1952: Mikan és a Lakers újra nyeregben

1952-ben mondhatni helyreállt a világ rendje a még mindig eléggé gyerekcipőben járó, támadóidő bevezetése előtti NBA-ben: George Mikan és a Minneapolis Lakers egy év kihagyás után újra bajnok lett, legyőzve az ezúttal is masszív csapattal érkező, de egy újabb hétmeccses csatában ismét alulmaradó New York Knicks gárdáját.

Bár 1951-ben épp nem a Lakers, hanem a Rochester Royals lett az NBA bajnoka, a liga vezetősége ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy szabálymódosítással próbálja csökkenteni George Mikan dominanciáját, így kétszeresére tágították a büntetőterület méretét, próbálva távolabb űzni Mikant a gyűrű közeléből. Ugyan a nagyember teljesítménye valóban visszaesett valamennyire az 1951/52-es szezonban, így is 23.8 pontot és 13.5 lepattanót átlagolt az alapszakaszban, a Lakers támadójátékában pedig az eddiginél valamivel nagyobb szerep hárult Vern Mikkelsenre és Jim Pollardra, akik mindketten kiváló szezont futottak. A Lakers visszavágott az előző évi rájátszásban elszenvedett vereségért a címvédő Rochester Royalsnak a nyugati fináléban, ellenfelük a nagydöntőben pedig az a New York Knicks volt, akik, akárcsak az előző idényben, ismét a keleti csoport harmadik helyéről indulva jutottak el a végső összecsapásig, a Bostont és a Syracuse-t legyőzve.

Az 1952-es döntő hét meccséből mindössze egyet, a mindent eldöntő hetedik találkozót játszhatták a csapatok egyikének ténylegesen otthont adó stadionban, a Minneapolis Auditoriumban, egyébként mind az Auditorium, mind a New York-i Madison Square Garden egyéb rendezvények céljára volt lefoglalva (akkoriban egy cirkuszi előadás vagy egy koncert jellemzően nagyobb bevétellel kecsegtette az arénatulajdonosokat, mint az NBA-döntő egy mérkőzése). Az első két meccset Minneapolis testvérvárosában, St. Paulban rendezték, és kevésen múlott, hogy nem két győzelemmel távozott innét a Knicks. 

Az első mérkőzésen egy ma már nehezen hihető bírói baki okozta a Knicks vesztét: a New York hátvédje, Al McGuire egy betörés után falttal együtt kosarat szerzett, ám a játékvezetők egyszerűen nem vették észre, hogy a labda a gyűrűbe hullt, ezért "and-1" helyett két büntetőt ítéltek, melyből McGuire csak egyet dobott be. Hiába reklamált a Knicks edzője, Joe Lapchick a mérkőzést személyesen megtekintő NBA-kommisszárnál, Maurice Podoloffnál, a bírók nem változtattak a döntésen, és az így elveszített egy pont végül sokba került a New Yorknak, mivel a rendes játékidő döntetlennel ért véget, a hosszabbításban pedig 83-79-re a Lakers kerekedett felül a 34 pontos Jim Pollard vezérletével. A második meccsen aztán már győzni tudott idegenben a Knicks (72-80), miután magasembereik, Harry Gallatin, Connie Simmons és Nat "Sweetwater" Clifton védekezése szinte megfojtotta Pollardot és Mikant. A csapatok 1-1-es döntetlen állással utaztak New Yorkba, ahol a harmadik és a negyedik mérkőzés után maradt az egál, a Lakers idegenbeli diadalára (77-82) a Knicks egy hosszabbításos, egypontos győzelemmel válaszolt (90-89). 

Ugyan a negyedik találkozón Jim Pollard hátsérülést szenvedett, az ötödik mérkőzésen, ismétcsak St. Paulban, a Lakers nem adott esélyt a Knicksnek, Mikan és Mikkelsen egyaránt 32-32 pontot szerzett, így Pollard nélkül is egy magabiztos győzelemmel (102-89) ragadta magához ismét a vezetést a Minneapolis. A 21 pontos Max Zaslofsky tudott még utoljára életet lehelni a New Yorkba, a Knicks harmadszorra is kiegyenlítette ugyan a párharcot a 69th Regiment Armory katonai bemutatóteremben rendezett hatodik meccsen (76-68), de a hetedik találkozón, végre a Minneapolis Auditoriumban, a Lakers 17 ponttal (82-65), könnyedén nyert, visszakapaszkodva ezáltal a liga trónjára, és a franchise harmadik BAA/NBA-bajnoki címét szerezve meg.

Balról: Slater Martin, Joe Hutton, Pep Saul, Bob Harrison, Jim Pollard, Howie Schultz, Vern Mikkelsen, Lew Hitch, George Mikan.

