1966: Auerbach leköszön, persze bajnokként

„This is your final chance to beat me” – azaz „Ez az utolsó esélyetek, hogy legyőzzetek” – üzente a Boston Celtics leköszönő vezetőedzője, Red Auerbach a hétszeres címvédő ellenlábasainak az 1965/66-os NBA-szezont megelőzően. A riválisok nem tudtak élni e lehetőséggel, a Boston a nyolcadik egymást követő évben is megnyerte a bajnokságot, így hát a csúcson, kilenc bajnoki aranygyűrűvel a zsebében távozhatott a kispadról az állandóan szivarozó mester.

Olybá tűnhetett ugyan, hogy a Celticsnek nem lesz könnyű dolga, ha újabb bajnoki címmel akarja elbúcsúztatni Auerbachot, 1956 óta először fordult ugyanis elő, hogy nem a Kelták szerezték meg a keleti első kiemelést az alapszakaszban. Wilt Chamberlain csapata, a Philadelphia 76ers ugyanis egy meccsel többet (55) nyert, mint a Celtics, Chamberlain meg is kapta az alapszakasz MVP-díját, a Sixers trénere, a játékosként franchise-legenda Dolph Schayes pedig az Év Edzője lett. A Boston ugyanakkor nem illetődött meg, a playoff első körében nagy csatában kiejtette Oscar Robertson és Jerry Lucas csapatát, a Cincinnati Royalst, a csoportdöntőben pedig pályahátrányból is le tudták győzni a Philadelphiát, ráadásul egész könnyen, 4-1 arányban – Chamberlain tehát sokadik rájátszásbeli találkozójuk alkalmával is vereséget szenvedett Bill Russelltől és a Celticstől.

Nyugaton a Los Angeles Lakers 45 győzelemmel végzett az alapszakasz első helyén, mögöttük a Baltimore Bullets és az immáron Bob Pettit nélkül játszó St. Louis Hawks jutott még a rájátszásba. Az esélytelenebbnek tűnő Hawks kisöpörte a Baltimore-t, és a Lakerst is igencsak megizzasztotta, hiszen a nyugati finálét a Jerry West, valamint az előző évi rájátszásban összeszedett súlyos térdsérülése után visszatérő Elgin Baylor vezette Los Angeles csak hétmeccses csatában, 4-3-ra tudta megnyerni. A Lakers erősítette immáron az újonc hátvéd, a később szintén Hall of Fame-karriert befutó Gail Goodrich is.

A sorozat első találkozóját óriási csatában, hosszabbítást követően meglepetésre a Lakers nyerte meg a Celtics otthonában, West 41, Baylor 36 pontot szerzett (129-133, 0-1). Red Auerbach azonban pszichológiai hadviselésben is jóval kortársai előtt járt, senki sem foglalkozott a Lakers nagy győzelmével, amikor a mérkőzés után Auerbach bejelentette, hogy utódja a csapat kispadján, játékos-edzői minőségben, Bill Russell lesz a következő szezontól. Sporttörténelmi jelentőségű esemény volt ez, hiszen Russell személyében az amerikai profi sportok történetének első afro-amerikai vezetőedzőjét nevezte ki maga helyett a Celtics élére Auerbach.

A motivált Celtics pedig lendületbe jött, a következő mérkőzésen egyenlített (129-109, 1-1), majd mindkét LA-ben rendezett összecsapást megnyerte (106-120, majd 117-122), és 3-1-es vezetéssel térhetett vissza a Boston Gardenbe. Az ötödik meccsen azonban újabb fordulat következett, Fred Schaus, a Lakers edzője mondhatni „small-ball”-ra váltott, a kezdőcsapatban három hátvéddel és Baylorral a centerposzton felállva legyőzte a Boston Gardenben a Celticset (117-121, 3-2), majd a hatodik meccsen a Lakers ismét nyert (123-115), ezzel 3-3-ra álltak a felek hat mérkőzés után.  A Bostonban rendezett hetedik találkozón aztán sem Baylor, sem West nem találta a dobóformáját, Russell pedig törött lábbal játszva is állta a sarat a Celtics palánkja alatt, de nagy küzdelem árán a Lakers négy másodperccel a negyedik negyed vége előtt két pontra, 95-93-ra megközelítette az egész meccsen magabiztosan vezető Bostont. Onnan viszont már nem volt tovább, a Celtics szurkolói beözönlöttek a pályára, és narancslével locsolták fel a játékteret, miközben John Havlicek lepörgette az órát, Red Auerbach pedig rágyújtott utolsó győzelmi szivarjára.

