Nélkülük megy tovább az NBA

A napokban kezdetét vette az NBA 2017/18-as idénye. Ugyan az idei offszezonban nem láthattunk akkora „őrségváltást”, mint egy évvel korábban, Kobe Bryant, Tim Duncan és Kevin Garnett visszavonulásakor, így is számtalan ismert név, közkedvelt vagy épp megosztó karakter távozott ezen a nyáron az NBA színpadáról, és lett ezáltal az NBA-történelem része.

A legnagyobb nevű visszavonulónk a szezon végi búcsúját már tavaly ősszel bejelentő egykori Boston Celtics-ikon, Paul Pierce. A „The Truth” becenevű kiscsatár az 1998-as draft tizedik kiválasztottjaként került a Celticshez, ahol tizenöt idényt lehúzva vált klublegendává, tízszer volt All-Star, négy All-NBA csapatba (Third Team: 2002, 2003, 2008, Second Team: 2009) választották be, és ő volt a csapatkapitánya a Ray Allen és Kevin Garnett megszerzésével összeállt első modernkori „Big Three” által fémjelzett, 2008-as bajnok Boston Celticsnek. A 2008-as, ősellenség Lakers elleni nagydöntő első meccsén térdsérülése után a pályát tolószékben elhagyó, majd aztán a saját lábán a mérkőzésbe visszatérő Pierce a finálé MVP-díját is megkapta. 2013-ban hagyta el az újjáépítésbe kezdő Bostont, Garnett-tel együtt a Brooklyn Netshez cserélték egy máig vitatott, komoly szakirodalommal és következményekkel bíró ügylet keretében, de csak egyetlen idényt töltött a Netsnél, 2014-ben a Brooklynt, majd 2015-ben már a Washingtont segítette playoff-szerepléshez. Ugyan ezekben a rájátszásokban még meccsnyerő kosarakat dobált, leggyakrabban a Toronto Raptors ellen, miután 2015-ben volt bostoni edzője, Doc Rivers hívására a Los Angeles Clippershez igazolt, látványosan leeresztett, utolsó két idényében inkább már csak utazó kabalafigurája volt csapatának. Idén nyáron egynapos szerződést írt alá a Bostonnal, hogy hivatalosan is Celtics-játékosként vonulhasson vissza. Több mint huszonhatezer dobott ponttal (26397, 19.7-es karrierátlag) távozik.

A fent érintőlegesen említett, elfuserált brooklyni szupercsapat-kísérlet egyik kulcsfigurája volt Deron Williams, a 2005-ös draft 1/3-as kiválasztottja, aki az előző évtized során az eggyel utána draftolt Chris Paullal együtt a liga legreményteljesebb fiatal irányítójának számított. Williams a Utah Jazz színeiben játszva már második idényében, 2007-ben a nyugati főcsoportdöntőig jutott, és ugyan ilyen magasságokat elérnie később már nem sikerült a Jazz-zel, így is sorozatban 54, 48 és 53 győzelmes idényeket produkáltak. A 2010/11-es szezonban aztán Williams hosszasan dokumentált összetűzésbe keveredett a Jazz-edzőlegenda Jerry Sloannal, aminek az lett a vége, hogy mindketten távoztak a csapattól, Sloan 23 év után lemondott, Williamst a New Jersey Netshez cserélték. A Netsnél volt még három statisztikailag kiváló szezonja, de a rájátszásba csak 2013-ban, a Nets Brooklynba költözése után tudtak először bejutni, majd érkezett Paul Pierce és Kevin Garnett, és velük a bajnoki álmodozásokkal indított, de aztán második körös playoff-búcsút hozó 2014-es rájátszás. Ekkorra már több helyütt cikkeztek az ingadozó teljesítményt nyújtó, és sokat is sérült Williams problémáiról, állítólag rosszul viselte a Brooklynban rá nehezedő nyomást és figyelmet. 2015 nyarán a Nets kivásárolta, ő pedig szülővárosa csapatához, a Dallashoz írt alá, ahonnan idén tavasszal, újabb kivásárlást követően került csereirányítóként a bajnoki döntőbe jutó Clevelandhez. A Cavs mezében borzasztó teljesítményt nyújtott az idei nagydöntőben, azóta szabadügynök. Ha többé nem látjuk a pályán, úgy a négyszeres All-Star, kétszeres olimpiai bajnok (2008, 2012) irányító karrierjét 13804 ponttal (17.2) és 6819 gólpasszal (8.5) fejezi be.

Bár nem is olyan rég azt nyilatkozta, hogy képes lenne még 4-5 évet játszani az NBA-ben, az új szezonra már nem kapott szerződést a Lakerstől Metta World Peace, így minden bizonnyal végleg búcsút kell intenünk az elmúlt két évtized egyik legszórakoztatóbb, egyben legbotrányosabb játékosának. Az eredetileg Ron Artest névre hallgató kiscsatárt még 1999-ben a Chicago Bulls draftolta, nevet az Indiana Pacershez kerülve szerzett igazán magának, ahol 2004-ven az Év Védőjátékosa lett, és egy igazán ütőképes csapat vezéralakjának számított, ám a Pacers bajnoki álmait a 2004 novemberi, „Malice at the Palace” néven elhíresült nézőtéri szurkoló-verése, és az azt követően rá, valamint a Pacers egyéb kulcsjátékosaira kiszabott eltiltások egy csapásra szertefoszlatták. Az esetből a ligatörténet egyik legnagyobb botránya lett, és örökre összefonódott Artest megítélésével. Később játszott Sacramentóban (tagja volt a franchise története eddigi utolsó rájátszásba jutó együttesének 2006-ban) és Houstonban, majd amikor 2009 nyarán szabadügynökként a bajnoki címvédő Lakers leigazolta, a Lakers-szurkolók aggályaikat fejezték ki, hogy a balhés játékos majd megbontja a csapategységet. Artest azonban nem csak, hogy kiválóan beilleszkedett, remekül is játszott, ráadásul ő dobta a mindent eldöntő hárompontost a 2010-es Boston elleni nagydöntő hetedik meccsén, amelynek karrierje egyetlen bajnoki címét köszönhette. 2013-ig szerepelt a Lakersnél, majd egy balul sikerült New York-i kitérő után Kínába és Olaszországba ment játszani a 2014/15-ös idényben. A nevét 2011-ben hivatalosan is Metta World Peace-re változtató csodabogár az utóbbi két szezon alkalmával mindkétszer az előidény során vívta ki a csapattagságot, és szolgált veterán mentorként a Lakersnél. Tizenhét év alatt 13058 pontot dobott az NBA-ben.

