1988: A Showtime alkonya

1988-ban újfent lezárult egy kiemelt NBA-történelmi jelentőségű korszak, ebben az évben nyerte utolsó bajnoki címét Magic Johnson, Kareem Abdul-Jabbar, James Worthy és a „Showtime” Lakers, egyúttal közel húsz év után láthatott ismét címvédést az NBA nagyközönsége.

Az 1987-es NBA-döntőben aratott győzelmet ünneplő parádén Pat Riley, a Los Angeles Lakers vezetőedzője már a következő szezonra fókuszált, de olyannyira, hogy kijelentette: a Lakers meg fogja védeni frissen megszerzett elsőségét 1988-ban. Nem volt ez alaptalan kijelentés, látva az előző szezon erőviszonyait, ugyanakkor az ősi rivális – és az 1987-es fináléban is a Lakers ellenfeleként fellépő – Boston Celtics 1969-es ismétlése óta egyetlen csapat sem volt képes a címvédésre.

Az 1987/88-as alapszakasz során a fentieknek megfelelően a Lakers nem is lassított, legfeljebb egy minimális mértékben: ismét az övék lett a legjobb mutató 62 győzelemmel és 20 vereséggel. Mögöttük egy kiegyenlített, de utcahosszal a Lakers mögött kullogó nyugati mezőny tömörült, a Denver Nuggets 54, a Dallas Mavericks és a Portland 53 győzelemmel zárt, a Utah, a Houston, a Seattle és a San Antonio tette teljessé a nyugati rájátszás mezőnyét. Érdekesség: a Spurs 31-51-es negatív mérleggel is be tudott jutni a playoffba a nyolcadik helyen, ez volt az utolsó alkalom a liga történetében, hogy egy 50 vereséget számláló csapat a rájátszásba tudott kerülni.

Keleten még mindig tartotta magát a konferencia élén az előző idényben nagydöntőt veszítő Boston Celtics 57 győzelemmel, de legnagyobb kihívójuk, a Detroit Pistons szorosan tapadt rájuk 54 sikerével. A harmadik kiemelt (50-32-es mutatóval) a Chicago Bulls lett, soraiban az alapszakasz pontkirályával, Michael Jordannel, aki karrierje első MVP-díját zsebelhette be ebben az évben. Az ezévi All-Star gála zsákolóversenyén legendás párbajt vívott Jordannel az atlantai Dominique Wilkins, aki a Hawksszal ugyanúgy 50-32-es mérleggel zárta az alapszakaszt, mint Jordan és a Bulls. A Milwaukee, a Cleveland, a Washington és a New York kvalifikálta még magát Keletről a playoffba.

A Lakers egy évvel korábban nem kellett, hogy különösebben megizzadjon a nagydöntőig vezető úton a rájátszásban, ezúttal viszont másképp alakult. Igaz, hogy az 51 vereséggel a rájátszásba jutó San Antoniót még kisöpörték, utána viszont rendesen megszorongatta őket következő két ellenfelük, a fiatal Karl Malone és John Stockton vezérelte Utah Jazz, majd a konferenciadöntőben a története addigi legeredményesebb idényét produkáló Dallas Mavericks, soraiban Derek Harperrel, Mark Aguirre-rel, Roy Tarpleyval és James Donaldsonnal. Mindkét párharcot hétmeccses csatában tudta csak megnyerni a Lakers, így hát ha nem is könnyen, de ott volt ismét a fináléban, egy lépésre attól, hogy beteljesítse Riley jóslatát.

Keleten pedig végbement az az őrségváltás, amely évek óta a levegőben volt, de a Detroit Pistons egészen idáig nem tudta átlépni az árnyékát, és a konferenciát 1983 óta uraló Bostont. Hiába gyötörték egyre nagyobb fájdalmak Larry Birdöt, Kevin McHale-t és társaikat, a Celtics kiejtette a New Yorkot, majd egy epikus párharcban az Atlantát is (4-3 lett a konferencia-elődöntő eredménye a Celtics javára, úgy, hogy a hetedik meccsen Bird 20 pontot dobott a negyedik negyedben, semlegesítve ezzel Dominique Wilkins 47 egységét). A Detroit a Washington után Jordant és a Chicagót könnyedén búcsúztatta (4-1), ezt követően pedig Isiah Thomas és társai az előző évi konferenciadöntőben elszenvedett drámai vereségüket megbosszulva 4-2 arányban lenyomták a Bostont, és készülhettek modern kori történelmük első nagydöntőjére (utoljára évtizedekkel korábban, 1956-ban szerepelt a fináléban a Pistons, és akkor még Fort Wayne-ben működött a franchise).

A sikerre éhes és kőkemény „Bad Boys” Pistons másféle kihívást jelentett a Lakers számára, mint korábbi állandó ellenfelük, a veterán és rafinált Celtics. A Detroit támadójátéka a zseniális irányítón, Isiah Thomason keresztül szerveződött, a pontszerzésért Thomas mellett hátvédtársa, a kiváló two-way kettes, Joe Dumars, a korábbi pontkirály veterán, Adrian Dantley, valamint a korszak egyik legjobb hatodik embere, Vinnie „Microwave” Johnson felelt. De ahol igazán elemében lehetett a Pistons gárdája, az a védekezés volt, hiszen olyan, sem a piszkos munkától, sem az időnkénti piszkos megmozdulásoktól nem megriadó figurák zúztak a palánk alatt, mint a minden ellenfele által gyűlölt center, Bill Laimbeer, az ifjú Dennis Rodman, valamint Rick Mahorn vagy John Salley.

A Detroit nem is illetődött meg a rá váró feladattól, meglepték a fáradtabb Lakerst, és rögtön a döntő első meccsét elhozták Los Angelesből (93-105, 0-1). Adrian Dantley régi önmagát idézve szórta a kosarakat, 34 pontig jutott, Isiah Thomas 12 gólpasszával a mezőny legjobbja volt. A címvédő a második mérkőzésen egyenlített, James Worthy 26, Byron Scott 24, a megfázással küszködő Magic Johnson 23 pontjának köszönhetően (108-96, 1-1).

Pályaelőny birtokában utazhatott így is haza a Detroit, de nem tudták megőrizni azt, ugyanis a harmadik találkozót idegenben nyerte meg a Lakers (86-99, 2-1). Ismét Worthy volt a legjobb dobó 24 egységgel, A.C. Green is 20 fölé jutott, Magic újfent dupla-duplázott, a Pistonsnál Isiah Thomas ezúttal magára maradt a 28 pontjával. A negyedik összecsapáson a feldühödött Bad Boys aztán fölényes, 25 pontos győzelmet aratott Magicék felett (111-86, 2-2). A Lakers sztárirányítója faultproblémákkal küszködött, miközben Adrian Dantley ismét megtalálta a dobóformáját és 27-et szórt, Bill Laimbeer vadul hergelte a detroiti közönséget, és a Pistons azt is elbírta, hogy Isiah Thomas ezúttal csak 10 pontig jutott (viszont volt 9 lepattanója és 12 gólpassza). A lendületbe jött Detroit behúzta aztán az ötödik meccset is Dantley, Vinnie „Microwave” Johnson és Joe Dumars vezetésével, Thomas újabb gyengélkedése és a sorozat során először életjeleket mutató, 26 pontot szerző, 41 éves Kareem Abdul-Jabbar jó játéka ellenére (104-94, 3-2).

A felek detroiti vezetéssel tértek vissza Los Angelesbe, a Pistons egy győzelemre volt története első bajnoki címétől, és a csapat vezérének, Isiah Thomasnak nem állt szándékában elszalasztani ekkora lehetőséget. A Detroit irányítója a harmadik negyedben mai napig NBA-történelmi rekordot jelentő 25 pontot dobott, tette mindezt úgy, hogy ugyanebben a játékrészben kifordult a bokája, és fél lábon bicegve kellett végigjátszania a meccset. Thomas a sérülése ellenére sem tágított, a negyedik negyed utolsó percében az ő dobásával vezetett egy ponttal a Pistons, ám akárcsak az előző évi, Boston elleni döntő ötödik meccsén, ezúttal is egy, mondjuk úgy, véleményes bírói döntés a Lakers javára billentette a mérleg nyelvét. Miután Dumars bedobott két büntetőt, majd Byron Scott a helyére küldött egy kettest, az egypontos hátrányban támadó Lakers megkapta a maga fújását, ugyan Bill Laimbeer a visszajátszások tanúsága szerint nem ért hozzá a horogdobáshoz készülő Abdul-Jabbarhoz, a bírók faultot ítéltek, a 41 éves center pedig bedobta mindkét büntetőjét. A Pistons meg is zavarodott, Dumars, Thomas és Dennis Rodman elszerencsétlenkedték az utolsó támadásukat, majd Rodman kihajította a pályáról Byron Scottot és nekirontott a Lakers kispadjának. Ez sem segített, a Lakers 103-102-re nyert és 3-3-ra kiegyenlítette a párharcot. Isiah Thomas 43 ponttal fejezte be a meccset.

Thomas vállalta ugyan a játékot a sorsdöntő hetedik összecsapáson, de közel sem volt 100%-os. Az első félidőt még végigjátszotta a Pistons irányítója, és csapata vezetett is, de a fordulás után állva hagyta őket az otthon játszó Lakers, és a negyedik negyed elején már tizenöt ponttal ment a címvédő. Thomas bokája annyira fájt, hogy csak perceket tudott a pályán tölteni a második játékrészben, de a Pistons összeszorított fogakkal ment tovább, nem adták fel. Egy 25-7-es futást produkáltak Joe Dumars vezetésével, alig több, mint egy perccel a vége előtt a Lakers előnye kettő pontra olvadt. Magic Johnson, Byron Scott, majd James Worthy büntetőjével újra öt egység volt az aranysárga-lilák előnye, a Pistons-center Bill Laimbeer ekkor aztán bevágott egy triplát (!), a Detroit megint egy pontra megközelítette ellenfelét. Közelebb jönni aztán már nem tudtak, A.C. Green Magic egész pályás passzából volt eredményes, a túloldalon pedig a pályára visszakerülő Isiah Thomas egy hárompontossal próbált egyenlíteni, de Magic Johnson kibillentette egyensúlyából, és elveszítette a labdát. A Lakers 108-105-re győzött, és 4-3-as összesítéssel beteljesítette Pat Riley jóslatát, megvédve bajnoki címét. James Worthy óriásit játszott a hetedik meccsen, 36 ponttal, 16 lepattanóval és 10 gólpasszal tripla-duplát ért el, és megkapta a döntő MVP-díját.

Ez volt a "Showtime-éra" utolsó bajnoki győzelme. A következő idény újabb Pistons-Lakers finálét hozott, de már teljesen ellentétes eredménnyel, majd Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, két év múlva pedig Magic Johnson bejelentette, hogy HIV-fertőzése miatt szintén befejezi a játékot, így a kilencvenes évekre az aranysárga-lilák dinasztiája széthullott. A "Bad Boys" Pistons számára ugyanakkor még csak az út kezdete volt az elveszített 1988-as nagydöntő.

Állnak: Pat Riley vezetőedző, Wes Matthews, Billy Thompson, A.C. Green, Mike Smrek, Mychal Thompson, Jeff Lamp, Milt Wagner, Randy Pfund segédedző, Gary Vitti erőnléti edző.
Ülnek: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Kurt Rambis, James Worthy, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Byron Scott, Magic Johnson, Bill Bertka segédedző.

Kareem Abdul-Jabbar. Egy évet játszott még azt követően a legendás center, hogy 1988-ban megnyerte pályafutása hatodik, utolsó bajnoki aranygyűrűjét. Amikor 1989-ben, 42 évesen visszavonult, húsz éves profi karriert zárt le, ilyen hosszúságú pályafutást még csak megközelíteni sem tudott senki addig az NBA-ben. Bár a húsz lejátszott idény rekordját azóta már többen megdöntötték (Robert Parish, Kevin Willis, Kevin Garnett, újabban Vince Carter és Dirk Nowitzki), az NBA-közbeszédben manapság is állandó téma, hogy Kareem 38 387 dobott pontját, amivel 1989 óta az NBA örökranglistájának élén áll, befoghatja-e valaha bárki is (LeBron Jamesnek egyelőre reális esélye látszik erre). Hat alapszakasz-MVP címe, valamint karrierje során csapataival aratott 1074 győzelme szintén ma is fennálló rekord. Ami Jabbar játékos-pályafutása utáni életét illeti, ugyan nagyon szeretett volna NBA-szinten edzősködni, de érdemi vezetőedzői ajánlatot soha nem kapott – a rossz nyelvek szerint ez annak tudható be, hogy játékos korában sem a médiával, sem a szurkolókkal nem ápolt felhőtlen viszonyt az inkább magának való, önérzetes Kareem. Foglalkozott magasemberek fejlesztésével a Clippersnél (Michael Olowokandival nem sok sikert ért el), és a Seattle Sonicsnál is, 2005 óta pedig amolyan „félhivatalos” jelleggel a Lakersnél teszi ugyanezt. Emellett írt könyveket, manapság is felbukkan időnként filmekben, videoklipekben, reklámokban, tévéműsorokban, 2010-ben sikeresen küzdött meg a rákkal, 2012 óta pedig az Egyesült Államok „kulturális nagykövete”. 2016-ban Barack Obama elnöktől az Elnöki Szabadság-érdemrendet, az USA legmagasabb szintű polgári kitüntetését is megkapta.

Tony Campbell. Az 1984-ben a Detroit Pistons által draftolt swingmant 1988 márciusában igazolta le a Lakers, miután az egész idényt az alsóbbrendű CBA-ben töltötte, ahol az Albany Patroons gárdájával a liga bajnoki címét is megnyerte (így ő az egyetlen ember a történelemben, aki egyazon évben lett CBA- és NBA-bajnok). Campbell elsősorban egy scorer volt, a játék egyéb elemeiben kevésbé jeleskedett, nem is nagyon kapott játéklehetőséget a Lakersnél a következő idényben, majd az 1989-es expanziós drafton kiválasztotta őt az újonnan alakult Minnesota Timberwolves. Campbell a T-Wolves franchise fennállásának első éveiben a csapat legjobb dobója volt, 1989/90-ben 23.2, 1990/91-ben 21.8 pontos meccsenkénti átlaggal, három idény alatt közel ötezer pontot szerzett a küszködő Minnesota színeiben. Miután 1992-ben New Yorkba cserélték, már kevés sót evett meg a ligában, Dallas, majd Cleveland érintésével 1995-ben fejeződött be NBA-pályafutása.

