In Memoriam Billy Gabor

Június 4-én meghalt az ötvenes években egyszeres NBA-bajnok, egyszeres All-Star irányító, Billy Gabor. A 97 évesen elhunyt Gabor volt minden valószínűség szerint a legidősebb még élő egykori NBA-játékos.

Billy Gabor 1922. május 13-án született, azaz pár hete töltötte be 97. életévét. Bár a róla szóló források semmi információt nem tartalmaznak ezzel kapcsolatban, vezetéknevéből kiindulva jó eséllyel magyar felmenőkkel is bírt. Billy kosárlabda-karrierje a New York állambeli Syracuse városa körül forgott, a helyi egyetem, illetve a helyi, korai NBA-csapat ásza volt.

Gabor 1942-től járt a Syracuse Egyetemre, majd 1943-ban bevonult katonának, és két évig a légierőnél szolgált. A világháború után, 1945-ben tért vissza a Syracuse Orangemen csapatához, 1948-ig tartó egyetemi karrierje során az egyetem  történetének legjobb pontszerzője lett. A gyorsasága miatt "Billy the Bullett" (kb. "Billy, a puskagolyó") becenévvel illetett hátvédet a Rochester Royals draftolta, de ő csak egy évvel ezután, 1949-ben kezdte meg NBA-karrierjét, méghozzá a Syracuse Nationals (a mai Philadelphia 76ers jogelődje) színeiben.

Billy Gabor az ötvenes években

Billy hat évig tartó, sikeres profi pályafutása során két NBA-döntőbe is eljutott csapatával, de a Nationals mindkétszer (1950, 1954) vereséget szenvedett a Minneapolis Lakerstől. Beválasztották az 1953-as All-Star mérkőzésre is. 1955-ben aztán a Nationals megnyerte története első bajnoki címét, ám Gabor ebben a szezonban mindössze három meccsen tudott pályára lépni sérülés miatt, majd visszavonult.

A profi kosárlabda hőskorában aktív Gabor hosszú évtizedekkel később, a kétezres években került újra többször is reflektorfénybe. 2009-ben egykori egyeteme, a Syracuse visszavonultatta 17-es számú mezét, 2015-ben pedig a Syracuse Crunch nevű, alsóbb ligás hokicsapat tulajdonosa rendezett egy ünnepséget a város hatvan évvel azelőtti, egykori NBA-bajnokcsapatának tiszteletére, amelyen az 1955-ös Nationals akkor még élő négy játékosa egy-egy gyémántberakásos bajnoki gyűrűt kapott. Gabor nem tudott ugyan elutazni az eseményre (idős korában Floridában élt), de mint azt elmesélte, már csak azért is örült a bajnoki gyűrűnek, mert az ő idejében még az NBA nem osztogatott ilyesmit, csak a csapat szponzoraitól kaptak a bajnoki címért egy-egy névre szóló, gravírozott kupát. Még azt is mesélte, hogy az 1953-as All-Star fellépéséért pedig egy tíz éves futamidejű, száz dollár értékű háborús kötvény járt a játékosoknak fejenként.

A 91 éves Billy Gabor 2014 januárjában, kezében az 1955-ös bajnoki címért kapott ereklyével

Gabor halálával a legidősebb, még élő egykori NBA-játékos címe a nála egy hónappal fiatalabb, 1922. júniusi születésű Whitey von Niedát illeti, aki két hét múlva tölti be a 97. életévét, és az 1949/50-es idényben szerepelt az NBA-ben.

Billy Gabor emlékét megőrizzük.

Jack Molinas, a kosárlabda Mefisztója

Kevés olyan egykori NBA-kosaras van, akinek életútja még a nemrég megismert John Brisker földi pályafutásánál is inkább megfilmesítésért kiált. Annak a kevésnek az egyike mindenképpen Jack Molinas, akinek hollywoodi filmekből és amerikai tévésorozatokból ismert fordulatokkal teli életpályája ugyanakkor korántsem követendő, és annak végkicsengése korántsem pozitív.

Jack Molinas 1932-ben született New Yorkban. Gyermekkora és neveltetése nem vetítette előre azt, ami később belőle vált, mindig is tipikus „jó tanuló – jó sportoló” volt, aki már 4 évesen tudott angolul és spanyolul is olvasni – igaz, egyes források szerint már 12 éves korában rendszeresen szerencsejátékozott. Érettségi után a fogorvosnak készülő, intelligens fiú bekerült az ország egyik legjobb egyetemére, a Columbiára, ahol aztán a kosárlabdacsapat egyik alapembere, és az elit amerikai egyetemeket összefogó „Ivy League” bajnokságának domináns játékosa lett.

Molinas „sötét oldal felé fordulásának” az első komolyabb lökést egy másodéves egyetemista korában történt incidens adta, amikor 1951 tavaszán (saját elmondása szerint) viccből, ártatlan diákcsínyből megdobta egyik tanárát egy vízzel teli pohárral, és emiatt büntetésből fél évre felfüggesztették a Columbiáról. Ekkortájt ismerkedett meg egy Joe Hacken nevű rosszéletű alakkal, aki bevezette az ifjú Jacket az akkoriban egyre nagyobb biznisszé váló sportfogadás rejtelmeibe.

Miután Molinas visszatért a Columbiára féléves eltiltásából, Hacken nyomására belement abba, hogy eladja a Columbia Holy Cross egyetem elleni meccsét ötezer dollár fejében. Látva, hogy egyetlen mérkőzés megbundázásával mennyi pénzt tud keresni, Molinas a szezon hátralevő részében további meccseket adott el, és ennek köszönhetően közel százezer dollárt kapott összesen Hackentől és üzletfeleitől. Mire Molinas végzős egyetemista lett, Hackennel együtt már egy egész kis hálózatot szerveztek maguk köré és az egyetemi bajnokság meccseinek befolyásolásával óriási pénzeket akasztottak le.

Az ifjú Molinas, a Columbia egyetem mezében

Jacket 1953-ban draftolta a Fort Wayne Pistons. Az NBA-be kerülve (saját elmondása szerint) egy időre felhagyott a bundázással, ám viselt dolgainak híre így is eljutott a liga akkori keményvonalas komisszárja, Maurice Podoloff fülébe. Podoloff nem tűrte, hogy az akkoriban egyébként is még csak pár éve működő, anyagilag nem túl stabil lábakon álló bajnokságot még bundavádak is körüllengjék, ezért 1954 januárjában az irodájába hívatta Molinast. Jack bevallotta neki, hogy időnként továbbra is szokott fogadni, de csakis saját csapata, a Pistons meccseire, és a Pistons győzelmére. Podoloffnál viszont ez sem fért bele, és életre szóló eltiltással sújtotta a fiatal játékost, ott helyben. Molinas NBA-karrierje 32 meccs után véget ért, pedig az a 32 meccs olyannyira jól sikerült, hogy Jacket még az 1954-es All-Star meccsre is beválasztották, de azon eltiltása miatt már nem vehetett részt.

(Podoloff szigora persze nem volt előzmény nélküli, három évvel korábban, 1951-ben nem kevesebb, mint 32 játékost sújtott örökös eltiltással, miután kiderült róluk, hogy még egyetemista korukban adták-vették a mérkőzéseket – köztük például az 1950-es Év Újonca díj nyertesét, Alex Grozát, vagy az 1951-es drafton 1/1-esként kiválasztott Gene Melchiorre-t, aki emiatt soha egy percet sem játszott az NBA-ben.)

Molinas nem esett kétségbe, így legalább megkötések nélkül visszatérhetett korábbi áldásos tevékenységéhez. Miközben egyre járatosabb lett alvilági körökben, jogi tanulmányokat folytatott, és továbbra is kosárlabdázott az Eastern League nevű kisebb jelentőségű bajnokságban. Ugyan 1957-ben kérelmezte életre szóló eltiltása feloldását az NBA-től, Podoloff továbbra sem volt hajlandó a liga közelébe engedni, sohasem térhetett vissza az NBA-be (ezért 3 millió dollárra be is perelte a ligát, de hiába a jogi tanulmányok, elveszítette a pert). Így hát miután Molinas 1957-ben letette a jogi szakvizsgát, saját ügyvédi irodát nyitott, miközben régi jó barátjával, Joe Hackennel 1957 és 1961 között számtalan egyetemi kosárlabda- és amerikaifutball-mérkőzés eredményét befolyásolták fogadási csalás útján, 27 egyetemi program legalább 50 sportolóját beszervezve a hálózatukba az évek során (sőt, egyes becslések szerint Molinasék hálózata nem kevesebb, mint 500 egyetemi játékost érintett szerte az országban).

(A kora egyik legnagyobb tehetségének számító, tavalyelőtt elhunyt Connie Hawkins nekrológjában e blog felületén is megemlékeztünk arról, hogyan törte derékba és lehetetlenítette el hosszú évekre a karrierjét a bundázás vádja, miután kiderült, hogy Molinas és körei a hatvanas évtized elején őt is megkörnyékezték és próbálták fogadási csalásra rávenni. Hiába utasította vissza Hawkins Molinas közeledését, a bundavádaktól változatlanul rettegő NBA egészen 1969-ig nem engedte, hogy Hawkins pályára lépjen a ligában. Molinas és Joe Hacken becsületére legyen mondva, hogy bírósági tárgyalásaik során, sőt még később a börtönből is kiálltak amellett, hogy Hawkins ártatlan, de az NBA mégsem volt hajlandó feloldani az eltiltását éveken át.)

Molinas az ügyvédi irodájában, a trófeáival az ötvenes években

Egy idő után már nem csak kosárlabdával és amerikai focival, hanem boxmeccsekkel, lóversennyel is foglalkozott a súlyos szenvedélybeteggé váló Molinas. Ekkoriban már olyan legendák keringtek róla, hogy egy boxmeccs előtt bedrogoztatta az egyik felet, hogy a másik félre fogadva nyerjen, illetve, hogy egy speciális berendezéssel a zsebében járt-kelt, amellyel képes volt egyes fogadóirodákban az órák járását megzavarni, és így olyan lóverseny-futamokra fogadhatott óriási tétekkel, amelyek valójában már befejeződtek. Ezek a történetek már erősen apokrif-gyanúsak, de azt jól mutatják, milyen mélyre is merülhetett a fogadási csalások bugyrában az egykori reményteljes fiatal kosaras.

Molinasék működése természetesen ekkorra már a bűnüldöző szervek figyelmét is felkeltette, de hiába hallgatták le éveken át Molinas és Joe Hacken telefonjait, az ügyön dolgozó nyomozók nem szakadtak meg annak érdekében, hogy rács mögé juttassák őket, hiszen, mondjuk úgy, ők is „jól jártak” a Molinas és Hacken beszélgetéseinek lehallgatása során tudomásukra jutott tuti tippek felhasználásával. Ám amikor Molinasék erre rájöttek, elhatározták, hogy megleckéztetik a rendőröket, és a lehallgatott telefonon egy előre megtervezett beszélgetést adtak elő arról, hogyan fognak megbundázni egy meccset, ami valójában tiszta volt. Az egyik lehallgató nyomozó fogta is a „tippet”, megjátszotta, és természetesen el is bukott ezzel vagy nyolcezer dollárt. Ezután már nem volt kegyelem Molinaséknak, a nyomozók már nem csak őket, hanem a hálózatukba beszervezett egyetemi játékosokat is elkezdték beazonosítani és lehallgatni, rajtuk keresztül pedig 1961-ben sikeresen lebuktatták előbb Hackent, majd végül Molinast is.

Molinas a bíróságon, a hatvanas években

Molinast tíztől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, amelynek letöltését a híres-hírhedt Sing Sing börtönben kezdte meg, majd átkerült a nem kevésbé híres-hírhedt Atticába. Ahogy az lenni szokott, a börtönévek csak elmélyítették Molinas „szakmai kapcsolatait”, aki egy idő után odabentről is felvette a fonalat és tovább folytatta a fogadási csalások szervezését, egy rabtársa feleségén keresztül, illetve, ha hinni lehet a korabeli beszámolónak, postagalambok útján (!) kommunikálva a kinti embereivel. Emellett a börtön házi bukmékereként is tevékenykedett, sőt, afféle hobbi gyanánt csekkhamisítással is foglalkozott. Ha ez még nem lett volna elég, a remény rabjai Andry Dufresne-jéhez hasonlóan pénzügyi és életvezetési tanácsadást is vállalt a börtönőrök részére, akik cserébe jól tartották, és Jack részben e karitatív tevékenységének is köszönhetően 1968-ban szabadult.

Molinas a börtönévek során

Valószínűleg a börtönévek során megismert nagypályás gengszterek hatására szabadulását követően Molinas már nem csak fogadási csalással, de sok egyéb mással is foglalkozni kezdett: ingatlan, ékszerek, életbiztosítás, szőrmebundák (óh, az irónia). A hetvenes évek elején aztán Los Angelesbe költözött, ott vett magának egy luxusvillát Hollywood Hills városrészben, és beszállt az akkoriban felfutásban levő pornóiparba. Ez utóbbi lépése okozta valószínűleg a vesztét is. Bár semmi biztosat nem lehet tudni Molinas tényleges alvilági kapcsolatairól ebből az időszakból, jó esély van arra, hogy az iparban már jelen lévő keményvonalas gengszterek nem nézték jó szemmel Molinas helyezkedését, és olyasvalakikkel kerülhetett összetűzésbe, akikkel nem kellett volna. Intő jel lehetett Jack számára, hogy akkori társát, egy Bernard Gusoff nevű embert 1974-ben agyonverték a lakásán, de ez sem vetette vissza abban, hogy folytassa a bizniszelést (sőt, egyes teóriák szerint az ekkoriban már vad költekezése miatt anyagi gondokkal küzdő, a maffia hitelezői által szorongatott Molinas ölette meg a volt partnerét, mivel nem sokkal Gusoff halála után felvette annak az ő nevére megkötött, 300 ezer dollár összegű életbiztosítását).

1975. augusztus 3-án Jack épp egy hölgyismerősét szórakoztatta luxusvillájának kertjében, amikor egy ismeretlen személy hátulról fejbe lőtte. Molinas gyilkosa sosem került elő, arra sem derült soha fény, ki volt a megbízója, de igen valószínű, hogy az NBA-történelem talán legnagyobb svindlere maffián belüli leszámolás áldozataként végezte 42 éves korában.

Évtizedekkel Molinas halála után a veterán NBA-szakíró, Charley Rosen írt könyvet Jack kalandos életéről és koráról, amelynek a „Wizard of Odds”, azaz az „Oddsok Varázslója” címet adta, a könyv alcíme pedig az: „Hogyan tette kis híján tönkre Jack Molinas a kosárlabdasportot”. A New York Times egy 2002-es cikkében Molinast az „egyetemi sport Mefisztofelésze” (azaz maga az ördög, rossz, gonosz, ártó szellem) jelzővel is illeti. Hogy miért választotta az egyébként a sportban és tanulmányaiban is sikeres fiatalember a bűnözői életpályát, az nehezen behatárolható, Rosen könyve alapján talán elsősorban azért, mert ebben volt igazán jó. „Molinas jobban élvezte azt, ha egy megbundázott meccsen játszhat, mint egy tiszta meccsen, hiszen annak volt számára igazán tétje” – írja Rosen, aki azt is előásta egy Molinasszal készült régi interjúból, hogy Jack sosem bánta igazán meg, amiket tett. „Az úgynevezett bűneim nem okoztak kárt senkinek, legfeljebb pár fogadóirodának és bukinak” – nyilatkozta egyszer Molinas.

Erről valószínűleg ma már más a véleménye annak a számtalan egykori egyetemi sportolónak, akiknek élete és karrierje visszavonhatatlanul megszenvedte, hogy annak idején engedtek Molinas és a bundázással szerezhető könnyű pénz csábításának.

(Az írás elsődleges forrása a Peach Basket Society blog Jack Molinasról szóló bejegyzése. További forrásként szolgált a New York Times honlapján 2002-ben megjelent "Double Dribbing", az ESPN honlapján 2003-ban megjelent "Explosion II: The Molinas Period", valamint a www.ozy.com honlapon 2015-ben megjelent "Basketball's One-Man Corruption Machine" című cikk. Az utolsó kép a Breaking Bad című tévésorozatból, az azt megelőző A remény rabjai című mozifilmből származik. Nem, a Breaking Bad magyar címét nem vagyok hajlandó használni.)

In Memoriam John Havlicek

Április 25-én, két héttel 79. születésnapját követően meghalt John Havlicek, a Boston Celtics egyik legnagyobb legendája, az NBA történetének valaha volt egyik legjobb játékosa.

Az 1940-es születésű "Hondo" (egész pályafutását végigkísérő becenevét a westernhős, John Wayne egyik filmje után kapta) 1962-től 1978-ig tartó 16 éves pályafutása során végig a Boston Celtics mezét viselte. Atletikus képességeiről sokat elmond, hogy 1962-ben nem csak a Celtics, hanem az NFL-ben szereplő Cleveland Browns is ledraftolta az egykori NCAA-bajnokot (Ohio State, 1960), de ők végül nem ajánlottak Havliceknek profi szerződést, aki így Bostonban kötött ki.

Ott pedig már életében legendává vált. Első négy idényében (1962-1966) egyaránt bajnoki címet szerzett Bill Russell, Bob Cousy, Sam Jones, Tommy Heinsohn és számos más Hall of Famer oldalán. Karrierje első szakaszában ő volt a Celtics hatodik embere (ez a funkció lényegében a nagy bostoni tótumfaktum, Red Auerbach találmánya, Havlicek e minőségében a tavaly elhunyt Frank Ramsey szerepét vette át), majd 1965-től, Heinsohn visszavonulásával lett végérvényesen a kezdőcsapat tagja. Legemlékezetesebb momentum pályafutása ezen időszakából az 1965-ös, Wilt Chamberlain és a Philadelphia elleni főcsoportdöntő hetedik meccsének utolsó másodperceiben elkövetett, sorsdöntő labdaszerzése ("Havlicek stole the ball!"). Auerbach távozása és egy éves kihagyás után a Celtics 1968-ban, majd 1969-ben is bajnok lett, ekkor már egyértelműen Havlicek volt a csapat első számú opciója támadásban a játékos-edző Bill Russell alatt.

John Havlicek (17) a hatvanas években, egy Lakers elleni mérkőzésen

Russell és Sam Jones 1969-es visszavonulása ismét egy új fejezetet nyitott Hondo és a Celtics történetében. A pár éves, elkerülhetetlen visszaesést követően 1972-re a Celtics már ismét a liga legjobb csapatai között volt, Havlicek mellett a két új sztár, a center Dave Cowens és a szintén tavaly elhunyt Jo Jo White köré épülve. Az ekkor már 30 felett járó Hondo elképesztő statisztikai mutatókat produkált ezekben az években, átlag 45 perc játékidejével ő töltötte a legtöbb időt a pályán 1970/71-ben és 1971/72-ben is, 1971-ben karriercsúcsot jelentő 28.9 pont, 9 lepattanó, 7.5 gólpasszos meccsátlagaival még a tripla-dupla szezonátlagot is megkörnyékezte. A Celtics 1974-ben tudott újra felkapaszkodni a liga trónjára, a Milwaukee Bucks elleni, a Boston hétmeccses sikerét hozó nagydöntő legértékesebb játékosának a 34 éves Havliceket választották.

John Havlicek (17) a hetvenes években, egy New York elleni mérkőzésen

Hondo karrierje utolsó, nyolcadik bajnoki aranygyűrűjét 1976-ban szerezte a Bostonnal, a Phoenix Suns elleni, őrületes nagydöntő 4-2-es arányú megnyerésével (a sorozat ötödik mérkőzését minden idők legjobb NBA-meccsének tartják). 1978-ban, 38 évesen vonult vissza a még ekkor is igen magas színvonalon teljesítő Havlicek (utolsó idényében 82 meccsen 16 pont, 4-4 lepattanó és gólpassz voltak az átlagai), hogy átadja a helyét az új generációnak (a Celtics abban az évben draftolta Larry Birdöt). Az óriási tisztelet által övezett Hondót a liga összes csarnokában tapssal búcsúztatták az ellenfelek. Egyik nagy ellenlábasa, Jerry West mondta ekkoriban, hogy nem csak a Bostonnak, de az egész ligának vissza kellene vonultatnia Havlicek mezszámát, a 17-est. Ez végül nem történt meg, így később például a Dream Team tagja, az egykori Warriors-sztár Chris Mullin is hordhatta Havlicek tiszteletére ezt a mezszámot.

John Havlicek a mai napig a Boston Celtics illusztris történetének legtöbb pontot szerző játékosa az NBA-ben (26395). Nyolc bajnoki címénél csak két játékos szerzett többet, két volt csapattársa, Bill Russell (11) és Sam Jones (10). Egyetlen NBA-döntős fellépése során sem veszített csapatával (8-0). Tizenháromszor volt All-Star, tizenegyszer került be az első vagy második All-NBA csapatba, és nyolcszor valamelyik All-Defensive csapatba. 1984-ben lett a Hall of Fame tagja, 1996-ban minden idők 50 legjobb NBA-játékosa egyikének választották. Nem csak remek támadó, hanem elképesztő védő is volt, legendás munkabírásának, fáradhatatlanságának köszönhetően még karrierje utolsó éveiben is simán levett a pályáról nálánál 10-15 évvel fiatalabb ellenfeleket. Mai szavakkal élve a "swingman" (kettes-hármas poszt közti átmenet) és a "two-way player" (támadásban és védekezésben is ligaelit teljesítményre képes játékos) szerepkörök egyik megalapozójának tekinthetjük őt.

Havlicek sosem edzősködött, vagy viselt vezetői tisztséget NBA-csapatnál visszavonulását követően, karrierje során keresett pénzét a Wendy's gyorsétteremláncba fektette be, e befektetés pedig szépen fialt a számára élete hátralevő részében. A Celticstől persze nem szakadt el, volt csapattársaival minden csütörtökön együtt vacsoráztak Bob Cousy floridai country klubjában. Három héttel ezelőtt Havlicek, aki körülbelül három éve Parkinson-kórral küzdött, már nem tudott elmenni a vacsorára.

Ugyan Hondo 79 életévére nem mondhatjuk azt, hogy kevés idő adatott meg neki e földi létből, halála ugyanakkor betegségének tudatában is váratlanul érte a Celtics- és az NBA-rajongó közösséget, hiszen számos, szerencsére még köztünk levő Celtics legendánál is évekkel fiatalabb volt - Tom Heinsohn 84, Sam Jones és Bill Russell 85, K.C. Jones 86, Bob Cousy 90 éves. Betegsége ugyanakkor az elmúlt hetekben hirtelen súlyosbodott, mesterséges kómába került, amelyből már nem ébredt fel.

John Havlicek a ligatörténet kiemelkedő alakja, egy egészen különleges játékos volt, és egy igazi bajnok. Emlékét megőrizzük.

Az elfeledett unikornis kalandjai

A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években, az NBA folyamatos bővülésének időszakában, amikor évről évre újabb és újabb franchise-ok reménykedtek abban a ligába érkezve, hogy a drafton nekik sikerül megszerezniük a következő korszakos tehetséget (jellemzően centert), hogy aztán köréje építhessék csapatukat, három olyan játékos volt, akik a mai kifejezéssel élve, „hype” terén is kiemelkedett társai közül: a hatvanas évek végén Lew Alcindor, a hetvenes évek elején Bill Walton, a nyolcvanas évek elején pedig Ralph Sampson. 

Megváltóként, lángoszlopként várták a csapatok mindhárom játékos esetében azt, hogy az egyetemről az NBA-be érkezzenek, mivel mindhármójukat egyedülálló tehetségnek, a jövő nagy centerének, bajnoki címek garanciájának vélték. Alcindor, vagy ahogy manapság ismerjük, Kareem Abdul-Jabbar e várakozásoknak túlnyomórészt meg is tudott felelni, Waltont pedig meggyötörte ugyan az élet és a rengeteg sérülés, de mégis kétszeres bajnokként vonulhatott be a Hall of Fame tagjai közé. Ralph Sampsonról és az NBA-ben elért sikereiről ugyanakkor nem sokat hallani manapság. 

Azt, hogy Sampsont miért tekintették egyedülálló tehetségnek, jól leírja az az ő korában rendkívül szokatlan „skillset”, amivel rendelkezett: a 224 centiméter magas játékos center létére irányítóként látott a pályán, remek labdakezeléssel, kiemelkedő kosárlabda IQ-val rendelkezett, és nem csak kosaraival, hanem passzaival is hozzájárult csapata támadójátékához, védekezésben pedig áthatolhatatlan akadályt jelentett, köszönhetően magasságának és blokkjainak. A Virginia egyetem játékosaként már elsőéves korától kezdve óriási médiafigyelem irányult a fiatal centerre, 1979 és 1983 között zajló egyetemi pályafutása során hat alkalommal is ő szerepelt a Sports Illustrated címlapján, háromszor kapta meg az idény legjobb egyetemista játékosának járó Naismith-díjat, és kétszer a Wooden-díjat (igaz, az NCAA Final Fourt megnyerni egyszer sem sikerült Sampson idejében a Virginia Cavaliersnek).

 

Sampson a Virginia egyetem játékosaként

Sampson dominanciáját árgus szemekkel figyelték az NBA-csapatok is. A draft lottery bevezetése előtti időkben pénzfeldobás döntött a keleti és a nyugati konferencia két legrosszabb mérleggel záró csapata között az 1/1-es választás jogáról. 1980-ban Sampson még csak első évét teljesítette a Virginia egyetemen, de már ekkor megkörnyékezte a Boston Celtics azzal, hogy jelentkezzen be az NBA-draftra, ők pedig, ha megszerzik az 1/1-es picket, őt választanák, hogy aztán Larry Birddel játszhasson (a Celtics 1979-ben Bob McAdoo-ért cserébe szerezte meg a Detroit Pistons következő évi első körös draftjogát, ami aztán végül tényleg az első választás joga lett). Red Auerbach, a Celtics elnöke állítólag az „új Bill Russellt” látta Sampsonban, és igen dühös volt, amikor Sampson visszautasította a Celtics közeledését, és az egyetemen maradt (a Celtics aztán elcserélte a picket a Golden State-tel, és cserébe Robert Parish-t és Kevin McHale-t, azaz a nyolcvanas évekbeli bajnokcsapataik két kulcsemberét szerezték meg, tehát utólag valószínűleg annyira nem sírtak Sampson után). 

Két év telt el, 1982-ben Sampson harmadéves volt a Virginián, amikor meg épp a nyolcvanas évek másik domináns csapata, a Los Angeles Lakers kezdte el magához édesgetni, hasonló körülmények között, mint azelőtt a Celtics. A Lakersnél volt a Cleveland Cavaliers azévi draftjoga, a Cavaliers pedig a keleti konferencia legrosszabb mérlegével zárta az előző idényt. A nyugati utolsó a San Diego Clippers volt, és ugyan Sampson a Lakersbe szívesen ment volna, attól viszont rettegett, hogy a Clippershez kerül. Pedig még egy olyan őrült pletyka is keringett ebben az időben, hogy a Lakers Kareem Abdul-Jabbart is hajlandó lett volna a New York Knickshez cserélni, hogy helyet csináljon Sampsonnak, de ő aztán végül csak nem jelentkezett a draftra, félve attól, hogy a Clippers nyeri a pénzfeldobást (pedig a Lakers nyerte a pénzfeldobást, és így 1/1-nél James Worthyt választották ki). 

1983-ban került így hát az NBA-be Ralph Sampson, a Houston Rockets draftolta, természetesen 1/1-esként. A Rockets két évvel korábban még NBA-döntőt játszott, de azt a csapatot szisztematikusan leépítették, szupersztár centerüket, Moses Malone-t elcserélték, és egyfajta korabeli „The Process” eredményeként mindössze 14 meccset nyertek 1982/83-ban, biztosra mentek tehát annak érdekében, hogy megszerezzék Sampsont, és az 1/1-ről döntő pénzfeldobás is nekik kedvezett. Ami aztán arra sarkallta az NBA-t, hogy a pénzfeldobásos rendszert eltörölje és bevezesse a sorsolást, az a következő szezon fejleménye volt: a Rockets Sampsonnal a soraiban ugyan 15-tel több meccset nyert, mint egy évvel korábban, de egy év végi „nagy hajrával” még így is ők lettek a leggyengébbek nyugaton, és ismét megnyerték az 1/1-es picket. Azzal pedig Sampson mellé egy újabb centert, a helyi egyetem kiválóságát, Akeem Olajuwont választották ki. 

Sampson NBA-karrierje úgy kezdődött, ahogy azt mindenki várta: 1983-ban ő lett az Év Újonca és egyből ott lehetett az All-Star meccsen is, meccsátlagai (21 pont, 11 lepattanó, 2.5 blokk) kiválóak voltak, és bár újoncidénye második felét a Rockets a tankolás irányába vitte el, Olajuwon érkezése után a houstoni ikertornyok 1985-ben már 48, 1986-ban pedig 51 alapszakasz-meccset nyertek. A korábban még sohasem látott, két centeres felállás a 224 centis Sampsonnal és a 213 centis Olajuwonnal a legtöbb ellenfelet megoldhatatlan feladat elé állította, hiszen hozzájuk hasonlóan technikás, képzett magasemberből nem hogy kettőt, de talán egyet sem látott korábban soha az NBA egy csapatban. Sampson 1985-ben, 1986-ban és még 1987-ben is All-Star volt, az 1985-ös All-Star meccsnek ő lett az MVP-je is, 1986-ban pedig elért pályája csúcsára – viszont ez a csúcsra érés, ahogy azt látni fogjuk, inkább szomorú, mint örömteli tény így visszatekintve.

Sampson Magic Johnson ellen

A Rockets a Lakers mögött a nyugati második helyen fejezte be az 1985/86-os alapszakaszt, melynek vége felé egy Boston elleni idegenbeli találkozón Sampson egy lepattanóért küzdve elvesztette az egyensúlyát és egy óriásit esett a hátára, a fejét is a padlóba verve. Hordágyon vitték le a pályáról, pár meccset kihagyott, de aztán egy hét múlva újra játszott, és a rájátszásban a Rockets nem kegyelmezett ellenfeleinek: egészen a konferenciadöntőig meneteltek, ahol a címvédő Lakersszel csaptak össze. Az első találkozót ugyan elveszítették, de aztán zsinórban négy mérkőzést nyerve sokkolták és kiejtették a Lakerst, úgy, hogy a továbbjutást érő győzelmet az ötödik meccsen Sampson dudaszós kosarával szerezték meg, így Sampson és Olajuwon karrierjük első nagydöntőjét játszhatták. 

A fináléban a hosszú és fényes története tán legerősebb csapatával felálló, Larry Bird vezette Boston Celtics túl sok volt a Houstonnak, 4-2 arányban veszítettek. Emellett a fizikailag nem 100%-os Sampsont lelkileg is eléggé megviselte a bostoni közönség által irányába kifejtett gyűlölet a sorozat hatodik meccsén, Ralph ugyanis kvázi első számú közellenségnek lett kikiáltva Bostonban azok után, hogy az előző, ötödik összecsapáson összeverekedett a Celtics csereirányítójával, a nála jó 40 centivel alacsonyabb Jerry Sichtinggel. A vereség ellenére a jövő így is kimondottan fényesnek tűnt a fiatal Rockets számára, hiszen legnagyobb nyugati ellenfelük, a Lakers nagyon úgy tűnt, hogy tanácstalan velük szemben, hiszen a negyven felé közelítő Abdul-Jabbar látványosan nem tudta tartani a lépést az ifjú Sampsonnal és Olajuwonnal az 1986-os főcsoportdöntőben. A Celtics pedig ugyan legyőzte őket 1986-ban, de az ő magasember-állományuk már veteránnak számított, míg a Rocketsé csak ezután lendülhetett volna bele igazán. 