Csapat nélkül éri az új szezon kezdete Monta Ellist, akit a Golden State Warriors a 2005-ös draft második körében húzott ki, majd második idényében ő lett a liga Legtöbbet Fejlődött Játékosa és a tizenhárom év után először rájátszásba jutó "We Believe" Warriors hatodik embereként nagy szerepe volt a gárda valószínűtlen playoff-sikerében. A nyolcadik kiemeltként az első helyezett Dallast kiütő Warriors aztán rövidesen széthullott, az akkori vezetőség Ellis köré kívánta építeni a jövő csapatát, és 2008 nyarán hatéves szerződést kötöttek vele. Ezt Ellis úgy ünnepelte meg, hogy súlyos motorbalesetet szenvedett, amelyben szétzúzta a bal bokáját, ráadásul első körben azt hazudta a Warriorsnak, hogy edzés közben sérült meg. A botrány ugyan elült, és Ellis egészségesen vissza tudott térni a 2008/09-es idényben, de a Golden State nem jutott a rájátszás közelébe a következő években, végül Ellist 2012-ben a Milwaukee-hoz cserélték Andrew Bogutért, hogy a gárda két fiatal hátvédjének, Steph Currynek és Klay Thompsonnak több tere legyen a fejlődésre. Ellis a Bucksnál Brandon Jennings-szel alkotott dinamikus párost, 2013-ban a rájátszásba jutottak, majd Ellis szabadügynökké vált, és a Dallashoz igazolt, ahol mindkét idényében playoff-csapat tagja lehetett. 2015 nyarán még négy éves szerződést kapott az Indianától, de legutóbbi szezonja kifejezetten rosszul sikerült a Pacersnél, kiszorult a kezdőcsapatból, majd idén nyáron az újjáépítésbe fogó Indiana kivásárolta a szerződése hátralevő két évét. Hacsak február környékén egy veterán scorerre ácsingózó bajnokaspiráns nem ad újabb lehetőséget Ellisnek, úgy NBA-karrierjét 14858 dobott ponttal (17.8 meccsenként) zárja.

Volt a Monta Ellis-féle, és a Steph Curry vezette Golden State játékosa is az a David Lee, aki szintén nem talált csapatot magának az idei offszezonban, miután az előző idényben a Spursnél volt cserejátékos. Lee a sötét Isiah Thomas-éra kevés pozitív meglepetéseinek egyike volt a New York Knicksnél, a 2005-ben az első kör utolsó pickjével kiválasztott magasember három New York-i szezonjában is dupla-duplát átlagolt, 2010-ben pedig kilenc év után első Knicks-játékosként All-Star volt. Ebben az évben szerződött a Warriorshoz, ahol 2012/13-ban futotta legjobb idényét, ismét All-Star lehetett, és az All-NBA Third Team soraiba is bekerült, a GSW pedig ekkor jutott hat év után először újra a rájátszásba. Ugyan Lee volt egyértelműen a Warriors kezdő négyese Mark Jackson edzősége idején, a Warriors mai diadalmenetéhez tán mégis azzal járult hozzá leginkább, hogy a 2014/15-ös szezon kezdetén sérülés miatt kidőlt, ez tette lehetővé, hogy az új edző, Steve Kerr beépítse a csapatba Lee helyére Draymond Greent. Lee cserejátékosként így is tagja lehetett a 2015-ben bajnokságot nyerő Warriorsnak, azóta pedig viselte a Boston, a Dallas és a San Antonio mezét is. Tizenkét NBA-idénye alatt Lee 11232 pontot dobott (13.5) és 7320 lepattanót szedett (8.8).

Bár nem volt könnyű észrevenni, tény, hogy még az előző szezonban is aktív NBA-játékosnak számított a Denvernél számlált 20 lejátszott meccsével a kétszeres bajnok triplagyáros, Mike Miller. A kollektív emlékezet által az elmúlt húsz év legsilányabb felhozatalának tartott 2000-es drafton az Orlando Magic által elhozott Miller 2001-ben az Év Újonca volt, 2006-ban a Memphis játékosaként megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját, a Washington színeiben 2009/10-ben karriercsúcsot jelentő 48%-kal triplázott, majd LeBron James oldalán két bajnoki címet nyert a Miami Heattel 2012-ben és 2013-ban. A 2012-es döntő ötödik meccsén dobott hét triplája NBA-rekord cserejátékosok által a döntőben dobott hárompontosok kategóriájában. A Heat, James nagy bánatára, anyagi okok miatt vált meg tőle 2013-ban, Miller pedig ezt követően volt ismét a Memphis, újra James oldalán a Cleveland, a legutóbbi két szezonban pedig a Denver játékosa is, de pályára már csak elvétve került. Tizenhét NBA-szezonja során több mint ezer meccset játszott, 10973 pontot dobott, 1590 sikeres hárompontossal.

