatban, nem túl gyakran került pályára a döntőben, igaz, amikor pályára került, a negyedik meccsen, kiállították, miután behúzott egyet a New York-i Ernie Vandeweghe-nek. A következő szezont is még a Lakersnél kezdte meg, de 1953 januárjában kitették a csapatból. Kevesen tudják róla, hogy NBA-karrierjét megelőzően még profi baseball-játékos is volt 1943 és 1948 között. 2009-ben halt meg, 87 éves korában.

Whitey Skoog. Myers Skoog, akit mindenki csak "Whitey"-nak szólított, újonc volt az 1951/52-es szezonban, alacsony termete ellenére egy hatékony pontszerzőt tisztelhettünk benne, ám sérülése miatt a rájátszásban nem léphetett pályára. Kárpótolhatta magát aztán még két további bajnoki címmel a következő két idényben.

Vezetőedző: John Kundla.

1951: A Royals trónfosztása

Az NBA 1950/51-es idénye több szempontból is vízválasztó volt a liga rövid történetében: az előző évad 17 csapatából 11 maradt meg, és még egy további, a Washington Capitols a szezon közben ment végleg tönkre, mindemellett 1951-ben rendezték meg az első All-Star mérkőzést, ebben az idényben léphettek először pályára a bajnokságban afro-amerikai játékosok, és a Rochester Royals átmenetileg letaszította a liga trónjáról a két éve uralkodó Minneapolis Lakerst.

Az Anderson Packers, a Chicago Stags, a Denver Nuggets, a Sheboygan Red Skins, a St. Louis Bombers és a Waterloo Hawks már meg sem kezdte az 1950/51-es NBA-szezont, a főcímben már említett, két évvel ezelőtt még döntőt játszó Washington Capitols pedig 35 mérkőzést követően adta be a kulcsot, így a bajnokság létszáma tíz csapatosra apadt. Hogy mennyire nem volt felkészülve az ekkor még azért igencsak gyerekcipőben járó liga 17 franchise "eltartására", jól mutatja, hogy egészen 1970-ig nem is lett újra ennyi csapata az NBA-nek. Ennek ellenére az 1950/51-es szezon emlékezetesre sikerült, hiszen a Boston Gardenben megtartották az első All-Star mérkőzést, bemutatkozott a ligában Chuck Cooper, Nat "Sweetwater" Clifton és Earl Lloyd személyében a három első színes bőrű játékos, és ez a szezon hozta el a liga történetének első hétmeccses nagydöntőjét is.

A címvédő Minneapolis Lakers nagy bajba került a rájátszás kezdetét megelőzően, hiszen az alapszakasz pontkirályi címét ismétcsak elhódító szupersztár, George Mikan eltörte a lábát. Mikan ennek az egyébként súlyosnak mondható sérülésnek dacára is ott volt a pályán a playoffban (a legenda szerint egy tányért erősítettek ragasztószalaggal a törött lábára, hogy egyben tartsák azt játék közben), de érthető módon nem volt egészen önmaga, ezt pedig kihasználta a Lakers régi nagy riválisa, a Rochester Royals, legyőzve Mikant és a Lakerst a nyugati fináléban. Keletről pedig, a Royalshoz hasonlóan történetében először, a New York Knicks verekedte be magát a nagydöntőbe, pályahátrányból kiejtve előbb a Boston Celticset, majd az előző évi finalista Syracuse Nationalst is.

A döntő kezdetben simának ígérkezett: a Royals kiütéssel nyerte az első (92-65, 1-0), majd magabiztosan a második meccset is (99-84, 2-0) Rochesterben, aztán el tudta hozni New Yorkból a harmadik mérkőzést is (71-78, 3-0). A New York nem tudott mit kezdeni a Royals centerével, Arnie Risennel, aki remek számokat hozott, valamint a Rochester villámgyors hátvédjei, Bob Davies, Bobby Wanzer és Red Holzman is tarthatatlannak bizonyultak. Mint azt jól tudjuk, soha egyetlen csapat sem fordított meg az NBA történetében playoff-párharcot 0-3-as hátrányból, ez az 1951-es Knicksnek sem sikerült - de ők álltak hozzá a legközelebb.

A negyedik meccset már behúzta otthonában (ez az otthon ekkor éppen nem a Madison Square Garden, hanem 69th Regiment Armory elnevezésű katonai bemutatóterem volt) a New York 79-73-ra (3-1), majd Rochesterbe visszatérve idegenben is nyerni tudott a Knicks három ponttal (89-92, 3-2), ezek után az ismét náluk megrendezett hatodik találkozón már nem volt meglepő, hogy ismét a győzelemig vitte őket a lendületük, és kiegyenlítették a párharcot (80-73, 3-3). A Hall of Fame-tag Harry Gallatin, az 1948-ban a Baltimore Bullets-szel bajnok center, Connie Simmons, az 1947-ben a Chicago Stags-szel már egyszer döntőt veszítő dobógép, Max Zaslofsky, valamint Ernie Vandeweghe (a később játékosként és csapatvezetőként is igen tevékeny Kiki Vandeweghe apja) voltak a Knicks nagy visszakapaszkodásának fő felelősei, de kulcsfontosságú pillanatokban sokszor tett hozzá Nat "Sweetwater" Clifton is. A mindent eldöntő hetedik meccs óriási csatát hozott: a negyedik negyedben a Knicks átvette a vezetést az egész mérkőzést irányító Royalstól, ám miután Clifton és Simmons is kipontozódott, már nem volt válaszuk Arnie Risen kosarára és Bob Davies büntetőire, így a Rochester végül 79-75-re győzött, és 4-3 arányban megnyerte az 1951-es bajnoki címet.

Ez volt a Rochester Royals történetének egyetlen elsősége. A csapat a New York állambeli kisvárosból, Rochesterből Cincinnatiba költözött 1957-ben, majd onnan 1972-ben álltak tovább Kansas Citybe, ahol a csapat nevét Royalsról Kingsre változtatták. Az 1985-ös, eddig utolsó költözésük óta Sacramento Kings néven ismerhetjük a hányattatott sorsú franchise-t.

Állnak: Bill Calhoun, Joe McNamee, Arnie Risen, Jack Coleman, Arnie Johnson.
Guggolnak: Bob Davies, Bobby Wanzer, Red Holzman, Paul Noel, Pep Saul.
A kis képen Lester Harrison vezetőedző, tulajdonos.

Bill Calhoun. Az 1927-es születésű, ma is élő Calhoun 1948 és 1955 között a Baltimore Bullets, a Rochester, a Syracuse Nationals és a Milwaukee Hawks (a későbbi St. Louis, majd Atlanta Hawks elődje) mezét is viselte játékosként, kettes és hármas poszton is bevethető volt, 8 pont és 4 lepattanó körüli karrier-átlagokkal.

Jack Coleman. A kiváló magasember fontos láncszeme volt a Royals bajnokcsapatának, az alapszakaszban 11 pontot és közel 9 lepattanót átlagolt meccsenként. 1949 és 1956 között volt a Rochester játékosa, utolsó teljes itt töltött idényében, 1955-ben átlag 13 pontot és 10 lepattanót tett le az asztalra, amiért karrierje egyetlen All-Star szereplésével jutalmazták. Nem ez volt az egyetlen bajnoki címe a ligában, utolsó idényében, 1958-ban a St. Louis Hawks színeiben ért fel ismét a csúcsra.