Az élet azonban kegyetlen. Míg 1986 júniusában olybá tűnt, hogy a Houston Rockets az elkövetkezendő évek egyik komoly bajnokesélyese lesz, pár hónappal később gyakorlatilag széthullott a csapat. Sampson fizikai értelemben és fejben sem volt már ugyanaz a játékos 1986 után, mint aki előtte volt (vagy lehetett volna). Soha nem gyógyult fel teljesen az 1986-os alapszakasz végén Bostonban elszenvedett óriási eséséből, folyamatosan fájt a háta, emiatt a mozgásán is változtatnia kellett, amit pedig a térdei sínylettek meg. Bár még az 1987-es All-Star meccsen is részt vehetett, mindössze 43 alapszakasz-mérkőzésen lépett pályára 1986/87-ben. Mindeközben a Rockets további veszteségeket könyvelhetett el, amikor előző évi döntős csapatuk két fontos kiegészítő játékosát, a kezdő dobóhátvéd Lewis Lloydot és a csapat hatodik emberét, Mitchell Wigginst (a Minnesota Timberwolves játékosa, az egykori 1/1-es pick, Andrew Wiggins apját) kitiltották a ligából, miután kokainhasználaton érték őket. A kulcsjátékosait vesztett Rockets egy nem teljesen egészséges Sampsonnal a soraiban 42-40-es mérleget tudott elérni abban az idényben, és egy kört ugyan mentek a playoffban, de minden szurkoló többet várt a csapattól az előző szezon mágikus menetelése után. 

A folyamatosan sérülésekkel küszködő Sampson pedig egyre többször rúgta össze a port a Rockets vezetőedzőjével, Bill Fitch-csel (akivel az elejétől kezdve nem volt egyébként felhőtlen a viszonya), mivel idővel beleunt az „ikertornyok” felállásba, amelynek során általában ő kellett, hogy a négyes poszton játsszon, míg Olajuwon lehetett a klasszikus értelemben vett center. Fitch nem volt hajlandó változtatni a felálláson, a Rockets és az elégedetlen Sampson között pedig kisvártatva szakításra került sor: 1987 decemberében a Golden State-hez cserélték Joe Barry Carollért és Sleepy Floydért. Érdekesség, hogy akárcsak Sampson, valaha Joe Barry Carroll is 1/1-es pick volt, a Warriors draftolta őt első helyen épp azon a fentebb is említett 1980-as drafton, amelyen Parishért és McHale-ért cserébe kapták az 1/1-es cetlit a Bostontól. A csere óriási szenzációnak számított akkoriban, hiszen Sampson hanyatló teljesítménye és sérülései ellenére is még szupersztárnak minősült a korabeli NBA-ben, de sok haszna hosszú távon egyik érintett fél számára sem volt az ügyletnek. 

Sampson a Golden State-nél befejezett 1987/88-as idényben még nagyjából tartotta átlagait (közel 16 pont, 10 lepattanó meccsenként), egy évvel később viszont a Warriors cserepadjára szorult, és 18 perces átlag-játékidő jutott már csak neki osztályrészül. Az egykori „unikornis” gyakorlatilag egy év leforgása alatt eltűnt a süllyesztőben: 1989 nyarán a Warriors is megvált tőle, ezután két évig a Sacramentónál próbálkozott (mindössze 51 meccset tudott játszani ez idő alatt), majd kivásárolták a szerződéséből. A Washington Bullets adott neki még egy esélyt 1991 novemberében, de mindössze 10 lejátszott mérkőzés után, 1992 januárjában ők is elküldték. Ralph Sampson, a ligatörténet valaha volt egyik legnagyobb „hype”-pal övezett tehetsége teljes érdektelenség által övezve kopott ki a ligából 31 évesen. 

Ki is volt valójában Ralph Sampson, és mire lett volna képes az az 1986-os Rockets, ha Ralph egészséges marad, és nem tiltják el váratlanul évekre a csapat két kulcsjátékosát? Vajon Sampson valóban az a korszakos kosárlabda-tehetség volt, akinek egyetemi karrierje alapján tűnt, és csak a sérülések miatt nem tudta befutni a neki jósolt pályát a profik között, vagy ő is csak egy a már NBA-be érkezése előtt szupersztárnak kikiáltott, aztán a „nagyok” közt kevésnek bizonyuló egyetemi sztárok hosszú sorában? Nehéz megítélni, hiszen pár egészséges szezonjában Sampson mindenképp „impact player” volt a pályán, de a sérülések gyakorlatilag egy év alatt lenullázták a karrierjét, és még egy Grant Hill-, vagy ha már itt tartunk, Bill Walton-féle reneszánsz sem adatott meg neki, hogy idősebb korában legalább hasznos kiegészítő embere lehessen egy jobb csapatnak. De azt azért nagyjából megállapíthatjuk, hogy az, amit a Rockets akkori GM-je, Steve Patterson nyilatkozott Sampsonról még a draftolása után, miszerint nem csak az év, de az évszázad játékosa is ő lesz, nos az kissé talán túlzó elképzelés volt. 

Ugyanakkor az tény, hogy Sampson és Olajuwon kettőse a pályán, bármilyen nehéz is volt ezt elképzelni a maguk idejében, vagy akár ma is, működött, és ez a duó, körülvéve shooterekkel és kemény védőkkel, bárkit le tudott győzni. John Lucas, aki akkoriban a Rockets irányítója volt, de épp az 1986-os rájátszás előtt dobták ki a csapatból (mint később Lloydét és Wigginsét, az ő vesztét is a droghasználat okozta) nyilatkozta többször is, hogy miután a Houston 1994-ben és 1995-ben is bajnok lett Olajuwonnal, érthető módon mindenki úgy gondolhatja, hogy az volt a Rockets valaha volt legerősebb felállása, de bárki, aki követte a ligát egy évtizeddel korábban, és főleg, aki játszott ellenük, úgy tartja, hogy az 1986-os Rockets minden korábbinál és későbbinél jobb volt. 

Hogy ez így van-e, sohasem fogjuk megtudni, mindenesetre amikor Hakeem Olajuwon vezetésével a Rockets 1994-ben története első bajnoki címét nyerte, egykori ikertorony-társa, Ralph Sampson már régesrég nem volt a ligában. 1992-ben nyolc meccset játszott a spanyol bajnokságban, az Unicaja Ronda színeiben, majd egyetemi és alsóbb szintű profi csapatoknál volt segédedző. A játékkal még egyszer, utoljára az 1994/95-ös idényben próbálkozott meg a Rockford Lightning csapatánál a Continental Basketball Association (CBA) ligában, ezután végleg abbahagyta. 2012-ig nagy ritkán, elsősorban magánéleti és jogi problémái (elmaradt tartásdíjat követelt rajta több nő is, volt egy büntetőügye is csalás miatt miatt lehetett róla néha hallani.

Kareem Abdul-Jabbar (balra) és Sampson 2012-ben, Sampson Hall of Fame beiktatása alkalmával

2012-ben aztán egy időre ismét reflektorfénybe került, húsz évvel utolsó NBA-meccse után – elsősorban egyetemi pályafutása honorálásaként – beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Talán ennek is köszönhető, hogy 2012 őszén állást kapott az NBA-ben: a Phoenix Suns edzői stábjának lett a tagja, de egy szezon után távozott. Úgy tűnik, az üzleti életben sikerült azóta megvetnie a lábát, 2018-ban a Forbes közölt egy cikket arról, hogy Sampson egy philadelphiai székhelyű sportmarketing cég egyik arca lett, amely azzal foglalkozik, hogy profi sportolókat köt össze innovatív technológiákat kínáló startupokkal és vállalkozásokkal, bármit is jelentsen ez. 

És annyit még tegyünk hozzá, hogy amikor 2012 körül megkérdezték Ralph Sampsont, hogy miért tűnt el teljesen NBA-karrierje befejeződése után, ő visszakérdezett: „Mégis, hogy tudna eltűnni egy 224 centis ember?”

Sztár lehetett volna az NBA-ben, helyette zsoldos lett Ugandában?

Az NBA-történelem egyik rejtélyes figurája a több mint negyven évvel ezelőtt örökre eltűnt John Brisker. A fékezhetetlen természetéről ismert egykori Sonics-hátvéd nagy tehetségnek számított, de már 27 évesen befejeződött profi pályafutása, és hogy utána mi történt vele, azt igazából a mai napig senki sem tudja.

John Brisker az a fajta figura volt, akivel se a pályán, se azon kívül nem szerencsés kötözködni. A híre messze megelőzte, kezelhetetlen, agresszív, balhés viselkedéséről legendák maradtak fenn. Az 1948-as születésű Brisker Detroit Hamtramck nevű elővárosában, a gettóban nőtt fel, ahol az utcákat az erőszak és a túlélésért folytatott mindennapos harc uralta. „Detroitban, ha elég kemény vagy, játszótereket neveznek el rólad” – mondta egyszer Brisker, aki fiatalkori élményei hatására úgy szocializálódott, hogy aztán egész játékos-pályafutása során töltött pisztollyal a táskájában járt edzésre. Kosárlabda-tehetsége azonban kitörési lehetőséget biztosított számára, valamint gyermekkori jóbarátja, az NBA-ben aztán All-Starrá váló Spencer Haywood számára is (velük lógott továbbá akkoriban a szintén Hamtramckben született későbbi Rockets-legenda és vezetőedző Rudy Tomjanovich is).

Brisker egyetemi ösztöndíjat kapott, és bár az egyetemi csapatból utolsó évében kirúgták, 1968-ban profi szerződést kötött az NBA rivális ligájában, az ABA-ben szereplő Pittsburgh Pipers (később Condors) alakulatával. Rögtön a liga egyik legjobb pontszerzője lett belőle, kiválóan dobta a hárompontosokat, és a palánk alatt is könnyedén szerezte  a pontjait, köszönhetően rendkívüli fizikai erejének. Két ABA All-Star meccsen is játszhatott, 1971-ben és 1972-ben, ezekben az években átlag 29 pontot és közel 10 lepattanót termelt meccsenként.

