1956: Jubileumi Warriors-győzelem

Az NBA tizedik, 1955/56-os szezonja egy rég nem látott bajnok visszatérését hozta el: a Philadelphia Warriors, a legelső, 1946/47-es BAA-idény győztese kapaszkodott fel ismét a liga csúcsára, megszerezve a franchise második bajnoki címét.

Rég hallhattunk a Philadelphia Warriorsról, akik 1948-ban jártak utoljára nagydöntőben, amikor címvédőként alulmaradtak a Baltimore Bullets-szel szemben. Azóta nem sikerült egyszer sem túljutniuk a rájátszás első körén, sőt, 1952 óta egyáltalán nem is szerepeltek a playoffban, annak ellenére, hogy náluk játszott az egész NBA két legponterősebb játékosa: a kiscsatár Paul Arizin 1952-ben, a center Neil Johnston pedig 1953-tól zsinórban három éven át vezette a ligát dobott pontok tekintetében, ennek ellenére az eredmények nem jöttek.

A csapat szerencséje 1955-ben fordult meg, amikor a helyi, philadelphiai La Salle egyetem kiválósága, Tom Gola csatlakozott a Warriors keretéhez. Gola személyében a liga első igazi "all-around" játékosát tisztelhetjük: ha kellett, pontokat szerzett, lepattanózott, gólpasszokat adott, remekül védekezett, és mind az öt poszton bevethető volt, újonc léte ellenére elő-hátul stabilitást tudott adni a Philadelphia játékának, ennek köszönhetően pedig Arizinnek és Johnstonnak csak arra kellett koncentrálniuk, amihez igazán értettek: a pontszerzésre. A Warriors gépezete tehát végre hatékonyan működhetett, ez meg is látszott teljesítményükön az 1955/56-os szezonban. A keleti csoport élén végeztek, a playoffban pedig legyőzték a címvédő Syracuse Nationalst, és nyolc év után első nagydöntőjükre készülhettek. Ellenfelük a sorozatban másodszor fináléba jutó Fort Wayne Pistons volt, akik a liga legjobb védelmével büszkélkedhettek, elöl pedig a dobógép George Yardley kosaraira építettek. 

Arizin 28, valamint a cserejátékos Ernie Beck 23 pontjával a Warriors megnyerte az első meccset (98-94) annak ellenére, hogy a Pistons magasemberei, Mel Hutchins és Larry Foust teljességgel kikapcsolták támadásban Neil Johnstont. A szoros második mérkőzésen a 30 pontos George Yardley a végjátékban értékesített büntetőivel, valamint Arizin elleni clutch blokkjával győzelemre vezette a Pistonst (84-83), ezután viszont a Philadelphia már nem kegyelmezett. Csúcsra járatták a támadójátékot, Arizin megállíthatatlanul szórta a pontokat, Johnston is kezdett éledezni, az ötödik találkozón az erőcsatár Joe Graboski is eljutott 29 egységig. Yardley próbálta ugyan meccsben tartani a Fort Wayne-t, 30 pontot szórt az ötödik összecsapáson is, erőfeszítései ugyanakkor hasztalannak bizonyultak: a Warriors 1-1-es állást követően zsinórban három győzelmet aratott (100-96, 105-107, 99-88), így 4-1 arányban felülmúlta a Pistonst és megnyerte a bajnokságot.

Állnak: Ernie Beck, Neil Johnston, Joe Graboski, Walt Davis, Tom Gola, Jackie Moore.
Ülnek: George Senesky vezetőedző, Larry Hennessy, Paul Arizin, Jack George, George Dempsey.

Paul Arizin. "Pitchin' Paul" egészen kivételes dobógépe volt az ötvenes évtizednek. Karrierjét 1950-ben kezdte a Warriors színeiben az egyébként (Tom Golához hasonlóan) philadelphiai születésű kiscsatár, és már második idényében ő lett a liga pontkirálya 25.2 pontos meccsenkénti átlaggal. Ezt követően két évet sorkatonai szolgálata miatt ki kellett hagynia, de visszatérése után ott folytatta, ahol abbahagyta: 1962-ig tartó pályafutása során, mely idő alatt a Warriors volt az egyetlen csapata, egyszer sem esett a szezonátlaga 21 pont alá, 1957-ben ismét ő lett a pontkirály (25.4), és minden évben meghívták az All-Star gálára (összesen 10 szereplés). Az All-NBA First Team soraiba háromszor (1952, 1956, 1957), a Second Teambe egyszer (1959) választották be, visszavonulásakor több, mint 16 ezer pont és 6 ezer lepattanó gazdája volt, és természetesen a Halhatatlanok Csarnokába is beiktatták, 1978-ban, valamint beválasztották a valaha volt 50 legjobb NBA-játékos közé 1996-ban. 2006-ban halt meg 78 évesen.

Ernie Beck. A döntő első meccsének egyik hőse 1953-tól 1960-ig erősítette a Warriorst, igaz, egy évet ő is kihagyott a katonaság miatt, de elmondása szerint akkor is csak kosarazott a tengerészgyalogság csapatában. Egyéni szempontból legsikeresebb idénye az 1957/58-as volt, amikor 10 pontos meccsenkénti átlagot tudott produkálni. 1961-ben pár meccsen a St. Louis Hawks és a Cincinnati Royals mezében is pályára lépett, ezután az NBA-ben már többé nem kapott szerepet, 1964-ig játszott még a CBA nevű alsóbbrendű ligában. Manapság is Philadelphiában él, 2016 decemberében múlt 85 éves.

Walt Davis. Minden bizonnyal örökké birtokolni fogja azt a kivételes distinkciót a 203 centi magas Davis, hogy ő a valaha volt egyetlen olyan NBA-játékos, aki olimpiai aranyérmet szerzett magasugrásban, az 1952-es helsinki olimpián ugyanis Davis nyerte ezt az atlétikai versenyszámot 204 centiméteres ugrásával. Kosárlabdázóként a négyes és ötös poszton is alkalmazható magasember cserejátékosa volt legfőképp a Warriorsnak 1953 és 1958 között, kevés szerepe volt az 1956-os menetelés során, ugyanakkor amikor a 2015/16-os idény kezdetén a Warriors átvette a 2015-ös bajnoki címért járó aranygyűrűket, az ünnepségen Davis képviselte az 1956-ban győztes csapatot. A Philadelphia 1958-ban a St. Louis Hawkshoz cserélte, akikkel karrierje utolsó idényében ismét megnyerte a bajnokságot, így olimpiai győzelme mellett kétszeres NBA-bajnokként fejezhette be kimondottan eredményes sportpályafutását.

George Dempsey. A 188 centis hátvéd 1954 és 1959 között szerepelt az NBA-ben, szinte végig a Philadelphiánál, akik aztán 1958-ban szabadlistára tették, onnét pedig pár mérkőzés erejéig a Syracuse Nationals vette magához, mielőtt visszavonult volna. Ő is túlnyomórészt kiegészítő játékosként töltötte egész karrierjét, fontos szerepe volt ugyanakkor az 1956-os döntő negyedik meccsén, amikor az ő sikeres büntetői állították be a hajrában a Warriors kétpontos győzelmét jelentő végeredményt. Ma is köztünk van.

Jack George. Tom Gola mellett ő volt a Warriors másik kezdő hátvédje a bajnoki cím idején, ketten együtt a liga legmagasabb hátvédpárosát alkották. George ugyanakkor saját jogán is kiváló játékos volt, 1955/56-ban meccsenként 14 pontot, 4 lepattanót és 6 gólpasszt átlagolt, és vezette a ligát a pályán töltött játékpercekben. 1956-ban és 1957-ben is meghívták az All-Star-mérkőzésre, és még az 1955/56-os All-NBA Second Teambe is beválasztották. 1953-tól 1959-ig a Warriors, majd 1959-től 1961-ig a New York Knicks játékosa volt. 1989-ben halt meg, 60 évesen.

Tom Gola. "Mr. All-Around" minden idők egyik legünnepeltebb egyetemi kosárlabdázója volt, aki NBA-be kerülése előtt a La Salle csapatával megnyerte az NIT (National Invitational Tournament) és az NCAA küzdelmeit is. A Warriorshoz kerülve a játék minden elemében kiemelkedő teljesítményre képes Gola nem volt már annyira előtérben, de okos játéka, jó védekezése és sokoldalúsága kulcsfontosságúvá tette a szerepét a Warriors rendszerében. Az 1956-os nagy győzelmet követő idényt ő is sorkatonai kötelezettsége miatt volt kénytelen kihagyni, majd 1962-ig ismét szülővárosa csapatában pattogtatott, háromszor volt All-Star, és háromszor átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, 1958-ban helyet kapott az All-NBA Second Team soraiban is. Amikor a Warriors 1962-ben átköltözött Philadelphiából San Franciscóba, Gola a csapattal tartott, de még idény közben arra kérte a vezetőséget, cseréljék el, hogy közelebb lehessen Philadelphiához. Így került a New York Knickshez, ahol pályafutása utolsó négy idényét töltötte, még további két All-Star szereplést tehetett zsebre, miközben Philadelphiából ingázott New Yorkba a csapat hazai meccseire. 1966-ban vonult vissza, volt edző alma materében, a La Salle egyetemen, majd politikai pályára lépett, volt tagja a Pennsylvania állami képviselőháznak, majd Philadelphia város jegyzője lett, és a polgármesterségért is elindult a hetvenes években, de veszített. A Halhatatlanok Csarnokába már 1976-ban beiktatták. 2014-ben, 81 évesen halt meg.

Joe Graboski. Az 1956-os döntő utolsó meccsének legjobb dobója az egyetemet kihagyva 18 évesen profinak állt (ő volt a harmadik középiskolából érkező játékos az NBA történetében), és már az 1948/49-es BAA-idényben ott volt a pályán a Chicago Stags színeiben. Az Indianapolis Olympians gárdáján át vezetett az útja Philadelphiába, ahol 1953-tól 1961-ig erősítette a Warriorst, többnyire megbízható, 13-14 pont, 8-9 lepattanó körüli szezonátlagokat produkálva. NBA-karrierjét, melynek során több, mint kilencezer pontot és egy híján hatezer lepattanót gyűjtött össze, 1962-ben fejezte be, de 1967-ig játszott még alsóbb szintű ligákban. 1998-ban halt meg, 68 éves volt.

Larry Hennessy. A kettes poszton csereként szereplő Hennessy két évet élt meg az NBA-ben, az 1955/56-os volt az újoncszezonja, a következő idényt a Syracuse Nationalsnél töltötte, majd ki is kopott a ligából. 1961-ig szerepelt még az EPBL nevű mellékes ligában a szintén philadelphiai Villanova egyetem egykori sztárja. 79 éves korában halt meg 2009-ben.

Neil Johnston. "Gabby" Johnston az ötvenes évek kiemelkedő centere volt, aki hatékony horogdobásának köszönhetően megállíthatatlanul szórta a kosarakat 1951-től 1959-ig tartó karrierje során. Hatszor volt All-Star, háromszor a liga pontkirálya (1953, 1954, 1955), egyszer a legjobb lepattanózója (1955), háromszor végzett az élén játékpercek és kétszer mezőnyszázalék terén is. Zsinórban négyszer volt az All-NBA First Team (1953-1956) és egyszer (1957) a Second Team tagja. 1958 őszén súlyos térdsérülést szenvedett, amely idejekorán véget vetett pályafutásának, 1959-ben visszavonult, de valószínűleg előbb-utóbb egyébként is át kellett volna adnia a helyét a kezdő center posztján a Warriors 1959-ben draftolt újoncának, akit úgy hívtak, hogy Wilt Chamberlain. Így hát 1959-ben Johnston átvette a Philadelphia vezetőedzői pozícióját, amit 1961-ig tartott meg, ő lett tehát Chamberlain első trénere az NBA-ben. 1978-ban kosarazás közben szívinfarktust kapott, és nem élte túl, mindössze 49 éves volt. Posztumusz lett a Hall of Fame tagja 1990-ben.

Jackie Moore. Hároméves NBA-pályafutása alatt Moore a Syracuse Nationals és a Milwaukee Hawks játékosa is volt, 1955-ben került a Warriorshoz, itt játszott 1957-ig. Mondhatni, hogy marginális jelentőséggel bírt a pályán, viszont abból a szempontból megjegyzendő az ő neve, hogy mind a La Salle egyetemen (ahol Tom Gola csapattársaként ő is NIT- és NCAA-bajnok volt), mind a Warriors történetében ő volt az első színes bőrű játékos, egyben az 1956-os bajnokcsapat egyetlen afro-amerikai tagja. Ma is köztünk van.

Vezetőedző: George Senesky. Játékosként találkozhattunk már a nevével, hiszen Senesky hátvédposzton tagja volt a ligatörténet (és a Warriors) első bajnokcsapatának, az 1947-es bajnok Philadelphiának. 1955-től 1958-ig volt ő a csapat edzője, az 1956-os végső győzelem után 1957-ben és 1958-ban is bejuttatta a Warriorst a playoffba, de újabb döntős szereplést már nem tudott kivívni a gárda. Miután távozott a vezetőedzői posztról, Senesky visszavonultan élt 2001-ben, 79 éves korában bekövetkezett haláláig. Idősebb korában úgy nyilatkozott a maga idejének kosárlabdáját és a modern NBA-t összehasonlítva, hogy a kilencvenes évek NBA-jében valószínűleg labdaszedő sem lehetett volna, nemhogy játékos.

A tökéletes kukoricamező

Ma 57 éve, 1960. január 18-án hajnalban a Minneapolis Lakers repülőgépe hóviharba került, meghibásodott, és kényszerleszállást kellett végrehajtania egy Iowa állambeli kukoricaföldön. Csodával határos módon senki nem sérült meg, és soha ilyen közel nem állt a liga szerencsére azóta sem ahhoz, hogy egy egész csapatot elveszítsen.

Az ifjú Elgin Baylor

Történetünk az 1959/60-as NBA-szezon derekán játszódik, amikor is a Minneapolis Lakers, a mai Los Angeles Lakers elődje, korábbi ötszörös bajnokcsapat eléggé szenvedett. 1960. január 17-én, vasárnap délután a St. Louis Hawks otthonában játszottak, és az ifjú szupersztár, Elgin Baylor 43 pontja ellenére sorozatban negyedszerre kaptak ki. A csapat ekkor már túl volt egy edzőváltáson, a kispadra nyolc mérkőzéssel ezelőtt ült le a Lakers klublegendája és korábbi zseniális játékosa, Jim Pollard, de vele sem ment túl jól a szekér, a Hawks elleni vereséggel a Minneapolis mérlege 13-30-ra romlott.

A csapat tulajdonosának, Bob Shortnak, volt egy DC-3 típusú, a második világháborúban teherszállításra használt kétmotoros repülőgépe, ezzel utazott a Lakers Minneapolisból idegenbeli meccseire. Mivel St. Louisban hóvihar tombolt, a Lakers játékosainak órákat kellett várakozniuk a helyi reptéren, hogy visszaindulhassanak Minneapolisba. Jim Krebs, a csapat cserecentere nem volt valami jó kedvében, a melankóliára hajlamos magasember egyébként is gyakran hangoztatta, hogy megérzése szerint legfeljebb 33 éves koráig fog élni, és a hóvihar miatti várakozás ideje alatt többször arra figyelmeztette csapattársait, hogy nem kellene aznap éjszaka felszállniuk. Ám a vihar lassan hószállingózássá szelídült, így hát este 8 óra körül a Lakers gépe végül csak elindult St. Louisból. Vern Ullman kapitány, Harold Gifford másodpilóta, egy pilóta-tanonc, valamint Ullman felesége, mint egyetlen stewardess alkották a legénységet, a Lakers 9 játékosa, Jim Pollard edző, valamint további 13 személy utazott még a gépen, köztük több kosaras kisgyermeke is.

Jim Pollard vezetőedző

Ahogy elérték az utazómagasságot, a játékosok felállítottak egy asztalt, és kártyázni kezdtek, ám ekkor hirtelen pislákolni kezdett a fedélzeten a világítás, majd teljesen kialudt. Pollard és Baylor is úgy gondolták, hogy valamelyik társuk csak szórakozik, ám hamarosan rá kellett jönniük, hogy a gép elektronikája tönkrement: se világítás, se fűtés, ráadásul emiatt a pilótafülkében elveszítették a rádió- és a radarkapcsolatot is. Rádió nélkül esélye sem volt a gépnek, hogy visszataláljon a St. Louis-i reptérre, Ullman kapitány és Gifford másodpilóta egy ideig egy hagyományos mágneses iránytűvel próbáltak tájékozódni a sötétben, de rövidesen az is felmondta a szolgálatot. Hogy még ijesztőbb legyen a helyzet, a hóvihar ismét durván rákezdett, Ullman és Gifford egyetlen esélyüknek azt látták, ha olyan magasra felviszik a gépet, hogy a viharfelhők felé kerüljenek, és ott megpróbálnak a csillagok alapján tájékozódni.

Igen ám, de a kisméretű gépet nem arra tervezték, hogy ilyen magasságban repüljön, ráadásul a vihar kimondottan nagy kiterjedésű volt, órák óta emelkedtek egyre feljebb és feljebb, de nem tudtak fölé kerülni. 17000 láb (több, mint 5 kilométer) felett jártak már, a gépen oxigénhiány lépett fel, több gyerek rosszul lett, az ablakok befagytak és a fedélzet padlója is kezdett jegessé válni, a pilóták pedig konkrétan fagyási sérüléseket szenvedtek, amikor kénytelenek voltak a pilótafülke ablakán át puszta kézzel kinyúlni az iszonytató hidegbe, hogy legalább egy kis jeget le tudjanak kaparni a szélvédőről, és minimálisan kiláthassanak. Az utasok pokrócokba csavarva dideregtek, Tom Hawkins, Hot Rod Hundley, Slick Leonard és Frank Selvy visszaemlékezései szerint a játékosok az életükért imádkoztak, a repüléstől egyébként is félő Baylor pedig lefeküdt az ülések közé a földre, mondván, ha le fognak zuhanni, legalább szeretné kényelemben tölteni hátralevő idejét.

Négy órányi vaksötétben és rendkívüli hidegben történő hánykolódás után a gép végre kijutott a hóviharból, ám az egyik motor kezdett leállni, és az üzemanyag is vészesen fogyott, Ullman kapitány pedig úgy döntött, ha törik, ha szakad, le fognak szállni valahogyan. Leereszkedtek egy Iowa állambeli kisváros, Carroll fölé, jobb híján  a házak és az autók fényeit követve próbáltak kétségbeesetten egy repteret találni a magasból, nem sok sikerrel. Olyan alacsonyan szálltak már ekkor, hogy a gép kis híján egy fasornak ütközött, de még épp fel tudták rántani az orrát. A pilóták jobb megoldási lehetőség híján azt tervezték, hogy a várost átszelő főúton próbálnak meg landolni, ám ekkor meglátták a tökéletes kukoricamezőt.

Egy Elmer (más források szerint Hilbert) Steffes nevű farmer egész ősszel nem takarította be a csapadékos időjárás miatt a földjéről a kukoricát, ezért a kukoricaszárak olyan magasra nőttek, hogy átütöttek a rájuk hullott havon, és a Lakers gépének pilótái a magasból is jól láthatták, mettől meddig tart a kukoricaföld. Mind Ullman, mind Gifford farmon nőttek fel, így hát azt is tudták, hogy az egyenletes sorokba rendeződött kukorica között nem lehetnek kövek, sziklák vagy mélyedések, ezért biztonságos a leszállás. A két pilóta végül olyan simán letette a havas kukoricamezőre a gépet, hogy Jim Pollard később azt mondta a landolásról, hogy ha egy pohár vizet tartott volna a kezében, egy csepp se löttyent volna ki belőle.

A megmenekült gép utasai, halálfélelmükből felocsúdva, szép sorjában kikászálódtak a repülőből, majd Hot Rod Hundley elkiáltotta magát: "Újra élek!" Ekkor pedig mindenki önfeledt hógolyózásba kezdett, miközben a helyszínre értek Carroll városának mentői, rendőrei, tűzoltói, de még a helyi temetkezési vállalkozó is egy halottaskocsival, akik megdöbbenve látták, ahogy kétméteres emberek másznak ki sértetlenül a gépből, és viháncolni kezdenek a hóban. Végül a repülő összes utasát bevitték a kukoricaföldről a városba (Jim Pollard a halottaskocsin utazott, elmondása szerint a temetkezési vállalkozó kissé csalódott volt, mivel nagyobb bizniszre számított). A központba érve a Lakers-játékosok sorba álltak a település három telefonfülkéje előtt, ahonnan többen szeretteiket hívták fel, tájékoztatva őket a rendkívüli eseményekről. A center Larry Foust nem vetette meg az italt, meccsek után rendre legurított pár pohárkával, így hát amikor elmondta a telefonban feleségének, hogy nem fog éjszaka hazamenni, mert épp kényszerleszállást hajtottak végre egy iowai kukoricaföldön, az asszony csak annyit reagált, hogy majd akkor hívja vissza, ha kijózanodott.

