1957: Kezdetét veszi a Celtics menetelése

Tizenegy évet kellett várni rá, hogy kezdetét vegye, de aztán meg mintha soha nem akart volna véget érni: a ligatörténet legeredményesebb csapata, a Boston Celtics sikersorozata 1957-ben indult, ekkor nyerte első bajnoki címét a legendás franchise.

1956 nyarán az ambíciózus edző, Red Auerbach tisztában volt vele, hogy jó csapat állt össze a keze alatt az azt megelőző években, de valami mindig hiányzott a végső sikerhez. A Boston Celtics alapító tagja volt a BAA-nek 1946-ban, de tíz éven át nem sikerült a nagydöntőbe jutniuk. Az 1949-ben a Washington Capitolst egyszer már a fináléig vezető Auerbach 1950 óta dolgozott a Celticsnél, ahol a liga legjobb hátvédpárosa működött a keze alatt: irányítóként a kosárlabda varázslója, Bob Cousy bűvölte a labdát, társa, Bill Sharman egyszerre volt az egyik legjobb dobó és legjobb védő is a kettes poszton, elől pedig a fineszes, többszörös All-Star center, Ed Macauley szállította megbízhatóan a kosarakat. A nagy áttörés azonban éveken át elmaradt, a Celtics a keleti csoportdöntőnél tovább nem tudott versenyben maradni.

1956-ban aztán Auerbach-nak sikerült meghúznia azt a lépést, mely lehetővé tette a kosárlabdatörténet legnagyobb dinasztiájának létrejöttét, és őt magát is a legendák sorába emelte. Az azévi draft alkalmából Auerbach megszerezte Macauley-ért és a Boston által draftolt Cliff Hagan játékjogáért a St. Louis Hawks által kiválasztott fiatal centert, a San Francisco egyetemről érkező Bill Russellt, aki mellé a Boston saját pickjével a kiváló erőcsatárt, Tom Heinsohnt hozta el. Russell támadójátéka meglehetősen csiszolatlan volt még, de védőoldalon transzcendens képességekkel bírt, amelyek már újonc korában megmutatkoztak, személyében tán minden idők legjobb lepattanózóját és dobásblokkolóját (bár a blokkokat ekkor még nem tartották nyilván hivatalos statisztikaként) tisztelhetjük, aki még mindemellé passzolni is remekül tudott. A Boston meg is nyerte az alapszakasz küzdelmeit Keleten, majd a csoportdöntőben felülmúlta a címvédő Philadelphia Warriorst kiejtő Syracuse Nationalst.

A Celtics ellenfele a fináléban épp az a St. Louis Hawks lett, akikkel az előző nyáron bonyolították le az óriási jelentőségű Russell-ügyletet. A Hawks, valamint a Minneapolis Lakers és a Fort Wayne Pistons egyaránt 34-48-as negatív mérleggel zárt a nyugati csoport első három helyén (!), de a playoffra beélesedő St. Louis meggyőző játékkal kisöpörte a csoportdöntőben a Lakerst, és szintén története során először készülhetett a bajnoki címről döntő összecsapásra. Vezérük az előző szezon MVP-jévé választott Bob Pettit volt (a liga 1956-ban osztotta ki először az alapszakasz MVP-díját, ezt Pettit, a tárgyalt idényben pedig épp a bostoni Bob Cousy kapta), az erőcsatár a korszak legjobb pontszerzői és lepattanózói közé tartozott, magas posztokon pedig ott munkálkodott mellette a Bostontól megszerzett Macauley, az újonc Hagan, és a Rochesterrel 1951-ben egyszer már bajnokságot nyerő Jack Coleman. A Hawks irányítója szintén egy régi jó ismerős, a Lakersszel négy bajnoki címet szerző Slater Martin volt, aki szezon közben New Yorkból érkezett St. Louisba.

Pettit, Macauley és Martin ellenállhatatlan volt a döntő első mérkőzésén, de Bill Sharman is kíméletlenül szórta a kosarakat a Celtics oldalán, a pontzáporos, 125-123-as meccsen a Hawks végül Jack Coleman duplájával tudott idegenben győzni és magához ragadni a vezetést. A fiatal Russell még nem mindig találta a helyét védekezésben a St. Louis tapasztaltabb magasembereivel szemben, de a második találkozóra összeállt hátul a Boston játéka, és ki is egyenlítettek (119-99). Az ütésváltás St. Louisban folytatódott, négy kör után 2-2 volt az állás (a harmadik meccs előtt Auerbach összeverekedett a Hawks tulajdonosával, de a mérkőzést a Hawks nyerte Pettit kosarával 100-98-ra, a negyedik találkozón Cousy és Sharman a Celticst vezette 118-123 arányú idegenbeli győzelemre), a hatodik találkozó után pedig 3-3 (Sharman 32 pontjával a Boston 124-109-re nyert és átvette a vezetést a sorozatban, de aztán Hagan utolsó másodperces pöckölésével 96-94-re a Hawks győzött és ezúttal ők egalizáltak).

Szemmel láthatóan egyik csapat sem bírt a másik fölé kerekedni, és a gigászi párharc egy epikus hetedik mérkőzésbe torkollott: a Boston Celtics kétszeri hosszabbítás után, ellenkező előjellel beállítva az első meccs eredményét, 125-123-ra verte meg a Hawkst úgy, hogy az összecsapáson Cousy és Sharman is siralmasan dobtak ugyan mezőnyből, de Russell 19 pontot és 32 lepattanót, míg Tom Heinsohn 37 pontot és 23 lepattanót gereblyézett össze, a hosszabbítások során fokozatosan őrölve fel a St. Louis sorozatban kipontozódó nagyembereit. A meccs utolsó támadásánál a Hawks játékos-edzője, Alex Hannum egy palánkra pattintott passzal hozta kihagyhatatlan helyzetbe Pettittet, de a sztárjátékos elhibázta a ziccert. Nyert a Celtics, és egy dinasztia nagy menetelése pedig ezzel hivatalosan is kezdetét vette.

Játékosok az álló sorban: Dick Hemric, Jack Nichols, Bill Russell, Arnie Risen, Tom Heinsohn.
Ülő sor: Lou Tsioropoulos, Andy Phillip, Frank Ramsey, Red Auerbach vezetőedző, Bob Cousy, Bill Sharman, Jim Loscutoff.

Bob Cousy. Újoncidénye, azaz az 1950/51-es szezon óta minden évben ott volt az All-Star gálán Cousy, a Boston közeli Holy Cross egyetem egykori sztárja, az ötvenes évek legjobb irányítója, a hát mögötti átadások, a "no-look" passzok mestere. 1957-ben ő volt az alapszakasz MVP-je, zsinórban ötödszörre vezette a ligát gólpasszok terén, és egymás után hatodjára volt az All-NBA First Team tagja. Az 1957-es finálé negyedik meccsén 31 ponttal volt a Celtics legjobbja, az ötödik találkozón döntőbeli rekordot jelentő 19 asszisztot osztott szét. A hetedik mérkőzés rendes játékidejének hajrájában az egyébként kiváló büntetődobó Cousy homályt dobott a vonalról, ezzel lehetővé téve, hogy Pettit hosszabbításra mentse a meccset, de végül ez a hibája szerencséjére nem bizonyult végzetesnek.

Tom Heinsohn. A Celtics történetének egyik legnépszerűbb játékosává vált az idő előrehaladtával a karakteres Tommy Heinsohn, aki 1956/57-ben az Év Újonca volt meccsenkénti átlag 16 pontjával és 9 lepattanójával, az 1957-es All-Star-gálán is pályára lépett a keleti csapatban, a nagydöntő hetedik meccsén pedig kolosszális teljesítményt nyújtott 37 ponttal és 23 lepattanóval (de már a hatodik mérkőzésen is ő volt a Boston legjobb dobója 28 ponttal).

Dick Hemric. Az 1955-ös draft második körében kiválasztott csere-bedobó két idényt töltött a ligában, az 1957-es bajnoki cím egyben NBA-karrierje befejeztét is jelentette. Nem volt különösebben komoly pályafutása a profik között, de azt talán érdemes tudni róla, hogy még a ligába kerülése előtt a Wake Forest egyetem játékosaként olyan pont- és lepattanórekordokat állított fel, amelyeket csak az előző évtizedben sikerült megdöntenie J.J. Redicknek (pont) és Tyler Hansbroughnak (lepattanó) egyetemistaként. Dick visszavonulása után egy gumigyárban dolgozott. Szomorú update (2017.08.07.): Dick Hemric 2017. augusztus 3-án, 83 éves korában elhunyt.

Jim Loscutoff. "Loscy" szintén egy kimondottan népszerű figurája, jellegzetes kemény embere volt a Keltáknak. 1955-ben került az NBA-be, teljes pályafutását Bostonban töltötte, újoncként volt egy 26 lepattanós meccse, amellyel Celtics-rekordot állított fel, statisztikailag pedig épp 1956/57-ben volt a csúcson, hiszen az alapszakaszban 10 pont-10 lepattanós dupla-duplát átlagolt. Fontos szerep jutott neki az 1957-es nagydöntőben, hiszen a hetedik mérkőzés második hosszabbításának hajrájában ő értékesítette azt a két büntetőt, amely végül a Celtics kétpontos győzelmét eredményezte.

