1973: A Knicks nyeri az öregfiúk-meccset

Négy éven belül harmadszorra rendeztek Los Angeles Lakers-New York Knicks nagydöntőt az NBA-ben 1973-ban. Az előző évi finálé forgatókönyve ellentétes előjellel ismétlődött meg: miután a sorozatban a Lakers szerezte meg a vezetést az első meccsen, a Knicks zsinórban négy győzelemmel fordított, és megnyerte története második, egyben mai napig utolsó bajnoki címét.

A New York Knicks, akárcsak egy évvel korábban, 1973-ban is a második helyen zárta az alapszakaszt Keleten a Boston Celtics mögött. A tizenegyszeres bajnok Kelták ezúttal minden eddiginél komolyabban gondolták a visszatérést a liga trónjára: 68-14-es alapszakasz-mérlegük egyetlen meccsel maradt el a Lakers előző évi rekordjának beállításától, centerük, Dave Cowens megkapta az MVP-díjat, és kiváló szezont futott körülötte a veterán szupersztár, John Havlicek, valamint a pontszóró hátvéd, Jo Jo White is. Az 57 győzelemmel záró Knicks egy évvel korábbi döntős csapata lényegében nem változott, miután a New York kiejtette a playoff első körében szinte állandó ellenfelét, az Elvin Hayes-szel megerősített Baltimore Bulletst, össze is csaphatott a főcsoportdöntőben a Bostonnal, amely pedig a Pete Maravich-féle Atlantát búcsúztatta korábban.

A párharc epikusra sikeredett: a pályahátrányban játszó Knicks 3-1-es vezetésre tett szert, de a Celtics kiharcolta az egyenlítést, és hazai pályán vívhatta meg a sorsdöntő hetedik összecsapást. Azonban a Boston szíve-lelke, Havlicek kificamította a vállát még a harmadik meccsen, és bár a hatodik és a hetedik találkozóra vissza tudott térni, az amúgy jobbkezes Hondo kénytelen volt felkötött kézzel játszani (!) és bal kézzel dobni, a Knicks pedig ezt kihasználva idegenben nyerte meg a hetedik mérkőzést, és jutott a döntőbe. A Celtics korábban még egyszer sem veszített el hetedik meccset a rájátszások addigi történetében (!), illetve soha nem nyert még a Knicks előtt egyetlen csapat sem idegenben meg hetedik összecsapást úgy, hogy előtte 3-1-re is vezetett már a párharcban.

Walt Frazier kosarat dob a Celtics-játékosok gyűrűjében

Az előző szezonban rekordot rekordra halmozó Los Angeles Lakers címvédőként 60 győzelemre volt jó 1972/73-ban, a két öregedő szupersztár, Wilt Chamberlain utolsó, Jerry West pedig utolsó előtti idényét futotta a ligában. A Lakersszel azonos mérleggel, szintén 60 sikerrel zárta az alapszakaszt Kareem Abdul-Jabbar és Oscar Robertson csapata, a két évvel korábbi bajnok Milwaukee Bucks, és övék volt az első kiemelés is, ám meglepetésre kiestek a playoff első körében a Golden State Warriors ellen. A Warriors centere, a veterán Nate Thurmond kiválóan védekezett Jabbar ellen, elöl pedig az öt évnyi ABA-kitérőt követően a franchise-hoz visszatérő nagy pontszóró, Rick Barry vitte a prímet.

A Lakerst is megérintette az első körös búcsú szele, hiszen hét meccsre volt szükségük, hogy felül tudják múlni a lelkes Chicago Bullst, akiket két védő-specialista, Norm Van Lier, illetve a későbbi Utah Jazz-edzőlegenda Jerry Sloan, valamint két ponterős magasember, Bob Love, illetve a korábban a Philadelphiával bajnok Chet Walker vezérelt. A tapasztaltabb Lakers azonban végül csak felülkerekedett, majd a Warriorst is felülmúlták 4-1 arányban a főcsoportdöntőben. A fiatalság lendülete tehát kevésnek bizonyult, ismétcsak két sokat látott veterán csapat vívhatott meg a bajnoki címért a Lakers és a Knicks személyében.

A Knicksnek mindössze egy pihenőnap jutott a Boston elleni drámai főcsoportdöntő hetedik meccse és a Lakers elleni finálé nyitó találkozója között, és ez meg is látszott az első mérkőzésen nyújtott teljesítményükön. A 36 éves Wilt Chamberlain dominálni tudott ismét a palánk alatt, sorozatosan blokkolta a New York-játékosok dobásait, erre, valamint a Jerry West-Gail Goodrich páros kosaraira építve behúzta az első találkozót a Lakers (115-112). A folytatásban aztán a Knicks váltani tudott: az előző évi nagydöntőt kihagyó, rengeteg sérülés sújtotta centerük, Willis Reed, valamint a távolról is jól dobó Jerry Lucas-Dave DeBusschere magasember-páros hatástalanítani tudta az egyre dekoncentráltabb Chamberlaint, Jerry West és Gail Goodrich ellen pedig Walt „Clyde” Frazier és Earl „The Pearl” Monroe kettőse lépett fel hatékonyan. West a dobásai mellett hosszú évek makacs sérüléseivel is küszködött, az öreg Chamberlain pedig fokozatosan eltűnt Reed, Lucas és DeBusschere szorításában (végül az egész nagydöntőt mindössze 10 pontos átlaggal zárta). Miután a Knicks győzni és egyenlíteni tudott a Los Angeles Forumban (95-99), nem hibázott többé: megnyerték a harmadik (87-83), a negyedik (103-98) és az ötödik mérkőzést is, a legutóbbit szintén idegenben, a Lakers otthonában (93-102). Dave DeBusschere, a Knicks védekezésének alappillére ugyan sérülés miatt kidőlt az ötödik találkozón, és onnan még izgalmassá is válhattak volna a dolgok, ám Earl „The Pearl” Monroe a meccs utolsó két percében beszórt tíz pontot, végleg elsüllyesztve ezzel a Lakerst. A döntő MVP-díját a kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Knicks szellemi vezére, Willis Reed kapta meg, karrierje során másodszor (és a díj 1969-es alapítása óta ő lett az első Finals MVP, aki duplázni tudott).

Willis Reed tör kosárra Wilt Chamberlain mellett, Dean Meminger és Gail Goodrich nézik

Az 1973-as nagydöntő ismét egy korszak végének fogható fel, a Lakers és a Knicks rivalizálása legalábbis mindenképp véget ért, a két csapat a mai napig nem találkozott újfent a fináléban. A Lakers, amely 1959-től kezdődően tizenöt év alatt tíz nagydöntőt játszott (és egyszer tudott győzni) 1980-ig nem jutott el ismét ilyen magasságokba (az 1980-as csapat már a Magic Johnson-Kareem Abdul-Jabbar féle Lakers volt), a New York Knicks pedig több mint húsz évvel később, 1994-ben játszhatott legközelebb újra a bajnoki címért (és mint az már fentebb említésre került, nyerni nem tudtak 1973 óta egy alkalommal sem).

Ünneplő Knicks-játékosok: Jerry Lucas, Walt Frazier, Willis Reed, Phil Jackson, Dave DeBusschere.

Számtalan Hall of Famer legenda utolsó fellépését láthattuk az NBA legnagyobb színpadán ebben az évben. Wilt Chamberlainnek konkrétan a döntő ötödik meccse volt az utolsó mérkőzése az NBA-ben, de az egy évvel később visszavonuló Jerry West, valamint Gail Goodrich is utoljára szerepelt a fináléban 1973-ban. A bajnok Knicks oldaláról Walt Frazier, Earl „The Pearl” Monroe, Willis Reed, Dave DeBusschere, Bill Bradley és Jerry Lucas is bekerült a Halhatatlanok Csarnokába, ám akárcsak Jerry West, 1974-ben Reed, DeBusschere és Lucas is visszavonult, és bár Bradley, Frazier és Monroe még játszottak együtt pár évet, a Knicks már nem tudott beleszólni a bajnoki címért folyó versengésbe a ’70-es évtized hátralevő részében.

Hátsó sor: Bill Bradley, Phil Jackson, John Gianelli, Dave DeBusschere, Willis Reed, Jerry Lucas, Tom Riker (nem volt tagja a bajnokcsapatnak, szezon közben elküldték), Dean Meminger, Dan Whalen segédedző.
Elülső sor: Henry Bibby, Walt Frazier, Ned Irish elnök, Irving Mitchell Felt tulajdonos, Red Holzman vezetőedző, Earl Monroe, Dick Barnett (a kis képen: Harthorne Wingo).

