Tizenegy évet kellett várni rá, hogy kezdetét vegye, de aztán meg mintha soha nem akart volna véget érni: a ligatörténet legeredményesebb csapata, a Boston Celtics sikersorozata 1957-ben indult, ekkor nyerte első bajnoki címét a legendás franchise.
1956 nyarán az ambíciózus edző, Red Auerbach tisztában volt vele, hogy jó csapat állt össze a keze alatt az azt megelőző években, de valami mindig hiányzott a végső sikerhez. A Boston Celtics alapító tagja volt a BAA-nek 1946-ban, de tíz éven át nem sikerült a nagydöntőbe jutniuk. Az 1949-ben a Washington Capitolst egyszer már a fináléig vezető Auerbach 1950 óta dolgozott a Celticsnél, ahol a liga legjobb hátvédpárosa működött a keze alatt: irányítóként a kosárlabda varázslója, Bob Cousy bűvölte a labdát, társa, Bill Sharman egyszerre volt az egyik legjobb dobó és legjobb védő is a kettes poszton, elől pedig a fineszes, többszörös All-Star center, Ed Macauley szállította megbízhatóan a kosarakat. A nagy áttörés azonban éveken át elmaradt, a Celtics a keleti csoportdöntőnél tovább nem tudott versenyben maradni.
1956-ban aztán Auerbach-nak sikerült meghúznia azt a lépést, mely lehetővé tette a kosárlabdatörténet legnagyobb dinasztiájának létrejöttét, és őt magát is a legendák sorába emelte. Az azévi draft alkalmából Auerbach megszerezte Macauley-ért és a Boston által draftolt Cliff Hagan játékjogáért a St. Louis Hawks által kiválasztott fiatal centert, a San Francisco egyetemről érkező Bill Russellt, aki mellé a Boston saját pickjével a kiváló erőcsatárt, Tom Heinsohnt hozta el. Russell támadójátéka meglehetősen csiszolatlan volt még, de védőoldalon transzcendens képességekkel bírt, amelyek már újonc korában megmutatkoztak, személyében tán minden idők legjobb lepattanózóját és dobásblokkolóját (bár a blokkokat ekkor még nem tartották nyilván hivatalos statisztikaként) tisztelhetjük, aki még mindemellé passzolni is remekül tudott. A Boston meg is nyerte az alapszakasz küzdelmeit Keleten, majd a csoportdöntőben felülmúlta a címvédő Philadelphia Warriorst kiejtő Syracuse Nationalst.
A Celtics ellenfele a fináléban épp az a St. Louis Hawks lett, akikkel az előző nyáron bonyolították le az óriási jelentőségű Russell-ügyletet. A Hawks, valamint a Minneapolis Lakers és a Fort Wayne Pistons egyaránt 34-48-as negatív mérleggel zárt a nyugati csoport első három helyén (!), de a playoffra beélesedő St. Louis meggyőző játékkal kisöpörte a csoportdöntőben a Lakerst, és szintén története során először készülhetett a bajnoki címről döntő összecsapásra. Vezérük az előző szezon MVP-jévé választott Bob Pettit volt (a liga 1956-ban osztotta ki először az alapszakasz MVP-díját, ezt Pettit, a tárgyalt idényben pedig épp a bostoni Bob Cousy kapta), az erőcsatár a korszak legjobb pontszerzői és lepattanózói közé tartozott, magas posztokon pedig ott munkálkodott mellette a Bostontól megszerzett Macauley, az újonc Hagan, és a Rochesterrel 1951-ben egyszer már bajnokságot nyerő Jack Coleman. A Hawks irányítója szintén egy régi jó ismerős, a Lakersszel négy bajnoki címet szerző Slater Martin volt, aki szezon közben New Yorkból érkezett St. Louisba.
Pettit, Macauley és Martin ellenállhatatlan volt a döntő első mérkőzésén, de Bill Sharman is kíméletlenül szórta a kosarakat a Celtics oldalán, a pontzáporos, 125-123-as meccsen a Hawks végül Jack Coleman duplájával tudott idegenben győzni és magához ragadni a vezetést. A fiatal Russell még nem mindig találta a helyét védekezésben a St. Louis tapasztaltabb magasembereivel szemben, de a második találkozóra összeállt hátul a Boston játéka, és ki is egyenlítettek (119-99). Az ütésváltás St. Louisban folytatódott, négy kör után 2-2 volt az állás (a harmadik meccs előtt Auerbach összeverekedett a Hawks tulajdonosával, de a mérkőzést a Hawks nyerte Pettit kosarával 100-98-ra, a negyedik találkozón Cousy és Sharman a Celticst vezette 118-123 arányú idegenbeli győzelemre), a hatodik találkozó után pedig 3-3 (Sharman 32 pontjával a Boston 124-109-re nyert és átvette a vezetést a sorozatban, de aztán Hagan utolsó másodperces pöckölésével 96-94-re a Hawks győzött és ezúttal ők egalizáltak).