Hazatért Franciaországba, és ezzel valószínűleg végleg távozott az NBA-ből Boris Diaw. A francia magasember az Atlantánál kezdte karrierjét 2003-ban, a 2005/06-os szezon hozta meg számára az áttörést, amikor a Phoenix Sunsnál a sérült Amar’e Stoudemire helyét átvéve kiváló szezont futott, megkapta a Legtöbbet Fejlődött Játékos díját, és a főcsoportdöntőig jutott a Mike D’Antoni - Steve Nash féle „Seven Seconds or Less” csapattal. A kimondottan mindenhez értő, „all-around” bedobó Phoenix után a Charlotte Bobcats alkalmazásába került (tagja volt a franchise első playoff-szereplését kivívó 2009/10-es gárdának), majd 2012-ben érkezett San Antonióba, ahol már jó pár kiló túlsúllyal szerepelve is fontos rotáció-játékosa lett a 2013-ban nagydöntőt veszítő, 2014-ben pedig bajnoki címet nyerő alakulatnak. A Spursnél az öltözőszekrényébe kávégépet építtető, és szabadidejében általában Gregg Popovich társaságában borozó és szivarozó Diaw a legutóbbi szezont a Utah Jazznél töltötte, a szeptemberi Európa-bajnokság után jelentette be, hogy leszerződött a francia első osztályban szereplő Paris-Levallois csapatával.

Jellegzetes figurája volt az NBA-nek az elmúlt tizenhárom évben a bongyor hajú brazil energiabomba, Anderson Varejao. A „Wild Thing” néven is emlegetett magasember még 2004-ben volt újonc a Clevelandnél, ahol lelkes játékával, minden elvesztett labda után vetődő hozzáállásával hamar belopta magát a szurkolók szívébe. Egy pár hónapig tartó 2007-es pénzügyi vitát leszámítva Varejao jóban-rosszban kitartott a Cavs mellett, azután is a csapatnál maradt, hogy James 2010-ben lelépett Miamiba, minden egyes alkalommal visszatért a pályára, amikor súlyos sérülés miatt idő előtt be kellett fejeznie a szezont (törött csukló, elszakadt bokaszalag, tüdőembólia), kivárva, hogy James 2014-ben visszatérjen, de akkor meg az Achilles-ína szakadt el, a 2015-ös rájátszásról így lemaradt. Hűségét a Cleveland azzal hálálta meg, hogy 2016-ban a Portlandhez cserélte, hogy megszerezhesse Channing Frye-t. Varejao a Golden State-hez szerződött, akikkel vereséget szenvedett volt csapatától a 2016-os nagydöntőben. A Cleveland által felajánlott bajnoki aranygyűrűt nem fogadta el, de idén meg azért maradt le ismét a bajnoki címről, mert a Golden State még februárban kirakta a keretéből.

Varejao honfitársa, és Boris Diaw volt phoenixi csapattársa a jelenleg szintén szerződés nélkül álló Leandro Barbosa. A villámgyors hátvéd 2003 óta zajló NBA-karrierje során elsősorban a kispadról beszállva termelt pontokra szakosodott, tagja volt a Suns 2005-ben és 2006-ban főcsoportdöntőt játszó gárdájának, 2007-ben pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját, miután 18 pontot átlagolt a phoenixi cserepadról. 2010-ben a Suns a Torontóhoz cserélte, majd játszott Indianában és Bostonban is, ahol 2013 februárjában ACL-szakadást szenvedett. A Sunsnál kezdte újra NBA-karrierjét a súlyos sérülés után, és sikerült visszaküzdenie magát a ligába, olyannyira, hogy a Golden State Warriors játékosaként 2015-ben bajnok lett, és tagja volt a 2016-ban 73-9-es alapszakasz-mutatót elérő csapatnak is. A legutóbbi szezon előtt pályafutása során harmadszorra igazolt a Phoenix Sunshoz, ahonnan idén július elején került szabadlistára.

Roy Hibbert karrieríve remekül példázza, milyen komoly változások zajlottak le a ligában alig pár év alatt. A 2008-as draft alkalmával megszerzett Hibbert a Pacers színeiben 2012-ben, és még három évvel ezelőtt, 2014-ben is All-Star volt, a 218 centis óriást a liga legjobb centerei között tartották számon, aki kezdőjátékosa volt a 2013-ban és 2014-ben is keleti főcsoportdöntőig jutó Indianának. Az elmúlt pár évben ugyanakkor a hozzá hasonló, lényegében csak a gyűrű közvetlen közelében használható behemótok rövid úton használhatatlanná váltak, ahogy a játék véglegesen kitolódott a hárompontos-vonalon túlra. Egy évvel második All-Star fellépése után a Pacers megvált Hibberttől, aki a Los Angeles Lakershez került, majd a legutóbbi szezonban volt ideig-óráig a Charlotte, a Milwaukee és a Denver keretének is a tagja, de sehol sem kapott komolyabb szerepet, mára pedig már csapata sincsen.

Az idén nyáron Kínába száműzöttek két legnevesebbike a 2009-ben, karrierje mindössze hetedik NBA-meccsén 55 pontot szerző egykori Bucks-irányító, Brandon Jennings, aki ezt követően sajnos megrekedt a fejlődésben, 2013-ban Detroitba cserélték, ottani legbiztatóbb idénye közepette pedig egy Achilles-szakadás siklatta ki végleg a karrierjét; illetve a 2013-ban még a Denver Nuggets franchise-rekordot felállító csapatának kezdő irányítójaként tündöklő, aztán viszont állandó alkoholproblémái miatt alámerülő, és a Rockets, a Pacers, sőt még a Kings által sem marasztalt Ty Lawson. Ők még reménykednek abban, hogy az ázsiai bajnokság befejeződése után jövő tavasszal fel tudják kelteni valamely NBA-csapat figyelmét, a 37 éves, nyáron tíz éves NBA-karrier után szintén Kínába igazoló, olimpiai bajnok argentin magasember, Luís Scola viszont már valószínűleg nem kacérkodik ezzel a gondolattal.

