Nélkülük megy tovább az NBA

Számos legendás játékostól, közkedvelt vagy épp megosztó figurától búcsúzott el az NBA mezőnye idén nyáron is. Akad, aki végleg abbahagyta, és akad, aki még nem tett le a visszatérés gondolatáról, de egyelőre ehhez csapatot találnia nem sikerült - lássuk, kikről van szó.

Akik visszavonultak

Dirk Nowitzki. A 40 évesen visszavonult német legendát senkinek sem kell bemutatni. 1998 és 2019 között 21 idényen keresztül viselte a Dallas Mavericks mezét, minden idők hatodik legtöbb dobott pontot jegyző NBA-játékosa, a 2011-es nagydöntő, valamint a 2006/07-es alapszakasz MVP-je, 14-szeres All-Star, 12-szeres All-NBA csapattag. Övé a legtöbb, ugyanannál a csapatnál eltöltött NBA-szezon rekordja, és messze a legtöbb pontot szerző európai játékos az NBA történelmében. A Mavsnél házon belül általa tartott rekordok és örökranglista-helyezések felsorolására ehelyütt most nem is vállalkozunk. Nowitzki egészen az előző idény utolsó előtti alapszakasz-mérkőzéséig lebegtette, hogy esetleg még egy szezont vállal, végül aztán áprilisban bejelentette, hogy befejezi.

Dwyane Wade. A Miami Heat franchise ikonja 37 évesen akasztotta szögre a kosárcipőt. Háromszoros NBA-bajnok: 2006-ban még Shaquille O’Neal oldalán, épp Nowitzki és a Dallas legyőzésével nyerte első aranygyűrűjét úgy, hogy a finálé MVP-je is ő lett, majd pár nehezebb és sérülések által is gyötört év után 2012-ben és 2013-ban ért fel újra a csúcsra, immáron LeBron Jamesszel és Chris Bosh-sal karöltve. 13-szoros All-Star, 8-szoros All-NBA csapattag, és még három All-Defensive csapattagsága is van, sőt, ő volt a 2008/2009-es alapszakasz pontkirálya meccsenkénti 30 pontos átlagával. 13 év után 2016-ban elhagyta Miamit, egy mérsékelten sikeres chicagói és egy kérészéletű clevelandi kitérőt követően aztán tavaly februárban csak visszakerült a Heathez, ahonnan egy módszeresen dokumentált „farewell tour” keretében távozott végleg.

Tony Parker. Nem Dirk Nowitzki az egyetlen, legendásnak nevezhető európai búcsúzó, ugyanis 18 szezon után befejezte aktív pályafutását a San Antonio Spurs színeiben négyszeres bajnok, hatszoros All-Star francia irányító, Tony Parker is. 19 évesen került a ligába még 2001-ben, az azévi draft 28. kiválasztottjaként. 17 idényt húzott le az őt draftoló Spursnél, a négy bajnoki aranygyűrűje mellé még a 2007-es nagydöntő MVP-címét is behúzta, valamint van három All-NBA Second Team (2012, 2013, 2014) és egy Third Team (2009) tagsága is. A Spursnél Tim Duncannel és Manu Ginobilivel alkotott legendás hármasnak Parker volt az utolsó aktív tagja, Duncan 2016-ban hagyta abba, Ginobili tavaly vonult vissza, Parker azonban még ráhúzott egy levezető idényt a Charlotte Hornetsnél, melynek végén (karrierje során először!) nem került be csapatával a rájátszásba.

Luol Deng. Az alapszakasz kezdete előtt egy héttel jelentette be visszavonulását a brit/dél-szudáni kiscsatár, aki karrierje legszebb éveit az őt 2004-ben 7. helyen draftoló Chicago Bullsnál töltötte. A kétszeres All-Star Deng két idényben is (2011/12, 2012/13) átlagosan a legtöbb időt a parketten töltő játékos volt a ligában, sokat emlegetett körülmény vele kapcsolatban, hogy egykori chicagói edzője, Tom Thibodeau túlhajszolta őt. Emiatt is lehetett, hogy Chicago után ugyan Clevelandben és Miamiban még állta a sarat, de pont miután 2016 nyarán aláírt egy meglepően nagy összegű, négy éves szerződést a Los Angeles Lakersszel, pályán nyújtott teljesítménye drámai mértékben visszaesett. Még így is méltánytalan elbánás volt a példaértékű hozzáállású kiscsatárral szemben, hogy a 2017/18-as idényben mindössze egyetlen mérkőzésen került pályára a Lakersnél, egyébként egész szezonban egészségesen ült a kispadon. Végül tavaly nyáron kivásárolták, a Minnesotánál lejátszott 22 meccs jelentette pályafutása végét.

Darren Collison. Bár a nyári szabadügynök-piacon jó eséllyel még több éves, és több tízmillió dolláros szerződést írhatott volna alá, júniusban meglehetősen váratlanul, 31 évesen bejelentette a visszavonulását Darren Collison, aki az elmúlt két idény során az Indiana Pacers kezdő irányítója volt. Collison 2009-ben került a ligába, Chris Paul cseréjeként kezdett még a New Orleans Hornetsnél, először 2010 és 2012 között szerepelt Indianában, azután pedig Dallas, az LA Clippers és Sacramento következett, mielőtt 2017-ben visszatért volna a Pacershez. A kimondottan megbízható, hatékony irányító és kiváló tripladobó váratlan visszavonulása fő okaként azt jelölte meg, hogy több időt szeretne a családjával tölteni, valamint hitéleti tevékenységének (Jehova Tanúi) szentelni.

Shaun Livingston. Az elmúlt húsz év egyik legnagyobb sikertörténete a ligában Shaun Livingston karrierje, aki, mint köztudott, egy borzalmas térdsérülésből tudott visszatérni hosszú évek kemény munkájával, hogy aztán a zsinórban ötször döntős Golden State Warriors fontos kiegészítő embereként fejezze be pályafutását. A 2004-es draft 4. kiválasztottjaként Livingston egy Magic Johnson-szerű skillsettel érkezett a ligába 19 évesen, atletikus, magas irányítóként fényes jövő elé nézett az őt draftoló Clippersnél, ám 2007 februárjában olyan súlyosan megsérült a térde, hogy még a lába esetleges amputációjának lehetősége is felmerült. Livingston másfél év kihagyás után tért vissza, és számos csapatnál (Oklahoma City, Miami, Cleveland, Milwaukee, Washington, Brooklyn) próbálkozott, míg ismét meg tudta vetni a lábát a ligában a Warriorsnál, ahonnan háromszoros bajnokként vonulhatott vissza.

Zaza Pachulia. A grúz magasember a következő idényt már nem játékosként, hanem a Golden State Warriors stábjának tagjaként kezdi meg. Pachulia hosszú, tizenhat éves karriert épített a palánk alatti rombolásra, védekezésre és megbízható lepattanózásra, 2003 óta nyüstölte az ellenfeleket az NBA-ben az Orlando, a Milwaukee, az Atlanta (8 éven át), megint a Milwaukee, a Dallas, a Golden State (két bajnoki cím, 2017-ből és 2018-ból) és végül a Detroit színeiben. Mindez megsüvegelendő, ám Pachulia mégis úgy vonul vissza, hogy az első dolog, ami mindenkinek eszébe jut róla, az az a jelenet, amikor a 2017-es nyugati főcsoportdöntő első meccsén egy „alálépéssel” sérülést okozott az akkor még Spurs-szupersztár Kawhi Leonardnak, kiütve őt a párharc hátralevő részéről.

Akik nem vonultak vissza, de nincs csapatuk, és ki tudja, látjuk-e még őket valaha az NBA-ben

Jose Calderon. A spanyol játékmester 2005-ben kezdte meg NBA-pályafutását, melynek során közel nyolc évet töltött a Toronto Raptors többé-kevésbé állandó kezdő irányítójaként, majd igazi vándormadárrá vált, aki 2013 óta megfordult a Detroit, a Dallas, a New York, a LA Lakers, az Atlanta és a Cleveland kötelékében is, sőt 2017-ben egy fél napig a Golden State játékosa is volt. Vezette a ligát hárompontos-százalékban (2012/13-as szezon) és büntetőszázalékban is (2008/09-as szezon), és az „50-40-90” klub "félhivatalos" tagja (a 2007/08-as szezonban érte el ezeket a dobószázalékokat az egész idényre vetítve, de 16 büntetővel kevesebbet dobott be, mint amennyi minimum kellett volna ahhoz, hogy hivatalosan is a kategória legjobbjai közé számítsák abban az idényben). Playoff-sikerként egy elveszített nagydöntőt tud felmutatni, 2018-ban a Cavs tartalék irányítójaként. Az előző szezon egyik korábbi munkaadójánál, a Pistonsnál töltötte. Update (2019.11.11.): Calderon 2019. november 4-én bejelentette visszavonulását, és azóta már az NBA játékos-szakszervezeténél dolgozik.

Jamal Crawford. Már az előző idényben is csak az alapszakasz kezdetének napján talált magának csapatot az akkor 38 éves nehéztüzér, a háromszoros Legjobb Hatodik Ember-díjas Crawford. A Phoenix Sunsnál töltött szezonja során ugyan volt olyan alkalom, amikor már megérződött rajta a kora, de Crawford így is művelt elképesztő dolgokat, volt meccsnyerő dobása, és a Suns utolsó alapszakasz-meccsén 51 pontot dobott, ezzel egyrészt ő lett minden idők legidősebb játékosa, aki elérte az ötvenet egy mérkőzésen, és a ligatörténet során egyedül ő az, aki négy különböző csapat színeiben is tudott ötvenpontos meccset produkálni. Mindez sajnos egyelőre kevés volt ahhoz, hogy Chicago, New York, Golden State, Atlanta, a Clippers, Minnesota és Phoenix után újabb állomáshelyet találjon magának a 39 esztendős shooter. Update (2020.12.07.): A koronavírus-világjárvány miatt félbeszakadt 2019/20-as szezon 2020 nyári újraindítása során a 40 éves Crawford szerződést kapott a Brooklyn Netstől, ahol viszont sérülés miatt egyetlen meccsen tudott csak pályára lépni.

Tyreke Evans. A Pacers tavalyi rotációjának egy másik fontos elemét sem láthatjuk a most következő idényben a pályán, de őt Darren Collisonnal ellentétben korántsem önszántából. Evans emlékezetes módon robbant be a ligába a Sacramento Kings színeiben, hiszen első évében egyből 20 pontos, 5 lepattanós, 5 gólpasszos szezonátlagokat produkált, ez pedig rajta kívül csak Michael Jordannek, Magic Johnsonnak és Oscar Robertsonnak sikerült korábban. Tyreke meg is kapta az Év Újonca díjat 2010-ben, ám ezt követően fejlődése megrekedt a diszfunkcionális Kingsnél, és később New Orleansban eltöltött évei során sem tudott újra újoncéve szintjén teljesíteni. Az utóbbi években egy rövid sacramentói visszatérést követően Memphisben, majd a Pacersnél alkalmazták, majd idén májusban két évre kitiltották a ligából, miután megbukott egy drogteszten.

Raymond Felton. A 2005-ös draft 5. kiválasztottja volt a köpcös irányító, Felton, közvetlenül két, vele azonos poszton játszó, később sztárrá vált játékos, Deron Williams és Chris Paul mögött. Felton velük ellentétben sosem volt sztárnak nevezhető a ligában, de karrierje első felében egy megbízható szintet hozó kezdő-, második felében pedig szintén egy megbízható szintet hozó tartalék egyesnek minősült. Ő volt az őt draftoló Charlotte Bobcats története első playoff-csapatának első számú játékmestere 2010-ben, és a New York Knicks pedig vele az egyes poszton jutott mai napig utoljára a rájátszásba 2013-ban. Megfordult továbbá Denverben, Portlandben, Dallasban, az LA Clippersnél, a legutóbbi két idényt pedig az Oklahoma City Thundernél töltötte.

Devin Harris. A Dallas Mavericks hiába válik meg időről időre a veterán hátvédtől, ő valahogy mindig visszatalál. Harrist még a 2004-es draft alkalmával szerezte meg a Mavs, tagja volt a 2006-os döntős csapatnak, majd őköré építették azt a csomagot, amelyért cserébe 2008-ban megkapták Jason Kiddet a New Jersey-től. Harris a Netsnél még All-Star is volt a 2008/09-es idényben, majd Utah és Atlanta érintésével 2013-ban tért vissza Dallasba, ahol stabil kiegészítő emberként szerepelt 2018 februári Denverbe cseréléséig - majd tavaly nyáron újra, még egy évre leszerződött a Maverickshez. Kíváncsian várjuk, kap-e még egy utolsó lehetőséget Dallasban a tapasztalt irányító.

Joakim Noah. Jamal Crawfordhoz hasonló cipőben járt egy évvel ezelőtt a korábbi kétszeres All-Star, a 2014-ben az Év Védőjévé is megválasztott Noah, aki borzasztó rosszul sikerült New York-i két éve után egészen tavaly decemberig nem talált magának csapatot. Akkor a Memphis Grizzlies adott neki lehetőséget, és bár Noah limitált játékidőt kapott csak ugyan, így is képes volt ismét hozni a tőle még Chicagóban megszokott hasznos, energikus játékot. Ugyan mindez sajnos egyelőre nem ért számára újabb szerződést a ligában (annak ellenére, hogy a nyáron a Lakersnél és a Clippersnél is felmerült a neve), de tavalyi memphisi formáját elnézve van azért esély arra, hogy a szezon során valamely magas poszton megszoruló csapat ismét megcsörgeti Noah telefonját. Update (2020.12.07.): A Clippers végül tényleg megcsörgette Noah telefonját 2020 márciusában, de a 2019/20-as szezon koronavírus-világjárvány miatt félbeszakítása miatt csak a 2020 nyári újraindítás során került ismét pályára az NBA-ben a francia center, akitől azóta a Clippers már el is köszönt, és vélhetően befejezi pályafutását.

Zach Randolph. "Z-Bo" abból a szempontból kakukktojás ezen a listán, hogy bár technikailag az előző idény nagy részében is NBA-játékosnak számított (a Sacramento keretéhez tartozott egészen februárig), egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára 2018 márciusa óta. Bár épp nemrégiben nyilatkozta, hogy még nem vonult vissza, jó eséllyel nem fog ő már szerződést kapni az NBA-ben, annak ellenére, hogy próbált lépést tartani a korral, utolsó szezonjában a Kingsnél például még triplázni is megtanult (34,7%) az amúgy egész karrierje során palánk alatti brusztolásból élő egykori kétszeres All-Star. Randolph volt a szezon Legtöbbet Fejlődött Játékosa még Portlandben a 2003/04-es idényben, majd nem túl sikeres New York-i és Los Angeles-i (Clippers) kitérők után Memphisben vált közönségkedvenccé, nyolc évet húzott le a Grizzliesnél, ahol még 50-es számú mezének visszavonultatását is tervezik. Update (2020.01.02.): Randolph 2019. december 28-án hivatalosan is bejelentette visszavonulását.

J.R. Smith. A Cleveland Cavaliers és Smith már tavaly novemberben bejelentették, hogy elválnak útjaik, a 2016-os bajnokcsapat meghatározó játékosa azóta egyetlen meccsen sem lépett pályára. A Cavs egészen idén nyárig sikertelenül próbálta elcserélni J.R.-t, végül szimplán kitették a keretükből. Smith 2004-ben a New Orleans Hornetsnél debütált, volt egy stabil playoffcsapat fontos csereembere Denverben, kapott Legjobb Hatodik Ember-díjat 2013-ban a Knicks játékosaként, 2015 januárja óta pedig Clevelandben szerepelt – a már említett 2016-os aranygyűrű mellett így részese volt a 2015-ös, a 2017-es és a 2018-as nagydöntős vereségnek is. Utóbbihoz egy emlékezetes bakival járult hozzá, amikor annak téves tudatában, hogy csapata vezet, hagyta lepörögni az órát a legelső mérkőzés utolsó percében – végül hosszabbítás és Cavs-vereség lett a meccs és a sorozat vége is. Update (2020.12.07.): Smith végül - vélhetően jó barátja, LeBron James kezdeményezésére - szerződést kapott a Los Angeles Lakerstől a koronavírus-világjárvány miatt félbeszakadt 2019/20-as szezon nyári újraindítása során, és bár meglehetősen limitált volt a szerepe a pályán, az orlandói "buborékban" végül karrierje második bajnoki címét ünnepelhette. Azóta újfent nincs csapata.

Futottak még. Szintén nincs szerződése a tavaly a Netsnél és a Rocketsnél felbukkanó, rugólábú Kenneth Fariednek, az előző szezonban is már csak tíz napos szerződésekkel operáló, de Philadelphiában és Sacramentóban is jó benyomást keltő Corey Brewernek, a Raptors kispadjának végében bajnoki címet ünneplő veterán shooter Jodie Meeksnek, valamint a sérülések miatt tavaly már csak 4 meccsre beszálló kameruni mindenesnek, Luc Mbah a Mouténak. És említsük meg ehelyütt Michael Beasley-t is, aki egy kútba esett detroiti szerződtetés és egy visszautasított kínai megkeresés után szintén csapat nélkül áll, ráadásul bárki is igazolja le, még egy ötmeccses eltiltást is ki kellene ülnie, mielőtt pályára léphetne - bár nem először vág neki csapat nélkül egy új NBA-szezonnak Beasley, lehet, hogy mostanra már kifogyott az esélyekből az egykori 1/2-es pick. Update (2020.12.07.): Corey Brewer és Luc Mbah a Moute a koronavírus-világjárvány miatt félbeszakadt 2019/20-as szezon nyári újraindítása során a Sacramentótól, illetve a Houstontól kaptak ismét esélyt pályára lépni a ligában, rövid, pár perces cameókra nyílt lehetőségük. Brewer azóta már a Pelicans edzői stábjának tagja, Mbah a Moutéról nincs hír.

Akik az NBA-n kívül folytatják karrierjüket

Jeremy Lin. Emlékezhetünk rá, hogy a nyáron szomorúan nyilatkozta a médiának Lin, hogy az NBA megfeledkezett róla, miután egyetlen csapat sem kereste szerződésajánlattal azután, hogy a februári atlantai kivásárlását követően a Toronto színeiben bajnoki címet szerzett. Sajnos a nagy győzelemnek inkább csak szemlélője, mint tevékeny részese volt a Raptors általi leigazolása után gyakorlatilag használhatatlan produkciót nyújtó hátvéd, akinek azért olyan sok oka nincs panaszra NBA-karrierjét illetően. Ő volt, ha rövid ideig is, a liga legfelkapottabb jelensége a 2012-es New York-i "Linsanity" idején, játszott Houstonban, az LA Lakersnél, volt egy kimondottan jó szezonja a Charlotte Hornets bench scorereként, aztán sajnos miután 2016-ban három éves szerződést kötött a Brooklynnal, rengeteget volt sérült, érdemi segítséget már nem jelentett csapatának. Kínában folytatja.

Nikola Mirotic. A spanyol-montenegrói magasember némi meglepetésre öt év után hátat fordított az NBA-nek, és visszatért Spanyolországba, ahol az FC Barcelonával kötött csillagászati összegű szerződést. Bár Miroticnak mindhárom állomáshelyén voltak felvillanásai, jó meccsei az NBA-ben, tengerentúli karrierje sohasem indult be úgy igazán. A Chicago Bullsnál három év alatt sem sikerült igazán beilleszkednie (emlékezetes momentum, hogy a 2017-es előszezon idején csapattársa, Bobby Portis eltörte az állkapcsát egy verekedés során), New Orleansban sokat volt sérült, idén februárban pedig hiába került a liga egyik legerősebb csapatához, a Milwaukee-hoz, egyrészt itt is gyötörték a sérülések, másrészt a rájátszás során fokozatosan kiszorult a Bucks rotációjából. Így aztán a Utah állítólagos érdeklődése kevés volt ahhoz, hogy az NBA-ben tartsa őt idén nyáron.

Greg Monroe. A Bayern München játékosa már a legutóbbi idényben Torontóban, Bostonban és Philadelphiában is megforduló magasember. A 2010-es draft 1/7-es kiválasztottja még csak 29 éves, bőven lehetne még pár idénye az NBA-ben a korábban Detroitban és Milwaukee-ban is alapembernek számító centernek, de évek óta már csak kallódott a ligában. Joel Embiid cseréjeként ugyan még a tavaszi playoff során is voltak hasznos percei a Sixersnél, ennek ellenére nem kapott szerződést az NBA-ben az új szezonra, mondhatni, hogy az ő karrierje is a teljesen a periméterre tolódó játék áldozata, hiszen Monroe egész karrierje során mindössze kettő darab hárompontost dobott be - mindkettőt a tavalyi szezon legvégén, a Philadelphia játékosaként.

Lance Stephenson. Az Indiana Pacers bajkeverőjeként, LeBron James önjelölt nemeziseként szerzett nevet magának a ligában a 2010-ben a második körben draftolt hátvéd, Stephenson, aki a legutóbbi idényben épphogy James csapattársaként, a Lakersnél szerepelt, ám az új idényre már nem kapott szerződést egy NBA-alakulattól sem, így hát Kínába igazolt. Stephenson egyszer már majdnem kikopott a ligából, 2014-ben elhagyta a Pacerst, tetemes összegért a Charlotte Hornetshez szerződött, de a váltás nagyon nem jött be, három évvel később már 10 napos szerződéseket kellett aláírnia, hogy az NBA-ben maradhasson, mígnem eredeti csapata, a Pacers utána nem nyúlt. Stephenson ismét jól játszott, majd ismét húzott egy váratlant a Lakershez való igazolással, de miután egyéves szerződése a nyáron lejárt, az Indiana már nem dobott neki újabb mentőövet.

Futottak még. További ismert NBA-veteránok, akik az új idényben már egy másik ligában pattogtatnak: Jerryd Bayless (Kína), Omri Casspi (Izrael), Ian Clark (Kína), Jonas Jerebko (Oroszország), Wesley Johnson (Görögország), Kosta Koufos (Oroszország), Timofey Mozgov (Oroszország), Nik Stauskas (Spanyolország).

1989: Eljön a Rosszfiúk ideje

1988-ban egyetlen győzelemre (és talán pár bírói döntésre) volt a Detroit Pistons attól, hogy legyőzze a Los Angeles Lakerst a nagydöntőben és megszerezze története első bajnoki címét. Egy évvel később Isiah Thomas és társai visszavágtak az aranysárga-liláknak, kisöpörve a fináléban a kétszeres címvédőt.

A Los Angeles Lakers 1969 óta az első csapat lett, amely meg tudta védeni a bajnoki címét az NBA-ben, amikor hétmeccses csatában felülmúlták a heroikusan küzdő Detroit Pistonst 1988-ban. Magic Johnsonék így a hatvanas évek Boston Celticse óta elsőként készülhettek a „three-peat” megvalósítására, és ennek megfelelően teljesítettek az 1988/89-es alapszakasz során, 57-25-ös mérlegükkel a nyugati konferencia élén végezve. A triplázás vágyálma mellett még egy „storyline” határozta meg a Lakers szezonját, mégpedig a csapatkapitány, a huszadik NBA-idényét teljesítő legenda, Kareem Abdul-Jabbar búcsúturnéja. A center még az alapszakasz kezdete előtt bejelentette szezon végi visszavonulását, ennek megfelelően a Lakers minden idegenbeli fellépése alkalmával megköszöntötték őt az ellenfelek.

A detroiti „Bad Boys” mindeközben uralta a keleti konferenciát, köszönhetően ezt részben annak, hogy legnagyobb ellenlábasuk, a Boston Celtics gyakorlatilag az egész idényre elveszítette szupersztárját, Larry Birdöt, akinek meg kellett műteni a sarkát, és emiatt csak 6 mérkőzésen tudott a szezonban pályára lépni. A Pistons keményfiúi 63 győzelmükkel a liga legjobb győzelem-vereség mutatóját érték el, ihletett formában fordulva rá a playoffra, ugyanis azután, hogy elcserélték az egykori pontkirály Adrian Dantley-t a Dallasszal egy másik dobógépre, Mark Aguirre-re, az alapszakaszból hátralevő 37 meccsükből 31-et megnyertek.

A Lakers domináns módon kezdte a rájátszást, ahogy az a korábbi években is előfordult, nyugati ellenfeleiknek esélyük sem volt ellenük. A karrierje második alapszakasz MVP-díjában részesített Magic Johnson vezetésével átgázoltak a Portlanden, a Seattle-n és a Phoenixen is, minden egyes párharcukat söpréssel megnyerve! Korábban egyszer sem fordult még elő, hogy egy csapat zsinórban 11 győzelemmel nyissa a playoffot.

Fel volt tehát adva a lecke a Detroitnak, viszont az ő alapszakasz végi jó formájuk is kitartott a rájátszásra, a Bird nélküli Bostont, majd a Milwaukee-t ők is szintén söpréssel intézték el. A keleti főcsoportdöntőben aztán már jóval nehezebb dolguk volt, ugyanis a szintén eléggé sikerre éhes Michael Jordan és a Chicago Bulls volt az ellenfelük. A keleti hatodik helyezett Bulls már végrehajtott két bravúrt, amikor pályahátrányból kiütötték az első körben a parádés alapszakaszt produkáló, 57 győzelmet számláló Clevelandet (ebben a sorozatban dobta Jordan a „The Shot” néven legendássá vált buzzer-beaterét Craig Ehlo felett), majd a második körben a New Yorkot is, és a Pistons elleni párharcban is 2-1-re ők vezettek. A Detroit azonban kőkemény védekezésével képes volt megfogni Jordant és megfordítani az állást, végül 4-2-re nyertek és készülhettek a Lakers elleni visszavágóra.

A két bombaformában levő bajnokaspiráns elkerülhetetlen összecsapása azonban nem lehetett teljes értékű. A Lakers még a nagydöntő kezdete előtt, egy edzésen elszenvedett húzódás miatt az egész sorozatra elveszítette kezdő dobóhátvédjét, Byron Scottot. A Lakersnek nem nagyon volt megoldása Scott pótlására, a veterán védekezőfenomén, Michael Cooper már kifelé tartott a ligából, az újonc David Rivers pedig kevésnek bizonyult a Pistons minden hájjal megkent hátvédei, Isiah Thomas, Joe Dumars és Vinnie „Microwave” Johnson ellen. Hárman együtt 65 pontot dobtak a sorozat első meccsén, sima győzelemre vezetve a Detroitot (109-97, 1-0).

A második összecsapás drámát hozott. A Lakers összeszedte magát és egészen a harmadik negyedig vezetett a Pistons otthonában, de ekkor még inkább elpártolt tőlük az előző évi rájátszásokban azért inkább őket segítő szerencse, ugyanis Magic Johnson is meghúzódott, és kiszállt a meccsből. A szupersztár irányító nagy fájdalmak közepette is próbált ugyan pályán maradni, de végül csak lesántikált, és a kispadról nézte frusztráltan, ahogy csapata végül elveszíti a meccset. Nem sokon múlott, ugyanis a Lakers Magic nélkül is vezetni tudott a negyedik negyedben is még, de végül a 33 pontos Dumarsnak köszönhetően a Detroit egyenlített, majd James Worthy elrontott egy kulcsfontosságú büntetőt, Isiah Thomas viszont a túloldalon mindkét egypontosát a helyére küldte. A Lakersnek pár másodperce még maradt ugyan, de a csereember Jeff Lamp nem tudta megfogni a labdát az utolsó bedobásnál, így végül kitartott a Pistons szűk előnye (108-105, 2-0).

A dráma a harmadik mérkőzésen csak fokozódott. Ezúttal már a Lakers otthonában csaptak össze a felek, és Magic Johnson ugyan ott volt a pályán a feldobásnál, de mindössze 5 perc játék után megint kiállni kényszerült. Senki nem tudta így tartani a detroiti hátvédpárost, Joe Dumars 31, Isiah Thomas 26 pontot dobott a meccsen, különösen Dumars gálázott, aki a találkozó harmadik negyedében egymaga 21 egységet termelt. Hogy a Lakers meccsben tudott maradni, az Worthynek, valamint a 42 éves Abdul-Jabbarnak volt köszönhető. Kareem egészen elképesztő módon megrázta magát, és 24 ponttal, valamint 13 lepattanóval jelentkezett, rajta kívül pedig még egy veterán, Michael Cooper is dupla-duplázott. A kiélezett összecsapás utolsó percében a Pistons három ponttal vezetett, a Lakers az egyenlítésért támadott. A figurát az újonc hátvéd David Riversre játszották ki, akinek a triplakísérletét viszont blokkolta Dumars, sőt, még a labdát is bent tudta tartani. A detroiti center, Bill Laimbeer büntetője után már nem volt visszaút, a Pistons ismét nyert (110-114), és már 3-0-ra vezetett a sorozatban.

Behozhatatlannak tűnő hátránya okán a Lakers kisebb identitásválságba került a negyedik meccsen, próbáljon nyerni hazai pályán a tisztesség kedvéért, vagy engedje el a kilátástalannak tűnő sorozatot (Magic Johnson ezen a mérkőzésen már meg se próbált pályára lépni), és inkább Abdul-Jabbar búcsúztatásával foglalkozzon. A vége egyfajta mix lett, az ihletett formában kosarazó James Worthy ugyanis beszórt 40 pontot, az első három negyed egyaránt a Lakers vezetésével zárult, de a harmadik játékrészben már volt, hogy a Dumars mellett ezúttal Rick Mahorn, majd James Edwards kosaraira építő Pistons került előnybe, a negyedik negyedben pedig a Detroit végleg átvette az irányítást.

Abdul-Jabbar pályafutása utolsó kosarával négy pontra jött fel a hazai csapat alig több, mint egy perccel a vége előtt, de nem tudtak közelebb férkőzni, Pat Riley le is vitte a pályáról Abdul-Jabbart, dübörgő tapsorkán közepette. Bill Laimbeer találatával hat ponttal ment a Pistons és már kevesebb, mint fél perc volt csak az órán, amikor Riley mégiscsak visszaküldte az öreg Kareemot, de Michael Cooper kihagyott triplája és egy Isiah Thomason beütött fault után inkább végleg leültette a veterán kapitányt. A Pistons játékosai is mind a Lakers kispadja elé gyűltek, hogy megtapsolják a búcsúzó Jabbart, majd Isiah Thomas helyére küldte a büntetőit, a Pistons 105-97-re megnyerte a meccset, és söpréssel szerezte meg története első bajnoki címét. A sorozat MVP-je Joe Dumars lett.

A detroiti keményfiúkkal a következő évi nagydöntőben is fogunk találkozni, a Lakers viszont hiába érte el immáron Abdul-Jabbar nélkül is a legjobb mérleget az 1989/90-es alapszakaszban, meglepetésre már a playoff második körében elbuktak. A Pistons és a Lakers legközelebb 15 évvel később, 2004-ben csapott össze a fináléban, amikor emlékezetes körülmények között az „underdog” detroitiak 4-1-re legyőzték a Kobe Bryanttel, Shaquille O’Neallel, Karl Malone-nal és Gary Paytonnal felálló aranysárga-lilákat. 

Mark Aguirre. A nyolcvanas évtized egyik kiemelkedő scorere, az 1981-es draft 1/1-es kiválasztottja volt a kiscsatár Aguirre. Karrierje első hét évét az őt draftoló Dallas Mavericksnél töltötte, háromszor vehetett részt ez idő alatt az All-Star meccsen (1984, 1987, 1988), és hat alkalommal átlagolt legalább 24 pontot meccsenként, 1983/84-ben karriercsúcsot jelentő 29.5-et például. A Mavs 1988-ban, Aguirre utolsó teljes dallasi szezonjában története során először a főcsoportdöntőig jutott, ám a több csapattársával, valamint edzőivel is gyakran összebalhézó Aguirre és a Mavericks között 1989 februárjában szakításra került sor. A kiscsatár egy másik nagy nyolcvanas évekbeli dobógépért, Adrian Dantley-ért cserébe ekkor érkezett Detroitba, ahol a labda dominálásához szokott Aguirre elismerésre méltó módon képes volt változtatni játékán, a jóval kevesebb dobás vállalásának és hasznos védekezésének bajnoki gyűrű lett a jutalma.

Fennis Dembo. A Wyoming Egyetem története egyik legjobb játékosa volt a kiscsatár poszton szereplő Dembo, aki aztán az NBA-ben sok sót sajnos nem evett meg, kérészéletű NBA-karrierje 31 alapszakasz- és 2 playoff-meccsből állt, igaz, így is NBA-bajnoknak mondhatja magát. Miután a Pistons megvált tőle, Dembo Európában és alsóbb rendű amerikai ligákban játszott 1998-as visszavonulásáig, később dolgozott börtönőrként és vízvezeték-szerelőként is, 2003-ban pedig azzal került be a hírekbe, hogy önvédelemből agyonlőtt egy házába behatoló idegent (az ügy miatt végül állapították meg büntetőjogi felelősségét). 2016 óra buszsofőr San Antonióban.

Joe Dumars. A „Bad Boys” Pistons egyik arca, Isiah Thomas hátvédtársa és az 1989-es nagydöntő MVP-je az 1985-ben draftolt Dumars volt. Amellett, hogy irányító és dobóhátvéd poszton is kiemelkedő teljesítményre volt képes támadásban, a liga legjobb védői közé is tartozott, sőt, Michael Jordan elmondása szerint Dumars volt a legjobban védekező játékos, aki ellen valaha is játszott. Dumars karrierje első jelentősebb egyéni elismerése az 1989-es Finals MVP trófea mellett az azévi All-Defensive First Team tagság volt, majd a következő idénytől kezdve az All-Star mérkőzésekre is rendszeresen meghívást kapott, és további All-Defensive csapattagságokkal büszkélkedhetett.

James Edwards. A „Buddha” becenévre hallgató, hegyomlás méretű, 216 centiméteres center, Edwards már 12. éve szerepelt az NBA-ben, amikor csereemberként megnyerte karrierje első bajnoki címét a Pistonsszal. Edwards 1977-ben mutatkozott be az NBA-ben, a Lakers, a Pacers, a Cavaliers és a Suns érintésével 1988-ban érkezett Detroitba, a leghosszabb időszakát 1983 és 1988 között Phoenixben eltöltve. Bár volt pár sérülések által elnehezített szezonja, egészségesen megbízhatóan szállított meccsenkénti 15-16 pontos és 6-7 lepattanós átlagot minden évben. A Pistonsnál az 1988/89-es volt az első teljes idénye, és ugyan mindössze egyetlen mérkőzésen kezdett, a következő szezontól kezdőjátékossá avanzsált Rick Mahorn távozását követően.

Vinnie Johnson. Műfajteremtő játékos volt a „Microwave” , azaz „Mikrohullám” becenevű hátvéd, aki a Pistons hatodik embereként funkcionált az 1989-es és az 1990-es bajnoki címek idején. Becenevét a bostoni hátvéd (jelenlegi GM), Danny Ainge aggatta rá, mivel ahogy a padról beszállt a meccsbe, Johnson jellemzően azonnal „felmelegedett” és elkezdte termelni a pontjait. 1979-ben a Seattle draftolta, majd 1981 novemberében került Detroitba és egészen 1991-ig játszott a Pistonsnál. Bár 188 centis magasságával alacsonynak számított a kettes poszthoz, a keménykötésű Johnson mind Isiah Thomas, mind Joe Dumars cseréjeként jól érezte magát a pályán, ráadásul 1982 és 1991 között szinte alig hagyott ki mérkőzést, mindössze öt alapszakasz-mérkőzésről hiányzott a detroiti pad kulcsembere.

Bill Laimbeer. Az NBA-történelem egyik leggyűlöltebb figurája a „Bad Boys” Pistons kezdő centere, Laimbeer, akit a sportszerűség határát súroló (és néha át is lépő) faultjainak és piszkos trükkjeinek köszönhetően Detroiton kívül szerte a ligában megvetés övezett, a Pistons szurkolói ugyanakkor értelemszerűen imádták. Az 1979-ben draftolt Laimbeer Clevelandben kezdte meg NBA-pályafutását egy éves olaszországi kitérőt követően, majd 1982 februárjában érkezett Detroitba. Az őt övező általános gyűlölet ellenére képességeit mind az ellenfelei, mind a liga elismerték, hiszen Laimbeer nem csak, hogy az NBA egyik legjobban védekező centere és legjobb lepattanózója volt, támadásban abban az időben merőben szokatlan dolgokra volt képes, ugyanis a nyolcvanas évek közepe táján beépítette a játékába a hárompontos dobást is. 1983 és 1987 között négy All-Star meccsen szerepelt, 1986-ban ő lett az egész liga legjobb lepattanózója, mindemellett 1982 és 1992 között, tíz év alatt összesen 3 (!) alapszakasz-meccset hagyott ki.

John Long. Kalandos karriert mondhat magáénak az egykori dobóhátvéd Long, akit 1978-ban draftolt a Pistons. Karrierje első nyolc évét Detroitban töltötte, ő volt Isiah Thomas „eredeti” hátvédtársa egészen addig, amíg az ifjú Joe Dumars ki nem szorította a kezdőcsapatból. Long így hát 1986-ban távozott és Indianába igazolt, de ott meg két éven belül az ifjú Reggie Miller szorította ki a kezdőcsapatból, így hát 1989-ben visszaigazolt Detroitba – épp jókor, így ugyanis tagja lehetett az 1989-es bajnokcsapatnak, igaz, már csak cserejátékosként. A következő szezont aztán Atlantában töltötte, így az 1990-es bajnoki címről már lemaradt, igaz, 1991-ben még egyszer, harmadszorra is a Pistons játékosa lett – az 1990/91-es idény végén aztán végleg elhagyta Detroitot. Visszavonult, de pár év elteltével újrakezdte a játékot a CBA-ben, sőt, 1996-ban, 40 évesen az NBA-be is vissza tudott térni, a Toronto Raptors adott neki szerződést, 32 meccsen szerepelt az 1996/97-es idényben. Még az 1997/98-as szezon kezdetén is tagja volt a Raptors keretének, de pályára már többé nem lépett, 1997 novemberében, 41 évesen hagyta végleg abba. 

Rick Mahorn. Laimbeer mellett talán az erőcsatár Mahorn tekinthető a Bad Boys leghírhedtebb tagjának. A verőember kíméletlen palánk alatti védőnek és lepattanózónak számított már karrierje első, Washingtonban töltött éveiben is, majd 1985-ben érkezett Detroitba és az 1987/88-as idénytől kezdve a Pistons kezdő négyese volt. Aztán pár héttel azután, hogy a Detroit elhódította az 1989-es bajnoki címet, Mahornt némiképp meglepő módon „védtelenül” hagyták az azévi „expansion draft” alkalmával, amikor az újonnan a ligához csatlakozó Minnesota és Orlando válogathatott más csapatok játékosaiból. Mahorn könnyes szemmel vette tudomásul, hogy a Minnesota kiválasztotta, de aztán végül egyetlen meccsen sem lépett ott pályára, Philadelphiába került, ahol egyik korábbi ellenségével, Charles Barkley-val alkotott remek párost. Egy év olaszországi kitérő után négy évig a New Jersey Nets játékosa volt, majd 1996-ban, 38 évesen visszatért Detroitba, sőt, még 40 évesen, az 1998/99-es csonka idényben is játszott, megint a Philadelphiában. Visszavonulása után volt csapattársával, Bill Laimbeerrel a WNBA-ben edzősködött, majd a „BIG 3” liga első idényében, 2017-ben a „Trilogy” elnevezésű, az azévi kiírást megnyerő alakulat vezetőedzője volt.

Dennis Rodman. A legkevésbé tán ő szorul bemutatásra a „Bad Boys” tagjai közül. Későbbi munkásságához képest ekkoriban még kifejezetten visszafogott volt, pályán és azon kívüli botrányai legalábbis viszonylag ritkán adódtak, bár 1987-ben azért jókora felháborodást keltett, amikor lenyilatkozta, hogy szerinte Larry Bird túlértékelt, és csak azért tartják a liga egyik legjobb játékosának, mert fehér. Rodman 1986 óta volt a Pistons játékosa, az 1988/89-es a harmadik szezonja volt a ligában, és öt bajnoki aranygyűrűje közül az első elnyerésén túl ez az idény azért is volt mérföldkő pályafutásában, mert ekkor volt először tagja valamelyik All-Defensive csapatnak (rögtön a First Teamnek). Említést érdemel még, hogy ugyan lepattanózásban ekkor még nem, de mezőnyszázalék terén ő volt a legjobb az egész ligában ebben az idényben, 59,5%-kal.

John Salley. Dennis Rodmannel egy időben, az 1986-os draftról érkezett a Pistonshoz a detroiti kispad egy másik fontos alkotóeleme, Salley is (igaz, hogy ő abban az évben a Pistons első körös pickje volt, míg Rodmant csak a draft – akkor még létező – harmadik körében választotta ki a Detroit). A hosszú karjai miatt a „Spider” („Pók”) becenévvel is illetett Salley elsősorban dobásblokkolásban jeleskedett, de megbízhatóan szállított 10 pontot és 5 lepattanót, valamint társaihoz hasonlóan kemény védekezést is minden meccsen.

Isiah Thomas. A „Bad Boys” szellemi vezére, és Magic Johnson mellett a ’80-as évtized legjobb irányítója Isiah Thomas volt. Későbbi csapattársa, Mark Aguirre mögött az 1981-es draft második pickjével kiválasztott Thomas már újoncévében kezdő volt az All-Star meccsen, ahová aztán tizenegy éven át minden szezonban beválasztották, továbbá 1983 és 1987 között folyamatosan tagja volt az idény végén valamelyik All-NBA csapatnak is. Első bajnoki címe megszerzését megelőzően már számos emlékezetes csatát megvívott a rájátszásokban, kulcsszereplő volt például a Boston elleni 1987-es keleti főcsoportdöntőben (ahol akkor még a Celtics kerekedett felül hétmeccses csatában), majd az 1988-as, a Lakers ellen elveszített előző évi nagydöntőben is (ahol a hatodik mérkőzésen, kificamodott bokával dobott döntőbeli rekordot jelentő 25 pontot egyetlen negyed alatt, minden idők egyik legemlékezetesebb döntőbeli teljesítményét nyújtva).

Micheal Williams. Az irányító Williams volt a korábban említett Fennis Dembo mellett a második újonc az 1989-es bajnok Pistons keretében, és őneki lényegesen tartalmasabb NBA-karrier jutott, mint Dembónak. Ugyan a Detroit a bajnoki cím megszerzését követően megvált Williamstől is, ő Phoenix és Charlotte érintésével Indianában kötött ki, ahol a kilencvenes évek első felében a liga egyik legjobban védekező fiatal hátvédjévé nőtte ki magát. Az 1991/92-es, majd az 1992/93-as idényben is 15 pont, 8 gólpassz, 3 labdaszerzés körül mozogtak a szezonátlagai, igaz, a kettő között Indianából Minnesotába cserélték. 1992-ben az All-Defensive Second Team soraiba is beválasztották, és máig fennálló ligarekord az 1993 márciusa és novembere között hiba nélkül értékesített 97 büntetője. Sajnos 1994 után már nem nagyon lehetett hallani róla, karrierjét derékba törték a sérülések, többször kellett műteni a sarkát és az Achillesét. A Wolves 1999-ben vált meg tőle, miután négy év alatt összesen 35 meccsen tudott pályára lépni. Williams még abban az évben, a Torontónál lejátszott két utolsó NBA-mérkőzése után visszavonult.

Vezetőedző: Chuck Daly. A keménykezű, „old school” stílusú Daly az optimális vezetőedző volt a „Bad Boys” kispadján, hiszen nem csak a liga legkeményebb védekezését rakta össze, hanem számos nagy egójú, balhés játékost tudott kordában tartani és kihozni belőlük a legtöbbet a pályán. Daly 1978 óta edzősködött a ligában, kezdetben a Philadelphiánál volt assisztens, majd 1981-ben megkapta első vezetőedzői munkáját, méghozzá Clevelandben, de annak a történetnek nem lett túl jó vége, még az 1981/82-es idény vége előtt elküldték (ugyanakkor Daly már ekkor edzője volt a későbbi detroiti bajnokcsapatok két fontos alkotóelemének, Bill Laimbeernek és James Edwardsnak). Egy év kihagyás után kapta aztán meg Daly a detroiti kispadot, és vezetésével a Pistons, amely franchise Detroitba költözése (1957) óta egyszer sem tudott két egymást követő idényben pozitív alapszakasz-mérleget produkálni (!), Daly érkezésétől, azaz az 1983/84-es idénytől kezdve minden évben rájátszás-résztvevő volt.

In Memoriam Billy Gabor

Június 4-én meghalt az ötvenes években egyszeres NBA-bajnok, egyszeres All-Star irányító, Billy Gabor. A 97 évesen elhunyt Gabor volt minden valószínűség szerint a legidősebb még élő egykori NBA-játékos.

Billy Gabor 1922. május 13-án született, azaz pár hete töltötte be 97. életévét. Bár a róla szóló források semmi információt nem tartalmaznak ezzel kapcsolatban, vezetéknevéből kiindulva jó eséllyel magyar felmenőkkel is bírt. Billy kosárlabda-karrierje a New York állambeli Syracuse városa körül forgott, a helyi egyetem, illetve a helyi, korai NBA-csapat ásza volt.

Gabor 1942-től járt a Syracuse Egyetemre, majd 1943-ban bevonult katonának, és két évig a légierőnél szolgált. A világháború után, 1945-ben tért vissza a Syracuse Orangemen csapatához, 1948-ig tartó egyetemi karrierje során az egyetem  történetének legjobb pontszerzője lett. A gyorsasága miatt "Billy the Bullett" (kb. "Billy, a puskagolyó") becenévvel illetett hátvédet a Rochester Royals draftolta, de ő csak egy évvel ezután, 1949-ben kezdte meg NBA-karrierjét, méghozzá a Syracuse Nationals (a mai Philadelphia 76ers jogelődje) színeiben.

Billy Gabor az ötvenes években

Billy hat évig tartó, sikeres profi pályafutása során két NBA-döntőbe is eljutott csapatával, de a Nationals mindkétszer (1950, 1954) vereséget szenvedett a Minneapolis Lakerstől. Beválasztották az 1953-as All-Star mérkőzésre is. 1955-ben aztán a Nationals megnyerte története első bajnoki címét, ám Gabor ebben a szezonban mindössze három meccsen tudott pályára lépni sérülés miatt, majd visszavonult.

A profi kosárlabda hőskorában aktív Gabor hosszú évtizedekkel később, a kétezres években került újra többször is reflektorfénybe. 2009-ben egykori egyeteme, a Syracuse visszavonultatta 17-es számú mezét, 2015-ben pedig a Syracuse Crunch nevű, alsóbb ligás hokicsapat tulajdonosa rendezett egy ünnepséget a város hatvan évvel azelőtti, egykori NBA-bajnokcsapatának tiszteletére, amelyen az 1955-ös Nationals akkor még élő négy játékosa egy-egy gyémántberakásos bajnoki gyűrűt kapott. Gabor nem tudott ugyan elutazni az eseményre (idős korában Floridában élt), de mint azt elmesélte, már csak azért is örült a bajnoki gyűrűnek, mert az ő idejében még az NBA nem osztogatott ilyesmit, csak a csapat szponzoraitól kaptak a bajnoki címért egy-egy névre szóló, gravírozott kupát. Még azt is mesélte, hogy az 1953-as All-Star fellépéséért pedig egy tíz éves futamidejű, száz dollár értékű háborús kötvény járt a játékosoknak fejenként.

A 91 éves Billy Gabor 2014 januárjában, kezében az 1955-ös bajnoki címért kapott ereklyével

Gabor halálával a legidősebb, még élő egykori NBA-játékos címe a nála egy hónappal fiatalabb, 1922. júniusi születésű Whitey von Niedát illeti, aki két hét múlva tölti be a 97. életévét, és az 1949/50-es idényben szerepelt az NBA-ben.

Billy Gabor emlékét megőrizzük.

Jack Molinas, a kosárlabda Mefisztója

Kevés olyan egykori NBA-kosaras van, akinek életútja még a nemrég megismert John Brisker földi pályafutásánál is inkább megfilmesítésért kiált. Annak a kevésnek az egyike mindenképpen Jack Molinas, akinek hollywoodi filmekből és amerikai tévésorozatokból ismert fordulatokkal teli életpályája ugyanakkor korántsem követendő, és annak végkicsengése korántsem pozitív.

Jack Molinas 1932-ben született New Yorkban. Gyermekkora és neveltetése nem vetítette előre azt, ami később belőle vált, mindig is tipikus „jó tanuló – jó sportoló” volt, aki már 4 évesen tudott angolul és spanyolul is olvasni – igaz, egyes források szerint már 12 éves korában rendszeresen szerencsejátékozott. Érettségi után a fogorvosnak készülő, intelligens fiú bekerült az ország egyik legjobb egyetemére, a Columbiára, ahol aztán a kosárlabdacsapat egyik alapembere, és az elit amerikai egyetemeket összefogó „Ivy League” bajnokságának domináns játékosa lett.

Molinas „sötét oldal felé fordulásának” az első komolyabb lökést egy másodéves egyetemista korában történt incidens adta, amikor 1951 tavaszán (saját elmondása szerint) viccből, ártatlan diákcsínyből megdobta egyik tanárát egy vízzel teli pohárral, és emiatt büntetésből fél évre felfüggesztették a Columbiáról. Ekkortájt ismerkedett meg egy Joe Hacken nevű rosszéletű alakkal, aki bevezette az ifjú Jacket az akkoriban egyre nagyobb biznisszé váló sportfogadás rejtelmeibe.

Miután Molinas visszatért a Columbiára féléves eltiltásából, Hacken nyomására belement abba, hogy eladja a Columbia Holy Cross egyetem elleni meccsét ötezer dollár fejében. Látva, hogy egyetlen mérkőzés megbundázásával mennyi pénzt tud keresni, Molinas a szezon hátralevő részében további meccseket adott el, és ennek köszönhetően közel százezer dollárt kapott összesen Hackentől és üzletfeleitől. Mire Molinas végzős egyetemista lett, Hackennel együtt már egy egész kis hálózatot szerveztek maguk köré és az egyetemi bajnokság meccseinek befolyásolásával óriási pénzeket akasztottak le.

Az ifjú Molinas, a Columbia egyetem mezében

Jacket 1953-ban draftolta a Fort Wayne Pistons. Az NBA-be kerülve (saját elmondása szerint) egy időre felhagyott a bundázással, ám viselt dolgainak híre így is eljutott a liga akkori keményvonalas komisszárja, Maurice Podoloff fülébe. Podoloff nem tűrte, hogy az akkoriban egyébként is még csak pár éve működő, anyagilag nem túl stabil lábakon álló bajnokságot még bundavádak is körüllengjék, ezért 1954 januárjában az irodájába hívatta Molinast. Jack bevallotta neki, hogy időnként továbbra is szokott fogadni, de csakis saját csapata, a Pistons meccseire, és a Pistons győzelmére. Podoloffnál viszont ez sem fért bele, és életre szóló eltiltással sújtotta a fiatal játékost, ott helyben. Molinas NBA-karrierje 32 meccs után véget ért, pedig az a 32 meccs olyannyira jól sikerült, hogy Jacket még az 1954-es All-Star meccsre is beválasztották, de azon eltiltása miatt már nem vehetett részt.

(Podoloff szigora persze nem volt előzmény nélküli, három évvel korábban, 1951-ben nem kevesebb, mint 32 játékost sújtott örökös eltiltással, miután kiderült róluk, hogy még egyetemista korukban adták-vették a mérkőzéseket – köztük például az 1950-es Év Újonca díj nyertesét, Alex Grozát, vagy az 1951-es drafton 1/1-esként kiválasztott Gene Melchiorre-t, aki emiatt soha egy percet sem játszott az NBA-ben.)

Molinas nem esett kétségbe, így legalább megkötések nélkül visszatérhetett korábbi áldásos tevékenységéhez. Miközben egyre járatosabb lett alvilági körökben, jogi tanulmányokat folytatott, és továbbra is kosárlabdázott az Eastern League nevű kisebb jelentőségű bajnokságban. Ugyan 1957-ben kérelmezte életre szóló eltiltása feloldását az NBA-től, Podoloff továbbra sem volt hajlandó a liga közelébe engedni, sohasem térhetett vissza az NBA-be (ezért 3 millió dollárra be is perelte a ligát, de hiába a jogi tanulmányok, elveszítette a pert). Így hát miután Molinas 1957-ben letette a jogi szakvizsgát, saját ügyvédi irodát nyitott, miközben régi jó barátjával, Joe Hackennel 1957 és 1961 között számtalan egyetemi kosárlabda- és amerikaifutball-mérkőzés eredményét befolyásolták fogadási csalás útján, 27 egyetemi program legalább 50 sportolóját beszervezve a hálózatukba az évek során (sőt, egyes becslések szerint Molinasék hálózata nem kevesebb, mint 500 egyetemi játékost érintett szerte az országban).

(A kora egyik legnagyobb tehetségének számító, tavalyelőtt elhunyt Connie Hawkins nekrológjában e blog felületén is megemlékeztünk arról, hogyan törte derékba és lehetetlenítette el hosszú évekre a karrierjét a bundázás vádja, miután kiderült, hogy Molinas és körei a hatvanas évtized elején őt is megkörnyékezték és próbálták fogadási csalásra rávenni. Hiába utasította vissza Hawkins Molinas közeledését, a bundavádaktól változatlanul rettegő NBA egészen 1969-ig nem engedte, hogy Hawkins pályára lépjen a ligában. Molinas és Joe Hacken becsületére legyen mondva, hogy bírósági tárgyalásaik során, sőt még később a börtönből is kiálltak amellett, hogy Hawkins ártatlan, de az NBA mégsem volt hajlandó feloldani az eltiltását éveken át.)

Molinas az ügyvédi irodájában, a trófeáival az ötvenes években

Egy idő után már nem csak kosárlabdával és amerikai focival, hanem boxmeccsekkel, lóversennyel is foglalkozott a súlyos szenvedélybeteggé váló Molinas. Ekkoriban már olyan legendák keringtek róla, hogy egy boxmeccs előtt bedrogoztatta az egyik felet, hogy a másik félre fogadva nyerjen, illetve, hogy egy speciális berendezéssel a zsebében járt-kelt, amellyel képes volt egyes fogadóirodákban az órák járását megzavarni, és így olyan lóverseny-futamokra fogadhatott óriási tétekkel, amelyek valójában már befejeződtek. Ezek a történetek már erősen apokrif-gyanúsak, de azt jól mutatják, milyen mélyre is merülhetett a fogadási csalások bugyrában az egykori reményteljes fiatal kosaras.

Molinasék működése természetesen ekkorra már a bűnüldöző szervek figyelmét is felkeltette, de hiába hallgatták le éveken át Molinas és Joe Hacken telefonjait, az ügyön dolgozó nyomozók nem szakadtak meg annak érdekében, hogy rács mögé juttassák őket, hiszen, mondjuk úgy, ők is „jól jártak” a Molinas és Hacken beszélgetéseinek lehallgatása során tudomásukra jutott tuti tippek felhasználásával. Ám amikor Molinasék erre rájöttek, elhatározták, hogy megleckéztetik a rendőröket, és a lehallgatott telefonon egy előre megtervezett beszélgetést adtak elő arról, hogyan fognak megbundázni egy meccset, ami valójában tiszta volt. Az egyik lehallgató nyomozó fogta is a „tippet”, megjátszotta, és természetesen el is bukott ezzel vagy nyolcezer dollárt. Ezután már nem volt kegyelem Molinaséknak, a nyomozók már nem csak őket, hanem a hálózatukba beszervezett egyetemi játékosokat is elkezdték beazonosítani és lehallgatni, rajtuk keresztül pedig 1961-ben sikeresen lebuktatták előbb Hackent, majd végül Molinast is.

Molinas a bíróságon, a hatvanas években

Molinast tíztől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, amelynek letöltését a híres-hírhedt Sing Sing börtönben kezdte meg, majd átkerült a nem kevésbé híres-hírhedt Atticába. Ahogy az lenni szokott, a börtönévek csak elmélyítették Molinas „szakmai kapcsolatait”, aki egy idő után odabentről is felvette a fonalat és tovább folytatta a fogadási csalások szervezését, egy rabtársa feleségén keresztül, illetve, ha hinni lehet a korabeli beszámolónak, postagalambok útján (!) kommunikálva a kinti embereivel. Emellett a börtön házi bukmékereként is tevékenykedett, sőt, afféle hobbi gyanánt csekkhamisítással is foglalkozott. Ha ez még nem lett volna elég, a remény rabjai Andry Dufresne-jéhez hasonlóan pénzügyi és életvezetési tanácsadást is vállalt a börtönőrök részére, akik cserébe jól tartották, és Jack részben e karitatív tevékenységének is köszönhetően 1968-ban szabadult.

Molinas a börtönévek során

Valószínűleg a börtönévek során megismert nagypályás gengszterek hatására szabadulását követően Molinas már nem csak fogadási csalással, de sok egyéb mással is foglalkozni kezdett: ingatlan, ékszerek, életbiztosítás, szőrmebundák (óh, az irónia). A hetvenes évek elején aztán Los Angelesbe költözött, ott vett magának egy luxusvillát Hollywood Hills városrészben, és beszállt az akkoriban felfutásban levő pornóiparba. Ez utóbbi lépése okozta valószínűleg a vesztét is. Bár semmi biztosat nem lehet tudni Molinas tényleges alvilági kapcsolatairól ebből az időszakból, jó esély van arra, hogy az iparban már jelen lévő keményvonalas gengszterek nem nézték jó szemmel Molinas helyezkedését, és olyasvalakikkel kerülhetett összetűzésbe, akikkel nem kellett volna. Intő jel lehetett Jack számára, hogy akkori társát, egy Bernard Gusoff nevű embert 1974-ben agyonverték a lakásán, de ez sem vetette vissza abban, hogy folytassa a bizniszelést (sőt, egyes teóriák szerint az ekkoriban már vad költekezése miatt anyagi gondokkal küzdő, a maffia hitelezői által szorongatott Molinas ölette meg a volt partnerét, mivel nem sokkal Gusoff halála után felvette annak az ő nevére megkötött, 300 ezer dollár összegű életbiztosítását).

1975. augusztus 3-án Jack épp egy hölgyismerősét szórakoztatta luxusvillájának kertjében, amikor egy ismeretlen személy hátulról fejbe lőtte. Molinas gyilkosa sosem került elő, arra sem derült soha fény, ki volt a megbízója, de igen valószínű, hogy az NBA-történelem talán legnagyobb svindlere maffián belüli leszámolás áldozataként végezte 42 éves korában.

Évtizedekkel Molinas halála után a veterán NBA-szakíró, Charley Rosen írt könyvet Jack kalandos életéről és koráról, amelynek a „Wizard of Odds”, azaz az „Oddsok Varázslója” címet adta, a könyv alcíme pedig az: „Hogyan tette kis híján tönkre Jack Molinas a kosárlabdasportot”. A New York Times egy 2002-es cikkében Molinast az „egyetemi sport Mefisztofelésze” (azaz maga az ördög, rossz, gonosz, ártó szellem) jelzővel is illeti. Hogy miért választotta az egyébként a sportban és tanulmányaiban is sikeres fiatalember a bűnözői életpályát, az nehezen behatárolható, Rosen könyve alapján talán elsősorban azért, mert ebben volt igazán jó. „Molinas jobban élvezte azt, ha egy megbundázott meccsen játszhat, mint egy tiszta meccsen, hiszen annak volt számára igazán tétje” – írja Rosen, aki azt is előásta egy Molinasszal készült régi interjúból, hogy Jack sosem bánta igazán meg, amiket tett. „Az úgynevezett bűneim nem okoztak kárt senkinek, legfeljebb pár fogadóirodának és bukinak” – nyilatkozta egyszer Molinas.

Erről valószínűleg ma már más a véleménye annak a számtalan egykori egyetemi sportolónak, akiknek élete és karrierje visszavonhatatlanul megszenvedte, hogy annak idején engedtek Molinas és a bundázással szerezhető könnyű pénz csábításának.

(Az írás elsődleges forrása a Peach Basket Society blog Jack Molinasról szóló bejegyzése. További forrásként szolgált a New York Times honlapján 2002-ben megjelent "Double Dribbing", az ESPN honlapján 2003-ban megjelent "Explosion II: The Molinas Period", valamint a www.ozy.com honlapon 2015-ben megjelent "Basketball's One-Man Corruption Machine" című cikk. Az utolsó kép a Breaking Bad című tévésorozatból, az azt megelőző A remény rabjai című mozifilmből származik. Nem, a Breaking Bad magyar címét nem vagyok hajlandó használni.)

In Memoriam John Havlicek

Április 25-én, két héttel 79. születésnapját követően meghalt John Havlicek, a Boston Celtics egyik legnagyobb legendája, az NBA történetének valaha volt egyik legjobb játékosa.

Az 1940-es születésű "Hondo" (egész pályafutását végigkísérő becenevét a westernhős, John Wayne egyik filmje után kapta) 1962-től 1978-ig tartó 16 éves pályafutása során végig a Boston Celtics mezét viselte. Atletikus képességeiről sokat elmond, hogy 1962-ben nem csak a Celtics, hanem az NFL-ben szereplő Cleveland Browns is ledraftolta az egykori NCAA-bajnokot (Ohio State, 1960), de ők végül nem ajánlottak Havliceknek profi szerződést, aki így Bostonban kötött ki.

Ott pedig már életében legendává vált. Első négy idényében (1962-1966) egyaránt bajnoki címet szerzett Bill Russell, Bob Cousy, Sam Jones, Tommy Heinsohn és számos más Hall of Famer oldalán. Karrierje első szakaszában ő volt a Celtics hatodik embere (ez a funkció lényegében a nagy bostoni tótumfaktum, Red Auerbach találmánya, Havlicek e minőségében a tavaly elhunyt Frank Ramsey szerepét vette át), majd 1965-től, Heinsohn visszavonulásával lett végérvényesen a kezdőcsapat tagja. Legemlékezetesebb momentum pályafutása ezen időszakából az 1965-ös, Wilt Chamberlain és a Philadelphia elleni főcsoportdöntő hetedik meccsének utolsó másodperceiben elkövetett, sorsdöntő labdaszerzése ("Havlicek stole the ball!"). Auerbach távozása és egy éves kihagyás után a Celtics 1968-ban, majd 1969-ben is bajnok lett, ekkor már egyértelműen Havlicek volt a csapat első számú opciója támadásban a játékos-edző Bill Russell alatt.

John Havlicek (17) a hatvanas években, egy Lakers elleni mérkőzésen

Russell és Sam Jones 1969-es visszavonulása ismét egy új fejezetet nyitott Hondo és a Celtics történetében. A pár éves, elkerülhetetlen visszaesést követően 1972-re a Celtics már ismét a liga legjobb csapatai között volt, Havlicek mellett a két új sztár, a center Dave Cowens és a szintén tavaly elhunyt Jo Jo White köré épülve. Az ekkor már 30 felett járó Hondo elképesztő statisztikai mutatókat produkált ezekben az években, átlag 45 perc játékidejével ő töltötte a legtöbb időt a pályán 1970/71-ben és 1971/72-ben is, 1971-ben karriercsúcsot jelentő 28.9 pont, 9 lepattanó, 7.5 gólpasszos meccsátlagaival még a tripla-dupla szezonátlagot is megkörnyékezte. A Celtics 1974-ben tudott újra felkapaszkodni a liga trónjára, a Milwaukee Bucks elleni, a Boston hétmeccses sikerét hozó nagydöntő legértékesebb játékosának a 34 éves Havliceket választották.

John Havlicek (17) a hetvenes években, egy New York elleni mérkőzésen

Hondo karrierje utolsó, nyolcadik bajnoki aranygyűrűjét 1976-ban szerezte a Bostonnal, a Phoenix Suns elleni, őrületes nagydöntő 4-2-es arányú megnyerésével (a sorozat ötödik mérkőzését minden idők legjobb NBA-meccsének tartják). 1978-ban, 38 évesen vonult vissza a még ekkor is igen magas színvonalon teljesítő Havlicek (utolsó idényében 82 meccsen 16 pont, 4-4 lepattanó és gólpassz voltak az átlagai), hogy átadja a helyét az új generációnak (a Celtics abban az évben draftolta Larry Birdöt). Az óriási tisztelet által övezett Hondót a liga összes csarnokában tapssal búcsúztatták az ellenfelek. Egyik nagy ellenlábasa, Jerry West mondta ekkoriban, hogy nem csak a Bostonnak, de az egész ligának vissza kellene vonultatnia Havlicek mezszámát, a 17-est. Ez végül nem történt meg, így később például a Dream Team tagja, az egykori Warriors-sztár Chris Mullin is hordhatta Havlicek tiszteletére ezt a mezszámot.

John Havlicek a mai napig a Boston Celtics illusztris történetének legtöbb pontot szerző játékosa az NBA-ben (26395). Nyolc bajnoki címénél csak két játékos szerzett többet, két volt csapattársa, Bill Russell (11) és Sam Jones (10). Egyetlen NBA-döntős fellépése során sem veszített csapatával (8-0). Tizenháromszor volt All-Star, tizenegyszer került be az első vagy második All-NBA csapatba, és nyolcszor valamelyik All-Defensive csapatba. 1984-ben lett a Hall of Fame tagja, 1996-ban minden idők 50 legjobb NBA-játékosa egyikének választották. Nem csak remek támadó, hanem elképesztő védő is volt, legendás munkabírásának, fáradhatatlanságának köszönhetően még karrierje utolsó éveiben is simán levett a pályáról nálánál 10-15 évvel fiatalabb ellenfeleket. Mai szavakkal élve a "swingman" (kettes-hármas poszt közti átmenet) és a "two-way player" (támadásban és védekezésben is ligaelit teljesítményre képes játékos) szerepkörök egyik megalapozójának tekinthetjük őt.

Havlicek sosem edzősködött, vagy viselt vezetői tisztséget NBA-csapatnál visszavonulását követően, karrierje során keresett pénzét a Wendy's gyorsétteremláncba fektette be, e befektetés pedig szépen fialt a számára élete hátralevő részében. A Celticstől persze nem szakadt el, volt csapattársaival minden csütörtökön együtt vacsoráztak Bob Cousy floridai country klubjában. Három héttel ezelőtt Havlicek, aki körülbelül három éve Parkinson-kórral küzdött, már nem tudott elmenni a vacsorára.

Ugyan Hondo 79 életévére nem mondhatjuk azt, hogy kevés idő adatott meg neki e földi létből, halála ugyanakkor betegségének tudatában is váratlanul érte a Celtics- és az NBA-rajongó közösséget, hiszen számos, szerencsére még köztünk levő Celtics legendánál is évekkel fiatalabb volt - Tom Heinsohn 84, Sam Jones és Bill Russell 85, K.C. Jones 86, Bob Cousy 90 éves. Betegsége ugyanakkor az elmúlt hetekben hirtelen súlyosbodott, mesterséges kómába került, amelyből már nem ébredt fel.

John Havlicek a ligatörténet kiemelkedő alakja, egy egészen különleges játékos volt, és egy igazi bajnok. Emlékét megőrizzük.

Az elfeledett unikornis kalandjai

A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években, az NBA folyamatos bővülésének időszakában, amikor évről évre újabb és újabb franchise-ok reménykedtek abban a ligába érkezve, hogy a drafton nekik sikerül megszerezniük a következő korszakos tehetséget (jellemzően centert), hogy aztán köréje építhessék csapatukat, három olyan játékos volt, akik a mai kifejezéssel élve, „hype” terén is kiemelkedett társai közül: a hatvanas évek végén Lew Alcindor, a hetvenes évek elején Bill Walton, a nyolcvanas évek elején pedig Ralph Sampson. 

Megváltóként, lángoszlopként várták a csapatok mindhárom játékos esetében azt, hogy az egyetemről az NBA-be érkezzenek, mivel mindhármójukat egyedülálló tehetségnek, a jövő nagy centerének, bajnoki címek garanciájának vélték. Alcindor, vagy ahogy manapság ismerjük, Kareem Abdul-Jabbar e várakozásoknak túlnyomórészt meg is tudott felelni, Waltont pedig meggyötörte ugyan az élet és a rengeteg sérülés, de mégis kétszeres bajnokként vonulhatott be a Hall of Fame tagjai közé. Ralph Sampsonról és az NBA-ben elért sikereiről ugyanakkor nem sokat hallani manapság. 

Azt, hogy Sampsont miért tekintették egyedülálló tehetségnek, jól leírja az az ő korában rendkívül szokatlan „skillset”, amivel rendelkezett: a 224 centiméter magas játékos center létére irányítóként látott a pályán, remek labdakezeléssel, kiemelkedő kosárlabda IQ-val rendelkezett, és nem csak kosaraival, hanem passzaival is hozzájárult csapata támadójátékához, védekezésben pedig áthatolhatatlan akadályt jelentett, köszönhetően magasságának és blokkjainak. A Virginia egyetem játékosaként már elsőéves korától kezdve óriási médiafigyelem irányult a fiatal centerre, 1979 és 1983 között zajló egyetemi pályafutása során hat alkalommal is ő szerepelt a Sports Illustrated címlapján, háromszor kapta meg az idény legjobb egyetemista játékosának járó Naismith-díjat, és kétszer a Wooden-díjat (igaz, az NCAA Final Fourt megnyerni egyszer sem sikerült Sampson idejében a Virginia Cavaliersnek).

 

Sampson a Virginia egyetem játékosaként

Sampson dominanciáját árgus szemekkel figyelték az NBA-csapatok is. A draft lottery bevezetése előtti időkben pénzfeldobás döntött a keleti és a nyugati konferencia két legrosszabb mérleggel záró csapata között az 1/1-es választás jogáról. 1980-ban Sampson még csak első évét teljesítette a Virginia egyetemen, de már ekkor megkörnyékezte a Boston Celtics azzal, hogy jelentkezzen be az NBA-draftra, ők pedig, ha megszerzik az 1/1-es picket, őt választanák, hogy aztán Larry Birddel játszhasson (a Celtics 1979-ben Bob McAdoo-ért cserébe szerezte meg a Detroit Pistons következő évi első körös draftjogát, ami aztán végül tényleg az első választás joga lett). Red Auerbach, a Celtics elnöke állítólag az „új Bill Russellt” látta Sampsonban, és igen dühös volt, amikor Sampson visszautasította a Celtics közeledését, és az egyetemen maradt (a Celtics aztán elcserélte a picket a Golden State-tel, és cserébe Robert Parish-t és Kevin McHale-t, azaz a nyolcvanas évekbeli bajnokcsapataik két kulcsemberét szerezték meg, tehát utólag valószínűleg annyira nem sírtak Sampson után). 

Két év telt el, 1982-ben Sampson harmadéves volt a Virginián, amikor meg épp a nyolcvanas évek másik domináns csapata, a Los Angeles Lakers kezdte el magához édesgetni, hasonló körülmények között, mint azelőtt a Celtics. A Lakersnél volt a Cleveland Cavaliers azévi draftjoga, a Cavaliers pedig a keleti konferencia legrosszabb mérlegével zárta az előző idényt. A nyugati utolsó a San Diego Clippers volt, és ugyan Sampson a Lakersbe szívesen ment volna, attól viszont rettegett, hogy a Clippershez kerül. Pedig még egy olyan őrült pletyka is keringett ebben az időben, hogy a Lakers Kareem Abdul-Jabbart is hajlandó lett volna a New York Knickshez cserélni, hogy helyet csináljon Sampsonnak, de ő aztán végül csak nem jelentkezett a draftra, félve attól, hogy a Clippers nyeri a pénzfeldobást (pedig a Lakers nyerte a pénzfeldobást, és így 1/1-nél James Worthyt választották ki). 

1983-ban került így hát az NBA-be Ralph Sampson, a Houston Rockets draftolta, természetesen 1/1-esként. A Rockets két évvel korábban még NBA-döntőt játszott, de azt a csapatot szisztematikusan leépítették, szupersztár centerüket, Moses Malone-t elcserélték, és egyfajta korabeli „The Process” eredményeként mindössze 14 meccset nyertek 1982/83-ban, biztosra mentek tehát annak érdekében, hogy megszerezzék Sampsont, és az 1/1-ről döntő pénzfeldobás is nekik kedvezett. Ami aztán arra sarkallta az NBA-t, hogy a pénzfeldobásos rendszert eltörölje és bevezesse a sorsolást, az a következő szezon fejleménye volt: a Rockets Sampsonnal a soraiban ugyan 15-tel több meccset nyert, mint egy évvel korábban, de egy év végi „nagy hajrával” még így is ők lettek a leggyengébbek nyugaton, és ismét megnyerték az 1/1-es picket. Azzal pedig Sampson mellé egy újabb centert, a helyi egyetem kiválóságát, Akeem Olajuwont választották ki. 

Sampson NBA-karrierje úgy kezdődött, ahogy azt mindenki várta: 1983-ban ő lett az Év Újonca és egyből ott lehetett az All-Star meccsen is, meccsátlagai (21 pont, 11 lepattanó, 2.5 blokk) kiválóak voltak, és bár újoncidénye második felét a Rockets a tankolás irányába vitte el, Olajuwon érkezése után a houstoni ikertornyok 1985-ben már 48, 1986-ban pedig 51 alapszakasz-meccset nyertek. A korábban még sohasem látott, két centeres felállás a 224 centis Sampsonnal és a 213 centis Olajuwonnal a legtöbb ellenfelet megoldhatatlan feladat elé állította, hiszen hozzájuk hasonlóan technikás, képzett magasemberből nem hogy kettőt, de talán egyet sem látott korábban soha az NBA egy csapatban. Sampson 1985-ben, 1986-ban és még 1987-ben is All-Star volt, az 1985-ös All-Star meccsnek ő lett az MVP-je is, 1986-ban pedig elért pályája csúcsára – viszont ez a csúcsra érés, ahogy azt látni fogjuk, inkább szomorú, mint örömteli tény így visszatekintve.

