1974: Újra itt a Celtics

Bill Russell 1969-es visszavonulása utáni első bajnoki címét nyerte meg 1974-ben a Boston Celtics. Az immáron már tizenkétszeres bajnok Kelták óriási, hétmeccses csatában múlták felül a nagydöntőben Kareem Abdul-Jabbart és a Milwaukee Bucks csapatát.

A Boston Celtics az előző, 1972/73-as szezonban – egyébként mai napig fennálló franchise-rekordot jelentő – 68 győzelmet aratott az alapszakasz során, ám még a nagydöntőbe sem sikerült bejutniuk, a keleti főcsoportdöntőben végzetesnek bizonyult számukra John Havlicek vállsérülése a későbbi bajnok, rafinált és tapasztalt New York Knicks ellen. Egy évvel később már más szelek fújtak, a Boston most „csak” 56 sikerrel végzett ugyan Kelet élén, de a főcsoport fináléjában viszonylag könnyedén, 4-1 arányban vágtak vissza az előző évi döntő MVP-jét, a center Willis Reedet sérülés miatt nélkülöző Knicksnek. A főcsoportdöntőig vezető úton a Celtics egyébként a története első playoff-szereplését regisztráló Buffalo Bravest búcsúztatta (akiket a liga azévi pontkirálya, az ifjú szupersztár Bob McAdoo vitt a hátán), a New York pedig szokásos ellenfelét, az ezúttal már – Baltimore-ból Washingtonba költözésük okán – új néven futó Capital Bulletst.

Nyugaton a Milwaukee Bucks 59-23-as mérlegével a liga legjobb győzelem/vereség mutatóját érte el, Kareem Abdul-Jabbar, a gárda legjobbja karrierje mindössze ötödik idényében már a harmadik alapszakasz-MVP díját tehette zsebre. Utolsó szezonját futotta Jabbar mellett az egykori tripla-dupla-király Oscar Robertson, illetve ott volt még a csapatban a három évvel korábbi, 1971-es bajnok Bucks több kulcsjátékosa is, úgy mint Bobby Dandridge, Jon McGlocklin vagy Lucius Allen (bár ő egy térdsérülés miatt kénytelen volt a teljes 1974-es rájátszást kihagyni). A domináns Abdul-Jabbar és társasága nem kegyelmezett a nyugati ellenfeleknek a rájátszásban, 4-1 arányban intézték el az előző évi döntős, de immáron Wilt Chamberlain nélküli Lakerst, soraiban a Robertsonhoz hasonlóan szintén utolsó idényét futó Jerry Westtel, a története első főcsoportdöntőjét játszó Chicago Bulls jelentette akadályt pedig még könnyedebben vették, kisöpörték a lelkes Bikákat. Jobb alapszakasz-mérlegének köszönhetően a Bucks pályaelőnyből vághatott neki a franchise második nagydöntőjének.

Ezt a pályaelőnyt rögtön az első mérkőzésen el is vette a Celtics. Tommy Heinsohn, az ’50-es, ’60-as évek bostoni fenegyereke, aki immáron a Kelták edzője volt, remek taktikát választott a meccsre, nyomás alá helyezve a Bucks hátvédsorában az öreg Oscar Robertsont és a sérült Lucius Allen helyén játszó cserehátvédet, Ron Williamst. Hiába dobott elöl Abdul-Jabbar 35 pontot, Robertson és Williams sorozatos labdaeladásait rendre megbüntette a Celtics, amely simán győzött idegenben (83-98). A Bucks egyenlíteni tudott a második meccsen, a továbbra is szenvedő hátvédpárost ezúttal sikerült ellensúlyoznia a 36 pontos Kareemnak és a 24 pontig jutó Bobby Dandridge-nek, igaz, így is hosszabbításra volt szüksége a Milwaukee-nak a győzelemhez, de a ráadásban már nem forgott veszélyben a sikerük (105-96).

Kareem Abdul-Jabbar (középen fehérben, 33-assal) kosárra tör, vele szemben Dave Cowens (18) és Don Chaney (12) védekezik, a palánk alatt Paul Silas

Dave Cowens, a Celtics centere volt az X-faktor a Bostonban rendezett harmadik találkozón. Cowens atletikusságban nem tudta felvenni a versenyt Abdul-Jabbarral, ezért kijjebb húzódott, és középtávoli tempóival egyrészt eljutott 30 pontig, másrészt Kareemot is arra kényszerítette, hogy kimozduljon a palánk alól, helyet csinálva ezzel a Celtics többi játékosának a pontszerzéshez. Az ismét rengeteg labdát eladó Milwaukee mindezt már nem bírta el, ismét sima bostoni győzelem lett a vége (95-83). A negyedik mérkőzésre így aztán Larry Costellónak, a Bucks edzőjének volt muszáj változtatnia, lekapta a pályáról az inkompetens Ron Williamst, és váratlan húzásként a hátvédsorba az amúgy hármas-négyes poszton szereplő Mickey Davist tette Robertson mellé. Ezúttal a Celtics hátvédsora zavarodott össze, a pontszóró irányító, Jo Jo White nem is tudott mit kezdeni a nála magasabb és erősebb Davisszel, Heinsohnnak muszáj volt legjobb védőjét, Don Chaney-t küldeni Davisre, így viszont az addig Chaney által szorongatott öreg Oscar végre szabadon szervezhette a játékot, és törhetett kosárra. Abdul-Jabbar 36 pontot szerzett, a Bucks idegenben nyert és ezúttal ők egyenlítettek (89-97). Ismét nem tudott azonban élni a hazai pálya előnyével a Milwaukee, az egyaránt 28 pontot szerző John Havlicek-Dave Cowens páros az ötödik meccsen a Bostont vezette győzelemre (87-96).

John Havlicek (17) száguld a kosár felé a Bucks védői között

A hatodik mérkőzésen aztán elszabadult az őrület. A rendes játékidőben végig a Milwaukee vezetett, de egy perccel a vége előtt Havlicek kosarával a Celtics utolérte a vendégeket, majd miután újabb labdaeladásba hajszolták Oscar Robertsont, hosszabbítás következett. Ismét a Milwaukee került előnybe, de ismét jött a ráadás legvégén a fáradhatatlan Havlicek, aki egy rontott dobást követően Abdul-Jabbar szorításában visszaszedte saját lepattanóját, és újból egalizált. Jöhetett a második hosszabbítás, ahol pedig amit a csapatok elengedtek, az betalált: Havlicek kilenc pontot szerzett ebben az extra játékrészben, a Bucks részéről pedig Jabbar, Dandridge, Robertson és Mickey Davis is eredményes tudott lenni. Davis kosarával 100-99-re vezetett a Bucks 24 másodperccel a vége előtt, de egyszerűen képtelenek voltak tartani Havliceket, aki ismét a helyére küldött egy tempót Kareem fölött, ezzel 101-100 volt az állás a Boston javára. Egyetlen támadásnyi ideje maradt már csak a Milwaukee-nak, Larry Costello Bucks-edző, feltételezve, hogy a Celtics úgyis arra számít, hogy a palánk alatt Abdul-Jabbarnak fogják majd bejátszani a labdát, nem Kareemnak, hanem az amúgy sérüléssel bajlódó Jon McGlocklinnak rajzolt fel egy játékot. McGlocklin azonban képtelen volt a labdához férni, a játékszer öt méterre a gyűrűtől Abdul-Jabbarhoz került, aki, nem látva egyetlen csapattársat sem, akinek biztonsággal passzolhatna, elengedett egy horogdobást. A kétségbeesettnek tűnő "sky-hook" eredményes volt: 102-101-re a Milwaukee megnyerte a hatodik összecsapást.

A Bucks így hazai pályán játszhatta a mindent eldöntő hetedik meccset, de ahogy azt most már egyértelműen kijelenthetjük, a hazai pálya mit sem számított ebben a párharcban: a fáradt, leharcolt Bucks nem tudta már tartani a lépést a még mindig nagy tempót diktáló Cowensszel és Havlicekkel. Abdul-Jabbar ugyan megtette a magáét, 26 pontig jutott annak ellenére, hogy Tom Heinsohn, miután konzultált ez ügyben Red Auerbach-hal és Bob Cousy-val is, nem egy, hanem két vagy három védőt küldött rá minden Bucks-támadásnál. Kareem azonban egyedül nem nyerhette meg a meccset, 87-102 arányban, simán nyert a Boston, megszerezve ezzel a franchise 12. bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosává a 34 éves John Havliceket választották.