Bob Davies. Kora egyik legkiválóbb labdazsonglőre, a kosárlabda korai varázslója volt a "Harrisburg Houdini" becenévvel is illetett hátvéd, aki még az NBL-ben, 1945-ben lett a Royals játékosa, majd 1948 és 1955 közötti teljes NBA-pályafutását Rochesterben töltötte. Már 1949-ben tagja volt az All-BAA első csapatnak, az All-NBA First Teambe 1950 és 1952 között háromszor, az All-NBA Second Team soraiba pedig 1953-ban választották be, és négyszer is szerepelhetett az All-Star mérkőzésen 1951 és 1955 között. 1970-ben beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába. 1990-ben, 70 éves korában halt meg.

Red Holzman. A 178 centis hátvéd már 1944-től kezdődően a Rochester játékosa volt, 1944/45-ben ő volt az NBL-ben az év újonca. A csapat NBA-hez csatlakozását követően jellemzően Bob Davies és Bobby Wanzer cseréjeként funkcionált 1948 és 1953 között, majd még egy idény töltött játékos-edzőként Milwaukee Hawksnál, mielőtt 1954-ben visszavonult volna. 1957-ben játékos-megfigyelőként a New York Knicks szolgálatába állt, a '70-es években kétszeres bajnok Knicks vezetőedzőjeként fogunk még találkozni a nevével.

Arnie Johnson. A döntő hatodik meccsén 27 pontjával a mezőny legeredményesebb dobója volt a veterán Johnson, aki az alapszakaszban 9 pont és 6 lepattanó körüli átlagteljesítménnyel lökdöste előrébb a csapat szekerét. 1946 és 1953 között játszott a Royalsnál, egész pályafutását Rochesterben töltötte. 2000-ben halt meg, 80 éves korában.

Joe McNamee. A kiegészítő szereppel bíró 198 centis bedobó két idényt tölthetett az NBA-ben 1950 és 1952 között, a Royals után volt a Baltimore Bullets játékosa is az 1951/52-es szezonban. Visszavonulása után sikeres autómotor-kereskedő lett. 84 évet élt, 2011-ben halt meg.

Paul Noel. Épp a döntős ellenfél New York Knickstől érkezett a Rochesterhez 1950-ben Noel, aki szintén egy marginális jelentőségű játékosa volt az 1951-es bajnokcsapatnak, 1952-ben pedig be is fejeződött a karrierje. 2005-ben hunyt el 81 évesen.

Arnie Risen. Domináns magasember volt a maga idejében a 206 centi magas center, aki 1948-ban az Indianapolis Kautskys (sic!) NBL-csapattól érkezett a Royalshoz, és rögtön első szezonjában az All-BAA First Team soraiba választották. Az 1950/51-es alapszakasz során átlag 16 ponttal és 12 lepattanóval segítette a Rochestert meccsenként, amire a playoffban rátett még egy lapáttal, 19.5 pontot és 14 lepattanót átlagolva, illetve a döntőben 21.7 pontos mérkőzésenkénti teljesítménnyel vezetve a csapatot. Az 1952 és 1955 között zsinórban négyszeres All-Star Risen 1955-ben távozott Rochesterből, és igazolt a Boston Celticshez, ahol már ugyan kiegészítő, de fontos játékosként tagja volt a franchise első, 1957-es bajnokcsapatának.

Pep Saul. 1949-ben mutatkozott be a Royals színeiben a 188 centis dobóhátvéd, cserejátékos volt az 1951-es bajnokcsapatban, a rájátszásban minimális játéklehetőséget kapva. Ő ugyanakkor a legtöbbszörös bajnok a most bemutatottak közül, mivel 1951-ben a Royalstól előbb a Baltimore Bulletshez, majd 1952-ben a Bulletstől a Minneapolis Lakershez került, akikkel zsinórban további három bajnoki címet nyert még 1952 és 1954 között.

Bobby Wanzer. Legendás hátvédkettőst alkotott a labdazsonglőr Bob Davies-szel a Royals színeiben 10 évet lehúzó Wanzer, aki még az NBL-ben, 1947-ben csatlakozott a rochesteri csapathoz. 1952 és 1955 között ötször volt All-Star, háromszor került be az All-NBA Second Teambe (1952, 1953, 1954), és 1987-ben a Halhatatlanok Csarnokába is beválasztották. Ő az első játékos a liga történetében, aki elérte a 90% fölötti dobáspontosságot büntetőből egy szezonban, amikor 1951/52-ben vezette a ligát ebben a kategóriában. 1955-től kezdődően a Royals játékos-edzője volt, játékoskénti visszavonulása és a franchise Cincinnatiba költözése után még két évig edzette a csapatot. 2016 januárjában halt meg, 94 éves volt.

Vezetőedző: Les Harrison. Az 1904-es születésű Harrison amellett, hogy edzette a Royalst 1946 és 1955 között, ő maga alapította a csapatot 1945-ben testvérével együtt, és egészen 1958-ig maradt a tulajdonos (így még ő költöztette át a franchise-t Cincinnatiba 1957-ben). Emellett Harrison volt az első csapatvezető, aki szerződést adott egy fekete játékosnak, még az NBL-ben 1946-ban Dolly Kingnek, továbbá az NBL és a BAA egyesítését, és így az NBA létrejöttét megelőző tárgyalások során is fontos szereppel bírt. 1980-ban a Halhatatlanok Csarnokába is beiktatták. 1997-ben, 93 éves korában halt meg.

Uncle Cliffy ötven árnyalata

50. születésnapját ünnepli ma Clifford Robinson, akire sokan emlékezhetnek, mint a fejpántos, tripladobó magasemberre az 1990-es évekből, jellemzően a Portland TrailBlazers mezében. Az ő sokoldalú játékára és sokszínű karrierjére tekintünk most vissza.

Mielőtt még az NBA berkeiben széles körben elterjedt volna a "stretch four" koncepció, Clifford Robinson korát megelőzően, 208 centis magassága ellenére volt középtávolról, később pedig a hárompontos-vonalon túlról is pontosan célzó pontszerző, és mindezt kemény védekezéssel, valamint ruganyosságának köszönhetően jó pár kiosztott blokkal egészítette ki védőoldalon.

Ugyan Robinson sikeres pályafutást tudhatott magáénak a Connecticut egyetemen, az 1989-es drafton csak a második kör 9. helyén kelt el, mivel a korabeli rossz nyelvek hozzáállásbeli problémákat rebesgettek vele kapcsolatban, és ez sok franchise-t elriasztott a kiválasztásától. Bár Robinson nehezen viselte a drafton bekövetkezett csúszást, nem járt azért ő rosszul, hiszen a liga egyik legjobb csapatához került: a Portland TrailBlazers vitte el, és egyből újoncévét egy döntős szerepléssel zárhatta, az 1990-es fináléban a Blazers a Detroittól kapott ki 1-4 arányban.

Az ifjú Clifford remekül egészítette ki hatodik emberként a Portland kezdőcsapatát, mely a szupersztár dobóhátvédből, Clyde Drexlerből, a szorgos irányítóból, Terry Porterből, a liga egyik legjobb lepattanózójából, Buck Williamsből, a posztján elit védőnek számító hármasból, Jerome Kersey-ből, és a képzett centerből, Kevin Duckworth-ből állt. A valóban kissé forrófejű Cliff Jerome Kersey-vel vívott edzéseken néha tettlegességig is fajuló harcot a kezdőcsapatba kerülésért, kettejük rivalizálása jót tett ugyanakkor a Blazersnek. Robinson második idényében, 1991-ben 63 meccset nyertek az alapszakaszban, de a főcsoportdöntőben első kiemeltként elbuktak a Lakersszel szemben, úgy, hogy a hatodik mérkőzés utolsó percében, egy kulcsfontosságú támadás során Robinson épp Kersey passzát nem tudta megfogni és feltenni a palánk alatt, pedig egy kosárral átvehették volna a vezetést, és hetedik meccsre menthették volna a párharcot.

1992-ben aztán már sikerült a visszatérés a nagydöntőbe, Robinson pedig az ezévi rájátszás során mutatta be egy Utah Jazz elleni aratott győzelem után az "Uncle Cliffy" névre keresztelt győzelmi táncát, melyről karrierjét végigkísérő becenevét kapta. A Blazers aztán a fináléban ezúttal is vereséget szenvedett, most a Chicago Bullstól, akiket Michael Jordan zsinórban második bajnoki címükig vezetett. Robinson számára a nagy áttörést a következő, 1992/93-as szezon hozta el: a padról beszállva meccsenként 19 pontos, közel 7 lepattanós és 2 blokkos átlagokat produkálva őt választották a Legjobb Hatodik Embernek, 1994-re pedig végre kiszorította a kezdőből Kersey-t, egyből a Blazers legjobb pontszerzője lett 20 pontos átlagával, és karrierje során először és egyedüli alkalommal az All-Star gálára is meghívták. A portlandi aranykor azonban eddigre már véget ért: ugyan a Blazers stabil playoff-részvevő maradt, a rájátszás első körén nem tudtak már túljutni egyszer sem Robinson ott tartózkodása során, pedig Uncle Cliffy mindent megtett, 21 pontot és közel 6 lepattanót átlagolt 1994/95-ben és 1995/96-ban is. Számai 1997-re estek vissza olyannyira, hogy a váltás mellett döntött ő és a csapat is, szabadügynökként a Phoenix Sunshoz igazolt.

Phoenixben a forgatókönyv hasonlóan alakult, mint Cliff utolsó portlandi éveiben: egy erős nyugati csapatnak számított ekkor a fiatal Jason Kidd gardírozta Suns, de a rájátszásban első körös bukták jutottak csak nekik. Robinson egy feledhető első phoenix-i év után a '99-es csonka szezonban karrierje legmagasabb, közel 42%-os triplamutatóját érte el, 1999/2000-ben, 33 évesen pedig ő lett a csapat legjobb pontszerzője 18.5 pontos átlagával, úgy, hogy karrierje első és egyetlen 50 pontos meccsét is ebben az idényben produkálta, sőt, mi több, pályafutása során először az All-Defensive Second Team soraiba is beválasztották. A 2000-es rájátszásban Cliffy 1992 óta először jutott túl az első körön, aztán a főcsoport-elődöntőben a későbbi bajnok Lakers verte a Sunst.

2001 nyarán Robinson elhagyta Phoenixet, a Suns a Detroit Pistonshoz cserélte. Új csapatának színeiben másodszorra is bekerült a legjobban védekező játékosok második ötösébe 2002-ben, majd 2003-ban egy keleti főcsoportdöntős szerepléshez segítette a Detroitot. A csapat 2004-es bajnoki címének sajnos már nem lehetett részese, a Pistons 2003-ban a Golden State Warriorshoz küldte. Az ekkor már 37 éves Robinson még ekkor is képes volt 82 mérkőzésből 82-szer kezdeni és meccsenként átlag 34 percet játszani, ugyanakkor a Golden State-nél nem érezte túl jól magát, hiszen az itt töltött 2003/2004-es idény volt az egyetlen olyan Robinson pályafutása során, amikor nem jutott be aktuális csapatával a rájátszásba. 2005 februárjában állhatott tovább, pályafutása utolsó állomáshelye a New Jersey Nets volt, ahol 40 éves koráig hasznos kiegészítő emberként pattogtatott. 2007-ben vonult vissza.

A karrierje végéig kiváló fizikumnak örvendő Clifford még 2006-ban lenyilatkozta, hogy szeretne 20 szezont tölteni a ligában, ám a mai napig van egy szenvedélye, amely szerepet játszhatott abban, hogy végül nem tudta beteljesíteni e célját: a marihuána. Robinson 1997-ben és 2001-ben is került bajba füvezés miatt, pályafutása végén pedig a Nets játékosaként 2005-ben és 2006-ban is kapott egy-egy ötmeccses eltiltást a liga drogellenes szabályainak megsértéséért. Talán ezek a kései botrányok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az akkoriban a saját és játékosai imidzsére kínosan ügyelő NBA (dress code bevezetése, Malice at the Palace utóhatásai, kispad-elhagyást büntető szabályok, stb.) egy csapata sem szerződtette a Netstől való 2007-es távozása után a jó Cliffet. 

Robinson így is igen szép karriert zárhatott le, hiszen közel húszezer pontot dobott az NBA-ben, 1380 lejátszott meccse az örökranglistán a 10. legtöbb, és a mai napig ő a Portland TrailBlazers történetének 4. legjobb pontszerzője, 6. legjobb tripladobója, és övé Mychal Thompson mögött a második legtöbb blokkolt dobás portlandi színekben. Megemlítendő még vele kapcsolatban az is, hogy utolsó szezonjában, 2006/2007-ben ő, illetve a magát 44 évesen pár meccs erejéig reaktiváló Kevin Willis voltak az utolsó olyan aktív játékosok a liga történetében, akik még a '80-as években kezdték pályafutásukat.

Clifford visszavonulása után legalább annyi izgalmas, bár nem feltétlenül pozitív irányú kalandba keveredett, mint annak idején a pályán. A karrierje során megkeresett pénzét sikerült már 2009-re elherdálnia, olyannyira, hogy magáncsődöt kellett jelentenie, és elárverezték a házát. Az anyagilag megszorult Uncle Cliffy celebbé válással szerette volna újra jövedelmezővé tenni önmagát, 2014-ben szerepelt hát a rövid ideig itthon is futó, Amerikában akkor épp 28. évadát élő "Survivor" című valóságshow-ban, ahonnan ötödikként szavazták ki, összességében a 14. helyen végzett. 

Kiesését követően ő is egyike lett azoknak a "kosárlabda-diplomatáknak", akik Dennis Rodman hívó szavára összegyűlve bemutató meccseket játszottak Észak-Koreában a helyi diktátor és Rodman barátja, Kim Dzsong Un szórakoztatására (olyan, egykor szebb napokat látott visszavonult NBA-játékosokkal egyetemben, mint Kenny Anderson, Vin Baker vagy Doug Christie). 2015 nyarán aztán Cliff lakóhelyén, Oregon államban legalizálták a marihuána-fogyasztást, ő pedig ezt kihasználva egy kannabisz-termesztő és árusító vállalkozást hozott létre "Uncle Spliffy" néven. 

Kétségtelen, hogy amilyen sokoldalú játékos volt Clifford Robinson a pályán, olyan sokszínű jelenség a pályán kívül is.

1950: Minden változik, a Lakers nem

1949 nyarán minden korábbinál nagyobb változások álltak be mindannyiunk kedvenc kosárlabda-bajnoksága, a Basketball Association of America háza táján: a liga véglegesen magába olvasztotta a rivális National Basketball League-t (NBL), átvéve annak összes megmaradt csapatát, és az egyesülés végeredményét már National Basketball Associationnek (NBA) nevezve. A 17 csapatosra duzzadt versengés végkifejlete azonban nem tért el az előző szezonban tapasztaltaktól: a George Mikan és a Minneapolis Lakers megvédte bajnoki címét az 1950-es nagydöntőben.

Anderson Packers, Denver Nuggets, Indianapolis Olympians, Sheboygan Red Skins, Syracuse Nationals, Tri-Cities Blackhawks, Waterloo Hawks: ez a hét új csapat csatlakozott a ligához 1949 nyarán (miközben két, eddig meglevő franchise, az Indianapolis Jets és a Providence Steamrollers pedig megszűnt). Közülük ketten léteznek mind a mai napig: a Syracuse Nationals a mai Philadelphia 76ers jogelődje, a Tri-Cities Blackhawks pedig az Atlanta Hawksé (a listán szintén megtalálható "ős"-Denver Nuggetsnek nincs köze a mai Denver Nuggetshez, meg is szűntek egyetlen NBA-szezon után). Az új csapatok közül a legfényesebbre a Syracuse Nationals debütálása sikerült, akik 51 meccset nyertek az alapszakaszban, és rögvest be is jutottak a nagydöntőbe, ahol ellenfelük a címvédő, szintén 51 győzelmes alapszakaszt produkáló Minneapolis Lakers volt.

A Lakers csak tovább erősödött az előző nyáron: Mikan és Jim Pollard mellé két újabb jövőbeni Hall of Famer csatlakozott a kerethez a hátvéd Slater Martin és a bedobó Vern Mikkelsen személyében, és egy harmadik igen tehetséges újonc, Bob "Tiger" Harrison is őket erősítette immár, míg a Nationals az '50-es évek kiemelkedő képességű játékosa és ugyancsak Hall of Fame tagja, Dolph Schayes vezérletével készült a nagy megmérettetésre.

A pályaelőnyt is a Syracuse birtokolta a párharcban, ám egy rendkívül küzdelmes meccsen a Lakers két ponttal (66-68) nyerni tudott az első összecsapáson a Nationals otthonában, a győztes kosarat "Tiger" Harrison szerezte. Mikan 37 pontot dobott, de a mérkőzés után az öltözőben arra panaszkodott, hogy a rengeteg dohányzó néző által eregetett füst zavarja a játékban. Több se kellett a derék syracuse-iaknak, a második meccsre olyan szivarfüstbe burkolták az arénát, hogy rá lehetett támaszkodni, és ugyan Big George ismét 32 pontig jutott, a Natsnek sikerült egyenlítenie (91-85). A Lakers aztán hozni tudta mindkét otthonában rendezett mérkőzést (91-77, 77-69), a harmadik találkozón a Syracuse nem tudta megfékezni a 28 pontos Mikan és a 27 pontos Mikkelsen kettősét, majd a nagyember a negyedik összecsapáson is eljutott 28-ig. A füstös Syracuse-ba visszatérve a Nats ismét nyerni tudott (83-76), de a hatodik, némi játékosok közötti verekedéssel is megtűzdelt meccsen, újfent Minneapolisban a Lakers már nem adott nekik esélyt, Mikan 40 pontjával símán, 110-95-re győztek, megszerezve második NBA-bajnoki címüket.

Balról: Slater Martin, Billy Hassett, Don Carlson, Herm Schaefer, Bob Harrison, Tony Jaros, Bud Grant, Arnie Ferrin, Jim Pollard, Vern Mikkelsen, George Mikan.

Don Carlson. Az előző szezon bajnokcsapatának is tagja volt már, és ezúttal jóval kevesebb szerepe volt, mint egy évvel korábban. A döntőben három meccsen került pályára, a hatodik találkozón 10 pontot dobott, és összeverekedett a Nationals hátvédjével, Billy Gaborral. A következő, 1950/51-es idény volt számára az utolsó a ligában, de ekkor már a Baltimore Bulletsnél szerepelt 9 mérkőzés erejéig. 2004-ben, 85 évesen halt meg.

Arnie Ferrin. Szintén kétszeres bajnok a Lakersszel, 5 pontos meccsenkénti átlagát megbízhatóan szállította az alapszakaszban és a döntőben is. Neki is az 1950/51-es szezon volt az utolsó az NBA-ben, visszavonulását követően a '70-es, '80-as években a Utah egyetemen volt sportszakmai igazgató. 

Bud Grant. Az újonc bedobó volt a döntő első meccsének egyik hőse, a negyedik negyed végén, 66-64-es Syracuse-vezetésnél az ő horogdobásával egyenlített a Lakers, majd a második mérkőzésen 12 pontot szerzett, ami legjobb döntőbeli teljesítménye volt. 1951-ben hagyta ott a Lakerst és a kosárlabdasportot, és nyergelt át végleg az amerikai (és a kanadai) futballra: az NFL-rajongók onnét ismerhetik nevét, hogy 1951 és 1952 között a Philadelphia Eaglesnél játszott, majd 1967 és 1983 között ő volt a Minnesota Vikings edzője. A Winnipeg Blue Bombers kanadaifutball-csapat 2014-ben még szobrot is állított neki. 2016 májusában volt 89 éves.

Bob "Tiger" Harrison. Ugyan az újonc hátvéd 4.5 pontos meccsenkénti átlagával nem rengette meg a világot az alapszakaszban, és a döntőben sem produkált ennél sokkal többet, de kemény védő volt, és az első meccsen ő szerezte a Lakers győzelmét jelentő kosarat, méghozzá nem is akármilyent: egy 12 méterről elengedett dobása akadt be (ez ugyebár ekkor még csak két pontot ért). Később még két Lakers-bajnokcsapatnak volt a tagja Harrison.

Billy Hassett. A Tri-Cities Blackhawkstól érkezett szezon közben a Lakershez, kiegészítő ember volt. A döntőben négy meccsen jutott szóhoz, és összesen három pontot szerzett. A következő idényt a Baltimore Bulletsnél töltötte, majd többet nem játszott az NBA-ben. 1992-ben halt meg, 71 évet élt.

Tony Jaros. Az előző szezonban is bajnok Jaros a döntő során mindössze egyszer, az utolsó mérkőzésen került pályára, ugyanakkor még a következő idényben is a Lakers játékosa volt, NBA-karrierje 1951-ben fejeződött be. Visszavonulása után lett egy kocsmája Minneapolisban, a Tony Jaros' River Garden Bar, amely a mai napig az ő nevét viseli, az ő fotói díszítik, és egy Lakerstől kapott fizetési csekkje is kint van bekeretezve a falon. Jaros 1995-ben, 75 éves korában halt meg.

Slater Martin. "Dugie" Martinból a korszak egyik legrafkósabb, legkeményebb hátvédje lett egészen 1960-ig nyúló profi pályafutása során, melyet egyből egy bajnoki címmel nyitott a Lakers színeiben. Újoncévében 4 pont és 2 gólpassz körüli átlagai voltak, a döntőben két 9 pontos meccse volt a legkiemelkedőbb, és ő is összeverekedett a hatodik mérkőzésen az igen aktív Syracuse-hátvéddel, Billy Gaborral.

George Mikan. Az előző évi döntőben egy kéztörés, az 1950-es döntő során pedig dohányfüst-allergia keserítette meg Mikan életét, de ez sem akadályozta meg abban, hogy ismét teljességgel dominálja a sorozatot. Az alapszakasz pontkirályi címét is elhódító center 32.2 pontot átlagolt a finálé hat mérkőzésén, egyszer sem maradt a teljesítménye 28 egység alatt, a Nats magasembereinek, George Ratkovicznak és Ed Petersonnak nem volt esélye lelassítani őt.

