1972: A rekordhalmozó Lakers végre megtöri az átkot

Alapszakasz-rekordok sorozatát döntötte meg 1971/72-ben, hogy aztán végre a rájátszásban se találjon legyőzőre a Los Angeles Lakers: az aranysárga-lila franchise sorozatban nyolc elveszített nagydöntőt követően nyerni tudott, és fennállása hatodik, Los Angelesbe költözése óta pedig az első bajnoki címét szerezte meg.

A Los Angeles Lakers az 1961 és 1970 közötti tíz év során hét NBA-nagydöntőbe jutott be, és mind a hét alkalommal vereséget szenvedett. Elgin Baylor és Jerry West együtt öt alkalommal buktak el a fináléban a Boston Celtics ellen, azután pedig hiába érkezett a Lakershez a legendás Wilt Chamberlain, 1969-ben vele együtt is veszítettek a Boston ellen, majd Bill Russell visszavonulását és a Celtics-dinasztia lehanyatlását sem tudták kihasználni, az 1970-es döntőben a New York Knickstől kaptak ki. Egy évvel később, 1971-ben a sérült Baylor és West nélkül a Lakers nem tudta útját állni az ifjú szupersztár, Lew Alcindor vezette Milwaukee Bucksnak a rájátszásban, és olybá tűnhetett, a „championship window” végleg bezárult a számukra. Ekkor nevezték ki a csapat élére Bill Sharmant, a korábbi Celtics-hátvédet. Ha valaki, akkor az újonnan érkezett vezetőedző tudta, hogyan kell bajnokságot nyerni, hiszen a Bostonnal játékosként négyszer sikerült ez neki, edzőként 1962-ben az ABL nevezetű kérészéletű ligában, 1971-ben pedig az ABA-ben is a végső sikerig vezette csapatát.

Az 1971/72-es alapszakasz kezdetén ugyanakkor Wilt Chamberlain 35, Jerry West 33 éves volt, Elgin Baylor, a „nagy hármas” harmadik tagja és egyben a Lakers legrégebb óta alkalmazott játékosa (Baylor még a Minneapolis Lakersnél kezdte pályafutását, és már az 1959-es – természetesen elveszített – nagydöntőben is ott volt a pályán) pedig már 36. Baylor egy idénnyel korábban mindössze két mérkőzésen tudott pályára lépni egész szezonban sérülés miatt, és ugyan megpróbálkozott a visszatéréssel, de térdei már nem voltak játékra alkalmasak – 1971 októberében, kilenc alapszakasz-szereplést követően a hatvanas évek egyik legmeghatározóbb játékosa bejelentette visszavonulását.

A "Superteam" téma nem újdonság az NBA-ben, már a hetvenes évek elején is napirenden volt

A Lakers pedig megtáltosodott. Aznap este, amikor Baylor végleg kiszállt, a Lakers egy máig fennálló ligarekordot jelentő, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozat első sikerét aratta, és többé vissza sem nézett. Az aranysárga-lilák 69-13-as mérleggel zárták az alapszakaszt, szintén új NBA-csúcsot felállítva, miközben Wilt Chamberlain lepattanózásban, Jerry West gólpasszok terén vezette a ligát, Gail Goodrich, a Lakershez 1970-ben a Phoenix Sunstól visszatérő dobóhátvéd 25.9 pontos átlagával a Los Angeles legjobb dobójának bizonyult, Bill Sharmant pedig természetesen az Év Edzőjének választották. A bámulatos alapszakasz megvalósításában fontos szerepe volt továbbá a kiválóan védekező és lepattanózó magasembernek, Harold „Happy” Hairstonnak, a kezdőötösben Baylor helyét átvevő ponterős kiscsatárnak, Jim McMilliannek, valamint a kispadról érkező pontszórónak, Flynn Robinsonnak is.