Jack Nichols. A veterán bedobó már 1948 óta a ligában pattogtatott, volt a Washington Capitols, a Tri-Cities Blackhawks és a Milwaukee Hawks játékosa is, mielőtt a Bostonhoz került volna 1953-ban. Itt töltötte 1958-ig tartó pályafutása hátralevő részét, az 1957-es bajnokcsapatban 8 pont, 6 lepattanó körüli átlagokat hozott a kispadról beszállva. Visszavonulása után fogorvosi diplomát szerzett, és a Washington állami Egyetem, valamint a Seattle SuperSonics fogorvosaként is dolgozott. 1992-ben halt meg 66 évesen.

Andy Phillip. Bob Cousy cseréje, a veterán irányító Andy Phillip már pályafutása végén járt 1957-ben, de az ötvenes évek elején még a liga egyik legjobb játékmesterének számított. A Chicago Stags által még 1947-ben draftolt "Handy Andy" 1950-ben, 1951-ben és 1952-ben is a bajnokság legjobb gólpasszadója volt, a Philadelphia Warriors, valamint a Fort Wayne Pistons játékosaként 1951-től zsinórban ötször volt All-Star, a Pistonsszal pedig 1955-ben és 1956-ban is nagydöntőt játszhatott, de akkor még mindkétszer veszített. 1958-ban, egy újabb elvesztett finálét követően vonult vissza a Celticstől. Az irányítóposzt mai képére formálásában játszott szerepe oly nagy volt, hogy már 1961-ben beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 2001-ben halt meg 79 éves korában.

Frank Ramsey. A kettes és hármas poszt közt variálható "swingman" funkció egyik első képviselője volt Ramsey, aki 1954 óta volt a Celtics játékosa, de az 1955/56-os idényt teljes egészében kihagyta katonai szolgálata miatt, és még az 1957-es bajnoki menetelés közepette is be kellett időnként vonulnia a kaszárnyába. Ennek ellenére meccsenkénti 12 ponttal és 5 lepattanóval fontos láncszeme volt a csapatnak, és a döntő második mérkőzésén 22 pontjával ő volt a Boston legjobb dobója.

Arnie Risen. Újabb régi ismerős, a Rochester Royalsszal 1951-ben bajnoki címet szerző center, Risen levezetni érkezett Bostonba 1955-ben. Bill Russell mögött csereként tett hozzá a bajnoki címhez átlag 8 pontot és 7 lepattanót mérkőzésenként, a Hawks elleni mindent eldöntő hetedik meccsen ő is nagyot játszott 16 ponttal és 10 lepattanóval előrukkolva. Az elveszített 1958-as finálé után vonult vissza. A kétszeres bajnok, négyszeres All-Star centert 1998-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. 87 éves korában hunyt el 2012-ben.

Bill Russell. Minden idők - bajnoki címek mennyiségét tekintve - legeredményesebb kosárlabdázóját védekezése miatt szemelte ki magának Red Auerbach még a San Francisco egyetemen játszva, ahol a Russell köré szerveződő csapat 1955-ben és 1956-ban is megnyerte az NCAA küzdelmeit, majd Russell az 1956-os melbourne-i olimpián is csapatkapitányként vezette győzelemre az amerikai válogatottat. Az olimpia miatt csak 1956 decemberében tudott csatlakozni a Celticshez, 48 meccsen játszott az alapszakaszban, 15 pontot és közel 20 lepattanót szerzett átlagosan mérkőzésenként, ez utóbbi kategóriában vezette az egész ligát 19.6-os mutatójával (ennek ellenére újoncidényében még nem szerepelt az All-Star-meccsen, és az Év Újonca díjat is csapattársa, Tom Heinsohn kapta meg).

Bill Sharman. A rendkívül hatékony dobóhátvéd 1950-ben a Washington Capitols színeiben mutatkozott be az NBA-ben, majd 1951-ben igazolt a Celticshez, ahol játékos-pályafutása egész hátralevő részét töltötte. 1957-ben már ötszörös All-Star volt, sorozatban öt idényen át ő volt a liga legpontosabb büntetődobója, emellett már kétszer volt az All-NBA Second Team (1954, 1955) és kétszer a First Team (1956, 1957) tagja. Az 1957-es döntő első meccsén 36, a harmadikon 28, az ötödiken 32 ponttal volt a Celtics legjobb pontszerzője.

Lou Tsioropoulos. A 196 centis bedobó 1956 és 1959 között volt a Celtics játékosa, ő is újonc volt 1956/57-ben, Tom Heinsohn cseréjeként produkált 4 pontot és 4 lepattanót meccsenként a bostoniak javára az alapszakaszban, de a rájátszásban nem lépett pályára.

Vezetőedző: Arnold "Red" Auerbach. A dörzsölt brooklyni fickó, Red Auerbach az NBA egyik "keresztapja", a bostoni dinasztia kiépítője, ikonikus figura, akit korabeli fényképeken általában győzelmi szivarral a szájában látni, amelyre rendre rágyújtott a kispadon, amikor már biztos volt csapata sikerében egy mérkőzés közepette. Orosz zsidó bevándorlók gyermekeként született 1917-ben, a harmincas években brooklyni pályákon játékosként is kiváló volt, de edzőként tudott igazán kiteljesedni. 1941-ben kapott először tréneri állást egy washingtoni középiskolában, majd a második világháborúban letöltött katonai szolgálatát követően felkérték, hogy legyen a Washington Capitols BAA-csapat vezetőedzője. A legelső, 1946/47-es BAA-alapszakaszban Auerbach csapata, a Capitols érte el a legjobb győzelem/vereség mutatót, de abban az évben nem tudtak döntőbe jutni, ez 1949-ben ugyan már sikerült a washingtoniaknak, de akkor meg alulmaradtak a Minneapolis Lakersszel szemben. A vereséget követően a nem kimondottan simulékony természetű Red újjá akarta építeni a csapatot, de ezen összeveszett a Capitols tulajdonosával, így hát távozott, a Tri-Cities Blackhawks (a St. Louis Hawks elődje) trénere lett, de egy szezon után hasonló okokból innen is továbbállt. Ekkor kérték fel a Boston edzőjének, ahol egyik első lépéseként Chuck Cooper személyében ő draftolt a történelem során először egy afro-amerikai játékost. A többi pedig javarészt már szintén történelem.

Vince Carter 40: mindig van út felfelé

„Air Canada”, „Vinsanity”, „Half-man, Half-Amazing” – akinek ennyi beceneve van, csak nagy formátumú egyéniség lehet. Kétségkívül megállapítható, hogy a 40. születésnapját ma ünneplő Vince Carter maga a velünk élő történelem, így hát a blog történetében először egy jelenleg is aktív játékost köszöntünk különálló bejegyzéssel.

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1999 januárjában világszerte NBA-rajongók ezrei (köztük ezen sorok akkor 12 éves írója is) aggódva várták, mit hoz a liga számára a jövő. Michael Jordan bejelentette második (akkor véglegesnek tűnő) visszavonulását, az NBA globális térhódítását lehetővé tevő Chicago Bulls-dinasztia széthullott, az épp véget ért, de így is túl hosszúra nyúlt 1998-as lockout megtépázta a bajnokság hírnevét, és bár kezdetét vehette hamarosan egy csonka, 50 meccsből álló alapszakasz, a játékosok túlnyomó része formán kívül várta az új szezon nyitányát (Shawn Kemp és Vin Baker azóta sem adták le az elhúzódó szünet során felszedett súlyfelesleget). Kollektív borúlátás idején még inkább sóvárog az ember egy vátesz, lángoszlop, megmentő eljöveteléért, és ez nem volt máshogy 1999 elején sem: az NBA-rajongó műértő közönség tán soha nem vágyott még úgy egy új Jordanre, mint akkor.

Vince Carter ebben a turbulens időszakban ragyogott fel üstökösként a profi kosárlabdázás egén. Az 1998-as drafton a Golden State által ötödikként kiválasztott, de a Toronto által negyedik helyen kihúzott egyetemi csapattársára, Antawn Jamisonra elcserélt dobóhátvéd ugyanazon a poszton szerepelt, mint Jordan, ugyanúgy a North Carolináról érkezett, és még vele egyező magasságú is. Míg az NBA előtt nagyobb névnek tartott Jamison karrierje döcögősen indult be, Carter látványos és hatékony játékával valósággal berobbant a ligába, az Év Újoncának választották, a Raptorsnak négy éves története során először reális esélye volt bejutni a rájátszásba, és végül ugyan csak a 10. helyen végeztek Keleten, Carter produkcióját látva úgy tűnhetett, számára a határ a csillagos ég.

Le Dunk de la Mort

Mármint szó szerint: Vince a 2000-es All-Star hétvége zsákolóversenyén olyan teljesítménnyel végzett az első helyen, amely generációs élménnyé vált, gondoljunk csak az ikonikus képekre a labdát a lába között áthúzó, vagy könyékig a gyűrűben lógó Carterről (vagy a közönség első sorában ülő, révületbe esve kamerázó Shaquille O’Nealről, Kevin Garnettről vagy Dikembe Mutombóról). Második idényében VC már 25.7 pontot átlagolt meccsenként, 2000. február 27-én 51 pontot dobott a Phoenix ellen (azóta is ez a karriercsúcsa, egyszer 2005-ben állította még be), először játszott az All-Star meccsen, és először juttatta be a Torontót a rájátszásba, ahol viszont még kisöpörte őket az első körben a jóval tapasztaltabb New York Knicks. 2000 őszén újabb örökké emlékezetes pillanat következett: a Sydney-i olimpián szereplő amerikai válogatott játékosaként Carter olimpiai bajnok lett, és nincs olyan kosárrajongó, aki ne látta volna legalább egyszer azt a „le Dunk de la Mort” (a Halál Zsákolása) névre keresztelt legendás jelenetet, amelynek során a Franciaország ellen játszott meccsen Vince szó szerint átugorja az ellenfél 218 centis centerét, Frederic Weist.

A 2000/2001-es NBA-szezonban is folytatódott Carter diadalmenete, karriercsúcsot jelentő 27.6 pontot dobott mérkőzésenként, a Toronto pedig fennállása legjobb eredményét elérve 47 győzelmet aratott az alapszakaszban, és története során először a rájátszásban is ment egy kört, pályahátrányból kiütve az egy évvel korábban őket búcsúztató New Yorkot. A főcsoport-elődöntőben a Philadelphia 76ers volt az ellenfelük, Carter és az MVP-szezont futó Allen Iverson epikus dobópárbajt vívtak, Vince 50 pontot dobott a sorozat harmadik meccsén, összességében 30 pont felett átlagolt (Iverson átlaga 33 fölött volt), végül a Raptors a hetedik meccsen egyetlen ponttal szenvedett vereséget, és esett ki. Akkor és ott, annak a hetedik mérkőzésnek a napján, 2001. május 20-án olyan dolgok történtek, amelyek Vince Carter pályájának ívét örökre megváltoztatták. Aznap délelőtt volt ugyanis VC diplomaosztója a North Carolina egyetemen, és úgy döntött, részt vesz az eseményen, Philadelphiából a Raptors tulajdonosának magángépével repült Észak-Karolinába. Az ünnepség után rendben visszaért a csapathoz, és utólag valószínűleg a kutyát nem érdekelte volna Carter diplomaosztója, ha a Raptors megnyeri a meccset és a sorozatot. Vince valóban meg is nyerhette volna a Raptorsnak a mérkőzést, de 1.8 másodperccel a végső dudaszó előtt elengedett dobása célt tévesztett, a Toronto kikapott. A felhevült érzelmi állapotban levő Raptors-szurkolók között egyből terjedni kezdett a narratíva, miszerint nem volt helyes döntés Carter részéről közvetlenül élete legfontosabb meccse előtt elutazni a diplomaosztójára, és a Toronto veresége annak köszönhető, hogy Vince előrébb helyezte saját érdekeit a csapaténál - az ilyesmit pedig sem a szurkolók, sem a csapattársak nem felejtik egykönnyen.

Vince 2002 körül

A Carterrel szemben megfogalmazott kritikák csak újabb táptalajt kaptak a következő, 2001/2002-es szezonban, az előző idényhez képest ugyanis sem Vince, sem a Raptors nem tudott előrébb lépni, tovább fejlődni. Annak ellenére, hogy a Toronto egyfajta titkos bajnokesélyes sötét lóként vágott neki az új évadnak, a rájátszásba is csak egy utolsó hetekben produkált 9 meccses győzelmi sorozatnak köszönhetően tudtak bejutni a keleti hetedik helyen - Carter nélkül, ő ugyanis az alapszakasz utolsó 22 mérkőzésén térdsérülés miatt nem tudott pályára lépni. A Raptors aztán elbukott a 2002-es playoff első körében, majd keserű évek következtek: sem 2003-ban, sem 2004-ben nem tudott a csapat bekerülni a rájátszásba. Carter 2002/2003-as szezonban csak 43 találkozón játszott, és bár továbbra is rendszeres résztvevője volt az All-Star meccseknek (ő volt az, aki átadta a helyét a keleti kezdőcsapatban az akkor már tényleg utolsó idényét töltő Michael Jordannek a 2003-as gálán), sokszor tűnt kedvetlennek, enerváltnak a játéka a Raptors mezében, sehol nem volt már a pár évvel ezelőtti lendület és szárnyalás.

Hogy mi okozta az 1999 és 2001 között rohamléptekben fejlődő Carter megtorpanását, azóta is vita tárgya. Pár okos húzással a Toronto valóban bajnokesélyes csapatot tudott volna felhúzni Carter köré (ne feledjük, ezek voltak azok az évek, amikor a New Jersey Nets 52 és 49 győzelemmel "uralkodni" tudott Keleten), ehhez képest 2001 nyarán legnagyobb új igazolásuk a 38 éves Hakeem Olajuwon volt, akinek hároméves szerződést adtak, a három évből pedig Hakeem csak egyet töltött ki, azt sem túl jó szájízzel, mielőtt 2002-ben visszavonult volna. Az ilyen és ehhez hasonló csapatépítési melléfogások, az egyre gyakoribb sérülések, valamint a 2001-es kudarc élménye együttesen eredményezhették azt, hogy Vince Carter nem tudta "beteljesíteni a sorsát", fantasztikus egyéni képességei ellenére nem tudott hosszú távon a liga arca, "az új Jordan" maradni - a Raptors-szurkolók ugyanakkor javarészt úgy vélekedtek, hogy Carter egyszerűen csak nem tesz meg mindent a sikerért a pályán, félvállról veszi a meccseket, ezzel próbálva kikényszeríteni, hogy a csapat elcserélje. A helyzet 2004 decemberére mérgesedett el olyannyira, hogy a Torontónak lépnie kellett, az ekkorra már mind a franchise vezetőségével, mind a drukkerekkel, mind a mindenkori vezetőedzővel hadban álló Cartert a New Jersey Netshez küldték Alonzo Mourningért, Aaron Williamsért, Eric Williamsért és két draftjogért cserébe. Mourning azonnal követelte a kivásárlását, soha nem lépett pályára a Raptors mezében, így a Toronto lényegében két, védekezésben valamennyire tán használható cserejátékost kapott története legjobbjáért, akit három évvel korábban még a kosárlabdázás jövőjének tartottak.

A Netshez kerülve aztán Carter ismét szárnyra kapott: a 2004/2005-ös idény Netsnél töltött felében pontátlaga 27.5-re szökött fel, és a térdműtétje után lábadozó Jason Kiddel együtt playoffba vezették a szezont gyatrán kezdő New Jersey-t (a "Nagy Hármas" harmadik tagja, Richard Jefferson csuklósérülés miatt egyelőre még nem tudott túl sok időt együtt tölteni a pályán Carterrel). Szúrta ez persze a torontói fanatikusok szemét, és csak olaj volt a tűzre az a 2005 januári tévéinterjú, melynek során Carter tett egy könnyen félreérthető nyilatkozatot, gyakorlatilag beismerve, hogy utolsó torontói hónapjai során valóban nem adott már bele mindent a pályán. Bár később visszakozott, hogy szavait csak kiforgatták, és az interjút készítő John Thompson is védelmébe vette, a szellem már kint volt a palackból, Toronto egykori legdrágább kincséből hivatalosan is gyűlölt ellenség vált Kanadában.

Carter, Kidd és Jefferson triója

Hogy, hogy nem, Carter mindezt képes volt extra motivációként használni, valahányszor Torontóban lépett pályára a Nets színeiben. Első ilyen meccsét 2005 áprilisában játszotta, a Raptors-drukkerek folyamatosan fütyülték és szidalmazták (mint ezt követően tíz évig minden egyes alkalommal), ő viszont 39 pontot szórt volt csapata ellen, és a New Jerseny megnyerte a mérkőzést. Az elkövetkező években volt meccsnyerő triplája és győzelmet érő alley-oop zsákolása is a Raptors ellen, és a két csapat 2007-es első körös playoff-párharca során pályahátrányból ejtette ki a Netsszel a Torontót (ez volt egyébként a Raptors első rájátszásbeli szereplése Carter elcserélése óta). Ugyanakkor a New Jersey körül megerősödött már ezekben az években a keleti konferencia, bár Carter, Kidd és Jefferson 2006-ban és 2007-ben is playoffba juttatták a Netst, a nagydöntő már nem volt elérhető számukra, a fiatal Dwyane Wade vezette Miami és a fiatal LeBron James vezette Cleveland áthatolhatatlan akadályt képezett előttük.

Carter 2007-ben volt utoljára All-Star, és ekkor szerepelt utoljára a rájátszásban a Nets színeiben. 2008 februárjában a New Jersey elcserélte Kiddet, majd 2008 nyarán Jeffersont is, a már 30 fölött járó Vince egy újjáépülőben levő csapat legtapasztaltabb veteránjának szerepében találta magát. Még 2009-ben is képes volt közel 21 pontot, valamint 5-5 lepattanót és gólpasszt átlagolni meccsenként, de miután a Nets második egymást követő évben is lemaradt a playoffról, Carter is távozott. 2009 nyarán szülővárosának csapata, az előző idényben döntőt játszó Orlando Magic szerezte meg Ryan Andersonnal együtt Rafer Alstonért, Courtney Lee-ért és Tony Battie-ért cserébe. Carterrel a kezdő kettes pozíciójában a bajnoki címre hajtó Magic 59 meccset nyert a 2009/2010-es alapszakaszban, és a főcsoportdöntőig jutott a rájátszás során. Vince karrierje során először játszhatott a playoff második körén túl, ám ebben nem volt túl sok köszönet, az Orlando pályaelőnye ellenére elvesztette a párharcot a Boston ellen, és Vince sajnos kimondottan pocsék produkciót nyújtott a sorozat mérkőzésein. A Magic a következő szezon során túl is adott rajta, a Phoenix Sunshoz került, ott ugyan volt pár jó meccse Steve Nash oldalán, de a Suns nem jutott a rájátszásba, és a 2011-es lockoutot követően kitette keretéből a kiöregedettnek tűnő Cartert.

Az ekkor már közel 35 éves VC ismét fordulópont elé ért a karrierjében. Járhatott volna úgy, mint régi nagy ellenlábasa, Allen Iverson, aki leszállóágban levő egykori szupersztárként pár évvel korábban nem volt hajlandó engedni a játékperceiből és csapaton belüli szerepéből, így azt érte csak el, hogy idejekorán kikopott a ligából. Carter viszont belátta, hogy akkori állapotában komoly csapat már nem fogja kezdőjátékosként alkalmazni, de padról beszálló scorer még könnyedén lehet. Így hát újradefiniálta ezáltal önmagát és játékát, a Dallas szerződtette, ahol hatodik emberként funkcionált ott töltött három éve alatt, meccsenkénti 12-13 ponttal segítve két playoff-szerepléshez a Maverickset, és a 2014-es rájátszás első körében a későbbi bajnok San Antonio elleni párharc harmadik meccsén dobott győztes triplájával még 37 évesen is képes volt legendás jelenetet produkálni. 2014 nyarán a Memphis előrehaladott kora ellenére három éves szerződést kínált neki, és bár a Mavs szívesen megtartotta volna, inkább váltott, és ma is a Grizzlies mezében pattogtat.

Carter a Spursnek dobott győztes tripla után Nowitzkivel ünnepel

Vince Carter jelenleg az egész NBA legidősebb játékosa, és egyike annak a hat még mindig aktív veteránnak, akit még a kilencvenes években draftoltak (a másik öt: Dirk Nowitzki, Paul Pierce, Jason Terry, Metta World Peace és Manu Ginobili, bár legutóbbi 1999-es draftolása ellenére csak 2002-ben kezdte meg NBA-karrierjét). Játékideje a most futó szezonban a legmagasabb Memphisbe igazolása óta (átlag közel 24 perc), amit meccsenként 8 ponttal, 3 lepattanóval és 2 gólpasszal hálál meg. Nem eget rengető számok, de gondoljunk csak bele, hány atletikussága miatt ismert dobóhátvédet láthattunk még 40 éves korában is a pályán (Michael Jordanen kívül nem sokat). Carter példaértékűen "konzerválta" a testét és a játékát, még manapság is képes megrázni magát és beszórni 20 pontot egy mérkőzésen, vagy felidézni egykori "Air Canada" identitását, és zsákolni egy óriásit. Jellemző, hogy amikor pár hónapja elterjedt az a pletyka, hogy gondolkodik, elinduljon-e a februárban esedékes idei zsákolóversenyen, a dolog komolyan vehető volt, hiszen fizikai állapota ezt negyvenévesen is lehetővé tenné akár számára. Lenyilatkozta, hogy szeretne 20 évet tölteni a ligában, és egyértelműen a játék iránti szeretetből van még mindig a pályán - ő, akinek épp a játék iránti szeretetét és elhivatottságát kérdőjelezték meg annyian oly sok éven át.

Visszatérés az Air Canada Centerbe 2014-ben

Carter soha nem nyert bajnoki címet, az Év Újonca cím elnyerése után jelentősebb egyéni díja sem volt, nem lett az NBA megmentője, abszolút szupersztárja, az új Jordan - ennek nyomán értékelhetnénk karrierjét csalódásnak, tehetségét eltékozoltnak. Egy olyan ember viszont, akihez azonban ennyi emlék fűz (nem csak a nosztalgiafaktor miatt) mindenkit, aki követte az NBA-t az elmúlt tizennyolc évben, és aki Kanadában, az Államokban, de még Magyarországon is számtalan új rajongót szerzett a ligának, és gyerekként megannyi mai játékost inspirált arra, hogy kosarazni kezdjen - nos, egy ilyen ember karrierjét nem tekinthetjük csalódásnak. És hogy ma már Kanadában sem így gondolkodnak, azt jól mutatja, hogy amikor 2014 novemberében, a Raptors alapítása 20. évfordulójának ünneplésekor a Toronto épp a Memphisszel játszott, és levetítettek az Air Canada Centerben egy VC előtt tisztelgő montázst, a torontói közönség fújolása tíz év után először álló ovációba váltott át. Vince Carter le is törölt arcáról egy könnycseppet - ezen sorok ma már 30 éves írója pedig reméli, hogy pár év múlva a Hall of Fame-be történő beiktatásakor is lesz lehetősége hasonlóképpen meghatódni.

1956: Jubileumi Warriors-győzelem

Az NBA tizedik, 1955/56-os szezonja egy rég nem látott bajnok visszatérését hozta el: a Philadelphia Warriors, a legelső, 1946/47-es BAA-idény győztese kapaszkodott fel ismét a liga csúcsára, megszerezve a franchise második bajnoki címét.

Rég hallhattunk a Philadelphia Warriorsról, akik 1948-ban jártak utoljára nagydöntőben, amikor címvédőként alulmaradtak a Baltimore Bullets-szel szemben. Azóta nem sikerült egyszer sem túljutniuk a rájátszás első körén, sőt, 1952 óta egyáltalán nem is szerepeltek a playoffban, annak ellenére, hogy náluk játszott az egész NBA két legponterősebb játékosa: a kiscsatár Paul Arizin 1952-ben, a center Neil Johnston pedig 1953-tól zsinórban három éven át vezette a ligát dobott pontok tekintetében, ennek ellenére az eredmények nem jöttek.

A csapat szerencséje 1955-ben fordult meg, amikor a helyi, philadelphiai La Salle egyetem kiválósága, Tom Gola csatlakozott a Warriors keretéhez. Gola személyében a liga első igazi "all-around" játékosát tisztelhetjük: ha kellett, pontokat szerzett, lepattanózott, gólpasszokat adott, remekül védekezett, és mind az öt poszton bevethető volt, újonc léte ellenére elő-hátul stabilitást tudott adni a Philadelphia játékának, ennek köszönhetően pedig Arizinnek és Johnstonnak csak arra kellett koncentrálniuk, amihez igazán értettek: a pontszerzésre. A Warriors gépezete tehát végre hatékonyan működhetett, ez meg is látszott teljesítményükön az 1955/56-os szezonban. A keleti csoport élén végeztek, a playoffban pedig legyőzték a címvédő Syracuse Nationalst, és nyolc év után első nagydöntőjükre készülhettek. Ellenfelük a sorozatban másodszor fináléba jutó Fort Wayne Pistons volt, akik a liga legjobb védelmével büszkélkedhettek, elöl pedig a dobógép George Yardley kosaraira építettek. 

Arizin 28, valamint a cserejátékos Ernie Beck 23 pontjával a Warriors megnyerte az első meccset (98-94) annak ellenére, hogy a Pistons magasemberei, Mel Hutchins és Larry Foust teljességgel kikapcsolták támadásban Neil Johnstont. A szoros második mérkőzésen a 30 pontos George Yardley a végjátékban értékesített büntetőivel, valamint Arizin elleni clutch blokkjával győzelemre vezette a Pistonst (84-83), ezután viszont a Philadelphia már nem kegyelmezett. Csúcsra járatták a támadójátékot, Arizin megállíthatatlanul szórta a pontokat, Johnston is kezdett éledezni, az ötödik találkozón az erőcsatár Joe Graboski is eljutott 29 egységig. Yardley próbálta ugyan meccsben tartani a Fort Wayne-t, 30 pontot szórt az ötödik összecsapáson is, erőfeszítései ugyanakkor hasztalannak bizonyultak: a Warriors 1-1-es állást követően zsinórban három győzelmet aratott (100-96, 105-107, 99-88), így 4-1 arányban felülmúlta a Pistonst és megnyerte a bajnokságot.

Állnak: Ernie Beck, Neil Johnston, Joe Graboski, Walt Davis, Tom Gola, Jackie Moore.
Ülnek: George Senesky vezetőedző, Larry Hennessy, Paul Arizin, Jack George, George Dempsey.

Paul Arizin. "Pitchin' Paul" egészen kivételes dobógépe volt az ötvenes évtizednek. Karrierjét 1950-ben kezdte a Warriors színeiben az egyébként (Tom Golához hasonlóan) philadelphiai születésű kiscsatár, és már második idényében ő lett a liga pontkirálya 25.2 pontos meccsenkénti átlaggal. Ezt követően két évet sorkatonai szolgálata miatt ki kellett hagynia, de visszatérése után ott folytatta, ahol abbahagyta: 1962-ig tartó pályafutása során, mely idő alatt a Warriors volt az egyetlen csapata, egyszer sem esett a szezonátlaga 21 pont alá, 1957-ben ismét ő lett a pontkirály (25.4), és minden évben meghívták az All-Star gálára (összesen 10 szereplés). Az All-NBA First Team soraiba háromszor (1952, 1956, 1957), a Second Teambe egyszer (1959) választották be, visszavonulásakor több, mint 16 ezer pont és 6 ezer lepattanó gazdája volt, és természetesen a Halhatatlanok Csarnokába is beiktatták, 1978-ban, valamint beválasztották a valaha volt 50 legjobb NBA-játékos közé 1996-ban. 2006-ban halt meg 78 évesen.

Ernie Beck. A döntő első meccsének egyik hőse 1953-tól 1960-ig erősítette a Warriorst, igaz, egy évet ő is kihagyott a katonaság miatt, de elmondása szerint akkor is csak kosarazott a tengerészgyalogság csapatában. Egyéni szempontból legsikeresebb idénye az 1957/58-as volt, amikor 10 pontos meccsenkénti átlagot tudott produkálni. 1961-ben pár meccsen a St. Louis Hawks és a Cincinnati Royals mezében is pályára lépett, ezután az NBA-ben már többé nem kapott szerepet, 1964-ig játszott még a CBA nevű alsóbbrendű ligában. Manapság is Philadelphiában él, 2016 decemberében múlt 85 éves.

Walt Davis. Minden bizonnyal örökké birtokolni fogja azt a kivételes distinkciót a 203 centi magas Davis, hogy ő a valaha volt egyetlen olyan NBA-játékos, aki olimpiai aranyérmet szerzett magasugrásban, az 1952-es helsinki olimpián ugyanis Davis nyerte ezt az atlétikai versenyszámot 204 centiméteres ugrásával. Kosárlabdázóként a négyes és ötös poszton is alkalmazható magasember cserejátékosa volt legfőképp a Warriorsnak 1953 és 1958 között, kevés szerepe volt az 1956-os menetelés során, ugyanakkor amikor a 2015/16-os idény kezdetén a Warriors átvette a 2015-ös bajnoki címért járó aranygyűrűket, az ünnepségen Davis képviselte az 1956-ban győztes csapatot. A Philadelphia 1958-ban a St. Louis Hawkshoz cserélte, akikkel karrierje utolsó idényében ismét megnyerte a bajnokságot, így olimpiai győzelme mellett kétszeres NBA-bajnokként fejezhette be kimondottan eredményes sportpályafutását.

George Dempsey. A 188 centis hátvéd 1954 és 1959 között szerepelt az NBA-ben, szinte végig a Philadelphiánál, akik aztán 1958-ban szabadlistára tették, onnét pedig pár mérkőzés erejéig a Syracuse Nationals vette magához, mielőtt visszavonult volna. Ő is túlnyomórészt kiegészítő játékosként töltötte egész karrierjét, fontos szerepe volt ugyanakkor az 1956-os döntő negyedik meccsén, amikor az ő sikeres büntetői állították be a hajrában a Warriors kétpontos győzelmét jelentő végeredményt. Ma is köztünk van.

Jack George. Tom Gola mellett ő volt a Warriors másik kezdő hátvédje a bajnoki cím idején, ketten együtt a liga legmagasabb hátvédpárosát alkották. George ugyanakkor saját jogán is kiváló játékos volt, 1955/56-ban meccsenként 14 pontot, 4 lepattanót és 6 gólpasszt átlagolt, és vezette a ligát a pályán töltött játékpercekben. 1956-ban és 1957-ben is meghívták az All-Star-mérkőzésre, és még az 1955/56-os All-NBA Second Teambe is beválasztották. 1953-tól 1959-ig a Warriors, majd 1959-től 1961-ig a New York Knicks játékosa volt. 1989-ben halt meg, 60 évesen.

Tom Gola. "Mr. All-Around" minden idők egyik legünnepeltebb egyetemi kosárlabdázója volt, aki NBA-be kerülése előtt a La Salle csapatával megnyerte az NIT (National Invitational Tournament) és az NCAA küzdelmeit is. A Warriorshoz kerülve a játék minden elemében kiemelkedő teljesítményre képes Gola nem volt már annyira előtérben, de okos játéka, jó védekezése és sokoldalúsága kulcsfontosságúvá tette a szerepét a Warriors rendszerében. Az 1956-os nagy győzelmet követő idényt ő is sorkatonai kötelezettsége miatt volt kénytelen kihagyni, majd 1962-ig ismét szülővárosa csapatában pattogtatott, háromszor volt All-Star, és háromszor átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, 1958-ban helyet kapott az All-NBA Second Team soraiban is. Amikor a Warriors 1962-ben átköltözött Philadelphiából San Franciscóba, Gola a csapattal tartott, de még idény közben arra kérte a vezetőséget, cseréljék el, hogy közelebb lehessen Philadelphiához. Így került a New York Knickshez, ahol pályafutása utolsó négy idényét töltötte, még további két All-Star szereplést tehetett zsebre, miközben Philadelphiából ingázott New Yorkba a csapat hazai meccseire. 1966-ban vonult vissza, volt edző alma materében, a La Salle egyetemen, majd politikai pályára lépett, volt tagja a Pennsylvania állami képviselőháznak, majd Philadelphia város jegyzője lett, és a polgármesterségért is elindult a hetvenes években, de veszített. A Halhatatlanok Csarnokába már 1976-ban beiktatták. 2014-ben, 81 évesen halt meg.

Joe Graboski. Az 1956-os döntő utolsó meccsének legjobb dobója az egyetemet kihagyva 18 évesen profinak állt (ő volt a harmadik középiskolából érkező játékos az NBA történetében), és már az 1948/49-es BAA-idényben ott volt a pályán a Chicago Stags színeiben. Az Indianapolis Olympians gárdáján át vezetett az útja Philadelphiába, ahol 1953-tól 1961-ig erősítette a Warriorst, többnyire megbízható, 13-14 pont, 8-9 lepattanó körüli szezonátlagokat produkálva. NBA-karrierjét, melynek során több, mint kilencezer pontot és egy híján hatezer lepattanót gyűjtött össze, 1962-ben fejezte be, de 1967-ig játszott még alsóbb szintű ligákban. 1998-ban halt meg, 68 éves volt.

Larry Hennessy. A kettes poszton csereként szereplő Hennessy két évet élt meg az NBA-ben, az 1955/56-os volt az újoncszezonja, a következő idényt a Syracuse Nationalsnél töltötte, majd ki is kopott a ligából. 1961-ig szerepelt még az EPBL nevű mellékes ligában a szintén philadelphiai Villanova egyetem egykori sztárja. 79 éves korában halt meg 2009-ben.

Neil Johnston. "Gabby" Johnston az ötvenes évek kiemelkedő centere volt, aki hatékony horogdobásának köszönhetően megállíthatatlanul szórta a kosarakat 1951-től 1959-ig tartó karrierje során. Hatszor volt All-Star, háromszor a liga pontkirálya (1953, 1954, 1955), egyszer a legjobb lepattanózója (1955), háromszor végzett az élén játékpercek és kétszer mezőnyszázalék terén is. Zsinórban négyszer volt az All-NBA First Team (1953-1956) és egyszer (1957) a Second Team tagja. 1958 őszén súlyos térdsérülést szenvedett, amely idejekorán véget vetett pályafutásának, 1959-ben visszavonult, de valószínűleg előbb-utóbb egyébként is át kellett volna adnia a helyét a kezdő center posztján a Warriors 1959-ben draftolt újoncának, akit úgy hívtak, hogy Wilt Chamberlain. Így hát 1959-ben Johnston átvette a Philadelphia vezetőedzői pozícióját, amit 1961-ig tartott meg, ő lett tehát Chamberlain első trénere az NBA-ben. 1978-ban kosarazás közben szívinfarktust kapott, és nem élte túl, mindössze 49 éves volt. Posztumusz lett a Hall of Fame tagja 1990-ben.

Jackie Moore. Hároméves NBA-pályafutása alatt Moore a Syracuse Nationals és a Milwaukee Hawks játékosa is volt, 1955-ben került a Warriorshoz, itt játszott 1957-ig. Mondhatni, hogy marginális jelentőséggel bírt a pályán, viszont abból a szempontból megjegyzendő az ő neve, hogy mind a La Salle egyetemen (ahol Tom Gola csapattársaként ő is NIT- és NCAA-bajnok volt), mind a Warriors történetében ő volt az első színes bőrű játékos, egyben az 1956-os bajnokcsapat egyetlen afro-amerikai tagja. Ma is köztünk van.

Vezetőedző: George Senesky. Játékosként találkozhattunk már a nevével, hiszen Senesky hátvédposzton tagja volt a ligatörténet (és a Warriors) első bajnokcsapatának, az 1947-es bajnok Philadelphiának. 1955-től 1958-ig volt ő a csapat edzője, az 1956-os végső győzelem után 1957-ben és 1958-ban is bejuttatta a Warriorst a playoffba, de újabb döntős szereplést már nem tudott kivívni a gárda. Miután távozott a vezetőedzői posztról, Senesky visszavonultan élt 2001-ben, 79 éves korában bekövetkezett haláláig. Idősebb korában úgy nyilatkozott a maga idejének kosárlabdáját és a modern NBA-t összehasonlítva, hogy a kilencvenes évek NBA-jében valószínűleg labdaszedő sem lehetett volna, nemhogy játékos.

A tökéletes kukoricamező

Ma 57 éve, 1960. január 18-án hajnalban a Minneapolis Lakers repülőgépe hóviharba került, meghibásodott, és kényszerleszállást kellett végrehajtania egy Iowa állambeli kukoricaföldön. Csodával határos módon senki nem sérült meg, és soha ilyen közel nem állt a liga szerencsére azóta sem ahhoz, hogy egy egész csapatot elveszítsen.

Az ifjú Elgin Baylor

Történetünk az 1959/60-as NBA-szezon derekán játszódik, amikor is a Minneapolis Lakers, a mai Los Angeles Lakers elődje, korábbi ötszörös bajnokcsapat eléggé szenvedett. 1960. január 17-én, vasárnap délután a St. Louis Hawks otthonában játszottak, és az ifjú szupersztár, Elgin Baylor 43 pontja ellenére sorozatban negyedszerre kaptak ki. A csapat ekkor már túl volt egy edzőváltáson, a kispadra nyolc mérkőzéssel ezelőtt ült le a Lakers klublegendája és korábbi zseniális játékosa, Jim Pollard, de vele sem ment túl jól a szekér, a Hawks elleni vereséggel a Minneapolis mérlege 13-30-ra romlott.

A csapat tulajdonosának, Bob Shortnak, volt egy DC-3 típusú, a második világháborúban teherszállításra használt kétmotoros repülőgépe, ezzel utazott a Lakers Minneapolisból idegenbeli meccseire. Mivel St. Louisban hóvihar tombolt, a Lakers játékosainak órákat kellett várakozniuk a helyi reptéren, hogy visszaindulhassanak Minneapolisba. Jim Krebs, a csapat cserecentere nem volt valami jó kedvében, a melankóliára hajlamos magasember egyébként is gyakran hangoztatta, hogy megérzése szerint legfeljebb 33 éves koráig fog élni, és a hóvihar miatti várakozás ideje alatt többször arra figyelmeztette csapattársait, hogy nem kellene aznap éjszaka felszállniuk. Ám a vihar lassan hószállingózássá szelídült, így hát este 8 óra körül a Lakers gépe végül csak elindult St. Louisból. Vern Ullman kapitány, Harold Gifford másodpilóta, egy pilóta-tanonc, valamint Ullman felesége, mint egyetlen stewardess alkották a legénységet, a Lakers 9 játékosa, Jim Pollard edző, valamint további 13 személy utazott még a gépen, köztük több kosaras kisgyermeke is.

Jim Pollard vezetőedző

Ahogy elérték az utazómagasságot, a játékosok felállítottak egy asztalt, és kártyázni kezdtek, ám ekkor hirtelen pislákolni kezdett a fedélzeten a világítás, majd teljesen kialudt. Pollard és Baylor is úgy gondolták, hogy valamelyik társuk csak szórakozik, ám hamarosan rá kellett jönniük, hogy a gép elektronikája tönkrement: se világítás, se fűtés, ráadásul emiatt a pilótafülkében elveszítették a rádió- és a radarkapcsolatot is. Rádió nélkül esélye sem volt a gépnek, hogy visszataláljon a St. Louis-i reptérre, Ullman kapitány és Gifford másodpilóta egy ideig egy hagyományos mágneses iránytűvel próbáltak tájékozódni a sötétben, de rövidesen az is felmondta a szolgálatot. Hogy még ijesztőbb legyen a helyzet, a hóvihar ismét durván rákezdett, Ullman és Gifford egyetlen esélyüknek azt látták, ha olyan magasra felviszik a gépet, hogy a viharfelhők felé kerüljenek, és ott megpróbálnak a csillagok alapján tájékozódni.

Igen ám, de a kisméretű gépet nem arra tervezték, hogy ilyen magasságban repüljön, ráadásul a vihar kimondottan nagy kiterjedésű volt, órák óta emelkedtek egyre feljebb és feljebb, de nem tudtak fölé kerülni. 17000 láb (több, mint 5 kilométer) felett jártak már, a gépen oxigénhiány lépett fel, több gyerek rosszul lett, az ablakok befagytak és a fedélzet padlója is kezdett jegessé válni, a pilóták pedig konkrétan fagyási sérüléseket szenvedtek, amikor kénytelenek voltak a pilótafülke ablakán át puszta kézzel kinyúlni az iszonytató hidegbe, hogy legalább egy kis jeget le tudjanak kaparni a szélvédőről, és minimálisan kiláthassanak. Az utasok pokrócokba csavarva dideregtek, Tom Hawkins, Hot Rod Hundley, Slick Leonard és Frank Selvy visszaemlékezései szerint a játékosok az életükért imádkoztak, a repüléstől egyébként is félő Baylor pedig lefeküdt az ülések közé a földre, mondván, ha le fognak zuhanni, legalább szeretné kényelemben tölteni hátralevő idejét.

Négy órányi vaksötétben és rendkívüli hidegben történő hánykolódás után a gép végre kijutott a hóviharból, ám az egyik motor kezdett leállni, és az üzemanyag is vészesen fogyott, Ullman kapitány pedig úgy döntött, ha törik, ha szakad, le fognak szállni valahogyan. Leereszkedtek egy Iowa állambeli kisváros, Carroll fölé, jobb híján  a házak és az autók fényeit követve próbáltak kétségbeesetten egy repteret találni a magasból, nem sok sikerrel. Olyan alacsonyan szálltak már ekkor, hogy a gép kis híján egy fasornak ütközött, de még épp fel tudták rántani az orrát. A pilóták jobb megoldási lehetőség híján azt tervezték, hogy a várost átszelő főúton próbálnak meg landolni, ám ekkor meglátták a tökéletes kukoricamezőt.

Egy Elmer (más források szerint Hilbert) Steffes nevű farmer egész ősszel nem takarította be a csapadékos időjárás miatt a földjéről a kukoricát, ezért a kukoricaszárak olyan magasra nőttek, hogy átütöttek a rájuk hullott havon, és a Lakers gépének pilótái a magasból is jól láthatták, mettől meddig tart a kukoricaföld. Mind Ullman, mind Gifford farmon nőttek fel, így hát azt is tudták, hogy az egyenletes sorokba rendeződött kukorica között nem lehetnek kövek, sziklák vagy mélyedések, ezért biztonságos a leszállás. A két pilóta végül olyan simán letette a havas kukoricamezőre a gépet, hogy Jim Pollard később azt mondta a landolásról, hogy ha egy pohár vizet tartott volna a kezében, egy csepp se löttyent volna ki belőle.

A megmenekült gép utasai, halálfélelmükből felocsúdva, szép sorjában kikászálódtak a repülőből, majd Hot Rod Hundley elkiáltotta magát: "Újra élek!" Ekkor pedig mindenki önfeledt hógolyózásba kezdett, miközben a helyszínre értek Carroll városának mentői, rendőrei, tűzoltói, de még a helyi temetkezési vállalkozó is egy halottaskocsival, akik megdöbbenve látták, ahogy kétméteres emberek másznak ki sértetlenül a gépből, és viháncolni kezdenek a hóban. Végül a repülő összes utasát bevitték a kukoricaföldről a városba (Jim Pollard a halottaskocsin utazott, elmondása szerint a temetkezési vállalkozó kissé csalódott volt, mivel nagyobb bizniszre számított). A központba érve a Lakers-játékosok sorba álltak a település három telefonfülkéje előtt, ahonnan többen szeretteiket hívták fel, tájékoztatva őket a rendkívüli eseményekről. A center Larry Foust nem vetette meg az italt, meccsek után rendre legurított pár pohárkával, így hát amikor elmondta a telefonban feleségének, hogy nem fog éjszaka hazamenni, mert épp kényszerleszállást hajtottak végre egy iowai kukoricaföldön, az asszony csak annyit reagált, hogy majd akkor hívja vissza, ha kijózanodott.

Vern Ullman kapitány

A társaság végül egy helyi motelben töltötte az éjszaka hátralevő részét, majd reggel busszal utaztak vissza Minneapolisba. Vern Ullman kapitány ragaszkodott ugyanakkor ahhoz, hogy a kukoricamezőn veszteglő gépet ő vihesse vissza eredeti szolgálati helyére, mondván, "Én tettem le oda, én is szedem fel onnan." Steffes gazda kukoricájának maradékát így hát ledózerolták, hogy kifutópályát képezzenek ezzel a repülőnek, Ullman pedig valóban maga szállt fel vele a mezőről, és tért vissza Minnesota államba (a gazda később a legenda szerint tízezer dollárra perelte a Lakerst a terményében keletkezett károk miatt). Ullmant és Gifford másodpilótát a Lakers később egy meccsük előtt kitüntette hőstettükért, Ullman sajnos öt évvel az események után, 1965-ben elhunyt, Giffordot viszont még 2015-ben, a landolás 55. évfordulóján, 90 éves korában a Minnesota Timberwolves is megköszönthette egy Philadelphia elleni mérkőzésük során.

Ami pedig a Lakerst illeti, a csapat ugyan gyatra, 25-50-es mérleggel fejezte be az 1959/60-as alapszakaszt, de mivel a főcsoportonkénti 4-4 csapatból 3 bejutott a rájátszásba, még így is kvalifikálták magukat, megelőzve a 19 meccset nyerő Cincinnati Royalst. A playoffban még egy kört is mentek, a csoportdöntőben ismét a St. Louis Hawks lett az ellenfelük, akik 4-3 arányban legyőzték őket. A franchise minneapolisi korszakának ezzel le is áldozott, 1960 nyarán átköltöztek Los Angelesbe, ahol ugyebár a mai napig is működnek. A nagy kalandot túlélt kilenc játékos közül négyen élnek még, a később korszakalkotó játékossá fejlődő Elgin Baylor 82, Dick Garmaker, Slick Leonard és Frank Selvy 84 éves. Jim Pollard rövid edzői szerepvállalása 1960 nyarán véget is ért, ő már nem tartott a csapattal LA-be, 71 évesen halt meg 1993-ban. Hot Rod Hundley 2015-ben, 80 évesen hunyt el, Boo Ellis élete 75. évében halt meg 2010-ben, Larry Foustot 56 éves korában vitte el egy szívroham 1984-ben, a legrövidebb élet pedig valóban a saját halálát 33. születésnapja elé jövendölő Jim Krebsnek jutott, de szegény még a harmincat sem élhette meg, 29 éves volt, amikor a saját háza udvarán egy lezuhanó faág agyonütötte. Szomorú update (2017.08.17.): Tom Hawkins, az egyik túlélő játékos 2017. augusztus 16-án, 80 éves korában elhunyt.

Történelmi kontextusban szemlélve az 57 évvel ezelőtti eseményeket, megállapítható, hogy ha a Lakers gépének kényszerleszállása nem lett volna ilyen sikeres, az bizony örökre megváltoztatta volna az erőviszonyokat az NBA-ben. Mivel a liga és annak összes csapata még mindig elég ingatag lábakon állt 1960-ban, ha a Lakers összes fontos játékosát elveszíti egy repülőgép-szerencsétlenségben, úgy minden bizonnyal meg is szűnt volna a franchise, vagy legalábbis soha nem költözik át Los Angelesbe. Ez pedig azt jelentette volna, hogy a Los Angeles Lakers, mint olyan soha nem létezett volna, és soha nem láthattuk volna aranysárga-lilában játszani Jerry Westet, Kareem Abdul-Jabbart, Magic Johnsont, Shaquille O'Nealt vagy Kobe Bryantet. Minden Lakers-szurkoló a mai napig hálával gondolhat tehát Vern Ullman kapitányra és Harold Gifford másodpilótára.

Harold Gifford 2015-ben Minneapolisban

Források:

"Minneapolis Lakers Forced Plane Landing" (stewthornley.net)

"1960 Lakers Will Never Forget Plane Crash That Changed Their Life" (nypost.com)

"The Night That the Lakers Found a Field of Bad Dreams" (articles.latimes.com)

"Wolves Honor Man that Saved the Lakers" (nba.com)

1955: 24 másodperc alatt a csúcsra

Az NBA az 1954/55-ös szezon előtt bevezette a 24 másodperces támadóidőt, ez az újítás pedig egycsapásra megváltoztatta az egész ligát, élvezetesebbé tette a játékot, és felbecsülhetetlen mértékben hozzájárult az ekkor még továbbra is alacsony nézettségű és népszerűségű bajnokság hosszútávú fennmaradásához. A "shot-clock era" első bajnoki címét a Syracuse Nationals nyerte.

Danny Biasone, a Syracuse Nationals társtulajdonosa évek óta agyalt azon, mit lehetne tenni a gyakran alacsony színvonalú, fault-háborúba torkolló és unalomba fulladó NBA-meccsek felgyorsításáért, pörgősebbé, szórakoztatóbbá tételéért, és már 1951-ben kitalálta a támadóidő intézményét, amellyel három évig házalt, mire 1954-ben a liga többi csapattulajdonosa is rábólintott végre az ötletre. Biasone úgy gondolkodott, hogy egy élvezetes kosárlabda-mérkőzésen a csapatok minimum 60 rádobást kell, hogy vállalnak fejenként, ez elosztva egy 48 perces meccs időtartamával 24 másodpercet eredményez minden támadásra. A reform sikeres volt: 1954/55-ben a csapatok átlag közel 14 ponttal szereztek többet meccsenként, megszűntek az időhúzó taktikázások és a végigfaultolt összecsapások, a kosárlabda, mint játék egyre inkább a maihoz hasonló képet kezdett ölteni.

Agyafúrt fickó volt tehát Danny Biasone (akit egyébként újításáért a Halhatatlanok Csarnokába is beiktattak, igaz, csak 2000-ben, nyolc évvel a halála után), csapata, a Syracuse Nationals pedig profitált is az ötletéből. Az egyébként is a liga tán leggyorsabb játékát játszó Nats edzője, Al Cervi a kemény védekezés mellett a gyors leindításokból szerzett kosarakra építette taktikáját, ez pedig a keleti elsőséget eredményezte a Syracuse-nak, akik a csoportdöntőben a Bostont verve zsinórban másodszor jutottak be a fináléba. Nyugaton az immár George Mikan nélküli, háromszoros címvédő Minneapolis Lakers elbukott a Fort Wayne Pistons ellen a rájátszásban, így hát a Pistons története első nagydöntőjére készülhetett. Syracuse-i oldalon Dolph Schayes, Paul Seymour és Earl Lloyd mellé csatlakozott az újonc Johnny "Red" Kerr, a Pistons legnagyobb ászai pedig a dobógép George Yardley, az irányító Andy Phillip, valamint a két keményen védekező és lepattanózó magasember, Larry Foust és Mel Hutchins voltak.

A Syracuse hazai pályán megnyerte a sorozat első két meccsét (86-82, 87-84), legjobbjuk, az ezúttal nem törött kézzel játszó Dolph Schayes hozta magát, és fellépett mellé a mindkét mérkőzés végén kulcsfontosságú kosarakat szerző center, Red Rocha. A következő három találkozót Fort Wayne-ben rendezték volna, de ahogy az már több NBA-döntő esetében is előfordult az ötvenes években, nem játszhattak a Pistons saját csarnokában, mert az éppen egy bowlingverseny céljára volt lefoglalva, így Indianapolisban kellett pályára lépnie a csapatoknak. A Pistons tulajdonosa, Fred Zollner iparmágnás őrjöngött, de a Fort Wayne-nek ennek ellenére sikerült mindhárom találkozót behúznia (96-89, 109-102, 74-71), és átvennie a vezetést a sorozatban. Az ötödik mérkőzésen egy dühös szurkoló játék közben behajította a székét a pályára, majd összeszólalkozott a Nats hátvédjével, George Kinggel, a feszült hangulatú összecsapás végeztével a Syracuse játékosai alig tudták elhagyni a pályát az oda betóduló nézőktől.

A feszültség hatodik, már ismét Syracuse-ban rendezett meccsen sem enyhült, sőt, egész konkrétan tömegverekedés tört ki a pályán, miután a syracuse-i Wally Osterkorn és a Fort Wayne-i Bob Houbregs összeakaszkodott, a Nats erős embere, Paul Seymour még az egyik bírót is a földre küldte. A szoros mérkőzésen George Yardley 31 pontja ellenére a Nationals győzni (109-104) és ezáltal egyenlíteni tudott, a hetedik, mindent eldöntő összecsapáson pedig sokáig vezetett ugyan a Pistons,  de végül az amúgy a vonalról kimondottan rosszul célzó George King büntetőjének, majd azt követő labdaszerzésének köszönhetően a Nationals nyert 92-91-re (ehhez persze az is kellett, hogy a bírók nem fújták le Paul Seymour később saját maga által is bevallott szabálytalanságát a Pistons utolsó támadásánál, melyet Andy Phillip ellen követett el, lehetővé téve ezáltal Kingnek, hogy elvegye Philliptől a labdát). Ez volt a franchise egyetlen, Syracuse Nationals néven szerzett bajnoki címe, legközelebb 1967-ben nyertek, akkor már Philadelphia 76ers megnevezéssel.

Hátsó sor: Red Rocha, Jim Tucker, Red Kerr, Earl Lloyd, Dolph Schayes.
Elülső sor: Paul Seymour, Billy Kenville, Wally Osterkorn, Dick Farley, George King, Al Cervi vezetőedző.

Dick Farley. Újonc volt az NBA-ben az 1954/55-ös szezonban, cserejátékos, de így is nagy dolgokat vitt véghez a döntő során: az első, a hatodik és a hetedik meccs hajrájában is szerzett fontos kosarakat, győzelmekhez segítve a Nationalst. Két évig játszott Syracuse-ban, majd két évig a seregben szolgált, 1959-ben az akkor már Detroitban működő Pistons színeiben lépett utoljára pályára az NBA-ben. Mindössze 37 évet élt, 1969-ben halt meg.

Billy Gabor. A feltehetően magyar felmenőkkel is büszkélkedő dobóhátvéd 1949-től 1955-ig viselhette a Syracuse Nationals mezét, tagja volt tehát az 1950-ben és az 1954-ben döntőt játszó csapatnak is, sőt, 1953-ban még egy All-Star-szereplést is fel tudott mutatni. Ez volt ugyanakkor az utolsó szezonja a ligában, melynek során sérülések miatt csak három mérkőzésen került pályára, a playoffban pedig egyáltalán nem játszott, ennek ellenére ő is kapott bajnoki aranygyűrűt - igaz, csak 60 évvel később (!), 2015-ben, amikor a csapat még élő négy tagját megköszöntötték Syracuse-ban, és megajándékozták egy-egy gyémántberakásos gyűrűvel, 1955-ben ugyanis gyűrűket nem, csak egy gravírozott jegesvödröt kaptak a győzelemért a Nats játékosai. Szomorú update (2019.06.05.): Billy Gabor 97 éves korában, 2019. június 4-én elhunyt. Ő volt minden valószínűség szerint legidősebb, még élő egykori NBA-játékos.

Billy Kenville. A hátvéd nagyot játszott a finálé hetedik meccsén, ahol 15 pontjával ő volt a Nats legjobb pontszerzője (ezt megelőzően pedig az ötödik mérkőzésen szerzett 15 egységével szintén). Kenville 1953 és 1956 között erősítette a Nationals gárdáját, a bajnoki győzelmet követően a Syracuse által legyőzött Pistons játékosa lett, és Fort Wayne-ben, majd a franchise költözése után Detroitban pattogtatott 1960-as visszavonulásáig. Szomorú update (2018.06.25.): Kenville 2018. június 19-én, 87 éves korában elhunyt.

Johnny "Red" Kerr. A bajnoki győzelem évében még csak újonc volt a 206 centiméteres ifjú center, aki bár bajnoki címet többé nem szerzett, így is egészen kiváló karriert futott be az NBA-ben. Kerr egészen 1965-ig a franchise játékosa maradt, amikor a Nationals 1963-ban Philadelphiába költözött, még további két évig erősítette az ekkor már Philadelphia 76ers néven futó csapatot, mindeközben pedig háromszor volt All-Star, és egészen 1983-ig tartotta a megszakítás nélkül lejátszott legtöbb NBA-meccs rekordját, 844 mérkőzéssel. 1965-ben a Baltimore Bulletshez került, majd 1966-ban az újonnan alakult Chicago Bulls választotta soraiba, de ő inkább visszavonult, és a Bulls edzője lett. Játékosként több, mint 12 ezer pont és 10 ezer lepattanó fűződik a nevéhez, edzőként pedig az az azóta sem látott teljesítmény, hogy egy újonnan alakult franchise-t legelső szezonjában a rájátszásba juttatott (meg is kapta érte az Év Edzője díjat 1967-ben). 1968-ban távozott a Bullstól, és a Phoenix Suns trénere lett, itt azonban nem volt túl sikeres, visszatért hát Chicagóba, és egészen haláláig a franchise kötelékében maradt, 1975-től egészen 2008-ig ő volt a Bulls-meccsek állandó tévés szakkommentátora. Óriási népszerűségre tett szert, a United Centerben még szobrot is állítottak neki 2009 elején, ám nem sokkal ezt követően, 2009 februárjában elvitte súlyos betegsége. 76 éves volt.

George King. Az irányító 1951 és 1956 között volt a Syracuse játékosa, az ő sikeres büntetői és labdaszerzése biztosította be a Nats bajnoki győzelmét a döntő hetedik meccsének legvégén. Előtte azonban kellemetlen pillanatokat is át kellett élnie az ötödik mérkőzés székdobálós incidense miatt, ugyanis az agresszív szurkolóról kiderült, hogy egy szolgálaton kívüli rendőr, aki állította, hogy King megfenyegette őt, és még feljelentést is tett ellene. Az ügy végén az indianapolis hatóságok bocsánatkérésre kötelezték a hátvédet, aki, bár tagadta, hogy bármi rosszat is tett volna, végül eleget tett a felszólításnak. King az 1956/57-es idényt kihagyta, majd egy szezon erejéig visszatért a Cincinnati Royals színeiben, végül 1958-ban vonult véglegesen vissza. Egyetemi edző lett, 1972-ig a Purdue egyetem csapatát vezette, majd 1992-ig az univerzitás sportprogramjának az igazgatója volt, és több egyetemi szintű sportszervezetben töltött be vezető tisztséget. 2006-ban, 78 évesen hunyt el.

Earl Lloyd. A "Big Cat" és "Moon Fixer" becenevekkel egyaránt bíró kiscsatár történelmi figura, hiszen ő volt az első fekete játékos, aki pályára léphetett az NBA-ben, még 1950-ben a Washington Capitols színeiben, és 1955-ben csapattársával, Jim Tuckerrel együtt ő lett az első színesbőrű NBA-bajnok. A Capitols színeiben csak 7 meccsen került pályára, majd egy évet a seregben szolgált, a Syracuse-t 1952-től 1958-ig erősítette (a bajnoki cím évében 10 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként), majd két szezont Detroitban töltött 1960-as visszavonulásáig. 1965-ben a Pistons segédedzője lett, majd 1971-ben ő lett a ligatörténet második afro-amerikai vezetőedzője, amikor a Pistonsnál "előléptették". 1972-ben viszont távoznia kellett a Detroittól a csapat gyenge teljesítménye miatt, fel is hagyott az edzősködéssel. 2003-ban a "contributor" kategóriában beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 2015-ben, 86 évesen halt meg.

Wally Osterkorn. Négy évet töltött a ligában a 196 centis magasember, az 1954/55-ös volt épp az utolsó idénye. Végig a Syracuse játékosa maradt, 7 pont és 6 lepattanó voltak a meccsenkénti karrier-átlagai, kemény védekezésével, palánk alatti játékával a Nats fontos mindeneseként funkcionált. Miután egy sérülés visszavonulásra kényszerítette, filmbe illő élete lett: előbb a bűn útjára lépett, négy évre börtönbe is került számtalan rablás elkövetése miatt, majd szabadulása után Phoenixben lett házról házra járó árus, Britannica Enciklopédiákat árult, és olyan jól csinálta, hogy ötször is megválasztották a cégnél az Év Eladójának. 2012-ben halt meg, 83 éves volt.

Ephraim "Red" Rocha. Már 1947-ben is a ligában szerepelt a Hawaii születésű veterán center, 1947-től 1950-ig a St. Louis Bombers, 1950/51-ben pedig a Baltimore Bullets mezét viselte, 1951-től volt a Nationals játékosa. 1951-ben és 1952-ben az All-Star meccsre is meghívták, majd egy évre visszavonult, de 1954 és 1957 között lehúzott még három szezont a ligában, mielőtt végleg befejezte volna. Az 1955-ös döntő első és harmadik meccsén is ő volt a Nationals legjobb dobója 19, illetve 21 ponttal. 1958 és 1960 között a Detroit Pistonst edzette, majd hazatért Hawaii-ra, és az ottani egyetemen volt a kosárlabdacsapat trénere egészen 1973-ig. 2010-ben, 86 éves korában hunyt el.

Dolph Schayes. Az 1950-es évtized kiemelkedő játékosa, már 1973 óta a Hall of Fame tagja, minden idők 50 legjobb játékosa közé választották 1996-ban, ezen felül 12 All-Star-szereplés, 6 All-NBA First Team-, 6 All-NBA Second Team-tagság és több, mint 18 ezer pont és 12 ezer lepattanó ékesíti a nevét. Schayes amellett, hogy a liga legjobb lepattanózói közé tartozott, támadásban gyakorlatilag megállíthatatlan volt, hiszen testi erejét használva nem csak a palánk közelében tudott pontokat szerezni, de a gyűrűtől távol is biztos kézzel betalált hatalmas ívet leíró, csapattársai által csak "Szputnyiknak" hívott kétkezes dobásával. 1948-tól 1964-ig teljes pályafutását a Nationalsnél (vagyis utolsó idényében már 76ersnél) töltötte, 1963-tól játékos-edzője, majd játékoskénti visszavonulása után vezetőedzője lett a Sixersnek, és 1966-ban az Év Edzőjévé is megválasztották. Később visszatért Syracuse-ba, és az ingatlanbizniszben dolgozott, de közben még egyszer megpróbálkozott az edzősködéssel, 1970 és 1972 között az akkoriban ligaújonc Buffalo Braves (a mai Los Angeles Clippers jogelődje) kispadján ült. Fia, Danny Schayes szintén NBA-játékos volt, 18 szezont húzott le a ligában. Dolph 2015-ben, 87 éves korában halt meg.

Paul Seymour. Igazi kőkemény védő, a csapat egyik kulcsjátékosa volt a háromszoros All-Star, kétszeres All-NBA Second Team-tag Seymour. 1947-ben a Baltimore Bullets színeiben mutatkozott be a BAA-ben, majd 1949-ben igazolt a Nationalshez, akiknél egészen 1960-as visszavonulásáig játszott, utolsó négy idényében mint játékos-edző funkcionált. 1960-tól főállású vezetőedző lett, 1962-ig a St. Louis Hawksnál dolgozott, de kirúgták, miután nem volt hajlandó csökkenteni a csapat egyetlen fekete játékosa, Cleo Hill játékperceit annak ellenére, hogy a Hawks sztárjai, Bob Pettit és Cliff Hagan erre kérték a franchise vezetőségét. 1965-ben a Baltimore Bulletsnél nevezték ki vezetőedzővé, majd 1968/69-ben a Detroit Pistonst irányította. 70 évesen, 1998-ban halt meg.

Connie Simmons. A Nationals bajnokcsapatának harmadik számú centere az a Connie Simmons volt, aki már 1948-ban nyert egy bajnoki címet a Baltimore Bullets középjátékosaként. A veterán ekkor már az utolsó előtti idényét töltötte a ligában, fénykorát 1951 és 1953 között élte, amikor a New York Knicks játékosaként zsinórban három NBA-döntőben játszhatott (és a Knicks mindháromszor veszített). 1956-ban, egy Rochester Royalsnál töltött utolsó szezon után vonult vissza. 64 évet élt, 1989-ben hunyt el.

Jim Tucker. 1954 és 1957 között három szezon töltött a ligában, mindhármat a Nationalsnél, ahol Earl Lloyd mellett ő volt a csapat másik színesbőrű játékosa, és Lloyddal együtt az első afro-amerikai NBA-bajnokok lettek. Tucker 1955-ben olyan NBA-rekordot állított fel, amely egészen 2018-ig, azaz 63 éven keresztül állt fenn: mindössze 17 percnyi játékidő alatt ért el tripla-duplát. Rekordját végül 2018 februárjában a denveri Nikola Jokic adta át a múltnak. Szomorú update (2020.05.19.): Jim Tucker 2020. május 14-én, 87 éves korában elhunyt. Tucker halálával az 1955-ös NBA-bajnokcsapat utolsó, még élő tagja távozott.

Vezetőedző: Al Cervi. A korai NBA egyik legintenzívebb és legkeményebb edzője volt az 1917-es születésű Cervi. Játékosként a második világháború után csatlakozott a Rochester Royalshoz, 1946-ban megnyerte velük az NBL bajnoki címét. 1948-ban igazolt Syracuse-ba, és rögtön játékos-edzővé nevezték ki, öt éven át, 1953-ig megtartotta ezt a kettős szerepkört. 1950-ben játszhatott először NBA-döntőt a Nats, majd Cervi 1954-ben is a fináléig juttatta a csapatot. A játékosként kemény védekezéséről elhíresült Cervi edzőként is hasonló filozófiát alkalmazott, valamint őrült lelkesedésével űzte-hajtotta játékosait minél előbbre, egészen az 1955-ös bajnoki címig. 1956-ban Paul Seymour váltotta a csapat élén, majd még egy szezont edzősködött a ligában, 1958/59-ben a Philadelphia Warriorsnál. 1985-ben iktatták be a Hall of Fame-be. 2009-ben hunyt el, 92 évesen.

Balról jobbra: Jim Tucker, Billy Kenville és Dolph Schayes a Nationals bajnoki címe 60. évfordulójának ünneplésén, 2015-ben.