Sampson Magic Johnson ellen

A Rockets a Lakers mögött a nyugati második helyen fejezte be az 1985/86-os alapszakaszt, melynek vége felé egy Boston elleni idegenbeli találkozón Sampson egy lepattanóért küzdve elvesztette az egyensúlyát és egy óriásit esett a hátára, a fejét is a padlóba verve. Hordágyon vitték le a pályáról, pár meccset kihagyott, de aztán egy hét múlva újra játszott, és a rájátszásban a Rockets nem kegyelmezett ellenfeleinek: egészen a konferenciadöntőig meneteltek, ahol a címvédő Lakersszel csaptak össze. Az első találkozót ugyan elveszítették, de aztán zsinórban négy mérkőzést nyerve sokkolták és kiejtették a Lakerst, úgy, hogy a továbbjutást érő győzelmet az ötödik meccsen Sampson dudaszós kosarával szerezték meg, így Sampson és Olajuwon karrierjük első nagydöntőjét játszhatták. 

A fináléban a hosszú és fényes története tán legerősebb csapatával felálló, Larry Bird vezette Boston Celtics túl sok volt a Houstonnak, 4-2 arányban veszítettek. Emellett a fizikailag nem 100%-os Sampsont lelkileg is eléggé megviselte a bostoni közönség által irányába kifejtett gyűlölet a sorozat hatodik meccsén, Ralph ugyanis kvázi első számú közellenségnek lett kikiáltva Bostonban azok után, hogy az előző, ötödik összecsapáson összeverekedett a Celtics csereirányítójával, a nála jó 40 centivel alacsonyabb Jerry Sichtinggel. A vereség ellenére a jövő így is kimondottan fényesnek tűnt a fiatal Rockets számára, hiszen legnagyobb nyugati ellenfelük, a Lakers nagyon úgy tűnt, hogy tanácstalan velük szemben, hiszen a negyven felé közelítő Abdul-Jabbar látványosan nem tudta tartani a lépést az ifjú Sampsonnal és Olajuwonnal az 1986-os főcsoportdöntőben. A Celtics pedig ugyan legyőzte őket 1986-ban, de az ő magasember-állományuk már veteránnak számított, míg a Rocketsé csak ezután lendülhetett volna bele igazán. 

Az élet azonban kegyetlen. Míg 1986 júniusában olybá tűnt, hogy a Houston Rockets az elkövetkezendő évek egyik komoly bajnokesélyese lesz, pár hónappal később gyakorlatilag széthullott a csapat. Sampson fizikai értelemben és fejben sem volt már ugyanaz a játékos 1986 után, mint aki előtte volt (vagy lehetett volna). Soha nem gyógyult fel teljesen az 1986-os alapszakasz végén Bostonban elszenvedett óriási eséséből, folyamatosan fájt a háta, emiatt a mozgásán is változtatnia kellett, amit pedig a térdei sínylettek meg. Bár még az 1987-es All-Star meccsen is részt vehetett, mindössze 43 alapszakasz-mérkőzésen lépett pályára 1986/87-ben. Mindeközben a Rockets további veszteségeket könyvelhetett el, amikor előző évi döntős csapatuk két fontos kiegészítő játékosát, a kezdő dobóhátvéd Lewis Lloydot és a csapat hatodik emberét, Mitchell Wigginst (a Minnesota Timberwolves játékosa, az egykori 1/1-es pick, Andrew Wiggins apját) kitiltották a ligából, miután kokainhasználaton érték őket. A kulcsjátékosait vesztett Rockets egy nem teljesen egészséges Sampsonnal a soraiban 42-40-es mérleget tudott elérni abban az idényben, és egy kört ugyan mentek a playoffban, de minden szurkoló többet várt a csapattól az előző szezon mágikus menetelése után. 

A folyamatosan sérülésekkel küszködő Sampson pedig egyre többször rúgta össze a port a Rockets vezetőedzőjével, Bill Fitch-csel (akivel az elejétől kezdve nem volt egyébként felhőtlen a viszonya), mivel idővel beleunt az „ikertornyok” felállásba, amelynek során általában ő kellett, hogy a négyes poszton játsszon, míg Olajuwon lehetett a klasszikus értelemben vett center. Fitch nem volt hajlandó változtatni a felálláson, a Rockets és az elégedetlen Sampson között pedig kisvártatva szakításra került sor: 1987 decemberében a Golden State-hez cserélték Joe Barry Carollért és Sleepy Floydért. Érdekesség, hogy akárcsak Sampson, valaha Joe Barry Carroll is 1/1-es pick volt, a Warriors draftolta őt első helyen épp azon a fentebb is említett 1980-as drafton, amelyen Parishért és McHale-ért cserébe kapták az 1/1-es cetlit a Bostontól. A csere óriási szenzációnak számított akkoriban, hiszen Sampson hanyatló teljesítménye és sérülései ellenére is még szupersztárnak minősült a korabeli NBA-ben, de sok haszna hosszú távon egyik érintett fél számára sem volt az ügyletnek. 

Sampson a Golden State-nél befejezett 1987/88-as idényben még nagyjából tartotta átlagait (közel 16 pont, 10 lepattanó meccsenként), egy évvel később viszont a Warriors cserepadjára szorult, és 18 perces átlag-játékidő jutott már csak neki osztályrészül. Az egykori „unikornis” gyakorlatilag egy év leforgása alatt eltűnt a süllyesztőben: 1989 nyarán a Warriors is megvált tőle, ezután két évig a Sacramentónál próbálkozott (mindössze 51 meccset tudott játszani ez idő alatt), majd kivásárolták a szerződéséből. A Washington Bullets adott neki még egy esélyt 1991 novemberében, de mindössze 10 lejátszott mérkőzés után, 1992 januárjában ők is elküldték. Ralph Sampson, a ligatörténet valaha volt egyik legnagyobb „hype”-pal övezett tehetsége teljes érdektelenség által övezve kopott ki a ligából 31 évesen. 

Ki is volt valójában Ralph Sampson, és mire lett volna képes az az 1986-os Rockets, ha Ralph egészséges marad, és nem tiltják el váratlanul évekre a csapat két kulcsjátékosát? Vajon Sampson valóban az a korszakos kosárlabda-tehetség volt, akinek egyetemi karrierje alapján tűnt, és csak a sérülések miatt nem tudta befutni a neki jósolt pályát a profik között, vagy ő is csak egy a már NBA-be érkezése előtt szupersztárnak kikiáltott, aztán a „nagyok” közt kevésnek bizonyuló egyetemi sztárok hosszú sorában? Nehéz megítélni, hiszen pár egészséges szezonjában Sampson mindenképp „impact player” volt a pályán, de a sérülések gyakorlatilag egy év alatt lenullázták a karrierjét, és még egy Grant Hill-, vagy ha már itt tartunk, Bill Walton-féle reneszánsz sem adatott meg neki, hogy idősebb korában legalább hasznos kiegészítő embere lehessen egy jobb csapatnak. De azt azért nagyjából megállapíthatjuk, hogy az, amit a Rockets akkori GM-je, Steve Patterson nyilatkozott Sampsonról még a draftolása után, miszerint nem csak az év, de az évszázad játékosa is ő lesz, nos az kissé talán túlzó elképzelés volt. 

Ugyanakkor az tény, hogy Sampson és Olajuwon kettőse a pályán, bármilyen nehéz is volt ezt elképzelni a maguk idejében, vagy akár ma is, működött, és ez a duó, körülvéve shooterekkel és kemény védőkkel, bárkit le tudott győzni. John Lucas, aki akkoriban a Rockets irányítója volt, de épp az 1986-os rájátszás előtt dobták ki a csapatból (mint később Lloydét és Wigginsét, az ő vesztét is a droghasználat okozta) nyilatkozta többször is, hogy miután a Houston 1994-ben és 1995-ben is bajnok lett Olajuwonnal, érthető módon mindenki úgy gondolhatja, hogy az volt a Rockets valaha volt legerősebb felállása, de bárki, aki követte a ligát egy évtizeddel korábban, és főleg, aki játszott ellenük, úgy tartja, hogy az 1986-os Rockets minden korábbinál és későbbinél jobb volt. 

Hogy ez így van-e, sohasem fogjuk megtudni, mindenesetre amikor Hakeem Olajuwon vezetésével a Rockets 1994-ben története első bajnoki címét nyerte, egykori ikertorony-társa, Ralph Sampson már régesrég nem volt a ligában. 1992-ben nyolc meccset játszott a spanyol bajnokságban, az Unicaja Ronda színeiben, majd egyetemi és alsóbb szintű profi csapatoknál volt segédedző. A játékkal még egyszer, utoljára az 1994/95-ös idényben próbálkozott meg a Rockford Lightning csapatánál a Continental Basketball Association (CBA) ligában, ezután végleg abbahagyta. 2012-ig nagy ritkán, elsősorban magánéleti és jogi problémái (elmaradt tartásdíjat követelt rajta több nő is, volt egy büntetőügye is csalás miatt miatt lehetett róla néha hallani.

Kareem Abdul-Jabbar (balra) és Sampson 2012-ben, Sampson Hall of Fame beiktatása alkalmával

2012-ben aztán egy időre ismét reflektorfénybe került, húsz évvel utolsó NBA-meccse után – elsősorban egyetemi pályafutása honorálásaként – beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Talán ennek is köszönhető, hogy 2012 őszén állást kapott az NBA-ben: a Phoenix Suns edzői stábjának lett a tagja, de egy szezon után távozott. Úgy tűnik, az üzleti életben sikerült azóta megvetnie a lábát, 2018-ban a Forbes közölt egy cikket arról, hogy Sampson egy philadelphiai székhelyű sportmarketing cég egyik arca lett, amely azzal foglalkozik, hogy profi sportolókat köt össze innovatív technológiákat kínáló startupokkal és vállalkozásokkal, bármit is jelentsen ez. 

És annyit még tegyünk hozzá, hogy amikor 2012 körül megkérdezték Ralph Sampsont, hogy miért tűnt el teljesen NBA-karrierje befejeződése után, ő visszakérdezett: „Mégis, hogy tudna eltűnni egy 224 centis ember?”