Szemmel láthatóan egyik csapat sem bírt a másik fölé kerekedni, és a gigászi párharc egy epikus hetedik mérkőzésbe torkollott: a Boston Celtics kétszeri hosszabbítás után, ellenkező előjellel beállítva az első meccs eredményét, 125-123-ra verte meg a Hawkst úgy, hogy az összecsapáson Cousy és Sharman is siralmasan dobtak ugyan mezőnyből, de Russell 19 pontot és 32 lepattanót, míg Tom Heinsohn 37 pontot és 23 lepattanót gereblyézett össze, a hosszabbítások során fokozatosan őrölve fel a St. Louis sorozatban kipontozódó nagyembereit. A meccs utolsó támadásánál a Hawks játékos-edzője, Alex Hannum egy palánkra pattintott passzal hozta kihagyhatatlan helyzetbe Pettittet, de a sztárjátékos elhibázta a ziccert. Nyert a Celtics, és egy dinasztia nagy menetelése pedig ezzel hivatalosan is kezdetét vette.
 |
| Játékosok az álló sorban: Dick Hemric, Jack Nichols, Bill Russell, Arnie Risen, Tom Heinsohn. Ülő sor: Lou Tsioropoulos, Andy Phillip, Frank Ramsey, Red Auerbach vezetőedző, Bob Cousy, Bill Sharman, Jim Loscutoff. |
Tom Heinsohn. A Celtics történetének egyik legnépszerűbb játékosává vált az idő előrehaladtával a karakteres Tommy Heinsohn, aki 1956/57-ben az Év Újonca volt meccsenkénti átlag 16 pontjával és 9 lepattanójával, az 1957-es All-Star-gálán is pályára lépett a keleti csapatban, a nagydöntő hetedik meccsén pedig kolosszális teljesítményt nyújtott 37 ponttal és 23 lepattanóval (de már a hatodik mérkőzésen is ő volt a Boston legjobb dobója 28 ponttal).
Dick Hemric. Az 1955-ös draft második körében kiválasztott csere-bedobó két idényt töltött a ligában, az 1957-es bajnoki cím egyben NBA-karrierje befejeztét is jelentette. Nem volt különösebben komoly pályafutása a profik között, de azt talán érdemes tudni róla, hogy még a ligába kerülése előtt a Wake Forest egyetem játékosaként olyan pont- és lepattanórekordokat állított fel, amelyeket csak az előző évtizedben sikerült megdöntenie J.J. Redicknek (pont) és Tyler Hansbroughnak (lepattanó) egyetemistaként. Dick visszavonulása után egy gumigyárban dolgozott. Szomorú update (2017.08.07.): Dick Hemric 2017. augusztus 3-án, 83 éves korában elhunyt.
Jim Loscutoff. "Loscy" szintén egy kimondottan népszerű figurája, jellegzetes kemény embere volt a Keltáknak. 1955-ben került az NBA-be, teljes pályafutását Bostonban töltötte, újoncként volt egy 26 lepattanós meccse, amellyel Celtics-rekordot állított fel, statisztikailag pedig épp 1956/57-ben volt a csúcson, hiszen az alapszakaszban 10 pont-10 lepattanós dupla-duplát átlagolt. Fontos szerep jutott neki az 1957-es nagydöntőben, hiszen a hetedik mérkőzés második hosszabbításának hajrájában ő értékesítette azt a két büntetőt, amely végül a Celtics kétpontos győzelmét eredményezte.
Jack Nichols. A veterán bedobó már 1948 óta a ligában pattogtatott, volt a Washington Capitols, a Tri-Cities Blackhawks és a Milwaukee Hawks játékosa is, mielőtt a Bostonhoz került volna 1953-ban. Itt töltötte 1958-ig tartó pályafutása hátralevő részét, az 1957-es bajnokcsapatban 8 pont, 6 lepattanó körüli átlagokat hozott a kispadról beszállva. Visszavonulása után fogorvosi diplomát szerzett, és a Washington állami Egyetem, valamint a Seattle SuperSonics fogorvosaként is dolgozott. 1992-ben halt meg 66 évesen.