Állnak: Mark Volk segédedző, Dr. Sam Kane csapatorvos, Paul Westphal, Phil Hankinson, Steve Downing, Don Nelson, Hank Finkel, Steve Kuberski, Art Williams, Dr. Tom Silva csapatorvos, Frank Challant segédedző.
Ülnek: Jo Jo White, Don Chaney, John Havlicek, Red Auerbach elnök-GM, Bob Schmertz tulajdonos, Tom Heinsohn vezetőedző, Dave Cowens, Paul Silas, John Killilea segédedző.

Don Chaney. Már a Celtics legutolsó, 1969-es bajnokcsapatában is ott volt újoncként Chaney, aki azóta a Boston kezdő dobóhátvédjévé lépett elő, és posztján a liga egyik legjobb védőjévé fejlődött. 1972-től zsinórban négy évig folyamatosan bekerült az All-Defensive Second Team soraiba, majd 1977-ben még egyszer. 1975-ig játszott a Celticsnél, majd egy szezon erejéig átugrott az ABA-be, így lemaradt a Boston 1976-os bajnoki címéről. Miután 1976-ban az ABA beolvadt az NBA-be, és Chaney csapata, a Spirits of St. Louis megszűnt létezni, a Celtics ősellensége, a Lakers játékosa lett, de 1977 decemberében "hazatért", és visszakerült a Bostonhoz, ahol 1980-ig tartó játékos-pályafutása hátralevő részét töltötte, megérve így még Larry Bird érkezését is. 1984-től kezdődően volt a LA Clippers, a Houston Rockets, a Detroit Pistons és a New York Knicks vezetőedzője is, a Rockets kispadján ülve 1991-ben az Év Edzője díjat is megkapta, de egyébként egyszer sem jutott csapatával a playoff első körénél messzebbre. Miután 2004-ben menesztették a Knickstől, visszaköltözött Houstonba, ahol jelenleg is él, időnként szakkommentátorkodik a Rockets meccsei alatt.

Dave Cowens. A "Big Redhead", a temperamentumos Cowens a Celtics Bill Russell utáni időszakának meghatározó személyisége és kora egyik legjobb, de kétségtelenül legsokoldalúbb centere volt az NBA-ben. 1971-ben ő volt az Év Újonca, 1973-ban, harmadik szezonjában pedig ő kapta az alapszakasz MVP-címét, amikor meccsenkénti 20 pontot és 16 lepattanót átlagolt az abban az idényben 68 győzelemig jutó Celticsben. A John Havlicekhez hasonlóan kifogyhatatlan energiájú, fáradhatatlan Cowens (négy egymást követő szezonban volt 40 perc feletti az átlag-játékideje a Celticsben), aki 1974-ig már háromszor szerepelt az All-Star meccsen, az 1974-es döntő utolsó, hetedik mérkőzésén 28 pontjával és 14 lepattanójával a legeredményesebb bostoninak bizonyult. 

Steve Downing. Rövid NBA-karrier jutott osztályrészül a cserecenternek, aki az 1973/74-es idényben 24 alapszakasz- és egyetlen playoff-meccsen került pályára, majd még a következő, 1974/75-ös szezonban is játszott három mérkőzésen, de a Boston aztán megvált tőle. Többé nem is szerepelt az NBA-ben, hiába volt egyébként elképesztő karrierje az Indiana egyetemen, és hozta lázba Red Auerbachot 1973-as draftolása alkalmából, nagy csalódást keltett bostoni pályafutása. Jelenleg egy indianai egyetemen dolgozik sportigazgatóként.

Hank Finkel. A veterán center még 1966-ban kezdte NBA-pályafutását a Lakersnél, majd egy év után az újonnan létrejött San Diego Rocketshez csatlakozott, ahol karrierje legjobb statisztikáit mutatta fel 1967/68-ban (11 pont, 7 lepattanó meccsenként). 1969-ben került Bostonba, itt játszott egészen 1975-ös visszavonulásáig. Az 1974-es fináléban ő pótolta legtöbbször a pályán a gyakran fault-problémákkal küszködő Dave Cowenst, ilyenkor eredményesen tudta lassítani a palánk alatt Kareem Abdul-Jabbart, ami megsüvegelendő teljesítmény. Profi pályafutása végét követően az egyébként tanár végzettségű Hank bútorárusnak állt, és a mai napig egy irodai bútorokat, felszereléseket áruló céget működtet.

Phil Hankinson. A hármas poszton szereplő Hankinson újoncként volt részese az 1974-es bajnoki győzelemnek, ám sajnálatos módon egy súlyos térdsérülés, melyet az azt követő nyáron szenvedett el, véget vetett profi karrierjének. Ez borzasztóan megviselte az ifjú Hankinsont, aki soha nem is tudott túllépni a történteken. Eladóként, biztonsági őrként dolgozott, városról városról vándorolva hosszabb-rövidebb ideig tartó munkákat vállalt élete hátralevő részében, de végül a depresszió maga alá gyűrte, 1996-ban öngyilkos lett, 45 évesen agyonlőtte magát.

John Havlicek. Az öreg "Hondo" öt évvel a Bill Russell-éra utolsó bajnoki címét követően ismét aranygyűrűt szerzett, karrierje során immáron a hetediket. Havlicek az 1969 óta eltelt években sem tétlenkedett, minden idényben ott volt az All-Star meccsen, 1971-ben és 1972-ben 45 perc feletti meccsenkénti átlaggal ő töltötte a legtöbb időt a pályán az egész ligában, miközben 1970/71-ben egy elképesztő statisztikai számsort is összehozott (28.9 pont, 9 lepattanó, 7.5 gólpassz mérkőzésenként). Mi több, 1969/70 óta folyamatosan tagja volt minden évben valamelyik All-NBA és All-Defensive Teamnek is (1974-ben éppenséggel mindkét kategóriában az első csapatnak), 1974-ben pedig egy Finals MVP trófeát is elhelyezhetett impresszív gyűjteményében, köszönhetően még mindig elsöprő lendületének és clutch játékának.

Steve Kuberski. A magasember hármas, négyes és ötös poszton is bevethető volt Havlicek vagy Cowens tehermentesítésére. 1969-ben kezdte NBA-pályafutását a Celticsnél, az 1974-es "expansion draft" alkalmából a ligához újonnan csatlakozó New Orleans Jazz elvitte Bostonból, de végül egy meccset sem játszott a Jazznél, továbbcserélték ugyanis a Milwaukee-hoz. Útja nemsokára visszavezetett Bostonba, ugyanis a Bucks, majd az őt szabadügynökként leigazoló Buffalo Braves sem tartott rá hosszabb távon igényt, így tagja lehetett a Celtics következő, 1976-os bajnokcsapatának is.

Don Nelson. Havlicek mellett "Nellie" jelentette a második legerősebb kapcsolódási pontot a Russell-érához Bostonban, a Hondóhoz hasonlóan szintén 34. életévét taposó Nelson 1966, 1968 és 1969 után negyedszer nyerte meg a bajnokságot a Celticsszel. Még ekkoriban is kimondottan hatékony hatodik ember volt, ugyanis mind a 82 alapszakasz-meccsen, és az összes playoff-mérkőzésen pályára lépett 1973/74-ben, mindeközben pedig 50% feletti pontossággal dobott mezőnyből.

Paul Silas. Korának egyik legkeményebb magasembere jelentős szereppel bírt abban, hogy a Celtics a liga legnyomasztóbb védekezésével rendelkezett az 1973/74-es idényben. Silas még 1964-ben volt újonc a St. Louis Hawks színeiben, 1969-ig játszott a franchise-nál, majd az akkor második idényét kezdő Phoenix Sunshoz cserélték. A Suns mezében Silas 1971-ben került be karrierje során először valamelyik All-Defensive csapatba, 1972-ben pedig első All-Star meghívóját gyűjthette be, miután 17.5 pontot és 12 lepattanót átlagolt az arizonaiaknál. Ezt követően került Bostonba, ahol 1976-ig szerepelt, így két bajnokcsapatnak lehetett tagja.

