86 éves korában elhunyt Tom Heinsohn, aki játékosként nyolcszor, vezetőedzőként pedig kétszer nyert bajnokságot a Boston Celtics színeiben, és több mint hatvan évet töltött el a bostoni franchise kötelékében.
Tom Heinsohn 1956 és 1965 között kilenc évig szerepelt a Celtics játékosaként. A franchise egy másik legendás alakjával, Bill Russell-lel egy évben kezdte pályafutását, és kettejük közül Heinsohnt választották meg az Év Újoncának 1957-ben. Ugyanebben az idényben nyerte első bajnoki címét a csapattal, melyet aztán még további hét követett: Heinsohn kilenc szezonjából mindössze egy alkalommal, 1958-ban nem nyerte meg a bajnokságot a legendás vezetőedző, Red Auerbach által irányított Celtics. A sokoldalú támadójátékkal operáló, pontos távoli dobásaival és futásból elengedett horgaival számos pontot szerző Heinsohn hatszor volt All-Star, és négyszer került be valamelyik All-NBA csapatba játékosként.
 |
| Tom Heinsohn (15) játékoskorában |
Az ötvenes-hatvanas években még gyerekcipőben jártak olyan, manapság természetesnek vett dolgok, mint hogy a játékosok odafigyelnek a testük karbantartására, a súlyukra, vagy a megfelelő táplálkozásra. Tommy Heinsohn is a korai NBA-játékosok azon generációjához tartozott, amely számára természetes volt a meccsek előtt és/vagy után legurítani pár sört, vagy elszívni egy doboz Marlborót. A Celticsnél ugyanakkor a perfekcionista Auerbach-Russell páros e téren is komoly változtatásokat eszközölt, és Tommy kapott is tőlük rendszeresen a fejére, amiért gyakran képtelen volt formában tartani magát. Russell szerint ennek is volt köszönhető, hogy Heinsohn nem volt jobb lepattanózó, és hogy 30 éves korában már vissza kellett vonulnia sok makacs sérülésének köszönhetően. Ami miatt pedig még sok kritikát kapott a maga korában, az az önzősége volt, az újságírók el is nevezték "Tommy Gun"-nak, "gyorstüzelő" mivoltára utalva.
Emellett pedig Tommy kora nagy mókamestereként volt ismert, az állandóan szivarozó Auerbachot például egyszer egy olyan különleges szivarral lepte meg, ami aztán a mester arcába robbant. Auerbach - szintén Russell elmondása szerint - minden nap legalább egy órát üvöltött Heinsohnnal, de mint azt később minden érintett bevallotta, ez igazából egy különleges módszer volt arra, hogy Auerbach levezesse a feszültségét és más, Heinsohnnál érzékenyebb csapattársak irányába érzett dühét is kiadja magából. A nagy egójú, laza Tommy ugyanis állta a sarat, leperegtek róla a mester válogatott szidalmai. Amikor pedig nagyon kellett, mindig odatette magát. Történelmi jelentőségű például az 1957-es nagydöntő hetedik meccsen nyújtott 37 pontos, 23 lepattanós teljesítménye, amelyre ráadásul újoncként volt képes - ez a produkció talán csak Magic Johnson legendás 1980-as döntőbeli hatodik meccséhez mérhető.
Mert hát aki a fentebb leírtak alapján Tom Heinsohnt szimplán egy léhűtő, link alaknak vagy idegesítő csapattársnak képzelné el, nagyot téved. Hibáival együtt is óriási tisztelet övezte őt ligaszerte, amit jól mutat, hogy 1958-tól egészen visszavonulásáig ő volt a játékos-szakszervezet elnöke, és mint ilyen, az ő nevéhez fűződik az 1964-es "játékossztrájk" megszervezése, amikor az azévi All-Star meccs előtt a résztvevők sztrájkba léptek, így érve el, hogy J. Walter Kennedy, a liga akkori komisszárja beleegyezzen, hogy kidolgoz egy támogatási rendszert a nehéz anyagi helyzetbe került, visszavonult egykori NBA-játékosok megsegítésére. Egyes szakírók a játékosoknak ezt az első, szervezett kiállását tartják az első lépésnek mai utódaik csillagászati összegű szerződései és szabad csapatválasztása felé vezető úton.
És hogy a Celtics, és azon belül Red Auerbach számára is mennyit jelentett Heinsohn, azt meg talán az mutatja legjobban, hogy amikor Red 1966-ban visszavonult az edzősködéstől, Tommyt kérte fel utódjául. Heinsohn akkor még nem vállalta a tisztséget, így lett Bill Russell a Celtics játékos-edzője. Ám amikor három évvel később Russell is távozott, Tommy csak leült a Celtics kispadjára, és ott is maradt egészen 1978-ig. A Heinsohn által korábbi csapattársa, John Havlicek, valamint Dave Cowens és Jo Jo White köré épített "új" Celtics 1974-ben és 1976-ban is bajnok tudott lenni, így Tommy vezetőedzőként is felért a csúcsra, megszerezve kilencedik és tizedik bajnoki aranygyűrűjét.
Havlicek visszavonulása előtt nem sokkal Heinsohn is felállt a kispadról az 1977/78-as idény közepén, mint később elmondta, élete legrosszabb élménye volt, hogy távoznia kellett a csapat éléről. Többé nem is vállalt edzői munkát a ligában, viszont 1981-től egészen haláláig a Celtics mérkőzéseinek hivatalos szakkomentátoraként dolgozott. A Celtics-szurkolók körében a mikrofon mögött is óriási népszerűségre szert tevő Heinsohn a neki tetsző, hajtós, küzdős teljesítményeket "Tommy pontok" adásával jutalmazta, vehemensen szidta a szerinte folyton a Celtics ellen ítélő bírókat, és humorával, szállóigévé vált mondásaival kommentátorként is egy intézménnyé vált. Ahogy évtizedes állandó partnere, Mike Gorman mondta róla, Tommy lelkiekben továbbra is a Celtics edzője maradt, sőt, ha tudott volna, bármikor játékosként is kifutott volna a pályára.
 |
| Heinsohn 2015-ben |
Tommyt 1986-ban játékosként, majd 2015-ben edzői minőségében is beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Még bőven nyolcvan felett is ifjonti lelkesedéssel kommentálta tovább a Celtics meccseit, igaz, idegenbeli találkozókra már jó pár éve nem utazott el a csapattal. Otthonában érte a halál november 9-én.
Bill Russell így emlékezett meg róla: "Együtt voltunk újoncok, és lettünk barátok egy életre. Az életben csak limitált számú igaz barátod lehet, és én ma elveszítettem egyet."
Tommy Heinsohn 86 évet élt. Emlékét megőrizzük.