A bombasztikus alapszakaszt követően viszont ott volt aztán még a rájátszás, oly sok szomorú és frusztráló bukás terepe a Lakers számára. Chamberlainék az első körben kisöpörték a Chicago Bullst, de a nyugati főcsoportdöntő első meccsén egyből felsejlett a sok-sok rossz emlék, amikor hazai pályán 21 ponttal elbuktak a címvédő Milwaukee Bucks ellen. A Bucks 63 győzelemmel zárta az alapszakaszt a Lakers mögött, és Chamberlainnél 11 évvel fiatalabb szupersztár centere, Kareem Abdul-Jabbar révén (aki zsinórban második alapszakasz MVP-címét kapta meg 1972-ben) jó esélyük mutatkozott pályahátrányból is behúzni a párharcot. Az öreg Wilt aztán megemberelte magát, egykori nemezise, Bill Russell mintájára a palánk alatti „defensive anchor” szerepét felvéve sikeresen lépett fel Abdul-Jabbar ellen, végül a Lakers fordított, 4-2-re megnyerte a nyugati finálét és bejutott a nagydöntőbe.

Ki tudja, milyen véget ér a Lakers nagy menetelése, ha a döntőt ismét a Boston Celtics ellen kell játszaniuk, ugyanis az esély megvolt erre az alapszakasz alapján. A Keleti Konferencia élén a Celtics végzett 56 győzelemmel, a Russell-érából megmaradt veterán szupersztár, John Havlicek, a dobóhátvéd Jo Jo White és a center Dave Cowens vezetésével. Ebből az „új” Celticsből viszont még hiányzott a Russell-féle csapatok playoff-tapasztalata és kíméletlensége, így a két évvel korábbi bajnok New York Knicks 4-1 arányban felülmúlta őket a keleti fináléban. A Knicks, amely 48 alapszakasz-győzelemmel masírozott be a nagydöntőbe, az idény előtt a hatékony pontszerző és lepattanózó magasembert, Jerry Lucast, a szezon közben pedig nagy ellenlábasa, az egy évvel korábbi finalista Baltimore Bullets kiváló hátvédjét, Earl „The Pearl” Monroe-t szerezte meg, így két újabb All-Star játékossal kiegészülve készülhetett a Lakers elleni újabb összecsapásra. Nélkülözniük kellett ugyanakkor az 1970-es döntő legnagyobb hősét, a center Willis Reedet, aki sérülés miatt egész évben csak 11 mérkőzésen tudott pályára lépni.

Ugyanúgy kezdődött a döntő a Lakers számára, mint az azt megelőző, Milwaukee elleni párharc: hazai vereséggel. Szinte senkit nem tudtak tartani az ihletett formában játszó Knicksből, a Reed helyén játszó, távolról is kiválóan célzó Jerry Lucas 26 pontot szórt, a kiscsatár Bill Bradley 12 rádobásából 11-et értékesített, az irányító Walt Frazier tripla-duplát ért el, az erőcsatár Dave DeBusschere pedig dupla-duplával, és a szokásos, Chamberlain elleni hatékony védekezésével jelentkezett. 114-92 arányú győzelmével a New York 1-0-s vezetésre tett szert, de a második találkozón fordult a kocka, DeBusschere ugyanis bordasérülést szenvedett, és kiállni kényszerült. Legjobb palánk alatti védője nélkül a Knicks nem tudta megállítani Chamberlaint, aki 24 lepattanót szedett le, miközben a sorozatot szörnyű dobóformában kezdő Jerry West és Gail Goodrich közül az előbbi a gólpasszok terén, utóbbi a pontszerzésben jeleskedett, így a Lakers 105-92-re nyert és egyenlített.

