1948: Egy már nem létező bajnok

Az 1946-ban életre hívott Basketball Association of America (BAA) második szezonjának nagydöntőjét az első idény bajnoka, a Philadelphia Warriors vívta a ligába újonnan átkerült Baltimore Bullets ellen. Némi meglepetésre a Bulletsnek 4-2 arányban sikerült felülkerekednie Joe Fulkson és a címvédő Warriorson.

Az első BAA-szezon végeztével rögvest négy franchise is becsődölt és megszűnt, a Cleveland Rebels, a Detroit Falcons, a Pittsburgh Ironmen és a Toronto Huskies is egyaránt bedobta a törölközőt, az eddig 11 csapatból álló liga rögvest mindössze 7 csapatosra apadt. Hogy legalább a 8-as keretszám meglegyen, a BAA vezetősége az egyik rivális profiligából, az ABL-ből (American Basketball League) invitálta át a Baltimore Bullets gárdáját (akik egyébként megnyerték az ABL 1946/47-es kiírását), és ha már így alakult, a Bullets meg is szerezte a BAA 1948-as bajnoki címét, a döntőben legyőzve a címvédő Philadelphia Warriorst.

A dobógép Joe Fulks, valamint Chick Halbert és Ralph Kaplowitz remek játékával a Philadelphia megnyerte a sorozat első meccsét (71-60), de a Bullets a második mérkőzésen idegenben tudott győzedelmeskedni (63-66), ráadásul úgy, hogy 21 pontos félidei hátrányból fordítottak. Centerük, a 25 pontig jutó Connie Simmons vezetésével sikerült ez a bravúr, hiába szórt a Warriors színeiben Fulks 27 pontot. A csapatok a következő két meccset Baltimore-ban vívták, és nagy csatában ugyan, de a Bullets mindkét, otthonában rendezett összecsapást be tudta húzni egy 2 (72-70), illetve egy 3 pontos győzelem (78-75) formájában. A negyedik meccsen Paul Hoffman, a baltimore-i hátvéd 27 pontjával ellensúlyozta a 29 egységig jutó Fulks teljesítményét. Az 1-3-as hátrányban levő Warriors kiegyensúlyozott játékkal megnyerte ugyan az ötödik mérkőzést Philadelphiában (91-82), de aztán a Baltimore-ban rendezett hatodik összecsapáson a Bullets meggyőző, 15 pontos győzelmet aratott a címvédő felett (88-73), lezárva ezzel a sorozatot.

Ez volt a franchise történetének egyetlen bajnoki címe, ugyanis az 1948-as győztes az egyetlen olyan bajnokcsapat az NBA történetében, amelyik mára már semmilyen formában nem létezik: a Bullets 1954 novemberében anyagilag tönkrement és megszűnt. Amikor 1963-ban a két éve a ligában szereplő Chicago Zephyrs átköltözött Baltimore-ba, a korábban ott működő franchise tiszteletére ők is a Bullets "becenevet" vették fel, ez a "modern" Baltimore Bullets ugyanakkor legfeljebb csak szellemi, de nem jogi értelemben vett utódja az eredeti Bulletsnek. Ők egyébként 1973-ban tovább költöztek, és Washingtonba tették át székhelyüket, napjainkban Washington Wizards néven ismerhetjük a csapatot.

Na de térjünk is vissza 1948-ba, és nézzük, kik szereztek bajnoki aranygyűrűt a liga második nagydöntőjének megnyerésével.

Balról: Connie Simmons, Kleggie Hermsen, Grady Lewis, Carl Meinhold, Paul Hoffman, Dick Schulz, Herm Fuetsch, Chick Reiser, Herm Klotz, Buddy Jeannette.

Herm Fuetsch. A kiegészítő szereppel bíró hátvédnek ez volt az egyetlen idénye a ligában, nem sok szóhoz jutott sem az alapszakaszban, sem a döntőben, a finálé során a legjobb teljesítménye a hatodik meccsen szerzett 5 pont volt. Szép kort élt ugyanakkor meg, 2010-ben hunyt el, 92 éves korában.

Kleggie Hermsen. A 206 centis center-bedobó az alapszakasz során 12 pontot átlagolt, és a döntő hat meccséből négyszer is elérte vagy meghaladta a 10 pontot a teljesítménye, hasznos láncszeme volt az együttesnek. A Baltimore-ba érkezése előtt a Cleveland Rebels és a Toronto Huskies mezét is viselő Hermsen később a Washington Capitols, a Chicago Stags, a Tri-Cities Blackhawks, a Boston Celtics és az Indianapolis Olympians játékosa is volt 1953-ig tartó pályafutása során, megjárta tehát szinte az összes ma már nem létező NBA-csapatot. 70 évesen, 1994-ben halt meg.

Paul Hoffman. A hátvéd a finálé negyedik mérkőzésén 27 ponttal vezette győzelemre a Bulletst, de fontos szerepe volt a hatodik meccsen is, amelyen 15 pontot ért el. NBA-karrierje 1955-ig tartott, melynek során szívbetegsége okán két teljes szezont is ki kellett hagynia, de mindkétszer vissza tudott térni a pályára. 1949/50-ben 14.4 pontot átlagolt a Baltimore színeiben, és egészen a csapat megszűnéséig a Bullets játékosa maradt, utána pedig rövid időre a New Yorknál és a Philadelphia Warriorsnál is megfordult.  Visszavonulása után a Purdue egyetemen lett edző, majd a "modern" Baltimore Bulletsnél vállalt szerepet, 1963 és 1965 között a csapat GM-je volt. 1998-ban halt meg, 73 éves korában.

Buddy Jeannette.  A közvetlenül a BAA megalakulását megelőző évtized, a második világháború alatti időszak legjobb, de mindenképp legkomplettebb kosárlabdázójának tartják Jeannette-et, aki profi pályafutását még 1938-ban kezdte, történelemtanári állását feladva. Több korai profiligában is játszott, az NBL (National Basketball League) bajnoki címét háromszor nyerte meg a Sheboygan Red Skins és a Fort Wayne Zollner Pistons játékosaként (ez utóbbi csapatból lett egyébként a mai Detroit Pistons NBA-franchise). 1947-ben az ABL-ben vezette el a végső győzelemig a Baltimore Bulletst, ekkor már mint játékos-edző, mely kettős szerepkörét a csapat BAA-be kerülése után is megtartotta, ezzel Bill Russell mellett a liga történetének egyetlen olyan személyisége, aki játékos-edzőként tudott bajnoki címet nyerni. A fénykorában látványos passzairól, kemény védekezéséről és "clutch" dobásairól is elhíresült Buddy 1950-ben fejezte be végleg a játékot, majd a Georgetown egyetemen, a '60-as években "modern" Baltimore Bulletsnél és a '70-es évek elején az ABA-ban is edzősködött. 1994-ben beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába. 1998-ban hunyt el, 80 évet élt.

Herm "Red" Klotz. A mindössze 170 centis hátvéd 11 meccsen játszott az alapszakaszban 1947/48-ban, a döntőben 4 mérkőzésen került pályára és jutott el összesen 3 pontig, de ezáltal is mind a mai napig ő a valaha volt legalacsonyabb játékos, aki NBA-bajnoki címet nyert. Profi pályafutása ezzel be is fejeződött, később arról vált híressé, hogy ő lett a GM-je a ma is létező Washington Generals elnevezésű kosárlabdacsapatnak, melynek egyetlen funkciója az, hogy a világot járva bemutató meccseket játsszon (és veszítsen el) a Harlem Globetrotters ellen. Az ötvenes évektől egészen 1995-ig menedzselte Klotz a csapatot, sőt, 68 éves koráig (!) irányítóként játszott is a Generals színeiben. Talán ennek is köszönheti igen hosszú életét, 93 évesen halt meg 2014-ben.

Grady Lewis. A 201 centiméter magas bedobó szezon közben érkezett Baltimore-ba a St. Louis Bomberstől, és meccsenként átlag 7 pontot szerezve segítette hozzá a csapatot a bajnokság megnyeréséhez. A döntőben az ötödik mérkőzésen volt a legeredményesebb, 10 pontot szerezve. 1949-ben visszavonult az aktív játéktől, de 1950-ig még edzette ezt követően a St. Louis Bomberst. 2009-ben hunyt el, 91 éves korában.

Carl Meinhold. A cserehátvéd ötpontos meccsenkénti átlaggal vette ki a részét a Bullets bajnoki címéből. Két szezont töltött a ligában, később az ABL-ben, illetve a fentebb már említett Washington Generalsnál is játszott. Szomorú update: Carl Meinhold 2019. február 23-án, 92 éves korában elhunyt, ezzel az 1948-as BAA-bajnokcsapat utolsó tagja is távozott az élők sorából.

Chick Reiser. Az 1914-es születésű Reiser volt a csapat legidősebb játékosa, az alapszakaszban 11.5 pontot szerzett mérkőzésenként, a döntőben pedig az utolsó két meccsen volt a legjobb, 13, illetve 16 pontjával. Az 1938 óta különféle profiligákban szereplő Reiser 1950-ben vonult vissza, az 1951/52-es szezonban ő volt egy ideig a Bullets edzője. 81 évesen halt meg 1996-ban.

Dick Schulz. A 188 centis magasságával hátvédet és bedobót is játszó Schulz 8 pontos átlagával járult hozzá a bajnoki elsőséghez. Szintén igen sok, ma már nem feltétlenül létező csapatnál szerepelt 1946 és 1950 között, a Cleveland Rebels, a Toronto Huskies, a Washington Capitols, a Tri-Cities Blackhawks és a Sheboygan Red Skins játékosa is volt. Több csapattársához hasonlóan ő is 1998-ban halt meg, 81 éves volt.

Connie Simmons. A döntő egyik főszereplője volt az 1948 februárjában Bostonból Baltimore-ba cserélt center, a fináléban négy alkalommal is a csapat legjobb pontszerzőjének bizonyult, és az egész rájátszást tekintve 17 pontos átlaggal vezette a Bulletst. Simmons 1956-ig játszott a ligában, 1949-ig erősítette a Baltimore-t, majd 1954-ig a New York Knicks játékosaként tevékenykedett. Az 1989-ben elhunyt center nevével fogunk még találkozni, ugyanis a Syrause Nationals 1955-ös NBA-bajnokcsapatának is tagja volt.

"Big O" és a tripla-dupla szezonátlag nyomában

Ma lett 78 éves Oscar Robertson, minden idők egyik legjobb kosárlabdázója. Köztudottan ő az egyetlen ember az NBA történetében, aki képes volt egy egész szezonon keresztül tripla-duplát átlagolni, amikor az 1961/62-es idényt meccsenkénti 30.8 ponttal, 12.5 lepattanóval és 11.4 gólpasszal zárta. Került-e valaha, illetve kerülhet-e a jövőben közel ezen elképesztő teljesítmény megismétléséhez bárki más? Ennek jártunk utána.

"Big O" 1960-tól 1974-ig játszott a ligában, fénykorát a Cincinnati Royals (a mai Sacramento Kings jogelődje) színeiben élte a '60-as években, egészen hihetetlen statisztikai mutatókat produkálva: a tripla-dupla szezonátlagot 1964-ben egy tized híján másodszorra is összehozta (31.4 pont, 11 assziszt, de "csak" 9.9 pattanó mérkőzésenként), ponttermése első hat évében csak egyszer maradt meccsenkénti 30 alatt (mindezt úgy, hogy nem volt még hárompontos dobás!), és első öt NBA-szezonjának összátlaga is tripla-duplát ad ki: 30.3 pont, 10.4 lepattanó és 10.6 gólpassz. Oscar volt ugyan 1961-ben az Év Újonca, és az 1964-es alapszakasz MVP-je is, a csapatsikerek azonban javarészt elkerülték, a Royals sohasem tudott a playoffban túljutni a Boston Celticsen. Robertson karrierje egyetlen bajnoki címét 1971-ben a Milwaukee-val nyerte meg, ekkor már pályafutása vége felé járt és az ifjú Kareem Abdul-Jabbar szárnysegédje volt már inkább, mintsem szupersztár.

Az 1961/62-es szezon persze nem csak Oscar tripla-dupláiról emlékezetes, hiszen ugyanebből az idényből származik két másik, azóta is megdönthetetlen csúcs, Wilt Chamberlain 100 pontos meccse, és 50.4 pontos szezonátlaga. Érdekes módon Robertson kortársai közül épp a "Big Dipper", Chamberlain járt a legközelebb ahhoz, hogy tripla-duplát átlagoljon egy egész szezonon át. Wilt szerette magát különféle egyéni statisztikai célkitűzésekkel szórakoztatni, ilyen volt például azon fogadalma, hogy soha egy meccsről sem pontozódik ki karrierje során, illetve az is, amikor elhatározta, hogy pontok és lepattanók mellett gólpasszokban is vezetni fogja a ligát: 1967/68-ban 24.3 pont, 23.8 lepattanó és 8.6 assziszt voltak a mutatói (gólpasszokban végül csak második lett ezzel, épp Robertson mögött). A '70-es években aztán Robertson és Chamberlain elhalványulásával, majd visszavonulásával egészen Magic Johnson 1979-es színre lépéséig nem volt realisztikus esélye senkinek a tripla-dupla szezonátlag elérésére. A hetvenes évtizedből azért említsük még meg ehelyütt John Havliceket, a Boston ászát, akinek 1971-ben volt egy 28.9 pontos, 9 lepattanós és 7.5 gólpasszos idénye. 

Magic Johnson sokoldalúsága ugyanakkor lehetővé tette számára, hogy megközelítse Oscar számait. A Lakers legendájának e szempontból legerősebb szezonja az 1981/82-es volt (18.6 pont, 9.5 lepattanó, 9.6 gólpassz), de tisztességesnek mondható azért a rákövetkező, 1982/83-as statisztikai sora is (16.8 pont, 8.6 lepattanó, 10.5 gólpassz). A '80-as évtizedből mindenképp feljegyzendő továbbá Michael Jordan 1988/89-es idénye (32.5 pont, 8-8 pattanó és assziszt meccsenként), és ide srófolható még Larry Bird 1989/90-es számsora is (24.3 pont, 9.5 lepattanó, 7.5 gólpassz), meglepő és mulatságos ugyanakkor, hogy Magic Johnson mellett a '80-as években egy kevéssé ismert specialista, Lafayette "Fat" Lever állt a legközelebb ahhoz, hogy tripla-duplát átlagoljon egy egész szezonban. A Denver játékosaként Lever 1987-ben 18.9 pontot, 8.9 lepattanót és 8 gólpasszt, 1989-ben pedig 19.8 pontot, 9.3 lepattanót és 7.9 gólpasszt tett be a közösbe. Kétszeres All-Star volt ő egyébként, és mint a számai is mutatják, egy igen sokoldalú és hatékony játékos, egy súlyos térdsérülés azonban dicső denveri évei után nem sokkal visszavonulásra kényszerítette.

1994-ben egyszerre érkezett az NBA-be Grant Hill és Jason Kidd, akik rövid úton mindketten a liga tripladupla-felelősei közé emelkedtek. Hill a '90-es évek második felének egyik legnépszerűbb játékosa volt, 1996/97-ben pedig egy igen erős számsorral, meccsenkénti átlag 21.4 ponttal, 9.3 lepattanóval és 7.3 assziszttal jelentette be igényét a Michael Jordan hamarosan esedékes visszavonulása után megüresedő trónra. Hogy soha nem ülhetett fel e trónra, arról a bokája tehet, egy éveken át húzódó bokasérülés-kálvária kettétörte Hill karrierjét a 2000-es évek elején. Jason Kidd 1999/2000-ben (14.3 pont, 7.2 pattanó, 10.1 gólpassz), 2001/2002-ben (14.7 pont, 7.3 pattanó, 9.9 gólpassz) és különösen 2006/2007-ben (13 pont, 8.2 lepattanó, 9.2 assziszt) produkálta legerősebb számait, s vitte egyben tovább Oscar és Magic örökségét, mint minden idők egyik legsokoldalúbb irányítója. Hill és Kidd egyébként ahogy egyszerre érkeztek, úgy egyszerre távoztak is az NBA-ből, mindketten 2013-ban vonultak vissza, túl a 40. életévükön.

