1979: Szuperszónikus visszavágás

Az előző évi nagydöntő visszavágóján a Seattle SuperSonics revansot vett a Washington Bulletsen, és elhódította az 1979-es bajnoki aranygyűrűket, ezzel egymást követő harmadik évben nyerte meg olyan csapat a bajnokságot, amelynek ez korábban sohasem sikerült.

1979-ben már nem számított olyannyira meglepőnek, hogy a Washington Bullets és a Seattle SuperSonics játssza a nagydöntőt, mint egy évvel korábban, ugyanis e két csapat végzett a Keleti, illetve a Nyugati Főcsoport élén az alapszakaszban.

A címvédő Washington 54 meccset nyert Keleten, mögöttük a San Antonio 48, a Philadelphia és a Houston 47, az Atlanta pedig 46 sikerrel zárt, míg Nyugaton a Sonics 52 győzelmet számlálva is első tudott lenni, de szorosan tömörült mögöttük a mezőny, hiszen még a hatodik helyen playoffba jutó Portland is 47-35-ös mérleget tudott felmutatni. Az alapszakasz MVP-je Keletről jött, a Houston centere, Moses Malone kapta az elismerést, miután 24.8 pontot, és a bajnokság legjobbját jelentő 17.6 lepattanót átlagolva egy év kihagyás után ismét a rájátszásba cipelte a Houstont.

Moses és a Rockets azonban felsült a playoffban, az Atlanta kiejtette őket az első körben, majd a Hawks igen komoly borsot tört a címvédő Bullets orra alá is, Wes Unseld, Elvin Hayes és társaik csak 4-3 arányban tudták felülmúlni a többek között „Fast” Eddie Johnsont irányítót, a kiváló pontszerző kiscsatár John Drew-t, illetve a sokoldalú magasember Dan Roundfieldet felvonultató ellenfelüket. A másik ágon összecsaphatott egymással a konferencia két leglátványosabb játékosa, Julius Erving és George Gervin vezetésével a 76ers és a Spurs, az ütközetet nagy csatában a San Antonio nyerte, szintén 4-3-ra. A Spurs aztán a Bullets elleni főcsoportdöntőben is ihletett formában kosarazott, 3-1-re is vezettek már a sorozatban, de aztán George Gervin keze kihűlt: az „Iceman” becenevű dobógép csapnivalóan teljesített a sorozat hátralevő részében, a Bullets fordítani tudott és újra a nagydöntőbe jutott, úgy, hogy a hetedik meccs mindent eldöntő kosarát kiscsatáruk, Bobby Dandridge három Spurs-védő szorításában küldte a helyére 8 másodperccel a végső dudaszó előtt.

A Seattle útja a döntőbe a Los Angeles Lakersen és a Phoenix Sunson keresztül vezetett. Kareem Abdul-Jabbar és a Lakers a playoff első körében pályahátrányból ejtette ki a David Thompson vezette Denvert, de aztán a Sonics könnyedén, 4-1- arányban átlépett rajtuk. Jóval keményebb diót jelentett Paul Westphal, Walter Davis és a Phoenix, a nyugati főcsoportdöntő is hétmeccses csatába torkollott, de végül a Seattle is újra a fináléba került, miután négy ponttal megnyerte a hetedik összecsapást az élete meccsét játszó fiatal centere, a 33 pontot szerző Jack Sikma vezetésével.

A Sonics kerete egy helyen változott lényegesen az előző idényhez képest, az atletikus center, Marvin Webster New Yorkba igazolt, helyére az inkább palánk alatti rombolásban jeleskedő Lonnie Shelton érkezett, és így több szerep hárult a finom kezű Jack Sikmára, akit az utolsó előtti idényét futó, korábban a Bostonnal két bajnoki címet is szerző veterán, Paul Silas mentorált. Míg a Sonics ellenfele, a Bullets továbbra is tán a liga legjobb, ámde javarészt korosodó magasember-állományát tudhatta magáénak (Unseld, Hayes, Dandridge, illetve a fiatalabb Mitch Kupchak és Greg Ballard), a washingtoni hátvédek nem tudták felvenni a versenyt az 1979-es nagydöntőben a seattle-i Gus Williams-Dennis Johnson párossal, és akkor ott volt még a Sonics mezében a hárompontos dobás bevezetése előtti időszak legjobb hárompontos-dobója, Freddie „Downtown” Brown is.

A sorozat első meccsét a holtfáradt Bullets otthonában rendezték, 36 órával a Washington-San Antonio keleti főcsoportdöntő hetedik mérkőzését követően. A fővárosiak ennek ellenére fel voltak pörögve, és tetemes, 18 pontos előnyre tettek szert, méghozzá egy cserejátékos, a 26 pontot szerző Larry Wright vezetésével. A negyedik negyedben aztán a Sonics ledolgozta hátrányát, és kiegyenlített, a találkozó legvégén a Bulletsnek viszont maradt még egy utolsó támadása. Wright tört ismét kosárra, dobását látszólag blokkolta Dennis Johnson, de a bírók faultot fújtak, Wright pedig értékesítette mindkét büntetőjét, ezzel nyert a Washington (99-97, 1-0). A második meccsre viszont végleg kifogyott a szufla a címvédőből, bár Hayes és Dandridge az első félidőben még szórták a pontokat, a Sonics védekezése a második játékrészre teljesen kikapcsolta őket. Gus Williams és Dennis Johnson is húsz pont fölé jutott, Jack Sikma és a sokoldalú kiscsatár, John Johnson dupla-duplázott, és a Seattle végül könnyedén nyert, elvéve ezzel a pályaelőnyt (82-92, 1-1).

Dennis Johnson támadja a Bullets gyűrűjét Greg Ballard ellenében

A harmadik összecsapás, immáron Seattle-ben, szintén tíz pontos Sonics-győzelmet hozott (105-95, 2-1). Dandridge nagyon próbálkozott, 28 pontot szerzett, de nem dobott igazán jól, Wes Unseld 23 pontot és 14 lepattanót gyűjtött, viszont Elvin Hayes betlizett (5/20 mezőnyből), ezt pedig nem bírta el a Bullets. Seattle-i oldalon mindenki nagyon élt, Gus Williams 31 pontot szórt, Sikma 21 ponttal és 17 lepattanóval igen komoly dupla-duplát szállított, Dennis Johnson pedig a tripla-duplával flörtölt (17 pont, 9 lepattanó, 9 assziszt).  A címvédő aztán a negyedik meccsre fel tudta szívni magát, a washingtoni hátvédsorból Kevin Grevey és Charles Johnson, akik az előző évi nagydöntő kulcsfigurái voltak, a vizsgált fináléban azonban eddig nem sokat mutattak, éledezni kezdtek. Mindketten 18 pontot dobtak, Johnson kosaraival szinte egymaga hozta vissza a meccsbe a negyedik negyed végén a Washingtont, majd Unseld duplájával a fővárosiak kiharcolták a hosszabbítást. Itt is fej-fej mellett haladtak a felek sokáig, kétpontos Sonics-vezetésnél Kevin Grevey dobása a második ráadást érte volna, ámde érkezett Dennis Johnson, aki ezúttal szabályos blokkot osztott ki, megőrizve a Sonics előnyét (116-114, 3-1). Gus Williams 36, Johnson 32 pontot dobott a meccsen, Jack Sikma 20 ponttal, 17 lepattanóval és 5 blokkal jelentkezett ezúttal.

Gus Williams kosárra tör Wes Unseld mellett, a háttérben Bob Dandridge

Magabiztosan érkezett így Washingtonba az ötödik mérkőzésre a Sonics, és kissé bele is aludt abba. Elvin Hayes iparkodott, 29 pontot termelt és 14 lepattanót szedett le, a Bullets a harmadik negyedig vezetett is, az utolsó játékrészre azonban összecsuklottak, a Seattle produkált egy 12-0-s futást, átvéve a vezetést, majd Freddie „Downtown” Brown távoli bombái kivégezték őket. 97-93 arányú idegenbeli győzelmével a Sonics 4-1-re megnyerte a nagydöntőt és a franchise történetének első bajnoki címét ünnepelhette a Washington pályáján (egy évvel korábban ugyanezt a Washington tehette meg a Seattle otthonában). Gus Williams közel 29 pontos átlagával a sorozat legjobb pontszerzője volt, ám a Finals MVP díját az egész nagydöntőben védő- és támadóoldalon is extraklasszis teljesítményt nyújtó hátvédtársa, Dennis Johnson kapta meg.

Sorozatunk ezzel fájdalmas búcsút vesz a Washington Bulletstől, akik mind a mai napig nem hogy a nagydöntőbe, de a főcsoportdöntőig sem tudtak eljutni (az előző szezonban a Washington Wizards által elért 49-33-as alapszakasz-mutató és Divízió-elsőség a franchise legjobb eredménye volt 1979 óta). A Sonics legközelebb 17 évvel később, 1996-ban játszhatott nagydöntőt Gary Payton és Shawn Kemp vezetésével.

Elülső sőr: Frank Furtado segédedző, Dick Snyder, Jackie Robinson, Fred "Downtown" Brown, Joe Hassett, Dennis Johnson, Gus Williams.
Hátsó sor: Lenny Wilkens vezetőedző, Dennis Awtrey, Tom LaGarde, John Johnson, Lonnie Shelton, Paul Silas, Jack Sikma, Mike Uporsky játékos-megfigyelő, Zollie Volchok GM, Les Habegger segédedző.

Dennis Awtrey. A vándormadár cserecenter már 1970 óta koptatta az NBA parkettáit, játszott Philadelphiában, Chicagóban, Phoenixben és Bostonban is, a Celticstől érkezett az 1978/79-es szezon közepette a Sonicshoz. A legjobb éveit Phoenixben töltötte, ahol 1974/75-ben 82 alapszakasz-meccsen 10 pontot és közel 9 lepattanót átlagolt, 1976-ban pedig tagja volt az abban az évben nagydöntőig jutó Sunsnak. A Sonics az 1979-es bajnoki győzelmet követően megvált tőle, Awtrey visszatért a Bullshoz, majd egy idényre a Sonicshoz is, végül a Portlandtől vonult vissza 1982-ben. Awtrey ellentmondásos megítélésű játékos volt: a pályán kívül szelíd, kedves, nagydarab fickó, a pályán azonban kifejezetten balhés figurának számított, aki palánk alatti tusakodások közepette bemosott egy-egy alkalommal Kareem Abdul-Jabbarnak, Bob Laniernek vagy Dave Cowensnek is.

Freddie „Downtown” Brown. Nem túlzás azt állítani, hogy Brown a hetvenes évtized legjobb távoli dobója volt, aki így is szép karriert futott be (több mint tizennégyezer pont az NBA-ben, egy bajnoki cím, egy All-Star szereplés 1976-ból), de valószínűleg lényegesen ismertebb lenne a neve, ha az NBA nem csak karrierje kilencedik szezonjában, Brown 31 éves korában vezeti be a hárompontos dobást (Freddie vezette is a ligát hárompontos-százalék terén a tripla első idényében, 1979/80-ban 44,3%-kal). Seattle-ben így is legendának számít, hiszen 1971 és 1983 között teljes NBA-pályafutását a Sonicsnál töltötte, visszavonulásakor ő volt a franchise-csúcstartó lejátszott meccsek, dobott pontok, bedobott mezőnykosarak és büntetők terén is, 1974-ben egy alapszakasz-meccsen szerzett 58, illetve 1976-ban a rájátszásban dobott 45 pontja a mai napig franchise-rekord. 1986-ban a Sonics visszavonultatta 32-es mezszámát. Brown a mai napig lobbizik azért, hogy a 2008-ban Oklahoma Citybe költöző Sonics helyett Seattle városa új NBA-csapatot kaphasson.

Joe Hassett. A másodéves cserehátvéd átlagosan nyolc percnyi játékidőt kapott meccsenként a Sonics mezében 1978/79-ben. A bajnoki győzelmet követően távozott Seattle-ből, 1983-ig tartó pályafutása hátralevő részében volt az Indiana, a Dallas és a Golden State játékosa. Egyfajta korai hárompontos-specialistaként 34-35%-os pontossággal dobta a triplákat 1979 és 1982 között, az 1979/80-as idényben bedobott 69 hármasa az egész ligában a negyedik legtöbb volt, 1981/82-ben pedig ő volt az egyetlen játékos az NBA-ben, akinek legalább egy sikeres triplakísérlete volt átlagosan meccsenként, úgy, hogy többször próbálkozott a mezőnyből hárompontossal, mint kétpontos dobással.

Dennis Johnson. A Seattle az 1976-os draft második körében választotta ki az atletikus hátvédet, Johnsont. „DJ” rohamosan fejlődött, és már második idénye végén ő volt a Sonics egyik vezéralakja az elveszített 1978-as döntőben, 1979-ben pedig lényegében csúcsra is ért (Finals MVP cím, első All-Star szereplés, All-Defensive First Team-tagság). Johnson minden idők egyik legjobban védekező hátvédje, rendkívüli rugóinak, gyorsaságának és agilitásának köszönhetően bármikor képes volt lefogni az ellenfél legjobb játékosát, játsszon az bármilyen poszton és legyen bármilyen kemény, Johnson keményebb volt nála. Rengeteg labdát szerzett, és hátvéd létére rengeteg blokkot is kiosztott, támadóoldalon pedig hasonló lendülettel támadta a gyűrűt. Ugyanakkor a fiatal Johnson egy nehezen kontrollálható, öntörvényű jelenség volt, aki számtalanszor összeveszett Lenny Wilkens vezetőedzővel, így egy évvel a dicsőséges bajnoki címet követően a Sonics a Phoenix Sunshoz cserélte DJ-t Paul Westphalért cserébe. A Suns színeiben Johnson további All-Star szerepléseket és All-NBA csapattagságokat gyűjthetett be, komolyabb csapatsikereket viszont azután tudott ismét elérni, hogy 1983-ban, már higgadtabb fejjel a Boston Celticshez szerződött, ahol két újabb bajnoki címmel gazdagodott (1984, 1986).

John Johnson. A kétszeres All-Star fregoliember Johnson karrierjét 1970-ben kezdte a frissen létrehozott Cleveland Cavaliers csapatánál, két All-Star szereplését újoncévében és másodévesen gyűjthette be. Játszott ezt követően Portlandben és Houstonban is, Seattle-be 1977 őszén érkezett, így mindkét döntős Sonicsnak tagja lehetett. Johnson, akit a monogramja nyomán "JJ"-nek hívtak csak Seattle-ben, hogy így is megkülönböztessék a "DJ"-nek nevezett Dennis Johnsontól, az egyik első igazi sokoldalú hármas volt a ligában, aki a Sonicsnál gyakran irányítót játszott 201 centis magassága ellenére, emellett passzolni, védekezni és lepattanózni is kiválóan tudott. 1982-ben vonult vissza a Sonicstól, több mint 11 ezer pont és közel 5 ezer lepattanó tulajdonosaként. 2016 januárjában, 68 éves korában hunyt el.

Tom LaGarde. A fiatal center Denverből érkezett Seattle-be 1978 nyarán, őt akarta Lenny Wilkens vezetőedző megtenni a távozó Marvin Webster első számú helyettesének. LaGarde jól is játszott, 11 pontot és 8 lepattanót átlagolt a szezon első 23 meccsén, de aztán egy térdsérülés hirtelen véget vetett az idényének, az 1979-es rájátszásban sem léphetett így pályára. A következő szezont cserejátékosként még Seattle-ben töltötte, majd 1980-ban az újonnan létrehozott Dallas Maverickshez igazolt, ahol 14 pontos, 8 lepattanós és 3 gólpasszos átlagai voltak 1980/81-ben. Miután a Mavsnél is kiszorult a kezdőcsapatból, LaGarde Olaszországba távozott, majd két év kihagyás után 1984/85-ben a New Jersey Netsnél lépett pályára egyetlen meccsen, pontot téve ezzel NBA-pályafutása végére. Visszavonulása után volt bróker a Wall Streeten, és egy öreg malmot felújítva zenestúdiót hozott létre, melyet máig feleségével működtet.

Jackie Robinson. Mindössze 22 mérkőzést számlált a csere-kiscsatár NBA-karrierje, akit 1979 márciusában, nem sokkal az alapszakasz vége előtt szerződtetett a Sonics, de a playoff-keretbe nem került be. Októberben aztán elküldték a csapattól, 1979/80-ban hét mérkőzés jutott neki a Detroitnál, 1981/82-ben pedig három a Chicagónál. Miután kikopott az NBA-ből, Robinson éveket játszott Európában (Olaszország, Izrael, Spanyolország), a játékot abbahagyva pedig Las Vegasban telepedett le, ahol sikeres üzletember vált belőle, vannak érdekeltségei az építőiparban, az ingatlanbizniszben és az élelmiszeriparban is, továbbá ő az egyik vezető befektetője és szószólója annak a mozgalomnak, melynek célja egy NBA-csapat Las Vegasba vitele, és ennek megfelelő aréna felépítése a kaszinóvárosban.

Lonnie Shelton. A magasember New Yorkból érkezett Seattle-be 1978-ban, miután az előző idény kezdő centere, Marvin Webster a New York Knickshez távozott, Shelton pedig a korabeli szabályok értelmében "kompenzációként" került a Sonicshoz. Shelton harmadik NBA-szezonját futotta 1978/79-ben, kezdetben a kispadról szállt be a meccsekbe, de Tom LaGarde sérülését követően elnyerte a kezdő négyes pozícióját, és aztán éveken át meg is tartotta. Shelton egy igen megbízható, robusztus testfelépítésű erőcsatár volt, aki a palánk alatti piszkos munkát elvégezve, kemény játékával vívta ki magának a Sonics-szurkolók szeretetét, és emellett kiválóan dobott mezőnyből. 1983-ig játszott a Sonicsnál, 1981/82-ben futotta legjobb idényét, amikor karrierje egyetlen All-Star fellépését regisztrálhatta, és beválasztották az All-Defensive Second Team soraiba. 1986-ban vonult vissza, miután három idényt eltöltött a Clevelandnél is. Szomorú update (2018.07.11.): Lonnie Shelton 2018. július 8-án, 62 éves korában elhunyt egy szívroham következtében.

Jack Sikma. Unikális jelenség volt a maga idejében a göndör, szőke hajú center, Sikma, na nem csak megjelenése miatt, hanem azért is, mert a hetvenes-nyolcvanas évek legsokoldalúbb centerét tisztelhetjük személyében. Sikma 1977-től 1986-ig játszott Seattle-ben, 1979 és 1985 között mind a hét évben ott volt az All-Star meccsen, és minden idényben dupla-duplát átlagolt. Amellett, hogy kiváló palánk alatti védőnek számított, Sikma centertől szokatlan módon egészen kiváló dobó is volt, aki biztos kézzel értékesítette a középtávoli tempókat, és rendre 85% fölötti szezonátlagokkal büntetőzött. Mi több, miután 1986-ban elhagyta Seattle-t, és Milwaukee-ba igazolt, büntetőszázaléka kilencven fölé is kúszott, 1987/88-ban például 92,2%-os pontossággal célzott a vonalról, ami a legjobb volt az egész ligában, sőt, karrierje végére megtanult hárompontost dobni (1988/89-ben 38%-kal értékesítette a triplákat), így a ligatörténet tán legelső "stretch five" játékosa lett belőle. Sikma 1991-ben vonult vissza, tizennégy éves pályafutása során több, mint 17 ezer pontot szerzett és közel 11 ezer lepattanót gyűjtött össze, a Sonics visszavonultatta 43-as számú mezét. 2003 és 2007 között volt a Sonics segédedzője, majd több más csapatnál (Houston, Minnesota, Toronto) dolgozott magasemberek fejlődését segítő "big man coach" szerepkörben.

Paul Silas. A csapattársai által szeretetteljesen csak "Papa Bear" néven emlegetett Silas az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő veterán mentor volt a ligában, és egyben korábbi St. Louis-i csapattársa, Lenny Wilkens "meghosszabbított keze" a kispadon, illetve a pályán. Silas, a Bostonnal korábban már két bajnoki címet nyerő (1974, 1976), kétszeres All-Star (1972, Phoenix, 1975, Boston) magasember harmadik bajnoksága begyűjtését követően még egy idényt húzott le a Sonics mezében, majd befejezte tizenhat éves pályafutását, melynek során pontból több mint tizenegyezret, lepattanóból pedig több mint tizenkétezret gyűjtött össze. Nem meglepő módon azonnal edzősködni kezdett, 1980-tól három éven át ült a San Diego Clippers kispadján, de nem ért el túl sok sikert velük, így aztán jó ideig nem is kapott újra vezetőedzői állást. Egészen az 1998/99-es csonka szezonig kellett erre várni, amikor idény közben átvette a Charlotte Hornets irányítását, és 2003-ig négy playoff-szereplést is kivívott az időközben New Orleans-ba költöző franchise-zal. 2003-ban ő lett az újonc LeBron James első vezetőedzője a Cleveland Cavaliers kispadján, de második ottani szezonja közepette kirúgták. Utolsó edzői szerepvállalása is elég csúnya véget ért, miután 2011-ben átvette az elbocsátott Larry Brown helyét a Charlotte Bobcatsnél, a 2011/12-es, ismétcsak csonka idényben Silas irányításával érte el minden idők legrosszabb győzelmi százalékát (7-59, 10.6%) a Bobcats, ez pedig az akkor 68 éves idős mester edzői karrierje végét is jelentette.

Dick Snyder. Egy újabb veterán mentor, a dobóhátvéd/kiscsatár átmenet Snyder még 1966-ban kezdte NBA-pályafutását a St. Louis Hawksnál, ahol ő is volt Paul Silas mellett a Sonics-vezetőedző Lenny Wilkens csapattársa, majd már a franchise létezésének hajnalán, 1969-ben csatlakozott a Seattle-hez, ahol első körben 1974-ig játszott. 1970/71-ben 19.4, 1973/74-ben 18.1 pontot átlagolt meccsenként, fénykorában egyike volt a liga legjobb büntetődobóinak, és mezőnyszázalék terén is rendre a legjobbak közt végzett, ami kettes-hármas poszton játszó játékos esetében egy igazán hatékony pontszerző képét vetíti elénk. 1974-ben a Clevelandhez igazolt, ahol tagja volt az 1976-ban meglepetésre keleti főcsoportdöntőig jutó "Miracle at Richfield" Cavaliersnek, sőt, mi több, ő dobta a Cavaliers története első playoff-párharcbeli győzelmét érő kosarat a Washington Bullets elleni sorozat hetedik meccsének utolsó másodperceiben. Pályafutása legvégén, egy idényre tért vissza a Sonicshoz 1978-ban Snyder, majd visszavonult, közel tizenkétezer NBA-ben szerzett pont gazdájaként.

Wally Walker. A zavarbaejtően jóképű Walker újoncként tagja volt az 1977-ben bajnoki címet szerző, Bill Walton-féle Portland TrailBlazersnek. A nem túl látványos pályafutást befutó kiscsatár 1982-ben a Sonics, 1983-ban a Houston Rockets színeiben érte el majdhogynem a tízpontos szezonátlagot, de aztán 1984-ben vége is szakadt NBA-pályafutásának. Walker ennek ellenére meghatározó név a Seattle SuperSonics történetében, hiszen a visszavonulása utáni tíz év alatt a pénzügyi életben komoly tapasztalatot szerző Walker 1994-ben mint kisebbségi tulajdonos tért vissza a Sonicshoz, és egészen 2006-ig a franchise-nál dolgozott, 1994-től 2001-ig mint GM, 2001-től kezdve mint a csapat elnöke. Bár tizenkét évet húzott le a franchise vezetőségében, és javarészt az ő munkája volt a Sonics utolsó nagydöntős (1996) és utolsó divízió-elsőséget begyűjtő (2005) csapatának összerakása, a szurkolók körében nem volt kimondottan népszerű, miután gyakorta összeveszett a kilencvenes években Sonics-vezetőedző George Karllal, a csapat akkori szupersztár irányítójával, Gary Paytonnal, a fakezű dobásblokkolónak, Jim McIlvaine-nek 1996 nyarán adott csillagászati összegű szerződéssel pedig egy életre magára haragította és végeredményben elűzte a csapattól a másik közönségkedvencet, Shawn Kempet.

Gus Williams. A „Varázsló”, az eszelős labdakezeléssel megáldott irányító, Williams 1975-ben a bajnoki címvédő Golden State Warriors választottja volt az azévi drafton, két év után viszont távoznia kellett Oaklandből, állítólag azért, mert a csapat vezére, Rick Barry megorrolt rá amiatt, hogy túl sok labdát használ el. Ekkor került Williams a Sonicshoz, ahol három kiváló idényt futott, és kiváló hátvédpárost alkotott Dennis Johnsonnal, ám aztán karrierje egy hetvenes-nyolcvanas évek NBA-jére sajnos igen jellemző fordulatot vett: a fizetésével elégedetlen Williams évi egymillió dolláros új szerződést követelt a Sonicstól, amit a csapat nem volt hajlandó megadni neki, így Williams tüntetőleg kiülte a teljes 1980/81-es idényt. Mire 1981-ben hajlandó volt visszatérni, a Seattle már elcserélte mellőle Dennis Johnsont, és bár 1981/82-ben Williams karriercsúcsot jelentő 23.4 pontot átlagolt, karrierje során először szerepelhetett az All-Star meccsen és bekerült az All-NBA First Team soraiba, a Sonics már nem tudott harcban lenni a bajnoki címért. Williams 1984-ben a Sonicstól a Washingtonhoz igazolt, ahol volt még egy statisztikailag remek idénye, de aztán viszonylag gyorsan kikopott a ligából, 1987-ben, az Atlanta színeiben lejátszott 33 feledhető meccs után fejeződött be NBA-karrierje.

Vezetőedző: Lenny Wilkens. Azon kevés emberek egyike, akik háromféle minőségben is beiktatásra kerültek a Hall of Fame tagjai közé, Wilkens hosszú NBA-pályafutása egyetlen bajnoki címét a Sonics edzőjeként nyerte 1979-ben. A hatvanas évek egyik legjobb irányítója, Wilkens ötször volt All-Star a St. Louis Hawks játékosaként 1963 és 1968 között, majd 1968-ban a Sonicshoz szerződött, ahol 1969 és 1972 között, három éven át játékos-edzőként működött, és további három All-Star szereplést gyűjthetett be. A seattle-i franchise történetének első igazi sztárjaként Wilkens a Sonics relatív sikertelensége ellenére is óriási népszerűségre tett szert Seattle-ben, volt is nagy felháborodás, amikor a Sonics 1972-ben a Clevelandhez cserélte. Miután két szezont lehúzott a Cavsnél, és még egyet a Portlandnél (ez utóbbit szintén mint játékos-edző), 1975-ben Wilkens befejezte a játékot, és megkezdte főállású edzői pályáját, melynek során ült a Blazers (1975-76), a Sonics (1977-85), a Cavs (1986-93), a Hawks (1993-2000), a Raptors (2000-2003) és a Knicks (2004-2005) kispadján is. Játékosként 1989-ben, edzőként 1998-ban, 2010-ben pedig a barcelonai olimpián szereplő "Dream Team" tagjaként (segédedző volt a csapatnál) iktatták be a Hall of Fame-be, egészen 2010-ig ő volt minden idők legtöbb győzelmet arató vezetőedzője (1332, rekordját Don Nelson döntötte meg), és a mai napig ő tartja a legtöbb vereség kétes értékű rekordját is a kispadon (1155). 1979 után már nem jutott többé egy csapatával sem a nagydöntőbe, a Clevelanddel 1992-ben főcsoportdöntőt játszott, az Atlantával 1994-ben megszerezte az alapszakasz során az első kiemelést, és az Év Edzőjének választották, de miután elcserélték a szupersztár Dominique Wilkinst, a playoff második körében kiestek, a Torontónál pedig sokáig Wilkens nevéhez fűződött a franchise legsikeresebb szezonja, amikor a Vince Carter vezette Raptors 2001-ben a rájátszás második köréig jutott.

Hakeem Olajuwon a Clippersnél?

Huszonöt évvel ezelőtt, 1992 szeptemberében a Houston Rockets kis híján a Los Angeles Clippershez cserélte a franchise történetének legjobb játékosát, a legendás Hakeem Olajuwont.

Hakeem „The Dream” Olajuwon intézménynek számít az egész NBA-ben: minden idők egyik legjobb centere, kiemelkedően képzett magasember, ha nem is biztosan a valaha volt tíz, de mindenképp a valaha volt húsz legjobb NBA-játékos egyike. Neve örökre egybeforrt a Houston Rockets-szel, hiszen a franchise javarészt Olajuwonnak, az 1994-ben az alapszakasz és a nagydöntő, majd egy évvel később ismét a finálé MVP-jévé választott szupersztárjának köszönheti története mindkét bajnoki címét. Ennek fényében nehezen hihető, ám tény, hogy pár évvel Olajuwon és a Rockets diadalmenete előtt a Houston közel állt ahhoz, hogy elcserélje franchise-centerét.

A történet gyökerei a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza. 1986-ban a Houston Rockets fiatal „ikertornyai”, a harmadéves Ralph Sampson és a másodéves (akkor még „Akeem”) Olajuwon vezetésével bejut a nagydöntőbe, miután a nyugati főcsoport fináléjában meggyőző játékkal simán kiütik a címvédő Los Angeles Lakerst. Ugyan a Rockets a döntőben aztán veszít a Boston Celtics-szel szemben, a jövő fényesnek tűnik – a következő szezonban aztán viszont Sampson súlyosan megsérül, soha nem szerzi már vissza korábbi formáját, a Rockets több fontos kiegészítő játékosát pedig kitiltják a ligából, miután droghasználaton kapják őket. Az ifjú Akeem ugyan folyamatosan fejlődik tovább, és az NBA legjobb centerei közé emelkedik, de az 1986-os Rockets-garnitúra széthullása után a houstoni vezetők nem tudnak köré évekig olyan csapatot építeni, amely felvehetné a versenyt a nyugati elittel, legfőképp a Lakersszel.

A nyolcvanas évek végén a Luisiana State egyetem kosárcsapatában egymás mellett szerepel két elképesztő tehetségű fiatal center: egyiküket úgy hívják, hogy Stanley Roberts, a másikat pedig úgy, hogy Shaquille O’Neal. A 18 éves Shaq és a pár évvel idősebb Roberts, önmaguk és társaik szórakoztatására, rendszeresen egy-egy elleni meccseket vívnak egymással. A hasonlóan robosztus testfelépítésű, palánkzúzó zsákolásokra képes két center közül Robertsnek van még egy extra fegyvere is: megbízható gyűrűtől távoli tempódobása, amellyel az ifjú O’Neal nem tud mit kezdeni, a meccseket rendszeresen Roberts nyeri. Gondolhatnánk, hogy az egyetemistaként O’Nealt leiskolázó Robertsnek egyenes útja vezet az NBA-be, azonban 1990-ben kibukik az egyetemről rossz tanulmányi eredményei miatt, majd elfelejt időben jelentkezni az NBA-draftra, végül kénytelen egy évet Európában játszani. 1991-ben aztán a draft első körének huszonharmadik helyén az Orlando Magic választja ki az elmúlt egy év eseményeinek hatására kissé megkopott megítélésű Robertst.

Az 1991/92-es idény a mélypontot jelenti Hakeem Olajuwon houstoni karrierjében, aki pályafutása során először lemarad a rájátszásról. Bár ma ligaszerte sztoikus nyugalmáról, bölcsességéről ismert jófiú az öreg Hakeem, ez nem volt mindig így, fiatalabb korában ugyanis hajlamos volt kimondottan forrófejű viselkedésre, és nem átallott a csapat vezetőségének is nekimenni, sajtónyilvánosságot is kapó balhékat generálva. A sikertelen 1992-es szezonban Olajuwon többször is sérelmezi alacsony fizetését, kikezdi a franchise vezetőit, amiért képtelenek ütőképes csapatot rakni köré, majd a Rockets tulajdonosával, Charlie Thomas-szal is nagyon csúnyán összerúgja a port, miután egy combizom-sérülés elszenvedését követően Thomas állítólag azzal vádolja meg az újságokban Hakeemot, hogy a sérülését csak színleli, ezzel „állva bosszút” a Rocketsen, amiért nem hajlandóak megemelni a fizetését. Az ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek 1992 nyarán, a média is biztosra veszi, hogy az 1992/93-as idényt Olajuwon már egy új csapatban kezdi meg.

Mindeközben az Orlando Magicnél teljesíti első NBA-szezonját az újonc Stanley Roberts, nem is rossz eredménnyel, hiszen tíz pontot és hat lepattanót átlagol meccsenként, és beválasztják az All-Rookie Second Team soraiba. Ám miután a Magic megkapja az 1992-es draft 1/1-es választási jogát, amellyel kihúzza Roberts egykori egyetemi csapattársát, az elmúlt két évben az NCAA küzdelmeit domináló Shaquille O’Nealt, Stanley mondhatni feleslegessé válik, és a Magic áruba bocsátja a másodéves centert. Roberts 1992 nyarán jelentős mértékben elengedi magát és 145 kilósra hízik, de ahogy az az idő előtt elkallódó tehetségekkel kezdetben lenni szokott, a benne rejlő kiaknázatlan potenciál okán számos csapat érdeklődik a megszerzése iránt, így a Clippers, a Pistons, a Bucks és a Rockets is.

Houstonban például konkrétan úgy vélik, Robertsből olyan szintű játékos lehet, aki hosszú távon pótolni tudja centerposzton az elvágyódó Olajuwont. Hosszadalmas tárgyalásokba bocsátkoznak hát az Orlandóval, de a buliba más csapatok is rövidesen beszállnak, konkrétan a Clippers és a Knicks, akik közül a Clippersnek is mindenképp Robertsre fáj a foga. A Rockets nemsokára körön kívülre kerül, mivel a Clippers, a Knicks és a Magic rövidesen összerakják egy háromcsapatos csere tervét, amelynek során Roberts a Clippershez kerülne, de Stanley ekkor nyilvánosan kijelenti, hogy nem akar a Clippersnél játszani. Ekkor visszaszáll a játszmába a Houston, és nagy nehezen csak összeáll egy őrült, négycsapatos ügylet terve: a Rocketstől Olajuwon és Sleepy Floyd a Clippershez kerülne, cserébe érkezne Houstonba Los Angelesből Danny Manning (az 1988-as draft 1/1-ese) és Loy Vaught, továbbá az Orlandótól Stanley Roberts, valamint a Knickstől Gerald Wilkins (Dominique Wilkins öccse). Eközben a New York szintén a Clippershez küldene Charles Oakley-t és Mark Jacksont, cserébe megkapná Charles Smith-t és Doc Riverst (aki ugyebár jelenleg épp a Clippers edzője), míg az Orlando első körös draftjogokat szerezne Stanley Roberts elengedéséért.

Egyszóval a Clippers ugyan lemaradna Stanley Robertsről, de a sérülékeny Manningért, a jómunkásember Vaughtért, a megbízhatatlan Charles Smith-ért és a karrierje vége felé járó Doc Riversért cserébe megkapná Hakeem Olajuwont és a Charles Oakley-Mark Jackson párost (ne feledjük, Oakley korának egyik legjobban védekező magasembere, Jackson pedig minden idők harmadik legtöbb gólpasszát regisztráló irányítója).  Los Angelesben ugyanakkor úgy gondolják, nagyobb érték a 22 éves Stanley Roberts potenciálja, mint a harminc felé közelítő Olajuwon és bármi, amit a Knicks ajánl még mellé. Így aztán Roberts tesz még egy látogatást Los Angelesben, melynek során meggyőzik arról, hogy feladja a Clippersszel kapcsolatos aggályait, így a Rockets csak kihullik a versengésből, és az eredeti hármas csere valósul meg: Roberts a Clippershez kerül, Charles Smith, Bo Kimble és Doc Rivers mennek New Yorkba, ahonnan így Oakley már nem, csak Mark Jackson költözik Los Angelesbe, míg a Magic draftjogokkal gazdagodik.

Így hát a Houston „hoppon marad” és „kénytelen” megtartani a sértődött Olajuwont. Ugyan felmerül ezt követően még egy cserelehetőség, melynek során Hakeem a Miami Heathez kerülne (Steve Smith, Glen Rice és Rony Seikaly érdekli a Houstont), de abból sem lesz semmi. Olajuwon még egy hónapig duzzog, de aztán az edzőtábor során a Rockets élére az előző idényben kinevezett új tréner, Rudy Tomjanovich végül csak jobb belátásra bírja, majd 1992 novemberében, amikor a Rockets Japánba utazik, hogy ott csapjon össze két kihelyezett alapszakasz-meccsen a Seattle SuperSonics-szal, a hosszú repülőút során Olajuwon és Charlie Thomas csapattulajdonos hosszasan elbeszélgetnek és végül kibékülnek.  Tomjanovich oktató-nevelő projektje rendet rak Hakeem fejében, aki újrafókuszálja energiáit, végül remek szezont produkál a Rockets-szel 1992/93-ban (karriercsúcs pontok és gólpasszok terén, és a legtöbb blokk a ligában), de a java csak ezután jön. 1993/94-ben Olajuwon lesz az alapszakasz MVP-je, az Év Védője és a nagydöntő legértékesebb játékosa is, története első bajnoki címéig vezetve a Houstont, majd a Rockets 1995-ben megvédi címét, és ismét Hakeem a Finals MVP, miután lejátssza a pályáról az első nagydöntőjében szereplő fiatal Shaquille O’Nealt.

Valószínűleg ezek után mindenkit kimondottan érdekel, mi történhetett Stanley Roberts-szel a Clippersnél. Ugyan Roberts 1992/93-ban még tisztességes számokat hoz (77 meccsen 11.3 pont, 6.2 lepattanó, 1.8 blokk), már ez sem Olajuwon- vagy Shaq-szintű teljesítmény, majd aztán karrierje hátralevő része szomorú küzdelem lesz már csak a sérülésekkel, a túlsúllyal, az ivással és a drogokkal. Roberts 1993 novemberében elszakítja az Achilles-inát az egyik lábában, 1994 szeptemberében pedig a másik lábában. Közel két évet hagy ki teljesen, majd visszatérése után is tovább küzd a súlyával és a függőségekkel. A Clippers 1997-ben a Minnesotához cseréli, ott produkál még egy elfogadható szezont cserecenterként, majd jut neki még pár alapszakasz-meccs a Houstonnál (milyen ironikus), és a Philadelphiánál, mielőtt 1999 novemberében két évre kitiltanák a ligából, mert vérében amfetamin-származékokat találnak. 2000 nyarán kokain birtoklása miatt öt év próbaidőt kap, majd több nő is elmaradt gyerektartás miatt perli be. Nem csoda, hogy Roberts eltiltása leteltét követően sem tér vissza soha többé az NBA-be. 

Nem tudni, a Clippers vezetősége mivel vette rá huszonöt évvel ezelőtt Stanley Robertst arra, hogy mégis hajlandó legyen náluk játszani. Akármi is volt a Clippersnél a Roberts meggyőzésére alkalmazott taktika, a Houston Rockets háza táján, így huszonöt év távlatából minden bizonnyal fenemód hálásak azért, hogy bejött.

100 éve született Red Auerbach

Kereken száz éve, 1917. szeptember 20-án látta meg a napvilágot egy szegény brooklyni zsidó család sarjaként Arnold "Red" Auerbach, az NBA egyik "keresztapja", a ligatörténet tán legnagyobb hatású olyan egyénisége, aki sohasem volt játékos az NBA-ben.

Se szeri, se száma az Auerbach hosszú élete során vele kapcsolatban született történeteknek, anekdotáknak, illetve az általa végrehajtott, az NBA-történelem menetét befolyásoló csapatépítési húzásoknak, melyek közül számtalan már e blog rövid fennállása alatt is említésre került. Ezekből válogatunk most Auerbach 100. születésnapja alkalmából.

Nem a Celtics volt az első csapat, amelyet döntőbe vezetett. Bár Auerbach neve egyszer és mindenkorra összeforrott a Boston Celticsszel, nem a Kelták volt az első franchise, amelynél edzőként sikereket ért el. A fiatal, 31 éves Red 1949-ben a Washington Capitols vezetőedzőjeként jutott el először az NBA jogelődjeként számon tartott BAA nagydöntőjébe, melyet csapata elveszített George Mikan és a Minneapolis Lakers ellen. Auerbach legjobb játékosai az öt évvel később megszűnő Capitols mezében "Bones" McKinney, Bob Feerick és Fred Scolari voltak.

Nem rajongott kezdetben Bob Cousy-ért. Bob Cousy, az ötvenes évtized legjobb irányítója igazi varázsló volt a pályán, ráadásul NBA-karrierjét megelőzően a Boston közeli Holy Cross egyetem sztárjaként tartották számon. Ennek ellenére 1950-ben a frissen Bostonba érkezett Auerbach kezdetben nem akarta csapata soraiban látni a trükkös hátvédet, akinek látványos játékát haszontalannak, feleslegesen kockázatvállalónak vélte, és nagy megrökönyödést kiváltva nem Cousy-t választotta ki az 1950-es NBA-drafton. Cousy aztán kacskaringós úton mégis a Celticsnél kötött ki (nem volt hajlandó pályára lépni az őt ledraftoló Tri-Cities Blackhawks mezében, akik így a Chicago Stagshez cserélték, de a Stags rövidesen tönkrement, Cousy játékjogát pedig kisorsolták a többi NBA-csapat között - és a Celtics nyerte el), Auerbach pedig az idő előre haladtával annyira összebarátkozott vele, hogy a legenda szerint Cousy volt az egyetlen játékosa, aki eredeti keresztnevén, Arnoldnak szólíthatta.

Bob Cousy és Auerbach

Számtalan NBA-játékos gúnyneve ered tőle. Auerbach és a Boston Celtics 1957 és 1966 között tíz idény alatt kilenc bajnoki címet nyert, és ez idő alatt általánossá vált a Celtics győztes meccseinek végén a kispadon szivarra gyújtó Auerbach látványa, egyezményes jeleként annak, hogy az adott meccs kimenetele már nem fog változni, zsebben van a Celtics számára. A "victory cigar" (győzelmi szivar) intézménye később aztán megszemélyesítésen ment keresztül, és létrejött a "human victory cigar" (emberi győzelmi szivar) gúnynév, amelyet olyan szerény képességű játékosokra ragasztanak rá a mai napig, akiket csak egy már eldőlt meccs legvégén küldenek pályára csapataik. A leghíresebb "human victory cigar" talán a nyolcvanas évek esetlen, 226 centiméteres centere, Chuck Nevitt volt, de használták ilyen célra az ifjú Darko Milicicet is a kétezres évek közepének domináns Detroit Pistonsaiban.

Úttörő volt a "color barrier" lebontásában. Auerbach volt az első csapatvezető az NBA történetében, aki fekete játékost draftolt, amikor 1950-ben a Celtics szerződést adott Chuck Coopernek, és az ő vezetésével a Celtics volt az első NBA-csapat, amely csak afro-amerikai játékosokból álló kezdőötössel állt fel egy meccsen, 1964-ben (K.C. Jones, Sam Jones, Tom "Satch" Sanders, Willie Naulls, Bill Russell). Amikor Auerbach az 1965/66-os idény előtt bejelentette, hogy a szezon végén távozik a Celtics kispadjáról, Red volt játékosai közül a Celtics egy éve visszavonult korábbi hatodik emberét és mindenesét, Frank Ramsey-t akarta elsősorban követőjeként, de Ramsey akkor még nem akart belevágni az edzősködésbe. Auerbach ekkor egy másik bizalmasát, Tommy Heinsohnt kérte fel, de Heinsohn sem vállalta a feladatot, mondván, nem lenne képes irányítani a rendkívül önérzetes szupersztár centert, Bill Russellt. "Bill Russellt csak egyvalaki képes kontrollálni, Bill Russell" - mondta Rednek Heinsohn, és így a megoldás is megszületett: Bill Russell játékos-edzőként vette át a Celtics irányítását Auerbachtól 1966 nyarán, ezáltal ő lett a sporttörténelem első fekete vezetőedzője egy "major" amerikai sportligában.

Bill Russell, Auerbach és John Havlicek 1968-ban

Bill Russell még neki sem szólt arról, hogy befejezi. Bill Russell sohasem szerette a nyüzsgést, a legendás center játékoskorában pedig kifejezetten magánakvaló volt. Amikor Bob Cousy 1963-ban visszavonult, utolsó fellépésén álló ováció, telt ház, síró drukkerek egész hada köszöntötte a Boston Gardenben, és 1969-ben hasonló búcsúztatás jutott a szezon végi távozását előre bejelentő hátvédnek, Sam Jones-nak is. A játékos-edzőként a Celticsszel két bajnoki címet szerző Russell azonban csak ugyanezen idény végét követően, a maga szűkszavú módján jelentette be, hogy mind játékosként, mind edzőként abbahagyja. Auerbach ugyanakkor az 1969-es drafton már kihúzott egy hátvédet Jo Jo White személyében, Sam Jones pótlására, ha tudta volna, hogy Russell sem lesz már a csapatnál a következő szezonban, minden bizonnyal centert választott volna (persze White sem bizonyult hosszú távon rossz picknek, hiszen hétszeres All-Star, és az 1976-os nagydöntő MVP-je vált belőle).

Majdnem elhagyta Bostont a New York Knicks kedvéért. Mint minden hosszú távú kapcsolatban, úgy Auerbach és a Celtics viszonyában is voltak nehezebb időszakok, melyek közül a legmélyebb krízist az 1977/78-as szezonban kellett átélniük. A Boston tulajdonosa ekkoriban egy Irv Levin nevű dúsgazdag playboy volt, aki aranyláncaival és köldökig kigombolt ingjeivel elég gyorsan kivívta a régi vágású Auerbach ellenszenvét. Levin ráadásul mindenképpen Kaliforniában szeretett volna NBA-csapatot működtetni, így időről időre a Celtics elköltöztetésének gondolatát is felvetette, amivel természetesen újfent csak kiborította Auerbachot. A költözésre végül nem került sor, Irv Levin kaliforniai vágyálmai úgy teljesültek be, hogy a Celticset elcserélte (!) a Buffalo Braves tulajdonosával, John Y. Brownnal, és a Braves-t költöztette a kaliforniai San Diegóba, átnevezve őket San Diego Clippers névre. (Létezik ebből kifolyólag egy olyan vad teória is, hogy a ma Boston Celtics néven ismert franchise igazából az 1970-ben alapított Buffalo Braves jogutódja, a hatvanas-hetvenes években tizenhárom bajnoki címet nyerő Celtics "örököse" pedig a mai Los Angeles Clippers. De ennek fejtegetésébe inkább ne menjünk bele, mert vérezni kezd az orrom.) De John Y. Brown hatalomátvétele sem tette boldoggá az öreg Redet, Brown ugyanis rögvest érkezését követően nekivágott a csapat átalakításának, és Auerbach megkérdezése nélkül hajtott végre több játékoscserét is. Auerbach dühében komolyan fontolóra vette, hogy elfogadja a New York Knicks GM pozícióját, és a legenda szerint el is indult egy taxival a reptérre, hogy felszálljon az első New York-i járatra, de a taxis felismerte, és könyörögve kérte, ne hagyja el Bostont. Red ekkor jött rá, mennyit is jelent ő a bostoniaknak, így végül visszafordult, és maradt a Celticsnél (John Y. Brown egy évvel később eladta a franchise-t).

Auerbach és az újonc Larry Bird

Egy héten múlott, hogy Larry Bird a Celtics játékosa lett. Auerbach az 1978-as NBA-draft első körének hatodik pickjével az Indiana egyetem sztárját, Larry Birdöt választotta ki. Bird azonban úgy döntött, hogy csak a következő idénytől csatlakozik a Celticshez, mert be akarja fejezni tanulmányait az egyetemen (az akkori szabályok ezt lehetővé tették). Mindeközben pedig Bird menedzsmentje közölte Auerbach-hal a fiatal sztár fizetési igényét: hatszázötvenezer dollár évenként. Ez akkoriban csillagászati összegnek számított, az újonc Bird a Celtics legjobban fizetett játékosává lett volna általa. Auerbach persze ilyesmiről hallani sem akart, a pályatársai körében kifejezetten zsugorinak tartott Red elképzelni sem tudta, hogy egy újonc többet keressen például a veterán, korábban az MVP-címet is elnyerő Dave Cowensnél. Az egyezkedés Auerbach és Bird emberei között egészen a következő év májusáig tartott, szintén az akkori szabályok értelmében, ha Bird és a Celtics között nem születik egyezség a következő NBA-draft kezdetéig, a Celtics elveszíti Bird játékjogát, aki így visszakerül a szabadon kiválasztható játékosok közé. Auerbach végül kénytelen volt félretenni évtizedes elveit, és engedett a nyomásnak: egy héttel az 1979-es draft napját megelőzően Bird megkapta az igényelt fizetését, és a Celtics játékosa lett hivatalosan is.

A Golden State csúnya lehúzásával épített újabb bajnokcsapatot. A Celtics az 1980-as drafton az 1/1-es cetlit birtokolta egy korábbi játékoscserének köszönhetően, hiába nyertek 61 meccset az 1979/80-as alapszakaszban az újonc Birdnek köszönhetően. Auerbach számára ez tette lehetővé egész pályafutása talán legütősebb húzását: az 1/1-es draftjogot felajánlotta a Golden State Warriors részére az 1/3-asért, illetve a Warriors fiatal centeréért, Robert Parishért cserébe. Ahogy azt Auerbach nagyon jól tudta, a Golden State mindennél jobban szerette volna soraiban tudni az azévi draft legmagasabbra taksált játékosát, a center Joe Barry Carrollt, így még kapóra is jött nekik, hogy a Boston átveszi tőlük Parisht, hogy így csináljanak helyet a kezdőben a leendő 1/1-esnek. A GSW tehát elvitte Carrollt, a Boston pedig a harmadik pickkel Kevin McHale-t választotta ki. Így Auerbach egyetlen húzásával összeállt a legendás Bird, McHale, Parish hármas, akikkel meg is nyerte a Celtics az 1981-es bajnoki címet. Ami pedig Joe Barry Carrollt illeti, nos, nem lett őbelőle sem olyan rossz játékos, de sokat elárul megítéléséről, hogy a mai napig Joe Barely Cares (kb. "Nemtörődöm Joe") becenéven emlegetik.

Kevin McHale, Dennis Johnson, Red és Robert Parish

Még hatvan felett is bárkivel összeverekedett. Auerbach hirtelen haragú ember volt, ami nem csak abban merült ki, hogy mennydörgő hangon üvöltözött időnként játékosaival, néhanapján fizikailag is elégtételt vett maga vagy csapata vélt vagy valós sérelmeiért. 1957-ben például a nagydöntő harmadik meccse előtt a pálya közepén mosott be egy óriásit a St. Louis Hawks tulajdonosának, Ben Kernernek, amikor Kerner heves káromkodások közepette azzal vádolta meg, hogy babrált a Hawks csarnokában a gyűrűk magasságával (akkoriban valóban ilyesmin veszekedtek emberek az NBA-ben). 1983-ban pedig egy Philadelphia elleni előszezon-mérkőzés közepette verekedés alakult ki a pályán a Celtics és a Sixers játékosai között, miután a Philly-cserejátékos Marc Iavaroni nekiment Larry Birdnek. Ezt látva a 66 éves Auerbach a nézőtérről a pályára rohant, és nekiesett a Sixers-edző Billy Cunninghamnek, megtépte a zakóját, majd úgy kellett lefogni, nehogy megüsse a hegyomlásnyi philadelphiai centert, a nála jó harminc centivel magasabb Moses Malone-t is.

Len Bias lehetett volna utolsó nagy húzása. Hasonlóan az 1980-as esethez, Auerbach és a Celtics az 1986-os drafton az 1/2-es drafcetli boldog birtokosa volt, annak ellenére, hogy a Boston volt épp a bajnoki címvédő. Red még 1984-ben szerezte meg a Seattle SuperSonics 1986-os első körös pickjét Gerald Hendersonért cserébe, amellyel aztán a Maryland egyetem kiválóságát, az erőcsatár Len Biast húzta ki. Bias a korabeli beszámolók szerint tökéletesen illett volna a Celtics rendszerébe a korosodó Bird, McHale, Parish hármas mellé, az őstehetségnek tartott fiatal játékos garanciát jelenthetett volna arra, hogy a Celtics még hosszú évekig harcban marad a bajnoki címért. Bias azonban az 1986-os draft másnapján kokain-túladagolás következtében meghalt. Bias elvesztése nagyon megviselte az öregedő, ekkor már 69 éves Redet, és a Celtics sem heverte ki könnyedén: 1987-ben kikaptak a döntőben a Lakerstől, majd Auerbach élete hátralevő részében már nem jutottak többé el a fináléig.

Paul Pierce átveszi a "Red Auerbach-díjat" Auerbach-tól 2006-ban

Már nem érhette meg a Celtics tizenhetedik bajnoki győzelmét. Red Auerbach a 2006/2007-es NBA-szezon nyitányakor, 2006. október 28-án halt meg 89 éves korában. Bár élete végéig aktív maradt, a kilencvenes évektől kezdve egyre kevésbé vette ki a részét a Celtics irányításával összefüggő mindennapi teendőkből, a GM pozícióját már 1984-ben leadta, és élete végéig különböző reprezentatív funkciókat töltött inkább csak be (elnök, alelnök, igazgató, stb.). Még megérte, hogy Phil Jackson 2002-ben beállítsa a vezetőedzőként szerzett legtöbb bajnoki aranygyűrű (kilenc) általa tartott rekordját (nem örült neki), de azt már sajnos nem, hogy a Celtics Paul Pierce, Kevin Garnett és Ray Allen modernkori "nagy hármasa" vezetésével 2008-ban visszakapaszkodjon a liga csúcsára, 22 évvel a franchise legutolsó, 1986-os bajnoki címét követően.

Balról: Bob Cousy, Larry Bird, Auerbach, Tommy Heinsohn és John Havlicek, 1992-ben

1978: A két underdog nagy csatája

Hiába dominálta az 1977/78-as NBA-alapszakaszt az előző idény két döntőse, a Portland TrailBlazers és a Philadelphia 76ers, ismét egy új győztest avathatott a liga: a Washington Bullets nyerte meg a bajnokságot, 4-3-ra felülmúlva a Seattle SuperSonics csapatát egy fordulatos fináléban.

A Portland TrailBlazers ott folytatta 1977/78-ban, ahol az előző nagydöntő végén abbahagyta: a címvédő ellenállhatatlan játékot mutatott be, első 60 alapszakasz-meccséből 50-szer győztesen hagyta el a pályát. Bill Walton, a Blazers centere azonban a hatvanadik mérkőzés után fájdalomra kezdett panaszkodni már korábban is sokszor sérült bal lábfejében, és a Blazers elveszítette őt az alapszakasz hátralévő részére. Ugyan Walton nélkül csak egy 8-14-es mutatót sikerült összehozniuk a maradék 22 meccsen, így is a liga legjobb mérlegével zárt a Portland (58-24), ráadásul a Blazers orvosai úgy-ahogy összedrótozták Waltont, hogy a rájátszásra visszatérhessen (a center úgy is megkapta az 1977/78-as MVP-díjat, hogy csak 58 alapszakasz-meccsen tudott pályára lépni).

Keleten Julius Erving és a Philadelphia 76ers 55 mérkőzést nyert, ezzel az élen végeztek, mögöttük a liga pontkirálya, George Gervin vezette San Antonio Spurs zárt 52 sikerrel, a harmadik helyet pedig egy harmatos mérleggel (44-38) a Washington Bullets szerezte meg. A két évvel ezelőtti bajnok Boston Celtics nem jutott be a rájátszásba John Havlicek utolsó szezonjában, bár Hondo 38 évesen is magas színvonalú játékot produkált, két fő társa közül Dave Cowens már javarészt elveszítette a motivációját a kosárlabdát illetően, Jo Jo White pedig sérülés miatt robbant le. A New York, a Cleveland és az Atlanta egészítette még ki a keleti playoff mezőnyét.

A Portland mögött tülekedő nyugati csapatok közül a liga leglátványosabban játszó együttese, a David Thompson és Dan Issel vezette Denver, a két évvel korábban döntőt veszítő, ezúttal pedig már az Év Újoncává választott Walter Davis repítette Phoenix, valamint a feltörekvő Seattle esélyei nőttek meg leginkább a fináléba jutásra Walton sérülésével. A Kareem Abdul-Jabbar féle Los Angeles Lakersnek nem volt túl jó szezonja, az ötszörös MVP Kareem a szezon legelején eltörte a kezét, ennek, illetve az 1977. december 9-i Rudy Tomjanovich-Kermit Washington incidensnek az utóhatásait is egész szezonban érezte a gárda, akik 45 győzelmükkel csak az ötödik kiemelést szerezték meg.

A Seattle ki is ütötte a playoff első körében a Lakerst, így ők csaphattak össze a küzdelmekbe a második körben bekapcsolódó címvédő Portlanddel. Walton valóban visszatért – ám mindössze két mérkőzésen tudott pályára lépni a sorozatban, mivel rásérült a műtött lábára (mint később kiderült, ezek voltak Walton utolsó meccsei a Blazers mezében). A Sonics kihasználta a center kidőlését, és 4-2-vel kiejtette a címvédőt, majd a főcsoportdöntőben az esélyesebbnek tartott Denvert is felülmúlták, szintén 4-2 arányban. Az 1967-ben alapított Sonics története első nagydöntőjébe jutott be, ahol, hiába zárták az alapszakaszt mindössze 47 győzelemmel, így is pályaelőnyből vághattak neki a sorozatnak, bízva abban, hogy hátvédpárosuk (a „Varázsló” becenevű ördöngös irányító, Gus Williams és a korszak egyik legjobb „two-way” hátvédje, a fiatal Dennis Johnson) és magasembereik (az atletikus Marvin Webster és a finom kezű, de kiválóan védekező Jack Sikma) lendülete tovább tart.

Keleten a Sonicshoz hasonló ívet írt le a Bullets által befutott pálya: miután kiverték az első körben az Atlantát, pályahátrányból búcsúztatták George Gervint és az esélyesebbnek tartott San Antoniót (4-2), majd a főcsoportdöntőben még nagyobb meglepetésre legyőzték „Dr. J” , azaz Erving csapatát, a Sixerst is (ugyancsak 4-2). A szupersztár Erving az egész sorozatban szenvedett a Bullets fojtogató védekezésével szemben, és nem tudott önmaga lenni, így aztán 1971 és 1975 után története harmadik nagydöntőjét játszhatta a washingtoni alakulat (az első alkalommal, 1971-ben még Baltimore-ban működött a franchise), akik eddig egyik fellépésük alkalmával sem tudtak meccset nyerni a fináléban. A Bullets gerincét továbbra is az Elvin Hayes-Wes Unseld magasember-páros képezte, fontos változás volt viszont 1975-höz képest a korábban a Milwaukee-val bajnok kiscsatár, a sokoldalú Bobby Dandridge érkezése, valamint paradox módon a háromszoros All-Star hátvéd, Phil Chenier sérülése. Chenier, aki egyébként Hayes mellett a Bullets fő pontfelelősének számított, még 1978 januárjában dőlt ki egész szezonra, a helyére a kezdőcsapatba kerülő fiatal Kevin Grevey, és a sérülés miatt leigazolt veterán Charles Johnson igen fontos szerepet játszottak a Bullets playoff-menetelésében.

Wes Unseld (41) és Elvin Hayes (11)

Még egy érdekes adalék: 1958 óta először, illetve a 82 meccses alapszakasz bevezetése óta máig egyetlen alkalommal fordult elő, hogy két olyan csapat jutott az NBA nagydöntőjébe, amelyek egyike sem érte el az alapszakaszban az 50 győzelmet. A furcsa párosítást látva sem az NBA-követő közönség, sem a liga vezetősége nem csapkodta a térdét örömében, hiszen sem az egy évvel korábban varázslatos játékával óriási hangulatot csináló Blazers, sem valamelyik látványos egykori ABA-sztár csapata (Philadelphia, Denver, San Antonio), sem valamelyik „tradicionális” nagycsapat (Boston, LA Lakers, New York) nem volt ott a nagydöntőben – amely ennek ellenére azért élvezetes kosárlabdát hozott.