Wilt Chamberlain éppen minden ellenfele fölé magasodik az 1972-es döntőben

DeBusschere megpróbált játszani a harmadik találkozón, de ismét kénytelen volt kiszállni a meccsből, így a palánk alatt ismét dominálhatott a Lakers: mind Chamberlain, mind Harold „Happy” Hairston 20-20 lepattanót szedtek le, Wilt egyetlen kihagyott dobással jutott el 26 pontig, a Lakers 107-96-ra nyert, és visszaszerezte az első meccsen elveszített pályaelőnyét. A negyedik összecsapás aztán ismét fordulópontot jelenthetett volna, hiszen DeBusschere vissza tudott térni, és a hosszabbításba torkolló mérkőzésen  Chamberlain eltörte a csuklóját, ráadásul a rendes játékidő végén beszedte ötödik faultját. A kipontozódástól betegesen rettegő center korábban hasonló szituációban (az 1969-es döntő hetedik találkozóján) kiszállt a meccsből, csapata pedig veszített, ezúttal azonban Wilt a pályán maradt: sérülten is végigjátszotta a mérkőzés mind az 53 percét, folyamatosan blokkolta  a Knicks dobásait a gyűrű közelében, és 116-111-es győzelemre vezette a Lakerst, amely így már 3-1-es előnyben volt. Az ötödik találkozó ismétcsak Chamberlainről szólt: törött csuklója ellenére vállalta a játékot, 24 pontot dobott, és leszedett 29 lepattanót. A pályafutása során rengeteget kritizált center igazi vezérré tudott válni a sorozatban, és ennek köszönhetően a Lakers végre megtörte az átkot: 114-100 arányú győzelmével 4-1-es összesítéssel lezárta a nagydöntőt, és megszerezte Los Angelesbe költözése óta, és összességében 1954 utáni első bajnoki címét.

A finálé legértékesebb játékosává értelemszerűen Chamberlaint választották, de talán nála is nagyobb volt az öröme Jerry Westnek, aki karrierje nyolcadik nagydöntőjében tudott végre valahára győzedelmeskedni, hét fájdalmas vereséget követően. A sikernek még az is különös pikantériát adott, hogy West – saját bevallása szerint is – minden korábbi döntőjében jobban játszott, mint 1972-ben. A saját teljesítményét pocséknak értékelő sztárhátvéd ráadásul épp abban az idényben szerezte meg a hőn áhított gyűrűt, amikor az NBA bevezette a mai napig használt, Westről mintázott logóját. West korábbi hű társa, Elgin Baylor pechszériája viszont továbbra sem szakadt meg: az egykori rugólábú erőcsatár 1971. októberi visszavonulása okán hivatalosan már nem volt részese a bajnoki cím elnyerésének (bár a Lakers őneki is elpostázott azért egy bajnoki aranygyűrűt).

Álló sor: K.C. Jones segédedző, Gail Goodrich, Jim Cleamons, Pat Riley, Jim McMillian, Jerry West, Flynn Robinson, Frank O'Neil segédedző.
Ülő sor: Keith Erickson, Harold "Happy" Hairston, LeRoy Ellis, Bill Sharman vezetőedző, Jack Kent Cooke tulajdonos, Fred Schaus GM, Wilt Chamberlain, John Q. Trapp, Elgin Baylor.

Wilt Chamberlain. Ugyan még a következő, 1972/73-as szezonban is ő volt a liga legjobb lepattanózója, a Lakers által elveszített 1973-as döntőt követően a 37 éves „Big Dipper” NBA-karrierje véget ért. Chamberlain az ABA-ben szereplő San Diego Conquistadors csapatához írt alá egy évre, ahol játékos-edzőként működött volna, de a Lakers beperelte, mivel opciós joguk lett volna még a következő NBA-szezonra is Chamberlain szolgálataira. Wilt így végül nem léphetett pályára a Conquistadorsnál, csak edzői minőségben dolgozhatott a csapatnál 1973/74-ben, amit persze gyorsan megunt, és az ABA-idény befejeztével végleg hátat fordított a profi kosárlabdának. Egy másik sportágban, a röplabdában találta meg élete értelmét, olyannyira, hogy a hetvenes években ő volt a Nemzetközi Röplabda Szövetség elnöke, és egy rövid életű profi röplabdaligát is létrehozott, ahol néha játszott is. A röplabda mellett atlétikai versenyeken is indult, maratonokat futott, és állítása szerint éveken keresztül próbáltak leszervezni neki egy boxmeccset Muhammad Ali ellen, de végül nem jött össze. Chamberlain igazi celebbé vált a nyolcvanas-kilencvenes évekre: volt night clubja New Yorkban, óceánra néző Bel Air-i villájában fényűző partykat adott, filmekben szerepelt (emlékezetes az alakítása Arnold Schwarzenegger mellett az 1984-es Conan, a barbárban), és könyveket írt az életéről, melyek egyikében látott napvilágot az a nagy vihart kavaró állítása is, hogy addigi élete során húszezer nővel létesített szexuális kapcsolatot (ez 1991-ben, Wilt 55 éves korában jelent meg, mindenki számoljon utána, elhiszi-e vagy sem). Bár fizikailag annyira fitt volt, hogy még negyven, sőt ötven éves kora körül is keltek szárnyra pletykák egy esetleges visszatéréséről az NBA-be (állítólag 1981-ben a Cleveland, 1987-ben a New Jersey Nets fontolgatta a leigazolását), utolsó éveiben sok gondja akadt a szívével, és 1999. október 12-én, 63 éves korában egy szívinfarktus következtében elhunyt. Ugyan a Hall of Fame-be 1978-ban beválasztott Wilt 31419 dobott pontos rekordját 1984-ben túlszárnyalta Kareem Abdul-Jabbar, a mai napig nem szerzett senki nála több lepattanót az NBA történetében, mitikus 100 pontos mérkőzése vagy 50 pontos szezonátlaga pedig minden valószínűség szerint örökre megmaradnak nagyságát hirdető ligacsúcsnak.

Wilt Chamberlain és Bill Russell mulatnak 1997-ben

Jim Cleamons. Az újonc cserehátvédnek ez volt az egyetlen idénye a Lakersnél, 1972 nyarán a Cleveland Cavaliershez került, ahol karrierje legjobb szezonjait töltötte, 1976-ban például bekerült az All-Defensive Second Team soraiba. 1980-ban vonult vissza, miután a New York Knicksnél és a Washington Bulletsnél is szerepelt. Még jó pár további bajnoki aranygyűrűt gyűjthetett be segédedzői minőségében, ugyanis Phil Jackson egyik bizalmi embereként 1989 és 1996 között a Chicago Bullsnál, majd két turnusban (1999-2004, 2006-2011) a Los Angeles Lakersnél is dolgozott Phil keze alatt, összesen kilenc bajnoki címet nyertek ez idő alatt a csapatai. Vezetőedzőként viszont nem volt ilyen sikeres, 1996/97-ben a Dallas Mavericksnél próbálkozott, de második ottani szezonja kezdetén kirúgták. Phil Jacksonnal való legutóbbi együttműködése sem sült el fényesen, 2014-ben a Milwaukee Buckstól csábította az akkor már a Knicks elnöki székében ülő Phil a frissen kinevezett Derek Fisher stábjába a Knickshez, az itt eltöltött két sikertelen idény volt egyelőre Cleamons utolsó edzői megbízatása az NBA-ben.

LeRoy Ellis. A veterán magasember 1962 és 1966 között, első négy NBA-szezonjában már volt egyszer a Lakers játékosa (ez idő alatt három elveszített nagydöntőnek lehetett részese), majd szerepelt a Baltimore Bulletsnél és a Portland TrailBlazersnél is, mielőtt 1971-ben visszatért volna Los Angelesbe. Bár karrierje korábbi szakaszaiban Ellis megbízható dupla-duplás játékosnak számított, az 1972-es Lakersnél átlag tizenöt perc játékidő és viszonylag kevés szerep jutott csak neki. A következő idény közepette távozott LA-ből, pályafutása hátralevő éveit a Philadelphia 76ersnél töltötte, 1976-ban vonult vissza. Hosszú pályafutása alatt több, mint tízezer pontot dobott és közel kilencezer lepattanót gyűjtött össze. 2012-ben halt meg, 72 éves korában.

