Bill Walton: nagy gyötrelmek, nagy győzelmek

A Portland TrailBlazers története szorosan összefonódik magasan draftolt, franchise playernek szánt centerek kálváriájával, akiknek karrierjét idejekorán a sorozatos sérülések tették tönkre: a Michael Jordan előtt kihúzott Sam Bowie, vagy a Kevin Durant előtt elhozott Greg Oden esete a mai napig óriási buktaként él a Blazers-szurkolók emlékezetében. Bill Walton ugyanakkor hiába szerepelt kevesebb, mint 500 meccsen 13 éves karrierje alatt, elég volt neki egyetlen, relatíve egészségesen végigjátszott szezon, hogy a liga valaha volt legjobb centerei között emlegessék a nevét. Walton ma 64 éves.

Waltont egy szédületes egyetemi karrier (két NCAA-bajnoki cím az UCLA csapatával) után 1974-ben 1/1-esként draftolhatta a Portland. Hatalmas várakozás előzte meg bemutatkozását az NBA-ben, de első két idénye nem sikerült túl jól. Már ekkor rengeteg sérülés kínozta, és az egyetem óta lázadó hippiként is működő, radikalizmusba hajló politikai nézeteit gyakran hangoztató, az amerikai társadalmat, a kapitalizmust és magát az NBA-t is gyakran kritizáló center nehezen tudta elfogadtatni magát mind a csapattársakkal, mind a szurkolókkal, meg úgy általában nem szerette Portland városát sem (az addig egész életét a napfényes Kaliforniában leélő Walton erejét elmondása szerint elszívta az esős portlandi időjárás). Ám az 1976/77-es szezonra hirtelen minden összeállt, és ami 1977 tavaszán történt Portlandben, az örökre arany betűkkel íródott bele a város sporttörténetének nagykönyvébe.

A siker kulcsa az volt, hogy Walton többnyire egészséges tudott maradni egész idényben: 65 meccsen játszott, vezette a ligát lepattanózásban és dobásblokkolásban, passzolási képessége, játékintelligenciája, látása a pályán pedig olyan szintű volt, amilyen centeré még soha a liga történetében. Mind a csapat támadójátéka, mind védekezése körülötte szerveződött és rajta keresztül futott, a Blazers folyamatosan vált egyre jobbá és jobbá a szezon előrehaladtával, Walton mellett egy tehetséges fiatal irányító (Lionel Hollins), egy kőkemény magasember (Maurice Lucas) és szorgos-hasznos kiegészítő játékosok (Bobby Gross, Larry Steele, Dave Twardzik, Lloyd Neal) főszereplésével. A Portland története során először jutott a rájátszásba, ott legyőzték a Chicagót, a Denvert, majd a főcsoportdöntőben kisöpörték Kareem Abdul-Jabbar Lakersét, és bejutottak a nagydöntőbe. Ellenfelük a Julius Erving vezette, jóval esélyesebbnek tartott Philadelphia volt: a Sixers behúzta az első két meccset, de a Blazers ezután zsinórban négy mérkőzést nyerve megszerezte első (és mindmáig egyetlen) bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosának Waltont választották.

Sem a szurkolók, sem a játékosok, sem a korabeli szakírók nem gondolhatták, hogy a "Blazermania" ezzel csúcsra ért, és innen már csak lefelé vezet az út: a Portland ellenállhatatlan játéka egy ligát éveken keresztül domináló dinasztia képét vetítette előre. Ennek megfelelően a következő, 1977/78-as szezon első 60 meccséből 50-et megnyert a Blazers, a 60. meccs után azonban Walton fájdalomra kezdett panaszkodni a lábában. Megvizsgálták, majd megműtötték, de a fájdalom nem múlt el, az alapszakasz hátralevő részét kihagyta a center, de így is megválasztották az 1977/78-as szezon legértékesebb játékosává. A rájátszásra visszatért, korántsem egészségesen, és a Seattle elleni párharc második meccsén eltörte a lábát. Walton nélkül a címvédő Portland kiesett, Walton pedig 1978 nyarán megdöbbentő bejelentést tett: azzal vádolta meg a Blazers orvosait, hogy eredeti sérülését félrediagnosztizálták és félrekezelték, a portlandi vezetőket pedig azzal, hogy sérülten is erőltették a játékát a playoffban, ami végül a lábtörését eredményezte, emiatt kérte, hogy a Portland cserélje el őt. A Blazers a kérésnek nem tett eleget, és Walton részben tiltakozásból, részben törött lába miatt a teljes 1978/79-es szezont kihagyta, majd 1979 nyarán, miután lejárt a szerződése a Portlandnél, szabadügynökként szülővárosának csapatához, a San Diego Clippershez igazolt.

Nem lett a helyzete sokkal jobb San Diegóban sem: mindössze 14 meccsen játszott 1979/80-ban, majd két teljes idényt kihagyott, miközben újabb operáció-sorozaton esett át a lába (közben több mint 5 millió dollárra perelte a Blazers orvosát, Dr. Robert Cookot és a csapat erőnléti edzőjét, Ron Culpot a Portlandben vele történtek miatt, végül megegyezéssel zárult a per, de az eredetileg kért összeg töredékét kapta csak meg ennek eredményeként Walton). Lábának állapota 1982-től kezdett némiképp javulni, vissza tudott térni a Clippershez, de már korántsem volt olyan domináns a játéka, mint anno Portlandben, és csapata a rájátszásba sem tudott bekerülni. 1985 nyarán aztán ismét szabadügynök lett, és felajánlotta a szolgálatait a liga két legjobbjának, a Los Angeles Lakersnek és a Boston Celticsnek. Red Auerbach, a Celtics elnöke Larry Bird egyetértésével kapva kapott az alkalmon, és szerződtette Waltont, aki, ha csak egyetlen szezon erejéig is, és egy merőben új szerepben, de újra régi fényében tudott tündökölni az 1985/86-os idényben.

A Boston ugyanis hatodik emberként, Robert Parish és Kevin McHale cseréjeként használta az öregedő centert, aki sosem volt még ilyen egészséges, 80 meccsen pályára tudott lépni a szezon során. A Boston 67 mérkőzést nyert az alapszakaszban, Walton pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját. A Celtics gépezete a rájátszásban is kiválóan működött, megnyerték a bajnokságot, Walton 9 év pokoljárás után ért újra a csúcsra. Még a következő idényben is játszott 10 meccset az alapszakaszban, és 12 meccset a playoffban a Celticsnél, de aztán többé már nem tudott pályára lépni az NBA-ben. Már 1993-ban beiktatták a Hall of Fame-be, 1997-ben pedig ő is egyike volt a liga valaha volt 50 legjobbja közé beválasztott játékosoknak. Fia, Luke Walton jelenleg a Los Angeles Lakers edzője (Walton volt csapattársa és akkori legjobb barátja, Maurice Lucas beceneve nyomán nevezte el őt Luke-nak).