Vern Mikkelsen. Az újonc bedobó az alapszakaszban és a döntőben is a Lakers harmadik legjobb pontszerzője volt Mikan és Jim Pollard mögött, a finálé harmadik meccsén pedig 27 pontjával kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A klasszikus négyes, a brusztoló, lepattanozó, festékben kemény munkával pontokat szerző erőcsatár prototípusának is tartott Mikkelsen 1959-ig játszott a ligában, így ővele is fogunk még találkozni.

Jim Pollard. Közel 15 pontos alapszakaszbeli és közel 14 pontos döntőbeli átlagával a Kangaroo Kid megbízható teljesítménnyel támogatta George Mikant, de igencsak meggyűlt a baja a finálé során a Syracuse kemény védőjével, Paul Seymourral, aki az ötödik meccsen mindössze 6 dobott ponton tartotta őt. A balhés hatodik meccsre aztán Pollard megunta már Seymour közelségét, és ők ketten is fizikai atrocitásba keveredtek egymással.

Herm Schaefer. Még egy játékos, aki már 1949-ben is bajnok volt a Lakersszel. Schaefer játékideje és pályán nyújtott teljesítménye is jóval alacsonyabb szintű volt már, mint az előző szezonban, a 31 éves hátvéd a szezon után vissza is vonult. Később edzősködött a ligában, 1951 és 1953 között az Indianapolis Olympians trénere volt. 1980-ban, 61 évesen halt meg.

Vezetőedző: John Kundla. Második bajnoki címét szerezte meg edzőként Kundla, akit Mikan azzal vádolt az első meccs után, hogy ő mondta el újságíróknak a center dohányfüsttel kapcsolatos problémáját, Kundla visszaemlékezései szerint viszont Mikan maga vallotta ezt be. Akárhogy is volt, a Lakers megnyerte a bajnokságot, részben annak is köszönhetően, hogy Kundla reform jellegűen használta a pályán Mikkelsent és Pollardot, kettejük szerepének elkülönítésével a mai négyes és hármas poszt és szerepkör közötti különbségtételt teremtve lényegében meg, és még jobban megtámogatva ezzel a palánk alatt Mikan dominanciáját.

The Punch

Harminckilenc éve, 1977. december 9-én zajlott le az NBA történetének legcsúnyább kimenetelű pályán kitört verekedése: Kermit Washington, a Los Angeles Lakers erős embere "The Punch" néven elhíresült jobbegyenesével korabeli beszámolók szerint kis híján a Houston Rockets játékosa (és későbbi edzője), Rudy Tomjanovich halálát okozta.

A '70-es évek kosárlabdájának szerves részét jelentették a pályán eszkalálódó kisebb-nagyobb balhék, verekedések.  Míg manapság már kis túlzással egy zsákolás utáni gyűrűn lógásért vagy egy rosszalló arckifejezésért is technikait, kiállítást, eltiltást lehet kapni, történetünk idején nemhogy eltiltás nem járt egy meccs közbeni ütésváltásért, az ilyen bunyók bizonyos mértékben elfogadottak voltak, a show részét képezték, és az olyan, minden balhé közepette csapattársaik védelmére kelő, bárkit kiütő gladiátorok, mint az "Enforcer" becenevű portlandi Maurice Lucas, példakép-jellegű figurának számítottak. 

Ez a ma már kétes megítélésű jelenség 1977-ben ért csúcspontjára. Az azévi Philadelphia-Portland döntő második mérkőzésén például a Sixers nagyembere, Darryl Dawkins rátámadt a portlandi Bobby Grossra, a már említett Maurice Lucas pillanatok alatt ott termett, majd Dawkins és Lucas egy puszta öklű utcai bokszmeccset idézően csépelte egymást a pálya közepén. Az 1977/78-as idény első meccsén a Milwaukee centere, Kent Benson gyomorszájon vágta Kareem Abdul-Jabbart, aki viszonzásképp akkorát húzott be Bensonnak, hogy eltörte a saját kezét és Benson állkapcsát (eltiltás vagy pénzbüntetés persze egyikőjüknek sem járt). Aztán elérkezett 1977. december 9-e, amikor a Los Angeles Lakers a Houston Rocketset fogadta otthonában.

Egy ártalmatlannak induló szituációban Kermit Washington, a Lakers erőcsatára a Rockets centerével, Kevin Kunnerttel küzdött egy büntető után a lepattanóért. Összeakaszkodtak a palánk alatt, Kunnert megszerezte a lepattanót, Washington faultolta, amit a játékvezető nem vett észre, Kunnert pedig két jól irányzott könyökössel fejezte ki nemtetszését Washington irányába. Több se kellett a Lakers játékosának, egyből nekiesett Kunnertnek, a kéztöréséből nemrég visszatért Abdul-Jabbar pedig a segítségére sietett. Washington és Jabbar épp a földre küldték Kunnertet, amikor a beszűkült tudatállapotban levő Kermit egy újabb, felé rohanó Rockets-mezes alakot látott meg: Rudy Tomjanovich volt az, aki békéltető szándékkal kívánt beavatkozni az összetűzésbe. Ennek hangot adni azonban nem volt lehetősége, Washington fordulatból, ököllel, tiszta erőből arcon ütötte a felé futó Tomjanovichot, aki elvesztette az eszméletét, és vérbe borult fejjel zuhant a padlóra.

Washington tökéletesen kivitelezett jobbegyenese darabokra törte Rudy T. orrát és állkapcsát, a koponyacsontja is több helyen eltört. Ugyan Tomjanovich visszanyerte az öntudatát, és képes volt saját lábán elhagyni a pályát, két hetet töltött ezután kórházban, arcát több helyreállító műtéttel lehetett csak úgy-ahogy összerakni. Az első műtétet végző orvos szerint Tomjanovich sérülései olyan súlyosak voltak, hogy életben maradása csak millimétereken múlott, a műtétje pedig olyan volt, mintha egy már feltört tojás héját kellett volna utólag celluxszal összeragasztgatni. Rudy T., aki egyébként a '70-es években egészen kiváló játékos volt, öt All-Star szerepléssel és négy 20 pont feletti szezonátlaggal, felépült ugyan, és a következő szezonban vissza tudott térni a pályára, de nem sokáig tartott ezután már a karrierje, 1981-ben, 32 évesen visszavonult. Edzőként aztán még nagyobb dolgokat vitt véghez, mint játékosként, 1994-ben és 1995-ben is bajnoki címre vezette a Houston Rocketst. Ám idáig nehéz út vezetett: fejsérülései utóhatásait még évekig érezte kínzó fejfájások formájában, egy ideig az itallal is meggyűlt a baja emiatt. Sokáig nem bocsátott meg Washingtonnak, még 1979-ben be is perelte a Lakerst és az NBA-t, egy houstoni bíróság 3 millió dollár kártérítést ítélt meg neki.

A történtek ellenére Kermit Washington nem volt egy megátalkodott gonosztevő. Közhelynek hangozhat, de igaz, hogy Kermitnek nehéz gyerekkora volt: 3 évesen végignézett egy véres verekedésbe torkolló családi balhét, ami után a szülei elváltak, őt és testvéreit pedig ezt követően változó rendszerességgel hol az apjuk, hol az anyjuk, hol különböző családtagok, rokonok nevelték, soha nem kötődhetett hosszú ideig senkihez és sehová. Traumatizált és zárkózott fiatal felnőtt lett belőle, akinek egyetlen menedéke a kosárlabda volt. Annak ellenére, hogy sem a középiskolában, sem az egyetemen nem tartották kezdetben tehetségesnek, kemény, tudatos munkával fejlesztette a játékát mindaddig, hogy az 1973-as NBA-drafton elvitte őt a Lakers, méghozzá elég magasan, az első kör ötödik választottjaként. NBA-pályafutása is lassan indult be, első három idényében alulteljesített, Rick Barry, a korszak egyik kiemelkedő trash talkere pedig egy meccs közben közölte vele 1976-ban, hogy nem tud kosárlabdázni. Az érzékeny Washington az ezt követő nyáron Pete Newell, a legendás egyetemi edző segítségét kérte, közös edzéseik rengeteget csiszoltak Kermit játékán, 1976/77-ben pedig már kiváló párost alkottak Kareem Abdul-Jabbarral a pályán. A legendás center páratlan pontszerző, de kevésbé fizikális játékos volt, míg Kermit ugyan támadásban nem jeleskedett továbbra se, de keménysége és jó védekezése remekül kiegészítette Jabbar produkcióját.

A Tomjanovich-incidens viszont Washington Los Angeles-i karrierjének végét jelentette. A liga először lépett fel komolyabban egy pályán történt verekedés következtében egy játékossal szemben, amikor Washingtont bármiféle meghallgatás vagy tárgyalás nélkül 60 napra eltiltotta a játéktól és 10 ezer dollár pénzbüntetésre ítélte. A Lakers is igyekezett minél hamarabb megszabadulni Washingtontól, két héttel az eset után a Boston Celticshez cserélték. Ugyan eltiltása leteltével visszatérhetett a pályára, az 1977/78-as szezon hátralévő részét egyfajta páriakánt töltötte, halálos fenyegetéseket kapott, és amiatt, hogy ő maga afro-amerikai, áldozata, Tomjanovich pedig fehér bőrű, bizony igen sok rasszista támadásnak és vélemény-nyilvánításnak is ki volt téve, a Celtics idegenbeli meccsei előtt pedig több helyen is figyelmeztette a rendőrség, hogy ne rendeljen szobaszervízt a szállodában, ahol csapata megszáll, mert előfordulhat, hogy megmérgezik.

Washington egyetlen menedéke, ismétcsak, maga a kosárlabda lett: megalkuvást nem tűrő, kemény játékával rövidesen megkedveltette magát a Boston szurkolóival, Dave Cowens, a csapat vezére is méltatta lepattanózását és védekezését. Amikor a Celtics tulajdonosa, Irv Levin 1978 nyarán franchise-t cserélt a Buffalo Braves tulajdonosával, John Y. Brownnal, Levin vitte magával Washingtont is új csapatához, akiket San Diegóba költöztetett, és átnevezett Clippersre. A San Diego színeiben Kermit ismét egy produktív idényt futott 1978/79-ben, így amikor a Clippers 1979 nyarán szerződtette Bill Waltont a Portlandtől, a Blazers ragaszkodott hozzá, hogy a "kompenzációként" hozzájuk kerülő játékos-csomagnak Washington is része legyen. Hogy ekkorra már az egész NBA megbocsátott Kermit Washingtonnak, azt pedig talán az jelzi a legjobban, hogy 1980-ban, karrierje során először és utoljára, meghívták az All-Star gálára. illetve 1980-ban és 1981-ben is bekerült a liga legjobban védekező játékosainak második csapatába. Egy hátsérülés vetett véget a pályafutásának, amely 1982-ben visszavonulásra kényszerítette (öt évvel később, 1987-ben volt még egy hat meccsből álló, hamvába holt visszatérési kísérlete a Golden State Warriorsnál).

Bár Washington karrierje hátralevő részében is kemény, fizikális játékos maradt, arra kínosan ügyelt, hogy ne keveredjen több verekedésbe a pályán, és ilyesmi nem is fordult többé elő. Ugyan a '80-as, '90-es években is volt még jó pár emlékezetes meccs közbeni balhé, az NBA a rendszeres pályán belüli (és azon kívüli) erőszakos megnyilvánulásokat mára lényegében felszámolta. Ezen folyamat eredménye volt például az egész szezonra szóló eltiltás kiszabása Latrell Sprewell 1997-es edzőfojtogatásáért, Ron Artest 2004-es detroiti szurkolóveréséért, vagy Gilbert Arenas és Javaris Crittenton 2009-es öltözőbeli pisztolypárbajáért. Sőt, a liga időnként egyes szabályokkal a ló túloldalára is átesik már, elég csak például arra a 2007-es incidensre gondolni, amikor egy San Antonio-Phoenix playoff-meccsen kitört lökdösődés következményeként a Suns két kulcsjátékosát, Amaré Stoudemire-t és Boris Diaw-t eltiltották a következő mérkőzésről csak azért, mert elhagyták a kispadot a balhé közben.

Még egy érdekes adalék: bár az 1977. december 9-i eseményeket Kermit Washington, Kareem Abdul-Jabbar és még egy közelben leledző Rockets-játékos, Robert Reid elmondása szerint is az katalizálta, hogy a Rockets-center Kevin Kunnert szándékosan lekönyökölte Washingtont, maga Kunnert soha nem ismerte el, hogy bármi szerepe lett volna a verekedés kialakulásában, arra hivatkozott, hogy Washington csak magát próbálja menteni az ellene folytatott lejáratókampánnyal. Ennek fényében különösen furcsa, hogy 1978-ban, kevesebb mint egy évvel a történtek után a szabadügynök Kunnert ahhoz a San Diego Clippershez igazolt, amely ekkorra már soraiban tudta Washingtont is, így hát csapattársak lettek. Sőt, amikor 1979-ben Washington San Diegóból Portlandbe került, ki volt még vele együtt a Bill Waltonért adott kompenzációs csomag része? Kevin Kunnert! Washingtont egészen 1982-es visszavonulásáig kísérte a Tomjanovich-incidens két lábon járó mementójaként Kunnert jelenléte. Na nem mintha annak hiányában elfelejtette volna, vagy valaha is el tudná felejteni mindazt, ami azon a 39 évvel ezelőtti estén Los Angelesben történt.

Aki New York királya volt

Ritkán említik a nevét, ha a '80-as évek legjobb kosárlabdázóira terelődik a szó, ám a New York-i szurkolók a mai napig emlékeznek rá, hogy a ma 60. születésnapját ünneplő Bernard King megállíthatatlan scorere volt a maga idejében az NBA-nek, még ha a "maga ideje" sajnálatosan rövid ideig tartott is egy súlyos sérülés okán.

Az 1956. december 4-én született Bernard Kinget 1977-ben draftolta a New York Nets, az egy éve az NBA-ben szereplő korábbi ABA-franchise, amely még ugyanebben az évben New Jersey-be költözött. Bernard egy sikeres egyetemi karrier után érkezett a ligába, a Tennessee csapatában Ernie Grunfelddel (őt ma a Washington Wizards GM-jeként lehet ismerni) alkottak kiváló párost, kettejük együttműködése az "Ernie and Bernie Show" néven vált igen népszerűvé. A kiscsatár posztján szereplő King az NBA-be is azonnal berobbant, újoncként több, mint 24 pontot és 9 lepattanót átlagolt meccsenként, és az év újoncötösébe választották. Ám kevesen múlott, hogy a '70-es-'80-as évek fordulójának több fiatal sztárjához hasonlóan ő is rövid úton elkallódjon, első pár szezonja során meggyűlt a baja a kábítószerekkel és az alkohollal, a Nets két év után meg is szabadult tőle, az 1979/80-as idényben pedig mindössze 19 meccsen lépett pályára a Utah Jazz színeiben, mielőtt alkohol-elvonóra vonult volna.

