1976: Minden idők legjobb meccse

Kissé feje tetejére állt a világ az NBA-ben 1975/76-ban, ám a nagy zűrzavar végeredményben ismét egy bostoni bajnoki címet eredményezett. A Celtics egy örökké emlékezetes sorozatban győzte le valószínűtlen ellenfelét, a Phoenix Sunst az 1976-os nagydöntőben.

Miután a Washington Bullets az előző évi fináléban toronymagas esélyesként nyert mérkőzés nélkül bőgött le a Golden State ellen, Wes Unseld, Elvin Hayes és társaságuk érthető módon kissé megzuhant, hiába csatlakozott hozzájuk a Detroittól érkező többszörös All-Star hátvéd, Dave Bing, tizenkettővel kevesebb meccset nyertek, mint az előző idényben. A Boston Celtics így visszaszerezte a keleti trónt, 54 győzelmükkel ők végeztek a konferencia élén.

A változatlanul Dave Cowens, Jo Jo White és az elnyűhetetlen John Havlicek köré szerveződő Kelták útja a rájátszásban ráadásul nem is keresztezte a Washingtonét: a Bullets az első körében kiesett a története első playoff-szereplését produkáló Cleveland Cavaliers ellen. A Cavs tele volt jó képességű, de nem különösebben ismert nevű játékosokkal (Jim Chones, Campy Russell, Bingo Smith, Dick Snyder, Austin Carr, Jim Brewer, vagy az 1972-ben a Lakersszel bajnok Jim Cleamons), szellemi vezérük pedig a szezon közben a Chicagótól megszerzett veterán centerlegenda, Nate Thurmond volt. A Cavs szemet gyönyörködtető csapatjátékával 49 meccset nyert az alapszakaszban, majd 4-3-ra verte a Washingtont a franchise történetének első playoff-párharcában. A „Miracle at Richfield” („Richfield-i Csoda”) néven emlegetett clevelandi alakulat aztán a Celtics rutinjával már nem tudta felvenni a verenyt, a Boston 4-2-vel kiejtette a Cavst és 1974 után ismét ott volt a nagydöntőben.

A jelenleg az Irving-Thomas csere formájában zajló Cavs-Celtics rivalizálás az 1976-os főcsoportdöntőben kezdődött (a képen balról Nate Thurmond, Dave Cowens, Paul Silas és Jim Brewer (news-herald.com)

Nyugaton a Golden State Warriors bajnokhoz méltó  teljesítményt nyújtva óriási előnnyel végzett az élen: Rick Barry csapata 59 meccset nyert, 16-tal többet, mint a második helyezett (!) Seattle. A nyugati konferencia siralmas állapotát mutatja, hogy a 43 győzelmes Sonics és 42-40-nel záró Phoenix mellett nem volt egy csapatnak se pozitív mérlege az alapszakaszban, a Milwaukee Bucks 38-44-es negatív mutatóval is a Középnyugati Csoport élén tudott végezni, illetve mögöttük még a 36 meccset nyerő Detroit került be az ötcsapatos playoff mezőnyébe. Ejtsünk még egy pár szót Kareem Abdul-Jabbarról: a szupersztár centert 1975 nyarán cserélte a Los Angeles Lakershez a Bucks, ám Kareem első idénye LA-ben nem volt épp egy fáklyásmenet. A Lakers 40 meccset nyert ugyan, de pechjükre a Csendes-óceáni Csoportban a Warriors, a Sonics és a Suns is előttük végzett, és mivel egy csoportból maximum három csapat kerülhetett be a rájátszásba, Abdul-Jabbar és a Lakers lemaradt a playoffról. Ennek ellenére Abdul-Jabbart választották az 1975/76-os alapszakasz MVP-jévé!

Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy bárki is útját tudni állni nyugatról a címvédő Warriorsnak, ám a Golden State gépezete már az első körben döcögött, a 36 győzelmes Detroitot csak 4-2 arányban tudták felülmúlni, a főcsoportdöntőben pedig a Seattle-t búcsúztató Phoenix keményen állta a sarat ellenük, a sorozat hat meccs után 3-3-ra állt. A mindent eldöntő hetedik meccsen aztán elképesztő jelenetek zajlottak le. Rick Barry, a Warriors kiállhatatlan szupersztárja az első félidőben összeverekedett a Suns-hátvéd Ricky Sobersszel. Miután a félidőben visszanézte az esetet felvételről, a ritkuló haja miatt az egész szezont parókában játszó Barry (ez komoly, nem vicc) megállapította, hogy csapattársai nem siettek a segítségére a Sobersszel folytatott küzdelemben, ennek következtében megsértődött rájuk, és a meccs hátralevő részében nem volt hajlandó kosárra dobni. Barry pontjai nélkül a Warriors összecsuklott, mire Rick a negyedik negyed végén észbe kapott, hogy ebből akár még baj is lehet, már késő volt: a Suns a Warriors pályáján nyerte meg a hetedik meccset, a mindössze 42 alapszakasz-győzelmet arató csapat története első NBA-döntőjébe jutott be.

A címvédő Golden State fennakadt Alvan Adamsen és a lelkes Phoenixen (pressdemocrat.com)

A Suns nem volt ennek ellenére egy szedett-vedett társaság. A szezont megelőzően épp a Bostontól szerezték meg egyik legjobbjukat, az irányító Paul Westphalt, a Celtics 1974-es bajnokcsapatának tagját, aki az „Original Sun”, azaz a csapat 1968-as megalakulása óta a franchise-nál játszó veterán hátvéddel, Dick Van Arsdale-lel együtt a pontszerzés főfelelőse volt. Az újonc center, Alvan Adams 19 pontos és 9 lepattanós átlagainak köszönhetően elnyerte az 1976-os Év Újonca címet, és már elsőévesként szerepelhetett az All-Star meccsen. A magasember-rotációnak az 1974-ben a Milwaukee-val döntőt játszó Curtis Perry és a szezon közben a Buffalótól megszerzett Garfield Heard adott stabilitást, és ott volt még a csapatban a Rick Barryt kikészítő Ricky Sobers, az 1972-ben a Lakersszel bajnok kiscsatár Keith Erickson, valamint a játékosként utolsó NBA-idényét futó Pat Riley is.

A sorozat első meccsét simán hozta hazai pályán a Celtics: ugyan John Havlicek egy fájdalmas saroksérüléssel bajlódott, a tripla-duplázó Dave Cowens (25 pont, 21 lepattanó, 10 gólpassz) és a második félidőben beinduló Jo Jo White vezetésével az első negyedet követően nem forgott veszélyben a bostoni győzelem (98-87). A második mérkőzés után olybá tűnhetett, nem lesz itt hosszú távon gondja a Celticsnek, 15 ponttal nyertek (105-90), és bár Havlicek továbbra is kínlódott a sarkával, 23 pontjával ő volt a Kelták legjobb dobója, mellette még négyen elérték a tíz pontot bostoni mezben.

Dave Cowens kosárra dob Alvan Adams és Keith Erickson között (nba.com/suns)

A Suns a 0-2-es hátrány ellenére nem hagyta magát: a harmadik találkozón, melyet már Phoenixben rendeztek, kőkemény védekezésükkel csúnyán lelassították a Bostont, olyannyira, hogy a második félidőben már 23 ponttal is vezettek. Ekkor aztán a tapasztaltabb ellenfél megkezdte a felzárkózást, a Celtics két pontra fel is tudott jönni, de a Sunst megmentette az újonc center, Alvan Adams: 33 ponttal és 14 lepattanóval óriásit játszott, a meccs utolsó perceiben háromszor is a kosárba talált, illetve kiosztott egy gólpasszt Paul Westphal részére, bebiztosítva ezzel a Phoenix győzelmét (105-98). A negyedik összecsapáson ütötték-vágták egymást a csapatok, a hosszabbításba torkolló meccsen rengeteg volt a személyi hiba, a végén Ricky Sobers kosara ismét a Phoenix győzelmét jelentette, miután Jo Jo White egyenlítőnek szánt dobása lejött a gyűrűről (109-107).

Ekkor, 2-2-es állásnál érkezett el az a legendás ötödik mérkőzés, melyet a mai napig a "the greatest game ever played" (azaz a "valaha volt legjobb meccs") néven emlegetnek. A Celtics 18 ponttal nyerte ugyan az első negyedet, de előnyük elolvadt, ezúttal a Suns zárkózott fel, az utolsó percben Westphal büntetőjével kiegyenlítettek a vendégek, majd Curtis Perry a vezetést is megszerezte nekik a vonalról. Válaszul Havlicek szintén értékesített egy büntetőt, de a másodikat kihagyta, majd hiába kapta vissza a labdát a lepattanót megszerző Cowenstől, elrontotta a győztesnek szánt dobást. Miután a túloldalon Garfield Heard is hibázott, jöhetett a hosszabbítás.

A Suns legfőbb fegyvere, Paul Westphal (nba.com/suns)

Hat-hat pontot dobott mindkét csapat az első ráadás során, melynek végén 101-101-re álltak a felek, az utolsó támadást a Suns vezette, de nem tudtak a kosárba találni, a lepattanót pedig a Celtics-erőcsatár Paul Silas szerezte meg három másodperccel a vége előtt. Silas ekkor időkérést jelzett, tette mindezt úgy, hogy a Bostonnak már nem volt timeout-ja. A szabályok szerint a Suns kellett volna, hogy jöjjön egy büntetővel, ám a bírók nem ítéltek technikait a Boston ellen, talán nem vették észre Silas jelzését, hagyták lepörögni az órát. Soha nem tudjuk meg, miért történt így, mindenesetre következhetett még egy hosszabbítás.

Amikor 20 másodperccel a második extra játékrész vége előtt a Celtics előnye három pont volt Jo Jo White kosara után, hárompontos dobás híján a győzelmük valószínűnek tűnt. Igen ám, de Dick Van Arsdale találata ekkor egy pontra hozta vissza a Phoenixet, majd a Boston palánk alatti bedobásánál Westphal a semmiből előtűnve, óriási sebességgel robbant a labdára, elütve azt Havlicek elől csapattársához, Curtis Perryhez. Perry ráemelt egy tempót, kihagyta, de a labdát kétségbeesetten visszaszerezni próbáló Havlicek olyan szerencsétlenül ütött a lepattanóba, hogy megint Perryhez került a játékszer, aki másodszorra már nem hibázott. A Suns fordított, és 110-109-re vezetett öt másodperccel a vége előtt, de még volt egy időkérése a Bostonnak, amely után Havlicek a félpályáról a büntetőterületig száguldott, és palánkos dobása célba talált.

Havlicek útjára engedi a mindenki által győztesnek hitt dobást (Getty Images)

Az óra lepörgött, a Celtics-szurkolók a pályára özönlöttek csapatuk győzelmét ünnepelni, ám még egy reménysugár csillant a Suns számára: az órán még maradt két másodperc azután, hogy Havlicek labdája a gyűrűbe hullott. Visszatekerték hát az órát (ez a Boston-drukkereknek nem tetszett, egyikük meg is támadta az egyik játékvezetőt, mire a biztonságiak leteperték), majd Paul Westphal jött egy rafinált trükkel: időt kért, annak ellenére, hogy akárcsak a Bostonnak az első hosszabbítás végén, már nem volt időkérése a Sunsnak. Igen ám, csak Westphal ezzel nagyon is tisztában volt, mindez azt a célt szolgálta, hogy ha a Celtics a technikai büntetőt be is dobja, a Suns a félpályáról jöhessen még egy támadással (ma már nem ez a szabály, de akkoriban még tudott trükközni ezzel Westphal). Jo Jo White értékesítette is az egypontost, majd jöhetett a Suns. Curtis Perry a magasember Garfield Heardhöz passzolt, Heard fordulásból, a körte tetejéről elengedett tempója pedig a dudaszó pillanatában a gyűrűbe hullott: ismét egyenlő volt az állás, jöhetett hát a harmadik hosszabbítás.