A Seattle-ben rendezett első meccsen Grevey és Hayes vezetésével az idegenben játszó Bullets komoly előnyre tett szert, már 19 ponttal is vezettek, amikor érkezett Freddie „Downtown” Brown, a Sonics távolidobás-specialistája, aki tizenhat pontot szórt a mérkőzés utolsó kilenc percében, ennek köszönhetően a Sonics fordított és győzött (106-102, 1-0). Ismétcsak szervezési gondok miatt a párharc második meccsét már Washingtonban rendezték, ahol Bobby Dandridge állt a hazaiak élére, 34 ponttal a mezőny legjobbja volt, a Bullets pedig kiegyenlített (106-98, 1-1). Dennis Johnson, a Sonics hátvédje hét dobást blokkolt a harmadik meccsen, az addig nagyon élő Grevey-t pedig egyetlen sikeres mezőnykísérleten tartotta, és ezzel a Sonics kicsikart egy 93-92-es idegenbeli győzelmet, visszavéve a vezetést (2-1), igaz, a negyedik negyed legvégén kétszer is eladták a labdát, ám a washingtoni oldalon Dandridge győztesnek szánt dobása célt tévesztett.

A negyedik találkozó volt a legkiélezettebb a sorozatban. A csapatok visszatértek Seattle-be, és az ismét nagyot játszó Dennis Johnson vezetésével a Sonics uralta is az összecsapást, de a negyedik negyedben csúnyán bordán könyökölték, és ápolni kellett. Johnson távollétében a Bullets ledolgozta hátrányát, majd vezetést is átvette, de miután „DJ” visszatért, a Sonicsnak sikerült hosszabbításra mentenie a csatát. A ráadásban aztán a washingtoni kispadról beszálló Charles Johnson kosaraira már nem maradt válasza a Sonicsnak, hiába zárt Dennis Johnson 33 ponttal, hét lepattanóval és három blokkal, végül a Bullets nyert (120-116, 2-2). Az ötödik találkozón DJ és Freddie „Downtown” Brown ismételt pontzuhatagának köszönhetően javított otthon a Sonics (98-94, 3-2), de a hatodik összecsapáson óriási pofonba szaladtak bele Washingtonban: a Bullets döntőbeli rekordot jelentő 35 ponttal nyerte meg a meccset (117-82) a dupla-duplázó Hayes és a szokatlan szerepkörben, hátvédként játszva mismatch-problémákat okozó Dandridge vezérletével (3-3).

Bob Dandridge (10) támadásban

A mindent eldöntő, Seattle-ben rendezett hetedik meccsen a sorozatban addig sziporkázó Dennis Johnson csődöt mondott: tizennégy dobásából egy sem talált célba. Ugyan Marvin Webster és Jack Sikma magasemberek 27, illetve 21 ponttal megtették a magukét, és a Sonics a negyedik negyed legvégén két pontra vissza tudott kúszni, a végjátékban az amúgy 55%-os büntetődobó Wes Unseld két egypontosával, valamint Dandridge zsákolásával a Bullets 105-99-re nyert, és ezzel 4-3-ra megfordította és megnyerte a nagydöntőt. Ez volt a washingtoni franchise történetének első és mindmáig egyetlen bajnoki címe, egyúttal az utolsó alkalom a 2016-os Golden State-Cleveland döntőt megelőzően, amikor az idegenbeli csapat a hetedik mérkőzést megnyerve hódította el a bajnoki címet. A sorozat Legértékesebb Játékosának a Bullets szellemi vezérét, a kiemelkedő statisztikai mutatókat ugyan ezúttal sem, de kőkemény palánk alatti védekezést azért bemutató Wes Unseldet választották meg.

Akinek szimpatikussá vált a Bullets vagy a Sonics gárdája, nem kell sokat várnia, hogy ismét találkozhasson velük: a következő idényben, 1979-ben ismét Seattle-Washington nagydöntőt rendeztek az NBA-ben.

Hátsó sor: John Lally segédedző, Kevin Grevey, Greg Ballard, Elvin Hayes, Wes Unseld, Mitch Kupchak, Joe Pace, Bobby Dandridge, David Osnos társtulajdonos.
Elülső sor: Bernie Bickerstaff segédedző, Larry Wright, Charles Johnson, Dick Motta vezetőedző, Abe Pollin tulajdonos, Bob Ferry GM, Tom Henderson, Phil Walker, Jerry Sachs alelnök.

Greg Ballard. Újoncként vált fontos komponensévé a Bullets 1978-as bajnokcsapatának a támadásban és védekezésben is igen hasznos kiscsatár, Ballard, aki azután még hosszú évekig, egészen 1985-ig a washingtoniak játékosa maradt. Legerőteljesebb idényét 1981/82-ben produkálta, karriercsúcsot jelentő 18.8 pontot és 8 lepattanót átlagolva mérkőzésenként. Később játszott a Golden State-ben, a Seattle-ben és Olaszországban is, 1989-ben vonult vissza, pályafutása során közel 10 ezer pontot és 5 ezer lepattanót gyűjtve. Edzősködött Európában, majd az Atlantánál volt játékos-megfigyelő és segédedző közel egy évtizedig, de dolgozott játékos-megfigyelőként a Wizardsnál, illetve a Minnesotánál és a Dallasnál is. 61 évesen hunyt el 2016 novemberében.

Phil Chenier. Kulcsfigurájává vált az 1978-as bajnoki menetelésnek Chenier, de minden bizonnyal nem úgy, ahogyan azt ő szerette volna. A Bullets még Baltimore-ban draftolta 1971-ben a ponterős hátvédet, aki pár év alatt a csapat legjobb dobói és a szurkolók kedvencei közé emelkedett. Chenier 1973 és 1977 között rendre 20-22 pont körüli szezonátlagokat produkált, 1974-ben, 1975-ben és 1977-ben is képviselte az All-Star meccsen a Bulletst, az 1975-ben döntőt játszó Washingtonnak ő volt Elvin Hayes mögött a második legjobb pontszerzője (21.8). 1978 januárjában aztán súlyosan megsérült Chenier háta, a szezon hátralevő részére kidőlt, így csak a kispadról nézhette végig csapata bajnoki címig tartó menetelését. Ugyan a következő idényben visszatért, már nem volt képes a sérülése előtti szinten teljesíteni, kiegészítő emberré lett, és a Bullets 1979 decemberében meg is vált tőle. Chenier az Indiana Pacersnél és a Golden State-nél próbálkozott megragadni a ligában, sikertelenül, miután a Warriors is megvált tőle 1981 februárjában, visszavonult. Bár NBA-pályafutása szomorú véget ért sajnálatos sérülése miatt, Chenier a mai napig intézmény a washingtoni franchise háza táján, hiszen a nyolcvanas évektől kezdve egészen a legutóbbi szezonig, több mint harminc éven keresztül volt a Bullets/Wizards meccseinek tévés szakkomentátora a CSN csatornánál. A Wizards épp a héten jelentette be, hogy visszavonultatja Chenier 45-ös mezszámát.

Bobby Dandridge. Bár a csapaton belül Elvin Hayesnek volt a legjobb statisztikái, a legnagyobb tisztelet pedig Wes Unseldet övezte, az 1978-as rájátszásban szintet lépő Bullets és a korábbi évek rendre elbukó verziói között a legnagyobb különbséget minden bizonnyal Bob Dandridge jelentette. „Bobby D”, a Milwaukee Bucks 1971-es bajnokcsapatának tagja 1977 nyarán szabadügynökként érkezett Washingtonba. Bár mára meglehetősen elfeledett a neve, kortársai körében nagy tisztelet övezi a négyszeres All-Start, aki a hetvenes évtized legsokoldalúbb kiscsatára volt, és az alapszakaszban nyújtott kiváló teljesítményre rendre rá tudott tenni még egy lapáttal a rájátszásban. 1978-ban például 19 pontot, 6 lepattanót és 4 gólpasszt átlagolt 75 meccsen, a playoffban ugyanezek a számai 21, 6.5 és 4. 1978/79-ben ha lehet, még kiválóbb idénye volt, ekkor szerepelt utolsó All-Star meccsén, illetve került be karrierje egyetlen All-NBA (első) és All-Defensive (második) csapatába, miközben a Bullets újabb döntőig tartó menetelése során 23 pontot, 7.5 lepattanót és 5.5 gólpasszt átlagolt mérkőzésenként a playoffban, számos meccsnyerő kosarat elsüllyesztve. Ezt követő három szezonját sajnos azonban sérülések nehezítették el, 45, 23, illetve 11 alapszakasz-meccsen tudott csak pályára lépni, utolsó idényére visszatért a Milwaukee Buckshoz, innen vonult vissza 1982-ben. Bár senki sem dobott nála több pontot nagydöntőben az 1970-es években (1971, 1974, 1978 és 1979 fináléiban összesen 450-ig jutott), Hall of Fame-meghívója valószínűleg elkallódott a postán, beiktatása a mai napig várat magára.

Kevin Grevey. Phil Chenier sajnálatos sérülése nyitotta meg az utat a harmadéves kettes-hármas swingman, Grevey előtt a Bullets kezdőcsapatába, és ő remekül élt a lehetőséggel: 1978-as "breakout" szezonja során Grevey 15.5 pontot dobott meccsenként, amellyel ugyan nem tudta teljes mértékben pótolni Chenier kieső kosarainak számát, de nála lényegesen jobb védőként így is kulcsfigurájává vált a bajnoki menetelésnek. Grevey volt a kezdő kettese az 1979-ben döntőt játszó Bulletsnek is, hasonlóan megsüvegelendő teljesítményt nyújtva, de újabb szintet lépni már nem tudott a játéka. 1983-ban, egy sérülések által elgyötört szezon után távozott Washingtonból, karrierjét 1985-ben a Milwaukee Bucks csereembereként fejezte be. Visszavonulása után egy népszerű éttermet, valamint egy fagyasztott joghurtot gyártó és forgalmazó céget működtetett, népszerű éttermét sajnos azonban tavaly decemberben pénzügyi okokból be kellett zárnia.

Elvin Hayes. Pusztán statisztikai mutatói alapján Hayes helyet követel magának minden idők legjobb NBA-játékosai között: 16 szezont töltött a ligában, ez idő alatt 1303 mérkőzésen több mint 27 ezer pontot és 16 ezer lepattanót jegyzett, miközben – szándékoltan – kereken 50 ezer percet töltött a pályán, és egész karrierje során mindössze 9 mérkőzést hagyott ki! Pályafutása első tizenkét idényében minden egyes alkalommal ott volt az All-Star meccsen, ő volt a liga pontkirálya 1969-ben, hat All-NBA (négy első, két második) és két All-Defensive (második) csapatba válogatták be. Azonban Hayes pályáját végigkísérte az a negatív megítélés irányába, miszerint igazán fontos mérkőzéseken nem tud csapata élére állni és teljesíteni. Az 1975-ös, Warriors ellen elveszített nagydöntőben emlékezetesen nagyot betlizett, de hiába nyert a Bullets 1978-ban, a sorsdöntő hetedik mérkőzésen például Hayes csak tizenkét pontot szerzett, a negyedik negyedben egyet sem, ráadásul tíz perccel a meccs vége előtt kipontozódott. Kritikusainak ugyanakkor egyből megüzente a lefújást követően a magáról gyakran egyes szám harmadik személyben beszélő Hayes: „Bármit is mondanak rólam, most már azt is hozzá kell tenniük, hogy „E” a bajnok. „E” megnyerte a gyűrűt.”  Igen, Hayes szerette önmagát csak „E” vagy „Big E” néven emlegetni. Hayes 1981-ben visszatért a Bulletstől első csapatához, a Houston Rocketshez, innen vonult vissza 1984-ben, 38 éves korában. 1990 óta a Hall of Fame tagja. Jelenleg is Houstonban él, ahol még hetven fölött járva is tartalékos állományú rendőrtiszt.

Tom Henderson. Az 1977 januárjában az Atlantától érkező Henderson volt a kezdő irányítója az 1978-ban bajnok és 1979-ben döntőt veszítő Bulletsnek. Henderson, a meglehetősen jól védekező, de nem kiemelkedően látványos egyes 1979-ben aztán távozott is Washingtonból, 1983-ig tartó karrierje hátralevő részét a Houston Rockets cserehátvédjeként töltötte el, 1981-ben harmadik alkalommal is eljutva az NBA-döntőbe (a Rockets elveszítette azt a finálét a Bostonnal szemben). Még NBA-karrierjét megelőzően Henderson tagja volt az 1972-es müncheni olimpián szereplő amerikai válogatottnak, amely emlékezetesen botrányos körülmények között veszítette el az olimpiai döntőt a szovjetek ellen. Henderson, akárcsak a csapat összes többi tagja, nem volt hajlandó elfogadni az ezüstérmet a minden bizonnyal csúnyán elcsalt mérkőzés után.

Charles Johnson. Az 1975-ös bajnok Golden State kispadjának "instant offense" játékosát, Johnsont a Warriors 1978 januárjában kitette keretéből, és még ugyanabban a hónapban, Phil Chenier sérülése következtében leigazolta őt a Washington. A húzás mindkét félnek bejött: Johnson kulcsfontosságú csereembere lett egy újabb bajnokcsapatnak, a nagydöntőben a kispadról beszállva volt 14, 17 és 19 pontos mérkőzése is (a Bullets mindet megnyerte). Johnson NBA-pályafutása az 1979-ben elveszített fináléval fejeződött be, ezt követően főleg golfozással töltötte idejét, visszavonultan élt. 2007-ben, 58 évesen rákban halt meg.

Mitch Kupchak. Nem véletlenül ismerős a név, a Lakers idén nyáron menesztett GM-je játékosként három bajnoki címet is nyert, az elsőt a Bullets játékosaként. Kupchak centert és erőcsatárt is tudott játszani, a Washington 1976-ban az első körben draftolta, a bajnoki cím évében meccsenkénti 16 pontjával és 6 lepattanójával kiváló hatodik embere volt a Bulletsnek. 1981-ben igazolt a Lakershez (állítólag Magic Johnson kifejezett kérésére szerezték meg), ahol aztán egy súlyos térdsérülés miatt ugyan rengeteget kellett kihagynia, de további két bajnokcsapatnak volt legalábbis papíron tagja.

Joe Pace. A cserecenter két idényt töltött az NBA-ben 1976 és 1978 között, nem sok lehetőséget kapva Washingtonban a Hayes-Unseld páros mögött. 1978 nyarán a Boston Celtics igazolta le, de soha nem lépett pályára a Kelták mezében, több játéklehetőségre vágyva inkább elhagyta az NBA-t, játszott Olaszországban, Mexikóban, Argentínában, Venezuelában is. Argentínában súlyosan megsérült a háta, megműtötték, de a műtét rosszul sikerült, és Pace nem tudott többé kosárlabdázni. Az Államokba visszatérve elhatalmasodott felette drog- és alkoholfüggősége, a kilencvenes évek közepére hajléktalanná vált. 2008-ban, amikor épp Seattle-ben tengette az életét egy hajléktalanszállón, egy helyi újság cikke nyomán országos figyelmet kapott a sztorija, volt játékostársai, illetve akkori NBA-játékosok közül is sokat felajánlották Pace-nek segítségüket, végül sikerült neki szerezni egy lakást, ahová beköltözhetett az utcáról.

Wes Unseld. Az 1978-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa egészen különös, atipikus jelenség volt a kosárlabdapályán. Mindössze 201 centis magassággal játszott centert, atletikus képességek híján nem volt sem túl hasznos dobásblokkoló, sem kimagasló palánk alatti védő, támadójátéka pedig különösen 1974-ben elszenvedett súlyos térdsérülése után teljesen esetlegessé vált (1974 után mindössze egy szezonban átlagolt tíz pont felett meccsenként). Mindennek ellenére Unseld nagy szorgalommal szedte a lepattanókat (karrierátlaga 14.0 e téren), elzárásain szinte lehetetlen volt átjutni, támadásban pedig az ún. „outlet pass” volt a fő fegyvere: az általában lepattanó formájában megszerzett labdákat a saját palánkja alól hajította óramű pontossággal az ellenfél gyűrűje felé száguldó csapattársak kezébe, könnyű kosarak százait lehetővé téve ily módon. Mivel egyáltalán nem érdekelték saját statisztikái, önzetlen és kemény játéka miatt mindenki kedvelte és szeretett vele játszani, nem csoda, hogy egyből újoncévében, amikor 57 győzelemre vezette az akkor még Baltimore-ban működő Bulletst, megkapta az akkor még a játékostársak által megszavazott MVP-díjat (igaz, öt All-Star fellépésén kívül többé egyetlen egyéb egyéni elismerése sem volt, még egy All-NBA Second Team-tagsága sem). Unseld 1981-ben vonult vissza, 1988-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa egyikének választották. Visszavonulása után hosszú évekig volt a Bullets edzője (1987-1994) és GM-je (1996-2003), de egyik minőségében sem ért el olyan sikereket, mint játékosként. Szomorú update (2020.06.02.): Wes Unseld, a kiváló egykori center 2020. június 2-án, 74 éves korában elhunyt.

Phil Walker. A csere-dobóhátvédnek az 1977/78-as volt az egyetlen idénye az NBA-ben, a Bullets négy 1978-as playoff-párharca során minden sorozatban egyetlen meccsen került pályára. Később a Continental Basketball Association (CBA) több csapatában is megfordult.

Larry Wright. A csereirányító 9 pontot és 4 gólpasszt átlagolt mérkőzésenként mind az 1978-ban, mind az 1979-ben döntős Bullets színeiben. Wright 1976-tól 1981-ig játszott az NBA-ben, a Washingtonon kívül a Detroit Pistons játékosa volt még a ligában. Miután a Detroit 1981-ben kitette keretéből, Wright Olaszországba igazolt, ahol sikert sikerre halmozott, a Banco di Roma csapatával 1983-ban olasz bajnokságot nyert, 1984-ben pedig megnyerték a Bajnokcsapatok Európa-Kupáját (a mai Euroliga elődjét). A BEK-döntő legértékesebb játékosának és az év európai játékosának egyaránt Wrightot választották. 1988-ig játszott Olaszországban, majd egyetemi edző volt odahaza az USA-ban 2008-ig.

Vezetőedző: Dick Motta. "The opera isn't over 'til the fat lady sings" azaz kb. "Az operának addig nincs vége, amíg a kövér hölgy nem énekel" - egy San Antonio-i helyi újságban olvasta ezt a tételmondatot a Bullets vezetőedzője, Motta a Washington 1978-as playoff-menetelése közepette, és ezt tette meg csapata mottójának, kifejezésre juttatva, hogy a későbbi bajnokot szinte mindegyik rájátszásbeli párharca előtt esélytelennek minősítették, mégis győzni tudtak a Spurs, a Sixers és végül a Sonics ellen is. Motta, azon kevés NBA-edzők egyike, aki maga soha nem volt sem profi, sem középiskolai, sem egyetemi szinten játékos, 1968-ban kezdett a Chicago Bullsnál edzősködni, 1970 és 1974 között minden évben legalább 50 győzelmet aratott csapatával, 1971-ben az Év Edzője díjat is megkapta. A Washingtonnál érte el legnagyobb sikereit az 1978-as bajnoki cím és az 1979-es újabb nagydöntő formájában, majd 1980-ban elhagyta Washingtont, és őt nevezték ki az akkor megalakult Dallas Mavericks első vezetőedzőjévé. Motta pár év alatt ütőképes csapatot épített, ám miután 1987-ben egy 55 győzelmes alapszakaszt követően a Dallas a playoff első körében kiesett, lemondott. A manapság 86 éves veterán tréner a kilencvenes években hosszabb-rövidebb ideig ült a Sacramento (1990-91), ismét a Dallas (1994-96) és a Denver (1996-97) kispadján is, de túl sok sikert ebben az időszakban már nem könyvelhetett el.