Vern Ullman kapitány

A társaság végül egy helyi motelben töltötte az éjszaka hátralevő részét, majd reggel busszal utaztak vissza Minneapolisba. Vern Ullman kapitány ragaszkodott ugyanakkor ahhoz, hogy a kukoricamezőn veszteglő gépet ő vihesse vissza eredeti szolgálati helyére, mondván, "Én tettem le oda, én is szedem fel onnan." Steffes gazda kukoricájának maradékát így hát ledózerolták, hogy kifutópályát képezzenek ezzel a repülőnek, Ullman pedig valóban maga szállt fel vele a mezőről, és tért vissza Minnesota államba (a gazda később a legenda szerint tízezer dollárra perelte a Lakerst a terményében keletkezett károk miatt). Ullmant és Gifford másodpilótát a Lakers később egy meccsük előtt kitüntette hőstettükért, Ullman sajnos öt évvel az események után, 1965-ben elhunyt, Giffordot viszont még 2015-ben, a landolás 55. évfordulóján, 90 éves korában a Minnesota Timberwolves is megköszönthette egy Philadelphia elleni mérkőzésük során.

Ami pedig a Lakerst illeti, a csapat ugyan gyatra, 25-50-es mérleggel fejezte be az 1959/60-as alapszakaszt, de mivel a főcsoportonkénti 4-4 csapatból 3 bejutott a rájátszásba, még így is kvalifikálták magukat, megelőzve a 19 meccset nyerő Cincinnati Royalst. A playoffban még egy kört is mentek, a csoportdöntőben ismét a St. Louis Hawks lett az ellenfelük, akik 4-3 arányban legyőzték őket. A franchise minneapolisi korszakának ezzel le is áldozott, 1960 nyarán átköltöztek Los Angelesbe, ahol ugyebár a mai napig is működnek. A nagy kalandot túlélt kilenc játékos közül négyen élnek még, a később korszakalkotó játékossá fejlődő Elgin Baylor 82, Dick Garmaker, Slick Leonard és Frank Selvy 84 éves. Jim Pollard rövid edzői szerepvállalása 1960 nyarán véget is ért, ő már nem tartott a csapattal LA-be, 71 évesen halt meg 1993-ban. Hot Rod Hundley 2015-ben, 80 évesen hunyt el, Boo Ellis élete 75. évében halt meg 2010-ben, Larry Foustot 56 éves korában vitte el egy szívroham 1984-ben, a legrövidebb élet pedig valóban a saját halálát 33. születésnapja elé jövendölő Jim Krebsnek jutott, de szegény még a harmincat sem élhette meg, 29 éves volt, amikor a saját háza udvarán egy lezuhanó faág agyonütötte. Szomorú update (2017.08.17.): Tom Hawkins, az egyik túlélő játékos 2017. augusztus 16-án, 80 éves korában elhunyt.

Történelmi kontextusban szemlélve az 57 évvel ezelőtti eseményeket, megállapítható, hogy ha a Lakers gépének kényszerleszállása nem lett volna ilyen sikeres, az bizony örökre megváltoztatta volna az erőviszonyokat az NBA-ben. Mivel a liga és annak összes csapata még mindig elég ingatag lábakon állt 1960-ban, ha a Lakers összes fontos játékosát elveszíti egy repülőgép-szerencsétlenségben, úgy minden bizonnyal meg is szűnt volna a franchise, vagy legalábbis soha nem költözik át Los Angelesbe. Ez pedig azt jelentette volna, hogy a Los Angeles Lakers, mint olyan soha nem létezett volna, és soha nem láthattuk volna aranysárga-lilában játszani Jerry Westet, Kareem Abdul-Jabbart, Magic Johnsont, Shaquille O'Nealt vagy Kobe Bryantet. Minden Lakers-szurkoló a mai napig hálával gondolhat tehát Vern Ullman kapitányra és Harold Gifford másodpilótára.

Harold Gifford 2015-ben Minneapolisban

Források:

"Minneapolis Lakers Forced Plane Landing" (stewthornley.net)

"1960 Lakers Will Never Forget Plane Crash That Changed Their Life" (nypost.com)

"The Night That the Lakers Found a Field of Bad Dreams" (articles.latimes.com)

"Wolves Honor Man that Saved the Lakers" (nba.com)

1955: 24 másodperc alatt a csúcsra

Az NBA az 1954/55-ös szezon előtt bevezette a 24 másodperces támadóidőt, ez az újítás pedig egycsapásra megváltoztatta az egész ligát, élvezetesebbé tette a játékot, és felbecsülhetetlen mértékben hozzájárult az ekkor még továbbra is alacsony nézettségű és népszerűségű bajnokság hosszútávú fennmaradásához. A "shot-clock era" első bajnoki címét a Syracuse Nationals nyerte.

Danny Biasone, a Syracuse Nationals társtulajdonosa évek óta agyalt azon, mit lehetne tenni a gyakran alacsony színvonalú, fault-háborúba torkolló és unalomba fulladó NBA-meccsek felgyorsításáért, pörgősebbé, szórakoztatóbbá tételéért, és már 1951-ben kitalálta a támadóidő intézményét, amellyel három évig házalt, mire 1954-ben a liga többi csapattulajdonosa is rábólintott végre az ötletre. Biasone úgy gondolkodott, hogy egy élvezetes kosárlabda-mérkőzésen a csapatok minimum 60 rádobást kell, hogy vállalnak fejenként, ez elosztva egy 48 perces meccs időtartamával 24 másodpercet eredményez minden támadásra. A reform sikeres volt: 1954/55-ben a csapatok átlag közel 14 ponttal szereztek többet meccsenként, megszűntek az időhúzó taktikázások és a végigfaultolt összecsapások, a kosárlabda, mint játék egyre inkább a maihoz hasonló képet kezdett ölteni.

Agyafúrt fickó volt tehát Danny Biasone (akit egyébként újításáért a Halhatatlanok Csarnokába is beiktattak, igaz, csak 2000-ben, nyolc évvel a halála után), csapata, a Syracuse Nationals pedig profitált is az ötletéből. Az egyébként is a liga tán leggyorsabb játékát játszó Nats edzője, Al Cervi a kemény védekezés mellett a gyors leindításokból szerzett kosarakra építette taktikáját, ez pedig a keleti elsőséget eredményezte a Syracuse-nak, akik a csoportdöntőben a Bostont verve zsinórban másodszor jutottak be a fináléba. Nyugaton az immár George Mikan nélküli, háromszoros címvédő Minneapolis Lakers elbukott a Fort Wayne Pistons ellen a rájátszásban, így hát a Pistons története első nagydöntőjére készülhetett. Syracuse-i oldalon Dolph Schayes, Paul Seymour és Earl Lloyd mellé csatlakozott az újonc Johnny "Red" Kerr, a Pistons legnagyobb ászai pedig a dobógép George Yardley, az irányító Andy Phillip, valamint a két keményen védekező és lepattanózó magasember, Larry Foust és Mel Hutchins voltak.

A Syracuse hazai pályán megnyerte a sorozat első két meccsét (86-82, 87-84), legjobbjuk, az ezúttal nem törött kézzel játszó Dolph Schayes hozta magát, és fellépett mellé a mindkét mérkőzés végén kulcsfontosságú kosarakat szerző center, Red Rocha. A következő három találkozót Fort Wayne-ben rendezték volna, de ahogy az már több NBA-döntő esetében is előfordult az ötvenes években, nem játszhattak a Pistons saját csarnokában, mert az éppen egy bowlingverseny céljára volt lefoglalva, így Indianapolisban kellett pályára lépnie a csapatoknak. A Pistons tulajdonosa, Fred Zollner iparmágnás őrjöngött, de a Fort Wayne-nek ennek ellenére sikerült mindhárom találkozót behúznia (96-89, 109-102, 74-71), és átvennie a vezetést a sorozatban. Az ötödik mérkőzésen egy dühös szurkoló játék közben behajította a székét a pályára, majd összeszólalkozott a Nats hátvédjével, George Kinggel, a feszült hangulatú összecsapás végeztével a Syracuse játékosai alig tudták elhagyni a pályát az oda betóduló nézőktől.

A feszültség hatodik, már ismét Syracuse-ban rendezett meccsen sem enyhült, sőt, egész konkrétan tömegverekedés tört ki a pályán, miután a syracuse-i Wally Osterkorn és a Fort Wayne-i Bob Houbregs összeakaszkodott, a Nats erős embere, Paul Seymour még az egyik bírót is a földre küldte. A szoros mérkőzésen George Yardley 31 pontja ellenére a Nationals győzni (109-104) és ezáltal egyenlíteni tudott, a hetedik, mindent eldöntő összecsapáson pedig sokáig vezetett ugyan a Pistons,  de végül az amúgy a vonalról kimondottan rosszul célzó George King büntetőjének, majd azt követő labdaszerzésének köszönhetően a Nationals nyert 92-91-re (ehhez persze az is kellett, hogy a bírók nem fújták le Paul Seymour később saját maga által is bevallott szabálytalanságát a Pistons utolsó támadásánál, melyet Andy Phillip ellen követett el, lehetővé téve ezáltal Kingnek, hogy elvegye Philliptől a labdát). Ez volt a franchise egyetlen, Syracuse Nationals néven szerzett bajnoki címe, legközelebb 1967-ben nyertek, akkor már Philadelphia 76ers megnevezéssel.

Hátsó sor: Red Rocha, Jim Tucker, Red Kerr, Earl Lloyd, Dolph Schayes.
Elülső sor: Paul Seymour, Billy Kenville, Wally Osterkorn, Dick Farley, George King, Al Cervi vezetőedző.

Dick Farley. Újonc volt az NBA-ben az 1954/55-ös szezonban, cserejátékos, de így is nagy dolgokat vitt véghez a döntő során: az első, a hatodik és a hetedik meccs hajrájában is szerzett fontos kosarakat, győzelmekhez segítve a Nationalst. Két évig játszott Syracuse-ban, majd két évig a seregben szolgált, 1959-ben az akkor már Detroitban működő Pistons színeiben lépett utoljára pályára az NBA-ben. Mindössze 37 évet élt, 1969-ben halt meg.

Billy Gabor. A feltehetően magyar felmenőkkel is büszkélkedő dobóhátvéd 1949-től 1955-ig viselhette a Syracuse Nationals mezét, tagja volt tehát az 1950-ben és az 1954-ben döntőt játszó csapatnak is, sőt, 1953-ban még egy All-Star-szereplést is fel tudott mutatni. Ez volt ugyanakkor az utolsó szezonja a ligában, melynek során sérülések miatt csak három mérkőzésen került pályára, a playoffban pedig egyáltalán nem játszott, ennek ellenére ő is kapott bajnoki aranygyűrűt - igaz, csak 60 évvel később (!), 2015-ben, amikor a csapat még élő négy tagját megköszöntötték Syracuse-ban, és megajándékozták egy-egy gyémántberakásos gyűrűvel, 1955-ben ugyanis gyűrűket nem, csak egy gravírozott jegesvödröt kaptak a győzelemért a Nats játékosai. Szomorú update (2019.06.05.): Billy Gabor 97 éves korában, 2019. június 4-én elhunyt. Ő volt minden valószínűség szerint legidősebb, még élő egykori NBA-játékos.

Billy Kenville. A hátvéd nagyot játszott a finálé hetedik meccsén, ahol 15 pontjával ő volt a Nats legjobb pontszerzője (ezt megelőzően pedig az ötödik mérkőzésen szerzett 15 egységével szintén). Kenville 1953 és 1956 között erősítette a Nationals gárdáját, a bajnoki győzelmet követően a Syracuse által legyőzött Pistons játékosa lett, és Fort Wayne-ben, majd a franchise költözése után Detroitban pattogtatott 1960-as visszavonulásáig. Szomorú update (2018.06.25.): Kenville 2018. június 19-én, 87 éves korában elhunyt.

Johnny "Red" Kerr. A bajnoki győzelem évében még csak újonc volt a 206 centiméteres ifjú center, aki bár bajnoki címet többé nem szerzett, így is egészen kiváló karriert futott be az NBA-ben. Kerr egészen 1965-ig a franchise játékosa maradt, amikor a Nationals 1963-ban Philadelphiába költözött, még további két évig erősítette az ekkor már Philadelphia 76ers néven futó csapatot, mindeközben pedig háromszor volt All-Star, és egészen 1983-ig tartotta a megszakítás nélkül lejátszott legtöbb NBA-meccs rekordját, 844 mérkőzéssel. 1965-ben a Baltimore Bulletshez került, majd 1966-ban az újonnan alakult Chicago Bulls választotta soraiba, de ő inkább visszavonult, és a Bulls edzője lett. Játékosként több, mint 12 ezer pont és 10 ezer lepattanó fűződik a nevéhez, edzőként pedig az az azóta sem látott teljesítmény, hogy egy újonnan alakult franchise-t legelső szezonjában a rájátszásba juttatott (meg is kapta érte az Év Edzője díjat 1967-ben). 1968-ban távozott a Bullstól, és a Phoenix Suns trénere lett, itt azonban nem volt túl sikeres, visszatért hát Chicagóba, és egészen haláláig a franchise kötelékében maradt, 1975-től egészen 2008-ig ő volt a Bulls-meccsek állandó tévés szakkommentátora. Óriási népszerűségre tett szert, a United Centerben még szobrot is állítottak neki 2009 elején, ám nem sokkal ezt követően, 2009 februárjában elvitte súlyos betegsége. 76 éves volt.

George King. Az irányító 1951 és 1956 között volt a Syracuse játékosa, az ő sikeres büntetői és labdaszerzése biztosította be a Nats bajnoki győzelmét a döntő hetedik meccsének legvégén. Előtte azonban kellemetlen pillanatokat is át kellett élnie az ötödik mérkőzés székdobálós incidense miatt, ugyanis az agresszív szurkolóról kiderült, hogy egy szolgálaton kívüli rendőr, aki állította, hogy King megfenyegette őt, és még feljelentést is tett ellene. Az ügy végén az indianapolis hatóságok bocsánatkérésre kötelezték a hátvédet, aki, bár tagadta, hogy bármi rosszat is tett volna, végül eleget tett a felszólításnak. King az 1956/57-es idényt kihagyta, majd egy szezon erejéig visszatért a Cincinnati Royals színeiben, végül 1958-ban vonult véglegesen vissza. Egyetemi edző lett, 1972-ig a Purdue egyetem csapatát vezette, majd 1992-ig az univerzitás sportprogramjának az igazgatója volt, és több egyetemi szintű sportszervezetben töltött be vezető tisztséget. 2006-ban, 78 évesen hunyt el.

Earl Lloyd. A "Big Cat" és "Moon Fixer" becenevekkel egyaránt bíró kiscsatár történelmi figura, hiszen ő volt az első fekete játékos, aki pályára léphetett az NBA-ben, még 1950-ben a Washington Capitols színeiben, és 1955-ben csapattársával, Jim Tuckerrel együtt ő lett az első színesbőrű NBA-bajnok. A Capitols színeiben csak 7 meccsen került pályára, majd egy évet a seregben szolgált, a Syracuse-t 1952-től 1958-ig erősítette (a bajnoki cím évében 10 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként), majd két szezont Detroitban töltött 1960-as visszavonulásáig. 1965-ben a Pistons segédedzője lett, majd 1971-ben ő lett a ligatörténet második afro-amerikai vezetőedzője, amikor a Pistonsnál "előléptették". 1972-ben viszont távoznia kellett a Detroittól a csapat gyenge teljesítménye miatt, fel is hagyott az edzősködéssel. 2003-ban a "contributor" kategóriában beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 2015-ben, 86 évesen halt meg.

Wally Osterkorn. Négy évet töltött a ligában a 196 centis magasember, az 1954/55-ös volt épp az utolsó idénye. Végig a Syracuse játékosa maradt, 7 pont és 6 lepattanó voltak a meccsenkénti karrier-átlagai, kemény védekezésével, palánk alatti játékával a Nats fontos mindeneseként funkcionált. Miután egy sérülés visszavonulásra kényszerítette, filmbe illő élete lett: előbb a bűn útjára lépett, négy évre börtönbe is került számtalan rablás elkövetése miatt, majd szabadulása után Phoenixben lett házról házra járó árus, Britannica Enciklopédiákat árult, és olyan jól csinálta, hogy ötször is megválasztották a cégnél az Év Eladójának. 2012-ben halt meg, 83 éves volt.

Ephraim "Red" Rocha. Már 1947-ben is a ligában szerepelt a Hawaii születésű veterán center, 1947-től 1950-ig a St. Louis Bombers, 1950/51-ben pedig a Baltimore Bullets mezét viselte, 1951-től volt a Nationals játékosa. 1951-ben és 1952-ben az All-Star meccsre is meghívták, majd egy évre visszavonult, de 1954 és 1957 között lehúzott még három szezont a ligában, mielőtt végleg befejezte volna. Az 1955-ös döntő első és harmadik meccsén is ő volt a Nationals legjobb dobója 19, illetve 21 ponttal. 1958 és 1960 között a Detroit Pistonst edzette, majd hazatért Hawaii-ra, és az ottani egyetemen volt a kosárlabdacsapat trénere egészen 1973-ig. 2010-ben, 86 éves korában hunyt el.

Dolph Schayes. Az 1950-es évtized kiemelkedő játékosa, már 1973 óta a Hall of Fame tagja, minden idők 50 legjobb játékosa közé választották 1996-ban, ezen felül 12 All-Star-szereplés, 6 All-NBA First Team-, 6 All-NBA Second Team-tagság és több, mint 18 ezer pont és 12 ezer lepattanó ékesíti a nevét. Schayes amellett, hogy a liga legjobb lepattanózói közé tartozott, támadásban gyakorlatilag megállíthatatlan volt, hiszen testi erejét használva nem csak a palánk közelében tudott pontokat szerezni, de a gyűrűtől távol is biztos kézzel betalált hatalmas ívet leíró, csapattársai által csak "Szputnyiknak" hívott kétkezes dobásával. 1948-tól 1964-ig teljes pályafutását a Nationalsnél (vagyis utolsó idényében már 76ersnél) töltötte, 1963-tól játékos-edzője, majd játékoskénti visszavonulása után vezetőedzője lett a Sixersnek, és 1966-ban az Év Edzőjévé is megválasztották. Később visszatért Syracuse-ba, és az ingatlanbizniszben dolgozott, de közben még egyszer megpróbálkozott az edzősködéssel, 1970 és 1972 között az akkoriban ligaújonc Buffalo Braves (a mai Los Angeles Clippers jogelődje) kispadján ült. Fia, Danny Schayes szintén NBA-játékos volt, 18 szezont húzott le a ligában. Dolph 2015-ben, 87 éves korában halt meg.

Paul Seymour. Igazi kőkemény védő, a csapat egyik kulcsjátékosa volt a háromszoros All-Star, kétszeres All-NBA Second Team-tag Seymour. 1947-ben a Baltimore Bullets színeiben mutatkozott be a BAA-ben, majd 1949-ben igazolt a Nationalshez, akiknél egészen 1960-as visszavonulásáig játszott, utolsó négy idényében mint játékos-edző funkcionált. 1960-tól főállású vezetőedző lett, 1962-ig a St. Louis Hawksnál dolgozott, de kirúgták, miután nem volt hajlandó csökkenteni a csapat egyetlen fekete játékosa, Cleo Hill játékperceit annak ellenére, hogy a Hawks sztárjai, Bob Pettit és Cliff Hagan erre kérték a franchise vezetőségét. 1965-ben a Baltimore Bulletsnél nevezték ki vezetőedzővé, majd 1968/69-ben a Detroit Pistonst irányította. 70 évesen, 1998-ban halt meg.

Connie Simmons. A Nationals bajnokcsapatának harmadik számú centere az a Connie Simmons volt, aki már 1948-ban nyert egy bajnoki címet a Baltimore Bullets középjátékosaként. A veterán ekkor már az utolsó előtti idényét töltötte a ligában, fénykorát 1951 és 1953 között élte, amikor a New York Knicks játékosaként zsinórban három NBA-döntőben játszhatott (és a Knicks mindháromszor veszített). 1956-ban, egy Rochester Royalsnál töltött utolsó szezon után vonult vissza. 64 évet élt, 1989-ben hunyt el.

Jim Tucker. 1954 és 1957 között három szezon töltött a ligában, mindhármat a Nationalsnél, ahol Earl Lloyd mellett ő volt a csapat másik színesbőrű játékosa, és Lloyddal együtt az első afro-amerikai NBA-bajnokok lettek. Tucker 1955-ben olyan NBA-rekordot állított fel, amely egészen 2018-ig, azaz 63 éven keresztül állt fenn: mindössze 17 percnyi játékidő alatt ért el tripla-duplát. Rekordját végül 2018 februárjában a denveri Nikola Jokic adta át a múltnak. Szomorú update (2020.05.19.): Jim Tucker 2020. május 14-én, 87 éves korában elhunyt. Tucker halálával az 1955-ös NBA-bajnokcsapat utolsó, még élő tagja távozott.

Vezetőedző: Al Cervi. A korai NBA egyik legintenzívebb és legkeményebb edzője volt az 1917-es születésű Cervi. Játékosként a második világháború után csatlakozott a Rochester Royalshoz, 1946-ban megnyerte velük az NBL bajnoki címét. 1948-ban igazolt Syracuse-ba, és rögtön játékos-edzővé nevezték ki, öt éven át, 1953-ig megtartotta ezt a kettős szerepkört. 1950-ben játszhatott először NBA-döntőt a Nats, majd Cervi 1954-ben is a fináléig juttatta a csapatot. A játékosként kemény védekezéséről elhíresült Cervi edzőként is hasonló filozófiát alkalmazott, valamint őrült lelkesedésével űzte-hajtotta játékosait minél előbbre, egészen az 1955-ös bajnoki címig. 1956-ban Paul Seymour váltotta a csapat élén, majd még egy szezont edzősködött a ligában, 1958/59-ben a Philadelphia Warriorsnál. 1985-ben iktatták be a Hall of Fame-be. 2009-ben hunyt el, 92 évesen.

Balról jobbra: Jim Tucker, Billy Kenville és Dolph Schayes a Nationals bajnoki címe 60. évfordulójának ünneplésén, 2015-ben.

A Chocolate Thunder élete és munkássága

Ma lenne 60 éves Darryl Dawkins, aki a '70-es években az NBA első számú showmanje és leglátványosabb zsákolója volt. Bár nem futott be Hall of Fame-kaliberű karriert, a többek között a "Chocolate Thunder" becenévre hallgató játékos a liga kultikus egyéniségévé vált.

Dawkins szegény sorból származott, édesanyja és nagymamája nevelték fel. Már középiskolás korában kitűnt páratlan rugóival és kosárlabda-tehetségével, olyannyira, hogy az egyetemet kihagyva jelentkezett az 1975-ös NBA-draftra, ahol az első kör ötödik helyén a Philadelphia 76ers választotta ki, ezzel ő lett a liga történetében az első olyan középiskolás játékos, akit az első körben draftoltak.

Első két idényében Dawkins kevés lehetőséget kapott olyan magasemberek mögött játszva, mint George McGinnis és Caldwell Jones, de így is már 1977-ben NBA-döntőben szerepelhetett a Sixersszel a Portland TrailBlazers ellen. Bár a philadelphiaiak 2-0-ra vezettek a sorozatban, végül 4-2-re kikaptak, Dawkins legemlékezetesebb momentuma pedig az volt, amikor a második mérkőzésen összekapott a portlandi Bobby Gross-szal, majd verekedésbe keveredett a Gross védelmére kelő Maurice Lucasszal, és ennek hevében saját csapattársát, Doug Collinst ütötte véletlenül ki.

Pedig Dawkins nem volt egy balhés figura, egy szerethető, csapattársai és a szurkolók körében is népszerű karakter volt, aki hamarosan ligaszerte híressé vált elképesztő atletikusságával és zsákolásaival. Korát megelőzően látványos játékot játszott, és abban is újítónak bizonyult, ahogy a "brand"-jét építette. Saját magának adott újabb és újabb beceneveket, úgy mint a Sir Slam, Dr. Dunkenstein, és a legismertebb, a Chocolate Thunder, azaz "Csokoládé Mennydörgés", bár Dawkins elmondása szerint ezt épp nem ő találta ki, hanem a zenészlegenda, Stevie Wonder aggatta rá egy meccs után, ahol szokásához híven óriásiakat zsákolt - tette mindezt annak ellenére Stevie Wonder, hogy látni ugye nem láthatta Dawkins húzásait. Gyakran hangoztatta továbbá azt is a jó Darryl, hogy ő igazából egy "Lovetron" bolygóról származó űrlény, ahol Juicy Lucy nevű barátnőjével él, és saját magán kívül egyes zsákolásait is különböző nevekkel illette: Go-Rilla, Yo-Mama, Rim Wrecker vagy In-Your-Face Disgrace, és ezek még a rövidebbek.

1979-ben pár héten belül két mérkőzésen és leszakította egy-egy zsákolásával a palánkot, egy Kansas City Kings égy San Antonio Spurs elleni meccsen. A Kings elleni palánkrombolás alkalmával a Dawkins ellen védekező Bill Robinzine olyan látványosan menekült a lezúduló törmelék elől, hogy ezt a zsákolását Dawkins egyszerűen csak "The Chocolate-Thunder-Flying, Robinzine-Crying, Teeth-Shaking, Glass-Breaking, Rump-Roasting, Bun-Toasting, Wham-Bam, Glass-Breaker-I-Am-Jam" névvel illette (a fordítás megkísérlésétől eltekintünk). A liga keményvonalas akkori komisszárja, Larry O'Brien a legenda szerint az irodájába kérette a jelenség láttán Dawkinst és a Sixers GM-jét, Pat Williamst, és közölte velük, hogy minden egyes ezt követő palánk-pusztítás ötezer dollárjukba fog kerülni, mire Williams rávágta, hogy ebben az esetben az összetört palánk darabjait pénzért árulják majd a szurkolóknak, mint ajándéktárgyat. A dühödt O'Brien végül inkább elrendelte, hogy a liga minden stadionjában modernebb, törésálló palánkokat szereljenek fel.

Dawkins 1982-ig boldogította Philadelphiát, 1978-tól már jóval több játékidő jutott neki, ő pedig rendszerint átlag 14 pont, 8 lepattanó, 2 blokk körüli teljesítménnyel segítette a Julius Erving vezette Phillyt további két nagydöntős szerepléshez, 1980-ban és 1982-ben, de ezt a két döntőt is elbukta a Sixers, mindkétszer a Los Angeles Lakers ellen. Az elveszített 1982-es finálé után az egyébként is egész szezonban sérüléssel bajlódó, és Kareem Abdul-Jabbar ellen védekezésben nem túl effektív Dawkinstól megvált a Philadelphia. Emberünk a New Jersey Netshez került, ahol 1983/84-ben karrierje legmagasabb pontátlagát produkálta (16.8), a rájátszásban pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nets nagy meglepetést keltve kiüsse az első körben Dawkins volt csapatát, az akkor épp bajnoki címvédő Philadelphiát. Karrierje érdemi része azonban ezzel véget is ért, 1984 után már rengeteget volt sérült, 1986 és 1989 között három idény alatt összesen 26 meccsen lépett pályára a Nets, a Utah Jazz és a Detroit Pistons színeiben. Utolsó NBA-mérkőzését 1989 februárjában játszotta.

Miután NBA-karrierje befejeződött, Dawkins 1994-ig Olaszországban pattogtatott tovább, majd 1994-ben a Denvernél, 1995-ben a Bostonnál próbálkozott szerződéshez jutni a nyári ligában, de nem járt sikerrel, így jobb híján a Harlem Globetrotters-szel turnézott egy darabig. Alsóbb szintű ligákban edzősködött, még 1999/2000-ben, 43 évesen is játékos-edző volt egy Winnipeg Cyclone nevű csapatnál a nem túl hosszú életű International Basketball Association elnevezésű bajnokságban.

Dawkins soha nem volt NBA-bajnok vagy All-Star, nem kapott helyet All-NBA csapatban, és nem részesült semmilyen egyéni díjban sem. Kritikusai fel is rótták neki, hogy tehetsége alapján talán többre is vihette volna, ha jobban fókuszál játéka fejlesztésére és kevésbé a zsákolásai elnevezgetésére, ő azonban többször is lenyilatkozta visszavonulása után, hogy semmit nem bán, és Darryl Dawkinsnak lenni jó dolog. Imidzse felépítésének módszertanát később olyan játékosok kopírozták, mint a saját magának szintén számtalan becenevet adó Shaquille O'Neal, a vele a Superman-titulusért nagy ideológiai harcot vívó Dwight Howard, vagy a magának többféle identitást kreáló Gilbert Arenas (alias Agent Zero vagy Hibachi). 

Darryl Dawkins 2015 augusztusában, 58 évesen egy szívroham következtében hunyt el váratlanul.

1954: A Lakers-uralom és egy korszak vége

1954-ben a Minneapolis Lakers révén megszületett az első "three-peat" az NBA történetében, George Mikan és társasága zsinórban harmadik, egyben hat év leforgása alatt az ötödik bajnoki címét nyerte meg. Big George szezon végi visszavonulásával azonban a liga első dinasztiájának leáldozott, az 1953/54-es idény így egy korszak végét is jelentette.

A 30. életévében járó George Mikan érezte, hogy a kosárlabda, mint játék nagy változásokon megy át körülötte, őt pedig rövidesen felőrli a pályafutása során elszenvedett számtalan sérülés (láb-, kéz-, csukló, ujj- és orrtörések egyaránt szerepeltek az 1946 óta íródó kórlapján). Big George soha nem volt egy kimondottan atletikus játékos, olyan korban játszott ugyanakkor az NBA-ben, amikor fizikai fölénye, magassága és ereje, valamint játékintelligenciája így is megállíthatatlanná tették a pályán. Az '50-es évek közepe felé haladva azonban egyre több, Mikannél fiatalabb, ruganyosabb és mobilisabb játékos érkezett a ligába, vagy kopogtatott annak kapuin, ilyen volt például a Lakers újonc centere, Clyde Lovellette is, akit kimondva-kimondatlanul is a nagyember örökösének szántak a minneapolisiak.

Az ötszörös bajnok Lakers tehát egy utolsó nagy rohamra indult 1953-ban Mikannel, Jim Pollarddal, Vern Mikkelsennel és Slater Martinnal a fedélzeten, kiegészülve az ifjú Lovellette-tel. Mikan átlag 18.1 pontja és 14.3 lepattanója az alapszakaszban még mindig ligaelit teljesítmény volt, a Lakers meg is nyerte a Nyugati Divízió küzdelmeit. Az Indianapolis Olympians megszűnése okán a liga változtatott a rájátszás lebonyolításának rendszerén, négy helyett csak 3-3 csapat jutott be a playoffba, amelynek első köre egy körmérkőzés volt a három bejutó között. A nem túl sikeres formátum (ez volt az egyetlen évad, amikor alkalmazták, a következő idénytől meg is szűnt) áldozata az előző három szezonban egyaránt döntőt játszó New York Knicks volt, akik kiestek az első forduló körmérkőzései után, így keletről 1950 után másodszor a Dolph Schayes vezette Syracuse Nationals jutott a fináléba, ők lettek a nyugati végjátékban a Rochester Royalst legyőző Lakers ellenfelei.

A Nats legjobbja, Schayes, valamint kiváló magasembere, Earl Lloyd egyaránt törött kézzel, gipsszel a karján kellett, hogy játsszon a playoff első köre óta, nem is adott senki túl sok esélyt így a Syracuse-nak a döntőben, az első meccset a 16 pontos Lovellette vezetésével be is húzta a Lakers (79-68, 1-0). A hősiesen küzdő Nationals a második mérkőzésen idegenben tudott ugyanakkor nyerni 60-62 arányban a 20 pontot szerző bedobó, Wally Osterkorn és az irányító George King remek játékával, úgy, hogy a kétpontos győzelmüket jelentő kosarat a hátvéd Paul Seymour 13 méterről dobta be (1-1). Ám a meccs hajrájában King is kezét törte, a harmadik találkozón pedig a régi formáját idéző, 30 pontig jutó Mikan ismét a Lakerst vezette győzelemre a most már tényleg nagyon tartalékos Syracuse otthonában (67-81, 2-1). A Nats persze nem adta fel, Seymour 25 pontjával ismét kiegyenlített (80-69, 2-2), de az ötödik mérkőzést megint elbukták hazai pályán, miután nem tudták megállítani a palánk alatt Mikkelsen és Lovellette kettősét (73-84, 3-2).

A csapatok a Lakers 3-2-es vezetésével tértek vissza Minneapolisba, ám ahelyett, hogy a címvédő lezárta volna a sorozatot, a Nationals egy kisebbfajta csodát tett: Mikan ugyan megint 30 pontot dobott, de rajta kívül a tizet sem érte el senki a Lakersből, a 16 pontos Seymour, valamint a továbbra is begipszelt kézzel játszó Dolph Schayes meccsben tartották a Natst, akik végül a sokadik cserejátékos, Jim Neal kosarával egy kétpontos győzelmet és egy hetedik meccset harcoltak ki (63-65, 3-3). Az utolsó, mindent eldöntő összecsapáson aztán Jim Pollard a Lakers élére állt, 21 pontjával a Minneapolis 87-80-ra legyőzte a Syracuse-t, és 4-3 arányban története ötödik bajnoki címét is megszerezte.

George Mikan nem sokkal a szezon végét követően bejelentette visszavonulását, a Lakers egyeduralma pedig véget ért: következő döntős szereplésükre 1959-ig kellett várni, majd 1960-ban a franchise Los Angelesbe költözött. Bajnoki címet számtalan Boston ellen elvesztett finálét követően csak 18 évvel az utolsó minneapolisi győzelem után, 1972-ben nyertek újra.

Balról: Slater Martin, Pep Saul, Jim Holstein, Jim Pollard, Clyde Lovellette, George Mikan, Vern Mikkelsen, Dick Schnittker, Whitey Skoog, John Kundla vezetőedző.

Jim Holstein. A csere-bedobó a döntő ötödik mérkőzésén szerzett 11 pontjával nyújtotta a legjobbját a sorozat folyamán, egyébként viszonylag kevés szerepe volt. A Lakers 1955-ben adta el őt a Fort Wayne Pistonsnak, itt játszotta 1956-ban karrierje utolsó NBA-meccseit. A kétszeres bajnok visszavonulását követően Indiana államban volt főiskolai, majd egyetemi edző 16 éven át. 2007-ben, 77 éves korában halt meg.

Clyde Lovellette. Az 1952-ben a Kansas egyetem csapatával NCAA-bajnok, majd ugyanabban az évben a helsinki olimpián az amerikai válogatottal diadalmaskodó Lovellette az első kosárlabdázó volt a világtörténelemben, aki NCAA-, NBA- és olimpiai bajnoki címet is szerzett. Clyde 1957-g játszott a Lakersnél, 1956-ban és 1957-ben is All-Star volt, 1957/58-ban a Cincinnati Royals játékosaként karrierje legjobb pontátlagát érte el (23.4). 1958-ban a St. Louis Hawkshoz került, akikkel még két All-Star szereplést gyűjthetett be, valamint 1960-ban és 1961-ben is döntőt játszhatott, de mindkétszer veszített a Boston ellen. Így hát 1962-ben a Celticshez igazolt, akikkel aztán még két bajnoki címet nyert, 1963-ban és 1964-ben.

Slater Martin. Mikan visszavonulása után Martin kénytelen volt a pontszerzésből is nagyobb arányban kivenni a részét, mint korábban, 13 pont és 6 gólpassz körüli átlagai 1955-ben, valamint 1956-ban is jegyet váltottak neki az All-Star-mérkőzésre. 1956-ban a New York Knickshez cserélte a Lakers, de onnan 13 meccs után továbbállt, a St. Louis Hawkshoz került. A Hawks játékosaként további 3 All-Star szereplés, valamint egy megnyert (1958) és két elveszített (1957, 1960) NBA-döntő színesíti a rezüméjét.

George Mikan. Big George 1954 utáni élettörténete legalább olyan színes, mint játékos-pályafutása, még ha nem is bővelkedik annyi sikerben. Visszavonulása először is nem volt végleges, ugyanis egy kihagyott idény után 1955/56-ban visszatért a Lakers színeiben a pályára, de dominanciája már a múlté volt, így 1956-ban véglegesen abbahagyta a játékot. A Halhatatlanok Csarnokába már 1959-ben beválasztották. 1956-ban sikertelenül indult egy szenátori pozícióért Minnesota államban, majd 1957-ben John Kundla kérésére a Lakers edzője lett, de 39 meccsből csak 9-et tudott vele megnyerni a csapat, így rövidesen le is mondott. Ügyvédként és ingatlan-befektetőként működött legfőképp 1967-ig, amikor a frissen megalakult rivális profiliga, az ABA őt kérte fel első komisszárjának (elnökének). A legenda szerint Mikan találta fel az ABA legendás, piros-fehér-kék labdáját, és ő vezettette be a hárompontos dobást is, amelyet az NBA csak 1979-ben vett át. 1969-ben azonban távozni kényszerült az ABA éléről, miután nem tudta meggyőzni az ifjú Lew Alcindort (későbbi nevén Kareem Abdul-Jabbart), hogy az ABA-t válassza az NBA helyett. A '80-as években tűnt fel újra a kosárlabda színterén, egyik fő letéteményese volt annak, hogy 1988-ban, 28 évvel a Lakers elköltözése után Minneapolis új NBA-csapatot kaphatott (ők lettek a Minnesota Timberwolves). A '90-es évektől aztán sajnos már csak főleg egészségügyi és anyagi gondjai miatt hallhattunk Big George-ról, akit ugyan 1996-ban beválasztottak minden idők 50 legjobb NBA-játékosa közé, de ekkorra már súlyos beteg volt, és mivel a liga nem juttatott semmiféle utólagos anyagi támogatást az '50-es években visszavonult egykori játékosainak, el is szegényedett. 2005-ben halt meg, 80 éves korában. Temetésének költségeit Shaquille O'Neal állta.

Vern Mikkelsen. Karrierje végéig hű maradt a Lakershez Mikkelsen, aki 1955 és 1957 között még háromszor volt All-Star, és beválasztották az 1955-ös All-NBA Second Team soraiba. 1959-ben vonult vissza a Minneapolis Lakers utolsó, a Boston Celtics ellen elveszített döntője után. Több mint 10 ezer NBA-ponttal fejezte be pályafutását, keménységét jól mutatja, hogy 10 év alatt mindössze 5 alapszakasz-meccset hagyott ki(!), és mind a mai napig ő a liga legtöbbször kiállított játékosa(!!). Edzőként egy rövid ideig a Minnesota Pipers ABA-csapatánál próbálkozott a '60-as évek végén (bár állítólag 1960-ban felkérték a Lakers edzőjének is, de nemet mondott), egyébként visszavonultan élt Minnesotában. 1995-ben, 36 évvel utolsó NBA-meccse után választották csak be a Halhatatlanok Csarnokába, de nem csinált belőle nagy ügyet, úgy nyilatkozott, hogy ettől még ugyanannyiba fog kerülni egy hajvágás a fodrászánál, és továbbra is neki kell majd otthon kivinni a szemetet. 85 évesen, 2013-ban halt meg.

Jim Pollard. 1955-ben, egy évvel Mikan (első) visszavonulása után Pollard is befejezte a játékot, utolsó idényében is még fel tudott mutatni egy All-Star szereplést. A philadelphiai La Salle egyetemen lett edző, 1958-ig dolgozott itt, 1960-ban egy rövid ideig ő is volt a Lakers trénere, majd a Chicago Zephyrs (a mai Washington Wizards jogelődje) kispadján ült az 1961/62-es NBA-szezonban. Később az ABA-ban kapott állást, 1967 és 1968 között a Minnesota Muskies, majd 1969-ig a Miami Floridians edzője volt, ezután még két évig egy floridai egyetemen dolgozott. 1978-ban beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába. A Lakers nagy legendái közül ő hunyt el elsőként, 1993-ban, 70 éves korában távozott.

Pep Saul. A Golden State Warriors jelenlegi edzője, Steve Kerr mellett Saul a liga történetének egyetlen olyan játékosa, aki négy egymást követő idényben bajnokságot nyert, és mindezt két különböző csapattal tette (Saul a három Lakersszel nyert címe előtt 1951-ben a Rochester Royalsszal lett bajnok, Kerr pedig 1996 és 1998 között háromszor a Chicago Bulsszal, 1999-ben a San Antonio Spursszel szerzett aranygyűrűt). Pep 1955-ben vonult vissza, utolsó szezonját a Milwaukee Hawksnál töltötte. Szomorú update (2019.11.11.): Pep Saul 2019. november 7-én, 95 éves korában hunyt el.

Dick Schnittker. Egészen 1958-as visszavonulásáig a Lakers játékosa maradt Schnittker, 10 pont feletti átlagokat elérve 1955-ben és 1956-ban is. Szomorú update (2020.02.07.): Az utolsó Minneapolis Lakers-bajnokcsapat utolsó élő tagja, Dick Schnittker 2020.január 12-én, 91 éves korában elhunyt.

Whitey Skoog. 1954-ben már rendszerint a Lakers kezdőcsapatában kapott helyet a 180 centis dobóhátvéd, aki 1957-ig, 30 éves koráig Minneapolisban pattogtatott, mielőtt hátsérülése miatt visszavonult volna. Egy minnesotai főiskolán lett később kosárlabda- és golfedző. Szomorú update (2019.04.06.): Myer "Whitey" Skoog 2019. április 4-én, 92 éves korában elhunyt.

Vezetőedző: John Kundla. Kundla 1957-ig edzette tovább a Lakerst, majd a csapat GM-je lett, edzőnek pedig George Mikant kérte fel, ámde miután Mikan alatt a csapat siralmasan teljesített, Kundla még ugyanabban a szezonban visszaült a kispadra. 1959-ben aztán az ifjú Elgin Baylorral a fedélzeten a Lakers ismét döntőt játszhatott, de veszítettek, a csapat pedig egy év múlva átköltözött Minneapolisból Los Angelesbe. Kundla nem akart elmenni Minnesotából, így hát még 1959-ben lemondott edzői posztjáról, és a Minnesotai Egyetemen vállalt munkát, ahol 1968-ig volt a kosárcsapat trénere, és 1981-ig tanított. A Halhatatlanok Csarnokába 1995-ben Vern Mikkelsennel együtt iktatták be. Felesége 2007-es halála után költözött be egy minneapolisi idősek otthonába, ahol tavaly júliusban 100. születésnapját ünnepelhette. Szomorú update (2017.07.24.): John Kundla 2017. július 23-án, három héttel 101. születésnapja után elhunyt. Halála napjáig aktív volt az idős mester, az NBA történéseit is követte. Halálával a legidősebb élő Hall of Famer távozott.

Odaát pattogtatnak tovább

Összeállításunkban azokról az egykoron az NBA-ben szereplő játékosokról emlékezünk meg, akik a 2016. évben hunytak el.

John Johnson (1947. október 18. - 2016. január 7.) Kétszeres All-Star és egyszeres bajnok a 68 éves korában elhunyt Johnson, aki karrierjét 1970-ben kezdte a frissen létrehozott Cleveland Cavaliers csapatánál, két All-Star szereplését újoncévében és másodévesen gyűjthette be. Játszott ezt követően Portlandben, Houstonban és Seattle-ben is, tagja volt a Sonics játékosaként a franchise egyetlen, 1979-es bajnokcsapatának. 1982-ben vonult vissza, több mint 11 ezer pont és közel 5 ezer lepattanó boldog tulajdonosaként. Johnson az egyik első igazi sokoldalú hármas volt a ligában, aki a Sonicsnál gyakran irányítót játszott 201 centis magassága ellenére, emellett passzolni, védekezni és lepattanózni is kiválóan tudó "mindenes" volt.

Bobby Wanzer (1921. június 4. - 2016. január 23.) A pályafutását még a '40-es években kezdő Wanzer 1951-ben NBA-bajnok volt a Rochester Royals játékosaként, ahol Bob Davies-szel a korszak egyik kiemelkedő hátvédpárosát alkották. Wanzer 1952 és 1956 között ötször volt All-Star, 1952 és 1954 között pedig háromszor az All-NBA Second Team tagja, és ő az első játékos a liga történetében, aki elérte a 90% feletti dobáspontosságot büntetőből, még az 1951/52-es szezonban. Az élete 95. évében elhunyt egykori hátvéd 1957-ben vonult vissza, 1959-ig a Royals edzője volt, majd 1963 és 1987 között a new york-i St. John Fisher főiskolán dolgozott edzőként és csapatvezetőként. 1987 óta a Hall of Fame tagja.

Bobby Wanzer, 1921-2016

Kenny Sailors (1921. január 14. - 2016. január 30.) Sokan követelték maguknak a kosárlabda-történelem folyamán a felugrásos dobás, vagyis a "jumpshot" feltalálójának és/vagy elterjesztőjének címét, közéjük tartozik a 95 éves korában elhunyt Sailors is. A 178 centis hátvéd egy farmon nőtt fel, elmondása szerint azért kezdte el ugrásból elengedni dobásait, hogy át tudja hajítani a labdát nála 15 centivel magasabb bátyja fölött, amikor a két testvér egymás ellen játszott. Sailors később a Wyoming egyetemen lett nagy sztár, 1943-ban NCAA-bajnoki címig vezette a csapatot. A korai NBA-ben nem voltak már ilyen nagy sikerei, bár a Providence Steamrollers együtteséből 1949-ben az All-BAA Second Team soraiba választották. 1946-tól 1951-ig tartó pályafutása során hét csapatban is megfordult, visszavonulása után többek között Alaszkában volt túravezető. A Wyoming egyetem 2014-ben bejelentette, hogy szobrot kívánnak állítani Sailorsnak a kosárcsarnokuk előtt.

Clyde Lovellette (1929. szeptember 7. - 2016. március 9.) Háromszoros bajnok, négyszeres All-Star, a Hall of Fame tagja, egyúttal az első olyan játékos a világtörténelemben, aki volt NCAA-bajnok, NBA-bajnok, és olimpiai bajnok is. 1952-ben a Kansas egyetem csapatával nyerte meg az NCAA küzdelmeit, ugyanabban az évben a helsinki olimpián aranyérmes amerikai kosárlabda-válogatottnak is tagja volt. Az NBA-ben rögtön újoncévében, 1954-ben begyűjtött egy bajnoki elsőséget a Minneapolis Lakers színeiben, majd a Lakers, illetve azt követően a St. Louis Hawks játékosaként is zsebre tehetett 2-2 All-Star szereplést, mint a korszak egyik legkiválóbb magasembere, az első atletikus centerek egyike, akit azonban kemény játékstílusa miatt nem sokan kedveltek. Karrierjét a Boston Celticsnél fejezte be, akikkel 1963-ban és 1964-ben is megnyerte a bajnokságot. Közel 12 ezer pontot és több mint 6600 lepattanót szerzett 11 éves pályafutása során. 1988-ban beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába.

Clyde Lovellette, 1929-2016

Vince Boryla (1927. március 11. - 2016. március 27.) 1948-ban az amerikai válogatottal olimpiai bajnok lett, majd 1949 és 1954 között a New York Knicks színeiben volt NBA-játékos a 89 évesen elhunyt Boryla, aki kétszer játszott NBA-döntőt, 1951-ben és 1953-ban (a Knicks 1952-ben is döntős volt, de Boryla az azévi playoffban nem léphetett pályára), továbbá 1951-ben szerepelt a liga történetének első All-Star meccsén. Visszavonulása után volt a Knicks edzője még az '50-es években, majd Colorado államban tevékenykedett üzletemberként. 1967-ben került vissza a kosárlabda vérkeringésébe, amikor az ABA-ban szereplő Denver Rockets GM-je lett, majd ugyanebben a pozícióban dolgozott a Utah Stars csapatánál is. 1984-ben tért vissza az akkor már Nuggets néven az NBA-ben szereplő denveri franchise-hoz, mint GM, és 1985-ben az év csapatvezetőjévé választották, miután a Nuggets története során először a főcsoportdöntőig jutott a rájátszásban.

Dwayne "Pearl" Washington (1964. január 6. - 2016. április 20.) Már 8 évesen a legendás Earl "The Pearl" Monroe-hoz hasonlították bámulatos labdakezelése és cselei nyomán a brooklyni születésű, és a környékbeli utcai pályákon streetball-legendává váló Washingtont, aki később a Syracuse egyetemen varázsolt, majd 1986-ban első körös pickként került az NBA-be. Mint ahogy az több, NBA-ben próbálkozó streetball-legendával előfordult már, játékstílusa a profiligában nem tudott igazán érvényesülni, a New Jersey Netsnél töltött kettő, valamint a Miami Heatnél lehúzott egy szezon után már a CBA-ban találta magát, és 1991-ben be is fejeződött profi pályafutása. 1995-ben agytumort diagnosztizáltak nála, mely aztán később időről időre újra és újra kiújult, végül 52 éves korában Washington halálát okozta.

Al Ferrari (1933. július 6. - 2016. május 2.) A kettes-hármas hibrid Ferrari 1956-tól 1962-ig volt a St. Louis Hawks játékosa, ám két évig nem léphetett pályára kötelező sorkatonai szolgálata miatt, így hivatalosan nem lehetett részese a csapat 1958-as bajnoki címének. Egy lelkes, hajtós és kemény játékosként ismerték, aki így is két nagydöntőig jutó gárdának volt fontos láncszeme, de a Hawks mind 1960-ban, mind 1961-ben elbukott a Boston Celtics ellenében. Ferrari 1963-ban vonult vissza, miután egy szezont a Chicago Zephyrsnél is eltöltött.

Jim McMillian (1948. március 11. - 2016. május 16.) A hármas poszton szereplő McMillian 1970 és 1979 között játszott az NBA-ben, második idényében közel 19 pontot átlagolt meccsenként abban az 1972-es bajnok Los Angeles Lakersben, amelyik 69-13-as mérlegével minden idők addigi legjobb alapszakasz-mutatóját érte el, és máig rekordot jelentő 33 meccses győzelmi sorozatot produkált. Ő volt továbbá az a játékos, aki átvette a szezon közben visszavonuló Elgin Baylor helyét a Lakers kezdőcsapatában, ezt követően kezdődött a csapat 33 győzelemből álló menetelése. 1973-ban  távozott Los Angelesből, a Buffalo Braves, a New York Knicks és a Portland TrailBlazers játékosa volt még az NBA-ben, majd 1981-ig Olaszországban játszott. Halálát szívbetegség okozta.

Bryce Dejean-Jones (1992. augusztus 21. - 2016. május 28.) A mindössze 23 évesen elhunyt Dejean-Jones 2007 óta az első aktív NBA-játékos volt, aki életét veszítette, nem teljesen tisztázott körülmények között. A fiatal dobóhátvéd három különböző egyetemen is játszott, a 2015-ös drafton nem választották ki, de 2016 januárjában a sérülésektől sújtott New Orleans Pelicans adott neki egy esélyt, amivel élni is tudott, lelkes játékával rövidesen a kezdőcsapatban találta magát, 10 napos szerződései lejárta után pedig a Pelicans egy három évre szóló kontraktussal jutalmazta. Egy héttel ezután eltörte a csuklóját, így a szezonja 14 meccs után befejeződött, és mint utóbb kiderült, NBA-karrierje is csak eddig tarthatott. Májusban meglátogatta Dallasban élő volt barátnőjét, akivel összeveszett, és az éjszaka közepén sétálni indult. A séta befejeztével, hajnali 3 óra körül vissza kívánt térni a nő lakásába, de a házon belül rossz emeletre ment. Miután nem tudta kinyitni az ajtót, berúgta azt, erőszakkal behatolva így egy idegen lakásba, amelynek tulajdonosa ijedtében lelőtte Dejean-Jonest. Az ifjú játékos a kórházban belehalt a sérülésébe.

Sean Rooks (1969. szeptember 9. - 2016. június 7.) Kemény, brusztolós center, és hasznos palánk alatti-környéki védőjátékos volt a 46 évesen váratlanul elhunyt Rooks, aki 1992 és 2004 között a Dallas, a Minnesota, az Atlanta, a Lakers, a Clippers, a New Orleans és az Orlando játékosa is volt, illetve Spanyolországban is pattogtatott 2005-ös visszavonulásáig. Miután befejezte a játékot, edzőnek állt, 2007 és 2012 között a D-Ligában, 2012/13-as idényben a Phoenix Suns stábjában dolgozott, 2014 óta pedig a Philadelphia 76ersnél volt segédedző. Tavaly júniusban New Yorkba utazott állásinterjúra, jó esélyei lettek volna csatlakozni a frissen kinevezett Knicks-edző, Jeff Hornacek stábjához, ám még ugyanannak a napnak az estéjén szívrohamot kapott egy étteremben, és nem tudták megmenteni az életét.

Sean Rooks, 1969-2016

Brooks Thompson (1970. július 19. - 2016. június 9.) Az Oklahoma State egyetem valaha volt legjobb játékosai közé sorolják a fiatalon, 45 évesen elhunyt Thompsont, aki 1994 és 1998 között szerepelt az NBA-ben az Orlando, a Utah, a Denver, a Phoenix és a New York csapataiban. Játékos-pályafutása befejeztét követően visszatért egykori egyetemére és segédedző lett, majd 2006-tól tavaly márciusig a University of Texas at San Antonio (UTSA) kosárcsapatának volt a vezetőedzője. Márciusban elbocsátották az egyetemről, áprilisban kórházba került, két hónap betegeskedés után halt meg.

Nate Thurmond (1941. július 25. - 2016. július 16.) Legendás óriás, a '60-as évek egyik kiemelkedő centere, minden idők egyik legjobban védekező magasembere, az első regisztrált "quadruple-double" szerzője. Thurmond 1963 és 1977 között játszott az NBA-ben, pályafutása java részét a San Francisco, majd Golden State Warriorsnál töltötte, ahol hétszer volt All-Star, hétszer végzett a liga tíz legjobb lepattanózója között, kétszer volt az All-Defensive First Team, kétszer a Second Team tagja. 1967-ben döntőt játszott a Warriorsszal, de azt elveszítették a Philadelphia ellen. Atletikus képességeiről sokat elmond, hogy miután 1973-ban a liga rögzíteni kezdte a blokkokat és labdaszerzéseket, mint hivatalos statisztikákat, az akkor már 30 felett járó Thurmond a liga legjobb blokkolói között is ott volt, sőt, egy 1974 októberi meccsen, 33 évesen a liga történetének első hivatalos "quadruple-double" statisztikáját is ő érte el, 22 ponttal, 14 lepattanóval, 13 gólpasszal és 12 blokkal. Ekkor már a Chicago Bulls játékosa volt, ahonnan a Clevelandhez került, innen vonult vissza 1977-ben, de előtte még 1976-ban egy főcsoportdöntős szerepléshez segítette a Cavst. Olyannyira népszerű volt Clevelandben, hogy bár mindössze másfél évig játszott ott, visszavonultatták 42-es mezszámát, mint ahogy természetesen a Golden State-nél is. A Halhatatlanok Csarnokába 1985-ben iktatták be. Visszavonulását követően haláláig a Warriorsnál dolgozott, mint a csapat nagykövete. 75. születésnapja előtt nem sokkal leukémiában hunyt el. 

Nate Thurmond, 1941-2016

Dwight Jones (1952. február 27. - 2016. július 25.) A 64 évesen elhunyt Jones karrierje legemlékezetesebb momentuma még NBA-karrierje előttről származik, ő volt ugyanis az 1972-es müncheni olimpián szereplő amerikai válogatott legjobb pontszerzője és lepattanózója, és a Szovjetunió ellen emlékezetesen botrányos körülmények közepette elveszített olimpiai döntőről Jonest még ki is állították, miután összeverekedett egy szovjet játékossal a pályán. Az NBA-ben 1973 és 1983 között szerepelt az Atlanta, a Houston, a Chicago és a Lakers színeiben. 2002-ben, 30 évvel a történtek után úgy nyilatkozott, hogy még mindig nagyon bántja az elveszített müncheni döntő. Szívinfarktus következtében halt meg.

Abdul Jeelani (1954. február 10. - 2016. augusztus 3.) A Gary Cole néven született, majd az iszlám hitre áttérő Jeelanit már 1976-ban draftolta a Cleveland Cavaliers, de 1979-ig kellett várnia, míg bemutatkozhatott a ligában, ugyanis se a Cavsnek, se később a Detroit Pistonsnak nem kellett, végül a Portlandnél sikerült neki az áttörés 1979-ben. Nem volt egy különösebben nagy formátumú NBA-játékos, amiatt azonban mindenképp meg kell emlékeznünk róla, hogy 1980-ban az újonnan alakult Dallas Maverickshez került, és ő szerezte a franchise történetének első kosarát 1980. október 11-én. 1981-ben véget is ért NBA-karrierje, és Európába igazolt (az olasz Livornótól kapott szerződése a legmagasabb összegű európai igazolás volt abban az időben), 1989-es visszavonulásáig Olaszországban és Spanyolországban játszott. Pályafutása befejezte után elkallódott, súlyos drogproblémái lettek, hajléktalan is volt egy időben, utolsó éveiben cukorbetegséggel és prosztatarákkal is küzdött, végül egy szívrohamba halt bele 62 évesen.

Michael Brooks (1958. augusztus 17. - 2016. augusztus 22.) A philadelphiai La Salle egyetem egykori sztárja 1980-ban kezdte NBA-pályafutását, mely bíztatóan indult, a San Diego Clippers játékosaként második idényében közel 16 pontot és 8 lepattanót átlagolt, ám negyedik szezonjában súlyos térdsérülést szenvedett, emiatt két teljes évet ki kellett hagynia. 1986 és 1988 között volt még pár meccse az Indianánál és a Denvernél, majd Franciaországba igazolt, ahol 1996-ig játszott. Miután visszavonult, Svájcban telepedett le, itt halt meg 58 éves korában. Évek óta küzdött egy súlyos autoimmun betegséggel, végül egy agyvérzés vitte el.

Jerry Rullo (1923. június 23. - 2016. október 21.) A 93 évesen elhunyt Rullo 1946-tól 1950-ig szerepelt a ligában, 95 meccsen összeszedett 3 pontos átlagával nem követel magának helyt a Halhatatlanok Csarnokában, viszont ő volt októberi haláláig az NBA első bajnokcsapata, az 1946/47-es Philadelphia Warriors utolsó élő tagja, és talán az utolsó olyan élő ember is, aki még játszott a liga legelső szezonjában. (Az 1918-as születésű Nick Shaback szintén pályára lépett az 1946/47-es BAA-idényben, az ő esetében a rendelkezésre álló források egyike sem erősíti meg, de nem is cáfolja, hogy még mindig életben lenne. Amennyiben Shaback valóban még él, úgy ő az utolsó élő ember, aki játszott a liga első szezonjában. Amennyiben már nincs az élők sorában Shaback, úgy Rullo volt az utolsó ilyen személy.)

Greg Ballard (1955. január 29. - 2016. november 9.) 1977-ben draftolta Ballardot a Washington Bullets, és rögtön újoncévében bajnoki címet nyert a fővárosiakkal (ez a ma Wizards néven futó franchise egyetlen elsősége mind a mai napig). 1979-ben is döntőt játszhatott a Washington színeiben, ekkor viszont veszítettek a Seattle ellen. Ballard, a jól védekező, kemény magasember egészen 1985-ig szerepelt a Bulletsnél, később játszott a Golden State-ben, a Seattle-ben és Olaszországban is, 1989-ben vonult vissza, pályafutása során közel 10 ezer pontot és 5 ezer lepattanót gyűjtve. Edzősködött Európában, majd az Atlantánál volt játékos-megfigyelő és segédedző közel egy évtizedig, de dolgozott játékos-megfigyelőként a Wizardsnál, illetve a Minnesotánál és a Dallasnál is. 61 évesen prosztatarákban hunyt el.

Greg Ballard, 1955-2016

Gene Guarilia (1937. szeptember 13. - 2016. november 20.) Kiegészítő játékosként Gene Guarilia négy NBA-bajnoki címnek volt részese a Boston Celtics színeiben 1960 és 1963 között, bár technikai értelemben véve csak két bajnokcsapatnak volt tagja, mivel 1961-ben és 1963-ban ugyan az alapszakasz során is játszott pár meccset, az ez évi rájátszásokban csak egyfajta tartalékként tartozott a Celtics keretéhez, pályára nem lépett. Az 1962-es bostoni győzelem ugyanakkor a korabeli beszámolók szerint nem jöhetett volna létre nélküle, ugyanis ebben az évben a Lakers elleni döntő hetedik, mindent eldöntő mérkőzésének hosszabbításában a több Celtics-játékos kipontozódása után pályára kerülő Guarilia kemény védekezésével megakadályozta, hogy az addig 41 pontot szóró Elgin Baylor kosarat szerezzen. Teljesítményét a mérkőzés után Bill Russell is megsüvegelte.

Szintén 2016-ban távoztak: Bob Armstrong (82 évesen, 1956 és 1957 között játszott az NBA-ben), Johnny Bach (†91, 1948-1949), Ron Bonham (†73, 1964-1966), Bob Brown (†92, 1948-1950), Jack Cotton (†91, 1949-1950), Archie Dees (†80, 1958-1962), Steve Harris (†52, 1985-1990), York Larese (†77, 1961-1962), Hal Lear (†81, 1956-1957), John McConathy (†86, 1951-1952), Rex Morgan (†67, 1970-1972),  David Pope (†54, 1984-1986), Bill Roberts (†90, 1948-1950), Gene Short (†62, 1975-1976), Gino Sovran (†91, 1946-1947), Norm Swanson (†86, 1953-1954), Murray Wier (†89, 1949-50) és Ken Wilburn (†72, 1967-1969).