Dick Barnett. A "Fall Back Baby" becenévre hallgató, fura dobómozdulattal bíró hátvéd második bajnoki címét nyerte a Knicksszel, ám miután az 1970-es bajnokcsapatban még kezdő volt a veterán scorer (aki már 1959 óta koptatta az NBA parkettjeit), az 1973-as győzelemből már csak apró hozzájárulásokkal vette ki a részét, mindössze négy meccsen került pályára a playoffban. Még a következő, 1973/74-es idényben is játszott öt alapszakasz-mérkőzésen, de aztán befejezte pályafutását, melynek során több, mint tizenötezer pontot szerzett az NBA-ben. 12-es számú mezét a Knicks 1990-ben visszavonultatta.

Henry Bibby. Az 1972/73-ban újonc irányítónak ez volt az egyetlen bajnoki elsősége az NBA-ben, 1975-ig játszott New Yorkban, 1981-ig tartó NBA-karrierje során volt még a New Orleans Jazz, a Philadelphia 76ers és a San Diego Clippers játékosa is. A Julius Erving vezette Philadelphiával 1977-ben és 1980-ban is újabb NBA-döntőben léphetett pályára, ám mindkét finálét elveszítette a Sixers, melynek Bibby fontos játékosa volt, hiszen 30 perc körüli játékideje során átlag 10 ponttal és 5 lepattanóval segítette a hetvenhatosokat. Játékos-pályafutását követően edzőnek állt, dolgozott a Continental Basketball Associationben (CBA), kilenc éven át vezette a Southern California egyetem (USC) csapatát, volt philadelphiai csapattársával, Joe Bryanttel (Kobe Bryant apjával) együtt edzette a Los Angeles Sparks gárdáját a WNBA-ben, majd egészen 2014-ig az NBA-ben volt segédedző (Philadelphiában, Memphisben, majd Detroitban). Az ő fia az 1998-tól 2012-ig az NBA-ben szereplő irányító, az 1998-as draft 1/2-es kiválasztottja, a szép emlékű 2002-es Sacramento Kings egyik kulcsjátékosa, Mike Bibby.

Bill Bradley. Statisztikailag és egyénileg legeredményesebb NBA-szezonját futotta "Dollar Bill" 1972/73-ban, hiszen amellett, hogy megszerezte második bajnoki címét, ebben az idényben gyűjtötte be pályafutása egyetlen All-Star fellépését, 16.1-es pontátlaga pedig a legmagasabb volt karrierje során. A hármas poszton szereplő Bradley 1977-ig játszott az NBA-ben, több, mint kilencezer dobott ponttal vonult vissza. Bill minden bizonnyal a legnagyobb ívű politikai pályát befutó egykori NBA-játékos a történelem során: az NBA-karrierjét megelőzően Princetonban diplomázó, majd Oxfordban is tanulmányokat folytató Bradley 1978-ban a Demokrata Párt színeiben jelöltette magát szenátornak New Jersey államban, és be is került a szenátusba, pozíciójában kétszer, 1984-ben és 1990-ben is újraválasztották. 1995-ben már nem indult újra posztjáért, ám 1999-ben ringbe szállt a demokrata elnökjelöltségért, kampánya során Michael Jordan és egykori csapattársa, Phil Jackson is aktívan támogatta, ám végül visszalépni kényszerült Al Gore javára. 2000 után már nem politizált, befektetési bankárként és nagyvállalati tanácsadóként dolgozott főleg az elmúlt évtizedekben. 1983-ban Dave DeBusschere-rel együtt iktatták be a Hall of Fame-be, 24-es mezszámát egy évvel később vonultatta vissza a Knicks.

Dave DeBusschere. Míg egy évvel az 1973-as bajnoki győzelmet követően Dave DeBusschere magasember-társai, Willis Reed és Jerry Lucas az utolsókat rúgták, és 1974-es visszavonulásukon senki sem lepődött meg, DeBusschere annál nagyobb felhördülést okozott a Knicks-szurkolók körében, amikor szintén szögre akasztotta a kosárcipőt az 1973/74-es idényt követően. Dave ugyanis utolsó idényében All-Star volt, bekerült az All-Defensive First Team soraiba (mint az All-Defensive csapatok létrehozása óta minden egyes évben!), és dupla-duplát átlagolt, 18.1-es pontátlaga ráadásul a legmagasabb volt, amit az azelőtti hét évben produkált. Dave azonban jobbnak látta távozni, és inkább csapatvezetőnek állt, a Knickst kissé magára haragítva a rivális ABA-ben szereplő New York Netsnél kezdett dolgozni, majd egy évvel később az egész ABA komisszárjává nevezték ki. Ő állt a rivális liga élén annak utolsó, 1975/76-os szezonjában, és fontos szerepe volt a két liga 1976-os egyesítésének kimunkálásában. Később aztán csak a Knicks alkalmazásába került, 1983-ban ő lett a franchise általános alelnöke, a játékospolitika főfelelőseként 1985-ben ő draftolta le Patrick Ewingot. 1987-ig töltötte be pozícióját, ezt követően a civil életben működött, az NBA-ben már nem vállalt többé szerepet. A Knicks visszavonultatta 22-es mezszámát, 1983-ban Bill Bradley-vel eyütt iktatták be a Hall of Fame-be. 2003 májusában egy manhattani utcán sétálva szívrohamot kapott, és nem tudták már megmenteni az életét. Dave 62 éves korában távozott az élők sorából. A Knicks manapság a Dave DeBusschere-díjjal emlékezik legfőképpen rá, amit minden évben általános iskolás korú kosarasok kaphatnak, akik mind a sportban, mind a tanulásban kiemelkedő eredményeket érnek el.

Walt Frazier. Az 1973-as rájátszásban meccsenként 22 pontot, 7 lepattanót és 6 gólpasszt átlagoló "Clyde" 1977-ig maradt a Knicks játékosa, 1976-ig minden évben ott volt az All-Star meccsen (ő volt az 1975-ös mérkőzés MVP-je), valamint 1975-ig minden egyes All-Defensive First Team összeállítása az ő nevével kezdődött. A karrierje során emellett négy All-NBA First Team- és kettő Second Team-tagságot összegyűjtő Frazier számai az 1976/77-es idényben, utolsó New York-i szezonjában aztán csökkenésbe kezdtek, majd 1977 októberében a Knicks és "Clyde" útjai elváltak, Frazier a franchise addigi történetének legtöbb játékpercét, mezőnykosarát, bedobott büntetőjét, gólpasszát és pontját regisztráló játékosaként hagyta el New Yorkot (assziszt kategóriában a mai napig ő áll a Knicks-örökranglista élén). A Cleveland Cavaliershez került, ahol három, javarészt sérülésekkel sújtott szezont töltött el 1980-as visszavonulásáig. 1987-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban a valaha volt 50 legjobb NBA-játékos egyikének választották a hétszeres All-Star irányítót, és természetesen az ő 10-es számú meze is a Madison Square Garden mennyezetén lóg. Játékos-pályafutása befejezését követően a New Yorkban kultstátusznak örvendő Frazier visszatért a Knicks kötelékébe, és jelenleg is a csapat meccseinek szakkomentátoraként dolgozik, látványos öltönyeivel és csokornyakkendőivel a mai napig elbűvölve a Knicks mostanában nem sok örömöt megélő szurkolóit.

John Gianelli. Az 1973-as Knicks cserecentere volt Gianelli, aki a bajnoki cím évében volt újonc a ligában, NBA-karrierje 1980-ig tartott, a Knicks mellett viselte még a Buffalo Braves, a Milwaukee Bucks és a Utah Jazz mezét is. 1983-ig Olaszországban, az Olimpia Milano csapatában játszott NBA-páyafutása befejeződését követően. Manapság visszavonultan él a kaliforniai Stockton városában.

Phil Jackson. A későbbi sikeredző az 1970-es bajnoki cím idején csak papíron volt a Knicks játékosa, hiszen épp egy súlyos gerincműtétből lábadozott, 1973-ban viszont már tevőlegesen vette ki a részét a Knicks végső győzelméből. A legfőképp négyes poszton bevethető Jackson fő feladata Willis Reed, Jerry Lucas és Dave DeBusschere tehermentesítése volt, majd az ő lehanyatlásukat és visszavonulásukat követően játékideje jelentősen megnőtt, 1974/75-ben átlag 30 percet töltött meccsenként a pályán, közel 11 pontot és 8 lepattanót átlagolva. 1978-ban hagyta el a Knickst, játékos-karrierje utolsó két idényét a New Jersey Netsnél töltötte 1978 és 1980 között. A nyolcvanas években a Continental Basketball Associationben (CBA) edzősködött volt csapattársával, Dean Memingerrel karöltve, illetve Puerto Ricón dolgozott a helyi bajnokság több csapatánál is. 1987-ben kapta meg első állását az NBA-ben, amikor a Chicago Bulls segédedzőjévé nevezték ki - innét már egyenes útja vezetett a csúcsra. Legközelebb 1991-ben fogunk vele találkozni.