Bob "Tiger" Harrison. A harmadéves, főleg védőmunkája miatt tartott hátvéd Jim Pollard sérülését követően kényszerűségből a hármas poszton kellett, hogy játsszon a döntő ötödik meccsétől kezdve, de nem vallott szégyent, a Lakers által megnyert ötödik és hetedik összecsapáson 13, illetve 15 pontot szerzett.

Lew Hitch. Az újonc erőcsatár 4 pont, 4 lepattanó körüli számokat hozott az alapszakaszban viszonylag kevés játékidő alatt, a rájátszásban és a döntőben pedig ennél semmi meglepőbbet nem produkált. Tagja volt még a Lakers következő évi, 1953-as bajnokcsapatának is.

Joe Hutton. Kiegészítő játékosa volt a Minneapolisnak a csere-dobóhátvéd Hutton, akinek ez volt az egyetlen bajnoki címe a Lakersszel a második és egyben utolsó NBA-szezonjában. A később középiskolai kosárlabda-edzőként dolgozó Hutton 2009-ben, 81 évesen halt meg.

Slater Martin. A keményen védekező, kiváló hátvéd Martin nem éppen dobógépként volt ismert, ennek ellenére a döntő hosszabbításba torkolló negyedik mérkőzésén 32 pontjával ő volt a Lakers legeredményesebb játékosa. Bár számai nem voltak eget rengetőek, 9 pont, valamint 4-4 lepattanó és gólpassz körüli átlagaival megkerülhetetlen eleme volt a Lakers játékának.

George Mikan. A szabálymódosítások, valamint sok-sok sérülése által némileg már leszállóágba taszajtott Mikan még mindig az NBA legkiemelkedőbb játékosa volt 1952-ben, vezette a ligát lepattanózásban, és a philadelphiai Paul Arizin mögött másodikként végzett a pontlistán. Bár a döntőben meggyűlt a baja a Knicks magasembereivel, akik időnként egyszerre hárman védekeztek rajta (a hét meccsből háromszor nem is érte el a 20 pontot, a negyedik találkozón mindössze 11-ig jutott), így is 23.6 pont és 16 lepattanó volt az átlagteljesítménye mérkőzésenként a rájátszásban.

Vern Mikkelsen. A Lakers kemény embere 15 pontot, 10 lepattanót és közel 3 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban, a döntő ötödik meccsén 32 pontjával fellépett George Mikan mellé és a kor viszonyai közt pontzuhatagosnak tekinthető, 102-89 arányú győzelemre vezették együtt a Minneapolist. Mikkelsen ekkor már az NBA elismert kiválósága volt, amit bizonyít, hogy 1952-ben zsinórban másodjára volt All-Star, és az All-NBA Second Team tagja is.

Jim Pollard. Szintén kiváló szezont futott 1951/52-ben a Kangaroo Kid, 15.5 ponttal és 9 lepattanóval meccsenként az alapszakaszban, valamint szintén egy All-Star szerepléssel és egy All-NBA Second Team-tagsággal. A döntő első meccsén 34 pontjával megállíthatatlan volt, az ötödik és a hatodik összecsapást azonban hátsérülése miatt ki kellett ülnie, a hetedik találkozóra már visszatérhetett.

Pep Saul. A trükkös hátvéd az előző szezonban még a Rochester színeiben nyert bajnokságot, majd eladták a Baltimore Bulletsnek, onnét került idény közben a Lakershez, ennek köszönhetően zsinórban második bajnoki címét ünnepelhette 1952-ben. Kiváló pontszerzőnek bizonyult a döntőben, minden meccsen elérve minimum a 10 pontot.

Howie Schultz. A csere-magasember 1950 és 1952 között szerepelt a Lakersnél, korábban volt az Anderson Packers és a Fort Wayne Pistons játékosa is. Marginális szereppel bírt a csapatban, nem túl gyakran került pályára a döntőben, igaz, amikor pályára került, a negyedik meccsen, kiállították, miután behúzott egyet a New York-i Ernie Vandeweghe-nek. A következő szezont is még a Lakersnél kezdte meg, de 1953 januárjában kitették a csapatból. Kevesen tudják róla, hogy NBA-karrierjét megelőzően még profi baseball-játékos is volt 1943 és 1948 között. 2009-ben halt meg, 87 éves korában.

Whitey Skoog. Myers Skoog, akit mindenki csak "Whitey"-nak szólított, újonc volt az 1951/52-es szezonban, alacsony termete ellenére egy hatékony pontszerzőt tisztelhettünk benne, ám sérülése miatt a rájátszásban nem léphetett pályára. Kárpótolhatta magát aztán még két további bajnoki címmel a következő két idényben.

Vezetőedző: John Kundla.