In Memoriam Bill Walton

71 éves korában, rákos megbetegedés következtében meghalt a kétszeres NBA-bajnok center, az 1977-es nagydöntő és az 1977/78-as alapszakasz MVP-je, valamint az 1985/86-os szezon Legjobb Hatodik Embere, a Hall of Fame tagja, Bill Walton.

A blog még 2016-ban, a 64. születésnapja alkalmából az alábbi írással elevenítette fel Walton pályafutását: 

http://nbatortenelem.blogspot.com/2016/11/bill-walton-nagy-gyotrelmek-nagy.html

Walton és a Portland TrailBlazers varázslatos 1977-es meneteléséről az alábbi írás szól:

http://nbatortenelem.blogspot.com/2017/09/1977-blazermania.html

Walton és a Boston Celtics 1986-os nagy győzelméről pedig az alábbi:

http://nbatortenelem.blogspot.com/2018/04/1986-ez-volt-legjobb-boston-celtics.html

Emlékét megőrizzük, nyugodjon békében.

In Memoriam Bill Russell

88 éves korában elhunyt Bill Russell, a kosárlabdasport történetének egyik legnagyobb alakja, a Boston Celtics 11-szeres NBA-bajnoka és e tekintetben a mai napig a liga csúcstartója.

13 szezont játszott az NBA-ben, és ebből a 13 szezonból 11 alkalommal megnyerte a bajnokságot csapatával. Ötszörös MVP, 12-szeres All-Star. Olimpiai bajnok, kétszeres NCAA-bajnok. Négy alkalommal az NBA legjobb lepattanózója. Nem csak a kosárlabda-, hanem az egyetemes sporttörténelemben is kevés olyan személy van, akinek a pályafutása akár csak meg tudja közelíteni Bill Russell karrierjének sikerességét.

A Louisiana államban született, de a nyugati parton felnőtt Russell a San Francisco-i egyetem csapatának vezéreként lett országosan ismert. 1955-ben, majd 1956-ban is megnyerték az NCAA küzdelmeit, ezt követően Russell aranyérmet nyert a melbourne-i olimpián az amerikai válogatott csapatkapitányaként, majd megkezdte páratlan sikerességű karrierjét az NBA-ben. A 208 centis center korábban sosem látott atletikussága korábban sosem látott játékintelligenciával is párosult. Red Auerbach, a Boston Celtics dinasztiájának tótumfaktuma nem véletlenül adta oda az 1956-os draft napján csapata addigi kezdő centerét, Ed Macauley-t Russell játékjogáért: a védekezésben áthatolhatatlan falat képező újonc centerrel lepattanózásban és dobásblokkolásban senki sem tudta felvenni a versenyt, így aztán kedvére alkothatott a csapat többi, jóval inkább támadó szellemű legendája, mint Bob Cousy és Bill Sharman, valamint a szintén az 1956/57-es idényben debütáló Tom Heinsohn.

A Celtics meg is nyerte az 1957-es nagydöntőt a St. Louis Hawks ellen, majd a következő idényben ugyan elveszítették a finálé visszavágóját - az utolsó 2 meccset a bokasérüléssel kidőlő Russell nélkül játszva -, ez csak egy átmeneti döccenőnek bizonyult, hiszen 1959-től a bostoniak totális dominanciája jellemezte az NBA-t: 1966-ig zsinórban további 8 bajnoki címet nyertek Russellék. Miután Auerbach leköszönt a Celtics kispadjáról az 1966-os győzelem után, helyét a csapat vezetőedzőjeként - játékos-edzői minőségben - Russell vette át, aki így az első fekete vezetőedző lett az amerikai profi sportligák történetében. Bár első edzőként is töltött idényében a Celtics elveszítette a keleti főcsoportdöntőt a Russell legnagyobb ellenlábasa, Wilt Chamberlain vezette Philadelphia ellen, egy évvel később visszakapaszkodtak a csúcsra, majd 1969-ben még egyszer, utoljára diadalmaskodtak, egy emlékezetes, hétmeccses párharc végén ősellenségük, a Los Angeles Lakers otthonában.

Bill Russell (6-ossal), Red Auerbach és John Havlicek 1966-ban

Russell 1969-ben, 35 évesen játékosként és edzőként is visszavonult, évekig nem vállalt szerepet a liga környékén, majd 1973-ban a Seattle SuperSonics vezetőedzőjeként és GM-jeként tért vissza az NBA vérkeringésébe. Bár az akkor még csak 6 éve létező franchise-t sikerült pár alkalommal a rájátszásba juttatnia, Russell négyéves seattle-i szerepvállalása távolról sem volt egy lapon említhető korábbi bostoni sikereivel, amit nem is élt meg különösebben jól. Ezután már csak egyetlen alkalommal, az 1987/88-as szezonban volt egy nyúlfarknyi ideig vezetőedző a ligában, a Sacramento Kingsnél, de az sem volt egy fáklyásmenet, így az öreg Bill többé nem is erőltette az edzősködést. Tévés műsorokat vezetett, NBA-meccseket kommentált Rick Barryvel, "Second Wind" címmel könyvet írt az életéről, és még színészkedett is. A fiatalabb NBA-követő generáció pedig már elsősorban a liga számos eseményén felbukkanó ősz hajú, szemüveges, tisztes öregúrként ismerheti, aki, amíg egészsége engedte, hosszú évekig személyesen adta át az NBA nagydöntő legértékesebb játékosának járó, 2009-ben őróla elnevezett trófeát az azt kiérdemlőnek.

Russell összetett, bonyolult személyiség volt. Kortársai egyszerre emlékeznek rá úgy, mint egy joviális, széles mosolyú, öblös hangján összetéveszthetetlen nevetést hallató, vidám emberre, és úgy is, mint egy befelé forduló, érzékeny, az élet és a társadalom problémáit mélyen megélő és az igazságtalanság ellen mindig fellépő váteszre. Russell közéleti szerepvállalása elsősorban az 1960-as évek fekete polgári jogi mozgalmaiban volt tetten érhető, az egyenjogúságért, a társadalmi igazságosságért sosem volt rest felszólalni, ismertségét, befolyását a "jó ügy" szolgálatába állítani. Mindennek különös és valahol szomorú hátteret adott az, hogy bár Bostonban sportolóként már életében legendává vált, feketeként pont ez a város volt az, ahol talán legkevésbé érezhette az egyenjogúságot és az igazságosságot élete során, és talán ez is közrejátszott abban, hogy 1969-es visszavonulását követően hosszú évekre eltávolodott a Celticstől, például a 6-os számú mezét visszavonultató ceremóniára sem ment el.  

A pályán ugyanakkor sosem volt eredményesebb együttműködés az NBA történelmében, mint Russellé és a Celticsé. Bár Russell sohasem termelte olyan elképesztő mértékben a pontokat, mint legnagyobb ellenlábasa (és civilben egyébként jó barátja), Wilt Chamberlain, olyan támadójátékosokkal, mint a már említett Cousy, Sharman, Heinsohn, később pedig Sam Jones vagy John Havlicek, Russell koncentrálhatott a védekezés irányítására, a lepattanózásra és a dobásblokkolásra, ebben pedig nem volt nála jobb a ligában. Bár aktív játékos korukban - és később még évtizedekig - állandó témát adott a szurkolóknak a Russell-Chamberlain összehasonlítgatás, csapatszinten nem kérdés, ki volt a "jobb": Russell 11 bajnoki címe mellett Wilt "csak" két aranygyűrűt tudott nyerni, kettejük 8 playoff-párharcából pedig hétszer került ki győztesen Russell és a Celtics. 

Wilt Chamberlain és Bill Russell 1997-ben

Russell 2011-ben megkapta Barack Obama elnöktől a Szabadság Érdemrendet, a legmagasabb kitüntetést, amit civil személy kaphat az Egyesült Államokban, 2013-ban pedig szobrot is állítottak neki Bostonban. 1980-ban megválasztották a ligatörténelem addigi legjobb játékosának, és értelemszerűen tagja volt a liga 1997-ben megválasztott 50. évfordulós, és a legutóbbi szezon során kihirdetett 75. évfordulós "csapatának" is. Az idén februári All-Star gálán megtartott ünnepségen ugyanakkor már nem tudott személyesen részt venni.

Bill Russell 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

Odaát pattogtatnak tovább

A magunk mögött hagyott 2021. esztendőben elhunyt egykori NBA-játékosokra, NBA-közeli személyekre emlékezünk szokásos éves gyűjtésünkben.

Paul Westphal (1950. november 30. – 2021. január 2.) Az év második napján elhunyt Westphal a Phoenix Suns történetének kiemelkedő alakja. Az irányító 1975 és 1980 között játszott Phoenixben (előtte, 1974-ben a Boston Celtics cserejátékosaként bajnoki címet nyert), 1976-ban története során először a nagydöntőbe vezette a Suns gárdáját, ahol volt csapata, a Celtics ellen epikus csatában veszítettek. A játékosként Seattle-ben és New Yorkban is megforduló Westphal edzőként tért vissza a Sunshoz a ’80-as években, 1993-ban ő volt a csapat vezetőedzője a franchise története második nagydöntős szereplése során. 1995-ben távozott Phoenixből, később volt még a Seattle SuperSonics és a Sacramento Kings vezetőedzője is, utoljára a Brooklyn Netsnél dolgozott segédedzőként. A játékos korában ötszörös All-Star, négyszeres All-NBA csapattag Westphal 70 évesen hunyt el, pár hónappal azután, hogy agydaganattal diagnosztizálták, és kevesebb mint két évvel a Hall of Fame-beiktatását követően.

Harthorne Wingo (1947. szeptember 9. – 2021. január 20.) A 73 évesen meghalt Wingo 1972 és 1976 között 212 meccsen lépett pályára a New York Knicks színeiben, és bár egyéni képességeit tekintve nem minősült soha kiemelkedő játékosnak, jól csengő neve és látványos zsákolásai miatt ez alatt a négy idény alatt a Madison Square Garden közönségének egyik nagy kedvence vált belőle, akinek rendszeresen skandálták a nevét, pályára küldését követelve. Wingo újoncként tagja volt a Knicks mai napig utolsó, 1973-as bajnokcsapatának, majd miután az NBA-ből kikopott, még évekig játszott Olaszországban is. Játékos-pályafutása befejezését követően sokat küzdött anyagi gondokkal és a kábítószer-függőséggel is, de idősebb korára sikerült rendbe hoznia valamennyire az életét.

Elgin Baylor (1934. szeptember 16. – 2021. március 22.) Az NBA korai évtizedeinek kiemelkedő játékosa volt a 86 évesen elhunyt Baylor, aki 1958-as draftolásától 1971. novemberi visszavonulásáig csak a Minneapolis/Los Angeles Lakers mezét viselte. Nyolcszor játszott nagydöntőt, és ugyan mind a nyolcszor veszített, de 11 All-Star szereplése, 10 All-NBA csapattagsága, vagy az 1959-es Év Újonca díja magukért beszélnek, nem is szólva több mint 23 ezer dobott pontjáról és 11 ezer szerzett lepattanójáról. Baylor számos súlyos sérülés után az 1971/72-es idény kezdetén visszavonult, épp akkor, amikor a Lakers minden idők leghosszabb, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozatát kezdte meg, és az idény végén bajnokok lettek. Bár a Lakers ugyan aranygyűrűt természetesen neki is juttatott, Baylor hivatalosan bajnoki cím nélkül zárta kiváló karrierjét. Játékos-pályafutását követően évtizedekig volt a Los Angeles Clippers ügyvezetője, 2006-ban még az Executive of the Year díjat is megkapta e minőségében. 

Bobby „Slick” Leonard (1932. július 17. – 2021. április 13.) A játékosként 1956 és 1963 között a Minneapolis/Los Angeles Lakers, valamint a Chicago Packers/Zephyrs csapataiban irányítóként szereplő Leonard edzőként futott be igazán nagy karriert, tette mindezt az NBA rivális ligájában, a piros-fehér-kék labdával játszó ABA-ben. 1968-ban nevezték ki az Indiana Pacers vezetőedzőjévé, a keménykezű Leonard pedig háromszor is megnyerte az ABA bajnoki címét csapatával (1970, 1972, 1973), az ABA kilenc éves fennállásának messze legeredményesebb franchise-át faragva a korai Pacersből. Miután az Indiana 1976-ban csatlakozott az NBA mezőnyéhez, Slick még további négy évig a Pacers kispadján maradt, de a legjobb játékosaitól anyagi okok miatt megválni kényszerülő csapat már nem tudott olyan szintű eredményeket felmutatni, mint a rivális ligában. Leonard, aki edzői karrierjét követően még évtizedekig volt a Pacers meccseinek tévés/rádiós szakkomentárora, 2014-ben edzői minőségében a Hall of Fame tagjai közé is bekerült.

Mark Eaton (1957. január 24. – 2021. május 28.) A nyolcvanas években az NBA egyik jellegzetes figurája volt a Utah Jazz hegyomlás méretű (224 centi magas) centere, Eaton, aki a liga legrettegettebb dobásblokkolójának számított 11 éves, végig a Jazznél töltött karrierje során. Eaton négy alkalommal vezette a ligát meccsenkénti blokkok terén, kétszer (1985, 1989) választották az Év Védőjátékosának, 1985 és 1989 között minden évben tagja volt valamelyik All-Defensive csapatnak, és egy All-Star mérkőzésen (1989) is felléphetett. Karrierjének meccsenkénti átlaga blokkok terén (3,5) a mai napig a legmagasabb az NBA történetében. A Jazz már 1996-ban visszavonultatta 53-as mezszámát, és Eaton egészen haláláig a Jazz közösségének aktív tagja maradt, sokat mentorálta Rudy Gobert-t is. Halálának körülményei nem teljesen tisztázottak, Eaton aznap este biciklizni indult, majd nem sokkal később eszméletlen állapotban találták meg a saját házától nem messze, valószínűleg szívrohamot kapott. 64 éves volt.

Bob Ferry (1937. május 31. – 2021. október 27.) A 84 éves korában elhunyt Ferry játékosként 10 szezont húzott le az NBA-ben 1959 és 1969 között, melynek során a St. Louis Hawks, a Detroit Pistons és a Baltimore Bullets mezét viselte, majd visszavonulását követően a Bullets kötelékében maradt, és a csapat vezetőségében kezdett el dolgozni. 1973-ban GM-nek nevezték ki, és egészen 1990-ig maradt ebben a pozícióban az időközben Washingtonba költöző franchise-nál, amely Ferry regnálása idején nyerte fennállása egyetlen bajnoki címét (1978) és még további két döntős szereplést is fel tudott mutatni (1975, 1979). Bobot 1979-ben és 1982-ben is kitüntették az Executive of the Year díjjal. Fia, Danny Ferry 13 évet töltött el a ligában játékosként (Cleveland, San Antonio) és szintén volt több helyütt csapatvezető is (Cleveland, Atlanta, New Orleans).

Don Kojis (1939. január 15. – 2021. november 19.) A Houston (korábban San Diego) Rockets franchise történetének első All-Starja volt a 82 évesen elhunyt Kojis. A kiscsatárként szereplő Don 1963 és 1975 között játszott az NBA-ben, a Baltimore Bullets, a Detroit Pistons, a Chicago Bulls, a San Diego Rockets, a Seattle SuperSonics és a Kansas City-Omaha Kings csapataiban fordult meg, 1968-ban és 1969-ben a San Diego legjobb pontszerzőjeként kapott meghívást az All-Star meccsre (akkoriban még az a szabály volt érvényben, hogy minden csapatnak kell legalább 1 fő résztvevőt delegálnia az All-Starra). Kojis egyébként azt a különös „rekordot” is tartja, hogy három „expansion team”, azaz a ligához újonnan csatlakozó franchise is ledraftolta, ebből kettő ráadásul egymást követő években (Chicago Packers, azaz a későbbi Baltimore Bullets – 1961, Chicago Bulls – 1966, San Diego Rockets – 1967).

Sam Jones (1933. június 24. – 2021. december 30.) Az év utolsó előtti napján halt meg 88 évesen a Boston Celtics egykori kiválósága és a hatvanas évek egyik legjobb hátvédje, Jones. 1957 és 1969 közötti tizenegy NBA-szezonjából mindössze egyszer, 1967-ben nem lett bajnok a Keltákkal, játékosként szerzett tíz bajnoki aranygyűrűjénél egyedül csak egykori csapattársa, Bill Russel tudott többet nyerni (tizenegyet). Jones a „clutch” dobások mestereként is ismert volt, számos kiélezett (főleg playoff-) meccset döntött el utolsó pillanatokban higgadtan elhelyezett kosaraival. Az ötszörös All-Star, háromszoros All-NBA csapattag Sam több mint tizenötezer pontot dobott NBA-pályafutása során, 1984-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé.

Szintén 2021-ben hunyt el: Grant Gondrezick (1986 és 1989 között játszott az NBA-ben, 57 éves volt), Wayne Radford (1978-1979, †64), Bob Williams (1955-1957, †89), Wayne Stevens (1959-1960, †84), Phil Rollins (1958-1961, †87), Dick Bunt (1952-1953, †91), Jack Phelan (1949-1950, †95), Granville Waiters (1983-1988, †60), Bill Thieben (1956-1958, †86), Shaler Halimon (1968-1972, †76), Ralph Davis (1960-1962, †82), Eric Mobley (1994-1997, †51), Jim Phelan (1953-1954, †92), Stan McKenzie (1967-1974, †76), Cliff Anderson (1967-1971, †76), Jerry Harkness (1963-1964, †81), Rollen Hans (1953-1955, †90) és Frank Russell (1972-1973, †72). 

In Memoriam Sam Jones

Az óév utolsó előtti napján meghalt Sam Jones, a Boston Celtics legendája, akinek tíz bajnoki aranygyűrűjénél csak egyetlen ember szerzett többet játékosként (saját egykori csapattársa, Bill Russell).

Szomorú hírrel kezdődött, szomorú hírrel ér is véget 2021 az NBA világában: az év második napján távozott az élők sorából Paul Westphal, a Hall of Fame tagja és a Phoenix Suns legendája, december 30-án pedig elhunyt Sam Jones, aki 1957 és 1969 között 11 idényt húzott le a Boston Celtics mezében, és tíz alkalommal nyerte meg a bajnokságot csapatával.

Furcsamód eredetileg épp a Celtics legnagyobb riválisa, a Lakers draftolta Jonest az 1956-os draft harmadik körében, ő viszont még egy évre inkább visszatért az egyetemre, és egy évvel később Bostonban kötött ki. Jerry West mellett Jones számított a hatvanas évtized legjobb dobóhátvédjének és "clutch shooterének" is. Ötször volt All-Star, több mint 15000 pontot szerzett az alapszakaszban (karrierje legmagasabb szezonátlagát - 25,9 pont - 31 évesen, az 1964/65-ös idényben produkálta), de ahol igazából elemében lehetett, az a rájátszás volt. Számos meccsnyerő dobást elsüllyesztett (a legemlékezetesebb talán az utolsó nagydöntője, az 1969-es finálé negyedik meccsét eldöntő kosara, természetesen a Lakers ellen), a Celtics soha nem veszített hetedik meccset a playoffban, ha Jones játszott azon, és ahogy Bill Russell nyilatkozta később róla, senkinél nem volt jobb helyen a labda egy kiélezett találkozó utolsó másodperceiben, mint Samnél.

Sam Jones, 1933-2021

Jones tizedik aranygyűrűje megszerzését követően, közel 36 évesen vonult vissza 1969-ben. 24-es mezszámát a Celtics visszavonultatta, 1984-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. Neve szerepelt az NBA létrejöttének 25., 50., valamint a pár hónappal ezelőtti 75. évfordulója alkalmából közzétett, a ligatörténelem legjobb játékosait összegző listán is.

Több csapattársával ellentétben visszavonulását követően Jones nem vállalt semmilyen hivatalos funkciót a Celticsnél, egyetemi szinten edzősködött, a hetvenes években egy rövid ideig dolgozott a New Orleans Jazznél, ezt követően pedig visszavonultan élt.

Tom Heinsohn tavaly novemberben, Sam egykori állandó hátvédtársa és névrokona, K.C. Jones tavaly karácsonykor távozott, így Sam Jones halálát követően az ötvenes-hatvanas évek bostoni dinasztiájának már csak kevés prominens személyisége él: a 93 éves Bob Cousy, a fentebb már említett, 87 éves Bill Russell, valamint a 83 éves Tom "Satch" Sanders.

Sam Jones 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Elgin Baylor

86 éves korában elhunyt a Lakers legendája, az NBA-történelem egyik első szupersztárja, a gyűrű feletti, látványos kosárlabda úttörője, Elgin Baylor.

Az NBA-t egy emberöltővel ezelőtt, az ötvenes-hatvanas években domináló legendás játékosok szinte mindegyike kapcsán fennmaradt valami mitikus, nem evilági kapcsolódási pont, amivel a mai napig összeköti e játékosok nevét az egyszeri NBA-rajongó: Bill Russell 11 bajnoki gyűrűje, Wilt Chamberlain 100 pontos meccse, Oscar Robertson tripla-dupla szezonátlaga, Jerry West az NBA logójában...

E nagy formátumú egyéniségek kortársa és a maga korának legjobb "forward" poszton játszó játékosa volt a tegnap 86 éves korában elhunyt Elgin Baylor, akinek kapcsán viszont némiképp méltatlan módon az maradt meg a legalapvetőbb emlékként az NBA-folklórban, hogy soha nem nyert bajnoki címet, és hogy pont akkor vonult vissza szezon közben, amikor az általa 14 éven keresztül odaadóan szolgált Lakers nyolc elveszített döntőt követően végre a csúcsra ért - immáron nélküle.

Baylor sok szempontból úttörője volt a ligának. Mindössze 196 centis magassággal szerepelt a hármas pozícióban, és volt a maga korának egyik legkiemelkedőbb pontszerzője (27,4-es karrierátlag!) és lepattanózója (13,5-es karrierátlag!). Statisztikai mutatóit elképesztő ruganyosságának, és látványos, gyűrű feletti játékának köszönhette. Az egyik első NBA-sztár volt, aki közönségszórakoztató módon játszott, a magyarul nehezen visszaadható "hang time" egyik első mesterét is személyében tisztelhetjük, hiszen Baylor még akkor is képes volt a levegőben "lógni", amikor a védője már rég visszahullott a földre, hogy feje felett helyére küldhesse elegáns mozdulattal elengedett tempódobását.

Elgin Baylor (22), 1934-2021

Az 1958-as draft 1/1-ese egy Seattle-i Egyetemmel nyert NCAA-bajnoki címet követően érkezett az akkor még Minneapolisban működő Lakershez, és rögtön újoncként letett az asztalra egy 25 pont, 15 lepattanós átlagot, csapatával pedig bejutott az 1959-es nagydöntőbe, ahol a Bostontól szenvedtek vereséget. Mindez előrevetítette nagyjából mindazt, ami Baylorra várt egészen 1971 őszi visszavonulásáig: bámulatos statisztikák egy jó csapat első (később második) számú opciójaként, de a bajnoki címig vezető utat állandó jelleggel eltorlaszolta előtte a Celtics dinasztiája. Baylor mellé 1960-ban csatlakozott a Lakers élén a szintén legendás Jerry West, ketten együtt rendszeresen 50-60 pontot átlagoltak meccsenként egy szezonban, és hét alkalommal jutottak be a nagydöntőbe, ám győzniük egyetlen alkalommal sem sikerült. 

Baylor 1962-es finálé ötödik meccsén szerzett 61 pontja a mai napig fennálló döntőbeli rekord, az alapszakaszban pedig volt 71 pontos mérkőzése is (1960 novemberében). Az 1961/62-es szezonban úgy átlagolt 38,3 pontot és 18,6 lepattanót mérkőzésenként, hogy egyébként az idény során sorkatonai szolgálatát töltötte, csak a hétvégi eltávozásai során lépett pályára a Lakersnél, edzeni pedig szinte egyáltalán nem tudott a csapattal. Ő volt az 1959-es Év Újonca, tízszer szerepelt az All-Star meccsen, és tízszer volt tagja valamelyik All-NBA csapatnak.

A hatvanas évek derekán kezdődött Baylor hosszan tartó küzdelme az állandó sérülésekkel. Az 1965-ös rájátszásban súlyosan megsérült a térde, amelyből egy gyengébb idényt követően még vissza tudott régi önmagát idézően térni, és még négy éven keresztül átlagolt továbbra is minimum 24 pontot és 10 lepattanót mérkőzésenként, de az 1970-ben elszenvedett Achilles-szakadása lényegében pályafutása végét hozta el. Az 1971/72-es szezonban kilenc lejátszott mérkőzést követően a 37 éves Elgin bejelentette visszavonulását, miután fájdalmai nem enyhültek. 

A sztori hátralevő része sokak előtt ismert: a Lakers Baylor kiválása után 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozatot repesztett, majd zsinórban nyolc elbukott nagydöntőt követően 1972-ben végre megnyerte az aranygyűrűket West és Chamberlain vezetésével. Baylor tehát bajnoki gyűrű nélkül fejezte be illusztris karrierjét (bár a Lakers adott neki aranygyűrűt, amit viszont olyan nagyon sosem érzett magáénak, és 2013-ban, szinte minden egyéb, pályafutása során nyert díjával és ereklyéjével együtt el is árvereztetett). A Hall of Fame tagjai közé már 1977-ben beiktatták, 22-es számú mezét a Lakers 1983-ban vonultatta vissza, 1997-ben minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották.

Elgin volt kevés sikerrel a New Orleans Jazz vezetőedzője a hetvenes évek második felében, majd 1986-tól egészen 2008-as távozásáig ő volt a nehezebb sorsú Los Angeles-i franchise, a Clippers GM-je. 74 éves koráig volt része a liga vérkeringésének, és becsülettel, de szintén nem sok sikerrel végezte munkáját: 22 év alatt két rájátszásbeli szereplést vívott ki a Clippers, viszont ebből az egyik alkalommal, 2005/06-ban Baylort választották meg az Év Csapatvezetőjének (Executive of the Year). Miután némiképp méltatlan körülmények közepette távozott a Clipperstől - elmondása szerint Donald Sterling, az azóta minden NBA-vel kapcsolatos tevékenységtől eltiltott volt tulajdonos és Mike Dunleavy vezetőedző fúrta meg őt, és bőrszíne, valamint életkora miatt menesztették, a Clippers hivatalosan ugyanakkor Baylor önkéntes távozásáról beszélt - többé nem vállalt szerepet a ligában. 

Elgin Baylor egy sok szempontból peches, de még több szempontból kiemelkedő alakja az NBA történelmének. Hogy ő-e a valaha volt legjobb játékos, aki soha nem nyert bajnoki címet, azt eldönteni lehetetlen (az ebben a tárgykörben leggyakrabban emlegetett legendák, mint Charles Barkley, Karl Malone, Patrick Ewing évtizedekkel őutána szerepeltek a ligában), és talán ne is emiatt emlékezzünk rá, sokkal inkább amiatt, hogy egy bámulatos játékos volt, aki mind a két Los Angeles-i csapatot szó szerint az utolsó erejéig szolgálta évtizedeken keresztül, számos nehézség közepette is.

Elgin Baylor 86 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Paul Westphal

70 éves korában meghalt Paul Westphal, az egykori ötszörös All-Star hátvéd, a Hall of Fame tagja, a Phoenix Suns történetének játékosként és edzőként is kiemelkedő alakja.

A Phoenix Suns a franchise 1968 óta íródó története során kétszer játszott csak nagydöntőt az NBA-ben: 1976-ban, amikor Paul Westphal volt a csapat kezdő irányítója, és 1993-ban, amikor Paul Westphal volt a csapat vezetőedzője.

A Suns története egyik legjelentősebb személyisége NBA-pályafutását a Boston Celticsnél kezdte 1972-ben. Az újonc "Westy" egyből a liga egyik legerősebb csapatánál találta magát, miután a bostoniak az 1972-es draft 10. pickjével kiválasztották, és bár első szezonjában még nem jött össze nekik a bajnoki győzelem, Westphal egy évvel később, 1974-ben a Celtics cserejátékosaként máris egy bajnoki aranygyűrűvel gazdagodott. Igazán viszont akkor indult be a karrierje, amikor a Celtics a Phoenix Sunshoz cserélte 1975 nyarán.

Westphal öt évet töltött Phoenixben, minden egyes ottan idényében meccsenkénti húsz pont felett átlagolt, négyszer volt All-Star, háromszor az All-NBA First Team, egyszer a Second Team tagja. Vezetésével a Suns az 1976-os rájátszásban valószerűtlen menetelést mutatott be, mindössze 42-40-es alapszakasz után a nagydöntőig mentek, ahol Westphal volt csapatától, a Bostontól végül ugyan kikaptak, de ez a sorozat produkálta azt a meccset (az ötödik találkozó), amelyet az NBA-folklór azóta is minden idők legjobb mérkőzéseként emleget (háromszori hosszabbításban nyert végül két ponttal a Boston).

Paul Westphal (44), 1950-2021

Westphalt a Phoenix 1980-ban Seattle-be cserélte Dennis Johnsonért, ahol Paul lehozott ugyan még egy All-Star szezont, de sorozatos sérülések miatt teljesítménye az ezt követő években visszaesett. 1984-ben vonult vissza, miután New Yorkot is megjárva még egy utolsó idényre visszatért a Phoenixhez.

Paul 1988-ban került újra az NBA vérkeringésébe több évnyi egyetemi edzősködés után, és lett segédedző a Sunsnál, majd 1992-ben vezetőedzővé nevezték ki. A Suns, amely ugyanezen a nyáron szerezte meg a szupersztár Charles Barkley-t is, története második nagydöntős szereplését vívta ki 1993-ban, de ez is vereséggel végződött, a Chicago Bulls ellenében. Westphalt az 1995/96-os idény során menesztették pozíciójából, volt később vezetőedző Seattle-ben és Sacramentóban, valamint segédedző Dallasban és utoljára, 2014 és 2016 között, a Brooklyn Netsnél.

A Hall of Fame tagjai közé 2019-ben beiktatott Westphalnál tavaly nyáron diagnosztizáltak agytumort. 70 éves korában hunyt el 2021. január 2-án.

Emlékét megőrizzük.

Odaát pattogtatnak tovább

A legendás Fekete Mambától a Utah Jazz örökös vezetőedzőjén át az ötvenes-hatvanas évek bostoni kulcsfiguráiig számos neves egykori játékostól, edzőtől kellett elköszönnünk a szomorú 2020-as esztendő során is.

Dick Schnittker (1928. május 27. – 2020. január 12.) A 91 éves korában elhunyt Schnittker az 1950/51-es idényben a Washington Capitols, majd 1953 és 1958 között a Minneapolis Lakers játékosa volt. A legendás George Mikan vezette gárdával két bajnoki címet is nyert, 1953-ban és 1954-ben, az előbbi alkalommal úgy, hogy az azévi alapszakaszban nem, csak a rájátszásban lépett pályára, így ő az egyetlen olyan NBA-játékos a történelem folyamán, aki úgy lett bajnok, hogy az adott évi alapszakaszban egyetlen meccset sem játszott.

Kobe Bryant (1978. augusztus 23. – 2020. január 26.) Az egész világot sokkolta a világ egyik legismertebb sportolója, a Los Angeles Lakers ikonja, a mindössze négy éve visszavonult Kobe Bryant tragikus januári halála. Az 1996 és 2016 között a Lakersnél 20 idényt lehúzó Kobe 13 éves lányával, Giannával, valamint a velük utazó hét személlyel és a pilótával együtt helikopter-baleset áldozata lett. Bryant ötször nyer bajnokságot a Lakersszel (2000, 2001, 2002, 2009, 2010), kétszer volt a nagydöntő (2009, 2010) és egyszer az alapszakasz (2008) MVP-je, 18-szoros All-Star, számos alkalommal az év végi All-NBA és All-Defensive csapatok tagja. Minden idők negyedik legtöbb alapszakaszban és rájátszásban szerzett pontja is az ő nevéhez fűződik, az alapszakasz-örökranglistán épp halála előtt egy nappal előzte őt meg LeBron James. Posztumusz iktatták be a Hall of Fame tagjai közé.

Kobe Bryant, 1978-2020

Jim Tucker (1932. december 11. – 2020. május 14.) Bár mindössze három szezont játszott az NBA-ben 1954 és 1957 között, Tucker egyrészt az Syracuse Nationals (a mai Philadelphia 76ers) 1955-ös bajnokcsapatának utolsó élő tagja volt, másrészt pedig egy 1955-ös meccsen mindössze 17 percnyi játékidő alatt ért el tripla-duplát, ami egy 63 évig, azaz egészen 2018-ig fennálló ligarekord volt (Nikola Jokics döntötte végül meg). Az élete utolsó éveiben Alzheimer-kórral küzdő, és küzdelméről dokumentumfilmet is forgató Tucker 87 évet élt.

Jerry Sloan (1942. március 28. – 2020. május 22.) Mind játékosként, mind edzőként jelentős figurája az NBA történetének a 78 évesen elhunyt Sloan. 1966 és 1976 között tíz évet húzott le a Chicago Bulls kőkemény hátvédjeként, és bár a Bulls 1966-ban, tehát Sloan érkezésekor csatlakozott mindössze a ligához, az ezt követő 10 évben nyolc alkalommal a rájátszásig jutottak. A ’90-es évek NBA-jén szocializálódott közönség pedig a Utah Jazz vezetőedzőjeként emlékezhet rá, hiszen klubrekordot jelentő 23 éven át volt a Jazz kispadjának első embere, Karl Malone és John Stockton fémjelezte csapatával 1997-ben és 1998-ban is a nagydöntőig jutott, több mint 1200 vezetőedzőként aratott győzelem fűződik a nevéhez. A játékosként kétszeres All-Star, edzőként a Hall of Fame tagjai közé 2009-ben beiktatott Sloan Parkinson-kór következtében hunyt el.

Jerry Sloan, 1942-2020

Wes Unseld (1946. március 14. – 2020. június 2.) A kezdetben Baltimore Bullets, majd Washington Bullets, manapság pedig Washington Wizards néven futó franchise történetének szó szerinti és átvitt értelemben is legnagyobb alakja a 74 évesen elhunyt egykori center. „Big Wes” 1969-ben újoncként volt az alapszakasz MVP-je (ilyen azóta se fordult soha elő, és előtte is csak egyszer, Wilt Chamberlainnek köszönhetően), majd a Bullets történetének legsikeresebb időszakában négy NBA-döntőben is szerepelt csapatával (1971, 1975, 1978, 1979), egy alkalommal, 1978-ban győzni is tudtak, ezzel a franchise történetének egyetlen bajnoki címét szerezve. Az 1978-as nagydöntő MVP-jének is megválasztott center sohasem volt egy látványos játékos, de kőkemény védekezésével, kiemelkedő játékintelligenciájával és passzaival igazi „szellemi vezére” volt csapatának. A Hall of Fame-be 1988-ban beiktatott Wes később vezetőedzőként és GM-ként is dolgozott a washingtoni gárdánál.

Dick Garmaker (1932. október 29. – 2020. június 13.) Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a liga egyik legjobb hátvédjének számított a 87 évesen elhunyt Garmaker, aki hat éves profi pályafutása java részét a Minneapolis Lakers színeiben játszotta le. A mai Lakers jogelődjének játékosaként Garmaker zsinórban négy idényben (1957-1960) szerepelhetett az All-Star meccsen, majd a New York Knickshez cserélték, ahonnan 1961-ben vonult vissza. Csapatszinten legnagyobb sikerét 1959-ben érte el, amikor az ifjú Elgin Baylor vezette Lakersszel bejutott a nagydöntőbe, de ott négy mérkőzésen vereséget szenvedtek a Bostontól.

Clifford Robinson (1966. december 16. – 2020. augusztus 29.) A kilencvenes években a Portland TrailBlazers sokak által kedvelt, meghatározó játékosa volt az elsősorban fejpántjáról és magasember létére hatékony triplázásáról ismert Robinson. „Uncle Cliffy” 1989-től 2007-ig tartó, 18 éves karrierje első nyolc szezonját töltötte a Blazersnél, kétszer szerepelt a csapattal a nagydöntőben (1990, 1992), volt a liga Legjobb Hatodik Embere (1993) és egy alkalommal All-Star is (1994). Később a Phoenix Suns színeiben húzott még le több sikeres évet (2000-ben még egy 50 pontos meccsel is előrukkolt), majd megfordult a Pistons, a Warriors és a Nets gárdájánál is, 1380 lejátszott alapszakasz-meccsével az örökranglista 13. helyét foglalja el jelenleg. Sajnos élete utolsó éveiben egy agyvérzéssel és egy daganatos betegséggel is meg kellett küzdenie, és utóbbi meglehetősen fiatalon, mindössze 53 évesen elragadta.

Clifford Robinson, 1966-2020

John Thompson (1941. szeptember 2. – 2020. augusztus 30.) Bár játékosként is szerepelt az NBA-ben, és a Boston Celtics cserecentereként 1965-ben és 1966-ban is bajnokságot nyert, Thompson elsősorban egyetemi edzőként ismert. 1972 és 1999 között, azaz 27 éven át volt a Georgetown egyetem kosárlabdacsapatának vezetőedzője, és mint ilyen, ő lett az első fekete tréner, aki győzni tudott csapatával az egyetemi bajnokságban, amikor 1984-ben Patrick Ewinggal a centerposzton a Georgetown megnyerte az NCAA küzdelmeit. Ewing mellett olyan centerlegendák kerültek még ki Thompson keze alól, mint Alonzo Mourning vagy Dikembe Mutombo, de az ő játékosa volt egyetemistaként Allen Iverson is. 79. születésnapja előtt három nappal hunyt el.

„Fast Eddie” Johnson (1955. február 24. – 2020. október 26.) Az Atlanta Hawks egykori kétszeres All-Star (1980, 1981) irányítója 65 éves korában halt meg egy floridai börtönben. „Fast Eddie”a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján posztjának legjobbjai közé tartozott a ligában, ám egész karrierjét végigkísérte állandó küzdelme a drogfüggőséggel. Már aktív játékosként számtalanszor tartóztatták le, volt, hogy rá lövöldöző drogdílerek elől egy második emeleti ablakon kiugorva menekült, de olyan is, hogy a Hawks a csapat edzése közben hívta ki rá a rendőröket, hogy egy pszichiátriai intézetbe szállíttassa. Miután 1987-ben életre szóló eltiltást szabott ki rá a liga, Johnson élete végképp a lejtőre került, tolvajként, betörőként szerezte a drogra a pénzt, mígnem 2008-ban egy 25 éves nő és egy 8 éves kislány szexuális bántalmazása miatt, mint többszörös visszaesőt életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.

Tom Heinsohn (1934. augusztus 26. – 2020. november 9.) A Boston Celtics játékosként nyolcszoros, vezetőedzőként kétszeres bajnok legendája, a csapat meccseinek szakkommentátoraként egészen az elmúlt évig aktív Tommy Heinsohn 86 éves korában távozott. Az 1957-es Év Újonca díj nyertese kilenc évet játszott a ligában a legendás Red Auerbach irányította Celtics színeiben, majd 1965-ös visszavonulása és páratlanul sikeres játékoskarrierje után (melynek során mindössze egy idényben, 1958-ban nem lett bajnok a csapattal) 1969-ben a Kelták vezetőedzőjévé nevezték ki. A bostoni kispadon Tommy még két további bajnoki elsőséggel (1974, 1976) gazdagodott, majd 1978-ban lemondott és a nyolcvanas évek eleje óta tévés kommentátorként maradt szerves része a csapat életének. Játékosként és edzőként is a Hall of Fame tagja.

Tom Heisohn, 1934-2020

Terry Duerod (1956. július 29. – 2020. november 13.) A dobóhátvéd Duerod a Boston Celtics 1981-es bajnokcsapatának volt a cserejátékosa, egyúttal egyfajta közönségkedvenc a Boston Gardenben, akit, bár rendszerint csak pár perces játéklehetőséget kapott, a nézők mindig hangos üdvrivalgással köszöntöttek a pályán. Terry játszott Detroitban, Dallasban és a Golden State-ben is 1979 és 1982 közötti NBA-pályafutása során, majd 27 évig Detroitban dolgozott tűzoltóként. 64 éves korában leukémiában halt meg.

Walt Davis (1931. január 5. – 2020. november 17.) Korszakalkotó egyéniségnek számít a 89 éves korában elhunyt Davis, ugyanis profi kosárlabdázói pályafutása előtt magasugró volt, nem is akármilyen: 1952-ben a helsinki olimpián aranyérmet szerzett a számban. 1953-ban aztán a Philadelphia Warriors szerződtette, akikkel 1956-ban NBA-bajnoki címet nyert, majd két évvel később a St. Louis Hawks játékosaként újfent bajnok lett a ligában az erőcsatár és center poszton is szereplő Walt.

K.C. Jones (1932. május 25. – 2020. december 25.) Sajnos nem Heinsohn volt a Celtics legendás ötvenes-hatvanas évekbeli dinasztiájának egyetlen halottja, karácsony napján ugyanis 88 éves korában követte őt a Keltákkal szintén nyolc alkalommal bajnok irányító, K.C. Jones is. A maga idejében a liga egyik legjobb védőjének számító K.C. 1958-tól 1967-ig szerepelt a ligában, majd visszavonulása után edzőként is komoly sikereket ért el, volt bajnok a Lakers (1972) majd a Celtics (1981) segédedzőjeként, 1984-ben és 1986-ban pedig már vezetőedzőként ült a Larry Bird fémjelezte Celtics-bajnokcsapatok kispadján. Később volt még a Detroit és a Seattle trénere is. 1989 óta a Hall of Fame tagja.

Szintén a 2020-as év során hunyt el: Henry Akin (1966 és 1968 között játszott az NBA-ben, 75 éves volt), Peter Aluma (1998-1999, †46), Dwight Anderson (1982-1983, †59), Robert Archibald (2002-2004, †39), Jesse Arnelle (1955-1956, †86), Dick Atha (1955-1958, †88), William “Bird” Averitt (1976-1978, †68), Bob Bigelow (1975-1979, †66), Jim Burns (1967-1968, †75), George Carter (1967-1968, †76), Jimmy Collins (1970-1972, †74), Jack Foley (1962-1963, †81), Mike Gale (1976-1982, †70), Les Hunter (1964-1965, †77), Eugene “Goo” Kennedy (1976-1977, †71), Earnie Killum (1970-1971, †71), Bob Lochmueller (1952-1953, †93), Johnny McCarthy (1956-1964, †86), Mark McNamara (1982-1991, †60), Carl McNulty (1954-1955, †89), Chuck Mrazovich (1950-1951, †96), John Oldham (1949-1951, †97), Connie Rea (1953-1954, †89), Rick Roberson (1969-1976, †72), Joe Ruklick (1959-1962, †82), Bruce Seals (1975-1978, †67), Andre Spencer (1992-1994, †56), Jeff Taylor (1982-1987, †60) és Dave Zeller (1961-1962, †81).

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban emlékezzünk meg az elmúlt év legelső napján, 77 éves korában elhunyt David Sternről (1942. szeptember 22. - 2020. január 1.), aki 1984 és 2014 között 30 éven keresztül volt az NBA első embere, és irányítása alatt vált a liga a világ egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásává, és tett szert máig tartó népszerűségére szerte a világon. 

Sajnos akárcsak a 2020-as esztendő, a 2021. év is egy szomorú hírrel vette kezdetét: január 2-án elhunyt Paul Westphal, a Phoenix Suns történetének nagy alakja, NBA-bajnok, a Hall of Fame tagja. Róla egy külön írásban emlékezünk majd meg.