Andy Phillip. Bob Cousy cseréje, a veterán irányító Andy Phillip már pályafutása végén járt 1957-ben, de az ötvenes évek elején még a liga egyik legjobb játékmesterének számított. A Chicago Stags által még 1947-ben draftolt "Handy Andy" 1950-ben, 1951-ben és 1952-ben is a bajnokság legjobb gólpasszadója volt, a Philadelphia Warriors, valamint a Fort Wayne Pistons játékosaként 1951-től zsinórban ötször volt All-Star, a Pistonsszal pedig 1955-ben és 1956-ban is nagydöntőt játszhatott, de akkor még mindkétszer veszített. 1958-ban, egy újabb elvesztett finálét követően vonult vissza a Celticstől. Az irányítóposzt mai képére formálásában játszott szerepe oly nagy volt, hogy már 1961-ben beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 2001-ben halt meg 79 éves korában.
Frank Ramsey. A kettes és hármas poszt közt variálható "swingman" funkció egyik első képviselője volt Ramsey, aki 1954 óta volt a Celtics játékosa, de az 1955/56-os idényt teljes egészében kihagyta katonai szolgálata miatt, és még az 1957-es bajnoki menetelés közepette is be kellett időnként vonulnia a kaszárnyába. Ennek ellenére meccsenkénti 12 ponttal és 5 lepattanóval fontos láncszeme volt a csapatnak, és a döntő második mérkőzésén 22 pontjával ő volt a Boston legjobb dobója.
Arnie Risen. Újabb régi ismerős, a Rochester Royalsszal 1951-ben bajnoki címet szerző center, Risen levezetni érkezett Bostonba 1955-ben. Bill Russell mögött csereként tett hozzá a bajnoki címhez átlag 8 pontot és 7 lepattanót mérkőzésenként, a Hawks elleni mindent eldöntő hetedik meccsen ő is nagyot játszott 16 ponttal és 10 lepattanóval előrukkolva. Az elveszített 1958-as finálé után vonult vissza. A kétszeres bajnok, négyszeres All-Star centert 1998-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. 87 éves korában hunyt el 2012-ben.
Bill Russell. Minden idők - bajnoki címek mennyiségét tekintve - legeredményesebb kosárlabdázóját védekezése miatt szemelte ki magának Red Auerbach még a San Francisco egyetemen játszva, ahol a Russell köré szerveződő csapat 1955-ben és 1956-ban is megnyerte az NCAA küzdelmeit, majd Russell az 1956-os melbourne-i olimpián is csapatkapitányként vezette győzelemre az amerikai válogatottat. Az olimpia miatt csak 1956 decemberében tudott csatlakozni a Celticshez, 48 meccsen játszott az alapszakaszban, 15 pontot és közel 20 lepattanót szerzett átlagosan mérkőzésenként, ez utóbbi kategóriában vezette az egész ligát 19.6-os mutatójával (ennek ellenére újoncidényében még nem szerepelt az All-Star-meccsen, és az Év Újonca díjat is csapattársa, Tom Heinsohn kapta meg).
Bill Sharman. A rendkívül hatékony dobóhátvéd 1950-ben a Washington Capitols színeiben mutatkozott be az NBA-ben, majd 1951-ben igazolt a Celticshez, ahol játékos-pályafutása egész hátralevő részét töltötte. 1957-ben már ötszörös All-Star volt, sorozatban öt idényen át ő volt a liga legpontosabb büntetődobója, emellett már kétszer volt az All-NBA Second Team (1954, 1955) és kétszer a First Team (1956, 1957) tagja. Az 1957-es döntő első meccsén 36, a harmadikon 28, az ötödiken 32 ponttal volt a Celtics legjobb pontszerzője.
Lou Tsioropoulos. A 196 centis bedobó 1956 és 1959 között volt a Celtics játékosa, ő is újonc volt 1956/57-ben, Tom Heinsohn cseréjeként produkált 4 pontot és 4 lepattanót meccsenként a bostoniak javára az alapszakaszban, de a rájátszásban nem lépett pályára.