Nincs már a ligában a 2002-es draft 1/3-as kiválasztottja, a tizenöt éves karrierje során hat csapat színeiben több mint tizenegyezer pontot szerző Mike Dunleavy Jr.; a 2007-től kezdődően a Detroitnál és az Indianánál több mint nyolcezer egységnyit termelő scorer, Rodney Stuckey; a 2006-ban draftolt, tizenegy év alatt hét franchise kötelékében is szolgáló dobóhátvéd, Randy Foye; a Golden State-tel tavaly bajnokságot nyerő, legszebb éveit a Los Angeles Lakersnél, majd Clippersnél töltő, állandó keménykedéséről és Derek Fisherrel való nőügyi viszályáról is jól ismert swingman, Matt Barnes; vagy a tizenhárom NBA-szezont lehúzó, az évtized elején a New Jersey-nél dupla-duplás idényátlagokat produkáló magasember, Kris Humphries.

Valószínűleg most már végleg elhagyta az NBA-t a Lakers színeiben 2009-ben és 2010-ben bajnok, a legutóbbi két idényben korábbi edzője, Phil Jackson által a New Yorknál kabalaként foglalkoztatott szlovén dobógép, Sasha Vujacic; távozott honfitársa, a San Antonio csereirányítójaként 2005-ben és 2007-ben bajnoki címet szerző, és a Spurs mellett még további hét franchise-nál is szereplő Beno Udrih; és nincs már csapata az NBA-ben a 2014-ben a San Antonióval bajnokságot nyerő brazil centernek, a 2015-ben Atlantába cserélt, majd egy csípősérülés által partvonalon kívülre tett, legutóbb a Philadelphiánál próbálkozó Tiago Splitternek sem. Még tavaly ősszel szenvedett súlyos térdsérülést, és azóta nem is lépett pályára sehol az elmúlt két évtized egyik legszínesebb egyénisége, az orra hegyéig tetoválásokkal borított, fiatalkori drogproblémáit leküzdve a Nuggets, illetve a 2013-as bajnok Miami fontos rotáció-játékosává váló Chris "Birdman" Andersen.

És ha már a 2013-as Heat újfent említésre került, abból a csapatból visszavonult és már a Phoenix Suns vezetőségében dolgozik LeBron tán leghűségesebb fegyverhordozója, az őt Miamiból Clevelandbe is követő és vele együtt zsinórban hét nagydöntőt játszó tripladobó, James Jones is, továbbá nincs már az NBA-ben a tavaly már egyszer Kínába igazoló, majd az Oklahoma City Thunderhez visszatérő, de ott nem sok sót megevő csereirányító, Norris Cole, valamint a kanadai center, az elmúlt években Bostonban, Detroitban és San Antonióban percember Joel Anthony sem, akit az előidény végén a Milwaukee Bucks bocsátott útjára, akárcsak a 2015-ben a Golden State-tel bajnok, és a 73-9-es Warriors keretében is szereplő triplaspecialistát, Brandon Rush-t.

1980: Magic színre lép

Szupertehetséges újonca, Earvin "Magic" Johnson történelmi hatodik meccsével a Los Angeles Lakers 4-2-re legyőzte a Philadelphia 76erst az 1980-as NBA-döntőben, ezzel nyolc év kihagyást követően ünnepelhetett ismét bajnoki címet az aranysárga-lila franchise.

Amikor Kareem Abdul-Jabbar 1975-ben a Milwaukee Buckstól a Los Angeles Lakershez cseréltette magát, egyrészt arra számított, hogy a Milwaukee-nál nagyságrendekkel nagyobb muszlim közösséget magáénak tudó LA-ben komfortosabban fogja érezni magát, másrészt arra, hogy nyugati part anyagi lehetőségeinek köszönhetően minden évben a bajnoki címért küzdhet. Első pár, Los Angelesben töltött évében ugyanakkor csalatkoznia kellett, a Lakers 1976-ban, Kareem első idényében be sem jutott a rájátszásba, majd három egymást követő évben egyaránt kiesett legkésőbb a második körben. Ám minden megváltozott, amikor a Lakersnek ölébe hullott az 1/1-es választás joga az 1979-es drafton (erről bővebben itt lehet olvasni), amellyel a Michigan State egyetem ifjú csillagát, Earvin „Magic” Johnsont választották ki.

A frissen draftolt Magic Johnson, mellette a szülei, illetve az NBA-komisszár Larry O'Brien

Bár helyenként igen színvonalas kosárlabdát produkáltak a felek, az NBA-szurkoló közönség javarészét hidegen hagyta az előző két idény két Washington-Seattle nagydöntője, és ez meg is látszott a liga zuhanó nézettségi és népszerűségi mutatóin. Úgy kellett a hetvenes évek végén a ligába érkező Magic, valamint későbbi örök ellenfele, a bostoni Larry Bird jelentette vérfrissítés, mint egy falat kenyér. A két újonc szupersztár (Birdöt már 1978-ban ledraftolta a Celtics, de Johnsonhoz hasonlóan az 1979/80-as szezonban mutatkozott be a ligában) visszahelyezte a liga legszűkebb elitjébe az NBA két legpatinásabb csapatát, a Lakerst és a Celticst. Az 1979/80-as alapszakasz legjobb mérlegével (61-21) a Boston zárt, a második legjobbal, nyugati elsőként, egy meccsel lemaradva, a Lakers (60-22). Az ifjú titánok közül Bird kapta meg az Év Újonca díjat, Johnson pedig látványos és sokoldalú játékával karrierje hatodik MVP-címéhez segítette hozzá a Lakers színeiben Kareem Abdul-Jabbart.

Jabbar és Magic tandemje, kiegészülve a sokoldalú kiscsatárral, a Golden State-tel 1975-ben egyszer már bajnokságot nyerő Jamaal Wilkes-szel, a rafkós irányítóval, Norm Nixonnal és az ifjú védekezőspecialista hatodik emberrel, Michael Cooperrel elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az aranysárga-lilák könnyűszerrel átlépjenek ellenfeleiken az 1980-as rájátszásban. Az első kiemelt Lakers egyaránt 4-1-gyel búcsúztatta az 55 alapszakasz-győzelemmel záró, masszív Phoenix Sunst, valamint a főcsoportdöntőben az 56 sikerrel érkező, bajnoki címvédő Seattle SuperSonicst is.

Bird mellett ugyanakkor még nem pattogtatott ott 1979/80-ban későbbi két állandó harcostársa, Kevin McHale és Robert Parish. „Larry Legend” csapata reményteljes fiatalok (Cedric Maxwell, Gerald Henderson, Rick Robey) mellett elsősorban karrierjük legvégén járó, veterán egykori sztárokból (Dave Cowens, Don Chaney, vagy a szintén utolsó idényét futó, idény közben a waiverről felvett Pete Maravich), és Nate „Tiny” Archibaldból, a súlyos sérülés után visszatérő egykori pontkirályból állt. A Celtics eljutott ugyan a főcsoportdöntőbe, de ott pályaelőnyük birtokában is elbuktak az 59 alapszakasz-meccset nyerő Philadelphia 76ers ellen. Julius Erving és a Sixers 4-1 arányban húzta be a sorozatot.

A Philadelphia 1977-ben járt utoljára nagydöntőben, akkor emlékezetes körülmények között, 2-0-s vezetésről kaptak ki 4-2-re a Portland TrailBlazerstől. Az 1977-es csapat sokszor megkapta az a kritikát, hogy egyénieskedő, a csapatjátékot a látványosság és az egyéni statisztikák oltárán feláldozó kosárlabdát mutatnak be, és a Sixers reagált is, az azóta eltelt három év alatt eltávolítottak a csapattól több kerékkötőnek vélt, egysíkú pontgyárost (George McGinnis, World B. Free, Joe „Jellybean” Bryant), és helyükre más szemléletű játékosok érkeztek. Az 1978-ban McGinnisért cserébe a Denvertől megszerzett Bobby Jones például az egész liga egyik legjobb védőjének, és legjobb hatodik emberének számított, az 1978-ban draftolt Maurice Cheeks, valamint az 1979/80-as idény közepette a Portlandtől érkező 1977-es döntőbeli ellenfél, Lionel Hollins pedig kőkemény periméter-védekezést és a hátsó alakzat stabilitását biztosította a Phillynek.

Abdul-Jabbar ugyanakkor megállíthatatlan volt 1974 utáni első nagydöntős meccsén, a sorozat nyitányán a Lakers centere 33 pontot dobott, leszedett 14 lepattanót és kiosztott öt gólpasszt, illetve hat blokkot. Jabbar mellett Norm Nixon és Jamaal Wilkes is elérte a húsz pontot, az ifjú Magic Johnson pedig tripla-duplázott, a Philadelphiának így nem volt esélye (109-102, 1-0). A második meccsre aztán már felszívták magukat Ervingék, bár Abdul-Jabbar ezúttal sem tudták tartani (38 pont), Bobby Jones és Maurice Cheeks sikeresen vette ki a játékból a Lakers alacsony embereit, a Sixers-center Darryl Dawkins, az Erving melleti kevés megmaradt 1977-es Sixer egyike, 25 pontjával kiváló meccset játszott, így a Philly egyenlíteni tudott (104-107, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar kosárra dob Caldwell Jones fölött

Hiába vette el a Lakers pályaelőnyét a Sixers, a harmadik találkozón visszaszerezte azt a Los Angeles, a továbbra is megállíthatatlan Abdul-Jabbarnak (ismét 33 pont, 14 lepattanó, 4 blokk) köszönhetően simán verték az összeszedetlen Phillyt (101-111, 2-1). A Philadelphiának a negyedik összecsapáson sikerült először úgy-ahogy kontrollálnia Kareemot, Darryl Dawkins ismét kiválóan játszott (26 pont), Julius Erving pedig ezen a meccsen mutatta be karrierje tán legtöbbet ismételt „highlight”-ját, a Lakers palánkja alatt a gravitációt meghazudtolóan áthúzott labdából szerzett kosarat, amelyet „Baseline Move” néven emlegetnek a mai napig. Magic Johnson (28 pont, 9 gólpassz) a sorozat folyamán először játszotta túl csapattársát, Abdul-Jabbart, de ő sem tudta megakadályozni a Sixers újabb egyenlítését (105-102, 2-2).

A sorozat fordulópontját egy sérülés hozta el, de hasonlóan az 1970-es nagydöntőhöz, épp a sérülést elszenvedő csapat jött ki végül jobban a dologból. A Los Angelesben rendezett ötödik mérkőzésen Abdul-Jabbar ismét dominált, három negyed után 26 pontnál járt, amikor rálépett Lionel Hollins lábára, és kifordult a bokája. Rövid ápolást követően a nagyember sántikálva visszatért a pályára, és fél lábon is berámolt még 11 pontot a negyedik negyedben, ám a 36 pontos Julius Erving vezetésével  a Philly a mérkőzés utolsó percében 103-103-ra kiegyenlített. Ezután viszont a Sixers már nem tudott a kosárba találni, Magic Johnson pedig megtalálta a palánk alatt Kareemot, aki Ervinggel és faulttal együtt bezsákolta 38-39. pontját, majd a vonalról is jól célzott, így végül 40 egységgel zárt. A Lakers győzelmét Norm Nixon büntetői biztosították be (108-103, 3-2).

Magic Johnson támadja a Sixers gyűrűjét

A heroikus ötödik találkozó után Abdul-Jabbar nem tudta vállalni a játékot a hatodik mérkőzésen, a Lakers-edző Paul Westhead pedig meglepetésre Magic Johnsont jelölte a helyére a kezdő center pozíciójába, és ezzel egy legendát alapozott meg. Az újonc Magic ugyanis minden idők tán legnagyszerűbb döntőbeli meccsét játszotta, 42 pontot dobott, leszedett 15 lepattanót és kiosztott 7 gólpasszt, miközben három szerzett labdát és egy blokkot is jegyzett. Bár a krónikák úgy emlegetik e meccset, hogy Magic centerként játszva hozta össze ezt a számsort, az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár valóban ő ugrott fel a labdáért a feldobáskor, a meccs java részében hátvéd- és csatárposztokon szerepelt, centerként Jim Chones és Mark Landsberger állták főleg a sarat a palánk alatt, illetve Magic varázslatos teljesítménye mellé kellett a karriercsúcsot jelentő 37 pontot szerző Jamaal Wilkes extrája is a Lakers sima győzelméhez (107-123, 4-2). Mindez persze mit sem von le Magic érdemeiből, aki újoncként már egyből legendává vált, és a hatodik meccs epikus teljesítményének köszönhetően a Finals MVP díjat is megkapta. A Lakers nyolc év után lett újra bajnok, Julius Erving és a Philadelphia pedig 1977 után 1980-ban is vesztesként mehetett haza.