Keith Erickson. A kettes-hármas swingman Erickson évekig fontos kiegészítő embere volt a Lakersnek, ugyanakkor sérülés miatt csak 15 alapszakasz-meccsen tudott játszani 1971/72-ben, a rájátszásban pedig egyáltalán nem lépett pályára. 1965 és 1977 között szerepelt az NBA-ben, a Lakers előtt volt a San Francisco Warriors és a Chicago Bulls játékosa is, majd miután 1973-ban távozott Los Angelesből, a Phoenix Sunsnál töltötte karrierje hátralevő négy évét, itt produkálta pályafutása legmagasabb statisztikai mutatóit (14.6 pont, 6.3 lepattanó, 3.5 gólpassz). Visszavonulását követően hosszú évekig a Lakers meccseinek tévés szakkomentátora volt, majd dolgozott ugyanilyen minőségben az LA Clippersnél és a Phoenix Sunsnál is.

Gail Goodrich. A UCLA egyetem játékosaként két NCAA-bajnoki címet szerző, majd NBA-karrierjét 1965-ben kezdő Goodrich első három NBA-szezonját zömében a Lakers kispadján töltötte, ennek ellenére meglepő húzás volt a Lakerstől, hogy a tehetséges ifjú dobóhátvédet "védtelenül" hagyták az 1968-as "expansion draft" alkalmából. Goodrich a Phoenix Sunshoz került, ő volt 1969-ben a franchise történetének első All-Starja, majd két év távollét után 1970-ben visszatért a Lakershez. Az 1971/72-es szezontól kezdve átvette az öregedő Jerry Westtől a Lakers legjobb dobójának funkcióját, négy egymást követő idényben ért el legalább 22 pontos átlagot, és további négy All-Star meccsen szerepelhetett, illetve az All-NBA First Team soraiba is bekerült 1974-ben. Két évvel később ismét elhagyta a Lakerst, és három első körös draftjogért cserébe a New Orleans Jazz játékosa lett - történelmi jelentőségűnek bizonyult ez a csere a Lakers számára, hiszen a Goodrichért kapott egyik draftjog az 1/1-es választás joga lett 1979-ben, e pickkel szerezte meg a Lakers Magic Johnsont. Maga Goodrich első New Orleans-i szezonjában elszakította az Achilles-inát, és bár 1979-ig játszott még, a rájátszásba egyszer sem tudott bejutni a Jazz-zel. Több mint tizenkilencezer dobott ponttal vonult vissza, 1996-ban beiktatták a Hall of Fame-be.

Harold "Happy" Hairston. Elsősorban hatékony védőként és kiváló lepattanózóként szerzett magának hírnevet 11 éves NBA-pályafutása során a joviális Hairston. A magasember 1964-ben a Cincinnati Royals színeiben volt újonc az NBA-ben, onnan negyedik idénye közepette a Detroit Pistonshoz cserélték. Detroitban 18 pont és 11 lepattanó körüli meccsátlagokkal hívta fel magára a figyelmet, és került ennek köszönhetően 1969-ben a Lakershez, ahol karrierje hátralévő részét töltötte, 1975-ig minden évben dupla-duplát átlagolva, továbbá Wilt Chamberlain 1973-as visszavonulását követően két évig ő volt a Lakers legjobb lepattanózója és mezőnyből legpontosabban dobó játékosa is. Szegény Happy viszonylag fiatalon, 58 éves korában, rákban halt meg 2001-ben.