A Golden State Warriors adott neki esélyt az újrakezdésre, és ő élni tudott vele: 1980/81-ben ismét közel 22 pontot tett be a közösbe mérkőzésenként, meg is kapta a ma már nem létező "Comeback Player of the Year" díjat. 1982-ben tovább javította pontátlagát, először szerepelhetett az All-Star gálán, és az All-NBA Second Team soraiba is bekerült a szezon végeztével. Ez év nyarán került aztán Michael Ray Richardsonért cserébe a New York Knickshez, ahol pályafutása csúcsára ért.

King tarthatatlan támadógépként funkcionált, robbanékonyságát és gyorsaságát kihasználva bármikor állva hagyta védőjét, fordulásból villámgyors mozdulattal elengedett tempódobása védhetetlen fegyver volt, futásból behúzott kétkezes zsákolásai élményszámba mentek, és nem jött zavarba akkor sem, ha a palánknak háttal, a festékben dolgozva kellett pontokat szereznie. 1984 februárjában ő lett húsz év után az első NBA-játékos, aki két egymást követő meccsen elérte az 50 pontot, ugyanezen év karácsonyán 25 évig élő Madison Square Garden-rekordot állított fel egy New Jersey elleni (egyébként elvesztett) mérkőzésen szerzett 60 pontjával. Az 1984-es rájátszásban a második körig vitte a hátán csapatát, az első körben pályahátrányból ejtették ki a Detroitot, majd egy óriási, hétmeccses csatában maradtak csak alul a későbbi bajnok Bostonnal szemben, mindezt úgy, hogy King a playoff során közel 35 pontot átlagolt. 1984-ben és 1985-ben is az All-NBA First Team tagja volt, és újabb két All-Star szereplést tehetett zsebre, 1985-ben pedig ő lett a liga pontkirálya 32.9-es meccsenkénti átlaggal.

Ez utóbbi, pontkirályi címet hozó 1984/85-ös szezon azonban szörnyű véget ért Bernard számára: 1985 márciusában egy alapszakasz-végi mérkőzésen maga alá fordult a jobb térde, elszakadt az elülső keresztszalagja, a porcszövete, és egy csontja is eltört a lábában. Egy ilyen borzasztó sérülés a '80-as években általában az ember pályafutásának végét jelentette, King azonban vissza akart térni a pályára: két teljes évet kihagyott, a világtól elvonulva végezte a térde rehabilitációját, és 1987 áprilisában valóban újra ott volt a pályán a Knicks színeiben. Más szelek fújtak ugyanakkor már a Madison Square Gardenben ekkor, mint két évvel korábban, King sérülésekor: a Knicks új GM-je, Al Bianchi, és új edzője, Rick Pitino a fiatal Patrick Ewing és a frissen draftolt irányító, Mark Jackson köre tervezte építeni a jövő csapatát, hosszú távú terveikbe nem fért már bele a 31 éves, két év kihagyás után visszatérő King, és bár tárgyaltak vele egy rövid időtartamú szerződéshosszabbításról, Bernard végül otthagyta New Yorkot, és 1987 őszén szabadügynökként a Washington Bulletshez igazolt.

A Bullets színeiben lassan, de biztosan sikerült újjáépítenie magát és a játékát: bár robbanékonyságát és gyorsaságát javarészt elveszítette, a festékben operálva továbbra is hatékony pontszerző tudott lenni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1989-ben 20.7, 1990-ben 22.4, 1991-ben pedig (34 éves volt már ekkor!) némiképp elképesztő módon 28.4 pontos átlaggal zárta az alapszakaszt, ő lett a liga harmadik legjobb dobója Michael Jordan és Karl Malone mögött, sőt, karrierje során negyedszerre és utoljára az All-Star gálára is meghívták, és az All-NBA Third Team tagjává is választották. Bernard reneszánsza ezzel véget is ért, a következő szezonban egy újabb térdsérülés miatt már nem tudott pályára lépni, 1993-ban pedig első csapatánál, a New Jersey Netsnél szerepelt még összesen 32, nem túl jól sikerült meccsen, mielőtt végleg befejezte volna a játékot.

Bár karrierje csúcsán, erejének teljében veszített el két teljes évet a pályafutásából, Bernard King így is 19655 dobott ponttal zárta NBA-karrierjét (később egyszer úgy nyilatkozott, hogy alkalomadtán majd kimegy a háza hátsó kertjébe, és dob 350 pontot az ott felszerelt palánkra, hogy meglegyen neki a húszezer). Talán a sok kihagyásának, illetve a relatíve kevés playoff-szereplésének (csak öt alkalommal jutott el csapatával a rájátszásba, az első körnél tovább pedig csak egyszer, az 1984-es Knicks-szel sikerült menetelnie) "köszönhető", hogy csak húsz évvel visszavonulása után, 2013-ban választották be a Halhatatlanok Csarnokába.

1949: A Lakers-dinasztia hajnala

A BAA harmadik (és egyben ilyen néven utolsó) szezonja ismét egy frissen a bajnokságba átkerült csapat végső győzelmét, és egyben a ligatörténet első dinasztiájának felemelkedését hozta el: 1949-ben nyerte meg első bajnoki címét a legendás szemüveges óriás, George Mikan vezérletével az akkor még Minneapolisban működő Lakers.

A liga bővülése 1948-ban tovább folytatódott: a rivális NBL-ből (National Basketball League) négy franchise csatlakozott a BAA mezőnyéhez, a Fort Wayne Pistons, az Indianapolis Jets, az NBL 1948-as bajnoki címét megnyerő Minneapolis Lakers, valamint a Rochester Royals. Az új csapatok megjelenése az erőviszonyok megváltozását is eredményezte, az 1948/49-es alapszakaszt két, egyaránt a Nyugati Divízióban szereplő újonnan érkező, a Rochester és a Minneapolis zárta a két legjobb mérleggel, és ugyan a Rochester győzelem-vereség mutatója volt a jobb kettejük közül az alapszakaszban, a playoffban a Lakers nem ismert kegyelmet, és kisöpörte a főcsoportdöntőben a Royalst, könnyedén jutva a nagydöntőbe. Keleten a bajnoki címvédő Baltimore Bullets és az előző két szezonban döntőt játszó Philadelphia Warriors egyaránt kiesett a rájátszás első körében, a döntőbe az ifjú (ekkor 32 éves) Red Auerbach edzette Washington Capitols verekedte be magát. A Capitols nagy árat fizetett ugyanakkor mindezért, mivel legjobb pontszerzőjük, Bob Feerick kidőlt sérülés miatt, és irányítójuk, Fred Scolari sem volt teljesen egészséges, nem a legkedvezőbb előjelekkel várták hát a nagydöntőt az egyébként is esélyesebbnek tűnő Lakersszel szemben.

A Lakers pedig esélyeshez méltóan a párharc első három meccsét zsinórban megnyerte (88-84, 76-62, 74-94). A washingtoniak képtelenek voltak megállítani George Mikant, a Lakers centerét, aki az első mérkőzésen 42, a harmadikon 35 pontot dobott, a második összecsapáson nyújtott gyengébb teljesítményét pedig Don Carlson és Herm Schaefer hátvédek kosarai révén tudta ellensúlyozni a Minneapolis. A Washington ugyanakkor hősiesen küzdött, és vissza tudott jönni a meccsbe a negyedik és az ötödik mérkőzés megnyerésével (83-71, 74-65), igaz, ehhez az is kellett, hogy a negyedik találkozón a Capitols centere, Kleggie Hermsen (neve onnét lehet ismerős, hogy szerepelt a sorozat előző részében, ugyanis 1948-ban tagja volt a Baltimore Bullets bajnokcsapatának) olyan csúnyán faultolta Mikant, hogy a nagyember eltörte a csuklóját, és a sorozat hátralevő részét óriási gipszkötéssel a karján játszotta le. Minneapolisba visszatérve aztán már ez sem számított, Mikan 29 pontig jutott, a Lakers pedig meggyőző, 21 pontos győzelmet aratott a hatodik meccsen (77-56), és megnyerte ezáltal története első NBA-(vagyis ekkor még mindig BAA-)bajnoki címét.

A Lakers sorsának további alakulása többé-kevésbé jól dokumentált és nyomon követhető, mi történt viszont ellenfelükkel, a Washington Capitolsszal? Nos, ezután már nem sok minden, ugyanis kevesebb, mint két év elteltével, 1951-ben megszűnt a franchise, viszont edzőjük, Red Auerbach a '60-as években a Boston Celtics trénereként számtalan alkalommal állhatott édes bosszút a Lakersen az elveszített 1949-es döntőért.

De ne is foglalkozzunk most az öreg Reddel, vegyük inkább sorra, kik szerezték meg a ma aranysárga-lilákként ismert franchise első bajnoki győzelmét.

Don Carlson. Az 1919-es születésű hátvéd az alapszakasz során 9 pontot átlagolt meccsenként, a döntő második mérkőzésén a Lakers legjobb dobója volt 16 pontjával, és az első találkozón is eljutott 10 egységig. Tagja volt a Minneapolis következő, 1950-es bajnokcsapatának is.

Jack Dwan. Ez volt az egyetlen szezonja a ligában a 193 centiméteres hátvéd-bedobónak, az alapszakasz során 4,5 pont és 2 gólpassz voltak a mutatói, a rájátszásban marginális szereppel bírt. 1993-ban halt meg, 72 éves korában.

Arnie Ferrin. Fontos láncszeme volt a csapatnak a dobóhátvéd Ferrin, aki az alapszakaszban 7, a rájátszásban 8 pontot átlagolt mérkőzésenként, a döntőben pedig a negyedik és hatodik összecsapáson nyújtotta a legjobb teljesítményt, mindkétszer 11 pontot szórva. 1950-ben újabb bajnoki elsőséghez segítette a Lakerst. 2016 júliusában ünnepelte 91. születésnapját.

Donnie Forman. A mindössze 178 centis irányító kiegészítő embere volt a Minneapolisnak, ez volt az egyetlen idénye a ligában. Visszavonulása után a szövetségi adóhivatalnál dolgozott, majd adóügyekre szakosodott ügyvédként működött évtizedeken át. Szomorú update (2018.05.21.): Forman 2018. május 10-én, 92 éves korában elhunyt.

Earl Gardner. A 190 centis magasságával bedobóként használt Gardner a bajnoki menetelés során inkább a kispadon tartózkodott, mint a pályán, pontátlaga a kettő sem érte el, a rájátszásban 11%-os pontossággal dobott mezőnyből. Nem is lépett többé pályára a ligában, ezt követően viszont 25 évig középiskolákban volt kosárlabdaedző. 2005-ben, 82 évesen hunyt el.

Tony Jaros. Szorgos munkásembere volt a Lakersnek a hátvéd-bedobó Jaros, átlag 6 pontjára az alapszakaszban és rájátszásban is bizton lehetett számítani, sőt, a döntő hatodik mérkőzésén 10 pontig jutva segített bebiztosítani a minneapolisiak bajnoki címét. A csapat tagja maradt még két évig, így fogunk még az ő nevével is találkozni.

Johnny Jorgensen. Nem sok játéklehetőséget kapott az idény során a 188 centis hátvéd, Jorgensen, aki 1949 után már nem is szerepelt többet a ligában. 1973-ban, 51 éves korában egy szívroham vitte el.

Whitey Kachan. A Chicago Stagstől került idény közben Minneapolisba Ed "Whitey" Kachan, aki korábban már az egyetemen is volt George Mikan csapattása. A Lakers színeiben 19 alapszakasz- és 8 playoff-meccsen került bevetésre, profi karrierje ezzel véget is ért. Biztosítási ügynökként dolgozott 67 éves korában, 1993-ban bekövetkezett haláláig.

George Mikan. Korának legdominánsabb játékosa volt a 208 centijével minden ellenfele fölé magasodó, de 99-es mezszámáról és vastag keretes szemüvegéről szintén könnyen beazonosítható Big George. A center 1946-ban kezdte profi pályafutását az NBL-ben szereplő Chicago Gears színeiben a DePaul egyetemen befutott, rekordokkal és elismerésekkel teli karrier után. A Gearst már újoncként egyből a bajnoki címig vezette, majd a csapat becsődölését követően 1947-ben került a Lakershez, akikkel szintén megnyerte a bajnokságot 1948-ban. Mikannek az 1948/49-es BAA-alapszakasz során 28.3 pont volt a meccsenkénti átlaga, a rájátszásban pedig 10 mérkőzésen szerzett összesen 303 pontot, és a nagydöntőben egy csuklótörés is csak lelassítani tudta, megállítani azonban nem.

Jim Pollard. Mikan mellett a csapat második legjobb játékosának a 193 centis Pollardot tartották, akit a korban kiemelkedőnek számító rugói miatt "Kangaroo Kid" becenéven is ismertek, azon kevés játékosok egyike volt ugyanis, aki tudott zsákolni (mármint edzéseken, meccsen zsákolni, ha nem is volt szabálytalan, de illetlenségnek minősült a '40-es években, meg hát nem is fordult elő túl gyakran). Pollard közel 15 pontot és 3 asszisztot tett be a közösbe az alapszakasz során, a rájátszásban ő volt a csapat legjobb gólpasszadója, a döntőben a harmadik meccsen elért 18 pontja volt a legerősebb teljesítménye. Miután egészen 1955-ig a Lakersnél játszott, fogunk még bőven hallani róla.

Herm Schaefer. A csapat legidősebb játékosa már 1941 óta profiskodott az NBL-ben, 1947-ben lett a Minneapolis játékosa. 10 pontos átlagával ő volt a Lakers harmadik legjobb dobója, és a döntőben is lehetett számítani az 1918-as születésű hátvédre, aki hat mérkőzésből ötször is túldobta a 10 pontos határt, az utolsó meccsen 17 egységig jutva. Tagja volt az 1950-es bajnokcsapatnak is.

Vezetőedző: John Kundla. 1947-ben nevezték ki az NBL-ben szereplő Minneapolis edzőjévé az akkor 31 éves, azt megelőzően egyetemen edzősködő Kundlát, aki először vonakodott elfogadni a Lakers ajánlatát, és csak egy igen vastag csekkel sikerült a profik közé csábítani, de kétségtelenül megérte: az 1948-as NBL-bajnoki cím után 1949-ben a BAA-ben is megszerezte a végső győzelmet csapatával.

Az ünneplő Lakers-játékosok, középen 99-essel George Mikan