Álló sor: Ron Bonham, Don Nelson, Tom Sanders, Mel Counts, John Thompson, Sam Jones, Larry Siegfried, Buddy LeRoux segédedző/csapatmenedzser.
Elülső sor: John Havlicek, K.C. Jones, John J. Waldron elnök, Marvin Kratter tulajdonos, Red Auerbach vezetőedző, Bill Russell, Willie Naulls.

Ron Bonham. Kiegészítő játékosként mindössze nyolc percet kapott meccsenként az egykori indianai Mr. Basketball, Bonham, akinek bostoni pályafutása 1966-ban be is fejeződött. Az újonnan alakult Chicago Bulls ugyan kiválasztotta az azévi „expansion draft” alkalmával, de soha nem játszott náluk, ellenben tagja volt az újonnan alakult ABA-ben az Indiana Pacers legelső csapatának az 1967/68-as ABA-szezonban. 1968-ban aztán végleg felhagyott a kosárlabdával, élete hátralevő részét pedig szülővárosában, az indianai Muncie-ban élte le, ahol 38 évig volt egy helyi nemzeti park és rezervátum igazgatója, illetve 12 évig önkormányzati képviselőként is dolgozott. Olyan népszerű volt saját berkeiben, hogy amikor 2012-ben nyugdíjba ment, ennek napját „Ron Bonham Nappá” nyilvánították Muncie városában. Ron 2016 áprilisában, 73 éves korában halt meg.

Mel Counts. Akárcsak Ron Bonham, a nála valamivel többet foglalkoztatott cserecenter is távozott Bostonból az 1966-os bajnoki címet követően, előbb a Baltimore Bulletshez, majd a Los Angeles Lakershez került, akiket három szezonon át erősített, itt töltötte karrierje legproduktívabb éveit (12 pont és 8 lepattanó körüli szezonátlagok), továbbá 1968-ban és 1969-ben is a Celtics ellen játszhatott ismét NBA-nagydöntőt (a Lakers elveszítette mindkettőt). Counts ezután volt a Phoenix Suns, a Philadelphia 76ers, 1972 és 1974 között ismét a Lakers, majd végezetül a New Orleans Jazz játékosa 1976-os visszavonulásáig. A jelenleg 75 éves egykori center Oregon államban él, a róla rendelkezésre álló utolsó, 2011-es információ szerint akkoriban ingatlanügynökként dolgozott.

John Havlicek. "Hondo" Tom Heinsohn visszavonulása után többé már nem volt hatodik ember a Celticsnél, a kezdőcsapatba került, 1966-ban karrierje során először volt All-Star, és tagja volt az azévi All-NBA Second Teamnek is. Az alapszakaszban 18.8 pontot szerzett meccsenként, a rájátszásban pedig ismét még kiválóbb teljesítményt nyújtott, átlag 23.6 ponttal és 9 lepattanóval tolta a Celtics szekerét, fáradhatatlan, több poszton is rendkívül hatékony játékával gyakran állítva megoldhatatlan feladatok elé a Lakers védőit.

K.C. Jones. A bostoni "Jones fiúk" egyik fele, a védekezőspecialista K.C. utolsó bajnoki címét nyerte a Celticsszel 1966-ban, ugyanis a következő idény után, 1967 nyarán visszavonult. Jones nyolc NBA-döntőben léphetett pályára, és mind a nyolcszor győzött, ami kétségkívül elképesztő eredménysor, ugyanakkor mai szemmel furcsának hathat, hogy úgy választották 1989-ben a Hall of Fame tagjává, hogy karrier-átlagai a következőképp festenek: kilenc szezon az NBA-ben (ebből négy idényen át volt kezdőjátékos), 7.5 pont, 3.5 lepattanó, 4.3 gólpassz mérkőzésenként, mindezt 38,7 %-os dobáspontossággal és 26 játékperces meccsátlaggal. Ilyen számokat a mai NBA-ben Matthew Dellavedova, Shelvin Mack vagy Justin Holiday produkál, akiket nem valószínű, hogy valaha is beiktatnak a Hall of Fame-be - igaz, egyiküknek sincs nyolc bajnoki aranygyűrűje. K.C. barátunk egyébiránt rögtön visszavonulása után edzőnek állt a Boston közeli Brandeis Egyetemen, majd a hetvenes évektől az NBA-ben dolgozott - az 1984-es és 1986-os bajnok Boston Celtics vezetőedzőjeként fogunk még vele találkozni.

Sam Jones. 23.5 pontos meccsenkénti átlaggal volt a Celtics legjobb dobója az 1965/66-os alapszakaszban a mindig hidegvérű Jones, akit a playoffban sem volt könnyű megállítani, hiszen ott meg közel 25 pontot dobott átlagban minden mérkőzésen - a nagydöntő harmadik összecsapásán volt a legeredményesebb, 36 pontig jutott az ebben az idényben is All-Star dobóhátvéd.

Willie Naulls. Mint számos csapattársa, úgy Naulls is utoljára lépett pályára az NBA-ben az 1965/66-os szezonban, az egykori All-Star veterán az alapszakaszban 10.7 pontot átlagolt, a rájátszásban viszont marginálisra csökkent a szerepe, hét percet sem érte el a meccsenkénti játékideje, de így is háromszoros bajnokként, több mint 11 ezer dobott pont és több mint 6500 lepattanó tulajdonosaként fejezhette be pályafutását. Visszavonulása után az üzleti életben ért el sikereket, autókereskedései voltak, és az építőiparban is szépen fialtak a befektetései, ám egy nap úgy döntött, a földi hívságok helyett inkább a vallásnak szenteli életét, és ezután évtizedeken át lelkipásztorként működött. Szomorú update (2018.11.27.): Willie Naulls 84 éves korában, 2018. november 22-én elhunyt. 

Don Nelson. A mai NBA-szurkoló elsősorban edzőként ismerheti, Nelson azonban játékosnak sem volt utolsó. 1965-ben igazolt a Celticshez, miután karrierje első három szezonjából egyet a Chicago Zephyrs, kettőt pedig a Los Angeles Lakers játékosaként töltött. Miután a Lakersnél nem tartottak igényt a szolgálataira (az 1964/65-ös idényben mindössze hat percet kapott náluk mérkőzésenként), Bostonba szerződése után ő lett a csapat új hatodik embere John Havlicek kezdőbe kerülését követően. A hármas és négyes poszton is bevethető Nelson 10 pontos és 5 lepattanós átlagokkal járult hozzá a Celtics győzelmeihez 1965/66-ban.

Bill Russell. A frissen kinevezett játékos-edző elül-hátul igazi vezére volt a Bostonnak az 1966-os döntőben, fergeteges számokat produkálva: az első mérkőzésen 28 pont, 26 lepattanó, az ötödik találkozón egy 32-28-as számsor, 22 pont és 23 lecsorgó a hatodik összecsapáson, a mindent eldöntő hetedik meccsen pedig 25 pont és 32 pattanó - mindezt úgy, hogy egy törött csonttal a lábában kellett végigjátszania a finálét. Az alapszakaszban All-Star és az All-NBA Second Team tagja volt.

Tom "Satch" Sanders. Sanders átlagai az 1965/66-os alapszakaszban 12.6 pont és 7.1 lepattanó voltak, a nagydöntő harmadik meccsén 22 pontot dobott, a hatodik találkozón 23 ponttal és 10 lepattanóval ért el dupla-duplát.

Woody Sauldsberry. Különös játékos-pályafutást és nem túl vidám életet tudhatott magának az 1965/66-ban utolsó NBA-idényét futó Sauldsberry. 1957-ben a San Francisco Warriors mindössze az azévi draft 60. pickjével választotta soraiba, Sauldsberry ugyanakkor az Év Újonca volt 1957/58-ban, ezzel mind a mai napig a legalacsonyabban draftolt játékos, aki megkapta ezt az elismerést. 1959-ben már az All-Star meccsre is meghívták, ám Wilt Chamberlain érkezését követően szerepe és játékideje a következő szezontól lecsökkent, végül a St. Louis Hawkshoz cserélték. St. Louisban a színesbőrű Sauldsberryt gyakorta kikezdték rasszista támadások formájában a szurkolók, és későbbi elmondásai szerint egyes csapattársai és a franchise tulajdonosa is rossz szemmel néztek emiatt rá. Sauldsberry megkeseredett emberré vált, és 1963-ban vissza is vonult - két év kihagyás után reaktiválta magát, és játszott még egy idényt 1965/66-ban a Celticsnél, kiegészítő emberként (a rájátszásban nem lépett pályára). Miután végleg befejezte a kosárlabdázást, nem sokat lehetett már hallani róla, akkor se feltétlenül jókat - visszavonultan, elfeledetten, szegénységben élte le élete hátralevő részét, 2007-ben halt meg.

Larry Siegfried. A csereirányító igen hatékony fegyver volt a Boston kispadjáról 1965/66-ban, 13.7 pontos átlagával ő volt a Celtics harmadik legjobb pontszerzője, és 88.1 %-os pontosságával az egész liga legjobb büntetőzője. A döntő második mérkőzésén 20 pontot szerzett, és a hét mérkőzésből hatszor elérte legalább a tíz egységet, miközben még keményen is védekezett.

John Thompson. A cserecenter rövid NBA-karrierje véget ért 1966-ban, az idény során mindössze tíz alapszakasz-mérkőzés és két playoff-meccs jutott neki osztályrészül. Hogy kosárlabda-berkekben mégis igen jól cseng a neve, azt ezt követő edzői pályafutásának köszönheti: Thompson ugyanis 1972 és 1999 között, azaz 27 éven át volt a Georgetown egyetem kosárlabdacsapatának vezetőedzője, és mint ilyen, ő lett az első fekete tréner, aki bajnok lett az egyetemi bajnokságban, amikor 1984-ben Patrick Ewinggal a centerposzton a Georgetown megnyerte az NCAA küzdelmeit. Ewing mellett olyan centerlegendák kerültek még ki Thompson keze alól, mint Alonzo Mourning vagy Dikembe Mutombo, de az ő játékosa volt egyetemistaként Allen Iverson is. 1999-es lemondása óta téves szakkomentátorként és riporterként dolgozik.

Ron Watts. Bár az alapszakaszban egyetlenegy mérkőzésen került pályára, a rájátszásban pedig egyáltalán nem, az újonc Watts is a Celtics keretéhez tartozott az 1966-os győzelem idején, így hivatalosan NBA-bajnoknak tekintendő. 1966/67-ben némileg nagyobb szerep jutott neki a csapaton belül (27 meccsen játszott), de ezzel karrierje véget is ért az NBA-ben. Visszavonulása után Watts 25 éven át ingatlanügynökként dolgozott a feleségével együtt.

Vezetőedző: Red Auerbach. Red 1966 után már csak mint GM dolgozott a Celticsnél, de ilyen minőségében továbbra is ő volt a csapat fő döntéshozója, és általános menedzserként is a ligatörténet legsikeresebbjei közé tartozik. Két évtizeden keresztül tudta újra és újra megújítani a Celticset, és új bajnokcsapatokat építeni, miközben volt játékosai közül Bill Russell, Tom Heinsohn és K.C. Jones is nyert aranygyűrűt vezetőedzőként a Bostonnal. Az 1968-as és 1969-es bajnoki győzelmet követően a hetvenes években Red az akkorra már veterán John Havlicek, valamint Dave Cowens és Jo Jo White köré felhúzott csapattal szerzett újabb két bajnoki címet (1974, 1976). Auerbach, aki barátja, Walter A. Brown 1964-es halála után szinte az összes későbbi Celtics-tulajdonossal összerúgta a port, a korabeli pletykák szerint ugyan a hetvenes évek végén fontolgatta, hogy átveszi inkább a New York Knicks irányítását, de aztán csak maradt Bostonban, ledraftolta Larry Birdöt, majd egy zseniális cserével megszerezte Robert Parish és Kevin McHale játékjogát is 1979-ben, ezzel letéve egy újabb háromszoros bajnok Celtics (1981, 1984, 1986) alapjait. Az 1986-os elsőség volt az utolsó Auerbach életében, reményei szerint az azévi drafton – szintén egy zseniális csere eredményeként – másodikként kihúzott Len Bias lett volna egy újabb nagy Celtics-generáció első számú talpköve, ám Bias két nappal draftolása után drogtúladagolásban meghalt. Az idősödő Auerbachot igen megviselte Bias elvesztése, és a kilencvenes évektől kezdve már lendülete is megkopott. Ekkor már csak mint elnök állt a Celtics élén, mely pozíciót haláláig megtartott, és bár nyolcvan felett már elég sok gondja volt az egészségével (ami azért nem csoda, hiszen nem kimondottan stresszmentes munkája mellett egész életében kínai kaján és szivaron élt), élete végéig aktív maradt. Az NBA történetének mondhatni legjelentősebb „nem-játékos” személyisége 2006. október 28-án, 89 éves korában hunyt el.