Játékostársai, bár elismerték tehetségét, ugyanakkor féltek is tőle. Előfordult, hogy edzés közben pisztollyal kezdett el hadonászni a pályán, volt olyan, hogy rendőröknek kellett becibálniuk az öltözőbe, miután egy durva könyökös miatt kiállították, és ő nem volt hajlandó elhagyni a pályát. Egyszer egy baseballmeccs megtekintése után taxival indult volna haza, ám a stadion előtt várakozó taxiba egy másik férfi is be akart szállni, mondván, hogy az az ő hívására érkezett. Brisker nem csak a másik férfit, de a ráhívott rendőröket is megverte.

„Kiváló játékos” – mondta róla egy csapattársa, Charlie Williams – „de ha véletlenül valami rosszat mondasz róla, azonnal az az érzésed, hogy mindjárt belenyúl a táskájába, kiveszi a pisztolyát és lelő”. Reputációja ellenére Briskernek nem volt rossz dolga az ABA-ben, a pályán sztárnak számított, és azon kívül is inkább kultstátusznak, mintsem megvetésnek örvendett állandó balhéi miatt. Jellemző, hogy csapata, a Pittsburgh még promóciós kampányt is felhúzott a mindenhová pisztollyal járó Briskerre, hogy népszerűsítse a meccseit, lásd az alábbi képet.

A Pittsburgh Condors 1970/71-es műsorfüzete, a címlapon John Briskerrel

Brisker idővel „kinőtte” az ABA-t, több pénzt akart, és a rivális liga hosszú távon nem tudott versenyezni az NBA által kínált fizetésekkel (annak ellenére, hogy az NBA sem volt közel sem annyira eleresztve anyagilag a hetvenes években, mint manapság). Ugyan Brisker NBA-játékjoga a Philadelphia 76ershez tartozott, ő 1972 nyarán inkább a Seattle SuperSonicshoz írt alá, hogy egy csapatban játszhasson gyermekkori jóbarátjával, a szintén nem makulátlan előéletéről híres Spencer Haywooddal (Haywood viselt dolgai kapcsán lásd ezt az írást).

Brisker megkapta a pénzét (6 évre 1 millió dollárt, ami akkoriban csillagászati összegnek számított), de a Sonics színeiben a pályán betöltött szerepe, játékideje és statisztikái is jelentősen visszaestek, bár meccsenkénti 13 pontra, 4 lepattanóra és 2 gólpasszra így is jó volt. El is lavírozott volna ő szerződése végéig Seattle-ben, de első ott töltött idényét követően a csapat kispadjára a legendás Bill Russell ült le.

Bill Russell az kosárlabdázás történetének egyik legnagyobb alakja, játékosként mindent megnyert (nem is egyszer) amit meg lehet nyerni, hogy aztán még játékos-edzőként is kétszer bajnoki címre vezesse a Boston Celtics csapatát, mellyel örökre összeforrt a neve. Kevésbé ismert, és kevésbé sikeres fejezete ugyanakkor Russell karrierjének a Seattle-ben töltött időszaka, amikor 1973 és 1977 között a SuperSonics vezetőedzője volt. A konzervatív felfogású, a fegyelmezett játékra és a jól megszervezett védekezésre alapozó Russell a kezdetektől fogva nem volt képes tolerálni a szabad szellemű Brisker viselkedését.

Nem sokáig volt ilyen vidám a helyzet a Sonicsnál 1973-ban (középen, 40-es számmal Brisker, mellette jobbra Bill Russell)

Erre mondjuk minden oka meg is volt, hiszen Brisker „nem lassított”: az 1973-as előszezon során egy edzésen kiütötte csapattársát, Joby Wrightot, kiverve annak négy fogát, szintén egy edzésen bemosott egyet az újonc Slick Wattsnak is, miután az blokkolta egy dobását. Miután Russell rájött, hogy szép szavakkal nem fogja megtanítani viselkedni Briskert, más eszközökhöz nyúlt. Az 1973/74-es idényben előfordult olyan, hogy hónapokig pályára sem küldte, és olyan is, hogy száműzte a csapattól az alsóbb rendű Eastern Basketball Leauge-be, ahonnan még azután sem hívta vissza őt a Sonicshoz, hogy ott Brisker egymás utáni 50 pontos meccseket produkált.

John barátunk persze nehezen viselte a mellőzést és a száműzetést, és egy idő után kezdtek tényleg hatni rá Russell kőkemény nevelési módszerei, 1974-ben például már azt nyilatkozta az újságoknak, hogy ideje megkomolyodnia és felnőnie, már csak azért is, mert a felesége éppen gyereket várt. De elérkezett az 1974/75-ös NBA-szezon, és úgy tűnt, hiába Brisker fogadalmai, végleg elrúgta a pöttyöst Russellnél, továbbra is csak elvétve került pályára. 1975 januárjában érkezett el az utolsó olyan alkalom, amikor Brisker régi fényében csilloghatott, a Seattle-t rég nem látott jó teljesítményt nyújtva, 28 pontot szerezve vezette győzelemre egy Portland elleni mérkőzésen.

A meccs után az öltözőben Russell megjelent gratulálni játékosainak, és egyből megfagyott a levegő, csapattársai beszámolói szerint Brisker olyan tekintettel bámult szótlanul az edzőjére, hogy félő volt, ott helyben nekiesik. Erre végül nem került sor, de tény, hogy e jelenet után Brisker még mindösszesen nyolc alkalommal lépett pályára az NBA-ben, majd a Sonics felbontotta a szerződését. Brisker 1975 őszén besétált a Sonics csarnokába, afelől érdeklődve, hogy kap-e mezt az új szezonra. A nemleges választ követően megrázta Russell és a csapattulajdonos kezét, majd távozott Seattle-ből. 1976-ig még játszott egy alacsonyabb szintű ligában, majd a kosárlabdának is végleg hátat fordított. Innentől kezdve csupán másodkézből származó információink vannak arról, mi történt élete hátralévő három (?) évében John Briskerrel.

A korábban már említett Spencer Haywood, Brisker egykori jóbarátja a New York Knicks játékosa volt az 1976/77-es idényben, és elmondása szerint valamikor ekkortájt Brisker meglátogatta őt New Yorkban. Brisker arról mesélt Haywoodnak, hogy a közelmúltban Afrikában járt, egyrészt, hogy felfedezze spirituális gyökereit, másrészt, hogy export-import vállalkozást indítson be egy afrikai országgal, Haywood visszaemlékezései szerint Ugandával. Brisker azt is mondta, hogy hamarosan visszatér Afrikába, de barátja valami minden korábbinál zavaróbbat, sötétebbet vélt felfedezni Brisker szavai és arckifejezése mögött. Haywood kérlelte Briskert, hogy ne térjen vissza, ő azonban hajthatatlan maradt, így a nem túl jó hangulatban telt látogatás végén örökre elváltak útjaik, Haywood sem látta Briskert soha többé.

1978 áprilisában adott életjelet magáról utoljára John Brisker, telefonon hívta fel akkori barátnőjét, a hivatalos verzió szerint Uganda fővárosából, Kampalából. Többé senki nem hallott róla, sem a három különböző nő, akiktől gyermeke született, sem a gyermekei, sem az anyja vagy a testvérei. Az anyja elmondása szerint ekkoriban már vagy három éve nem beszélt Briskerrel. Miután hét év elteltével sem tudott meg senki többet Johnról, 1985-ben halottnak nyilvánították. Ekkor 38 éves lett volna.

Azt senki sem tudja, hogy pontosan hogyan és mikor halt meg John Brisker, már ha meghalt egyáltalán. A „legnépszerűbb” verzió szerint Afrikába visszatérve zsoldoskatonaként a véreskezű ugandai diktátor, Idi Amin szolgálatába állt, és Ugandában lelte halálát 1978-ban vagy 1979-ben. Spencer Haywood is utalgatott beszámolójában Brisker és Idi Amin kapcsolatára, állítólag a diktátor kimondottan szerette a kosárlabdát, és Brisker ennek köszönhetően került bensőséges kapcsolatba vele, ám amikor a két, mondjuk úgy, lobbanékony természetű férfiú valamin összekapott, Brisker húzta a rövidebbet, és Amin kivégeztette. Egy másik verzió szerint Brisker csak egy „mezei” zsoldos volt a diktátor szolgálatában, és 1979-ben felkelők lőtték le, amikor a kitörő forradalom megdöntötte Amin uralmát.

Idi Amin, a véreskezű diktátor. Tényleg köze lett volna Brisker eltűnéséhez?

Egyik bátyja, Ralph Brisker ugyanakkor váltig állította, hogy Brisker összes afrikai kalandja csak mese, és bár valóban járt Afrikában valamikor 1975-ben, nem Ugandában volt, hanem Nigériában, és aztán később soha nem tért vissza oda. E verzió szerint Brisker eltűnése a szervezett bűnözéssel való kapcsolataira vezethető vissza. John nagy jazzrajongó volt, és még seattle-i játékos korában vett magának egy jazzklubot is magába foglaló éttermet, ám annak működtetése során óriási adósságokat halmozott fel, végül be kellett zárnia a helyet. Innentől a forgatókönyv kitalálható, Brisker nálánál is rosszabb életű figuráknak tartozott, és nem fizetett, azok meg eltették láb alól, vagy – ez a verzió is felmerült akkoriban – tanúvédelmi programba került.

Sok mindent mondanak John Brisker balhés életéről, de ahogy az az ilyen sztoriknál lenni szokott, az éremnek most is, mint mindig, két oldala van. Bár számtalan embert elvert a pályán és azon kívül is, aki ismerte Briskert, félt ugyan tőle, de ugyanakkor egy mély intellektusú, érzelmes embernek írta le, aki imádta a zenét és a történelmet, és megszállottja volt az afrikai kultúrának. Pénzéből, amelyet a Sonicsnál keresett, minden nyáron kosártábort szervezett hátrányos helyzetű gyerekeknek, és minden kapcsolódó költséget ő állt. Spencer Haywood a mai napig hiányolja egykori barátját, és Slick Watts, az a Sonics-újonc, akinek első közös edzésükön bemosott Brisker, elmesélte, hogy az eset után is mindig keményen védekezett Brisker ellen az edzéseken, és ezzel kivívta tiszteletét. John ezután a szárnyai alá vette az újoncot, volt, hogy a házába is elhívta, és még Bill Russell előtt is megvédte, amikor Russell leszidta Wattst amiatt, hogy első fizetését egyből egy sportautóra költötte (na persze ez nyilván arra is visszavezethető, hogy Brisker sosem hagyott volna ki semmilyen lehetőséget, hogy ellentmondjon Russellnek).

Ralph Brisker még hosszú évekig bízott abban, hogy testvére egyszer majd visszatér. Mint mondta, addig nem hiszi el, hogy John meghalt, amíg soha senki sem látta a holttestét. Spencer Haywood pedig a mai napig a pincéjében őrzi azokat a kongadobokat, amelyeket Brisker utolsó nála tett látogatása során adott neki ajándékba. Bár valószínűtlen, de nem zárható ki, hogy Brisker még ma is életben van - hogy mi az igazság, azt mi már jó eséllyel soha nem fogjuk megtudni.

(A bejegyzés forrása túlnyomórészt a Seattle Times 2017-es "Is John really dead? The mysterious disappearance of John Brisker, the Sonic legend that never was" című cikke.)

1988: A Showtime alkonya

1988-ban újfent lezárult egy kiemelt NBA-történelmi jelentőségű korszak, ebben az évben nyerte utolsó bajnoki címét Magic Johnson, Kareem Abdul-Jabbar, James Worthy és a „Showtime” Lakers, egyúttal közel húsz év után láthatott ismét címvédést az NBA nagyközönsége.

Az 1987-es NBA-döntőben aratott győzelmet ünneplő parádén Pat Riley, a Los Angeles Lakers vezetőedzője már a következő szezonra fókuszált, de olyannyira, hogy kijelentette: a Lakers meg fogja védeni frissen megszerzett elsőségét 1988-ban. Nem volt ez alaptalan kijelentés, látva az előző szezon erőviszonyait, ugyanakkor az ősi rivális – és az 1987-es fináléban is a Lakers ellenfeleként fellépő – Boston Celtics 1969-es ismétlése óta egyetlen csapat sem volt képes a címvédésre.

Az 1987/88-as alapszakasz során a fentieknek megfelelően a Lakers nem is lassított, legfeljebb egy minimális mértékben: ismét az övék lett a legjobb mutató 62 győzelemmel és 20 vereséggel. Mögöttük egy kiegyenlített, de utcahosszal a Lakers mögött kullogó nyugati mezőny tömörült, a Denver Nuggets 54, a Dallas Mavericks és a Portland 53 győzelemmel zárt, a Utah, a Houston, a Seattle és a San Antonio tette teljessé a nyugati rájátszás mezőnyét. Érdekesség: a Spurs 31-51-es negatív mérleggel is be tudott jutni a playoffba a nyolcadik helyen, ez volt az utolsó alkalom a liga történetében, hogy egy 50 vereséget számláló csapat a rájátszásba tudott kerülni.

Keleten még mindig tartotta magát a konferencia élén az előző idényben nagydöntőt veszítő Boston Celtics 57 győzelemmel, de legnagyobb kihívójuk, a Detroit Pistons szorosan tapadt rájuk 54 sikerével. A harmadik kiemelt (50-32-es mutatóval) a Chicago Bulls lett, soraiban az alapszakasz pontkirályával, Michael Jordannel, aki karrierje első MVP-díját zsebelhette be ebben az évben. Az ezévi All-Star gála zsákolóversenyén legendás párbajt vívott Jordannel az atlantai Dominique Wilkins, aki a Hawksszal ugyanúgy 50-32-es mérleggel zárta az alapszakaszt, mint Jordan és a Bulls. A Milwaukee, a Cleveland, a Washington és a New York kvalifikálta még magát Keletről a playoffba.

A Lakers egy évvel korábban nem kellett, hogy különösebben megizzadjon a nagydöntőig vezető úton a rájátszásban, ezúttal viszont másképp alakult. Igaz, hogy az 51 vereséggel a rájátszásba jutó San Antoniót még kisöpörték, utána viszont rendesen megszorongatta őket következő két ellenfelük, a fiatal Karl Malone és John Stockton vezérelte Utah Jazz, majd a konferenciadöntőben a története addigi legeredményesebb idényét produkáló Dallas Mavericks, soraiban Derek Harperrel, Mark Aguirre-rel, Roy Tarpleyval és James Donaldsonnal. Mindkét párharcot hétmeccses csatában tudta csak megnyerni a Lakers, így hát ha nem is könnyen, de ott volt ismét a fináléban, egy lépésre attól, hogy beteljesítse Riley jóslatát.

Keleten pedig végbement az az őrségváltás, amely évek óta a levegőben volt, de a Detroit Pistons egészen idáig nem tudta átlépni az árnyékát, és a konferenciát 1983 óta uraló Bostont. Hiába gyötörték egyre nagyobb fájdalmak Larry Birdöt, Kevin McHale-t és társaikat, a Celtics kiejtette a New Yorkot, majd egy epikus párharcban az Atlantát is (4-3 lett a konferencia-elődöntő eredménye a Celtics javára, úgy, hogy a hetedik meccsen Bird 20 pontot dobott a negyedik negyedben, semlegesítve ezzel Dominique Wilkins 47 egységét). A Detroit a Washington után Jordant és a Chicagót könnyedén búcsúztatta (4-1), ezt követően pedig Isiah Thomas és társai az előző évi konferenciadöntőben elszenvedett drámai vereségüket megbosszulva 4-2 arányban lenyomták a Bostont, és készülhettek modern kori történelmük első nagydöntőjére (utoljára évtizedekkel korábban, 1956-ban szerepelt a fináléban a Pistons, és akkor még Fort Wayne-ben működött a franchise).

A sikerre éhes és kőkemény „Bad Boys” Pistons másféle kihívást jelentett a Lakers számára, mint korábbi állandó ellenfelük, a veterán és rafinált Celtics. A Detroit támadójátéka a zseniális irányítón, Isiah Thomason keresztül szerveződött, a pontszerzésért Thomas mellett hátvédtársa, a kiváló two-way kettes, Joe Dumars, a korábbi pontkirály veterán, Adrian Dantley, valamint a korszak egyik legjobb hatodik embere, Vinnie „Microwave” Johnson felelt. De ahol igazán elemében lehetett a Pistons gárdája, az a védekezés volt, hiszen olyan, sem a piszkos munkától, sem az időnkénti piszkos megmozdulásoktól nem megriadó figurák zúztak a palánk alatt, mint a minden ellenfele által gyűlölt center, Bill Laimbeer, az ifjú Dennis Rodman, valamint Rick Mahorn vagy John Salley.

A Detroit nem is illetődött meg a rá váró feladattól, meglepték a fáradtabb Lakerst, és rögtön a döntő első meccsét elhozták Los Angelesből (93-105, 0-1). Adrian Dantley régi önmagát idézve szórta a kosarakat, 34 pontig jutott, Isiah Thomas 12 gólpasszával a mezőny legjobbja volt. A címvédő a második mérkőzésen egyenlített, James Worthy 26, Byron Scott 24, a megfázással küszködő Magic Johnson 23 pontjának köszönhetően (108-96, 1-1).

Pályaelőny birtokában utazhatott így is haza a Detroit, de nem tudták megőrizni azt, ugyanis a harmadik találkozót idegenben nyerte meg a Lakers (86-99, 2-1). Ismét Worthy volt a legjobb dobó 24 egységgel, A.C. Green is 20 fölé jutott, Magic újfent dupla-duplázott, a Pistonsnál Isiah Thomas ezúttal magára maradt a 28 pontjával. A negyedik összecsapáson a feldühödött Bad Boys aztán fölényes, 25 pontos győzelmet aratott Magicék felett (111-86, 2-2). A Lakers sztárirányítója faultproblémákkal küszködött, miközben Adrian Dantley ismét megtalálta a dobóformáját és 27-et szórt, Bill Laimbeer vadul hergelte a detroiti közönséget, és a Pistons azt is elbírta, hogy Isiah Thomas ezúttal csak 10 pontig jutott (viszont volt 9 lepattanója és 12 gólpassza). A lendületbe jött Detroit behúzta aztán az ötödik meccset is Dantley, Vinnie „Microwave” Johnson és Joe Dumars vezetésével, Thomas újabb gyengélkedése és a sorozat során először életjeleket mutató, 26 pontot szerző, 41 éves Kareem Abdul-Jabbar jó játéka ellenére (104-94, 3-2).

A felek detroiti vezetéssel tértek vissza Los Angelesbe, a Pistons egy győzelemre volt története első bajnoki címétől, és a csapat vezérének, Isiah Thomasnak nem állt szándékában elszalasztani ekkora lehetőséget. A Detroit irányítója a harmadik negyedben mai napig NBA-történelmi rekordot jelentő 25 pontot dobott, tette mindezt úgy, hogy ugyanebben a játékrészben kifordult a bokája, és fél lábon bicegve kellett végigjátszania a meccset. Thomas a sérülése ellenére sem tágított, a negyedik negyed utolsó percében az ő dobásával vezetett egy ponttal a Pistons, ám akárcsak az előző évi, Boston elleni döntő ötödik meccsén, ezúttal is egy, mondjuk úgy, véleményes bírói döntés a Lakers javára billentette a mérleg nyelvét. Miután Dumars bedobott két büntetőt, majd Byron Scott a helyére küldött egy kettest, az egypontos hátrányban támadó Lakers megkapta a maga fújását, ugyan Bill Laimbeer a visszajátszások tanúsága szerint nem ért hozzá a horogdobáshoz készülő Abdul-Jabbarhoz, a bírók faultot ítéltek, a 41 éves center pedig bedobta mindkét büntetőjét. A Pistons meg is zavarodott, Dumars, Thomas és Dennis Rodman elszerencsétlenkedték az utolsó támadásukat, majd Rodman kihajította a pályáról Byron Scottot és nekirontott a Lakers kispadjának. Ez sem segített, a Lakers 103-102-re nyert és 3-3-ra kiegyenlítette a párharcot. Isiah Thomas 43 ponttal fejezte be a meccset.

Thomas vállalta ugyan a játékot a sorsdöntő hetedik összecsapáson, de közel sem volt 100%-os. Az első félidőt még végigjátszotta a Pistons irányítója, és csapata vezetett is, de a fordulás után állva hagyta őket az otthon játszó Lakers, és a negyedik negyed elején már tizenöt ponttal ment a címvédő. Thomas bokája annyira fájt, hogy csak perceket tudott a pályán tölteni a második játékrészben, de a Pistons összeszorított fogakkal ment tovább, nem adták fel. Egy 25-7-es futást produkáltak Joe Dumars vezetésével, alig több, mint egy perccel a vége előtt a Lakers előnye kettő pontra olvadt. Magic Johnson, Byron Scott, majd James Worthy büntetőjével újra öt egység volt az aranysárga-lilák előnye, a Pistons-center Bill Laimbeer ekkor aztán bevágott egy triplát (!), a Detroit megint egy pontra megközelítette ellenfelét. Közelebb jönni aztán már nem tudtak, A.C. Green Magic egész pályás passzából volt eredményes, a túloldalon pedig a pályára visszakerülő Isiah Thomas egy hárompontossal próbált egyenlíteni, de Magic Johnson kibillentette egyensúlyából, és elveszítette a labdát. A Lakers 108-105-re győzött, és 4-3-as összesítéssel beteljesítette Pat Riley jóslatát, megvédve bajnoki címét. James Worthy óriásit játszott a hetedik meccsen, 36 ponttal, 16 lepattanóval és 10 gólpasszal tripla-duplát ért el, és megkapta a döntő MVP-díját.

Ez volt a "Showtime-éra" utolsó bajnoki győzelme. A következő idény újabb Pistons-Lakers finálét hozott, de már teljesen ellentétes eredménnyel, majd Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, két év múlva pedig Magic Johnson bejelentette, hogy HIV-fertőzése miatt szintén befejezi a játékot, így a kilencvenes évekre az aranysárga-lilák dinasztiája széthullott. A "Bad Boys" Pistons számára ugyanakkor még csak az út kezdete volt az elveszített 1988-as nagydöntő.

Állnak: Pat Riley vezetőedző, Wes Matthews, Billy Thompson, A.C. Green, Mike Smrek, Mychal Thompson, Jeff Lamp, Milt Wagner, Randy Pfund segédedző, Gary Vitti erőnléti edző.
Ülnek: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Kurt Rambis, James Worthy, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Byron Scott, Magic Johnson, Bill Bertka segédedző.

Kareem Abdul-Jabbar. Egy évet játszott még azt követően a legendás center, hogy 1988-ban megnyerte pályafutása hatodik, utolsó bajnoki aranygyűrűjét. Amikor 1989-ben, 42 évesen visszavonult, húsz éves profi karriert zárt le, ilyen hosszúságú pályafutást még csak megközelíteni sem tudott senki addig az NBA-ben. Bár a húsz lejátszott idény rekordját azóta már többen megdöntötték (Robert Parish, Kevin Willis, Kevin Garnett, újabban Vince Carter és Dirk Nowitzki), az NBA-közbeszédben manapság is állandó téma, hogy Kareem 38 387 dobott pontját, amivel 1989 óta az NBA örökranglistájának élén áll, befoghatja-e valaha bárki is (LeBron Jamesnek egyelőre reális esélye látszik erre). Hat alapszakasz-MVP címe, valamint karrierje során csapataival aratott 1074 győzelme szintén ma is fennálló rekord. Ami Jabbar játékos-pályafutása utáni életét illeti, ugyan nagyon szeretett volna NBA-szinten edzősködni, de érdemi vezetőedzői ajánlatot soha nem kapott – a rossz nyelvek szerint ez annak tudható be, hogy játékos korában sem a médiával, sem a szurkolókkal nem ápolt felhőtlen viszonyt az inkább magának való, önérzetes Kareem. Foglalkozott magasemberek fejlesztésével a Clippersnél (Michael Olowokandival nem sok sikert ért el), és a Seattle Sonicsnál is, 2005 óta pedig amolyan „félhivatalos” jelleggel a Lakersnél teszi ugyanezt. Emellett írt könyveket, manapság is felbukkan időnként filmekben, videoklipekben, reklámokban, tévéműsorokban, 2010-ben sikeresen küzdött meg a rákkal, 2012 óta pedig az Egyesült Államok „kulturális nagykövete”. 2016-ban Barack Obama elnöktől az Elnöki Szabadság-érdemrendet, az USA legmagasabb szintű polgári kitüntetését is megkapta.

Tony Campbell. Az 1984-ben a Detroit Pistons által draftolt swingmant 1988 márciusában igazolta le a Lakers, miután az egész idényt az alsóbbrendű CBA-ben töltötte, ahol az Albany Patroons gárdájával a liga bajnoki címét is megnyerte (így ő az egyetlen ember a történelemben, aki egyazon évben lett CBA- és NBA-bajnok). Campbell elsősorban egy scorer volt, a játék egyéb elemeiben kevésbé jeleskedett, nem is nagyon kapott játéklehetőséget a Lakersnél a következő idényben, majd az 1989-es expanziós drafton kiválasztotta őt az újonnan alakult Minnesota Timberwolves. Campbell a T-Wolves franchise fennállásának első éveiben a csapat legjobb dobója volt, 1989/90-ben 23.2, 1990/91-ben 21.8 pontos meccsenkénti átlaggal, három idény alatt közel ötezer pontot szerzett a küszködő Minnesota színeiben. Miután 1992-ben New Yorkba cserélték, már kevés sót evett meg a ligában, Dallas, majd Cleveland érintésével 1995-ben fejeződött be NBA-pályafutása.

Michael Cooper. A védekezőfenomén hátvéd karrierje során nyolcadszor és utoljára került be valamelyik All-Defensive csapatba 1987/88-ban (First Team), akárcsak Magic Johnson, ő is karrierje ötödik bajnoki címét szerezte ebben az évben. 1990-ig játszott a Lakersnél, majd egy évnyi olaszországi levezetés után vonult vissza 1991-ben. Cooper máig előkelő helyet foglal el több kategóriában is a Lakers örökranglistáin (játszott meccsek, percek, labdaszerzések, blokkok). Miután befejezte a játékot, változatos edzői karrierbe kezdett, volt segédedző a Lakersnél 1994 és 1997 között, majd a Los Angeles Sparks WNBA-csapatát edzette évekig, kétszer is megnyerve velük a női liga bajnoki címét. Az előző évtized közepén a Denver Nuggets kötelékébe került, mint segédedző, a 2004/05-ös szezonban egy rövid ideig megbízott vezetőedző is volt, majd a D-Ligában dolgozott (és itt is nyert bajnoki címet, az Albuquerque Thunderbirds alakulatával 2006-ban). Visszatérve a női kosárlabdához, egy rövid ideig ismét a Sparks, majd egy egyetemi női csapat, 2013-tól 2017-ig pedig a WNBA-s Atlanta Dream vezetőedzője volt.

A.C. Green. A ligatörténet legnagyobb vasembere egyúttal az összekötő kapocs is a „Showtime Lakers” és a „Shaq-Kobe Lakers” diadalmas korszakai között, ugyanis az 1999/2000-es szezonban, 36 éves veteránként is bajnok lett az aranysárga-lilákkal. Az 1988-as és a 2000-es bajnoki cím között eltelt 12 évben Green volt egyszer All-Star (1990-ben), volt az All-Defensive Second Team tagja (1989-ben), majd 1993-ban elhagyta a Lakerst és a Charles Barkley-féle, az azelőtti idényben döntőt játszó Phoenix Sunshoz igazolt. Phoenixben nem sikerült újabb bajnoki cím közelébe kerülnie, és majdnem a „vasember-sorozata” is megszakadt, amikor J.R. Reid egy Knicks elleni meccsen szándékosan arcon könyökölte. Greennek kiesett pár foga és valószínűleg agyrázkódást is kapott, de védőmaszkban pár percet a következő meccseken is a pályán töltött (a mai NBA-ben valószínűleg ezt már nem tehetné meg). Aztán 1996 decemberében Dallasba cserélték, és itt döntötte meg 1997. november 20-án Randy Smith ligarekordját, amikor zsinórban 907. alapszakasz-meccsén lépett pályára. 1999. március 13-án már sorozatban az 1000. mérkőzését játszotta, majd ennek az évnek a nyarán tért vissza hat év távollét után a Lakershez.

Magic Johnson. Amikor 1991. október 7-én Magic Johnson bejelentette, hogy azonnal hatállyal visszavonul az NBA-ből, mivel HIV-fertőzéssel diagnosztizálták, nem csak az egész NBA, hanem az egész világ megdöbbent. Egyrészt azért, mert bár ugyan 1988 után Magic több bajnoki címet nem nyert, az azt követő három évben semmi sem utalt arra, hogy gond lenne az egészségével, hiszen 1989-ben és 1990-ben is ő lett az alapszakasz MVP-je, és 1991-ben is döntőbe vezette a Lakerst, ahol a Chicago Bullstól kaptak ki. Másrészt a HIV-vírussal és az AIDS-szel kapcsolatos kutatások és ismeretek gyerekcipőben jártak még a kilencvenes évek elején, és általános riadalom lett úrrá mind Magic játékostársain (többen attól rettegtek, hogy az egymás elleni meccseiken ők is megfertőződhettek), mind a szurkolókon (akik pedig Johnson közelgő halálának gondolatától borultak ki). Ma már tudjuk, hogy ezekből semmi sem valósult meg, Johnson szerencsére ma is jól van, és visszavonulása sem volt végleges: 1992-ben játszott az All-Star meccsen, majd ott volt a barcelonai olimpián a Dream Team tagjaként, majd miután egy rövid, sikertelen periódus erejéig a Lakers vezetőedzője is volt 1994-ben, 1996 januárjában egy fél szezonra játékosként is visszatért a csapathoz. Amióta végleg abbahagyta a játékot, az üzleti életben és a médiában is igencsak aktív, számos cége és befektetése van a mai napig. A Lakersben már 1994-ben szerzett egy kisebb tulajdoni részesedést, 2017 februárja óta pedig ő a Lakers elnöke és legfőbb szakmai döntéshozója.

Jeff Lamp. Az 1981-ben a Portland által az első körben draftolt veterán kiegészítő embert 1987 októberében igazolta le a Lakers. Lamp, aki ezt megelőzően épp Olaszországban játszott, mindössze három mérkőzésen került pályára az 1987/88-as alapszakaszban, a rájátszásban pedig egyáltalán nem kapott lehetőséget. Még a következő, 1988/89-es idényt is a Lakersnél töltötte, akkor már valamivel többet játszva (37 meccsen átlagosan 5 percet töltött a pályán), és pályára léphetett a Lakers által elveszített 1989-es nagydöntőben is a Pistons ellen. NBA-karrierje ezt követően véget ért, de még évekig játszott Olaszországban, majd Spanyolországban, ahol ipari mennyiségben termelte a pontokat.

Wes Matthews. A csereirányító második bajnoki aranygyűrűjét szerezte meg a Lakers színeiben 1988-ban, és ezzel NBA-pályafutása érdemi része be is fejeződött. Egyetlen egy meccset játszott a ligában csupán az 1988-as nagydöntőt követően, 1990 januárjában az Atlanta színeiben, egyébként alsóbb rangú amerikai bajnokságokban (CBA, USBL), valamint külföldön (Olaszország, Fülöp-szigetek) szerepelt 1996-os visszavonulásáig. Miután 1988-ban elhagyta családját, fiával, az akkoriban két éves, manapság a Dallas Mavericksnél játszó  Wesley Matthews-zal egészen annak középiskolás végzős koráig semmi kapcsolata nem volt. A fiatalabb Matthews pár éve azt nyilatkozta, hogy apja azóta viszonylagos rendszerességgel jelen van az életében, és „próbálkoznak” azzal, hogy rendbe hozzák a viszonyukat.

Kurt Rambis. A szemüveges verőember negyedszerre lett bajnok a Lakersszel 1988-ban, de játékideje és szerepe drámaian lecsökkent (mindössze 12 percet kapott meccsenként), így nem volt különösebben váratlan, hogy a Lakers elengedte. Az újonnan létrejött Charlotte Hornets szerződtette, ahol Rambis lett a csapat kezdő négyese, és karrierje legmagasabb pont- (11.8) és lepattanó-átlagait (9.4) produkálhatta 1988/89-ben. Megfordult később Phoenixben és Sacramentóban is, játékos-pályafutása utolsó két évét pedig ismét a Lakersnél töltötte. Miután 1995-ben visszavonult, egyből a Lakers segédedzője lett, 1999-ben egy rövid időre a vezetőedzői pozíciót is átvehette Del Harris kirúgása után. Phil Jackson vezetőedzői kinevezését követően átmenetileg segéd-GM volt, majd visszaült a kispadra segédedzőnek, egy éves megszakítással egészen 2009-ig ott is maradt, majd kinevezték a Minnesota Timberwolves élére, de négy éves szerződését nem tölthette ki, 2011-ben kirúgták. Phil Jackson 2014-ben a New York Knickshez vitte, Derek Fisher vezetőedzői stábjában dolgozott, Fisher 2016-os kirúgása után ismét átmeneti vezetőedző volt, majd Jeff Hornacek segédedzőjeként tevékenykedett tavaly nyárig, amikor is Hornacekkel együtt őt is kirúgták. Jelenleg ismét a Lakers kötelékében működik, most épp „senior basketball advisor” (kb. „főtanácsadói”) szerepben.

Byron Scott. Karriercsúcsot jelentő meccsenkénti 21.7-es pontátlagot ért el a Lakers kezdő kettese az 1987/88-as idényben, ezt követően 1993-ig maradt a csapat alkalmazásában, majd tíz idény után elhagyta Los Angelest, és az Indiana Pacershez igazolt. Innen két év után állt tovább, és az első idényét futó Vancouver Grizzliest erősítette 1995/96-ban. Akárcsak Kurt Rambis vagy A.C. Green, pályafutása legvégén ő is visszatért a Lakershez, az 1996/97-es idényben még együtt játszott Shaquille O’Neallel és Kobe Bryanttel, majd egy éves görögországi levezetést követően 37 évesen vonult vissza. Manapság az ő neve is inkább edzői minőségében ismert, 1998-ban a Sacramento Kings segédedzője lett, majd 2000-ben nevezték ki a New Jersey Nets kispadjára, ahol legnagyobb sikereit érte el, amikor 2002-ben, majd 2003-ban is nagydöntőbe jutott csapata Jason Kidd vezérletével. 2004-ben menesztették a Netstől, de még abban az évben a New Orleans Hornets vezetőedzője lett, ő ült a csapat kispadján 2008-ban, amikor a Hornets franchise-rekordot jelentő 58 győzelmet könyvelhetett el az alapszakaszban. Miután 2009. év végén innen is elküldték, ezt követő munkái már nem voltak túl hálásak, a LeBron James (első) távozása utáni Cleveland (2010-2013) és Kobe Bryant utolsó két idényében a gyengélkedő Lakers (2014-2016) vezetőedzői posztjának betöltése sem volt épp egy leányálom.

Mike Smrek. A kanadai cserecenter két bajnoki címet is nyert Los Angelesben, majd a San Antonio Spurshöz szerződött, és 1988/89-ben karrierje legmagasabb statisztikai mutatóit (átlag 14.5 játékperc, 4.5 pont meccsenként) produkálta. 1992-ig tartó NBA-pályafutása hátralevő részében volt még a Golden State és a Los Angeles Clippers játékosa is. Miután lehúzott egy évet Görögországban, majd egy időre abba is hagyta a kosárlabdát, 1996-ban felbukkant a Toronto Raptors edzőtáborában, de nem kapott tőlük szerződést az 1996/97-es idényre. Jelenleg középiskolai tanár a kanadai Niagara Falls városában, időnként pedig asztalosként is dolgozik.

Billy Thompson. A rugólábú ifjonc még az előző évi rájátszásban szenvedett súlyos térdsérülést, így 1987/88-ban mindössze 9 alapszakasz-meccsen tudott játszani, az 1988-as rájátszásra pedig a Lakers nem is nevezte. Az 1988-as expanziós drafton is „védtelenül” hagyták, így elvitte őt a Los Angelesből az első szezonjára készülő Miami Heat. Thompson három évig játszott Miamiban, első két itteni évében meccsenkénti 11 pont és 7 lepattanó körül átlagolt. 1991-ben elküldték a Heattől, 1992 márciusában egyetlen meccsen, egyetlen percre került pályára még az NBA-ben a Golden State Warriors színeiben, majd kikopott a ligából. Később játszott még Törökországban és Izraelben is. Jelenleg lelkipásztorként tevékenykedik, sőt, mondhatni a Heathez is „visszatért”, ugyanis ő tartja a Heat-játékosoknak a meccsek előtti istentiszteletet.

Mychal Thompson. A bahamai születésű magasember 1991-ig játszott a Lakersnél, 1989/90-ben, miután Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, megkapta a kezdő center pozícióját is egy idény erejéig, de ő maga is 35 éves volt már ekkor, utolsó NBA-szezonját pedig az ifjú Vlade Divac cseréjeként töltötte. A kor szokásainak megfelelően egy éves európai, olaszországi levezetést követően végül 1992-ben hagyta abba a profi játékot. Visszavonulása után Portlandben, majd Los Angelesben is dolgozott rádiós szakkomentátorként, ilyen minőségben a Lakers meccsein is felbukkan időről időre.  Másodszülött fia, Klay Thompson közismerten a Golden State Warriors All-Star játékosa, de idősebbik gyermeke, Mychel Thompson is játszott pár meccset az NBA-ben, még a 2011/12-es szezonban a Cleveland színeiben. Mychal és Klay Thompson a negyedik apa-fiú páros a liga történetében, amelynek mindkét tagja nyert bajnoki címet, sőt, rajtuk kívül csak Bill és Luke Walton mondhatják el magukról, hogy mindketten legalább kétszeres NBA-bajnokok.

Milt Wagner. Az 1986-ban a Luisville egyetem színeiben NCAA-bajnok újonc hátvédnek 40 meccsen átlag tíz percnyi játékidő jutott 1987/88-ban, az azévi rájátszásban pedig öt találkozón kapott nyúlfarknyi szerepet. 1988 októberében a Lakers elküldte, két év kihagyás után a Miami Heat adott neki szerződést az 1990/91-es idényre, de 1990 decemberében ott is megköszönték szolgálatait. Többé nem is lépett pályára az NBA-ben, 1999-ig tartó profi pályafutása hátralevő részét Franciaországban, Izraelben és Németországban töltötte. Az ő fia is eljutott az NBA-be, Dajuan Wagner reményteljes fiatal tehetség, a 2002-es draft 1/6-os kiválasztottja volt, a Clevelandnél bíztató újoncszezont is futott, ám aztán sérülések és egy súlyos betegség (colitis) miatt idő előtt véget ért NBA-pályafutása.

James Worthy. 1988-ban minden szempontból csúcsra ért a Lakers kiscsatára, amikor megkapta a nagydöntő MVP-címét, ráadásul a rájátszás során nem csak a Lakers, de az egész mezőny legjobb pontszerzője is ő volt. Hiába játszott talán még jobban az 1989-es, majd az 1990-es playoffban is, a Lakers elveszítette az 1989-es nagydöntőt, 1990-ben pedig már a playoff második körében búcsúztak a Phoenix ellen. A kilencvenes években Worthy sokat szenvedett a sérülésekkel, az 1991-es, újabb nagydöntőbeli vereség alkalmával egy bokasérülés miatt nem nagyon tudott csapata rendelkezésére állni a Bulls ellen, 1992-ben, utolsó All-Star idényében pedig térdműtét miatt fejeződött be idő előtt a szezonja. Végül 1994-ben vonult vissza állandósult térdfájdalmai miatt. A háromszoros bajnok, hétszeres All-Star kiscsatárt 2003-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, és előtte 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották. Visszavonulása óta túlnyomórészt szakkommentátorként, televíziós közvetítések stúdiójában szakértőként lehet őt látni és hallani a Lakers meccsein, illetve dolgozott egy időben a Lakers edzői stábjában is, Kareem Abdul-Jabbarhoz hasonlóan „félhivatalos” minőségben.

Vezetőedző: Pat Riley. A zselézett hajú mester ugyan egy harmadik egymást követő bajnoki címet már nem mert garantálni, állítólag őtőle származik az 1988/89-es idény hevében keletkezett és manapság is igen népszerű "three-peat" szakkifejezés (amelyet egy Riley tulajdonában álló cég védjegyként le is védetett, ha minden igaz). Aztán a triplázás csak nem jött össze, és Riley az elbukott 1989-es nagydöntő után már csak egy évig maradt a Lakers kispadján. 1989/90-ben hiába nyerte meg a Lakers az alapszakaszt, és kapta meg Riley az Év Edzője elismerést is (érdekes módon először karrierje során), miután az aranysárga-lilák a playoff második körében kiestek, a mester dobbantott, és meg sem állt New Yorkig. Először csak tévés elemző lett a Knicks kötelékében, majd 1991-ben kinevezték vezetőedzőnek, és kőkemény, fizikai erőszaktól sem visszariadó csapatai parázs csatákat vívtak Michael Jordannel és a Chicago Bullsszal az 1992-es, majd az 1993-es rájátszásokban. 1994-ben a nagydöntőbe is bejutottak, ott viszont 4-3-ra alulmaradtak a Houstonnal szemben (ez volt Riley első nagydöntős szereplése 1989 óta, és az egyetlen a kilencvenes évtizedben). 1995-ben aztán némiképp váratlanul otthagyta a Knickst, a Miami Heat elnöke és vezetőedzője lett egy személyben, ez viszont már egy másik történet kezdete.