Paul Westphal. A hetvenes évtized egy újabb, mára nagyjából feledésbe merült kiválósága volt Paul Westphal, a másodéves cserehátvéd a Celtics 1974-es bajnokcsapatában, akinek karrierje azután bontakozott ki, hogy a Celtics a Phoenix Sunshoz cserélte 1975 nyarán. Westphal rögtön első phoenixi idényében a franchise történetének első nagydöntőjéig vezette a Sunst, ahol aztán volt csapatával, a Celticsszel csaphatott össze. A Celtics ugyan legyőzte a Phoenixet, de a párharc ötödik mérkőzésén, amelyet az NBA történetének legjobb meccseként emlegetnek a mai napig, Westphal elképesztő teljesítményt nyújtva megszilárdította helyét a liga legjobb hátvédjei között. 1977-től 1981-ig zsinórban ötször szerepelt All-Star-meccsen, három All-NBA First Team és egy Second Team tagja volt, 1977/78-ban 25.2 pontos átlagával karrierje legmagasabb mutatóját érte el. 1980-ban a Phoenixtől Seattle-be, majd a New York Knickshez igazolt, végül visszatért a Sunshoz, és innen vonult vissza 1984-ben. Edzőnek állt, 1992-től 1995-ig ő volt a Phoenix vezetőedzője, 1993-ban ő ült a kispadján a Charles Barkley, Kevin Johnson, Dan Majerle-féle Sunsnak, amely a franchise történetének második nagydöntős szereplését vívta ki (ők is kikaptak, mégpedig a Chicago Bullstól). Westphal később dolgozott vezetőedzőként Seattle-ben (1999-2000) és Sacramentóban is (2009-2012), utoljára a Brooklyn Nets stábjában, segédedzőként tevékenykedett. Szomorú update: Paul Westphal 2021. január 2-án, 70 éves korában elhunyt. Halálát agydaganat okozta.

Jo Jo White. Az 1969-es draft idején Red Auerbach, a Celtics GM-je még nem tudta, hogy hamarosan Bill Russell is befejezi pályafutását, ezért az addigra már hivatalosan is visszavonuló pontszóró hátvéd, Sam Jones helyére választott új embert a pontszóró hátvéd, White személyében. Bár Russell távozása miatt Auerbach fogta a fejét, hiszen így a csapata az általa sokkal fontosabbnak tartott center nélkül maradt, végül White draftolása miatt sem kellett bánkódnia, Jo Jo ugyanis már második idényében 21 pont, 5 lepattanó és 5 gólpassz körül átlagolt, és bekerült az All-Star csapatba is. 1973/74-ben az akkorra már zsinórban négyszeres All-Star White volt a Boston harmadik legjobb pontszerzője Havlicek és Cowens mögött.

Art Williams. Igen érdekes karrierje volt a "Hambone" becenévre hallgató csereirányítónak, aki a középiskola elvégzését követően évekig nem kosárlabdázott szervezett keretek között, hanem egy San Diego-i gyárban dolgozott. Arnie Risen, az egykori többszörös NBA-bajnok center, volt Celtics-játékos beszélte rá 1967-ben az akkor már 27 éves Williamst, hogy próbálkozzon meg a játékkal az akkoriban újonnan alakult San Diego Rockets nyári táborában. Williams így is tett, és be is került a Rockets keretébe. A villámgyors hátvéd 1970-ben érkezett a Rocketstől Bostonba, ahol meccsenként 9 percet töltött a pályán 1973/74-ben, utolsó NBA-idényében. 1974/75-ben visszatért San Diegóba, és az ottani ABA-franchise, a Conquistadors színeiben játszott még pár meccset, mielőtt visszavonult volna. Szomorú update (2018.11.27.): Art "Hambone" Williams 2018. szeptember 27-én, 78 éves korában elhunyt.

Vezetőedző: Tom Heinsohn. A nagy életű Tommy, Red Auerbach egyik fő bizalmasa már 1966-ban is a jelöltek között volt, hogy átvegye a kispadról akkor távozó mester helyét, de Heinsohn nem vállalta a feladatot, ő vetette ugyanakkor fel, hogy Bill Russell kerüljön játékos-edzőként megbízásra a Celtics irányításával. Miután Russell is távozott 1969-ben, Heinsohn már nem kerülhette el sorsát, de az egykori fenegyerek kiváló edzőnek bizonyult, 1973-ban, amikor a Celtics 68 alapszakasz-győzelmet aratott, az Év Edzője díjat is megkapta, 1974-ben pedig megszerezte első bajnoki címét a kispadon, a játékosként összegyűjtött nyolc aranygyűrű mellé.