Jerry Lucas. Az Ohio State játékosaként a '60-as évtized elején Lucas az egyik legjobb egyetemista kosarasnak számított, 1960-ban megnyerte az NCAA küzdelmeit, valamint a római olimpián aranyérmet szerző amerikai válogatottnak is tagja volt. A római csapatban is együtt játszott már Oscar Robertsonnal, akinek aztán csapattársa lett, amikor 1963-ban a Cincinnati Royals draftolta. Bár manapság kevésbé ismert a neve, Lucas volt az egyik utolsó játékos az NBA történetében, aki képes volt 20 pontos - 20 lepattanós szezonátlagot produkálni (1964/65-ben és 1965/66-ban), karrierje első hat évében mindig ott volt az All-Star gálán, és három All-NBA First Teamnek (és egy Second Teamnek) volt a tagja. Csapatszinten azonban ő és Robertson nem sok sikert könyvelhetett el, Lucast a Royals 1969-ben a San Francisco Warriorshoz cserélte (itt produkálta karrierje utolsó All-Star szezonját 1971-ben), majd a Knicks szerezte meg Cazzie Russellért cserébe. A magas játékintelligenciájú Lucas jól illeszkedett a Knicks rendszerébe, és mivel a gyűrűtől távolabbról is biztos kézzel bedobálta tempóit, remek kiegészítő volt a rengeteget sérült Reed és a szintén jól dobó DeBusschere mellé. Lucas 1974-ben több mint tizennégyezer pont, és közel tizenháromezer lepattanó (karrier-átlaga lepattanók terén: 15.6!) gazdájaként vonult vissza. 1980-ban beiktatták a Hall of Fame soraiba, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa között is ott szerepelt a neve. Lucas, aki már játékoskorában gyakran szórakoztatta azzal csapattársait, hogy egész oldalakat memorizált telefonkönyvekből, játékos-karrierjét követően a memóriakutatás és -fejlesztés területén ért el sikereket, tucatnyi könyvet írt a témában, "Dr. Memory" néven ma is aktívan működik.

Dean Meminger. "Dean the Dream" helyi srác volt, harlemi utcai pályákon játszva már tizenévesen egyfajta lokális legenda lett belőle, így minden New York-i örömére szolgált, amikor az ifjú Meminger 1971-ben a New York Knicks játékosa lett. A villámgyors hátvéd kiváló védő volt, és bár Frazier és Monroe (és kezdetben Dick Barnett) árnyékában kellett játszania, így is időnként fontos szerep hárult rá a Knicksnél, például az 1973-as Boston elleni főcsoportdöntő hetedik meccsén pazar védekezésének Jo Jo White látta kárát. 1974-ben elhagyta a Knickst, és Atlantába igazolt, itt két évet játszott, majd visszatért New Yorkba, de 28 évesen, 1977-ben profi pályafutása befejeződött. Edzőként próbált érvényesülni, egy korabeli női profiliga küzdelmeit meg is nyerte csapatával a hetvenes évek végén, majd a CBA-bean ült az Albany Patroons nevezetű gárda kispadján, ahol 1982-ben váltotta őt korábbi csapattársa és jóbarátja, Phil Jackson. Miután egy rövid ideig sikertelenül próbálkozott újraindítani játékos-pályafutását, sajnos csúnyán lecsúszott, a drogok rabja lett, a függőséggel folytatott évtizedes küzdelméről több interjújában is vallott az ezredforduló környékén. Akkoriban elmondása szerint tiszta volt, de később visszaesett, 2009-ben majdnem meghalt, amikor - állítólag egy crack-pipával - magára gyújtotta a motelszobáját. Súlyos sérüléseiből felépült ugyan, és 2013-ban még részt tudott venni az 1973-as bajnoki cím 40. évfordulójának ünnepségén New Yorkban, de pár hónappal később, 2013 nyarán holtan találták, ugyancsak egy szállodai szobában. 65 évet élt.

Earl Monroe. Ha Memingerről azt írtuk, hogy legenda volt a harlemi utcai pályákon, akkor nem túlzás azt állítani, hogy Earl "The Pearl" Monroe-t pedig egyenesen istenként tisztelték, csak éppen nem New Yorkban, hanem Philadelphiában, ahol az utcán játszva olyan beceneveket aggattak rá, mint "Black Magic" vagy "Black Jesus", köszönhetően varázslatos labdakezelésének, látványos cseleinek és passzainak. Monroe az 1/2-es választott volt az 1967-es drafton, ő volt 1968-ban az Év Újonca a Baltimore Bullets színeiben, ahol az egy évvel később érkező centerrel, Wes Unselddel kiváló párost alkottak, 1969 és 1971 között minden évben rájátszásba jutottak, és 1971-ben a nagydöntőig vitték a Bulletst, ahol viszont kikaptak a Milwaukee-tól. 1971 őszén aztán Monroe az elcserélését kérte, hosszas huzavona után végül ekkor került a Knickshez Mike Riordanért és Dave Stallworth-ért cserébe. Korábbi nagy ellenfelével, Walt Frazierrel (a Knicks és a Bullets az előző három idényben minden egyes alkalommal találkozott a rájátszásban) alkotott hátvédpárosukat "Rolls Royce Backcourt"-nak nevezték. A négyszeres All-Star Monroe, akinek egész pályafutását végigkísérték térdbántalmai, 1980-ban vonult vissza a Knickstől, karrierje során 17454 pontot dobva az NBA-ben. A Hall of Fame-be 1990-ben iktatták be, és mint számtalan csapattársát, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották, mezszámát pedig mindkét volt csapata, a Bullets (ma Wizards) és a Knicks is visszavonultatta.

Willis Reed. A Knicks rengeteget sérült kapitányának utolsó teljes szezonja volt a ligában a bajnoki címmel záruló 1972/73-as idény, a következő szezonban 19 meccsen tudott már csak játszani, majd visszavonult 12183 ponttal és 8414 lepattanóval, 10 NBA-szezonnal és 7 All-Star fellépéssel a háta mögött, az első kétszeres Finals MVP-ként. Mondani sem kell, Reed is a Hall of Fame tagja (1982-ben iktatták be), és, kitalálhattátok, őt is beválasztották minden idők 50 legjobb játékosa közé 1996-ban. Amikor Red Holzman vezetőedző 1977-ben elhagyta a Knickst, utódja Reed lett a kispadon, de második szezonja kezdetén, 1978-ban menesztették. A Creighton egyetemen, illetve az Atlanta Hawks segédedzőjeként dolgozott, mielőtt a New Jersey Nets kötelékébe került volna, ahol 1987 és 1989 között vezetőedző, majd GM és alelnök volt 1996-ig, playoff-csapatot építve Derrick Coleman, Kenny Anderson és Drazen Petrovic köré. 1996-tól már csak mint általános alelnök dolgozott a Netsnél, a csapatnál volt a 2002-es és 2003-as, Jason Kidd-féle Nets két nagydöntős szereplése idején is. Utoljára 2004 és 2007 között a New Orleans Hornetsnél tevékenykedett csapatvezetőként.

Harthorne Wingo. A csere-magasember teljes négy éves NBA-karrierjét a Knicksnél töltötte 1972 és 1976 között, a Madison Square Gardenben közönségkedvencnek számított atletikussága és nagy zsákolásai miatt. Miután 1976-ban elhagyta New Yorkot, karrierjét Olaszországban folytatta, ahol 1980-ig játszott, majd profiskodott még Svájcban és Argentínában is. Akárcsak szomorú sorsú volt csapattársa, Dean Meminger, Wingo is kokainfüggőséggel és alkoholizmussal küzdött hosszú évekig kosárlabda-pályafutása végét követően, és bár minden NBA-ben megkeresett pénzét elverte, függőségén sikerült felülkerekednie. Szomorú update (2021.01.30.): Wingo 73 éves korában, 2021. január 20-án elhunyt.

Vezetőedző: Red Holzman. Holzman 1977-ben, tíz év után lemondott vezetőedzői posztjáról, utódja pedig Willis Reed lett a kispadon, de gyatra eredményei miatt Reedet az 1978/79-es idény elején kirúgták, Holzman pedig visszatért a Knicks élére, és 1982-ig maradt is ott. 1985-ben edzői minőségében bekerült a Hall of Fame-be, a Knicks pedig tiszteletére 1990-ben visszavonultatta a 613-as "mezszámot" (ennyi győzelmet aratott Holzman a Knicks vezetőedzőjeként). Red Holzman, minden idők tíz legjobb NBA-vezetőedzőjének egyike 1998-ban, 78 éves korában hunyt el.

Az 1973-as bajnokcsapat tagjai 2013-ban, a bajnoki cím 40. évfordulójának ünneplésekor: balról Dean Meminger, Henry Bibby, Harthorne Wingo, Jerry Lucas, Phil Jackson, Bill Bradley, Walt Frazier, Willis Reed és Earl Monroe.