Odaát pattogtatnak tovább

A magunk mögött hagyott 2021. esztendőben elhunyt egykori NBA-játékosokra, NBA-közeli személyekre emlékezünk szokásos éves gyűjtésünkben.

Paul Westphal (1950. november 30. – 2021. január 2.) Az év második napján elhunyt Westphal a Phoenix Suns történetének kiemelkedő alakja. Az irányító 1975 és 1980 között játszott Phoenixben (előtte, 1974-ben a Boston Celtics cserejátékosaként bajnoki címet nyert), 1976-ban története során először a nagydöntőbe vezette a Suns gárdáját, ahol volt csapata, a Celtics ellen epikus csatában veszítettek. A játékosként Seattle-ben és New Yorkban is megforduló Westphal edzőként tért vissza a Sunshoz a ’80-as években, 1993-ban ő volt a csapat vezetőedzője a franchise története második nagydöntős szereplése során. 1995-ben távozott Phoenixből, később volt még a Seattle SuperSonics és a Sacramento Kings vezetőedzője is, utoljára a Brooklyn Netsnél dolgozott segédedzőként. A játékos korában ötszörös All-Star, négyszeres All-NBA csapattag Westphal 70 évesen hunyt el, pár hónappal azután, hogy agydaganattal diagnosztizálták, és kevesebb mint két évvel a Hall of Fame-beiktatását követően.

Harthorne Wingo (1947. szeptember 9. – 2021. január 20.) A 73 évesen meghalt Wingo 1972 és 1976 között 212 meccsen lépett pályára a New York Knicks színeiben, és bár egyéni képességeit tekintve nem minősült soha kiemelkedő játékosnak, jól csengő neve és látványos zsákolásai miatt ez alatt a négy idény alatt a Madison Square Garden közönségének egyik nagy kedvence vált belőle, akinek rendszeresen skandálták a nevét, pályára küldését követelve. Wingo újoncként tagja volt a Knicks mai napig utolsó, 1973-as bajnokcsapatának, majd miután az NBA-ből kikopott, még évekig játszott Olaszországban is. Játékos-pályafutása befejezését követően sokat küzdött anyagi gondokkal és a kábítószer-függőséggel is, de idősebb korára sikerült rendbe hoznia valamennyire az életét.

Elgin Baylor (1934. szeptember 16. – 2021. március 22.) Az NBA korai évtizedeinek kiemelkedő játékosa volt a 86 évesen elhunyt Baylor, aki 1958-as draftolásától 1971. novemberi visszavonulásáig csak a Minneapolis/Los Angeles Lakers mezét viselte. Nyolcszor játszott nagydöntőt, és ugyan mind a nyolcszor veszített, de 11 All-Star szereplése, 10 All-NBA csapattagsága, vagy az 1959-es Év Újonca díja magukért beszélnek, nem is szólva több mint 23 ezer dobott pontjáról és 11 ezer szerzett lepattanójáról. Baylor számos súlyos sérülés után az 1971/72-es idény kezdetén visszavonult, épp akkor, amikor a Lakers minden idők leghosszabb, 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozatát kezdte meg, és az idény végén bajnokok lettek. Bár a Lakers ugyan aranygyűrűt természetesen neki is juttatott, Baylor hivatalosan bajnoki cím nélkül zárta kiváló karrierjét. Játékos-pályafutását követően évtizedekig volt a Los Angeles Clippers ügyvezetője, 2006-ban még az Executive of the Year díjat is megkapta e minőségében. 

Bobby „Slick” Leonard (1932. július 17. – 2021. április 13.) A játékosként 1956 és 1963 között a Minneapolis/Los Angeles Lakers, valamint a Chicago Packers/Zephyrs csapataiban irányítóként szereplő Leonard edzőként futott be igazán nagy karriert, tette mindezt az NBA rivális ligájában, a piros-fehér-kék labdával játszó ABA-ben. 1968-ban nevezték ki az Indiana Pacers vezetőedzőjévé, a keménykezű Leonard pedig háromszor is megnyerte az ABA bajnoki címét csapatával (1970, 1972, 1973), az ABA kilenc éves fennállásának messze legeredményesebb franchise-át faragva a korai Pacersből. Miután az Indiana 1976-ban csatlakozott az NBA mezőnyéhez, Slick még további négy évig a Pacers kispadján maradt, de a legjobb játékosaitól anyagi okok miatt megválni kényszerülő csapat már nem tudott olyan szintű eredményeket felmutatni, mint a rivális ligában. Leonard, aki edzői karrierjét követően még évtizedekig volt a Pacers meccseinek tévés/rádiós szakkomentárora, 2014-ben edzői minőségében a Hall of Fame tagjai közé is bekerült.

