Sztár lehetett volna az NBA-ben, helyette zsoldos lett Ugandában?

Az NBA-történelem egyik rejtélyes figurája a több mint negyven évvel ezelőtt örökre eltűnt John Brisker. A fékezhetetlen természetéről ismert egykori Sonics-hátvéd nagy tehetségnek számított, de már 27 évesen befejeződött profi pályafutása, és hogy utána mi történt vele, azt igazából a mai napig senki sem tudja.

John Brisker az a fajta figura volt, akivel se a pályán, se azon kívül nem szerencsés kötözködni. A híre messze megelőzte, kezelhetetlen, agresszív, balhés viselkedéséről legendák maradtak fenn. Az 1948-as születésű Brisker Detroit Hamtramck nevű elővárosában, a gettóban nőtt fel, ahol az utcákat az erőszak és a túlélésért folytatott mindennapos harc uralta. „Detroitban, ha elég kemény vagy, játszótereket neveznek el rólad” – mondta egyszer Brisker, aki fiatalkori élményei hatására úgy szocializálódott, hogy aztán egész játékos-pályafutása során töltött pisztollyal a táskájában járt edzésre. Kosárlabda-tehetsége azonban kitörési lehetőséget biztosított számára, valamint gyermekkori jóbarátja, az NBA-ben aztán All-Starrá váló Spencer Haywood számára is (velük lógott továbbá akkoriban a szintén Hamtramckben született későbbi Rockets-legenda és vezetőedző Rudy Tomjanovich is).

Brisker egyetemi ösztöndíjat kapott, és bár az egyetemi csapatból utolsó évében kirúgták, 1968-ban profi szerződést kötött az NBA rivális ligájában, az ABA-ben szereplő Pittsburgh Pipers (később Condors) alakulatával. Rögtön a liga egyik legjobb pontszerzője lett belőle, kiválóan dobta a hárompontosokat, és a palánk alatt is könnyedén szerezte  a pontjait, köszönhetően rendkívüli fizikai erejének. Két ABA All-Star meccsen is játszhatott, 1971-ben és 1972-ben, ezekben az években átlag 29 pontot és közel 10 lepattanót termelt meccsenként.

Játékostársai, bár elismerték tehetségét, ugyanakkor féltek is tőle. Előfordult, hogy edzés közben pisztollyal kezdett el hadonászni a pályán, volt olyan, hogy rendőröknek kellett becibálniuk az öltözőbe, miután egy durva könyökös miatt kiállították, és ő nem volt hajlandó elhagyni a pályát. Egyszer egy baseballmeccs megtekintése után taxival indult volna haza, ám a stadion előtt várakozó taxiba egy másik férfi is be akart szállni, mondván, hogy az az ő hívására érkezett. Brisker nem csak a másik férfit, de a ráhívott rendőröket is megverte.

„Kiváló játékos” – mondta róla egy csapattársa, Charlie Williams – „de ha véletlenül valami rosszat mondasz róla, azonnal az az érzésed, hogy mindjárt belenyúl a táskájába, kiveszi a pisztolyát és lelő”. Reputációja ellenére Briskernek nem volt rossz dolga az ABA-ben, a pályán sztárnak számított, és azon kívül is inkább kultstátusznak, mintsem megvetésnek örvendett állandó balhéi miatt. Jellemző, hogy csapata, a Pittsburgh még promóciós kampányt is felhúzott a mindenhová pisztollyal járó Briskerre, hogy népszerűsítse a meccseit, lásd az alábbi képet.

A Pittsburgh Condors 1970/71-es műsorfüzete, a címlapon John Briskerrel

Brisker idővel „kinőtte” az ABA-t, több pénzt akart, és a rivális liga hosszú távon nem tudott versenyezni az NBA által kínált fizetésekkel (annak ellenére, hogy az NBA sem volt közel sem annyira eleresztve anyagilag a hetvenes években, mint manapság). Ugyan Brisker NBA-játékjoga a Philadelphia 76ershez tartozott, ő 1972 nyarán inkább a Seattle SuperSonicshoz írt alá, hogy egy csapatban játszhasson gyermekkori jóbarátjával, a szintén nem makulátlan előéletéről híres Spencer Haywooddal (Haywood viselt dolgai kapcsán lásd ezt az írást).

Brisker megkapta a pénzét (6 évre 1 millió dollárt, ami akkoriban csillagászati összegnek számított), de a Sonics színeiben a pályán betöltött szerepe, játékideje és statisztikái is jelentősen visszaestek, bár meccsenkénti 13 pontra, 4 lepattanóra és 2 gólpasszra így is jó volt. El is lavírozott volna ő szerződése végéig Seattle-ben, de első ott töltött idényét követően a csapat kispadjára a legendás Bill Russell ült le.

Bill Russell az kosárlabdázás történetének egyik legnagyobb alakja, játékosként mindent megnyert (nem is egyszer) amit meg lehet nyerni, hogy aztán még játékos-edzőként is kétszer bajnoki címre vezesse a Boston Celtics csapatát, mellyel örökre összeforrt a neve. Kevésbé ismert, és kevésbé sikeres fejezete ugyanakkor Russell karrierjének a Seattle-ben töltött időszaka, amikor 1973 és 1977 között a SuperSonics vezetőedzője volt. A konzervatív felfogású, a fegyelmezett játékra és a jól megszervezett védekezésre alapozó Russell a kezdetektől fogva nem volt képes tolerálni a szabad szellemű Brisker viselkedését.

Nem sokáig volt ilyen vidám a helyzet a Sonicsnál 1973-ban (középen, 40-es számmal Brisker, mellette jobbra Bill Russell)

Erre mondjuk minden oka meg is volt, hiszen Brisker „nem lassított”: az 1973-as előszezon során egy edzésen kiütötte csapattársát, Joby Wrightot, kiverve annak négy fogát, szintén egy edzésen bemosott egyet az újonc Slick Wattsnak is, miután az blokkolta egy dobását. Miután Russell rájött, hogy szép szavakkal nem fogja megtanítani viselkedni Briskert, más eszközökhöz nyúlt. Az 1973/74-es idényben előfordult olyan, hogy hónapokig pályára sem küldte, és olyan is, hogy száműzte a csapattól az alsóbb rendű Eastern Basketball Leauge-be, ahonnan még azután sem hívta vissza őt a Sonicshoz, hogy ott Brisker egymás utáni 50 pontos meccseket produkált.

John barátunk persze nehezen viselte a mellőzést és a száműzetést, és egy idő után kezdtek tényleg hatni rá Russell kőkemény nevelési módszerei, 1974-ben például már azt nyilatkozta az újságoknak, hogy ideje megkomolyodnia és felnőnie, már csak azért is, mert a felesége éppen gyereket várt. De elérkezett az 1974/75-ös NBA-szezon, és úgy tűnt, hiába Brisker fogadalmai, végleg elrúgta a pöttyöst Russellnél, továbbra is csak elvétve került pályára. 1975 januárjában érkezett el az utolsó olyan alkalom, amikor Brisker régi fényében csilloghatott, a Seattle-t rég nem látott jó teljesítményt nyújtva, 28 pontot szerezve vezette győzelemre egy Portland elleni mérkőzésen.

A meccs után az öltözőben Russell megjelent gratulálni játékosainak, és egyből megfagyott a levegő, csapattársai beszámolói szerint Brisker olyan tekintettel bámult szótlanul az edzőjére, hogy félő volt, ott helyben nekiesik. Erre végül nem került sor, de tény, hogy e jelenet után Brisker még mindösszesen nyolc alkalommal lépett pályára az NBA-ben, majd a Sonics felbontotta a szerződését. Brisker 1975 őszén besétált a Sonics csarnokába, afelől érdeklődve, hogy kap-e mezt az új szezonra. A nemleges választ követően megrázta Russell és a csapattulajdonos kezét, majd távozott Seattle-ből. 1976-ig még játszott egy alacsonyabb szintű ligában, majd a kosárlabdának is végleg hátat fordított. Innentől kezdve csupán másodkézből származó információink vannak arról, mi történt élete hátralévő három (?) évében John Briskerrel.

A korábban már említett Spencer Haywood, Brisker egykori jóbarátja a New York Knicks játékosa volt az 1976/77-es idényben, és elmondása szerint valamikor ekkortájt Brisker meglátogatta őt New Yorkban. Brisker arról mesélt Haywoodnak, hogy a közelmúltban Afrikában járt, egyrészt, hogy felfedezze spirituális gyökereit, másrészt, hogy export-import vállalkozást indítson be egy afrikai országgal, Haywood visszaemlékezései szerint Ugandával. Brisker azt is mondta, hogy hamarosan visszatér Afrikába, de barátja valami minden korábbinál zavaróbbat, sötétebbet vélt felfedezni Brisker szavai és arckifejezése mögött. Haywood kérlelte Briskert, hogy ne térjen vissza, ő azonban hajthatatlan maradt, így a nem túl jó hangulatban telt látogatás végén örökre elváltak útjaik, Haywood sem látta Briskert soha többé.

