2022. július 31., vasárnap

In Memoriam Bill Russell

88 éves korában elhunyt Bill Russell, a kosárlabdasport történetének egyik legnagyobb alakja, a Boston Celtics 11-szeres NBA-bajnoka és e tekintetben a mai napig a liga csúcstartója.

13 szezont játszott az NBA-ben, és ebből a 13 szezonból 11 alkalommal megnyerte a bajnokságot csapatával. Ötszörös MVP, 12-szeres All-Star. Olimpiai bajnok, kétszeres NCAA-bajnok. Négy alkalommal az NBA legjobb lepattanózója. Nem csak a kosárlabda-, hanem az egyetemes sporttörténelemben is kevés olyan személy van, akinek a pályafutása akár csak meg tudja közelíteni Bill Russell karrierjének sikerességét.

A Louisiana államban született, de a nyugati parton felnőtt Russell a San Francisco-i egyetem csapatának vezéreként lett országosan ismert. 1955-ben, majd 1956-ban is megnyerték az NCAA küzdelmeit, ezt követően Russell aranyérmet nyert a melbourne-i olimpián az amerikai válogatott csapatkapitányaként, majd megkezdte páratlan sikerességű karrierjét az NBA-ben. A 208 centis center korábban sosem látott atletikussága korábban sosem látott játékintelligenciával is párosult. Red Auerbach, a Boston Celtics dinasztiájának tótumfaktuma nem véletlenül adta oda az 1956-os draft napján csapata addigi kezdő centerét, Ed Macauley-t Russell játékjogáért: a védekezésben áthatolhatatlan falat képező újonc centerrel lepattanózásban és dobásblokkolásban senki sem tudta felvenni a versenyt, így aztán kedvére alkothatott a csapat többi, jóval inkább támadó szellemű legendája, mint Bob Cousy és Bill Sharman, valamint a szintén az 1956/57-es idényben debütáló Tom Heinsohn.

A Celtics meg is nyerte az 1957-es nagydöntőt a St. Louis Hawks ellen, majd a következő idényben ugyan elveszítették a finálé visszavágóját - az utolsó 2 meccset a bokasérüléssel kidőlő Russell nélkül játszva -, ez csak egy átmeneti döccenőnek bizonyult, hiszen 1959-től a bostoniak totális dominanciája jellemezte az NBA-t: 1966-ig zsinórban további 8 bajnoki címet nyertek Russellék. Miután Auerbach leköszönt a Celtics kispadjáról az 1966-os győzelem után, helyét a csapat vezetőedzőjeként - játékos-edzői minőségben - Russell vette át, aki így az első fekete vezetőedző lett az amerikai profi sportligák történetében. Bár első edzőként is töltött idényében a Celtics elveszítette a keleti főcsoportdöntőt a Russell legnagyobb ellenlábasa, Wilt Chamberlain vezette Philadelphia ellen, egy évvel később visszakapaszkodtak a csúcsra, majd 1969-ben még egyszer, utoljára diadalmaskodtak, egy emlékezetes, hétmeccses párharc végén ősellenségük, a Los Angeles Lakers otthonában.

Bill Russell (6-ossal), Red Auerbach és John Havlicek 1966-ban

Russell 1969-ben, 35 évesen játékosként és edzőként is visszavonult, évekig nem vállalt szerepet a liga környékén, majd 1973-ban a Seattle SuperSonics vezetőedzőjeként és GM-jeként tért vissza az NBA vérkeringésébe. Bár az akkor még csak 6 éve létező franchise-t sikerült pár alkalommal a rájátszásba juttatnia, Russell négyéves seattle-i szerepvállalása távolról sem volt egy lapon említhető korábbi bostoni sikereivel, amit nem is élt meg különösebben jól. Ezután már csak egyetlen alkalommal, az 1987/88-as szezonban volt egy nyúlfarknyi ideig vezetőedző a ligában, a Sacramento Kingsnél, de az sem volt egy fáklyásmenet, így az öreg Bill többé nem is erőltette az edzősködést. Tévés műsorokat vezetett, NBA-meccseket kommentált Rick Barryvel, "Second Wind" címmel könyvet írt az életéről, és még színészkedett is. A fiatalabb NBA-követő generáció pedig már elsősorban a liga számos eseményén felbukkanó ősz hajú, szemüveges, tisztes öregúrként ismerheti, aki, amíg egészsége engedte, hosszú évekig személyesen adta át az NBA nagydöntő legértékesebb játékosának járó, 2009-ben őróla elnevezett trófeát az azt kiérdemlőnek.

Russell összetett, bonyolult személyiség volt. Kortársai egyszerre emlékeznek rá úgy, mint egy joviális, széles mosolyú, öblös hangján összetéveszthetetlen nevetést hallató, vidám emberre, és úgy is, mint egy befelé forduló, érzékeny, az élet és a társadalom problémáit mélyen megélő és az igazságtalanság ellen mindig fellépő váteszre. Russell közéleti szerepvállalása elsősorban az 1960-as évek fekete polgári jogi mozgalmaiban volt tetten érhető, az egyenjogúságért, a társadalmi igazságosságért sosem volt rest felszólalni, ismertségét, befolyását a "jó ügy" szolgálatába állítani. Mindennek különös és valahol szomorú hátteret adott az, hogy bár Bostonban sportolóként már életében legendává vált, feketeként pont ez a város volt az, ahol talán legkevésbé érezhette az egyenjogúságot és az igazságosságot élete során, és talán ez is közrejátszott abban, hogy 1969-es visszavonulását követően hosszú évekre eltávolodott a Celticstől, például a 6-os számú mezét visszavonultató ceremóniára sem ment el.  

A pályán ugyanakkor sosem volt eredményesebb együttműködés az NBA történelmében, mint Russellé és a Celticsé. Bár Russell sohasem termelte olyan elképesztő mértékben a pontokat, mint legnagyobb ellenlábasa (és civilben egyébként jó barátja), Wilt Chamberlain, olyan támadójátékosokkal, mint a már említett Cousy, Sharman, Heinsohn, később pedig Sam Jones vagy John Havlicek, Russell koncentrálhatott a védekezés irányítására, a lepattanózásra és a dobásblokkolásra, ebben pedig nem volt nála jobb a ligában. Bár aktív játékos korukban - és később még évtizedekig - állandó témát adott a szurkolóknak a Russell-Chamberlain összehasonlítgatás, csapatszinten nem kérdés, ki volt a "jobb": Russell 11 bajnoki címe mellett Wilt "csak" két aranygyűrűt tudott nyerni, kettejük 8 playoff-párharcából pedig hétszer került ki győztesen Russell és a Celtics. 

Wilt Chamberlain és Bill Russell 1997-ben

Russell 2011-ben megkapta Barack Obama elnöktől a Szabadság Érdemrendet, a legmagasabb kitüntetést, amit civil személy kaphat az Egyesült Államokban, 2013-ban pedig szobrot is állítottak neki Bostonban. 1980-ban megválasztották a ligatörténelem addigi legjobb játékosának, és értelemszerűen tagja volt a liga 1997-ben megválasztott 50. évfordulós, és a legutóbbi szezon során kihirdetett 75. évfordulós "csapatának" is. Az idén februári All-Star gálán megtartott ünnepségen ugyanakkor már nem tudott személyesen részt venni.

Bill Russell 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése