1964: Russell és Chamberlain első döntője egymás ellen

1964-ben csapott össze először az NBA döntőjében a két korszakos rivális, Bill Russell és Wilt Chamberlain. A Boston Celtics viszonylag könnyedén múlta felül a San Francisco Warriorst, és nyerte meg zsinórban hatodik, története során hetedik bajnoki címét.

A Boston Celtics változásokon ment keresztül az 1963/64-es idényben, Bob Cousy, a legendás irányító 1963-as visszavonulásával a karmesteri pálca eddigi tartalékja, K.C. Jones kezébe került, és utolsó szezonját futotta már ekkor a csapat sokrétű mindenese, Frank Ramsey, valamint népszerű verőembere, Jim Loscutoff is. A visszavonult Cousy, valamint a hanyatló Ramsey támadásbeli kiesését a védekezés még feljebb tekerésével, valamint a másodéves John Havlicek szerepének tovább növelésével és egy újabb "ring-chasing" veterán, a korábbi négyszeres All-Star, Willie Naulls leigazolásával tudta ellensúlyozni a Celtics, amely ismét megnyerte a Keleti Divízió alapszakasz-küzdelmeit. Az 59 győzelmet arató Boston mögött nem sokkal maradt le az 55 nyert meccset számláló, Oscar Robertson-féle Cincinnati Royals ("Big O" meg is kapta az alapszakasz MVP-díját), ám a keleti kisdöntőben a címvédő 4-1 arányban lelépte őket, K.C. Jones remek játékával a végletekig megkeserítette Robertson életét, továbbá a Royals magasemberei nem tudták megállítani a párharcban meccsenként 29 lepattanót átlagoló Bill Russellt.

Wilt Chamberlain az előző idényben a rájátszás mezőnyébe sem jutott be a San Francisco Warriorsszal, a csalódást keltő szezont azonban sikerült feledtetni, ennek pedig egyik kulcsfigurája az újonc magasember, Nate Thurmond volt, aki rendkívüli védekezésbeli képességeivel remekül kiegészítette a támadásban megállíthatatlan Wiltet. A Warriors, melynek soraiban ott pattogtatott a korszak egyik kiváló, ám mára szinte elfeledett irányítója, Guy Rodgers, valamint a kőkemény magasember, Tom Meschery és a kőkemény hátvéd, Al Attles is, 48 győzelemmel végzett az élen Nyugaton, majd 4-3 arányban legyőzte a divízió-fináléban a még mindig az elnyűhetetlen Bob Pettit-Cliff Hagan páros vezette St. Louis Hawkst. Az előző két idényben döntőt játszó, Elgin Baylor-Jerry West féle Lakers ezúttal csak harmadik lett, és a Hawks kiejtette őket a playoff első körében.

A Celtics repülőrajtot vett ismét a nagydöntőben, az első meccsen Russell levédekezte a pályáról Chamberlaint, nem hagyta a palánk közelében dobáshoz jutni a Big Dippert, a veterán Frank Ramsey pedig az ifjú Nate Thurmondot terrorizálta hatékonyan, a Celtics könnyedén nyert (108-96). Még könnyebben, 23 pontos győzelem (124-101) formájában húzták be a Kelták a második mérkőzést, Sam Jones és Tom Heinsohn szórták a kosarakat. Chamberlain a San Franciscóban rendezett harmadik meccsen volt a legeredményesebb a sorozatban, 35 pontot szerzett, miközben Mescherynek és Thurmondnak sikerült 8, illetve 6 ponton tartania Heinsohnt és Sam Jonest, szépített tehát a Warriors (115-91). A Celtics két dobógépe aztán a negyedik találkozón ismét beindult, csatlakozott hozzájuk John Havlicek is, 3 ponttal ismét a Celtics bizonyult jobbnak (95-98). Az ötödik összecsapáson, ismét Bostonban, a Celtics már nem hibázott: hat játékosuk is elérte a 10 pontot, és bár a negyedik negyed utolsó percében a 30 pontos Chamberlain vezette Warriors két pontra megközelítette őket, Russell zsákolásával a Boston javára billent a mérleg nyelve (105-99), a Celtics ismét bajnok lett.

Hátsó sor: Johnny McCarthy, Tom Sanders, Tom Heinsohn, Clyde Lovellette, Willie Naulls, Jim Loscutoff, Larry Siegfried, Buddy LeRoux segédedző.
Elülső sor: Sam Jones, Frank Ramsey, K.C. Jones, Red Auerbach vezetőedző, Lou Pieri tulajdonos, Bill Russell, John Havlicek.

John Havlicek. Második szezonja során egyből a Celtics legjobb pontszerzőjévé lépett elő Havlicek, aki 19.9 pontos átlaggal volt a Boston legeredményesebbje az alapszakaszban. 28 pontjával a nagydöntő első, 22 egységével pedig a finálé harmadik mérkőzésén is a Kelták legjobb dobója volt. Karrierje első nagyobb egyéni elismeréseként Havlicek tagja volt az 1964-es All-NBA Second Teamnek Tom Heinsohnnal és Bill Russell-lel együtt.

Tom Heinsohn. Az öregedő, utolsó előtti szezonját futó Tommy egyre többet küszködött kondicionálási- és súlyproblémákkal, amelyekért kapott is a fejére Red Auerbachtól, ám amikor kellett, még mindig képes volt odatenni magát. A döntő negyedik és ötödik meccsén ő állt a Celtics élére, 25, illetve 19 pontot szerezve vezette győzelemre csapatát az egyébként az alapszakaszban ezúttal is All-Star, illetve All-NBA Second Team-tag Heinsohn.

K.C. Jones. A kezdő irányítóként Bob Cousy örökébe lépő Jones továbbra is nem túl látványos, de szorgos és hatékony játékát hozta, a rájátszás során a keleti fináléban sikeresen limitálva a talán karrierje legjobb formájában levő Oscar Robertsont, a nagydöntőben pedig a Warriors irányítója, Guy Rodgers szenvedett mellette kimondottan, különösen az első három mérkőzésen.

Sam Jones. A Celtics clutch embere nem okozott csalódást 1963/64-ben sem. Az ekkor már 30 éves Jones 19.4 pontos átlagával az alapszakasz során a Boston második legjobb dobója volt, a nagydöntőben pedig ha neki ment, a Celtics győzött is, hiszen a négy Kelták által megnyert meccsen Jones 28, 31, 23 és 18 pontot szórt, míg az egyetlen vesztes mérkőzésen mindössze hat egységig jutott.

Jim Loscutoff. "Az én csapatomban játszott, de néha még én is féltem tőle." - mondta egyszer Bob Cousy az 1964-ben, hétszeres bajnokként visszavonult "Jungle Jim" Loscutoffról, aki valóban soha nem volt rest csapattársai védelmében földbe döngölni valamelyik ellenfelét, és elvégezni a palánk alatti piszkos munkát. Amilyen félelmetes jelenség volt a pályán Loscutoff, a pályán kívül olyannyira kedvelték, egy nagyhangú, jó humorú, jó kedélyű ember volt, akit csapattársai és a szurkolók is nagyon szerettek. Ennek megfelelően a Celtics vissza is akarta vonultatni 18-as mezszámát, de Loscutoff kérte, hogy tekintsenek el ettől, szerette volna ugyanis, ha későbbi Celtics-játékosok is viselik ezt a mezszámot (végül Dave Cowens mezszáma lett). Így hát a Celtics Loscutoff meze helyett egy "Loscy" feliratú zászlót húzott fel a Boston Garden mennyezetére, Jim becenevét "visszavonultatva". Jim Loscutoff 2015 decemberében, 85 éves korában hunyt el.

Clyde Lovellette. Háromszoros NBA-bajnokként vehetett búcsút az aktív játéktól az 1954-ben a Minneapolis Lakersszel, 1963-ban és 1964-ben a Boston Celticsszel csúcsra érő, korábbi négyszeres All-Star magasember. Bár utolsó idényében szintén csak kiegészítő ember volt már a Celticsnél (az alapszakaszban 45 mérkőzésen 6.7 pont, 2.8 lepattanó, a nagydöntőben két meccsen került pályára) 11 éves karrierje során több, mint 11 ezer pontot szerzett Lovellette, akit 1988-ban a Hall of Fame tagjai közé is beválasztottak. Visszavonulását követően volt testnevelő tanár, foglalkozott nehéz sorsú gyerekek oktatásával, volt ajándékbolt- és autókereskedés-tulajdonos, de még seriff is egy indianai kisvárosban. 2016 márciusában halt meg, 86 éves volt.

Johnny McCarthy. Új embere volt 1963/64-ben a Celticsnek a 30 éves, utolsó NBA-idényét futó McCarthy. Karrierjét még 1956-ban kezdte a Rochester Royals színeiben, 1959-ben a St. Louis Hawkshoz igazolt, akikkel 1960-ban és 1961-ben is szerepelhetett az NBA-döntőben (a Celtics ellen ugyebár mindkétszer veszítettek). Miután lehúzott egy szezont az NBA riválisának szánt, de két idény után megszűnő ABL-ben, NBA-bajnokként fejezhette be pályafutását a Celtics marginális szereppel bíró cserejátékosaként. Az 1971/72-es idényben volt egy rövid ideig szülővárosa csapata, a Buffalo Braves vezetőedzője az NBA-ben. Szomorú update (2020.05.19.): Johnny McCarthy 2020. május 9-én, 86 éves korában elhunyt.

Willie Naulls. Szintén új igazolása volt a Bostonnak a veterán Naulls, aki még 1956-ban volt újonc a St. Louis Hawks színeiben, de még ugyanabban az idényben a New York Knickshez küldték, ahol már második szezonjában bekerült a keleti All-Star csapatba. 1960 és 1962 között aztán még zsinórban háromszor volt ott az All-Star-meccsen, miközben remek statisztikákat szállított (21.4, 23.4, 25.0 pont-, 14.2, 13.6, 11.4-es lepattanó-átlagok). Csapatszinten ugyanakkor nem sok sikert könyvelhetett el, így egy San Francisco Warriorsnál töltött féléves kitérőt követően csatlakozott hát a Celticshez. A nagydöntőben volt 16 és 18 pontos teljesítménye is.

Frank Ramsey. Jim Loscutoff mellett egy másik klublegenda, a 32 éves Frank Ramsey is visszavonult 1964-ben, hét bajnoki aranygyűrűvel a zsebében. A Celtics mindenese utolsó évében már csak 16 percet kapott meccsenként, 8.6 pontot és 3 lepattanót átlagolva, stílszerűen zárta azonban játékos-pályafutását, hiszen karrierje utolsó meccsén, a nagydöntő ötödik találkozóján 18 pontot szórva a Celtics második legeredményesebb dobója volt. Amikor Red Auerbach 1966-ban távozott a Boston kispadjáról, első választása Ramsey lett volna az utódjaként, ő azonban nemet mondott, mondván, hogy több időt szeretne a családjával tölteni. Később aztán csak belefogott az edzősködésbe, 1971-ben az ABA-ben döntőt játszott a Kentucky Colonels trénereként (ellenfelük a Utah Stars volt, akiknek kispadján Ramsey volt csapattársa, Bill Sharman ült). Miután a Colonels elveszítette az ABA-döntőt, Ramsey rövid edzői pályafutása véget is ért, a civil életben épített magának karriert, egészen az elmúlt évtizedig Kentucky államban volt bankigazgató. A Halhatatlanok Csarnokába 1982-ben választották be. Szomorú update (2018.07.10.): Frank Ramsey 2018. július 8-án, öt nappal 87. születésnapja előtt elhunyt.

Bill Russell. Ugyan a negyedik egymást követő évben már nem sikerült bezsebelnie az MVP-díjat a Celtics centerének, továbbra is kihagyhatatlan volt az All-Star-meccsről és tagja volt az All-NBA Second Teamnek is, emellett ő volt az egész liga legjobb lepattanózója (meccsenként 24.7). A nagydöntőben hatékonyan védekezett legnagyobb riválisa, Wilt Chamberlain ellen, aki bár az alapszakasz során 36.9 pontot átlagolt, a finálé során minden mérkőzésen szezonátlaga alatt maradt.

Tom "Satch" Sanders. K.C. Jones és Russell mellett Sanders felelt a Celtics védekezésének működtetéséért, nagyot küzdött a fináléban Chamberlainnel, valamint Tom Mescheryvel és Nate Thurmonddal is, az öt meccsből háromszor is kipontozódott a nagy küzdelemben. Az alapszakasz során a negyedéves bedobó 11 pontot és 8 lepattanót átlagolt mérkőzésenként.

Larry Siegfried. A Celtics új csereirányítója fordulatos események eredményeképp került Bostonba. Siegfried sztárjátékos volt az Ohio State egyetemen, akikkel 1961-ben az NCAA döntőjébe is bekerült, ott azonban esélyesebbként veszítettek a Cincinnati Bearcats ellen. Ez Siegfriedet annyira megviselte, hogy miután az 1961-es drafton épp a Cincinnati Royals választotta ki, ő nem volt hajlandó Cincinnatiban játszani, és inkább a rivális ligába, az ABL-be szerződött. Itt a többek között Bill Sharman által edzett Cleveland Pipers játékosaként megnyerte az 1962-es bajnoki címet, ám az ABL nem sokkal később csődbe ment, Siegfried játékjoga pedig a St. Louis Hawkshoz került. A Hawks nem akarta alkalmazni, és kivágta, ez ismétcsak megviselte Siegfriedet, aki hátat is fordított a profi kosárlabdának, és középiskolai tornatanárként kezdett dolgozni. Volt egyetemi csapattársa, John Havlicek azonban meggyőzte Red Auerbachot, hogy adjon neki egy esélyt, ő pedig kemény védekezésével és szorgos játékával elnyerte a mester bizalmát.

Vezetőedző: Red Auerbach.