Álló sor: Paul Westhead vezetőedző, Butch Lee, Brad Holland, Mark Landsberger, Marty Byrnes, Michael Cooper, Norm Nixon, Jack Curran segédedző, Pat Riley segédedző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Spencer Haywood, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson, Jim Chones, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. Pályafutása tizenegyedik szezonjában már hatodszorra kapta meg az alapszakasz Legértékesebb Játékosának díját Abdul-Jabbar, és kilenc évvel a Milwaukee Bucks-szal aratott 1971-es végső győzelmet követően ismét bajnoki címet ünnepelhetett. Hat alapszakasz MVP-díja egyébként rekord, ugyan többé nem részesült ebben az elismerésben karrierje hátralevő részében, de soha senki nem kapta meg rajta kívül ötnél többször ezt a trófeát. Az 1980-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa ugyanakkor annak ellenére sem Kareem lett, hogy a center azon az öt meccsen, amelyen pályára lépett a fináléban, 33.4 pontot, 13.6 lepattanót és 4.6 blokkot (!) átlagolt, Magic Johnson történelmi jelentőségű hatodik meccse elhomályosította az utókor számára az utolsó összecsapást sérülése miatt kihagyó Jabbar érdemeit.

Marty Byrnes. A vándormadár kiscsatár jókor volt jó helyen 1979/80-ban, az 1978 és 1983 között a Lakers mellett hosszabb-rövidebb ideig a Phoenix, a New Orleans Jazz, a Dallas és az Indiana alkalmazásában is álló cserejátékos mindössze átlag hat percet töltött pályán a bajnok Lakersben (a playoffban négy meccsen kapott összesen nyolcat). Így is felkeltette az 1980 nyarán a ligába újonnan belépő Dallas Mavericks figyelmét, akik kiválasztották őt az 1980-as „expanziós” drafton, így Byrnes tagja lehettet a Mavs története legelső csapatának, de egy évvel később már egy alsóbbrendű ligában találta magát. Később évekig játszott még Olaszországban is.

Jim Chones. A veterán magasember még az ABA-ben kezdte pályafutását 1972-ben, onnan 1974-ben települt át az NBA-be, a Cleveland Cavaliershez, ahol öt éven át ő volt a kezdő center, többször átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, és tagja volt a franchise első playoff-csapatának, az 1976-os rájátszásban emlékezeteset menetelő „Miracle at Richfield” Cavaliersnek. 1979 nyarán került a Lakershez, ahol kemény és hasznos játékával hamar megszerettette magát a szurkolókkal, és kiválóan illett Abdul-Jabbar mellé, a nagydöntő hatodik meccsén produkált 11 pontjával és 10 lepattanójával pedig nagy szerepet vállalt a sérült Jabbar pótlásában. Chones 1982-ben a Washington Bulletstől vonult vissza, és bár a Lakers háza táján is nagy tisztelet övezi, szíve mégiscsak Clevelandé, ahol a mai napig a Cavs-meccsek rádiós szakkomentátoraként dolgozik, tavaly pedig előfordult, hogy egy Cavs-mérkőzés előtt az amerikai himnuszt is ő adta elő.

Michael Cooper. A másodéves dobóhátvédet 1978-ban a draft mindössze 60. pickjével választotta ki a Lakers, újoncidényében mindössze három meccsen került pályára, 1979/80-ban azonban már mind a nyolcvankét alapszakasz-találkozón és a Lakers összes rájátszásbeli mérkőzésén játszhatott, fojtogató védekezésével rengeteg ellenfele életét keserítve meg. A térdig érő zoknijairól és vézna megjelenéséről is felismerhető, de ennek ellenére kőkemény védő Cooper, akit a következő idénytől kezdve egészen 1988-ig minden évben beválasztottak a liga valamelyik All-Defensive csapatába, fontos eleme lesz majd a nyolcvanas éveket domináló „Showtime” Lakersnek, mint a csapat hatodik embere és legjobb periméter-védője.

Spencer Haywood. A hetvenes évtized egyik legnagyobb kosárlabda-tehetsége volt az erőcsatár Haywood, akinek karrierjét ugyanakkor botrányok is szegélyezték. Haywood 1968-ban a mexikóvárosi olimpián győztes amerikai válogatott sztárjaként szerzett hírnevet magának, majd 1969/70-ben újoncként az ABA legjobb pontszerzője és lepattanózója volt, és megkapta az ABA Év Újonca, illetve MVP-díját is. Haywood 1970-ben átigazolt az NBA-be, annak ellenére, hogy nem járta végig az egyetemet, és a liga akkori szabályai tiltották az ilyesmit. Öt idényen át a Seattle SuperSonics mezében varázsolt, négyszer volt All-Star, volt többek között 29.2 pontos, illetve 13.4 lepattanós szezonátlaga is, melyek a Sonics 2008-ig tartó fennállásáig csapatrekordok maradtak. Mindeközben Haywood hosszú évekig pereskedett a ligával amiatt, hogy a Sonics 1970-ben szabályellenesen szerződtette, a per egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol végül Haywood javára döntöttek. 1975-ben elhagyta Seattle-t, és a New York Knickshez került, itt már kevésbé volt kiemelkedő a produkciója, majd egy New Orleans Jazznél tett rövid kitérőt követően 1979 nyarán a Lakershez igazolt. Már New Yorkban játszva rászokott a kokainra, Los Angelesbe igazolva pedig a csillogó, hollywoodi életstílus elég gyorsan felemésztette Haywoodot, aki kemény függő lett, és az 1980-as nagydöntő harmadik meccse előtti edzésen, totálisan beszívva, elájult a pályán nyújtás közben. Paul Westhead Lakers-edző kihajította a csapatból az eset után, mire föl Haywood saját későbbi bevallása szerint bérgyilkost fogadott, hogy megölesse az edzőt, de aztán az anyja lebeszélte e tervéről.  Bár Haywood így is NBA-bajnoknak mondhatja magát, a következő idényt Olaszországban volt kénytelen eltölteni, az NBA-be egy év kihagyás és némi rehab után a Washington Bullets játékosaként térhetett vissza. 1983-ban fejezte be ellentmondásos megítélésű karrierjét, hosszas várakozást követően 2015-ben választották be a Hall of Fame tagjai közé.

Brad Holland. Az 1979/80-ban újonc cserehátvéd karrierje az NBA-ben 1982-ig tartott, a Lakersnél két szezont töltött, utolsó idényében pedig a Washingtonnál és a Milwaukee-nál is játszott. Bár nem volt különösen nagy szerepe az 1980-as bajnokcsapatban, a nagydöntő hatodik meccsén nyolc pontot szerzett, így ő is kivette a részét a Kareem Abdul-Jabbar nélküli hősies győzelemből. Visszavonulása után sikeres egyetemi edző lett, a San Diego Egyetem csapatát például 1994-től 2007-ig, tizenhárom éven át vezette, csapata egyetemi konferenciájában kétszer is megválasztották az év edzőjének.

Earvin "Magic" Johnson. Megnyerő megjelenés, széles mosoly, 206 centis embertől korábban sosem látott irányítói képességek, varázslatos passzok és sokoldalú játék - az ifjú Magic Johnsonban minden megvolt, ami az identitását és hangját kereső, a tumultuózus hetvenes évek által megtépázott NBA-nek szüksége volt 1980-ban.  A "Magic" becenevet még középiskolás korában kapta Johnson a Michigan állambeli Lansingben, amikor egy gimis meccsen tripla-duplát ért el, és e jó szokását az NBA-ben is megtartotta. Előtte viszont két évet játszott a Michigan State egyetemen, ahol csapatát 1979-ben az NCAA négyes döntőjébe juttatta, ott pedig máig emlékezetes meccset vívhatott legnagyobb ellenfelével, az Indiana State egyetem gárdáját vezérlő Larry Birddel. Magic és a Michigan State nyerte az összecsapást, Johnsont a Final Four legjobb játékosának is megválasztották, nem is volt kérdés, hogy őt viszi el a Lakers az 1979-es draft 1/1-es pickjével. Magic újoncként 18 pontot, 7.7 lepattanót és 7.3 gólpasszt átlagolt meccsenként, ott volt egyből az All-Star mérkőzésen, a nagydöntő MVP-címét és a hatodik találkozón nyújtott szenzációs produkcióját pedig már hosszasan taglaltuk fentebb. Johnson újoncként kis túlzással egyből a liga arca, legeladhatóbb attrakciója lett.

Mark Landsberger. A magasember 1977-ben kezdte NBA-pályafutását a Chicago Bullsnál, onnan épp az 1979/80-as idény közepette érkezett a Lakershez. A palánk alatti piszkos munka és a lepattanózás volt a fő feladata, átlag 16 perc játékidő jutott neki meccsenként. Tíz lepattanót húzott le az 1980-as nagydöntő hatodik mérkőzésén, hasznos teljesítményt nyújtva. Tagja volt még a Lakers következő, 1982-es bajnokcsapatának is.

Butch Lee. A csereirányító két szezont töltött az NBA-ben, 1978/79-ben újoncként még több mint húsz perc játékidő alatt kilenc pontot és közel négy gólpasszt átlagolt az Atlanta és a Cleveland játékosaként, második szezonjában viszont a Clevelandnél átlag nyolc, majd a Lakershez cserélése után három perc játékidő jutott neki meccsenként. A Lakers 1980 októberében megvált tőle, és nem is lépett többé pályára a ligában. Neve amiatt releváns csak a Lakers történelmének szempontjából, hogy amikor a csapat 1980 februárjában megszerezte őt a Clevelandtől Don Fordért cserébe, a Cavs Lee mellé a Lakersnek adta 1982-es első körös pickjét is. Akárcsak 1979-ben Magic Johnsonnal, a Lakers ismét beletenyerelt a tutiba, mivel utóbb ez a pick is 1/1-es választási jogot eredményezett számukra, így szerezhették meg 1982-ben a "Showtime" Lakers egy újabb oszlopos tagját, James Worthyt.

Norm Nixon. A harmadéves irányító, Nixon volt a Lakers kezdő egyese az 1979/80-as bajnoki idényben, olyannyira, hogy ő töltötte átlag a legtöbb időt a pályán az egész ligában abban a szezonban (39.3 perc). Nixon ravasz pontszerző (17.6 meccsenként) és kiváló passzoló volt (7.8-es gólpasszátlag), a következő idényben, 1981-ben karrierje első All-Star meccsén léphetett fel (később még háromszor érte ez az elismerés). Bár a következő idénytől kezdve Magic Johnsonnal állandóan veszekedtek azon, hogy ki dirigálja a Lakers támadásait, és ez végül Nixon elcseréléséhez vezetett, amíg ez meg nem történt, Nixon maradt a Lakers első számú karmestere (így az 1982-es, következő Lakers-bajnoki cím idején is ő töltötte be e funkciót).

Jamaal Wilkes. A fregoliember Wilkes 1975-ben a Golden State-tel, újoncként már nyert egy bajnoki címet (ráadásul az Év Újonca is ő volt abban az idényben), a Lakershez 1977-ben érkezett a Warriorstól. Magic Johnsonhoz hasonlóan sokoldalú játékával vált az aranysárga-lilák nélkülözhetetlen kontribútorává, 1979/80-ban karrierje során először érte el a meccsenkénti húsz pontos átlagot, melyet 6 lepattanóval és 3 assziszttal is kiegészített. Mint az fentebb említésre került, Johnson mellett ő is óriásit játszott a Philadelphia elleni nagydöntő hatodik összecsapásán, ahol karriercsúcsot jelentő 37 pontot dobott, tíz lepattanóval megtoldva. A kiváló kiscsatár ezt követően még két bajnoki címet szerzett a későbbiekben a Lakersszel.

Vezetőedző: Paul Westhead. Kurta-furcsa karrier jutott a Lakers élén Westheadnek, aki az 1979/80-as idényt még Jack McKinney vezetőedző segédjeként kezdte a csapat kispadján, ám McKinney mindössze a szezon tizennegyedik meccse után akkorát esett biciklijével, hogy betörte a fejét és kis híján belehalt, így először ideiglenes, majd végleges vezetőedzőnek a Lakers Westheadet nevezte ki a helyére. A gyors játékot preferáló, "run-n-gun" kosárlabdát játszató mester stílusa bejött a Lakersnek 1980-ban (Spencer Haywoodot leszámítva, ugye, aki végül szerencsére életben hagyta őt), a következő idényben azonban elbuktak a playoffban, és a rossz nyelvek szerint Magic Johnson elégedetlenkedni kezdett az edzővel, akit ennek hatására a Lakerst 1979-ben megvásárló legendás tulajdonos, Dr. Jerry Buss végül kirúgott (és helyére az addig Westhead asszisztenseként dolgozó Pat Riley-t nevezte ki). Westhead az NBA-ben később mérsékelt sikerrel még a Chicagónál és a Denvernél volt vezetőedző, eredményeket inkább az egyetemi bajnokságban (a Loyola Marymount egyetem edzőjeként) és a női profiligában, a WNBA-ben (a Phoenix Mercuryval 2007-ben megnyerte a WNBA bajnoki címét) ért el, de dolgozott például Japánban is. Az NBA-ben utoljára az Oklahoma City Thunder segédedzőjeként fordult meg, posztjáról 2008 novemberében távozott.

In Memoriam Connie Hawkins

Meghalt Connie Hawkins, az egykori kiváló NBA-játékos, aki leginkább arról ismert, hogy bár a hatvanas évek egyik legnagyobb tehetségének tartották, egy igaztalan bundavád miatt hosszú évekig ki volt tiltva az NBA-ből, és végül csak 27 éves korában mutatkozhatott be a ligában.

Az 1942-es születésű Hawkins Brooklynban nőtt fel, a helyi utcai pályákon játszva már tinédzserként legendássá vált. Hírnevét kihasználva simlis alakok is megkörnyékezték, így ismerkedett meg egy maffiakapcsolatokkal bíró, Jack Molinas nevű New York-i ügyvéddel (aki egyébként az ötvenes években NBA-játékos volt!), aki 1961-ben az egyik fővádlottja lett egy több neves egyetemi kosárlabdacsapatot érintő bundabotránynak. Amikor a kettejük közti kapcsolat nyilvánosságra került, az akkor épp az Iowa egyetemen elsőéves Hawkins is az ügy egyik gyanúsítottjává vált a kosárlabdavilág szemében, annak ellenére, hogy hivatalosan soha nem gyanúsították meg semmiféle bűncselekménnyel.

Ugyan Molinas egyszer valóban kölcsönadott kétszáz dollárt Hawkinsnak, de nem próbálta bundázásra rávenni, és az ifjú játékos bűnösségére soha semmilyen bizonyíték nem került elő. Ennek ellenére az Iowa egyetem kirúgta Hawkinst, az NCAA egyetlen tagegyeteme sem volt hajlandó ösztöndíjat adni neki, az akkori NBA-komisszár, J. Walter Kennedy pedig lényegében megtiltotta a liga csapatainak, hogy szerződtessék Hawkinst. "The Hawk" így kénytelen volt máshol kamatoztatni rendkívüli tehetségét, például a két idényt megélt American Basketball League (ABL) első szezonjának ő volt az MVP-je 1962-ben, majd négy évig a Harlem Globetrottersszel járta a világot. Az 1967-ben létrejött legfőbb rivális profiliga, az ABA aztán engedte Hawkinsnak a játékot, ő pedig az ABA legelső, 1967/68-as szezonjának is MVP-je, valamint a liga pontkirálya lett, csapata, a Pittsburgh Pipers pedig megnyerte az első ABA-bajnoki címet.

Connie Hawkins, 1942-2017

Hawkins időközben hatmillió dollárra perelte az NBA-t igaztalan kitiltása miatt. Hiába tisztázódott a bundázás gyanúja alól, és hiába nem emeltek vádat soha ellene, az NBA végül csak 1969-ben volt hajlandó feloldani Hawkins kitiltását, akkor viszont 1.3 millió dollár "sérelemdíjat" fizettek neki, játékjogát pedig a Phoenix Suns kapta meg. Connie 27 éves korában végre bemutatkozhatott az NBA-ben, ő lett a phoenixi franchise történetének első nagy sztárja. 1970 és 1973 között minden évben ott volt az All-Star meccsen, tagja volt az 1970-es All-NBA First Teamnek, látványos, erőtől duzzadó játéka közönségkedvenccé tette. Kései bemutatkozása, és már az ABA-ben töltött évei alatt rakoncátlankodó térdei azonban rövidre szabták karrierjét, 1976-ban, 33 évesen visszavonult, miután játszott még a Los Angeles Lakersnél és az Atlanta Hawksnál is.

Connie Hawkinst 1992-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. 42-es számú mezét már 1976-ban visszavonultatta a Phoenix Suns. 75 éves korában, október 6-án hunyt el.