1975: A söprés, amire senki nem számított

A változatos ’70-es évek folytatódtak az NBA-ben 1975-ben is, amikor hat éven belül az ötödik különböző csapatként a Golden State Warriors nyerte meg a bajnokságot, legyőzve – sőt, kisöpörve! – az azévi nagydöntőben az előzetesen jóval esélyesebbnek tartott Washington Bulletst.

A San Francisco Warriors utoljára 1967-ben játszott NBA-döntőt, melyet 4-2 arányban elveszítettek a Wilt Chamberlain vezette Philadelphia 76ersszel szemben. A csapat legjobbja a megállíthatatlan scorer, Rick Barry volt, aki már második NBA-idényében pontkirályi címet nyert, és a vereség ellenére emberfeletti teljesítményt nyújtott a fináléban, 40 pont felett átlagolva. Ámde az 1967-es döntő után némiképp váratlanul otthagyta a csapatot, a rivális ligába, az ABA-be igazolt a San Franciscó-i Öböl túloldalára, az Oakland Oaks gárdájához. A váltás nem bizonyult jó ötletnek, hiszen egy peres eljárás és abból következő egy éves eltiltás, sérülések, és csapatai állandó anyagi gondjai is megtépázták Barryt az ABA-s évek alatt, és hiába próbált már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján visszatérni az NBA-be, végül ki kellett töltenie ötéves szerződését az ABA-ben, mely 1972-ben járt le. Ekkor tért végül vissza, öt év távollét után eredeti NBA-csapatához, az akkor már Golden State néven futó Warriorshoz.

Rick Barry tehát öt teljes évet, ha úgy tetszik, elvesztegetett NBA-pályafutásából, tette mindezt a legjobb korban, 23 és 27 éves kora között. Az ABA-s évek alatt elszenvedett térdsérülései miatt lassabb és jóval kevésbé dinamikus volt már a játéka, ám még mindig az NBA tán legjobb scorerének számított, és 1974/75-ben újra régi fényében csillogott. 30.6 pontos átlagával Barry második lent a pontkirályi címért folyó versengésben, a Warriors pedig – kihasználva, hogy az elmúlt évek nyugati nagycsapatai, a Los Angeles Lakers és az egy évvel korábban még döntőt játszó Milwaukee Bucks egyaránt lemaradt a rájátszásról – ugyan csak 48 győzelemmel, de a Nyugati Konferencia élén végzett, majd a rájátszásban egészen a fináléig masírozott. A Lakerst Jerry West visszavonulása rogyasztotta meg, a Buckst pedig Oscar Robertsoné (de az ő gyatra szezonjukhoz az is kellett, hogy a szupersztár Kareem Abdul-Jabbar az előidény során egyszerre törje el a kezét és szenvedjen szemsérülést - innentől kezdve viselt Kareem játék közben szemüveget).

Rick Barry (24) kosárra dob George Johnson (52) elzárása mögött

1975-től már nem négy, hanem öt csapat jutott be konferenciánként a rájátszásba, a negyedik és az ötödik helyezett vívott egymással egy "első körös" párharcot, majd ezt követően kapcsolódott be az első három "seed" a küzdelmekbe. A Warriors ellenfelei a Seattle SuperSonics és a Chicago Bulls voltak, a Sonicsot, akik a franchise fennállásának első playoff-szereplését produkálták, kispadjukon a többévnyi remeteség után újra edzői munkát vállaló Bill Russell-lel, 4-2 arányban búcsúztatták, a Bullsszal viszont nagyon meg kellett szenvedniük, végül hétmeccses csatában, 4-3 arányban bizonyult jobbnak a Golden State. A főcsoportdöntős párharc legfőbb pikantériáját az adta, hogy a Warriors a szezont megelőzően épp a Bullshoz cserélte a franchise addigi oszlopát, az 1963-tól kezdve őket tizenegy éven át szolgáló sokszoros All-Star centert, Nate Thurmondot, aki így nem képezhette részét a bajnokcsapatnak.

Thurmond hiánya az egyik nyomós oka volt annak, hogy a nagydöntőben előzetesen mindenki esélyesebbnek tartotta a Golden State-nél a Keletről érkező ellenfelet, a Washington Bulletst, hiszen míg a Warriors magasember-poszton szegényes volt (a Thurmond helyett kapott Clifford Ray egy jó munkásembernek, de korántsem kiemelkedő játékosnak számított, mellette pedig egy harmadéves cserejátékos, George Johnson volt még a rotáció tagja), a Bullets Wes Unseld és Elvin Hayes személyében talán a liga legjobb négyes-ötös kombinációját alkalmazta. Az 1969-es MVP, az ötszörös All-Star, behemót Unseld vezette a ligát lepattanózásban, társa, a "Big E", a hétszeres All-Star Hayes (aki meg egy évvel korábban volt a legjobb lepattanózója a bajnokságnak) pedig 23 pontos átlagot tudott felmutatni, amivel a csapat legeredményesebbje volt. A Bullets a páros vezérletével 60 győzelemmel a Keleti Konferencia élén zárt, azonos mérleggel a bajnoki címvédő Boston Celticsszel, akiket a főcsoport döntőjében 4-2 arányban múltak felül (a teljesség kedvéért jegyezzük fel azt is, hogy a Celtics előtt a Bullets ellenfele a Buffalo Braves volt, soraiban a liga azévi pontkirályával és MVP-jével, Bob McAdoo-val, akiket 4-3-ra tudtak csak legyőzni).

Az '50-es évek NBA-jéből ismerős problémával szembesültek a felek a nagydöntő kezdete előtt, a Warriors csarnoka ugyanis a finálé egyes meccseinek idejére egyéb rendezvényekre volt lefoglalva, így végül egy szokatlan, 1-2-2-1-1-es formátumban rendezték meg a párharcot, mely Washingtonban vette kezdetét. A Bullets magabiztosan kezdett, az első találkozó félidejében már 14 ponttal vezettek, de tán kicsit el is bízták magukat, a második játékrészben ugyanis a Warriors a padról beszálló Phil Smith 20 pontjával megfordította a meccset, és idegenben megszerezte a vezetést (95-101).

Charles Johnson (10), Clifford Ray (44) és Keith Wilkes (41) üldözi a labdát az 1975-ös döntőben

A fura lebonyolítás okán ráadásul rögvest ruccantak is át a csapatok a kontinens másik végébe, Oaklandbe, ahol ismétcsak a Bullets kezdett jobban a második meccsen, ezúttal 13 ponttal vezettek a nagyszünetben, ám jött a 36 pontot szóró Rick Barry, akinek vezérletével a Golden State ismét fordított, és végül egyetlen ponttal megnyerte az összecsapást (92-91), így már 2-0 volt az előnyük. A kezdetben magabiztos Washington kezdett pánikba esni, főleg, miután a harmadik meccset is elveszítették (109-101). Barry ezúttal 38 pontot dobott, Clifford Ray és a cserecenter, George Johnson állták a sarat a palánk alatt Wes Unselddel szemben, a másik washingtoni szupersztárt, Elvin Hayest pedig teljesen kivette a játékból a Warriors újonc hármasa, Keith Wilkes.

George Johnson (52) és Rick Barry (24) szorongatják a washingtoni Elvin Hayest

A 0-3-as szakadékban levő Washington a hazai pályáján megrendezett negyedik meccsen szokás szerint erősen kezdett, 13 pontos előnyük azonban ismétcsak elolvadt. Ugyan a New York Knicks színeiben 1970-ben egyszer már bajnokságot nyerő, már-már a "dirty" kategóriát súrolóan keményen védekező Bullets-hátvéd, Mike Riordan a meccs első felében képes volt megfékezni Rick Barryt, a "momentum" a második játékrészben ismét a Warriors oldalára került át. A mérkőzés kulcsjelenete az volt, amikor Barry egy kemény fault után nekitámadt Riordannek, de ekkor pályára rontott a Golden State edzője, a szintén kemény védekezéséről ismert korábbi Warriors-játékos Al Attles, és Barry helyett ő maga verekedett össze Riordannel. Így Barryt végül nem, "csak" Attlest állították ki a játékvezetők, a Golden State lendületet vett, ismét fordított. 96-95 arányú győzelmével söpréssel szerezte meg a Warriors a franchise történetének harmadik bajnoki címét, és az elsőt azóta, hogy a csapat elköltözött Philadelphiából a nyugati partra. A döntő legértékesebb játékosának Rick Barryt választották.

Mint az bizonyára minden olvasó számára ismeretes, a Golden State következő bajnoki címére kereken 40 évet kellett várni. Rögös út vezetett napjaink Warriors-aranycsapatának létrejöttéig, miután a Golden State a következő évi főcsoportdöntőt elbukta a Phoenix ellen, rossz vezetői döntésekkel és csalódást keltő igazolásokkal teli évtizedek következtek, hosszú playoff-mentes időszakokkal, melyeket csak röviden tudott megszakítani pár olyan szórakoztató Warriors-inkarnáció, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának "Run TMC" vagy a 2006/07-es szezon "We Believe" csapata. Mindeközben a Washington Bullets - amely második nagydöntőjét is nyert mérkőzés nélkül bukta el - egy ideig továbbra is a liga elitjében tudott maradni, 1980-ig minden évben rájátszás-résztvevő volt, és 1978-ban végre meg is tudta nyerni a bajnokságot.

Hátsó sor: Hal Childs segéd-GM, Charles Dudley, Bill Bridges, Clifford Ray, George Johnson, Derrek Dickey, Keith Wilkes, Steve Bracey, Bob Feerick csapatigazgató, Dick Vertlieb GM.
Elülső sor: Charles Johnson, Jeff Mullins, Joe Roberts segédedző, Al Attles vezetőedző, Franklin Mieuli tulajonos, Rick Barry, Butch Beard, Phil Smith, Dick D'Oliva edző.

Rick Barry. Bár kétségkívül zseniális játékos volt, Rick Barry megítéléséhez örökre hozzáforrott az is, hogy nála kiállhatatlanabb, összeférhetetlenebb alakot nem hordott a hátán a Föld a hatvanas-hetvenes években. Barry számtalan edzővel, csapattulajdonossal, ellenféllel és csapattárssal rúgta össze a port, politikai korrektséget hírből sem ismerő nyilatkozataival, megnyilvánulásaival sokakat megsértett. Habár a Warriors tulajdonosa, Franklin Mieuli, és a Golden State-edző Al Attles, Barry egykori csapattársa az ABA-ba távozása és a kapcsolódó botrány ellenére is kitartott Barry mellett, 1978-ra velük is olyan szinten megromlott Rick kapcsolata, hogy ismétcsak elhagyta a Warriorst, és a Houston Rocketshez igazolt, majd ott eltöltött két sikertelen, edzőkkel való veszekedésekkel teli idény után visszavonult. Tévés kommentátornak állt, de egy újabb botrányt követően (amikor az 1981-es NBA-döntő során élő adásban rasszistának is érthető megjegyzéseket tett a vele együtt közvetítő Bill Russellre) a tévénél sem nagyon kértek már belőle. Akármilyen ember is volt Rick Barry, így is több mint huszonötezer pontot szerzett ABA/NBA-pályafutása során, az NCAA-ben, az NBA-ben és az ABA-ben is volt pontkirály (egyedüliként a történelem folyamán), mindkét profiligában nyert bajnokságot, nyolcszor volt All-Star az NBA-ben, négyszer az ABA-ben, és azt se felejtsük el, hogy ő volt az első profi sportoló a történelemben, aki perre vitte ügyét, hogy oda igazolhasson, ahová akar, ezzel a profi sportolók „önrendelkezési jogáért” folytatott küzdelem első úttörőjét is személyében tisztelhetjük. 1987-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban ott volt minden idők ötven legjobb NBA-játékosa között. Három fia is eljutott az NBA-be, Jon és Brent Barry egyaránt 14-14 idényt húztak le a ligában (Brent nyert két bajnoki címet a Spursszel), és egy harmadik fiú, Drew Barry is volt NBA-játékos 1997 és 2000 között. Az öreg Rick megítélése azért napjainkra némileg finomodott, együtt ünnepelte például a Warriorsszal a csapat 2015-ös bajnoki címét az azévi parádén, jelenleg pedig ő az edzője az Ice Cube-féle „Big 3” ligában szereplő „Ball Hogs” nevű alakulatnak.

Butch Beard. A Warriors bajnokcsapatának egyik kezdő hátvédje Beard volt, aki 1969-től szerepelt az NBA-ben. Az Atlantánál volt újonc, majd egy évet sorkatonai szolgálata miatt kénytelen volt kihagyni. A Cleveland színeiben tért vissza, méghozzá nem is akárhogy, második idényében karrierje első és egyetlen All-Star szereplését könyvelhette el 15 pontos és 7 gólpasszos átlagának köszönhetően. Clevelandből Seattle-be, onnét pedig a Golden State-hez került, az 1975-ös Warriorsnak ő volt a második legjobb gólpasszadója és harmadik legjobb pontszerzője, ráadásul a döntő utolsó, negyedik meccsén ő dobta az utolsó hét pontot, mely a Warriors fordítását és végső győzelmét eredményezte. A bajnoki címet követő nyáron a Golden State elcserélte Beardöt, rövid időre ismét a Cleveland játékosa lett, majd karrierjét a New York Knicksnél fejezte be, miután 1978-ban az újonnan edzővé kinevezett Willis Reed kihajította a csapatból. A Knicks meg hamarosan Reedet hajította ki, a visszatérő Red Holzman pedig segédedzőnek visszahívta Beardöt a Knickshez, itt dolgozott 1982-ig. Később volt vezetőedző a New Jersey Netsnél, két évig (1994-1996), majd segédedző a Dallasnál és a Washingtonnál is. Jelenleg Kentucky államban egy iskolai lánycsapat edzője.

Steve Bracey. A cserehátvéd 1972 és 1975 között játszott három évet az NBA-ben, az első kettőt az Atlantánál, az utolsót a Warriorsnál töltötte. Az 1975-ös nagydöntőben egyetlen meccsen került pályára, azon egy labdaszerzéssel vétette észre magát. Ez volt az utolsó mérkőzése az NBA-ben, többé nem játszott a ligában. 2006-ban halt meg, 56 éves korában, cukorbetegsége szövődményeinek következtében.

Bill Bridges. A veterán magasember profi karrierjét még 1961-ben kezdte, a kérészéletű ABL (American Basketball League) nevezetű rivális ligában, majd az ABL 1963-as megszűnését követően a St. Louis (később Atlanta) Hawkshoz csatlakozott, ahol kemény védekezésével és remek lepattanózásával vívott ki magának elismerést. Bridges 1965-től 1973-ig minden szezonjában pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt, 1967-ben, 1968-ban és 1970-ben is képviselhette a Hawkst az All-Star meccsen, 1969-ben és 1970-ben pedig az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült. A Hawks 1971-ben a Philadelphiához, majd a Sixers 1972-ben a Lakershez cserélte (a Lakers színeiben ott volt a pályán az 1973-as nagydöntőben is, amelyet elveszített csapata a Knicks ellen), majd miután a Los Angeles 1974 decemberében kitette keretéből, visszavonult. 1975 márciusában a Golden State vezetősége rávette a visszatérésre, mivel úgy gondolták, az ekkor ugyan már 36 éves, de még mindig kemény Bridges hasznukra válhat az azévi rájátszásban, főleg a Chicago pontszóró magasembere, Bob Love ellen. Bridges ugyan nem töltött sok időt a pályán, de így is fontos összetevője volt a bajnokcsapatnak rutinjával és védekezésével. A bajnoki győzelmet követően végleg befejezte pályafutását, melynek során pontból és lepattanóból is több mint tizenegyezer került a neve mellé. 2015-ben halt meg 76 éves korában.

Derrek Dickey. A magasember 1973 és 1978 között szerepelt az NBA-ben, szinte végig a Golden State játékosa volt, 1978 februárjában a Chicago Bullshoz került, majd az 1977/78-as idény végén befejeződött NBA-pályafutása. Viszonylag rövid karrierje ellenére mai napig fennálló NBA-rekordot tart azzal, hogy az 1975-ös döntőben 73.9%-os pontossággal dobott mezőnyből (23 dobásából 17 betalált a négy meccses sorozatban). A Cincinnati egyetem kosárcsapatának meccseit kommentálta, majd dolgozott a Sacramento Kings és a Bulls mérkőzéseinek szakkomentátoraként is visszavonulását követően. 1997-ben stroke-ot kapott, újra kellett tanulnia járni, látszólag felépült betegségéből, de 2002-ben egy szívleállás elvitte. 51 évet élt.

Charles Dudley. A „Grasshopper” vagy csak simán „Hopper” becenévre hallgató mozgékony cserehátvéd elsősorban védekezésével és a padról beszállva hozott energiájával volt hasznos kiegészítő embere a Golden State-nek. 1972-ben a Seattle Sonics színeiben kezdte NBA-pályafutását, de a Sonics egy idény után megvált tőle, nem is talált magának sokáig csapatot, mígnem a Warriors 1974-es edzőtáborában ki nem harcolta a csapattagságot az 1974/75-ös idényre. 1978-ig maradt a Golden State játékosa, 1979-ben, egy Chicago Bullsnál töltött utolsó szezon után vonult vissza.

Charles Johnson. Butch Beard mellett Johnson volt a '75-ös bajnok Warriors másik kezdő hátvédje. 1972-től 1979-ig játszott az NBA-ben, a Golden State volt az első csapata, és épp 1974/75-ben futotta karrierje legjobb idényét (meccsenként 27.5 perc alatt 11 pont, 4 lepattanó, 3 gólpassz), miközben kemény védekezésével gyakorlatilag levette a pályáról a nagydöntőben a Washington villámgyors irányítóját, Kevin Portert. Johnson, akit csak "Mysterious", azaz "Rejtélyes" becenéven emlegettek játékoskorában (állítólag rendkívül introvertált figura volt, aki gyakran hosszabb-rövidebb időszakokra eltűnt, újoncidénye helyett például Mexikóba ment játszani, de hogy egy évig hol tartózkodott, az csak akkor derült ki a Warriors vezetősége számára, amikor a következő szezon kezdetén visszatért a csapathoz, mintha mi sem történt volna), a Golden State mellett épp az 1975-ös döntős ellenfél Washington Bullets játékosa volt még az NBA-ben, akikkel 1978-ban ismét bajnoki címet nyert.

George Johnson. Kulcsszereplője volt az atletikus cserecenter az 1975-ös nagydöntőnek, a harmadéves Johnson ugyanis hatékonyan tudta védeni a Warriors gyűrűjét a washingtoni "ikertornyokkal", Wes Unselddel és Elvin Hayes-szel szemben. Johnson hosszú NBA-pályafutása hátralevő részét is palánk körüli, gyűrű alatti védekezése alapozta meg, a ruganyos center az NBA egyik legjobb dobásblokkolójává fejlődött, 1978-ban, 1981-ben és 1982-ben is vezette a ligát e kategóriában. A Warriorstól, ahol 1972-ben megkezdte NBA-karrierjét, 1977-ben került a Buffalóhoz, majd volt a New Jersey, a San Antonio, az Atlanta, (egy éves ideiglenes visszavonulást követően) újból a Nets, végül a Seattle játékosa is. Az 1981-ben a Spurs képviseletében az All-Defensive Second Team soraiba is beválasztott Johnson 1986-ban vonult vissza, karrierje során több, mint kétezer blokkolt dobást regisztrálva. Említsük még meg róla, hogy mint az atletikus, dobásblokkoló centerek java része, Johnson is iszonyú rossz büntetődobó volt, de miután Rick Barry megtanította neki sajátos, alulról indított kétkezes büntetődobási technikáját, 1979-ben már 76%-os pontossággal célzott a vonalról.

Jeff Mullins. A veterán dobóhátvéd volt Rick Barry mellett a másik olyan játékosa az 1975-ös bajnokcsapatnak, aki már az 1967-ben döntőt játszó San Francisco Warriorsnak is tagja volt. Az 1964-ben a St. Louis Hawks által draftolt, majd 1966-ban a Warriorshoz kerülő Mullins a csapat legjobb pontszerzője volt azokban az években, amíg Rick Barry az ABA-ben vitézkedett, 1969-től 1971-ig zsinórban három All-Star meccsen is részt vett. 1975-re már csak cserejátékosként funkcionált, 1976-ban több mint tizenháromezer NBA-ponttal a hóna alatt vonult vissza. Az 1964-ben a tokiói olimpián az amerikai válogatottal aranyérmet nyerő Mullins 1985-től 1996-ig a University of North Carolina in Charlotte egyetemi csapatának edzőjeként dolgozott.

Clifford Ray. A kiválóan lepattanózó centerre nagy feladat hárult, amikor 1974 nyarán a Golden State-hez érkezett a Chicago Bullstól, hiszen neki kellett pótolnia az érte cserébe Chicagóba küldött franchise-legendát, Nate Thurmondot. A negyedik NBA-idényét futó Ray 9.4 pontot, 10.6 lepattanót és 1.4 blokkot átlagolt 1974/75-ben, mely számok nem épp ámulatba ejtőek, de egy megbízható munkásember képét vetítik azért elénk. Hasznos játéka mellett Ray legfőbb érdeme az volt az 1975-ös Warriorsban, hogy ő tudott tán egyedüliként a csapatból baráti viszonyt kiépíteni Rick Barryvel, és egyfajta "közvetítőként" funkcionált a többi Golden State-játékos és az általában elviselhetetlen szupersztár között, hozzájárulva ezzel egyfajta fura, de mégis hatásos csapategység kiépüléséhez. Ray 1981-ben vonult vissza a Warriorstól, az azóta eltelt években több NBA-csapatnál is volt segédedző, így Dallasban, New Jersey-ben, a Warriorsnál, Orlandóban, Bostonban (épp a Celtics 2008-as bajnoki címe idején) és Sacramentóban, legutóbb a Houston Rocketsnél dolgozott tanácsadóként. Mindemellett 1978-ban megmentette egy delfin életét: az állat lenyelt egy csavart, az őt ellátó állatorvos pedig nem tudta kiszedni azt a torkából, de szerencsére épp arra járt a hosszú karú Ray, aki orvosi felügyelet és érzéstelenítés mellett sikeresen elérte a csavart, mielőtt az a delfin gyomrába kerülve visszafordíthatatlan kárt okozott volna.

Phil Smith. Az 1974/75-ben újonc Smith a következő idényben nagyot lépett előre, meccsenkénti húszpontos átlagának és kiváló védekezésének köszönhetően All-Starrá, az All-NBA Second Team és az All-Defensive Second Team tagjává is avanzsált. Ezt a teljesítményt még három éven keresztül megbízhatóan hozta (1977-ben ismét ott volt az All-Star meccsen), a liga legígéretesebb fiatal "two-way" játékosai egyikének számított, ám az 1979/80-as idény kezdete előtt elszakította az Achillesét, mely sérülésből nem tudott már régi önmagaként visszatérni. A Warriors 1980-ban a San Diego Clippershez, a Clippers egy év elteltével a Seattle Sonicshoz cserélte, innen vonult vissza 1983-ban, 31 évesen. A kilencvenes évek végén diagnosztizáltak nála egy rosszindulatú daganatos megbetegedést, mely öt éves küzdelem után 2002-ben, 50 éves korában elvitte.

Keith Wilkes. Akárcsak Phil Smith, a mozgékony kiscsatár Wilkes szintén újonc volt 1974/75-ben (ráadásul az Év Újonca díjat is megkapta, miután 14 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként), majd második szezonjában ő is ott volt az All-Star meccsen. Az 1976-os és az 1977-es All-Defensive Second Team soraiban is helyet kapó Wilkes három évig volt a Golden State játékosa, 1977-ben a Los Angeles Lakershez került, ahol további három bajnokcsapatnak volt kulcsfontosságú játékosa a nyolcvanas években. Az 1972-ben és 1973-ban az UCLA Bruins csapatával két NCAA-bajnoki címet is nyerő Wilkes 1975-ben az iszlám vallásra áttérve nevét hivatalosan Jamaal Abdul-Lateefra változtatta, kosárlabda-pályafutását új és régi neve kombinálásával mint Jamaal Wilkes folytatta tovább.

Vezetőedző: Al Attles. Hogy milyen régre nyúlik vissza Al Attles és a Warriors-franchise kapcsolata, azt jól illusztrálja, hogy Attles volt az akkor még Philadelphiában működő Warriors egyik kezdő hátvédje azon az 1962. március 2-ai meccsen, amelyen Wilt Chamberlain 100 pontot dobott a New York ellen. Az 1960-ban draftolt Attles, aki kőkemény védekezése okán a "The Destroyer" ("A Pusztító") becenevet kapta, teljes NBA-pályafutását a Philadelphia/San Francisco Warriorsnál töltötte, tagja volt az 1964-ben (még Chamberlainnel) és az 1967-ben (már Rick Barryvel) döntőt játszó alakulatnak, majd 1969/70-től játékos-edzőként, 1971-től pedig főállású vezetőedzőként dolgozott a csapatnál. 1975-ben fordult elő először a liga történetében, hogy mindkét nagydöntős csapat kispadján fekete edző ült, Attles és a Bulletst vezénylő K.C. Jones (a korábban a Bostonnal nyolcszoros bajnok hátvéd) személyében. Attles 1983-ig maradt a Golden State vezetőedzője, majd volt a csapat GM-je, és a kilencvenes években egy rövid ideig ismét a kispadon működve segédedzője is. A 80 éves Attles intézménynek számít a Warriors háza táján, hiszen ma is a franchise kötelékében dolgozik, mint a csapat "nagykövete", és immáron 57 éve tartó "munkaviszonyával" ő legrégebb óta ugyanannál a franchise-nál tevékenykedő személy az NBA-ben.

Napjainkban: balra Ricky Barry a 2015-ös bajnoki trófeával, jobbra Al Attles a 2015-ös bajnoki címet ünneplő parádén