Jim McMillian. A hármas poszton szereplő McMillian 1970 és 1979 között játszott az NBA-ben, közel 19 pontot átlagolt meccsenként az 1972-es bajnok Lakersben, ő volt továbbá az a játékos, aki átvette a szezon közben visszavonuló Elgin Baylor helyét a Lakers kezdőcsapatában, ezt követően kezdődött a csapat 33 győzelemből álló menetelése. 1973-ban  távozott Los Angelesből, a Buffalo Braves, a New York Knicks és a Portland TrailBlazers játékosa volt még az NBA-ben, majd 1981-ig Olaszországban, Bolognában játszott. Sajnos már ő sincs közöttünk, 2016 májusában, 68 éves korában hunyt el.

Pat Riley. Igen, az a Pat Riley, a nyolcvanas évekbeli "Showtime Lakers" vezetőedzője, manapság pedig a Miami Heat tótumfaktuma és az NBA egyik "keresztapja". Az öreg Riles játékos-pályafutása 1967 és 1976 között zajlott, karrierjét a San Diego Rocketsnél kezdte, a Lakershez 1970-ben csatlakozott, itt játszott 1975-ig, majd egy rövid phoenixi kitérő után visszavonult. Az 1972-es bajnok Lakersben cserejátékosként funkcionált, kettes és hármas poszton szerepelve 14 perc körüli játékidő alatt átlag 6-7 pontot és kemény emberfogást tett a közösbe. Játékos-karrierje befejezését követően 1977-től tévés kommentátorként foglalkoztatta a Lakers, majd az 1979/80-as szezon során asszisztensként csatlakozott az akkor újonnan kinevezett Paul Westhead vezetőedző stábjához. Az újonc Magic Johnsonnak köszönhetően már ebben az idényben megszerezte így hát első aranygyűrűjét edzői minőségében, melyet még aztán számtalan további követett.

Kosárlabda-történeti érdekességként Phil Jackson (18) harcol a pályán Pat Riley (12) ellen

Flynn Robinson. A kispadról érkező "instant offense" biztosítása volt az egyes és kettes poszton is bevethető "combo guard", Robinson fő feladata az 1972-es bajnok Lakersnél, e téren pedig az egész liga egyik legjobbja volt. 1966-ban a Cincinnati Royals színeiben mutatkozott be az NBA-ben, onnan előbb Chicagóba, majd Milwaukee-ba került, a Bucks játékosaként 1969/70-ben produkált 21.8-es pontátlagának köszönhetően karrierje egyetlen All-Star szereplését gyűjthette be, ugyanebben az idényben ő volt az NBA legpontosabb büntetődobója is. Miután egy évre visszatért Cincinnatiba, 1971-ben csatlakozott a Lakershez, a bajnoki címet követő szezon során pedig a Baltimore Bulletshez került Los Angelesből. Ez volt az utolsó állomáshelye az NBA-ben, utoljára az 1973/74-es ABA-szezon során a Wilt Chamberlain edzette San Diego Conquistadorsnál játszott. A Milwaukee-ban "Electric Eye", a Lakersnél pedig "Mr. Instant Point" becenéven ismert Robinson 2013-ban, 72 éves korában hunyt el.

John Q. Trapp. A kiegészítő magasember 1968-tól 1972-ig játszott az NBA-ben, karrierje első három évét a San Diego Rocketsnél töltötte, a Lakersnél az egyetlen teljes idénye az 1971/72-es volt, majd egy rövid periódus erejéig megfordult a Philadelphia 76ersnél, és a Denver Rockets ABA-csapatnál is. Trapp fura, és több korabeli beszámoló szerint is ijesztő figura volt, a legenda szerint egy alkalommal, attól való félelmében, hogy lekési a Lakers csapatgépét és emiatt büntetést kell fizetnie az edzőnek, Bill Sharmannek, betelefonált a reptérre és bombariadót jelentett. Amikor a Sixersnél játszott, állítólag whiskeyzett a kispadon, edzőjét pedig a közönség soraiban ülő "ismerősén" keresztül pisztollyal fenyegette meg, amikor megpróbálta lecserélni egy mérkőzés közepette. Állítólag rég meghalt, de semmi biztosat nem tudni az életéről rövid és balhés játékos-pályafutása végét követően.

Jerry West. "Mr. Clutch" az NBA újdonsült logójaként karrierje tizenkettedik szezonjában, hét elveszített nagydöntőt követően végre bajnok lett 1972-ben. Talán soha nem volt olyan profi sportoló, aki bajnoki címének nem csak saját csapata szurkolói, de az ellenfelei és a semleges drukkerek is úgy örültek volna, mint Westnek 1972-ben. Hogy micsoda megbecsülés övezte Jerryt NBA-szerte, azt jól jelzi, hogy amikor 1971 őszén a Lakers egy "Jerry West Estet" rendezett a tiszteletére, arra még az akkoriban a világtól elvonultan meditáló Bill Russell is eljött, és beszédében annyit mondott, hogy ha lehetne egy kívánsága, az az lenne, hogy West örökké legyen boldog. West 1974-ben vonult vissza, 25192 dobott ponttal és több, mint hatezer gólpasszal. Karrierje minden egyes szezonjában ott volt az All-Star meccsen, tízszer volt az All-NBA First Team, kétszer a Second Team tagja, és bár az All-Defensive csapatok intézményét csak 1968-ban, karrierje vége felé vezették be, így is négy idényben választották be a legjobban védekező játékosok első csapatába, és egyszer a másodikba. A pályán kívül is maradandót alkotott, a Hall of Fame-be 1980-ban beiktatott West 1976 és 1979 között a Lakers edzője volt, majd három évig játékos-megfigyelőként, 1982-től pedig a Lakers general managereként dolgozott. Egyik fő értelmi szerzője volt a Lakers nyolcvanas évekbeli dinasztiájának (öt bajnoki cím), majd a kilencvenes években az ő keze munkája volt Shaquille O'Neal leigazolása, Kobe Bryant megszerzése, Phil Jackson edzői kinevezése, és az ennek köszönhető újabb bajnoki elsőségek. 2002-ben a Lakerstől a Memphis Grizzlieshez távozott, a Grizzlies West irányítása alatt jutott története során először a rájátszásba 2004-ben. Ugyan Jerry 2007-ben, 69 évesen visszavonult, 2011-ben "special consultant" minőségben, egyfajta tanácsadóként csatlakozott a Golden State Warriorshoz, így 2015-ben, és pár nappal ezelőtt újabb bajnoki címeknek lett tevékeny részese. És hogy még mindig él irányába az a rendkívüli tisztelet és megbecsülés, ami az NBA-ben töltött lassan hatvan éve során mindig is megvolt, jól bizonyítja, hogy vezető hír volt, amikor a múlt hét során bejelentette, hogy elhagyja a Warriorst, és a Los Angeles Clippersnél fog tovább dolgozni. Egy 79 éves "free agent" átigazolása valószínűleg soha nem bírt nagyobb jelentőséggel a sporttörténelemben.

Jerry West és Bill Russell 2014-ben, mellettük Joe Lacob, a Warriors társtulajdonosa

Vezetőedző: Bill Sharman. Sharman 1976-ig edzette a Lakerst, majd átadta a posztját Jerry Westnek, és többé nem edzősködött. West és Sharman kettőse a nyolcvanas években öt bajnokcsapatot épített fel Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson és James Worthy köré, ugyanis Sharman 1980-tól 1982-ig volt a Lakers GM-je, majd e pozícióját is Westnek adta át, ezt követően pedig a Lakers elnökeként működött 1991-es nyugdíjba vonulásáig. Sharmant játékosként 1976-ban, edzőként 2008-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig a valaha volt ötven legjobb NBA-játékos egyikének választották. Bill Sharman 2013-ban, 87 éves korában hunyt el.