Az NBA 1950/51-es idénye több szempontból is vízválasztó volt a liga rövid történetében: az előző évad 17 csapatából 11 maradt meg, és még egy további, a Washington Capitols a szezon közben ment végleg tönkre, mindemellett 1951-ben rendezték meg az első All-Star mérkőzést, ebben az idényben léphettek először pályára a bajnokságban afro-amerikai játékosok, és a Rochester Royals átmenetileg letaszította a liga trónjáról a két éve uralkodó Minneapolis Lakerst.
Az Anderson Packers, a Chicago Stags, a Denver Nuggets, a Sheboygan Red Skins, a St. Louis Bombers és a Waterloo Hawks már meg sem kezdte az 1950/51-es NBA-szezont, a főcímben már említett, két évvel ezelőtt még döntőt játszó Washington Capitols pedig 35 mérkőzést követően adta be a kulcsot, így a bajnokság létszáma tíz csapatosra apadt. Hogy mennyire nem volt felkészülve az ekkor még azért igencsak gyerekcipőben járó liga 17 franchise "eltartására", jól mutatja, hogy egészen 1970-ig nem is lett újra ennyi csapata az NBA-nek. Ennek ellenére az 1950/51-es szezon emlékezetesre sikerült, hiszen a Boston Gardenben megtartották az első All-Star mérkőzést, bemutatkozott a ligában Chuck Cooper, Nat "Sweetwater" Clifton és Earl Lloyd személyében a három első színes bőrű játékos, és ez a szezon hozta el a liga történetének első hétmeccses nagydöntőjét is.
A címvédő Minneapolis Lakers nagy bajba került a rájátszás kezdetét megelőzően, hiszen az alapszakasz pontkirályi címét ismétcsak elhódító szupersztár, George Mikan eltörte a lábát. Mikan ennek az egyébként súlyosnak mondható sérülésnek dacára is ott volt a pályán a playoffban (a legenda szerint egy tányért erősítettek ragasztószalaggal a törött lábára, hogy egyben tartsák azt játék közben), de érthető módon nem volt egészen önmaga, ezt pedig kihasználta a Lakers régi nagy riválisa, a Rochester Royals, legyőzve Mikant és a Lakerst a nyugati fináléban. Keletről pedig, a Royalshoz hasonlóan történetében először, a New York Knicks verekedte be magát a nagydöntőbe, pályahátrányból kiejtve előbb a Boston Celticset, majd az előző évi finalista Syracuse Nationalst is.
A döntő kezdetben simának ígérkezett: a Royals kiütéssel nyerte az első (92-65, 1-0), majd magabiztosan a második meccset is (99-84, 2-0) Rochesterben, aztán el tudta hozni New Yorkból a harmadik mérkőzést is (71-78, 3-0). A New York nem tudott mit kezdeni a Royals centerével, Arnie Risennel, aki remek számokat hozott, valamint a Rochester villámgyors hátvédjei, Bob Davies, Bobby Wanzer és Red Holzman is tarthatatlannak bizonyultak. Mint azt jól tudjuk, soha egyetlen csapat sem fordított meg az NBA történetében playoff-párharcot 0-3-as hátrányból, ez az 1951-es Knicksnek sem sikerült - de ők álltak hozzá a legközelebb.
A negyedik meccset már behúzta otthonában (ez az otthon ekkor éppen nem a Madison Square Garden, hanem 69th Regiment Armory elnevezésű katonai bemutatóterem volt) a New York 79-73-ra (3-1), majd Rochesterbe visszatérve idegenben is nyerni tudott a Knicks három ponttal (89-92, 3-2), ezek után az ismét náluk megrendezett hatodik találkozón már nem volt meglepő, hogy ismét a győzelemig vitte őket a lendületük, és kiegyenlítették a párharcot (80-73, 3-3). A Hall of Fame-tag Harry Gallatin, az 1948-ban a Baltimore Bullets-szel bajnok center, Connie Simmons, az 1947-ben a Chicago Stags-szel már egyszer döntőt veszítő dobógép, Max Zaslofsky, valamint Ernie Vandeweghe (a később játékosként és csapatvezetőként is igen tevékeny Kiki Vandeweghe apja) voltak a Knicks nagy visszakapaszkodásának fő felelősei, de kulcsfontosságú pillanatokban sokszor tett hozzá Nat "Sweetwater" Clifton is. A mindent eldöntő hetedik meccs óriási csatát hozott: a negyedik negyedben a Knicks átvette a vezetést az egész mérkőzést irányító Royalstól, ám miután Clifton és Simmons is kipontozódott, már nem volt válaszuk Arnie Risen kosarára és Bob Davies büntetőire, így a Rochester végül 79-75-re győzött, és 4-3 arányban megnyerte az 1951-es bajnoki címet.
Ez volt a Rochester Royals történetének egyetlen elsősége. A csapat a New York állambeli kisvárosból, Rochesterből Cincinnatiba költözött 1957-ben, majd onnan 1972-ben álltak tovább Kansas Citybe, ahol a csapat nevét Royalsról Kingsre változtatták. Az 1985-ös, eddig utolsó költözésük óta Sacramento Kings néven ismerhetjük a hányattatott sorsú franchise-t.
 |
| Állnak: Bill Calhoun, Joe McNamee, Arnie Risen, Jack Coleman, Arnie Johnson. Guggolnak: Bob Davies, Bobby Wanzer, Red Holzman, Paul Noel, Pep Saul. A kis képen Lester Harrison vezetőedző, tulajdonos. |
Jack Coleman. A kiváló magasember fontos láncszeme volt a Royals bajnokcsapatának, az alapszakaszban 11 pontot és közel 9 lepattanót átlagolt meccsenként. 1949 és 1956 között volt a Rochester játékosa, utolsó teljes itt töltött idényében, 1955-ben átlag 13 pontot és 10 lepattanót tett le az asztalra, amiért karrierje egyetlen All-Star szereplésével jutalmazták. Nem ez volt az egyetlen bajnoki címe a ligában, utolsó idényében, 1958-ban a St. Louis Hawks színeiben ért fel ismét a csúcsra.
Bob Davies. Kora egyik legkiválóbb labdazsonglőre, a kosárlabda korai varázslója volt a "Harrisburg Houdini" becenévvel is illetett hátvéd, aki még az NBL-ben, 1945-ben lett a Royals játékosa, majd 1948 és 1955 közötti teljes NBA-pályafutását Rochesterben töltötte. Már 1949-ben tagja volt az All-BAA első csapatnak, az All-NBA First Teambe 1950 és 1952 között háromszor, az All-NBA Second Team soraiba pedig 1953-ban választották be, és négyszer is szerepelhetett az All-Star mérkőzésen 1951 és 1955 között. 1970-ben beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába. 1990-ben, 70 éves korában halt meg.
Red Holzman. A 178 centis hátvéd már 1944-től kezdődően a Rochester játékosa volt, 1944/45-ben ő volt az NBL-ben az év újonca. A csapat NBA-hez csatlakozását követően jellemzően Bob Davies és Bobby Wanzer cseréjeként funkcionált 1948 és 1953 között, majd még egy idény töltött játékos-edzőként Milwaukee Hawksnál, mielőtt 1954-ben visszavonult volna. 1957-ben játékos-megfigyelőként a New York Knicks szolgálatába állt, a '70-es években kétszeres bajnok Knicks vezetőedzőjeként fogunk még találkozni a nevével.
Arnie Johnson. A döntő hatodik meccsén 27 pontjával a mezőny legeredményesebb dobója volt a veterán Johnson, aki az alapszakaszban 9 pont és 6 lepattanó körüli átlagteljesítménnyel lökdöste előrébb a csapat szekerét. 1946 és 1953 között játszott a Royalsnál, egész pályafutását Rochesterben töltötte. 2000-ben halt meg, 80 éves korában.
Joe McNamee. A kiegészítő szereppel bíró 198 centis bedobó két idényt tölthetett az NBA-ben 1950 és 1952 között, a Royals után volt a Baltimore Bullets játékosa is az 1951/52-es szezonban. Visszavonulása után sikeres autómotor-kereskedő lett. 84 évet élt, 2011-ben halt meg.
Paul Noel. Épp a döntős ellenfél New York Knickstől érkezett a Rochesterhez 1950-ben Noel, aki szintén egy marginális jelentőségű játékosa volt az 1951-es bajnokcsapatnak, 1952-ben pedig be is fejeződött a karrierje. 2005-ben hunyt el 81 évesen.
Arnie Risen. Domináns magasember volt a maga idejében a 206 centi magas center, aki 1948-ban az Indianapolis Kautskys (sic!) NBL-csapattól érkezett a Royalshoz, és rögtön első szezonjában az All-BAA First Team soraiba választották. Az 1950/51-es alapszakasz során átlag 16 ponttal és 12 lepattanóval segítette a Rochestert meccsenként, amire a playoffban rátett még egy lapáttal, 19.5 pontot és 14 lepattanót átlagolva, illetve a döntőben 21.7 pontos mérkőzésenkénti teljesítménnyel vezetve a csapatot. Az 1952 és 1955 között zsinórban négyszeres All-Star Risen 1955-ben távozott Rochesterből, és igazolt a Boston Celticshez, ahol már ugyan kiegészítő, de fontos játékosként tagja volt a franchise első, 1957-es bajnokcsapatának.
Pep Saul. 1949-ben mutatkozott be a Royals színeiben a 188 centis dobóhátvéd, cserejátékos volt az 1951-es bajnokcsapatban, a rájátszásban minimális játéklehetőséget kapva. Ő ugyanakkor a legtöbbszörös bajnok a most bemutatottak közül, mivel 1951-ben a Royalstól előbb a Baltimore Bulletshez, majd 1952-ben a Bulletstől a Minneapolis Lakershez került, akikkel zsinórban további három bajnoki címet nyert még 1952 és 1954 között.
Bobby Wanzer. Legendás hátvédkettőst alkotott a labdazsonglőr Bob Davies-szel a Royals színeiben 10 évet lehúzó Wanzer, aki még az NBL-ben, 1947-ben csatlakozott a rochesteri csapathoz. 1952 és 1955 között ötször volt All-Star, háromszor került be az All-NBA Second Teambe (1952, 1953, 1954), és 1987-ben a Halhatatlanok Csarnokába is beválasztották. Ő az első játékos a liga történetében, aki elérte a 90% fölötti dobáspontosságot büntetőből egy szezonban, amikor 1951/52-ben vezette a ligát ebben a kategóriában. 1955-től kezdődően a Royals játékos-edzője volt, játékoskénti visszavonulása és a franchise Cincinnatiba költözése után még két évig edzette a csapatot. 2016 januárjában halt meg, 94 éves volt.
Vezetőedző: Les Harrison. Az 1904-es születésű Harrison amellett, hogy edzette a Royalst 1946 és 1955 között, ő maga alapította a csapatot 1945-ben testvérével együtt, és egészen 1958-ig maradt a tulajdonos (így még ő költöztette át a franchise-t Cincinnatiba 1957-ben). Emellett Harrison volt az első csapatvezető, aki szerződést adott egy fekete játékosnak, még az NBL-ben 1946-ban Dolly Kingnek, továbbá az NBL és a BAA egyesítését, és így az NBA létrejöttét megelőző tárgyalások során is fontos szereppel bírt. 1980-ban a Halhatatlanok Csarnokába is beiktatták. 1997-ben, 93 éves korában halt meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése