A tökéletes kukoricamező

Ma 57 éve, 1960. január 18-án hajnalban a Minneapolis Lakers repülőgépe hóviharba került, meghibásodott, és kényszerleszállást kellett végrehajtania egy Iowa állambeli kukoricaföldön. Csodával határos módon senki nem sérült meg, és soha ilyen közel nem állt a liga szerencsére azóta sem ahhoz, hogy egy egész csapatot elveszítsen.

Az ifjú Elgin Baylor

Történetünk az 1959/60-as NBA-szezon derekán játszódik, amikor is a Minneapolis Lakers, a mai Los Angeles Lakers elődje, korábbi ötszörös bajnokcsapat eléggé szenvedett. 1960. január 17-én, vasárnap délután a St. Louis Hawks otthonában játszottak, és az ifjú szupersztár, Elgin Baylor 43 pontja ellenére sorozatban negyedszerre kaptak ki. A csapat ekkor már túl volt egy edzőváltáson, a kispadra nyolc mérkőzéssel ezelőtt ült le a Lakers klublegendája és korábbi zseniális játékosa, Jim Pollard, de vele sem ment túl jól a szekér, a Hawks elleni vereséggel a Minneapolis mérlege 13-30-ra romlott.

A csapat tulajdonosának, Bob Shortnak, volt egy DC-3 típusú, a második világháborúban teherszállításra használt kétmotoros repülőgépe, ezzel utazott a Lakers Minneapolisból idegenbeli meccseire. Mivel St. Louisban hóvihar tombolt, a Lakers játékosainak órákat kellett várakozniuk a helyi reptéren, hogy visszaindulhassanak Minneapolisba. Jim Krebs, a csapat cserecentere nem volt valami jó kedvében, a melankóliára hajlamos magasember egyébként is gyakran hangoztatta, hogy megérzése szerint legfeljebb 33 éves koráig fog élni, és a hóvihar miatti várakozás ideje alatt többször arra figyelmeztette csapattársait, hogy nem kellene aznap éjszaka felszállniuk. Ám a vihar lassan hószállingózássá szelídült, így hát este 8 óra körül a Lakers gépe végül csak elindult St. Louisból. Vern Ullman kapitány, Harold Gifford másodpilóta, egy pilóta-tanonc, valamint Ullman felesége, mint egyetlen stewardess alkották a legénységet, a Lakers 9 játékosa, Jim Pollard edző, valamint további 13 személy utazott még a gépen, köztük több kosaras kisgyermeke is.

Jim Pollard vezetőedző

Ahogy elérték az utazómagasságot, a játékosok felállítottak egy asztalt, és kártyázni kezdtek, ám ekkor hirtelen pislákolni kezdett a fedélzeten a világítás, majd teljesen kialudt. Pollard és Baylor is úgy gondolták, hogy valamelyik társuk csak szórakozik, ám hamarosan rá kellett jönniük, hogy a gép elektronikája tönkrement: se világítás, se fűtés, ráadásul emiatt a pilótafülkében elveszítették a rádió- és a radarkapcsolatot is. Rádió nélkül esélye sem volt a gépnek, hogy visszataláljon a St. Louis-i reptérre, Ullman kapitány és Gifford másodpilóta egy ideig egy hagyományos mágneses iránytűvel próbáltak tájékozódni a sötétben, de rövidesen az is felmondta a szolgálatot. Hogy még ijesztőbb legyen a helyzet, a hóvihar ismét durván rákezdett, Ullman és Gifford egyetlen esélyüknek azt látták, ha olyan magasra felviszik a gépet, hogy a viharfelhők felé kerüljenek, és ott megpróbálnak a csillagok alapján tájékozódni.

Igen ám, de a kisméretű gépet nem arra tervezték, hogy ilyen magasságban repüljön, ráadásul a vihar kimondottan nagy kiterjedésű volt, órák óta emelkedtek egyre feljebb és feljebb, de nem tudtak fölé kerülni. 17000 láb (több, mint 5 kilométer) felett jártak már, a gépen oxigénhiány lépett fel, több gyerek rosszul lett, az ablakok befagytak és a fedélzet padlója is kezdett jegessé válni, a pilóták pedig konkrétan fagyási sérüléseket szenvedtek, amikor kénytelenek voltak a pilótafülke ablakán át puszta kézzel kinyúlni az iszonytató hidegbe, hogy legalább egy kis jeget le tudjanak kaparni a szélvédőről, és minimálisan kiláthassanak. Az utasok pokrócokba csavarva dideregtek, Tom Hawkins, Hot Rod Hundley, Slick Leonard és Frank Selvy visszaemlékezései szerint a játékosok az életükért imádkoztak, a repüléstől egyébként is félő Baylor pedig lefeküdt az ülések közé a földre, mondván, ha le fognak zuhanni, legalább szeretné kényelemben tölteni hátralevő idejét.

Négy órányi vaksötétben és rendkívüli hidegben történő hánykolódás után a gép végre kijutott a hóviharból, ám az egyik motor kezdett leállni, és az üzemanyag is vészesen fogyott, Ullman kapitány pedig úgy döntött, ha törik, ha szakad, le fognak szállni valahogyan. Leereszkedtek egy Iowa állambeli kisváros, Carroll fölé, jobb híján  a házak és az autók fényeit követve próbáltak kétségbeesetten egy repteret találni a magasból, nem sok sikerrel. Olyan alacsonyan szálltak már ekkor, hogy a gép kis híján egy fasornak ütközött, de még épp fel tudták rántani az orrát. A pilóták jobb megoldási lehetőség híján azt tervezték, hogy a várost átszelő főúton próbálnak meg landolni, ám ekkor meglátták a tökéletes kukoricamezőt.

Egy Elmer (más források szerint Hilbert) Steffes nevű farmer egész ősszel nem takarította be a csapadékos időjárás miatt a földjéről a kukoricát, ezért a kukoricaszárak olyan magasra nőttek, hogy átütöttek a rájuk hullott havon, és a Lakers gépének pilótái a magasból is jól láthatták, mettől meddig tart a kukoricaföld. Mind Ullman, mind Gifford farmon nőttek fel, így hát azt is tudták, hogy az egyenletes sorokba rendeződött kukorica között nem lehetnek kövek, sziklák vagy mélyedések, ezért biztonságos a leszállás. A két pilóta végül olyan simán letette a havas kukoricamezőre a gépet, hogy Jim Pollard később azt mondta a landolásról, hogy ha egy pohár vizet tartott volna a kezében, egy csepp se löttyent volna ki belőle.

A megmenekült gép utasai, halálfélelmükből felocsúdva, szép sorjában kikászálódtak a repülőből, majd Hot Rod Hundley elkiáltotta magát: "Újra élek!" Ekkor pedig mindenki önfeledt hógolyózásba kezdett, miközben a helyszínre értek Carroll városának mentői, rendőrei, tűzoltói, de még a helyi temetkezési vállalkozó is egy halottaskocsival, akik megdöbbenve látták, ahogy kétméteres emberek másznak ki sértetlenül a gépből, és viháncolni kezdenek a hóban. Végül a repülő összes utasát bevitték a kukoricaföldről a városba (Jim Pollard a halottaskocsin utazott, elmondása szerint a temetkezési vállalkozó kissé csalódott volt, mivel nagyobb bizniszre számított). A központba érve a Lakers-játékosok sorba álltak a település három telefonfülkéje előtt, ahonnan többen szeretteiket hívták fel, tájékoztatva őket a rendkívüli eseményekről. A center Larry Foust nem vetette meg az italt, meccsek után rendre legurított pár pohárkával, így hát amikor elmondta a telefonban feleségének, hogy nem fog éjszaka hazamenni, mert épp kényszerleszállást hajtottak végre egy iowai kukoricaföldön, az asszony csak annyit reagált, hogy majd akkor hívja vissza, ha kijózanodott.

Vern Ullman kapitány

A társaság végül egy helyi motelben töltötte az éjszaka hátralevő részét, majd reggel busszal utaztak vissza Minneapolisba. Vern Ullman kapitány ragaszkodott ugyanakkor ahhoz, hogy a kukoricamezőn veszteglő gépet ő vihesse vissza eredeti szolgálati helyére, mondván, "Én tettem le oda, én is szedem fel onnan." Steffes gazda kukoricájának maradékát így hát ledózerolták, hogy kifutópályát képezzenek ezzel a repülőnek, Ullman pedig valóban maga szállt fel vele a mezőről, és tért vissza Minnesota államba (a gazda később a legenda szerint tízezer dollárra perelte a Lakerst a terményében keletkezett károk miatt). Ullmant és Gifford másodpilótát a Lakers később egy meccsük előtt kitüntette hőstettükért, Ullman sajnos öt évvel az események után, 1965-ben elhunyt, Giffordot viszont még 2015-ben, a landolás 55. évfordulóján, 90 éves korában a Minnesota Timberwolves is megköszönthette egy Philadelphia elleni mérkőzésük során.

Ami pedig a Lakerst illeti, a csapat ugyan gyatra, 25-50-es mérleggel fejezte be az 1959/60-as alapszakaszt, de mivel a főcsoportonkénti 4-4 csapatból 3 bejutott a rájátszásba, még így is kvalifikálták magukat, megelőzve a 19 meccset nyerő Cincinnati Royalst. A playoffban még egy kört is mentek, a csoportdöntőben ismét a St. Louis Hawks lett az ellenfelük, akik 4-3 arányban legyőzték őket. A franchise minneapolisi korszakának ezzel le is áldozott, 1960 nyarán átköltöztek Los Angelesbe, ahol ugyebár a mai napig is működnek. A nagy kalandot túlélt kilenc játékos közül négyen élnek még, a később korszakalkotó játékossá fejlődő Elgin Baylor 82, Dick Garmaker, Slick Leonard és Frank Selvy 84 éves. Jim Pollard rövid edzői szerepvállalása 1960 nyarán véget is ért, ő már nem tartott a csapattal LA-be, 71 évesen halt meg 1993-ban. Hot Rod Hundley 2015-ben, 80 évesen hunyt el, Boo Ellis élete 75. évében halt meg 2010-ben, Larry Foustot 56 éves korában vitte el egy szívroham 1984-ben, a legrövidebb élet pedig valóban a saját halálát 33. születésnapja elé jövendölő Jim Krebsnek jutott, de szegény még a harmincat sem élhette meg, 29 éves volt, amikor a saját háza udvarán egy lezuhanó faág agyonütötte. Szomorú update (2017.08.17.): Tom Hawkins, az egyik túlélő játékos 2017. augusztus 16-án, 80 éves korában elhunyt.

Történelmi kontextusban szemlélve az 57 évvel ezelőtti eseményeket, megállapítható, hogy ha a Lakers gépének kényszerleszállása nem lett volna ilyen sikeres, az bizony örökre megváltoztatta volna az erőviszonyokat az NBA-ben. Mivel a liga és annak összes csapata még mindig elég ingatag lábakon állt 1960-ban, ha a Lakers összes fontos játékosát elveszíti egy repülőgép-szerencsétlenségben, úgy minden bizonnyal meg is szűnt volna a franchise, vagy legalábbis soha nem költözik át Los Angelesbe. Ez pedig azt jelentette volna, hogy a Los Angeles Lakers, mint olyan soha nem létezett volna, és soha nem láthattuk volna aranysárga-lilában játszani Jerry Westet, Kareem Abdul-Jabbart, Magic Johnsont, Shaquille O'Nealt vagy Kobe Bryantet. Minden Lakers-szurkoló a mai napig hálával gondolhat tehát Vern Ullman kapitányra és Harold Gifford másodpilótára.

Harold Gifford 2015-ben Minneapolisban

Források:

"Minneapolis Lakers Forced Plane Landing" (stewthornley.net)

"1960 Lakers Will Never Forget Plane Crash That Changed Their Life" (nypost.com)

"The Night That the Lakers Found a Field of Bad Dreams" (articles.latimes.com)

"Wolves Honor Man that Saved the Lakers" (nba.com)