Jack Molinas, a kosárlabda Mefisztója

Kevés olyan egykori NBA-kosaras van, akinek életútja még a nemrég megismert John Brisker földi pályafutásánál is inkább megfilmesítésért kiált. Annak a kevésnek az egyike mindenképpen Jack Molinas, akinek hollywoodi filmekből és amerikai tévésorozatokból ismert fordulatokkal teli életpályája ugyanakkor korántsem követendő, és annak végkicsengése korántsem pozitív.

Jack Molinas 1932-ben született New Yorkban. Gyermekkora és neveltetése nem vetítette előre azt, ami később belőle vált, mindig is tipikus „jó tanuló – jó sportoló” volt, aki már 4 évesen tudott angolul és spanyolul is olvasni – igaz, egyes források szerint már 12 éves korában rendszeresen szerencsejátékozott. Érettségi után a fogorvosnak készülő, intelligens fiú bekerült az ország egyik legjobb egyetemére, a Columbiára, ahol aztán a kosárlabdacsapat egyik alapembere, és az elit amerikai egyetemeket összefogó „Ivy League” bajnokságának domináns játékosa lett.

Molinas „sötét oldal felé fordulásának” az első komolyabb lökést egy másodéves egyetemista korában történt incidens adta, amikor 1951 tavaszán (saját elmondása szerint) viccből, ártatlan diákcsínyből megdobta egyik tanárát egy vízzel teli pohárral, és emiatt büntetésből fél évre felfüggesztették a Columbiáról. Ekkortájt ismerkedett meg egy Joe Hacken nevű rosszéletű alakkal, aki bevezette az ifjú Jacket az akkoriban egyre nagyobb biznisszé váló sportfogadás rejtelmeibe.

Miután Molinas visszatért a Columbiára féléves eltiltásából, Hacken nyomására belement abba, hogy eladja a Columbia Holy Cross egyetem elleni meccsét ötezer dollár fejében. Látva, hogy egyetlen mérkőzés megbundázásával mennyi pénzt tud keresni, Molinas a szezon hátralevő részében további meccseket adott el, és ennek köszönhetően közel százezer dollárt kapott összesen Hackentől és üzletfeleitől. Mire Molinas végzős egyetemista lett, Hackennel együtt már egy egész kis hálózatot szerveztek maguk köré és az egyetemi bajnokság meccseinek befolyásolásával óriási pénzeket akasztottak le.

Az ifjú Molinas, a Columbia egyetem mezében

Jacket 1953-ban draftolta a Fort Wayne Pistons. Az NBA-be kerülve (saját elmondása szerint) egy időre felhagyott a bundázással, ám viselt dolgainak híre így is eljutott a liga akkori keményvonalas komisszárja, Maurice Podoloff fülébe. Podoloff nem tűrte, hogy az akkoriban egyébként is még csak pár éve működő, anyagilag nem túl stabil lábakon álló bajnokságot még bundavádak is körüllengjék, ezért 1954 januárjában az irodájába hívatta Molinast. Jack bevallotta neki, hogy időnként továbbra is szokott fogadni, de csakis saját csapata, a Pistons meccseire, és a Pistons győzelmére. Podoloffnál viszont ez sem fért bele, és életre szóló eltiltással sújtotta a fiatal játékost, ott helyben. Molinas NBA-karrierje 32 meccs után véget ért, pedig az a 32 meccs olyannyira jól sikerült, hogy Jacket még az 1954-es All-Star meccsre is beválasztották, de azon eltiltása miatt már nem vehetett részt.

(Podoloff szigora persze nem volt előzmény nélküli, három évvel korábban, 1951-ben nem kevesebb, mint 32 játékost sújtott örökös eltiltással, miután kiderült róluk, hogy még egyetemista korukban adták-vették a mérkőzéseket – köztük például az 1950-es Év Újonca díj nyertesét, Alex Grozát, vagy az 1951-es drafton 1/1-esként kiválasztott Gene Melchiorre-t, aki emiatt soha egy percet sem játszott az NBA-ben.)

Molinas nem esett kétségbe, így legalább megkötések nélkül visszatérhetett korábbi áldásos tevékenységéhez. Miközben egyre járatosabb lett alvilági körökben, jogi tanulmányokat folytatott, és továbbra is kosárlabdázott az Eastern League nevű kisebb jelentőségű bajnokságban. Ugyan 1957-ben kérelmezte életre szóló eltiltása feloldását az NBA-től, Podoloff továbbra sem volt hajlandó a liga közelébe engedni, sohasem térhetett vissza az NBA-be (ezért 3 millió dollárra be is perelte a ligát, de hiába a jogi tanulmányok, elveszítette a pert). Így hát miután Molinas 1957-ben letette a jogi szakvizsgát, saját ügyvédi irodát nyitott, miközben régi jó barátjával, Joe Hackennel 1957 és 1961 között számtalan egyetemi kosárlabda- és amerikaifutball-mérkőzés eredményét befolyásolták fogadási csalás útján, 27 egyetemi program legalább 50 sportolóját beszervezve a hálózatukba az évek során (sőt, egyes becslések szerint Molinasék hálózata nem kevesebb, mint 500 egyetemi játékost érintett szerte az országban).

(A kora egyik legnagyobb tehetségének számító, tavalyelőtt elhunyt Connie Hawkins nekrológjában e blog felületén is megemlékeztünk arról, hogyan törte derékba és lehetetlenítette el hosszú évekre a karrierjét a bundázás vádja, miután kiderült, hogy Molinas és körei a hatvanas évtized elején őt is megkörnyékezték és próbálták fogadási csalásra rávenni. Hiába utasította vissza Hawkins Molinas közeledését, a bundavádaktól változatlanul rettegő NBA egészen 1969-ig nem engedte, hogy Hawkins pályára lépjen a ligában. Molinas és Joe Hacken becsületére legyen mondva, hogy bírósági tárgyalásaik során, sőt még később a börtönből is kiálltak amellett, hogy Hawkins ártatlan, de az NBA mégsem volt hajlandó feloldani az eltiltását éveken át.)

Molinas az ügyvédi irodájában, a trófeáival az ötvenes években

Egy idő után már nem csak kosárlabdával és amerikai focival, hanem boxmeccsekkel, lóversennyel is foglalkozott a súlyos szenvedélybeteggé váló Molinas. Ekkoriban már olyan legendák keringtek róla, hogy egy boxmeccs előtt bedrogoztatta az egyik felet, hogy a másik félre fogadva nyerjen, illetve, hogy egy speciális berendezéssel a zsebében járt-kelt, amellyel képes volt egyes fogadóirodákban az órák járását megzavarni, és így olyan lóverseny-futamokra fogadhatott óriási tétekkel, amelyek valójában már befejeződtek. Ezek a történetek már erősen apokrif-gyanúsak, de azt jól mutatják, milyen mélyre is merülhetett a fogadási csalások bugyrában az egykori reményteljes fiatal kosaras.

Molinasék működése természetesen ekkorra már a bűnüldöző szervek figyelmét is felkeltette, de hiába hallgatták le éveken át Molinas és Joe Hacken telefonjait, az ügyön dolgozó nyomozók nem szakadtak meg annak érdekében, hogy rács mögé juttassák őket, hiszen, mondjuk úgy, ők is „jól jártak” a Molinas és Hacken beszélgetéseinek lehallgatása során tudomásukra jutott tuti tippek felhasználásával. Ám amikor Molinasék erre rájöttek, elhatározták, hogy megleckéztetik a rendőröket, és a lehallgatott telefonon egy előre megtervezett beszélgetést adtak elő arról, hogyan fognak megbundázni egy meccset, ami valójában tiszta volt. Az egyik lehallgató nyomozó fogta is a „tippet”, megjátszotta, és természetesen el is bukott ezzel vagy nyolcezer dollárt. Ezután már nem volt kegyelem Molinaséknak, a nyomozók már nem csak őket, hanem a hálózatukba beszervezett egyetemi játékosokat is elkezdték beazonosítani és lehallgatni, rajtuk keresztül pedig 1961-ben sikeresen lebuktatták előbb Hackent, majd végül Molinast is.

Molinas a bíróságon, a hatvanas években

Molinast tíztől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, amelynek letöltését a híres-hírhedt Sing Sing börtönben kezdte meg, majd átkerült a nem kevésbé híres-hírhedt Atticába. Ahogy az lenni szokott, a börtönévek csak elmélyítették Molinas „szakmai kapcsolatait”, aki egy idő után odabentről is felvette a fonalat és tovább folytatta a fogadási csalások szervezését, egy rabtársa feleségén keresztül, illetve, ha hinni lehet a korabeli beszámolónak, postagalambok útján (!) kommunikálva a kinti embereivel. Emellett a börtön házi bukmékereként is tevékenykedett, sőt, afféle hobbi gyanánt csekkhamisítással is foglalkozott. Ha ez még nem lett volna elég, a remény rabjai Andry Dufresne-jéhez hasonlóan pénzügyi és életvezetési tanácsadást is vállalt a börtönőrök részére, akik cserébe jól tartották, és Jack részben e karitatív tevékenységének is köszönhetően 1968-ban szabadult.

Molinas a börtönévek során

Valószínűleg a börtönévek során megismert nagypályás gengszterek hatására szabadulását követően Molinas már nem csak fogadási csalással, de sok egyéb mással is foglalkozni kezdett: ingatlan, ékszerek, életbiztosítás, szőrmebundák (óh, az irónia). A hetvenes évek elején aztán Los Angelesbe költözött, ott vett magának egy luxusvillát Hollywood Hills városrészben, és beszállt az akkoriban felfutásban levő pornóiparba. Ez utóbbi lépése okozta valószínűleg a vesztét is. Bár semmi biztosat nem lehet tudni Molinas tényleges alvilági kapcsolatairól ebből az időszakból, jó esély van arra, hogy az iparban már jelen lévő keményvonalas gengszterek nem nézték jó szemmel Molinas helyezkedését, és olyasvalakikkel kerülhetett összetűzésbe, akikkel nem kellett volna. Intő jel lehetett Jack számára, hogy akkori társát, egy Bernard Gusoff nevű embert 1974-ben agyonverték a lakásán, de ez sem vetette vissza abban, hogy folytassa a bizniszelést (sőt, egyes teóriák szerint az ekkoriban már vad költekezése miatt anyagi gondokkal küzdő, a maffia hitelezői által szorongatott Molinas ölette meg a volt partnerét, mivel nem sokkal Gusoff halála után felvette annak az ő nevére megkötött, 300 ezer dollár összegű életbiztosítását).

1975. augusztus 3-án Jack épp egy hölgyismerősét szórakoztatta luxusvillájának kertjében, amikor egy ismeretlen személy hátulról fejbe lőtte. Molinas gyilkosa sosem került elő, arra sem derült soha fény, ki volt a megbízója, de igen valószínű, hogy az NBA-történelem talán legnagyobb svindlere maffián belüli leszámolás áldozataként végezte 42 éves korában.

Évtizedekkel Molinas halála után a veterán NBA-szakíró, Charley Rosen írt könyvet Jack kalandos életéről és koráról, amelynek a „Wizard of Odds”, azaz az „Oddsok Varázslója” címet adta, a könyv alcíme pedig az: „Hogyan tette kis híján tönkre Jack Molinas a kosárlabdasportot”. A New York Times egy 2002-es cikkében Molinast az „egyetemi sport Mefisztofelésze” (azaz maga az ördög, rossz, gonosz, ártó szellem) jelzővel is illeti. Hogy miért választotta az egyébként a sportban és tanulmányaiban is sikeres fiatalember a bűnözői életpályát, az nehezen behatárolható, Rosen könyve alapján talán elsősorban azért, mert ebben volt igazán jó. „Molinas jobban élvezte azt, ha egy megbundázott meccsen játszhat, mint egy tiszta meccsen, hiszen annak volt számára igazán tétje” – írja Rosen, aki azt is előásta egy Molinasszal készült régi interjúból, hogy Jack sosem bánta igazán meg, amiket tett. „Az úgynevezett bűneim nem okoztak kárt senkinek, legfeljebb pár fogadóirodának és bukinak” – nyilatkozta egyszer Molinas.

Erről valószínűleg ma már más a véleménye annak a számtalan egykori egyetemi sportolónak, akiknek élete és karrierje visszavonhatatlanul megszenvedte, hogy annak idején engedtek Molinas és a bundázással szerezhető könnyű pénz csábításának.

(Az írás elsődleges forrása a Peach Basket Society blog Jack Molinasról szóló bejegyzése. További forrásként szolgált a New York Times honlapján 2002-ben megjelent "Double Dribbing", az ESPN honlapján 2003-ban megjelent "Explosion II: The Molinas Period", valamint a www.ozy.com honlapon 2015-ben megjelent "Basketball's One-Man Corruption Machine" című cikk. Az utolsó kép a Breaking Bad című tévésorozatból, az azt megelőző A remény rabjai című mozifilmből származik. Nem, a Breaking Bad magyar címét nem vagyok hajlandó használni.)