Garfield Heard (Getty Images)

A Suns viszont ellőtte a puskaporát ezzel a varázslatos Heard-dobással (amely, a magasember nevéből képzett szójátékkal, "The Shot Heard Around the World", azaz kb. "világszerte hallott dobás" néven vonult be a kosárlabda-történelembe), az újabb ráadásban a holtfáradt Phoenix már nem bírta tartani a lépést, míg a Celticsnél sikerült még ekkorra is előkapni egy friss embert. A ritkán használt cserejátékos Glenn McDonald hat pontjával 128-122-es előnyre tett szert a Celtics. Ekkor Paul Westphal még egyszer megpróbálta a lehetetlent, két kosarával megint kettő pontra hozta fel a Phoenixet, de egyenlítenie már nem sikerült, a Boston 128-126-ra megnyerte az őrült mérkőzést.

Az ötödik meccs elképesztő párbaja után a Suns a hatodik találkozón csak a negyedik negyed elejéig bírta, az addig szoros összecsapáson Ricky Sobers kosarával 67-66-ra még vezettek, viszont onnantól kezdve szinte már csak a Celtics volt a pályán. Havlicek, Cowens és Charlie Scott kosaraival a Boston elhúzott ellenfelétől, 87-80-ra győzött Phoenixben, és ezzel megnyerte története tizenharmadik bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosává a sorozatban legtöbb pontot szerző bostonit, a hátvéd Jo Jo White-ot választották.

Az 1976-os döntő ismét egyfajta korszakhatárként fogható fel: ez volt az utolsó olyan Celtics-elsőség, amely még összekapcsolható a hatvanas évek bostoni dinasztiájával (Havlicek és Don Nelson személye révén), a Celtics, pár éves újjáépülési időszakot követően, a következő bajnoki címét már a nyolcvanas évek legendás Larry Bird, Kevin McHale, Robert Parish-féle felállásával nyeri majd. Ez volt továbbá az utolsó NBA-szezon az NBA és a rivális liga, az ABA 1976 nyári összeolvadását megelőzően, a következő szezonban négy új csapat és számos kiváló játékos érkezésével drámai mértékben változtak meg a liga erőviszonyai. Ja igen, és a Phoenix Suns 1993-ig nem jutott ismét nagydöntőbe, akkor ez az MVP-szezont futó Charles Barkley vezetésével sikerült nekik ismét, miközben 1976-os legjobb játékosuk, Paul Westphal a gárda edzője volt.

Állnak: Dr. Tom Silva csapatorvos, Mark Volk segédedző, Kevin Stacom, Glenn McDonald, Tom Boswell, Jim Ard, Steve Kuberski, Jerome Anderson, Frank Challant segédedző, Dr. Sam Kane csapatorvos.
Ülnek: Charlie Scott, Paul Silas, Dave Cowens, Irving Levin tulajdonos, Tom Heinsohn vezetőedző, Red Auerbach elnök-GM, John Havlicek, Jo Jo White, Don Nelson.

Jerome Anderson. A cserehátvéd két szezont töltött az NBA-ben 1975 és 1977 között, 22 meccset játszott az 1975/76-os alapszakaszban, a rájátszásban pedig négyet, a döntőben egyszer került pályára. NBA-pályafutása befejeztét követően Norvégiában és Svédországban játszott és edzősködött, itt is telepedett le, 2009-ben a svédországi Helsingborgban halt meg hosszú betegeskedést követően, 55 éves korában.

Jim Ard. A cserecenter 1974-ben érkezett Bostonba az ABA-ből, ahol addigra már négy idényt lehúzott a New York Nets és a Memphis Tams játékosaként. A Celticsnél 1977-ig szerepelt, majd az 1977/78-as szezonban jutott még neki pár mérkőzés a Chicago Bullsnál is. Miután abbahagyta a kosárlabdát, a civil életben komoly karriert épített magának, elsősorban IT- és informatikai cikkek kereskedelmével foglalkozó cégeknél volt értékesítő, majd a kétezres években több helyütt cégvezető.

Tom Boswell. Az erőcsatárnak az 1975/76-os volt az első szezonja az NBA-ben, 1978-ig játszott Bostonban. Három meccsen lépett pályára az 1976-os rájátszásban, a nagydöntőben egyszer kapott lehetőséget, amit egy ponttal és egy lepattanóval hálált meg. Később volt a Denver és a Utah játékosa, játszott Olaszországban is, majd 1983/84-ben három év kihagyás után tért vissza az NBA-be, lehúzva még egy idényt a Jazz tartalékjaként.

Dave Cowens. A korábbi MVP, nyolcszoros All-Star center, a temperamentumos Cowens 1975/76-ban 19 pontot és 16 lepattanót átlagolt az alapszakaszban, továbbra is a Celtics egyik oszlopa volt. A következő idénytől kezdve aztán kiégéssel küszködött, időnként határozatlan időre abbahagyta a kosárlabdát (1976/77-ben például két hónapra otthagyta a Celticset, és visszatért szülei farmjára karácsonyfát árulni), ugyanakkor 1977/78-ban történelmi szezont futott, amikor ő volt a Celtics legjobb pontszerzője, lepattanózója, gólpasszadója, blokkolója és labdaszerzője is. 1978/79-ben játékos-edzővé nevezték ki (ő volt az utolsó játékos-edző az NBA történetében), majd 1979/80-as szezon után váratlanul megint visszavonult, 30 éves korában. Két év távollét után egykori csapattársa, Don Nelson vette rá a visszatérésre, az 1982/83-as idényben a Nelson által edzett Milwaukee Bucks játékosa volt, majd végleg befejezte pályafutását. A kilencvenes-kétezres években dolgozott a Charlotte Hornets és a Golden State Warriors vezetőedzőjeként, legutóbb 2006 és 2009 között a Detroit Pistons edzői stábjában működött, majd a Pistons vezetőségének tagja volt. A Hall of Fame-be 1991-ben iktatták be. 2016-ban 68. születésnapja alkalmából e bejegyzéssel köszöntötte őt a blog.

John Havlicek. A Celtics-drukkerek java részének véleménye szerint Havlicek minden idők legalulértékeltebb szupersztárja az NBA történetében, és ebben van is ráció. Ritkán esik szó róla, ha a valaha volt legjobb játékosokat veszik számba, ugyanakkor Havlicek nyolcszor nyert bajnoki címet, tizenháromszor volt All-Star, 38 éves koráig képes volt magas színvonalon játszani, még pályafutása utolsó éveiben is a liga legjobb védői közé tartozott, elképesztő munkabírásának és gyorsaságának köszönhetően nála tíz évvel fiatalabb ellenfeleket futott és védekezett le a pályáról. Amikor 1978-ban visszavonult, ő játszotta a legtöbb meccset az NBA addigi történetében (rekordját később Elvin Hayes, majd egy másik bostoni, Robert Parish döntötte meg), és a mai napig ő a Celtics történetének legtöbb pontot szerző játékosa (26.395), mely mellé több, mint nyolcezer lepattanót és hatezer gólpasszt is regisztrált. 1984-ben bekerült a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé. Pályatársai körében óriási tisztelet övezte, Jerry West például azt javasolta, hogy 17-es mezszámát ne csak a Celtics, hanem az egész NBA vonultassa vissza. Szomorú update (2019.04.28.): John Havlicek, az NBA-történelem nagy alakja 2019. április 25-én, 79 éves korában elhunyt. 

Steve Kuberski. A csere-magasember már az 1974-es bostoni bajnokcsapatnak is tagja volt, a két aranygyűrű között volt a Milwaukee és a Buffalo játékosa is, 1975 decemberében került vissza a Celticshez, az 1976-os rájátszás minden mérkőzésén pályára lépett fontos cserejátékosként. A Celtics az 1977/78-as idény kezdetén vált meg végleg tőle, nem is játszott többé az NBA-ben. Ő volt az utolsó Celtics-játékos, aki a 33-as mezszámot viselte Larry Bird előtt. Jim Ardhoz hasonlóan ő is a civil életben épített karriert az NBA után, cége tárolóegységeket, tárolószekrényeket gyárt és forgalmaz.

Glenn McDonald. A legendás ötödik meccs harmadik hosszabbításának hőse három idényt játszott az NBA-ben, a bajnoki győzelmet követően már mindössze kilenc alapszakasz-meccs jutott neki osztályrészül a Milwaukee színeiben 1976/77-ben. Jerome Andersonhoz hasonlóan ő is játszott az NBA után Svédországban, majd a Fülöp-szigeteken ért el sikereket játékosként és edzőként, egészen 1987-ig szerepelt az ázsiai országban. A kétezres évek elején volt segédedző a WNBA-ben is, a Los Angeles Sparks csapatánál, legutóbb pedig a Utah Jazznél dolgozott játékos-megfigyelőként.

Don Nelson. Játékos-pályafutását az 1975/76-os szezon után ötszörös bajnokként fejezhette be a népszerű "Nellie", és rögvest edzőnek állt. Bár edzőként egyszer sem nyert bajnoki címet, újító szemlélete (az ún. "Nellieball") és szórakoztató játékot produkáló csapatai miatt így is a szakma valaha volt legjobbjai közt tartják számon. Első munkáját egyből visszavonulása után volt bostoni csapattársa, a Milwaukee vezetőségében dolgozó Wayne Embry szerezte neki a Bucksnál, ahol először segédedző, majd rögtön az 1976/77-es idény közepétől vezetőedző és GM is lett. Egészen 1987-ig ült a Bucks kispadján, a nyolcvanas évtized meghatározó keleti csapatát építette fel olyan kiváló játékosok köré, mint Sidney Moncrief, Marques Johnson, Terry Cummings vagy Paul Pressey, 1983-ban, 1984-ben és 1986-ban is főcsoportdöntőt játszott velük, de a nagydöntőbe egyszer sem tudtak bejutni. 1988-ban, egy év kihagyás után a Golden State kispadjára ült le, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legszórakoztatóbb gárdáját rakta össze, a "Run TMC" (Tim Hardaway, Mitch Richmond, Chris Mullin) formáció nagy népszerűségnek örvendett, de csapatszinten kevesebb sikert értek el, majd Nelson 1994-es viszálya ifjú sztárjátékosával, Chris Webberrel az állásába került. Volt egy rövid életű próbálkozása a New York Knicksnél 1995/96-ban, de fél szezon után lemondott, majd a Dallas Mavericks volt a következő állomása, ahol a kétezres évek elején a Dirk Nowitzki, Steve Nash, Michael Finley trió köré épített csapattal ért el sikereket (főcsoportdöntő 2003-ban). Karrierje utolsó nagy dobását ismét a Golden State-tel hozta össze, amikor 2007-ben a "We Believe" Warriors (Baron Davis, Stephen Jackson és társaik) a playoff első körében nyolcadik kiemeltként búcsúztatta Nelson előző csapatát, a 67 alapszakasz-győzelmet elérő Mavst. Még volt edzője az újonc Stephen Currynek a Warriorsnál, a 2009/10-es idény, 34 év után hagyott fel az edzősködéssel, minden idők legtöbb győzelmét elérve az NBA-ben a kispadon (1335).

Charlie Scott. Az 1975 nyarán a Phoenixtől Paul Westphalért megszerzett dobóhátvéd igazi scorer volt. 1970/71-ben az ABA-ben szereplő Virginia Squires csapatánál kezdte profi pályafutását, ő lett az ABA-ben az Év Újonca, majd 1972-ben igazolt át az NBA-be a Sunshoz, ahol három egymást követő idényben is legalább 24 pontot átlagolt, és mindháromszor szerepelt az All-Star meccsen. Az 1976-os nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén 25 pontot, 11 lepattanót és 5 labdaszerzést regisztrálva a Celtics legjobbjának bizonyult, ezt a teljesítményt viszont nem igazán tudta állandósítani a Boston mezében. Sérülések is gyötörték a következő szezontól, majd 1977 decemberében a Celtics a Lakershez cserélte, pályafutását 1980-ban fejezte be két Denverben töltött idényt követően. Visszavonulása után sportszergyártó cégeknél dolgozott hosszú évekig.

Paul Silas. A korábbi kétszeres All-Star, veterán erőember, aki tagja volt az 1976-os All-Defensive First Teamnek, második bajnoki címét nyerte el a Celticsszel. 1976 nyarán a ligához újonnan csatlakozó Denver Nuggetshez igazolt, onnét pedig egy év után a Seattle-hez. A Sonics játékosaként töltötte karrierje utolsó három szezonját, és 1979-ben velük is megnyerte a bajnokságot.

Kevin Stacom. A cserehátvéd 1974-től 1978-ig játszott Bostonban. Az 1976-os nagydöntőben legemlékezetesebb teljesítménye az első meccsen szerzett öt pont volt. Miután elhagyta Bostont, volt az Indiana Pacers, fél évig újra a Celtics, majd két év kihagyás után egy rövid ideig a Milwaukee Bucks játékosa is. Jelenleg egy kocsmát üzemeltet Rhode Island-en.

Jo Jo White. Az 1976-os döntő MVP-je még 1976/77-ben is ott volt az All-Star meccsen (karrierje során hetedjére és utoljára), az alapszakaszban közel 20 pont és 6 gólpassz voltak az átlagai, ám 1977/78-ban csak 46 mérkőzésen tudott pályára lépni (azt megelőzően öt évig egyetlen alapszakasz-meccset sem hagyott ki, 488 sorozatban lejátszott találkozóval Celtics-rekordot állított fel, a rájátszásban pedig ugyanezen öt év során 43 perc volt a játékidő-átlaga), és karrierje leszállóágba került. A Celtics a Golden State-hez cserélte 1979-ben, majd 1980 őszén még jutott neki 13 meccs a Kansas City Kingsnél, mielőtt befejezte volna pályafutását. Ugyan a Celtics már 1982-ben visszavonultatta a mezét, a Hall of Fame tagjai közé csak 33 évvel később, 2015-ben iktatták be, évtizedekig tartó zúgolódást kiváltva a Celtics-drukkerek körében. A kilencvenes évek eleje óta a Celtics "nagyköveteként", a csapat marketing- és kommunikációs részlegében dolgozó Jo Jo 2015-ös beiktatásáig ráadásul egy komoly betegségen is átesett, 2010-ben agytumorral műtötték, de közel két év rehabilitáció után 2012 tavaszán már újra ott tudott lenni a Celtics egyik hazai meccsén a Miami Heat elleni főcsoportdöntőben, és az azt követő években is rendszeresen látogatta a Boston mérkőzéseit, amíg betegsége engedte. Szomorú update (2018.01.17.): Jo Jo White végül 2018. január 16-án elveszítette hosszas küzdelmét a rák ellen, élete 72. évében elhunyt a hétszeres All-Star dobóhátvéd, a Celtics legendája.

Jo Jo White és Dave Cowens White Hall of Fame-beiktatásakor, 2015-ben (kusports.com)

Vezetőedző: Tom Heinsohn. A jelen bejegyzés megjelenését megelőző napon 83. születésnapját ünneplő Tommy játékosként és edzőként is igazi legendává vált a Celtics háza táján, hiszen a pályán szerzett nyolc bajnoki aranygyűrűje mellé további kettőt vezetőedzőként is hozzá tudott tenni. Az edzősködést azután fejezte be, hogy az 1977/78-as idény közepette, kilenc év után menesztették a Celtics kispadjáról, de soha nem távolodott el a franchise-tól: a nyolcvanas évek elejétől kezdve a mai napig ő a Celtics-meccsek tévés szakkommentátora a CSN sportcsatornánál, és ilyen minőségben is igazi kultstátuszt vívott ki magának bostoni szurkolók körében, hiszen sosem átallta élő adásban kifejteni lesújtó véleményét a bíráskodásról, számtalan szállóigévé vált kifejezést vezetett be, a neki tetsző küzdős-hajtós bostoni teljesítményeket pedig "Tommy-pontok" osztogatásával jutalmazza. Heinsohnt játékoskénti 1986-os beválasztását követően 2015-ben, Jo Jo White-tal egyidőben, edzőként másodszorra is beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Szomorú update (2020.11.10.): Tom Heinsohn, a Celtics legendája 2020. november 10-én, 86 éves korában elhunyt.

Tommy Heinsohn, amint épp szeretetével halmozza el a kommentátorként egyik kedvenc Celtics-játékosává váló Walter McCarty (celticslife.com)