Vezetőedző: Arnold "Red" Auerbach. A dörzsölt brooklyni fickó, Red Auerbach az NBA egyik "keresztapja", a bostoni dinasztia kiépítője, ikonikus figura, akit korabeli fényképeken általában győzelmi szivarral a szájában látni, amelyre rendre rágyújtott a kispadon, amikor már biztos volt csapata sikerében egy mérkőzés közepette. Orosz zsidó bevándorlók gyermekeként született 1917-ben, a harmincas években brooklyni pályákon játékosként is kiváló volt, de edzőként tudott igazán kiteljesedni. 1941-ben kapott először tréneri állást egy washingtoni középiskolában, majd a második világháborúban letöltött katonai szolgálatát követően felkérték, hogy legyen a Washington Capitols BAA-csapat vezetőedzője. A legelső, 1946/47-es BAA-alapszakaszban Auerbach csapata, a Capitols érte el a legjobb győzelem/vereség mutatót, de abban az évben nem tudtak döntőbe jutni, ez 1949-ben ugyan már sikerült a washingtoniaknak, de akkor meg alulmaradtak a Minneapolis Lakersszel szemben. A vereséget követően a nem kimondottan simulékony természetű Red újjá akarta építeni a csapatot, de ezen összeveszett a Capitols tulajdonosával, így hát távozott, a Tri-Cities Blackhawks (a St. Louis Hawks elődje) trénere lett, de egy szezon után hasonló okokból innen is továbbállt. Ekkor kérték fel a Boston edzőjének, ahol egyik első lépéseként Chuck Cooper személyében ő draftolt a történelem során először egy afro-amerikai játékost. A többi pedig javarészt már szintén történelem.
Dick Hemric. Az 1955-ös draft második körében kiválasztott csere-bedobó két idényt töltött a ligában, az 1957-es bajnoki cím egyben NBA-karrierje befejeztét is jelentette. Nem volt különösebben komoly pályafutása a profik között, de azt talán érdemes tudni róla, hogy még a ligába kerülése előtt a Wake Forest egyetem játékosaként olyan pont- és lepattanórekordokat állított fel, amelyeket csak az előző évtizedben sikerült megdöntenie J.J. Redicknek (pont) és Tyler Hansbroughnak (lepattanó) egyetemistaként. Dick visszavonulása után egy gumigyárban dolgozott. Szomorú update (2017.08.07.): Dick Hemric 2017. augusztus 3-án, 83 éves korában elhunyt.
Jim Loscutoff. "Loscy" szintén egy kimondottan népszerű figurája, jellegzetes kemény embere volt a Keltáknak. 1955-ben került az NBA-be, teljes pályafutását Bostonban töltötte, újoncként volt egy 26 lepattanós meccse, amellyel Celtics-rekordot állított fel, statisztikailag pedig épp 1956/57-ben volt a csúcson, hiszen az alapszakaszban 10 pont-10 lepattanós dupla-duplát átlagolt. Fontos szerep jutott neki az 1957-es nagydöntőben, hiszen a hetedik mérkőzés második hosszabbításának hajrájában ő értékesítette azt a két büntetőt, amely végül a Celtics kétpontos győzelmét eredményezte.
Jack Nichols. A veterán bedobó már 1948 óta a ligában pattogtatott, volt a Washington Capitols, a Tri-Cities Blackhawks és a Milwaukee Hawks játékosa is, mielőtt a Bostonhoz került volna 1953-ban. Itt töltötte 1958-ig tartó pályafutása hátralevő részét, az 1957-es bajnokcsapatban 8 pont, 6 lepattanó körüli átlagokat hozott a kispadról beszállva. Visszavonulása után fogorvosi diplomát szerzett, és a Washington állami Egyetem, valamint a Seattle SuperSonics fogorvosaként is dolgozott. 1992-ben halt meg 66 évesen.
Andy Phillip. Bob Cousy cseréje, a veterán irányító Andy Phillip már pályafutása végén járt 1957-ben, de az ötvenes évek elején még a liga egyik legjobb játékmesterének számított. A Chicago Stags által még 1947-ben draftolt "Handy Andy" 1950-ben, 1951-ben és 1952-ben is a bajnokság legjobb gólpasszadója volt, a Philadelphia Warriors, valamint a Fort Wayne Pistons játékosaként 1951-től zsinórban ötször volt All-Star, a Pistonsszal pedig 1955-ben és 1956-ban is nagydöntőt játszhatott, de akkor még mindkétszer veszített. 1958-ban, egy újabb elvesztett finálét követően vonult vissza a Celticstől. Az irányítóposzt mai képére formálásában játszott szerepe oly nagy volt, hogy már 1961-ben beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 2001-ben halt meg 79 éves korában.
Frank Ramsey. A kettes és hármas poszt közt variálható "swingman" funkció egyik első képviselője volt Ramsey, aki 1954 óta volt a Celtics játékosa, de az 1955/56-os idényt teljes egészében kihagyta katonai szolgálata miatt, és még az 1957-es bajnoki menetelés közepette is be kellett időnként vonulnia a kaszárnyába. Ennek ellenére meccsenkénti 12 ponttal és 5 lepattanóval fontos láncszeme volt a csapatnak, és a döntő második mérkőzésén 22 pontjával ő volt a Boston legjobb dobója.