El is érkeztünk hát napjainkhoz, azon belül is előzör LeBron James-hez, akinek volt hat olyan idénye is pályafutása eddigi 12 teljes szezonjából, amikor a magától értetődően kétszámjegyű pontátlaga mellett 7 lepattanó és 7 gólpassz felett volt a másik két klasszikusan vizsgált mutatója (először 2005-ben, majd 2008-tól 2011-ig folyamatosan, utoljára 2013-ban), de ha mondani kellene valakit, akinek jelenleg a legnagyobb esélye van reprodukálni Oscar Robertson 1962-es vívmányát, az egyértelműen Russell Westbrook. Az OKC szupersztárja már az előző szezonban is 23.5 pontot, 7.8 lepattanót és 10.4 gólpasszt átlagolt, idén pedig már 5 tripla-duplája van 16 meccsből. De beleszólhat még a dologba a mostanában magát asszisztkirályként újraértelmező James Harden is, aki jelenleg vezeti a ligát gólpasszok terén, és lepattanóból is közel 8-at jegyez mérkőzésenként.

És hogy visszatérjünk a születésnapos Oscarhoz még egy gondolat erejéig: mint minden történelmileg jelentős eseményt, így a Big O tripla-dupla szezonátlagát is érdemes kontextusba helyezni és kora viszonyainak ismeretében megvizsgálni. A '60-as évek NBA-jében a játék őrületes tempójú volt: míg a liga előző, 2015/2016-os idényében a csapatok összessége átlag 84.6 rádobást vállalt és 102.7 pontot szerzett egy meccsen, ezek a számok 1961/62-ben: 107.7 mezőnykísérlet és 118.8 dobott pont. Tehát a csapatok jóval többször kísérleteztek kosárra dobással, viszont kevésbé eredményesen, mint manapság, azaz mind a dobott pontok, mind a sok kihagyott dobás okán, a megszerezhető lepattanók száma meghaladta a mai játékosok között "elosztható" mennyiséget. Ha hozzávesszük ehhez mindazt, hogy Robertson fénykorában nem sok hozzá hasonló fizikumú hátvéd szerepelt a ligában, és azt, hogy a csapatok vajmi keveset törődtek úgy általában a védekezéssel (nem csoda, hogy a korszak kiemelkedően legjobb védőjátékosát, Bill Russellt a soraiban tudó Boston zsinórban 8 bajnoki címet tudott nyerni), leszűrhetjük, hogy Robertson 1962-es statisztikai mutatója emberfeletti teljesítmény ugyan, de a kosárlabda egészének nagymértékű megváltozása is hozzájárul ahhoz, hogy mind a mai napig nem sikerült senki másnak egy egész szezonon át tripla-duplát átlagolni. 

1947: Az első bajnokcsapat

Sorozatot indítunk, melyben sorra bemutatjuk az NBA valaha volt összes bajnokcsapatát, felidézzük az adott évi nagydöntő forgatókönyvét és a bajnoki címet elhódító játékosok karrierjének, sorsának további alakulását. Az első részben értelemszerűen a liga történetének első bajnoka, az 1946/47-es Philadelphia Warriors kerül terítékre.

A Basketball Association of America (BAA), az NBA hivatalosan elismert jogelődje első kiírását 1946/47-ben rendezték meg, 11 csapat részvételével, 60 meccses alapszakasszal, és azt követően a rájátszással, melybe 3-3 csapat került be a Keleti és a Nyugati Divízióból. Három ma is létező franchise vesz részt már a kezdetek óta a bajnokság küzdelmeiben: a Boston Celtics, a New York Knicks és a kezdetben még Philadelphiában működő Warriors, akik egyben a liga történetének első bajnokai: az 1947-es nagydöntőben 4-1 arányban múlták felül a Chicago Stags gárdáját (e franchise-nak semmi köze a mai Bullshoz, 1950-ben jogutód nélkül megszűnt). A már akkor is négy győzelemig tartó párharc első 3 meccsét behúzta a korszak legnagyobb dobógépe, Joe Fulks vezette Warriors (84-71, 85-74, 72-75), a Stagsnek sikerült ugyan szépítenie a negyedik mérkőzésen legjobbjuk, Max Zaslofsky remek játékával (74-73), de az ötödik összecsapáson ismét a Philadelphia kerekedett felül (83-80), lezárva ezzel az első nagydöntőt.

Nézzük hát, kik is alkották a liga bajnokcsapatát 69 évvel ezelőtt.

Álló sor: Cy Kaselman segédedző, George Senesky, Ralph Kaplowitz, Howie Dallmar, Art Hillhouse, Joe Fulks, Matt Guokas, Eddie Gottlieb vezetőedző.
Ülő sor: Jerry Rullo, Angelo Musi, Peter A. Tyrell tulajdonos, Petey Rosenberg, Jerry Fleishman.

Howie Dallmar. Bár 193 centis magasságával a kor normáinak megfelelően bedobót, és nem hátvédet játszott, ő volt a szezon során a csapat legjobb gólpasszadója beszédes, meccsenkénti 1.7-es átlaggal. A döntő utolsó meccsének legvégén, 80-80-as állásnál az ő győztes kosara biztosította be a Warriors bajnoki címét. A ligában még két idényt játszott végig, a következő szezonban az All-BAA First Team tagjává is megválasztották (már akkor is volt ilyen). Visszavonulása után egyetemi edző lett, a Stanford csapatát 21 éven keresztül vezette. 1991-ben halt meg, 69 éves korában.

Jerry Fleishman. A dobóhátvéd a döntő második meccsén 16 dobott pontjával a csapat egyik legjobbja volt. Két év megszakítással 1953-ig játszott a Warriorsnál, utolsó idénye volt a legsikerebb egyéni szempontból, ekkor meccsenként 9 pontot átlagolt. 85 évet élt, 2007-ben hunyt el.

Joe Fulks. "Jumpin' Joe" a liga történetének első sztárjátékosa, az 1947-es és 1948-as pontkirály, 1947 és 1949 közötti mindhárom All-BAA First Team tagja. A bajnoki cím évében 23.2-es mérkőzésenkénti átlaggal vezette a ligát, a nagydöntő első meccsének utolsó negyedében 21 pontot dobott (ez még manapság is nagy teljesítménynek számítana), az utolsó, ötödik mérkőzésen pedig 34 pontot szórt. Egész pályafutását Philadelphiában töltötte, 1954-ben vonult vissza. Bár ő volt az első bajnokcsapat legjobbja, neki adatott meg a legrövidebb élet és tán a legszomorúbb befejezés, 1976-ban, 54 évesen meggyilkolták egy alhoholgőzös veszekedés eredményeképp. Posztumusz iktatták be a Halhatatlanok Csarnokába 1978-ban.

Matt Guokas. Ő volt a csapat legidősebb játékosa a maga 31 évével, és ez volt az egyetlen szezonja a bajnokságban, 1947 nyarán ugyanis egy súlyos autóbaleset következtében elveszítette a jobb lábát. Sikeres sportkommentátor lett ugyanakkor, 1953-tól 32 éven át közvetítette a Philadelphia Eagles NFL-csapat meccseit. Fia, Matt Guokas Jr. 10 évet játszott az NBA-ben, és 1967-ben ő is bajnoki címet nyert a Philadelphia 76ers-szel, ezzel Guokasék a liga történetének első olyan apa-fiú párosa, amelynek mindkét tagja NBA-bajnok lett. Matt Sr. 1993-ban halt meg, 78 évesen.

Art Hillhouse. 201 centijével a csapat legmagasabb játékosa és centere volt Hillhouse, aki máig élő ligarekordot tart azzal, hogy az ötmeccses döntő minden egyes mérkőzésén kipontozódott. A második összecsapáson ugyanakkor a negyedik negyedben dobott 7 pontjával ő biztosította be a Warriors győzelmét. A következő szezonban még játszott 11 meccset a Philadelphiánál, majd még két évig szerepelt más amerikai kosárlabdaligákban. 1980-ban halt meg, 64 éves volt.

Ralph Kaplowitz. A szezon közben a New York Knickstől érkezett a Warriorshoz a 188 centis bedobó, aki meccsenkénti 7 pontjával megbízható játékosává vált a bajnoknak (megjegyzendő, hogy a Knicks színeiben Kaplowitz a kezdőcsapat tagja volt a liga 1946. november 1-jén lejátszott legelső mérkőzésén, melyet a New York megnyert a Toronto Huskies ellen). A következő idényben is még a Warriors játékosa maradt Kaplowitz, majd 1951-ig egyéb ligákban szerepelt. Élete 90. évében hunyt el 2009-ben.

Angelo Musi. 9.4 pontos átlagával a csapat második legeredményesebb pontszerzője  (!)  volt a mindössze 175 centi magasra nőtt Musi, aki a döntő első meccsén 19, az ötödik meccsen 13 ponttal tolta meg a Warriors szekerét. 1949-ig játszott a ligában, több csapattársához hasonlóan ő is igen hosszú életet élt, 91 éves korában halt meg 2009-ben.

Petey Rosenberg. Ez volt az egyetlen idénye a ligában Rosenbergnek, aki kiegészítő játékosa volt a Warriorsnak 3 pontot alulról súroló meccsenkénti átlagával. 1997-ben hunyt el 79 évesen.

Jerry Rullo. A 178 centis hátvéd szintén cserejátékosa volt a csapatnak viszonylag kevés szereppel. 1950-ig szerepelt a ligában, a következő szezonban két meccs erejéig a Baltimore Bulletsben lépett pályára, majd visszatért a Warriorshoz. 2016 októberében, 93 éves korában bekövetkezett halálával nem csak az első NBA-bajnokcsapat utolsó élő játékosa távozott, hanem az egyik utolsó olyan kosárlabdázó is, aki még játszott a liga legelső, 1946/47-es szezonjában.

George Senesky. Az irányító 24 pontjával a mezőny legeredményesebb dobója volt a döntő negyedik meccsén, ám azt az egy mérkőzést a sorozatból elveszítette a Philadelphia. Senesky, akárcsak Joe Fulks, egészen 1954-ig erősítette a Warriorst, évekig a liga legjobb gólpasszadói között volt. 1955-ben őt nevezték ki a csapat edzőjévé, és rögtön első szezonjában bajnokságot nyert velük, megszerezve a franchise második elsőségét története során. 1958-ig edzette a Philadelphiát. 2001-ben halt meg, 79 éves volt.

Vezetőedző: Eddie Gottlieb. Az 1898-ban Kijevben, Ukrajnában született Gottlieb a liga korai időszaka egyik kulcsfigurájának számít, ugyanis amellett, hogy edzője, GM-je, és 1952-től a tulajdonosa is volt a Philadelphia Warriorsnak, a BAA 1946-os megalapítását, valamint a rivális NBL és a BAA 1949-es egyesülését, és ezáltal az NBA létrejöttét eredményező tárgyalások egyik vezéralakja is volt, nem mellékesen 25 évig vezette a liga szabályalkotó bizottságát, és egészen 1979-es haláláig ő egymaga rakta össze minden évben az adott évi bajnokság menetrendjét. Az Év Újoncának járó díj a mai napig az ő nevét viseli, annak hivatalos elnevezése Eddie Gottlieb Trophy.

Len Bias: a sohasemvolt szupersztár

1963. november 18-án született, tehát ma lenne 53 éves Len Bias, aki annak ellenére számít NBA-történelmi jelentőségű figurának, hogy soha egyetlen meccset sem játszott a ligában. Az 1986-os drafton másodikként kiválasztott erőcsatárt korszakos tehetségnek tartották, olyannak, aki meghatározó, domináns játékosa lehetett volna az NBA-nek, ám soha nem derült ki, mire lett volna képes a profik között, ugyanis mindössze két nappal a draft után kábítószer-túladagolás következtében meghalt.

Mindenki, aki játszott valaha vele vagy ellene, vagy csak látta őt a pályán, egyetértett abban, hogy Len Bias a kosárlabda őstehetsége volt: egy rendkívül jó felépítésű, kiemelkedően atletikus, hármas és négyes poszton is bevethető bedobó, egy prototipikus "point forward", aki fáradhatatlanul szedte a lepattanókat, szervezni is képes volt a játékot, és bármikor bárkit átzsákolt, emellett pedig állandó győzni akarása és kifogyhatatlan energiája csapata kiváló vezérévé is tette őt. A Maryland egyetem sztárjaként 1985-ben és 1986-ban is őt választották az NCAA atlanti konferenciájának legjobbjává, valamint 1986-ban egyhangúlag szavazták be a szezon legjobb egyetemi játékosainak első csapatába. 

A Boston Celtics épp egyébként is rendkívül gazdag történelme egyik legsikeresebb idényén volt túl 1986 júniusában: 67 mérkőzést nyertek az előző alapszakaszban, a rájátszásban pedig besöpörte a bajnoki címet is a Larry Bird, Kevin McHale, Robert Parish, Dennis Johnson, Danny Ainge és Bill Walton köré épülő gárda. Egy 1984-es cserének köszönhetően lett az övék az 1/2-es választási jog az 1986-os drafton, és miután az 1/1-et birtokló Cleveland Brad Daugherty-t vitte el, a Boston tótumfaktuma, Red Auerbach lecsapott a soha vissza nem térőnek tűnő lehetőségre, és Biast választotta ki 1/2-esként.

A liga történetének valaha volt egyik legerősebb csapata még tovább erősödik minden idők egyik legjobbnak tartott egyetemi játékosának megszerzésével? A dolog valóban túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Len Bias a New Yorkban tartott draft másnapján visszatért a Maryland egyetem campusára, hogy ott barátaival, volt csapattársaival ünnepelje meg kiválasztását. Örökre homály fedi el, hogy mi is történt pontosan az 1986. június 18-ról 19-re virradó éjszakán, annyi bizonyos, hogy Bias és több barátja kokaint fogyasztott, és reggel fél 7 körül Len rosszul lett: túladagolta a szert, amitől leállt a szíve. Ugyan kórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta, mindössze 22 évesen meghalt.

Bias teljesen váratlan és értelmetlen halála nemcsak az NBA-t, de egész Amerikát sokkolta. A Maryland egyetemet rövid úton egyfajta drogtanyának kiáltották ki, az eset a sportprogram vezetőjének, Dick Dullnak, valamint a kosárcsapat legendás edzőjének, Charles "Lefty" Driesellnek is az állásába került. Közéleti személyiségek, politikusok, kongresszusi képviselők szólaltak fel az ügyben és hirdettek háborút a drogok ellen, az amerikai törvényhozás pedig nem tétlenkedett, közvetve Bias halála volt a kiváltó oka, hogy egy drákói szigorúságú szövetségi törvény került megalkotásra és lépett hatályba 1988-ban a kábítószer-használat és -terjesztés visszaszorítása céljából. Az "Anti-Drug Abuse Act" (vagy "Len Bias Law") néven futó törvény kötelező büntetési minimumtételeket vezetett be a birtokolt vagy használt kábítószer mennyiségétől függően, emiatt számtalan kritika érte a szabályozást, ugyanis a következő években (évtizedekben) rengeteg, általában szegény sorból származó utcai dealer került akár kis mennyiségű szer miatt is aránytalanul hosszú időre rács mögé, ám a drogbiznisz felsőbb körei elleni hatékony fellépésre alkalmatlannak bizonyult ez a törvényi megoldás.

És hogy mit veszített az NBA Bias halálával? Rövid távon a legnagyobb veszteség egyértelműen az őt draftoló Bostont érte, realisztikus elképzelés ugyanis, hogy Bias jelenléte mind Larry Bird, mind Kevin McHale karrierjét meghosszabbíthatta volna: a hármas és négyes poszton is klasszisteljesítményre képes ifjonccal a fedélzeten a Boston tudta volna menedzselni Bird és McHale játékperceit, hosszabb ideig megőrizve a két öregedő Hall of Famer egészségét. Mindennek hiányában McHale törött lábbal is végigjátszotta az 1987-es playoffot (soha nem volt már a régi ezután), Bird pedig 1988-ban sérült meg súlyosan, majd krónikus hátfájdalmai miatt 1992-ben kénytelen volt visszavonulni. A Celtics ugyan Bias nélkül is képes volt ismét a nagydöntőig menetelni 1987-ben, de azt elveszítették a Lakersszel szemben, majd miután a "Bad Boys" Pistons legyőzte őket az 1988-as keleti döntőben, egészen 2002-ig nem is tudtak a playoff második körénél messzebbre eljutni.

Hosszú távon pedig egy olyan játékost veszített el a liga, aki mind tehetségben, mind atletikusságban, mind hozzáállásában, mind "menőségben" felvehette volna a versenyt Michael Jordannel. A csúcson lévő Jordannek soha nem volt egy igazi archnemezise, mindenkiről, akit aktuálisan a legfőbb ellenlábasának tekintettek (lett légyen az Clyde Drexler, Charles Barkley, Patrick Ewing vagy Karl Malone) egyaránt bebizonyította, hogy nem ér fel az ő szintjére (gondoljunk itt például az 1992-es, az 1993-as, vagy az 1998-as nagydöntőre). Ha Bias valóban beváltja a képességei alapján hozzá fűzött reményeket az NBA-ben, a Jordanhez hasonlóan szintén mániákusan kompetitív, sokoldalú és elképesztő rugókkal megáldott magasember és MJ rivalizálása olyasmi lehetett volna a '90-es évtizedben, mint Russellé és Chamberlainé a '60-as, vagy Birdé és Magic Johnsoné a '80-as években.

Az alma és a fája, avagy apák és fiaik az NBA-ben

Ha talán túlzás is lenne azt állítani, hogy a "második generációs" kosarasok átvették volna a hatalmat az NBA-ben, lassan nincs olyan csapat, amelynek kerete ne tartalmazna legalább egy olyan játékost, akinek felmenője, jellemzően édesapja korábban szintén szerepelt a ligában.

Talán nem Warriors-homerség a jelenleg is aktív második generációs játékosok számba vételét a Golden State hátvédpárosának két tagjával kezdeni, hiszen a regnáló MVP, Stephen Curry és a "Splash Brothers" másik fele, Klay Thompson apja egyaránt maga is hosszú és igen tisztességes karriert futott be az NBA-ben. 

Dell Curryre leginkább a '90-es évek Charlotte Hornetséből emlékezhetünk, ahol 10 szezont húzott le, a liga egyik legjobb hatodik embere volt a maga idejében, és fiához hasonlóan remekül dobta a hárompontosokat. Az idősebb Curry hétszer is a liga legjobb 10 tripladobója között zárta az aktuális szezont, és a '99-es csonka idényben több, mint 47%-os találati aránnyal vezette is a ligát, igaz, akkor már épp a Milwaukee Bucks játékosa volt. Karrierjét a Toronto Raptorsnál fejezte be 2002-ben, több, mint 12 ezer pontot elérve pályafutása során. Mind a mai napig ő játszotta a legtöbb meccset, dobta a legtöbb triplát, és szerezte a legtöbb pontot a Charlotte-i franchise történetében (amely a jelenlegi értelmezés szerint az "eredeti" Hornets New Orleans-ba költözéséig tartó időszak, azután pedig a mai Charlotte Hornets, korábban Bobcats statisztikáit foglalja magában). Dell pedig nem csak egy fiára lehet büszke, hiszen Steph öccse, Seth Curry is egyre stabilabb pozíciót vív ki magának a ligában, jelenleg a Dallas játékosa.

A Bahamákon született Mychal Thompson volt az 1/1-es pick az 1978-as drafton, az egy évvel korábbi bajnok Portland választotta ki. 1986-ig játszott a Blazersnél, és bár a nagy csapatsikerek elkerülték, a liga megbízható és hatékony centerei közé tartozott, produkált 20 pontos és közel 12 lepattanós átlagú szezont is 1982-ben. Egy San Antonióban tett rövid kitérőt követően pályafutását a Los Angeles Lakersnél fejezte be, ahol Kareem Abdul-Jabbar cseréjeként 1987-ben és 1988-ban is bajnoki címet ünnepelhetett. Neki is eljutott két fia is az NBA-be: Klay Thompson bátyja, Mychel Thompson azonban inkább csak egy igen kis betűméretű lábjegyzet a liga történetében a 2012-ben a Clevelandnél regisztrált 5 meccsből álló karrierjével.

Dell Curry mellett még egy egykori NBA-veterán mondhatja el magáról, hogy jelenleg két gyermeke is aktív játékosa a bajnokságnak: ő Harvey Grant, akinek Jerian nevű fia a Chicagónál, Jerami pedig az Oklahoma Citynél szerepel. Harvey maga 11 szezont töltött a ligában, a Washington, a Portland és a Philadelphia játékosa volt, több mint 7000 pontot és 3000 lepattanót gyűjtött ez idő alatt össze. Grantéknél az NBA egyébként is családi hagyomány, hiszen Harvey ikertestvére, Horace Grant 17 éves karrierje alatt négy bajnoki címet is nyert a ligában (hármat a Chicagóval, egyet a Lakersszel), ő számított egyébként a nagyobb névnek az ikerpár gyakran jellegzetes szemüvegben játszó két tagja közül (bár Harvey inkább csak pályafutása vége felé viselte a Horace által kultikussá tett kiegészítőt).

Az idő visszafordíthatatlan múlása okán ma már csak veteránnak számító játékosok között találhatunk olyat, akinek a felmenője még a '70-es években játszott a ligában. Kevin Love édesapja, Stan Love 1971 és 1975 között a Baltimore Bullets és a Los Angeles Lakers játékosa volt, és azt érdemes még tudni róla, hogy a The Beach Boys rockzenekar egyik alapítója, Mike Love testvére is egyben (aki így mindebből kifolyólag Kevin Love nagybátyja). Love csapattársa jelenleg Clevelandben Mike Dunleavy Jr., akinek apja, idősb Mike Dunleavy 1976-ban kezdte pályafutását a Philadelphia színeiben, és a liga egyik első hárompontos-specialistájának számított, 1983-ban ő dobta a legpontosabban a triplát az egész ligában (az mondjuk sokatmondó, hogy 34,5%-os találati gyakoriság is elég volt neki az első helyhez). Az öreg Dunleavy később edzőként és csapnivaló GM-ként is sokáig működött az NBA-ben. Igen komoly apa-fiú fun fact: az újonc Dunleavynek az 1976/77-es, egyébként döntőig jutó, Julius Erving vezette Philadelphiánál csapattársa volt Kobe Bryant apja, Joe "Jellybean" Bryant, valamint a 2000-es évek Sacramentójánál nagyot menő irányító, Mike Bibby apja, Henry Bibby is. Szintén 1976-ban volt újonc, és 1982-ig játszott a Golden State-ben a Milwaukee fiatal titánjának, Jabari Parkernek az édesapja, Sonny Parker.

A fénykorukat a '80-as években élő kosárlabdázók közül a legismertebb olyan, akinek mai NBA-játékos leszármazottja van, az Larry Nance, aki 1981 és 1994 között a Phoenix és a Cleveland színeiben több, mint 15 ezer pontot dobott a ligában, háromszor volt All-Star, és ő nyerte a legelső, 1984-ben megrendezett zsákolóversenyt is. Az apjához hasonlóan igen atletikus Larry Nance Jr. 2015-ben második körös pick volt a drafton, és egyre fontosabb szerepet kap a Lakers rotációjában. Az 1986-ban döntőt játszó Houston Rockets fontos kiegészítő játékosa volt Mitchell Wiggins, aki azonban kokainhasználat miatt évekre kitiltottak a ligából a következő szezonban. Fia, Andrew Wiggins a 2014-es draft 1/1-ese, a Minnesota Timberwolves ifjú csillaga, akinek csapattársa a Wolves-nál az NBA-ben 2005 óta vándormadárként fel-felbukkanó csereirányító, John Lucas III. Az ő apja, John Lucas II közel 10 ezer pontot ért el a ligában 14 éves karrierje alatt, és csapattársa volt Mitchell Wigginsnek a fent már említett 1986-os Rocketsnél. A '80-as, '90-es évek fordulójának remek irányítója volt szintén Glenn "Doc" Rivers, legjobb éveit az Atlantánál futotta, egyszer All-Star is volt, manapság pedig ugye a Los Angeles Clipperst edzi, ahol játékosa a fia, Austin Rivers is - ezzel Riversék az első és idáig egyetlen olyan apa-fia páros a liga történetében, ahol a fiú a saját apja által edzett csapatban szerepel.

A Bostonnal 1981-ben és 1984-ben összesen kettő, majd 1990-ben a Detroittal egy harmadik bajnoki címet is begyűjtött idősb Gerald Henderson, a jelenleg Philadelphiában játszó dobóhátvéd Gerald Henderson apja. A Dallast erősítő Wesley Matthews apja, Wes Matthews 1987-ben és 1988-ban a Lakersszel volt kétszeres bajnok. Tito Horford 1988 és 1990 között volt kiegészítő játékos a Milwaukee-nál, az ő gyermeke Al Horford, a Boston többszörös All-Star centere. Szintén a Bucks színeiben kapott pár meccset 1987-ben a ligában Rickie Winslow, akinek fia a Miami Heat másodéves reménysége, Justise Winslow.

A '90-es évek sztárjainak gyermekei is egyre gyakrabban és nagyobb számban kopogtatnak az NBA metaforikus kapuján. Az egyik első próbálkozó Patrick Ewing fia, Patrick Ewing Jr. volt, akinek azonban nem igazán sikerült az áttörés, 7 mérközés jutott neki összesen, még 2011-ben a New Orleansnál. Glen Rice fia, Glen Rice Jr. 2013 és 2015 között játszott a Washingtonnál, de kitették a keretből, majd tavaly nyáron egyetlen este során lábon is lőtték és le is tartóztatták marihuána birtoklása miatt, így az ő NBA-karrierje is valószínűleg véget ért. John Stockton fia, David Stockton tavaly tavasszal kapott 3 meccset a Sacramentónál, egy másik irányító-legenda, Gary Payton fia, Gary Payton II pedig az idei előszezonban a Houstonnál próbálkozott, de az alapszakasz kezdete előtt megváltak tőle, így hivatalos NBA-mérkőzése még nincs.

Jelenleg is a ligában szerepel viszont a Golden State-nél és a Miaminál is villogó crossover-király, Tim Hardaway fia, Tim Hardaway Jr. (korábban New York, jelenleg Atlanta) és az 1994-es drafton a Milwaukee által 1/1-esként kiválasztott "Big Dog", Glenn Robinson fia, Glenn Robinson III (Indiana, korábban Minnesotában és Philadelphiában is játszott). Idén újonc és egyből az OKC kezdőcsapatát erősíti Domantas Sabonis, a legendás litván óriás, Arvydas Sabonis sarja. Az öreg Saba fantasztikus európai karrierje után 1995 és 2003 között a Portlandnél játszott az NBA-ben. A jelenlegi TrailBlazersből Ed Davis apja, Terry Davis csere-magasember volt 1989 és 2001 között több csapatnál is, a bostoni Jae Crowder apja, Corey Crowder, illetve Melvin Booker, akinek fia a Phoenix ifjú sztárja, Devin Booker, mindketten marginális NBA-játékosok voltak a '90-es évtizedben.

A végére pedig az egyetlen "háromgenerációs" NBA-család maradt: a '60-as, '70-es években megállíthatatlan támadójátékával, alulról dobott büntetőivel és összeférhetetlen természetével egyaránt legendává váló Rick Barry három fia is eljutott az NBA-be: Jon Barry 1992 és 2006 között szerepelt a ligában, Brent Barry újoncként, 1996-ban megnyerte a zsákolóversenyt, és két bajnoki címet szerzett a Spurs-szel 2009-ig tartó karrierje során, öccsük, Drew Barry pedig a '90-es évek végén szintén játszott a ligában egy rövid ideig. Rick Barry apósa, azaz Jon, Brent és Drew nagyapja, az 1980-ban elhunyt Bruce Hale pedig az Indianapolis Olympians nevű, régesrég megszűnt csapat játékosa volt 1949 és 1951 között.

A hárompontos-rekordok rövid krónikája

A ma hajnalban Oaklandben történtek apropóján az alábbiakban azt tekintjük át, hogyan jutottunk el Stephen Curry csúcsdöntéséig, és utunk során feltárjuk, kik voltak azok, akik az egy mérkőzésen szerzett legtöbb hárompontos kosár csúcsát magukénak tudhatták több-kevesebb ideig az elmúlt évtizedekben.

Stephen Curry, a Golden State Warriors szupersztárja az NBA legutóbbi játéknapján 17 kísérletből 13 hárompontost értékesített a New Orleans Pelicans ellen megnyert meccsen, megdöntve ezzel az egy mérkőzésen dobott legtöbb tripla (többek között saját maga által is tartott) NBA-rekordját. Történelmi tett volt ez, annak fényében meg főképp, hogy épp a Golden State előző mérkőzésén szakadt meg Curry szintén rekordnak számító azon sorozata, hogy egymást követő 157 meccsen dobott legalább egy hármast.

A hárompontos dobást az 1979/80-as szezonban vezette be az NBA. A '80-as években még igencsak gyerekcipőben járt a tripladobás mint műfaj, a csapatok inkább tekintettek rá egyfajta úri hívságként, zárójelbe tett bolondságként, mintsem támadójátékuk támaszaként és talpköveként. A meccsenkénti hárompontos-kísérletek és találatok száma mind csapatonként, mind játékosonként töredéke volt a mai periméter-orientált világban tapasztaltaknak, egy-két korai specialistát (Brian Taylor, Don Buse, Mike Bratz, idősb Mike Dunleavy) leszámítva nem is sokan próbálkoztak rendszeresen hármasdobással, és a kor ászai közül Isiah Thomas, a Detroit legendája kimondottan jó tripladobónak számított a maga 25% körüli találati arányával. Larry Bird volt az első olyan, a liga elitjébe tartozó játékos, aki a hárompontos dobást tudatosan beépítette játékába, és a műfaj egyeduralkodója volt a maga idejében - az más kérdés, hogy karrierje során dobott összesen 649 hárompontosnál mára olyan játékosoknak is több van, mint Mickael Pietrus, Gerald Green vagy D.J. Augustin.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy 1993-ig kellett várni arra, hogy valaki 10 triplát dobjon egy meccsen: Brian Shaw, a Miami irányítója (aki később az ezredforduló Lakersével nyert három bajnoki címet, nemrégiben pedig még a Denver Nuggets edzője volt) 1993. április 8-án a Milwaukee ellen talált be tízszer a vonalon túlról, túlszárnyalva az addig Dale Ellis által tartott ligarekordot (Ellis a Seattle színeiben egy 1990-es meccsen jutott el 9 hármasig). Shaw csúcsát később ketten is beállították, előbb 1994. november 8-án, pont ma 22 éve Joe Dumars, a Detroit Pistons Hall of Famer hátvédje, majd 1995. december 16-án George McCloud a Dallasból. Shaw, Dumars és McCloud rekordját 1996. április 18-án adta át a múltnak Dennis Scott, az Orlando Magic mesterlövésze, 11 hárompontost dobva egy Atlanta elleni meccsen. 

Scott rekordja ezt követően viszonylag sokáig, közel hét évig élt, még csak beállítani sem sikerült senkinek, mígnem Kobe Bryant 2003. január 7-én elsőként a liga történetében 12 hármast be nem szórt a Seattle ellen. Kobe első 9 triplakísérletét értékesítette útban a csúcsdöntés felé, 18 vonalon túli rádobásból jutott el 12 találatig. Fantasztikus teljesítmény volt, de a következő játékosé, aki elérte a 12 hármast egy meccsen, legalább ilyen emlékezetes: Donyell Marshall, a Toronto Raptors magasembere a kispadról beszállva állította be Bryant rekordját 2005. március 13-án a Philadelphia ellen. Marshall 19 triplakísérletből talált be 12-szer, és mivel közel 3 perc hátra volt még a meccsből 12. triplája után, akár meg is dönthette volna Kobe csúcsát, utolsó két dobását viszont elhibázta.

Bryant és Marshall, a szupersztár és a kiegészítő ember fura párosának közös vívmánya közel 11 évig volt elérhetetlen mindenki más számára, 11 tripláig többen eljutottak egy meccsen 2005 és 2016 között (J.R. Smith, Deron Williams, Kyrie Irving, Klay Thompson, és persze Steph Curry), de a tucatot összehozni senkinek sem sikerült. 2016 februárjában aztán Marshall azt nyilatkozta, úgy érzi, rekordjuk nem sokáig fog már élni, Steph Curry előbb-utóbb megdönti. A próféta szólt belőle: Curry még abban a hónapban beállította a csúcsot, 12 hármast szórva az Oklahoma City ellen 2016. február 27-én megnyert találkozón, úgy, hogy utolsó triplája egy őrületes meccsnyerő dobás volt. 

A rekord pedig 2016. november 7-től kezdve csakis Curryé. De egy olyan NBA-ben, ahol a megkísérelt és bedobott hárompontosok számának lassan már csak a csillagos ég szab határt, nem elképzelhetetlen, hogy nem kell újabb 11 évet várnunk a következő csúcsdöntésig.

Bill Walton: nagy gyötrelmek, nagy győzelmek

A Portland TrailBlazers története szorosan összefonódik magasan draftolt, franchise playernek szánt centerek kálváriájával, akiknek karrierjét idejekorán a sorozatos sérülések tették tönkre: a Michael Jordan előtt kihúzott Sam Bowie, vagy a Kevin Durant előtt elhozott Greg Oden esete a mai napig óriási buktaként él a Blazers-szurkolók emlékezetében. Bill Walton ugyanakkor hiába szerepelt kevesebb, mint 500 meccsen 13 éves karrierje alatt, elég volt neki egyetlen, relatíve egészségesen végigjátszott szezon, hogy a liga valaha volt legjobb centerei között emlegessék a nevét. Walton ma 64 éves.

Waltont egy szédületes egyetemi karrier (két NCAA-bajnoki cím az UCLA csapatával) után 1974-ben 1/1-esként draftolhatta a Portland. Hatalmas várakozás előzte meg bemutatkozását az NBA-ben, de első két idénye nem sikerült túl jól. Már ekkor rengeteg sérülés kínozta, és az egyetem óta lázadó hippiként is működő, radikalizmusba hajló politikai nézeteit gyakran hangoztató, az amerikai társadalmat, a kapitalizmust és magát az NBA-t is gyakran kritizáló center nehezen tudta elfogadtatni magát mind a csapattársakkal, mind a szurkolókkal, meg úgy általában nem szerette Portland városát sem (az addig egész életét a napfényes Kaliforniában leélő Walton erejét elmondása szerint elszívta az esős portlandi időjárás). Ám az 1976/77-es szezonra hirtelen minden összeállt, és ami 1977 tavaszán történt Portlandben, az örökre arany betűkkel íródott bele a város sporttörténetének nagykönyvébe.

A siker kulcsa az volt, hogy Walton többnyire egészséges tudott maradni egész idényben: 65 meccsen játszott, vezette a ligát lepattanózásban és dobásblokkolásban, passzolási képessége, játékintelligenciája, látása a pályán pedig olyan szintű volt, amilyen centeré még soha a liga történetében. Mind a csapat támadójátéka, mind védekezése körülötte szerveződött és rajta keresztül futott, a Blazers folyamatosan vált egyre jobbá és jobbá a szezon előrehaladtával, Walton mellett egy tehetséges fiatal irányító (Lionel Hollins), egy kőkemény magasember (Maurice Lucas) és szorgos-hasznos kiegészítő játékosok (Bobby Gross, Larry Steele, Dave Twardzik, Lloyd Neal) főszereplésével. A Portland története során először jutott a rájátszásba, ott legyőzték a Chicagót, a Denvert, majd a főcsoportdöntőben kisöpörték Kareem Abdul-Jabbar Lakersét, és bejutottak a nagydöntőbe. Ellenfelük a Julius Erving vezette, jóval esélyesebbnek tartott Philadelphia volt: a Sixers behúzta az első két meccset, de a Blazers ezután zsinórban négy mérkőzést nyerve megszerezte első (és mindmáig egyetlen) bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosának Waltont választották.

Sem a szurkolók, sem a játékosok, sem a korabeli szakírók nem gondolhatták, hogy a "Blazermania" ezzel csúcsra ért, és innen már csak lefelé vezet az út: a Portland ellenállhatatlan játéka egy ligát éveken keresztül domináló dinasztia képét vetítette előre. Ennek megfelelően a következő, 1977/78-as szezon első 60 meccséből 50-et megnyert a Blazers, a 60. meccs után azonban Walton fájdalomra kezdett panaszkodni a lábában. Megvizsgálták, majd megműtötték, de a fájdalom nem múlt el, az alapszakasz hátralevő részét kihagyta a center, de így is megválasztották az 1977/78-as szezon legértékesebb játékosává. A rájátszásra visszatért, korántsem egészségesen, és a Seattle elleni párharc második meccsén eltörte a lábát. Walton nélkül a címvédő Portland kiesett, Walton pedig 1978 nyarán megdöbbentő bejelentést tett: azzal vádolta meg a Blazers orvosait, hogy eredeti sérülését félrediagnosztizálták és félrekezelték, a portlandi vezetőket pedig azzal, hogy sérülten is erőltették a játékát a playoffban, ami végül a lábtörését eredményezte, emiatt kérte, hogy a Portland cserélje el őt. A Blazers a kérésnek nem tett eleget, és Walton részben tiltakozásból, részben törött lába miatt a teljes 1978/79-es szezont kihagyta, majd 1979 nyarán, miután lejárt a szerződése a Portlandnél, szabadügynökként szülővárosának csapatához, a San Diego Clippershez igazolt.

Nem lett a helyzete sokkal jobb San Diegóban sem: mindössze 14 meccsen játszott 1979/80-ban, majd két teljes idényt kihagyott, miközben újabb operáció-sorozaton esett át a lába (közben több mint 5 millió dollárra perelte a Blazers orvosát, Dr. Robert Cookot és a csapat erőnléti edzőjét, Ron Culpot a Portlandben vele történtek miatt, végül megegyezéssel zárult a per, de az eredetileg kért összeg töredékét kapta csak meg ennek eredményeként Walton). Lábának állapota 1982-től kezdett némiképp javulni, vissza tudott térni a Clippershez, de már korántsem volt olyan domináns a játéka, mint anno Portlandben, és csapata a rájátszásba sem tudott bekerülni. 1985 nyarán aztán ismét szabadügynök lett, és felajánlotta a szolgálatait a liga két legjobbjának, a Los Angeles Lakersnek és a Boston Celticsnek. Red Auerbach, a Celtics elnöke Larry Bird egyetértésével kapva kapott az alkalmon, és szerződtette Waltont, aki, ha csak egyetlen szezon erejéig is, és egy merőben új szerepben, de újra régi fényében tudott tündökölni az 1985/86-os idényben.

A Boston ugyanis hatodik emberként, Robert Parish és Kevin McHale cseréjeként használta az öregedő centert, aki sosem volt még ilyen egészséges, 80 meccsen pályára tudott lépni a szezon során. A Boston 67 mérkőzést nyert az alapszakaszban, Walton pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját. A Celtics gépezete a rájátszásban is kiválóan működött, megnyerték a bajnokságot, Walton 9 év pokoljárás után ért újra a csúcsra. Még a következő idényben is játszott 10 meccset az alapszakaszban, és 12 meccset a playoffban a Celticsnél, de aztán többé már nem tudott pályára lépni az NBA-ben. Már 1993-ban beiktatták a Hall of Fame-be, 1997-ben pedig ő is egyike volt a liga valaha volt 50 legjobbja közé beválasztott játékosoknak. Fia, Luke Walton jelenleg a Los Angeles Lakers edzője (Walton volt csapattársa és akkori legjobb barátja, Maurice Lucas beceneve nyomán nevezte el őt Luke-nak).

Mourning for Rice, Billups for Iverson

November 3. napja minden évben az új NBA-szezon kezdetének környékére esik, távol a nyári offszezon nagy szabadügynök-igazolásaitól és a februári trade deadline őrületétől. Ennek ellenére ma van az évfordulója kettő olyan játékoscserének is, amely mind a két, az adott ügyletben érintett franchise sorsának alakulását drámai mértékben meghatározta.

Ma 21 éve, 1995. november 3-án cserélte el a Charlotte Hornets kétszeres All-Star centerét, Alonzo Mourningot LeRon Ellis-szel és Pete Myers-szel együtt a Miami Heathez, ahonnan Glen Rice, Matt Geiger, Khalid Reeves és egy 1996-os első körös draftjog érkezett a Hornetshez.

Mourningot a Charlotte az 1992-es drafton 1/2-esként választotta ki, és három év alatt „Zo” a liga legjobb fiatal centerei közé emelkedett. 1995 nyarán szerződés-hosszabbításról kezdett tárgyalni a Hornets-szel, akik nem voltak hajlandóak megadni neki az általa kért, a korabeli viszonyok közt csillagászatinak számító évi 13 millió dolláros fizetést, évi 10, majd 11 milliós ajánlatukat viszont Mourning elutasította, a Hornetsnek így nem volt más opciója, mint elcserélni őt, mielőtt következő év nyarán szabadügynökként ingyen távozna. Pat Riley lecsapott a lehetőségre és Mourningra, és a köré, valamint a következő évben megszerzett Tim Hardaway és Jamal Mashburn köré épített Miami 1997-ben a főcsoportdöntőig jutott, 1999-ben pedig megnyerte keleten az alapszakaszt (igaz, a rájátszásban az első körben kiestek). Mourningot 1999-ben és 2000-ben is az év védőjátékosává választották, majd a 2000-ben diagnosztizált súlyos vesebetegsége miatt ideiglenesen visszavonulni kényszerült. Egy New Jersey Nets-nél töltött nem túl sikeres kitérőt követően 2005-ben visszatért a Heathez, akikkel 2006-ban, (az 1992-ben épp előtte 1/1-esként draftolt) Shaquille O’Neal cseréjeként bajnok lett. 2008-ban vonult vissza. (A Mourninggal együtt Miamiba kerülő Ellis és Myers nem sok sót evett már meg a csere után az NBA-ben.)

Glen Rice a Heat örökös pontlistájának első helyezettjeként hagyta el a csapatot, és került Charlotte-ba, ahol karrierje legjobb évei következtek. Ugyan 1996-ban még lemaradtak a playoffról, 1997-ben 54, 1998-ban 51 meccset nyert a Rice mellett David Wesley-t, Dell Curry-t (vagy ahogy manapság ismerik, Steph Curry apját), Vlade Divacot, a néhai Anthony Masont és Bobby Phillst, valamint a legendás Muggsy Bogues-t felvonultató csapat. Rice az 1996/97-es szezonban az egész liga harmadik legjobb pontszerzője (26.8) és legpontosabb hárompontosdobója volt (47%), és ő volt az All-Star meccs MVP-je is. 1999-ben a Lakershez cserélték, ahol ugyan 2000-ben bajnok lett, de igen boldogtalan időszakot élt meg ott, később megfordult New Yorkban és Houstonban is, utoljára 2003 őszén a Los Angeles Clippersben játszott.

Matt Geiger 1998-ig erősítette a Charlotte-ot, később a Philadelphia cserecentereként döntőt játszhatott 2001-ben (rá még visszatérünk). Khalid Reeves-t még ugyanebben az idényben továbbcserélte a Hornets a New Jersey Nets-hez, 2000-ig szerepelt a ligában kiegészítő emberként.

Míg 20 év távlatából az mondható el a Rice-Mourning cseréről, hogy mindkét csapatnak megérte, a ma 8 évvel ezelőtt a Detroit és a Denver között létrejött ügylet nyomán az egyik csapat (a Denver) újkori története egyik legsikeresebb szezonját produkálta, míg a másik (a Detroit) azonnal hanyatlásnak indult, és hosszan tartó mélyrepülésbe kezdett. 2008. november 3-án a Denver elcserélte Allen Iversont a Detroittal Chauncey Billupsra, Antonio McDyess-ra és Cheick Samb-re.

2008 nyarán mind Denverben, mind Detroitban nyilvánvalóvá vált, hogy valami változtatásra van szükség a csapat magját illetően. Ugyan Allen Iverson, a korábbi négyszeres pontkirály és az egykori MVP még 2007/2008-ban is több mint 26 pontot átlagolt meccsenként, Carmelo Anthony és A.I. párosa nem tudta a rájátszás első körénél messzebbre juttatni a Nuggetst. A 2004-ben bajnok, 2005-ben döntőt veszítő Pistons pedig három egymást követő évben bukott el a keleti főcsoportdöntőben, Joe Dumars, a Detroitban regnáló GM mindenképp egy nagy dobással akarta felrázni a csapatát. Mint utóbb kiderült, a csapat vezérének és lelkének számító Billups elcserélése a leszálló ágban levő Iversonra nem volt épp a legszerencsésebb nagy dobás.

Chauncey érkezése után a Denver meg sem állt 54 győzelemig és a nyugati főcsoport döntőjéig (először jutottak ilyen messzire 1985 óta). Billups irányításával mind a támadójáték, mind a védekezés kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb lett, a következő szezonban is 53 meccset nyertek, igaz, a playoff első körén túljutni már nem sikerült. A játékmester (aki egyébként denveri születésű, és 1998 és 2000 között már játszott korábban a Nuggetsnél) 2009-ben és 2010-ben is képviselhette csapatát az All-Star gálán, 2011-ben aztán Carmelo Anthony-val együtt távozott és került a New York Knickshez. Két sérülésekkel teli idényt töltött a Los Angeles Clippersnél, majd 2013-as visszavonulása előtt egy búcsúidény erejéig visszatért a Pistonshoz. A Billups-szal együtt a Denverhez kerülő McDyess nem lépett újra pályára a Nuggets mezében (1995 és 1997, illetve 1999 és 2002 között már kétszer is játszott ott), kivásárolták, és visszatért a Detroithoz, majd az idény végeztével a San Antonióhoz igazolt. A szenegáli centert, Sambet 2009 januárjában a Clippershez cserélte a Denver.

Allen Iverson 54 meccset felölelő detroiti pályafutása ugyanakkor kín és szenvedés volt. A későbbi Hall of Famer egyáltalán nem illett a csapat rendszerébe, pályafutása legalacsonyabb pontátlagát produkálta, előbb nem volt hajlandó a kispadról beszállni a meccsekbe, majd egy hátsérülésre hivatkozva idő előtt be is fejezte a szezont, sőt állítólag még Detroit összes kaszinójából is kitiltották több kisebb-nagyobb balhé miatt. A Detroit bejutott ugyan a keleti 8. helyen a rájátszásba, de a Cleveland az első körben kisöpörte őket, és egészen idén tavaszig nem is jutottak újra playoffba. Iverson ekkorra már rég messze járt: a Pistons természetesen nem marasztalta 2009 nyarán, és egy detroitinál is rövidebb és kínosabb memphisi szereplés után "eredeti" csapatától, a Philadelphiától kapott egy szezon végéig szóló szerződést, de inkább csak múltbeli érdemei elismeréseként. 2010 után aztán már egy NBA-csapat sem volt hajlandó szerződtetni, így az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb és legnépszerűbb játékosa 34 évesen kénytelen-kelletlen befejezte NBA-karrierjét.

És hogy miért kellene nekünk visszatérnünk Matt Geigerre? Nos, a kopasz center nélkül minden bizonnyal nincs Iverson 2001-es MVP-szezonja és a Philadelphia azévi döntős szereplése sem valósul meg (na nem azért, mert olyan ellenállhatatlanul játszott volna abban az idényben, bár tény, hasznos cserejátékosa volt a Sixersnek), és Iverson nyolc évvel korábban a Detroithoz kerül. Történt ugyanis, hogy a Philadelphia, a Detroit, a Los Angeles Lakers és a Charlotte 2000 nyarán egy Iversont a Pistonshoz juttató mega-csere tervezetét rakta össze (érdekesség az érdekességben, hogy Glen Rice is érintett volt, és a Lakerstől a Philadelphiába került volna), ám a 12 játékost érintő ügyletben a csapatot cserélő fizetések értéke csak akkor felelt volna meg az NBA akkoriban érvényes salary cap-szabályainak, ha Geiger hajlandó újratárgyalni a szerződését, és lemondani egy 1.2 millió dolláros fizetési klauzuláról. Matt ebbe nem ment bele, a nagy csere kútba esett, Iverson és Geiger maradt Philadelphiában, és mindenki más is a helyén, a többi pedig már történelem. Kétségtelen, a Detroit mindenképpen jobban járt volna a 2001-es Iversonnal, mint a 2008-assal.