Mark Eaton (1957. január 24. – 2021. május 28.) A nyolcvanas években az NBA egyik jellegzetes figurája volt a Utah Jazz hegyomlás méretű (224 centi magas) centere, Eaton, aki a liga legrettegettebb dobásblokkolójának számított 11 éves, végig a Jazznél töltött karrierje során. Eaton négy alkalommal vezette a ligát meccsenkénti blokkok terén, kétszer (1985, 1989) választották az Év Védőjátékosának, 1985 és 1989 között minden évben tagja volt valamelyik All-Defensive csapatnak, és egy All-Star mérkőzésen (1989) is felléphetett. Karrierjének meccsenkénti átlaga blokkok terén (3,5) a mai napig a legmagasabb az NBA történetében. A Jazz már 1996-ban visszavonultatta 53-as mezszámát, és Eaton egészen haláláig a Jazz közösségének aktív tagja maradt, sokat mentorálta Rudy Gobert-t is. Halálának körülményei nem teljesen tisztázottak, Eaton aznap este biciklizni indult, majd nem sokkal később eszméletlen állapotban találták meg a saját házától nem messze, valószínűleg szívrohamot kapott. 64 éves volt.

Bob Ferry (1937. május 31. – 2021. október 27.) A 84 éves korában elhunyt Ferry játékosként 10 szezont húzott le az NBA-ben 1959 és 1969 között, melynek során a St. Louis Hawks, a Detroit Pistons és a Baltimore Bullets mezét viselte, majd visszavonulását követően a Bullets kötelékében maradt, és a csapat vezetőségében kezdett el dolgozni. 1973-ban GM-nek nevezték ki, és egészen 1990-ig maradt ebben a pozícióban az időközben Washingtonba költöző franchise-nál, amely Ferry regnálása idején nyerte fennállása egyetlen bajnoki címét (1978) és még további két döntős szereplést is fel tudott mutatni (1975, 1979). Bobot 1979-ben és 1982-ben is kitüntették az Executive of the Year díjjal. Fia, Danny Ferry 13 évet töltött el a ligában játékosként (Cleveland, San Antonio) és szintén volt több helyütt csapatvezető is (Cleveland, Atlanta, New Orleans).

Don Kojis (1939. január 15. – 2021. november 19.) A Houston (korábban San Diego) Rockets franchise történetének első All-Starja volt a 82 évesen elhunyt Kojis. A kiscsatárként szereplő Don 1963 és 1975 között játszott az NBA-ben, a Baltimore Bullets, a Detroit Pistons, a Chicago Bulls, a San Diego Rockets, a Seattle SuperSonics és a Kansas City-Omaha Kings csapataiban fordult meg, 1968-ban és 1969-ben a San Diego legjobb pontszerzőjeként kapott meghívást az All-Star meccsre (akkoriban még az a szabály volt érvényben, hogy minden csapatnak kell legalább 1 fő résztvevőt delegálnia az All-Starra). Kojis egyébként azt a különös „rekordot” is tartja, hogy három „expansion team”, azaz a ligához újonnan csatlakozó franchise is ledraftolta, ebből kettő ráadásul egymást követő években (Chicago Packers, azaz a későbbi Baltimore Bullets – 1961, Chicago Bulls – 1966, San Diego Rockets – 1967).

Sam Jones (1933. június 24. – 2021. december 30.) Az év utolsó előtti napján halt meg 88 évesen a Boston Celtics egykori kiválósága és a hatvanas évek egyik legjobb hátvédje, Jones. 1957 és 1969 közötti tizenegy NBA-szezonjából mindössze egyszer, 1967-ben nem lett bajnok a Keltákkal, játékosként szerzett tíz bajnoki aranygyűrűjénél egyedül csak egykori csapattársa, Bill Russel tudott többet nyerni (tizenegyet). Jones a „clutch” dobások mestereként is ismert volt, számos kiélezett (főleg playoff-) meccset döntött el utolsó pillanatokban higgadtan elhelyezett kosaraival. Az ötszörös All-Star, háromszoros All-NBA csapattag Sam több mint tizenötezer pontot dobott NBA-pályafutása során, 1984-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé.

Szintén 2021-ben hunyt el: Grant Gondrezick (1986 és 1989 között játszott az NBA-ben, 57 éves volt), Wayne Radford (1978-1979, †64), Bob Williams (1955-1957, †89), Wayne Stevens (1959-1960, †84), Phil Rollins (1958-1961, †87), Dick Bunt (1952-1953, †91), Jack Phelan (1949-1950, †95), Granville Waiters (1983-1988, †60), Bill Thieben (1956-1958, †86), Shaler Halimon (1968-1972, †76), Ralph Davis (1960-1962, †82), Eric Mobley (1994-1997, †51), Jim Phelan (1953-1954, †92), Stan McKenzie (1967-1974, †76), Cliff Anderson (1967-1971, †76), Jerry Harkness (1963-1964, †81), Rollen Hans (1953-1955, †90) és Frank Russell (1972-1973, †72).