Arnie Risen. Újabb régi ismerős, a Rochester Royalsszal 1951-ben bajnoki címet szerző center, Risen levezetni érkezett Bostonba 1955-ben. Bill Russell mögött csereként tett hozzá a bajnoki címhez átlag 8 pontot és 7 lepattanót mérkőzésenként, a Hawks elleni mindent eldöntő hetedik meccsen ő is nagyot játszott 16 ponttal és 10 lepattanóval előrukkolva. Az elveszített 1958-as finálé után vonult vissza. A kétszeres bajnok, négyszeres All-Star centert 1998-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. 87 éves korában hunyt el 2012-ben.
Bill Russell. Minden idők - bajnoki címek mennyiségét tekintve - legeredményesebb kosárlabdázóját védekezése miatt szemelte ki magának Red Auerbach még a San Francisco egyetemen játszva, ahol a Russell köré szerveződő csapat 1955-ben és 1956-ban is megnyerte az NCAA küzdelmeit, majd Russell az 1956-os melbourne-i olimpián is csapatkapitányként vezette győzelemre az amerikai válogatottat. Az olimpia miatt csak 1956 decemberében tudott csatlakozni a Celticshez, 48 meccsen játszott az alapszakaszban, 15 pontot és közel 20 lepattanót szerzett átlagosan mérkőzésenként, ez utóbbi kategóriában vezette az egész ligát 19.6-os mutatójával (ennek ellenére újoncidényében még nem szerepelt az All-Star-meccsen, és az Év Újonca díjat is csapattársa, Tom Heinsohn kapta meg).
Bill Sharman. A rendkívül hatékony dobóhátvéd 1950-ben a Washington Capitols színeiben mutatkozott be az NBA-ben, majd 1951-ben igazolt a Celticshez, ahol játékos-pályafutása egész hátralevő részét töltötte. 1957-ben már ötszörös All-Star volt, sorozatban öt idényen át ő volt a liga legpontosabb büntetődobója, emellett már kétszer volt az All-NBA Second Team (1954, 1955) és kétszer a First Team (1956, 1957) tagja. Az 1957-es döntő első meccsén 36, a harmadikon 28, az ötödiken 32 ponttal volt a Celtics legjobb pontszerzője.
Lou Tsioropoulos. A 196 centis bedobó 1956 és 1959 között volt a Celtics játékosa, ő is újonc volt 1956/57-ben, Tom Heinsohn cseréjeként produkált 4 pontot és 4 lepattanót meccsenként a bostoniak javára az alapszakaszban, de a rájátszásban nem lépett pályára.
Vezetőedző: Arnold "Red" Auerbach. A dörzsölt brooklyni fickó, Red Auerbach az NBA egyik "keresztapja", a bostoni dinasztia kiépítője, ikonikus figura, akit korabeli fényképeken általában győzelmi szivarral a szájában látni, amelyre rendre rágyújtott a kispadon, amikor már biztos volt csapata sikerében egy mérkőzés közepette. Orosz zsidó bevándorlók gyermekeként született 1917-ben, a harmincas években brooklyni pályákon játékosként is kiváló volt, de edzőként tudott igazán kiteljesedni. 1941-ben kapott először tréneri állást egy washingtoni középiskolában, majd a második világháborúban letöltött katonai szolgálatát követően felkérték, hogy legyen a Washington Capitols BAA-csapat vezetőedzője. A legelső, 1946/47-es BAA-alapszakaszban Auerbach csapata, a Capitols érte el a legjobb győzelem/vereség mutatót, de abban az évben nem tudtak döntőbe jutni, ez 1949-ben ugyan már sikerült a washingtoniaknak, de akkor meg alulmaradtak a Minneapolis Lakersszel szemben. A vereséget követően a nem kimondottan simulékony természetű Red újjá akarta építeni a csapatot, de ezen összeveszett a Capitols tulajdonosával, így hát távozott, a Tri-Cities Blackhawks (a St. Louis Hawks elődje) trénere lett, de egy szezon után hasonló okokból innen is továbbállt. Ekkor kérték fel a Boston edzőjének, ahol egyik első lépéseként Chuck Cooper személyében ő draftolt a történelem során először egy afro-amerikai játékost. A többi pedig javarészt már szintén történelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése