1955: 24 másodperc alatt a csúcsra

Az NBA az 1954/55-ös szezon előtt bevezette a 24 másodperces támadóidőt, ez az újítás pedig egycsapásra megváltoztatta az egész ligát, élvezetesebbé tette a játékot, és felbecsülhetetlen mértékben hozzájárult az ekkor még továbbra is alacsony nézettségű és népszerűségű bajnokság hosszútávú fennmaradásához. A "shot-clock era" első bajnoki címét a Syracuse Nationals nyerte.

Danny Biasone, a Syracuse Nationals társtulajdonosa évek óta agyalt azon, mit lehetne tenni a gyakran alacsony színvonalú, fault-háborúba torkolló és unalomba fulladó NBA-meccsek felgyorsításáért, pörgősebbé, szórakoztatóbbá tételéért, és már 1951-ben kitalálta a támadóidő intézményét, amellyel három évig házalt, mire 1954-ben a liga többi csapattulajdonosa is rábólintott végre az ötletre. Biasone úgy gondolkodott, hogy egy élvezetes kosárlabda-mérkőzésen a csapatok minimum 60 rádobást kell, hogy vállalnak fejenként, ez elosztva egy 48 perces meccs időtartamával 24 másodpercet eredményez minden támadásra. A reform sikeres volt: 1954/55-ben a csapatok átlag közel 14 ponttal szereztek többet meccsenként, megszűntek az időhúzó taktikázások és a végigfaultolt összecsapások, a kosárlabda, mint játék egyre inkább a maihoz hasonló képet kezdett ölteni.

Agyafúrt fickó volt tehát Danny Biasone (akit egyébként újításáért a Halhatatlanok Csarnokába is beiktattak, igaz, csak 2000-ben, nyolc évvel a halála után), csapata, a Syracuse Nationals pedig profitált is az ötletéből. Az egyébként is a liga tán leggyorsabb játékát játszó Nats edzője, Al Cervi a kemény védekezés mellett a gyors leindításokból szerzett kosarakra építette taktikáját, ez pedig a keleti elsőséget eredményezte a Syracuse-nak, akik a csoportdöntőben a Bostont verve zsinórban másodszor jutottak be a fináléba. Nyugaton az immár George Mikan nélküli, háromszoros címvédő Minneapolis Lakers elbukott a Fort Wayne Pistons ellen a rájátszásban, így hát a Pistons története első nagydöntőjére készülhetett. Syracuse-i oldalon Dolph Schayes, Paul Seymour és Earl Lloyd mellé csatlakozott az újonc Johnny "Red" Kerr, a Pistons legnagyobb ászai pedig a dobógép George Yardley, az irányító Andy Phillip, valamint a két keményen védekező és lepattanózó magasember, Larry Foust és Mel Hutchins voltak.

A Syracuse hazai pályán megnyerte a sorozat első két meccsét (86-82, 87-84), legjobbjuk, az ezúttal nem törött kézzel játszó Dolph Schayes hozta magát, és fellépett mellé a mindkét mérkőzés végén kulcsfontosságú kosarakat szerző center, Red Rocha. A következő három találkozót Fort Wayne-ben rendezték volna, de ahogy az már több NBA-döntő esetében is előfordult az ötvenes években, nem játszhattak a Pistons saját csarnokában, mert az éppen egy bowlingverseny céljára volt lefoglalva, így Indianapolisban kellett pályára lépnie a csapatoknak. A Pistons tulajdonosa, Fred Zollner iparmágnás őrjöngött, de a Fort Wayne-nek ennek ellenére sikerült mindhárom találkozót behúznia (96-89, 109-102, 74-71), és átvennie a vezetést a sorozatban. Az ötödik mérkőzésen egy dühös szurkoló játék közben behajította a székét a pályára, majd összeszólalkozott a Nats hátvédjével, George Kinggel, a feszült hangulatú összecsapás végeztével a Syracuse játékosai alig tudták elhagyni a pályát az oda betóduló nézőktől.

A feszültség hatodik, már ismét Syracuse-ban rendezett meccsen sem enyhült, sőt, egész konkrétan tömegverekedés tört ki a pályán, miután a syracuse-i Wally Osterkorn és a Fort Wayne-i Bob Houbregs összeakaszkodott, a Nats erős embere, Paul Seymour még az egyik bírót is a földre küldte. A szoros mérkőzésen George Yardley 31 pontja ellenére a Nationals győzni (109-104) és ezáltal egyenlíteni tudott, a hetedik, mindent eldöntő összecsapáson pedig sokáig vezetett ugyan a Pistons,  de végül az amúgy a vonalról kimondottan rosszul célzó George King büntetőjének, majd azt követő labdaszerzésének köszönhetően a Nationals nyert 92-91-re (ehhez persze az is kellett, hogy a bírók nem fújták le Paul Seymour később saját maga által is bevallott szabálytalanságát a Pistons utolsó támadásánál, melyet Andy Phillip ellen követett el, lehetővé téve ezáltal Kingnek, hogy elvegye Philliptől a labdát). Ez volt a franchise egyetlen, Syracuse Nationals néven szerzett bajnoki címe, legközelebb 1967-ben nyertek, akkor már Philadelphia 76ers megnevezéssel.

Hátsó sor: Red Rocha, Jim Tucker, Red Kerr, Earl Lloyd, Dolph Schayes.
Elülső sor: Paul Seymour, Billy Kenville, Wally Osterkorn, Dick Farley, George King, Al Cervi vezetőedző.

Dick Farley. Újonc volt az NBA-ben az 1954/55-ös szezonban, cserejátékos, de így is nagy dolgokat vitt véghez a döntő során: az első, a hatodik és a hetedik meccs hajrájában is szerzett fontos kosarakat, győzelmekhez segítve a Nationalst. Két évig játszott Syracuse-ban, majd két évig a seregben szolgált, 1959-ben az akkor már Detroitban működő Pistons színeiben lépett utoljára pályára az NBA-ben. Mindössze 37 évet élt, 1969-ben halt meg.

Billy Gabor. A feltehetően magyar felmenőkkel is büszkélkedő dobóhátvéd 1949-től 1955-ig viselhette a Syracuse Nationals mezét, tagja volt tehát az 1950-ben és az 1954-ben döntőt játszó csapatnak is, sőt, 1953-ban még egy All-Star-szereplést is fel tudott mutatni. Ez volt ugyanakkor az utolsó szezonja a ligában, melynek során sérülések miatt csak három mérkőzésen került pályára, a playoffban pedig egyáltalán nem játszott, ennek ellenére ő is kapott bajnoki aranygyűrűt - igaz, csak 60 évvel később (!), 2015-ben, amikor a csapat még élő négy tagját megköszöntötték Syracuse-ban, és megajándékozták egy-egy gyémántberakásos gyűrűvel, 1955-ben ugyanis gyűrűket nem, csak egy gravírozott jegesvödröt kaptak a győzelemért a Nats játékosai. Szomorú update (2019.06.05.): Billy Gabor 97 éves korában, 2019. június 4-én elhunyt. Ő volt minden valószínűség szerint legidősebb, még élő egykori NBA-játékos.

Billy Kenville. A hátvéd nagyot játszott a finálé hetedik meccsén, ahol 15 pontjával ő volt a Nats legjobb pontszerzője (ezt megelőzően pedig az ötödik mérkőzésen szerzett 15 egységével szintén). Kenville 1953 és 1956 között erősítette a Nationals gárdáját, a bajnoki győzelmet követően a Syracuse által legyőzött Pistons játékosa lett, és Fort Wayne-ben, majd a franchise költözése után Detroitban pattogtatott 1960-as visszavonulásáig. Szomorú update (2018.06.25.): Kenville 2018. június 19-én, 87 éves korában elhunyt.

Johnny "Red" Kerr. A bajnoki győzelem évében még csak újonc volt a 206 centiméteres ifjú center, aki bár bajnoki címet többé nem szerzett, így is egészen kiváló karriert futott be az NBA-ben. Kerr egészen 1965-ig a franchise játékosa maradt, amikor a Nationals 1963-ban Philadelphiába költözött, még további két évig erősítette az ekkor már Philadelphia 76ers néven futó csapatot, mindeközben pedig háromszor volt All-Star, és egészen 1983-ig tartotta a megszakítás nélkül lejátszott legtöbb NBA-meccs rekordját, 844 mérkőzéssel. 1965-ben a Baltimore Bulletshez került, majd 1966-ban az újonnan alakult Chicago Bulls választotta soraiba, de ő inkább visszavonult, és a Bulls edzője lett. Játékosként több, mint 12 ezer pont és 10 ezer lepattanó fűződik a nevéhez, edzőként pedig az az azóta sem látott teljesítmény, hogy egy újonnan alakult franchise-t legelső szezonjában a rájátszásba juttatott (meg is kapta érte az Év Edzője díjat 1967-ben). 1968-ban távozott a Bullstól, és a Phoenix Suns trénere lett, itt azonban nem volt túl sikeres, visszatért hát Chicagóba, és egészen haláláig a franchise kötelékében maradt, 1975-től egészen 2008-ig ő volt a Bulls-meccsek állandó tévés szakkommentátora. Óriási népszerűségre tett szert, a United Centerben még szobrot is állítottak neki 2009 elején, ám nem sokkal ezt követően, 2009 februárjában elvitte súlyos betegsége. 76 éves volt.

George King. Az irányító 1951 és 1956 között volt a Syracuse játékosa, az ő sikeres büntetői és labdaszerzése biztosította be a Nats bajnoki győzelmét a döntő hetedik meccsének legvégén. Előtte azonban kellemetlen pillanatokat is át kellett élnie az ötödik mérkőzés székdobálós incidense miatt, ugyanis az agresszív szurkolóról kiderült, hogy egy szolgálaton kívüli rendőr, aki állította, hogy King megfenyegette őt, és még feljelentést is tett ellene. Az ügy végén az indianapolis hatóságok bocsánatkérésre kötelezték a hátvédet, aki, bár tagadta, hogy bármi rosszat is tett volna, végül eleget tett a felszólításnak. King az 1956/57-es idényt kihagyta, majd egy szezon erejéig visszatért a Cincinnati Royals színeiben, végül 1958-ban vonult véglegesen vissza. Egyetemi edző lett, 1972-ig a Purdue egyetem csapatát vezette, majd 1992-ig az univerzitás sportprogramjának az igazgatója volt, és több egyetemi szintű sportszervezetben töltött be vezető tisztséget. 2006-ban, 78 évesen hunyt el.

Earl Lloyd. A "Big Cat" és "Moon Fixer" becenevekkel egyaránt bíró kiscsatár történelmi figura, hiszen ő volt az első fekete játékos, aki pályára léphetett az NBA-ben, még 1950-ben a Washington Capitols színeiben, és 1955-ben csapattársával, Jim Tuckerrel együtt ő lett az első színesbőrű NBA-bajnok. A Capitols színeiben csak 7 meccsen került pályára, majd egy évet a seregben szolgált, a Syracuse-t 1952-től 1958-ig erősítette (a bajnoki cím évében 10 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként), majd két szezont Detroitban töltött 1960-as visszavonulásáig. 1965-ben a Pistons segédedzője lett, majd 1971-ben ő lett a ligatörténet második afro-amerikai vezetőedzője, amikor a Pistonsnál "előléptették". 1972-ben viszont távoznia kellett a Detroittól a csapat gyenge teljesítménye miatt, fel is hagyott az edzősködéssel. 2003-ban a "contributor" kategóriában beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 2015-ben, 86 évesen halt meg.

Wally Osterkorn. Négy évet töltött a ligában a 196 centis magasember, az 1954/55-ös volt épp az utolsó idénye. Végig a Syracuse játékosa maradt, 7 pont és 6 lepattanó voltak a meccsenkénti karrier-átlagai, kemény védekezésével, palánk alatti játékával a Nats fontos mindeneseként funkcionált. Miután egy sérülés visszavonulásra kényszerítette, filmbe illő élete lett: előbb a bűn útjára lépett, négy évre börtönbe is került számtalan rablás elkövetése miatt, majd szabadulása után Phoenixben lett házról házra járó árus, Britannica Enciklopédiákat árult, és olyan jól csinálta, hogy ötször is megválasztották a cégnél az Év Eladójának. 2012-ben halt meg, 83 éves volt.

Ephraim "Red" Rocha. Már 1947-ben is a ligában szerepelt a Hawaii születésű veterán center, 1947-től 1950-ig a St. Louis Bombers, 1950/51-ben pedig a Baltimore Bullets mezét viselte, 1951-től volt a Nationals játékosa. 1951-ben és 1952-ben az All-Star meccsre is meghívták, majd egy évre visszavonult, de 1954 és 1957 között lehúzott még három szezont a ligában, mielőtt végleg befejezte volna. Az 1955-ös döntő első és harmadik meccsén is ő volt a Nationals legjobb dobója 19, illetve 21 ponttal. 1958 és 1960 között a Detroit Pistonst edzette, majd hazatért Hawaii-ra, és az ottani egyetemen volt a kosárlabdacsapat trénere egészen 1973-ig. 2010-ben, 86 éves korában hunyt el.

Dolph Schayes. Az 1950-es évtized kiemelkedő játékosa, már 1973 óta a Hall of Fame tagja, minden idők 50 legjobb játékosa közé választották 1996-ban, ezen felül 12 All-Star-szereplés, 6 All-NBA First Team-, 6 All-NBA Second Team-tagság és több, mint 18 ezer pont és 12 ezer lepattanó ékesíti a nevét. Schayes amellett, hogy a liga legjobb lepattanózói közé tartozott, támadásban gyakorlatilag megállíthatatlan volt, hiszen testi erejét használva nem csak a palánk közelében tudott pontokat szerezni, de a gyűrűtől távol is biztos kézzel betalált hatalmas ívet leíró, csapattársai által csak "Szputnyiknak" hívott kétkezes dobásával. 1948-tól 1964-ig teljes pályafutását a Nationalsnél (vagyis utolsó idényében már 76ersnél) töltötte, 1963-tól játékos-edzője, majd játékoskénti visszavonulása után vezetőedzője lett a Sixersnek, és 1966-ban az Év Edzőjévé is megválasztották. Később visszatért Syracuse-ba, és az ingatlanbizniszben dolgozott, de közben még egyszer megpróbálkozott az edzősködéssel, 1970 és 1972 között az akkoriban ligaújonc Buffalo Braves (a mai Los Angeles Clippers jogelődje) kispadján ült. Fia, Danny Schayes szintén NBA-játékos volt, 18 szezont húzott le a ligában. Dolph 2015-ben, 87 éves korában halt meg.

Paul Seymour. Igazi kőkemény védő, a csapat egyik kulcsjátékosa volt a háromszoros All-Star, kétszeres All-NBA Second Team-tag Seymour. 1947-ben a Baltimore Bullets színeiben mutatkozott be a BAA-ben, majd 1949-ben igazolt a Nationalshez, akiknél egészen 1960-as visszavonulásáig játszott, utolsó négy idényében mint játékos-edző funkcionált. 1960-tól főállású vezetőedző lett, 1962-ig a St. Louis Hawksnál dolgozott, de kirúgták, miután nem volt hajlandó csökkenteni a csapat egyetlen fekete játékosa, Cleo Hill játékperceit annak ellenére, hogy a Hawks sztárjai, Bob Pettit és Cliff Hagan erre kérték a franchise vezetőségét. 1965-ben a Baltimore Bulletsnél nevezték ki vezetőedzővé, majd 1968/69-ben a Detroit Pistonst irányította. 70 évesen, 1998-ban halt meg.

Connie Simmons. A Nationals bajnokcsapatának harmadik számú centere az a Connie Simmons volt, aki már 1948-ban nyert egy bajnoki címet a Baltimore Bullets középjátékosaként. A veterán ekkor már az utolsó előtti idényét töltötte a ligában, fénykorát 1951 és 1953 között élte, amikor a New York Knicks játékosaként zsinórban három NBA-döntőben játszhatott (és a Knicks mindháromszor veszített). 1956-ban, egy Rochester Royalsnál töltött utolsó szezon után vonult vissza. 64 évet élt, 1989-ben hunyt el.

Jim Tucker. 1954 és 1957 között három szezon töltött a ligában, mindhármat a Nationalsnél, ahol Earl Lloyd mellett ő volt a csapat másik színesbőrű játékosa, és Lloyddal együtt az első afro-amerikai NBA-bajnokok lettek. Tucker 1955-ben olyan NBA-rekordot állított fel, amely egészen 2018-ig, azaz 63 éven keresztül állt fenn: mindössze 17 percnyi játékidő alatt ért el tripla-duplát. Rekordját végül 2018 februárjában a denveri Nikola Jokic adta át a múltnak. Szomorú update (2020.05.19.): Jim Tucker 2020. május 14-én, 87 éves korában elhunyt. Tucker halálával az 1955-ös NBA-bajnokcsapat utolsó, még élő tagja távozott.

Vezetőedző: Al Cervi. A korai NBA egyik legintenzívebb és legkeményebb edzője volt az 1917-es születésű Cervi. Játékosként a második világháború után csatlakozott a Rochester Royalshoz, 1946-ban megnyerte velük az NBL bajnoki címét. 1948-ban igazolt Syracuse-ba, és rögtön játékos-edzővé nevezték ki, öt éven át, 1953-ig megtartotta ezt a kettős szerepkört. 1950-ben játszhatott először NBA-döntőt a Nats, majd Cervi 1954-ben is a fináléig juttatta a csapatot. A játékosként kemény védekezéséről elhíresült Cervi edzőként is hasonló filozófiát alkalmazott, valamint őrült lelkesedésével űzte-hajtotta játékosait minél előbbre, egészen az 1955-ös bajnoki címig. 1956-ban Paul Seymour váltotta a csapat élén, majd még egy szezont edzősködött a ligában, 1958/59-ben a Philadelphia Warriorsnál. 1985-ben iktatták be a Hall of Fame-be. 2009-ben hunyt el, 92 évesen.

Balról jobbra: Jim Tucker, Billy Kenville és Dolph Schayes a Nationals bajnoki címe 60. évfordulójának ünneplésén, 2015-ben.