1978 áprilisában adott életjelet magáról utoljára John Brisker, telefonon hívta fel akkori barátnőjét, a hivatalos verzió szerint Uganda fővárosából, Kampalából. Többé senki nem hallott róla, sem a három különböző nő, akiktől gyermeke született, sem a gyermekei, sem az anyja vagy a testvérei. Az anyja elmondása szerint ekkoriban már vagy három éve nem beszélt Briskerrel. Miután hét év elteltével sem tudott meg senki többet Johnról, 1985-ben halottnak nyilvánították. Ekkor 38 éves lett volna.

Azt senki sem tudja, hogy pontosan hogyan és mikor halt meg John Brisker, már ha meghalt egyáltalán. A „legnépszerűbb” verzió szerint Afrikába visszatérve zsoldoskatonaként a véreskezű ugandai diktátor, Idi Amin szolgálatába állt, és Ugandában lelte halálát 1978-ban vagy 1979-ben. Spencer Haywood is utalgatott beszámolójában Brisker és Idi Amin kapcsolatára, állítólag a diktátor kimondottan szerette a kosárlabdát, és Brisker ennek köszönhetően került bensőséges kapcsolatba vele, ám amikor a két, mondjuk úgy, lobbanékony természetű férfiú valamin összekapott, Brisker húzta a rövidebbet, és Amin kivégeztette. Egy másik verzió szerint Brisker csak egy „mezei” zsoldos volt a diktátor szolgálatában, és 1979-ben felkelők lőtték le, amikor a kitörő forradalom megdöntötte Amin uralmát.

Idi Amin, a véreskezű diktátor. Tényleg köze lett volna Brisker eltűnéséhez?

Egyik bátyja, Ralph Brisker ugyanakkor váltig állította, hogy Brisker összes afrikai kalandja csak mese, és bár valóban járt Afrikában valamikor 1975-ben, nem Ugandában volt, hanem Nigériában, és aztán később soha nem tért vissza oda. E verzió szerint Brisker eltűnése a szervezett bűnözéssel való kapcsolataira vezethető vissza. John nagy jazzrajongó volt, és még seattle-i játékos korában vett magának egy jazzklubot is magába foglaló éttermet, ám annak működtetése során óriási adósságokat halmozott fel, végül be kellett zárnia a helyet. Innentől a forgatókönyv kitalálható, Brisker nálánál is rosszabb életű figuráknak tartozott, és nem fizetett, azok meg eltették láb alól, vagy – ez a verzió is felmerült akkoriban – tanúvédelmi programba került.

Sok mindent mondanak John Brisker balhés életéről, de ahogy az az ilyen sztoriknál lenni szokott, az éremnek most is, mint mindig, két oldala van. Bár számtalan embert elvert a pályán és azon kívül is, aki ismerte Briskert, félt ugyan tőle, de ugyanakkor egy mély intellektusú, érzelmes embernek írta le, aki imádta a zenét és a történelmet, és megszállottja volt az afrikai kultúrának. Pénzéből, amelyet a Sonicsnál keresett, minden nyáron kosártábort szervezett hátrányos helyzetű gyerekeknek, és minden kapcsolódó költséget ő állt. Spencer Haywood a mai napig hiányolja egykori barátját, és Slick Watts, az a Sonics-újonc, akinek első közös edzésükön bemosott Brisker, elmesélte, hogy az eset után is mindig keményen védekezett Brisker ellen az edzéseken, és ezzel kivívta tiszteletét. John ezután a szárnyai alá vette az újoncot, volt, hogy a házába is elhívta, és még Bill Russell előtt is megvédte, amikor Russell leszidta Wattst amiatt, hogy első fizetését egyből egy sportautóra költötte (na persze ez nyilván arra is visszavezethető, hogy Brisker sosem hagyott volna ki semmilyen lehetőséget, hogy ellentmondjon Russellnek).

Ralph Brisker még hosszú évekig bízott abban, hogy testvére egyszer majd visszatér. Mint mondta, addig nem hiszi el, hogy John meghalt, amíg soha senki sem látta a holttestét. Spencer Haywood pedig a mai napig a pincéjében őrzi azokat a kongadobokat, amelyeket Brisker utolsó nála tett látogatása során adott neki ajándékba. Bár valószínűtlen, de nem zárható ki, hogy Brisker még ma is életben van - hogy mi az igazság, azt mi már jó eséllyel soha nem fogjuk megtudni.

(A bejegyzés forrása túlnyomórészt a Seattle Times 2017-es "Is John really dead? The mysterious disappearance of John Brisker, the Sonic legend that never was" című cikke.)