Michael Cooper. A védekezőfenomén hátvéd karrierje során nyolcadszor és utoljára került be valamelyik All-Defensive csapatba 1987/88-ban (First Team), akárcsak Magic Johnson, ő is karrierje ötödik bajnoki címét szerezte ebben az évben. 1990-ig játszott a Lakersnél, majd egy évnyi olaszországi levezetés után vonult vissza 1991-ben. Cooper máig előkelő helyet foglal el több kategóriában is a Lakers örökranglistáin (játszott meccsek, percek, labdaszerzések, blokkok). Miután befejezte a játékot, változatos edzői karrierbe kezdett, volt segédedző a Lakersnél 1994 és 1997 között, majd a Los Angeles Sparks WNBA-csapatát edzette évekig, kétszer is megnyerve velük a női liga bajnoki címét. Az előző évtized közepén a Denver Nuggets kötelékébe került, mint segédedző, a 2004/05-ös szezonban egy rövid ideig megbízott vezetőedző is volt, majd a D-Ligában dolgozott (és itt is nyert bajnoki címet, az Albuquerque Thunderbirds alakulatával 2006-ban). Visszatérve a női kosárlabdához, egy rövid ideig ismét a Sparks, majd egy egyetemi női csapat, 2013-tól 2017-ig pedig a WNBA-s Atlanta Dream vezetőedzője volt.

A.C. Green. A ligatörténet legnagyobb vasembere egyúttal az összekötő kapocs is a „Showtime Lakers” és a „Shaq-Kobe Lakers” diadalmas korszakai között, ugyanis az 1999/2000-es szezonban, 36 éves veteránként is bajnok lett az aranysárga-lilákkal. Az 1988-as és a 2000-es bajnoki cím között eltelt 12 évben Green volt egyszer All-Star (1990-ben), volt az All-Defensive Second Team tagja (1989-ben), majd 1993-ban elhagyta a Lakerst és a Charles Barkley-féle, az azelőtti idényben döntőt játszó Phoenix Sunshoz igazolt. Phoenixben nem sikerült újabb bajnoki cím közelébe kerülnie, és majdnem a „vasember-sorozata” is megszakadt, amikor J.R. Reid egy Knicks elleni meccsen szándékosan arcon könyökölte. Greennek kiesett pár foga és valószínűleg agyrázkódást is kapott, de védőmaszkban pár percet a következő meccseken is a pályán töltött (a mai NBA-ben valószínűleg ezt már nem tehetné meg). Aztán 1996 decemberében Dallasba cserélték, és itt döntötte meg 1997. november 20-án Randy Smith ligarekordját, amikor zsinórban 907. alapszakasz-meccsén lépett pályára. 1999. március 13-án már sorozatban az 1000. mérkőzését játszotta, majd ennek az évnek a nyarán tért vissza hat év távollét után a Lakershez.

Magic Johnson. Amikor 1991. október 7-én Magic Johnson bejelentette, hogy azonnal hatállyal visszavonul az NBA-ből, mivel HIV-fertőzéssel diagnosztizálták, nem csak az egész NBA, hanem az egész világ megdöbbent. Egyrészt azért, mert bár ugyan 1988 után Magic több bajnoki címet nem nyert, az azt követő három évben semmi sem utalt arra, hogy gond lenne az egészségével, hiszen 1989-ben és 1990-ben is ő lett az alapszakasz MVP-je, és 1991-ben is döntőbe vezette a Lakerst, ahol a Chicago Bullstól kaptak ki. Másrészt a HIV-vírussal és az AIDS-szel kapcsolatos kutatások és ismeretek gyerekcipőben jártak még a kilencvenes évek elején, és általános riadalom lett úrrá mind Magic játékostársain (többen attól rettegtek, hogy az egymás elleni meccseiken ők is megfertőződhettek), mind a szurkolókon (akik pedig Johnson közelgő halálának gondolatától borultak ki). Ma már tudjuk, hogy ezekből semmi sem valósult meg, Johnson szerencsére ma is jól van, és visszavonulása sem volt végleges: 1992-ben játszott az All-Star meccsen, majd ott volt a barcelonai olimpián a Dream Team tagjaként, majd miután egy rövid, sikertelen periódus erejéig a Lakers vezetőedzője is volt 1994-ben, 1996 januárjában egy fél szezonra játékosként is visszatért a csapathoz. Amióta végleg abbahagyta a játékot, az üzleti életben és a médiában is igencsak aktív, számos cége és befektetése van a mai napig. A Lakersben már 1994-ben szerzett egy kisebb tulajdoni részesedést, 2017 februárja óta pedig ő a Lakers elnöke és legfőbb szakmai döntéshozója.

Jeff Lamp. Az 1981-ben a Portland által az első körben draftolt veterán kiegészítő embert 1987 októberében igazolta le a Lakers. Lamp, aki ezt megelőzően épp Olaszországban játszott, mindössze három mérkőzésen került pályára az 1987/88-as alapszakaszban, a rájátszásban pedig egyáltalán nem kapott lehetőséget. Még a következő, 1988/89-es idényt is a Lakersnél töltötte, akkor már valamivel többet játszva (37 meccsen átlagosan 5 percet töltött a pályán), és pályára léphetett a Lakers által elveszített 1989-es nagydöntőben is a Pistons ellen. NBA-karrierje ezt követően véget ért, de még évekig játszott Olaszországban, majd Spanyolországban, ahol ipari mennyiségben termelte a pontokat.

Wes Matthews. A csereirányító második bajnoki aranygyűrűjét szerezte meg a Lakers színeiben 1988-ban, és ezzel NBA-pályafutása érdemi része be is fejeződött. Egyetlen egy meccset játszott a ligában csupán az 1988-as nagydöntőt követően, 1990 januárjában az Atlanta színeiben, egyébként alsóbb rangú amerikai bajnokságokban (CBA, USBL), valamint külföldön (Olaszország, Fülöp-szigetek) szerepelt 1996-os visszavonulásáig. Miután 1988-ban elhagyta családját, fiával, az akkoriban két éves, manapság a Dallas Mavericksnél játszó  Wesley Matthews-zal egészen annak középiskolás végzős koráig semmi kapcsolata nem volt. A fiatalabb Matthews pár éve azt nyilatkozta, hogy apja azóta viszonylagos rendszerességgel jelen van az életében, és „próbálkoznak” azzal, hogy rendbe hozzák a viszonyukat.

Kurt Rambis. A szemüveges verőember negyedszerre lett bajnok a Lakersszel 1988-ban, de játékideje és szerepe drámaian lecsökkent (mindössze 12 percet kapott meccsenként), így nem volt különösebben váratlan, hogy a Lakers elengedte. Az újonnan létrejött Charlotte Hornets szerződtette, ahol Rambis lett a csapat kezdő négyese, és karrierje legmagasabb pont- (11.8) és lepattanó-átlagait (9.4) produkálhatta 1988/89-ben. Megfordult később Phoenixben és Sacramentóban is, játékos-pályafutása utolsó két évét pedig ismét a Lakersnél töltötte. Miután 1995-ben visszavonult, egyből a Lakers segédedzője lett, 1999-ben egy rövid időre a vezetőedzői pozíciót is átvehette Del Harris kirúgása után. Phil Jackson vezetőedzői kinevezését követően átmenetileg segéd-GM volt, majd visszaült a kispadra segédedzőnek, egy éves megszakítással egészen 2009-ig ott is maradt, majd kinevezték a Minnesota Timberwolves élére, de négy éves szerződését nem tölthette ki, 2011-ben kirúgták. Phil Jackson 2014-ben a New York Knickshez vitte, Derek Fisher vezetőedzői stábjában dolgozott, Fisher 2016-os kirúgása után ismét átmeneti vezetőedző volt, majd Jeff Hornacek segédedzőjeként tevékenykedett tavaly nyárig, amikor is Hornacekkel együtt őt is kirúgták. Jelenleg ismét a Lakers kötelékében működik, most épp „senior basketball advisor” (kb. „főtanácsadói”) szerepben.

Byron Scott. Karriercsúcsot jelentő meccsenkénti 21.7-es pontátlagot ért el a Lakers kezdő kettese az 1987/88-as idényben, ezt követően 1993-ig maradt a csapat alkalmazásában, majd tíz idény után elhagyta Los Angelest, és az Indiana Pacershez igazolt. Innen két év után állt tovább, és az első idényét futó Vancouver Grizzliest erősítette 1995/96-ban. Akárcsak Kurt Rambis vagy A.C. Green, pályafutása legvégén ő is visszatért a Lakershez, az 1996/97-es idényben még együtt játszott Shaquille O’Neallel és Kobe Bryanttel, majd egy éves görögországi levezetést követően 37 évesen vonult vissza. Manapság az ő neve is inkább edzői minőségében ismert, 1998-ban a Sacramento Kings segédedzője lett, majd 2000-ben nevezték ki a New Jersey Nets kispadjára, ahol legnagyobb sikereit érte el, amikor 2002-ben, majd 2003-ban is nagydöntőbe jutott csapata Jason Kidd vezérletével. 2004-ben menesztették a Netstől, de még abban az évben a New Orleans Hornets vezetőedzője lett, ő ült a csapat kispadján 2008-ban, amikor a Hornets franchise-rekordot jelentő 58 győzelmet könyvelhetett el az alapszakaszban. Miután 2009. év végén innen is elküldték, ezt követő munkái már nem voltak túl hálásak, a LeBron James (első) távozása utáni Cleveland (2010-2013) és Kobe Bryant utolsó két idényében a gyengélkedő Lakers (2014-2016) vezetőedzői posztjának betöltése sem volt épp egy leányálom.

Mike Smrek. A kanadai cserecenter két bajnoki címet is nyert Los Angelesben, majd a San Antonio Spurshöz szerződött, és 1988/89-ben karrierje legmagasabb statisztikai mutatóit (átlag 14.5 játékperc, 4.5 pont meccsenként) produkálta. 1992-ig tartó NBA-pályafutása hátralevő részében volt még a Golden State és a Los Angeles Clippers játékosa is. Miután lehúzott egy évet Görögországban, majd egy időre abba is hagyta a kosárlabdát, 1996-ban felbukkant a Toronto Raptors edzőtáborában, de nem kapott tőlük szerződést az 1996/97-es idényre. Jelenleg középiskolai tanár a kanadai Niagara Falls városában, időnként pedig asztalosként is dolgozik.

Billy Thompson. A rugólábú ifjonc még az előző évi rájátszásban szenvedett súlyos térdsérülést, így 1987/88-ban mindössze 9 alapszakasz-meccsen tudott játszani, az 1988-as rájátszásra pedig a Lakers nem is nevezte. Az 1988-as expanziós drafton is „védtelenül” hagyták, így elvitte őt a Los Angelesből az első szezonjára készülő Miami Heat. Thompson három évig játszott Miamiban, első két itteni évében meccsenkénti 11 pont és 7 lepattanó körül átlagolt. 1991-ben elküldték a Heattől, 1992 márciusában egyetlen meccsen, egyetlen percre került pályára még az NBA-ben a Golden State Warriors színeiben, majd kikopott a ligából. Később játszott még Törökországban és Izraelben is. Jelenleg lelkipásztorként tevékenykedik, sőt, mondhatni a Heathez is „visszatért”, ugyanis ő tartja a Heat-játékosoknak a meccsek előtti istentiszteletet.

Mychal Thompson. A bahamai születésű magasember 1991-ig játszott a Lakersnél, 1989/90-ben, miután Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, megkapta a kezdő center pozícióját is egy idény erejéig, de ő maga is 35 éves volt már ekkor, utolsó NBA-szezonját pedig az ifjú Vlade Divac cseréjeként töltötte. A kor szokásainak megfelelően egy éves európai, olaszországi levezetést követően végül 1992-ben hagyta abba a profi játékot. Visszavonulása után Portlandben, majd Los Angelesben is dolgozott rádiós szakkomentátorként, ilyen minőségben a Lakers meccsein is felbukkan időről időre.  Másodszülött fia, Klay Thompson közismerten a Golden State Warriors All-Star játékosa, de idősebbik gyermeke, Mychel Thompson is játszott pár meccset az NBA-ben, még a 2011/12-es szezonban a Cleveland színeiben. Mychal és Klay Thompson a negyedik apa-fiú páros a liga történetében, amelynek mindkét tagja nyert bajnoki címet, sőt, rajtuk kívül csak Bill és Luke Walton mondhatják el magukról, hogy mindketten legalább kétszeres NBA-bajnokok.

Milt Wagner. Az 1986-ban a Luisville egyetem színeiben NCAA-bajnok újonc hátvédnek 40 meccsen átlag tíz percnyi játékidő jutott 1987/88-ban, az azévi rájátszásban pedig öt találkozón kapott nyúlfarknyi szerepet. 1988 októberében a Lakers elküldte, két év kihagyás után a Miami Heat adott neki szerződést az 1990/91-es idényre, de 1990 decemberében ott is megköszönték szolgálatait. Többé nem is lépett pályára az NBA-ben, 1999-ig tartó profi pályafutása hátralevő részét Franciaországban, Izraelben és Németországban töltötte. Az ő fia is eljutott az NBA-be, Dajuan Wagner reményteljes fiatal tehetség, a 2002-es draft 1/6-os kiválasztottja volt, a Clevelandnél bíztató újoncszezont is futott, ám aztán sérülések és egy súlyos betegség (colitis) miatt idő előtt véget ért NBA-pályafutása.

James Worthy. 1988-ban minden szempontból csúcsra ért a Lakers kiscsatára, amikor megkapta a nagydöntő MVP-címét, ráadásul a rájátszás során nem csak a Lakers, de az egész mezőny legjobb pontszerzője is ő volt. Hiába játszott talán még jobban az 1989-es, majd az 1990-es playoffban is, a Lakers elveszítette az 1989-es nagydöntőt, 1990-ben pedig már a playoff második körében búcsúztak a Phoenix ellen. A kilencvenes években Worthy sokat szenvedett a sérülésekkel, az 1991-es, újabb nagydöntőbeli vereség alkalmával egy bokasérülés miatt nem nagyon tudott csapata rendelkezésére állni a Bulls ellen, 1992-ben, utolsó All-Star idényében pedig térdműtét miatt fejeződött be idő előtt a szezonja. Végül 1994-ben vonult vissza állandósult térdfájdalmai miatt. A háromszoros bajnok, hétszeres All-Star kiscsatárt 2003-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, és előtte 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották. Visszavonulása óta túlnyomórészt szakkommentátorként, televíziós közvetítések stúdiójában szakértőként lehet őt látni és hallani a Lakers meccsein, illetve dolgozott egy időben a Lakers edzői stábjában is, Kareem Abdul-Jabbarhoz hasonlóan „félhivatalos” minőségben.

Vezetőedző: Pat Riley. A zselézett hajú mester ugyan egy harmadik egymást követő bajnoki címet már nem mert garantálni, állítólag őtőle származik az 1988/89-es idény hevében keletkezett és manapság is igen népszerű "three-peat" szakkifejezés (amelyet egy Riley tulajdonában álló cég védjegyként le is védetett, ha minden igaz). Aztán a triplázás csak nem jött össze, és Riley az elbukott 1989-es nagydöntő után már csak egy évig maradt a Lakers kispadján. 1989/90-ben hiába nyerte meg a Lakers az alapszakaszt, és kapta meg Riley az Év Edzője elismerést is (érdekes módon először karrierje során), miután az aranysárga-lilák a playoff második körében kiestek, a mester dobbantott, és meg sem állt New Yorkig. Először csak tévés elemző lett a Knicks kötelékében, majd 1991-ben kinevezték vezetőedzőnek, és kőkemény, fizikai erőszaktól sem visszariadó csapatai parázs csatákat vívtak Michael Jordannel és a Chicago Bullsszal az 1992-es, majd az 1993-es rájátszásokban. 1994-ben a nagydöntőbe is bejutottak, ott viszont 4-3-ra alulmaradtak a Houstonnal szemben (ez volt Riley első nagydöntős szereplése 1989 óta, és az egyetlen a kilencvenes évtizedben). 1995-ben aztán némiképp váratlanul otthagyta a Knickst, a Miami Heat elnöke és vezetőedzője lett egy személyben, ez viszont már egy másik történet kezdete.

Odaát pattogtatnak tovább

Az év utolsó napján visszatekintünk azokra az egykori NBA-játékosokra, akik 2018-ban távoztak az élők sorából.

Jo Jo White (1946. november 16. - 2018. január 16.) 71 éves korában, évek óta tartó, súlyos betegsége következtében hunyt el a Boston Celtics franchise-legendája. A Kelták színeiben kétszeres bajnok (1974, 1976), hétszeres All-Star White korának egyik leghatékonyabb pontszerzője volt hátvédposzton, emellett igazi "clutch" játékos is, aki nagy meccseken rendre rá tudott tenni még egy lapáttal. Az 1968-ban, még a Kansas egyetem játékosaként olimpiai bajnok irányító közel tíz évet húzott le Bostonban, az 1976-os bajnoki cím mellett abban az évben a nagydöntő MVP-je is ő volt, és igazi "vasembernek" is számított karrierje legjobb éveiben, 1972/73-tól kezdve öt idényen át egyetlen alapszakasz-mérkőzést sem hagyott ki. A Celtics már 1982-ben visszavonultatta 15-ös számú mezét, a Hall of Fame tagjai közé ugyanakkor csak jóval később, 2015-ben választották be.

Jo Jo White, 1946-2018

Rasual Butler (1979. május 23. - 2018. január 31.) A mindössze két éve visszavonult kiscsatár 38 éves korában egy autóbalesetben halt meg. Butler második körös pick volt a 2002-es drafton, és igen tisztességes, 15 éves karriert futott be az NBA-ben, emlékezhetünk rá a Miami (2002-2005) vagy a New Orleans Hornets (2005-2008) csapataiból az előző évtizedből, de akár a közelmúltból a 2015-ös rájátszásban menetelő Washington, vagy a 2016-ban 67 alapszakasz-győzelmet szerző San Antonio hasznos veteránjaként is. Butlert pályafutása során elsősorban szorgalmáért és jó hozzáállásáért tisztelték,  halála ezért is érthetetlen, ugyanis a balesetet, amelyben nem csak ő, de 31 éves barátnője (más források szerint a felesége) is életét vesztette, az okozta, hogy Butler részegen és többféle kábítószer hatása alatt száguldozott a Los Angeles-i éjszakában, majd egy oszlopnak csapódott sportkocsijával.

Hal Greer (1936. június 26. - 2018. április 14.) A hatvanas évek kiemelkedő játékosa volt a 81 évesen elhunyt egykori dobóhátvéd, aki teljes, tizenöt éves (1958-1973) pályafutását a Syracuse Nationals/Philadelphia 76ers csapatánál töltötte, és a mai napig ő a csúcstartó jó pár kategóriában a Sixers örökranglistáin (dobott pontok, sikeres mezőnykísérletek, lejátszott meccsek). Greer tízszer volt All-Star, 1967-ben Wilt Chamberlain és az ő vezetésével a Philadelphia meg tudta törni a Boston Celtics nyolc éven át tartó egyeduralmát, megnyerték a bajnokságot, azok után, hogy akkoriban rekordnak számító 68-13-as győzelem/vereség mutatóval zárták az alapszakaszt. A Sixers 1976-ban visszavonultatta Greer 10-es mezszámát, 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották. Élete utolsó éveiben szülővárosában, a virginiai Huntingtonban utcát is elneveztek róla, a Sixers pedig szobrot is állított neki.

Hal Greer, 1936-2018

Bill Kenville (1930. december 1. - 2018. június 19.) A 87 éves korában elhunyt egykori hátvéd a Syracuse Nationals 1955-ös bajnokcsapatának volt a tagja. Ez a gárda nem csak a ma Philadelphia 76ers néven ismert franchise történetének első bajnokcsapata volt, hanem a 24 másodperces támadóidő 1954-es bevezetése utáni első bajnokcsapat is. Kenville 1953 és 1956 között három szezont töltött a Nationalsnél, majd 1956 és 1960 között egy éves megszakítással (amikor is egy másik, alsóbb szintű profiligában szerepelt) a Fort Wayne Pistons  (a mai Detroit Pistons előzménye) játékosa volt.

Clifford Rozier (1972. október 31. - 2018. július 6.) Az egykori első körös pick, az 1994-es drafton 1/16-ként kiválasztott erőcsatár sikeres középiskolai és egyetemi pályafutást követően rövid és nem túl sikeres karriert futott be az NBA-ben, melynek során két évig az őt draftoló Golden State Warriors cserejátékosa volt, majd az 1997-es naptári évben megfordult a Toronto és a Minnesota kispadján is. Miután NBA-karrierje ezt követően véget ért, Rozier hátralevő élete nem volt egy túl szép történet, drogfüggő lett, skizofréniával diagnosztizálták, többször volt börtönben és elmegyógyintézetben is, utolsó éveiben egy hajléktalanszállón lakott. 45 éves korában egy szívroham okozta a halálát.

Tyler Honeycutt (1990. július 15. - 2018. július 7.) Nem teljességgel tisztázott körülmények között halt meg egy héttel a 28. születésnapja előtt a Sacramento Kings által a 2011-es draft második körében kiválasztott kiscsatár. Honeycutt az NBA-ben két idény alatt mindössze 24 meccsen léphetett pályára, majd Európába szerződött. Megfordult Izraelben és Törökországban, halálakor a Khimki Moszkva játékosa volt, ahol sikeres idényt futott 2017/18-ban, és vissza is várták a csapathoz a következő szezonra. Július 6-án Honeycutt anyja rendőröket hívott a Los Angeles-i házukban "zavartan viselkedő" fiára, aki előbb rálőtt a kiérkező rendőrökre, majd elbarikádozta magát a házban. Az órákkal később behatoló rendőrök holtan találták a fiatal kosarast, aki a boncolás szerint saját magával végzett. Tettére nincs magyarázat, az anyja elmondása szerint halála előtt hónapokig "nevetőgázt" szívott, ez okozhatta furcsa viselkedését, majd a tragédiát.

Tyler Honeycutt, 1990-2018

Frank Ramsey (1931. július 13. - 2018. július 8.) A ligatörténet első igazi "hatodik embere" volt a 87. születésnapja előtt nem sokkal elhunyt egykori swingman, a Boston Celtics ötvenes-hatvanas évekbeli dinasztiájának egyik alapembere. Ramsey NCAA-bajnokként mutatkozott be az NBA-ben 1954-ben, majd egy éves sorkatonai szolgálatát követően 1956-tól visszavonulásáig, 1964-ig a Celtics mezét viselte, és a Keltákkal hétszer (1957, 1959-1964) volt NBA-bajnok. A legendás bostoni edző, Red Auerbach rendre a kispadról küldte pályára a kiváló "clutch" játékos Franket, aki képességei alapján kezdő is lehetett volna a csapatban, de teljességgel megelégedett a hatodik ember szerepkörével. 23-as mezszámát visszavonultatták Bostonban, 1982 óta a Hall of Fame tagja volt.

Lonnie Shelton (1955. október 19. - 2018. július 8.) Ramsey-vel egy napon halt meg a Seattle SuperSonics története egyetlen, 1979-es bajnokcsapatának kezdőjátékosa, az egykori erőcsatár Lonnie Shelton. 1976-ban megkezdett NBA-pályafutása első két évét New Yorkban töltötte, majd rögtön Seattle-be kerülését követően bajnoki címet ünnepelhetett 1979-ben. 1983-ig szerepelt a Sonicsnál, 1982-ben egy alkalommal az All-Star meccsre is meghívták, karrierjét 1986-ban Clevelandben fejezte be. A Sonics szurkolói körében népszerű, brusztolós, hajtós magasember 62 évesen hunyt el, még májusban kapott szívrohamot, két hónapig volt kómában, amiből már nem ébredt fel.

Lonnie Shelton (1955-2018)

Len Chappell (1941. január 31. - 2018. július 12.) A 77 évesen elhunyt egykori erőcsatár a Wake Forest egyetem sztárja volt a hatvanas évek legelején, majd az 1962-es drafton 1/4-esként választotta ki a Syracuse Nationals. Újoncidényét követően került a New York Knickshez, ahol az 1963/64-es idényben karrierje legjobb teljesítményét nyújtva 17 pontot és közel 10 lepattanót átlagolt meccsenként, és részt vehetett az 1964-es All-Star meccsen. 1966-ig szerepelt New Yorkban, majd a következő öt év során megfordult Chicagóban, Cincinnatiban, Detroitban, Milwaukee-ban, Clevelandben és Atlantában is, karrierjét 1972-ben fejezte be az ABA-ben, a Dallas Chaparrals (a mai San Antonio Spurs) volt az utolsó csapata.

Art "Hambone" Williams (1939. szeptember 29. - 2018. szeptember 27.) A 79. születésnapja előtt két nappal elhunyt egykori irányító furcsa karriert futott be az NBA-ben. Kimondottan későn, 28 évesen mutatkozott be a ligában 1967-ben, az újonnan létrejött San Diego Rockets (a mai Houston Rockets előfutára) játékosaként, és rögtön pályafutása negyedik meccsén összehozott egy tripla-duplát (ilyet rajta kívül csak Oscar Robertson tudott az NBA történetében). "Hambone" három idény után került a Rocketstől a Boston Celticshez, 1974-ben a csapat harmadik számú irányítójaként bajnoki címet ünnepelhetett. 34 éves volt már ekkor, rövidesen ki is kopott a ligából, a következő szezonban ismét San Diegóban, a San Diego Conquistadors ABA-csapatában lépett még pályára pár mérkőzésen, mielőtt visszavonult.

Willie Naulls (1934. október 7. - 2018. november 22.) Karrierje első felében a New York Knicks színeiben négyszeres All-Star, második felében pedig a Boston Celtics színeiben háromszoros NBA-bajnok volt a 84 évesen elhunyt Naulls. A kiváló pontszerző és lepattanózó kiscsatár a Knicks játékosaként 1960 és 1962 között három idényen át mindig legalább 21 pontos és 11 lepattanós meccsátlagokat produkált, játszott azon a legendás, 1962. március 2-i Philadelphia Warriors elleni találkozón, amelyen Wilt Chamberlain 100 pontot dobott, sőt, a meccs után ő vitte vissza a pennsylvaniai Hershey-ből kocsijával jó barátját, Chamberlaint New Yorkba, hogy az harlemi nightclubjában ünnepelhessen. Naulls 1963-ban került a Boston Celticshez, ahol már csak kiegészítő játékos volt inkább, ugyanakkor 1964 és 1966 között három bajnoki címhez is hozzásegítette a Keltákat. 1966-ban vonult vissza, tízéves pályafutása során több mint 11 ezer pontot dobott az NBA-ben. Az elmúlt évtizedekben lelkipásztorként tevékenykedett.

Willie Naulls, 1934-2018

Mel Hutchins (1928. november 22. - 2018. december 19.) A 90 éves korában elhunyt Mel Hutchins még az ötvenes években volt NBA-játékos, 1951 és 1958 között. A centert és erőcsatárt is játszó magasember 1951/52-ben a Milwaukee Hawks (a mai Atlanta Hawks előzménye) újoncaként az egész liga legtöbb lepattanót szerző játékosa lett (13.3-as meccsátlaggal), később a Fort Wayne Pistons színeiben ért el sikereket, kétszer, 1955-ben és 1956-ban is bejutott csapatával a nagydöntőbe, de a Pistons mindkétszer veszített. A négyszeres All-Star (1953, 1954, 1956, 1957) Hutchins 1958-ban a New York Knicks játékosaként fejezte be pályafutását egy súlyos térdsérülés következtében. Mind a mai napig csak Hutchins és Wilt Chamberlain az a két játékos az NBA történetében, akik újoncként a liga legjobb lepattanózói tudtak lenni.

Szintén a 2018. év során hunyt el a Portland TrailBlazers 1977-es bajnokcsapatának tagja, Robin Jones (1976 és 1978 között játszott az NBA-ben, 64 éves volt), valamint a Minneapolis Lakers (a mai Los Angeles Lakers előzménye) 1949-es, legelső bajnokcsapatának tagja, Donnie Forman (1948-1949, †92). Fájdalmasan fiatalon, mindössze 36 évesen rákbetegség következtében halt meg a Phoenix Suns által a 2001-es draft második körében kiválasztott magasember, Alton Ford (2001-2004). Szintén idejekorán, 48 évesen távozott a New York Knicks 1994-ben nagydöntőt játszó alakulatának cserejátékosa, Eric Anderson (1992-1994).

Emlékezzünk meg rajtuk kívül a 96 éves korában elhunyt Tex Winterről (1922. február 25. - 2018. október 10.) is, aki ugyan sem játékos, sem vezetőedző nem volt soha az NBA-ben, Phil Jackson állandó segítőjeként ugyanakkor közismerten az ő nevéhez fűződik az ún. "triangle offense" feltalálása, amelynek alkalmazásával a Chicago Bulls a kilencvenes években hat, a Los Angeles Lakers pedig az előző évtizedben öt bajnoki címet nyert. Winter hivatalosan 1985 és 1998 között volt a Bulls, 1999 és 2008 között pedig a Lakers segédedzője, 2008-ban, 86 évesen vonult nyugdíjba, de tanácsadói minőségben még a 2009-es Lakers-bajnokcsapat mellett is tevékenykedett. 2011-ben a Hall of Fame tagjai közé is beiktatták.

Maga mögött hagyta az árnyékvilágot továbbá Tim Bassett (1976-1980, †67), Elmer Behnke (1951-1952, †89), Gene Berce (1949-1950, †91), Mike Green (1976-1980, †67), George Kaftan (1948-1953, †90), Ed Leede (1949-1951, †90), Bud Olsen (1962-1969, †77), Craig Raymond (1968-1969, †73), Jim Riffey (1949-1950, †94), Gene Rhodes (1952-1953, †90), Jim Springer (1948-1949, †91) és Gene "Bumper" Tormohlen (1962-1970, †81).

Emléküket megőrizzük.

Nélkülük megy tovább az NBA

A napokban kezdetét vette az NBA 2018/19-es idénye. Az új szezont megelőzően ismét számos ismert név, a liga arculatához az elmúlt tíz-tizenöt-húsz évben hozzátartozó figura vett búcsút a profi kosárlabdától, vagy vett épp őtőle búcsút a liga, őrájuk tekintünk most vissza.

Egy hónappal azután, hogy betöltötte 41. életévét, hosszas gondolkodást követően végül a visszavonulás mellett döntött Manu Ginobili, a San Antonio Spurs argentin legendája. 1995 óta íródó profi karrierje során gyakorlatilag mindent megnyert, amit a kosárlabda világában csapaszinten meg lehet nyerni. Négyszer volt NBA-bajnok (2003, 2005, 2007, 2014), nyert Euroligát (a Bolognával 2001-ben, akikkel egyébként egy olasz bajnoki címet és két olasz kupagyőzelmet is szerzett), és 2004-ben Athénban olimpiai aranyéremig vezette az argentin válogatottat (1992, azaz a barcelonai Dream Team színre lépése óta ez az egyetlen alkalom, hogy nem az USA válogatottja lett az olimpiai bajnok). A Spurs még 1999-ben draftolta, NBA-karrierjét három évvel később, 2002-ben kezdte meg náluk, kétszer volt All-Star (2005, 2011), két All-NBA Team soraiba került be (Third Team, 2008 és 2011), és volt a liga Legjobb Hatodik Embere is (2008). A Spurs fennállásának legsikeresebb korszakát meghatározó „nagy hármas” utolsó megmaradt tagja volt ő, hiszen Tim Duncan már két éve visszavonult, Tony Parker pedig július elején a Charlotte Hornetshez igazolt. Ginobili távozásával végleg lezárult tehát egy emlékezetes korszak, az argentin pedig tizenhat idényt követően, melyet végig a Spursnél töltött, a franchise történetének ötödik legjobb pontszerzőjeként, negyedik legjobb gólpasszadójaként, valamint bedobott hárompontosok és labdaszerzések terén a Spurs-örökranglista első helyezettjeként távozik.

Szintén túl van már a 41. születésnapján is, de még szeretett volna egy 20. idényt eltölteni a ligában Jason Terry, aki sajnos erre már nem kapott lehetőséget egyetlen csapattól sem. Terryt, akárcsak Ginobilit, még 1999-ben draftolták, őt az Atlanta Hawks választotta ki. Nem sok sikerélménye volt az újjáépülőben levő franchise-nál karrierje első éveiben, 2004 nyarán viszont a keleti sereghajtó Hawkstól a nyugati élcsapatnak számító Dallashoz került, és nyolc szép idényt tölthetett el Texasban, akikkel minden itteni szezonjában a rájátszásba jutott. 2006-ban nagydöntőt játszottak a Miami ellen, de azt elveszítették, 2011-ben pedig emlékezetes körülmények között vissza tudtak vágni az akkor már LeBron James vezette Heatnek, megszerezve ezzel a franchise történetének első bajnoki címét. A "The Jet" becenévre hallgató Terry sosem volt ugyan All-Star, de a 2006-ban döntős (majd az egy évvel később alapszakaszt nyerő, de aztán a playoff első körében kieső) Mavericks kezdő hátvédje volt, majd lekerült ugyan a kispadra, de onnan is hatékony tudott maradni, sőt, 2008/09-ben ő kapta a Legjobb Hatodik Ember díját, és a 2011-es bajnoki menetelésből is számos clutch dobással vállalt fontos szerepet. 2012-ben hagyta el Dallast, a következő két idénye (Bostonban, majd Brooklynban) nem sikerült túl jól, de aztán még két éven át Houstonban, majd még két évig a Milwaukee-nál szerepelt hasznos veteránként (sőt, a Rockets 2015-ös playoff-menetelése során ő volt a csapat kezdő irányítója, 37 évesen), az évek során egyre kevesebb játékidőt kapva, de szükség esetén még mindig bármikor helyére küldve egy-két triplát. 18881 dobot ponttal fejezi így hát be NBA-pályafutását.

Bár Terryhez hasonlóan azt nyilatkozta, hogy folytatni szeretné karrierjét, az új idény kezdetéig nem talált magának csapatot a hétszeres All-Star dobóhátvéd, Joe Johnson sem. A 37 éves „Iso Joe” 2001-ben kezdte NBA-pályafutását a Bostonnál, de már újoncéve közepette a Phoenixhez került, ahol a Steve Nash és Mike D’Antoni vezette, rendkívül szórakoztató csapat tagjaként szerzett magának hírnevet, majd a Suns 2005-ös főcsoportdöntős vereségét követően egy jelentősebb összegű ajánlatért a liga egyik sereghajtójának számító Atlantához igazolt. Hét évet töltött a Hawksnál, ahol a keleti konferencia egyik legmegbízhatóbb scorere és az All-Star meccsek állandó meghívottja lett, igaz, hiába volt 2008 után már stabil playoff-résztvevő a Hawks, a második körnél messzebbre nem jutottak.  Johnsont, aki 2010 nyarán csillagászati mértékű, hat éves, közel 124 millió dolláros szerződés-hosszabbítást írt alá Atlantában, 2012-ben Brooklynba cserélték, ám itt sem sikerült közelebb kerülnie a bajnoki címhez. Utoljára 2014-ben lépett fel az All-Star meccsen, majd miután a Nets kivásárolta szerződése utolsó évében, 2016-tól kezdve megfordult még a Miaminál, a Utah Jazznél (ahol a 2016/17-es idényben még időnként felvillantott valamit a régiből, győztes kosarat szerzett például a Clippers elleni első körös playoff-párharcban is), egy újabb kivásárlás után pedig a legutóbbi szezont Houstonban fejezte be, de már nem sok érdemi lehetőséget kapott a nyugati konferenciadöntőig jutó alakulatnál. Tizenhét idény után, több mint húszezer dobott pont gazdájaként veszünk most búcsút tőle.

Kétszeres bajnokként zárta le NBA-karrierjét a nyáron David West. A magasembert 2003-ban draftolta a New Orleans Hornets, egyéni szempontból legeredményesebb éveit itt töltötte. 2008-ban és 2009-ben is meghívták az All-Star meccsre, miután húsz pont feletti és kilenc lepattanó körüli meccsátlagokat produkált mindkét szezonban, mindeközben pedig Chris Paullal alkotott párosuk 2007/08-ban franchise-rekordot jelentő 56 alapszakasz-sikerig vezette a Hornetst. Nyolc évet töltött West New Orleansban, a lezárás viszont nem sikerült túl jól, a 2010/11-es alapszakasz végén, pont, mielőtt szabadügynökké vált volna, ACL-szakadást szenvedett. Kérőkből azért így sem volt hiány, leginkább az Indiana bízott a súlyos sérülése ellenére is Westben, aki végül a Pacershez szerződött. Mindkét fél részéről jó döntésnek bizonyult ez, ugyan számai valamelyest visszaestek, West továbbra is egy igen megbízható, hatékony négyes tudott maradni, aki alapembernek számított a 2013-ban, majd 2014-ben is keleti főcsoportdöntőt játszó Indianánál. Miután a Pacers nem tudott kikerülni a LeBron James-féle Miami árnyékából, West totális "ring chasing" üzemmódba kapcsolt. Emlékezetes módon 12 millió dolláros fizetésért maradhatott volna Indianában még egy évre, ő 2015 nyarán mégis úgy döntött, nem kíván élni ezzel a játékosopcióval, és a veterán minimumért a San Antonio Spurshöz szerződött a bajnoki aranygyűrű reményében. Akkor ez még nem jött össze, így West 2016-ban még inkább a biztosra ment, és az azon a nyáron Kevin Duranttal is megerősödő Golden State-et választotta. Hőn áhított első bajnoki címét tavaly szerezte így hát meg, majd idén júniusban ismételni tudott a Warriorsszal, és azért korántsem csak a padot melegítő díszként, hanem fontos rotáció-játékosként vette ki a részét ebből a két győzelemből.

Már az előző idényben is csak elvétve került pályára a visszavonulását hivatalosan pár napja bejelentő Richard Jefferson. A kiscsatár atletikus játékával, a Jason Kidd passzaiból behúzott zsákolásaival vétette elsősorban észre magát karrierje első éveiben a New Jersey Netsnél, akikkel újoncként 2002-ben, majd egy évvel később is nagydöntőt játszhatott, de mindkétszer veszítettek. A kiváló pontszerző, Jefferson hét évet töltött New Jerseyben, de eredményeik a két döntős szereplés után visszaestek. Miután a csapat elcserélte Kiddet 2008-ban, ugyanebben az évben Jeffersontól is megváltak, ő előbb a Milwaukee-hoz, majd a San Antonióhoz, aztán a Warriorshoz került. A Spursnél nem nagyon találta a helyét az ott töltött két és fél év alatt, majd a Golden State-nél igen mostohán bántak vele, 2012/13-ban már csak átlag tíz perc játékidő jutott neki, de aztán újra fel tudta építeni magát. A 2013/14-es idényben a Utah Jazz fiatal csapatánál újra kezdőként kapott szerepet, majd Dallas érintésével kötött ki 2015-ben a Clevelandnél, ahol LeBron James oldalán bajnoki címet ünnepelhetett volt csapata, a Warriors legyőzése után az emlékezetes 2016-os nagydöntő végén, és e győzelemből fontos cserejátékosként vette ki a részét. Ekkor már egyszer bejelentette visszavonulását, de végül még két évre aláírt a Cavsnél, akik aztán a 2017-es nagydöntő után már nem tartották meg. Tavaly 20 meccset kapott a Denvernél. Közel tizenötezer pontot szerzett a ligában tizenhét éves karrierje során.

Névrokonához hasonlóan lejárt az ideje az NBA-ben Al Jeffersonnak is, aki egy kihalófélben lévő faj, a képzett palánk alatti-környéki „low post scorer” egyik utolsó példánya volt a ligában. 19 évesen, a középiskolából került a Boston Celticshez a 2004-es drafton, akik három évnyi fejlesztést követően köré építették a 2007 nyarán Kevin Garnettért cserébe a Minnesotának adott csomagot. Jefferson a Timberwolves totális újjáépítésének első éveiben volt a csapat húzóembere (meccsenként 21 pont, 11 lepattanós átlag 2007/08-ban), de aztán egy 2009 februárjában elszenvedett ACL-szakadás, valamint Kevin Love előretörése következtében e szerepkörből kiesett, és inkább váltott. 2010-től a Utah Jazz kezdő négyeseként tevékenykedett (három év alatt egy playoff-szereplést tudott kivívni a csapattal, 2012-ben), majd némi meglepetésre 2013 nyarán a Charlotte Bobcatshez szerződött. Itt futotta karrierje talán legkomplettebb idényét 2013/14-ben, amikor a két évvel korábban még a ligatörténet negatív rekordját jelentő győzelem/vereség mutatót elérő Bobcats a vezetésével a rájátszásba jutott, Jeffersont pedig az All-NBA harmadik csapat soraiba is beszavazták a szezon végén. Ez volt az utolsó nagy dobása, az utóbbi pár évben sérülésekkel küszködött és egyre kevesebb játéklehetőséget kapott, ahogy a liga kitolódott a periméterre, és játékstílusa felett eljárt az idő. Az Indiana Pacers kispadján töltött két idényt követően idén nyáron Jefferson Kínába igazolt, több mint tizennégyezer dobott ponttal a háta mögött hagyja el a ligát.

Jameer Nelson neve elsősorban mint a Stan Van Gundy-Dwight Howard-féle Orlando Magic irányítója fog fennmaradni az utókor számára. Nelson tíz évet húzott le Orlandóban, Dwight Howarddal egy évben, a 2004-es draft alkalmával szerezték meg, és egészen 2014-ig viselte a floridai csapat mezét. Sosem számított sztárjátékosnak, ugyanakkor 2009-ben, abban az évben, amikor a Magic döntőt játszott a Lakers ellen, Howard és Rashard Lewis mellett Nelsont is beválogatták a keleti All-Star csapatba - sajnos aztán egy súlyos vállsérülés miatt nem csak karrierje egyetlen All-Star fellépéséről maradt le, de a Magic playoff-meneteléséről is. A nagydöntőben vissza tudott ugyan térni a pályára, de ebben nem volt sok köszönet, a több hónapos kihagyás miatt gyengén játszott, némiképp váratlan visszatérése továbbá kizökkentette a formájából a helyén addig kiválóan teljesítő Rafer Alstont is, és az Orlando ki is kapott a Lakerstől 4-1 arányban. Nelson a Van Gundy/Howard-éra végét követően is még évekig a Magicnél maradt, majd 2014-től kezdve volt a Dallas, a Boston, a Denver, a New Orleans és a Detroit játékosa is, csereirányítói minőségben.

Számos további ismert név van a 2018/19-es idény kezdetén csapat nélkül maradó NBA-veteránok között, ilyen például az évtized elején támadó- és védőoldalon is ígéretes tehetségnek számító Arron Afflalo, aki aztán nem tudott különösebben izgalmas pályafutást befutni, miután a 2012-es nagy Dwight Howard-ügylet keretében Denverből az újjáépítésbe fogó Orlandóba került. Köztük van a tavalyi évben egy ACL-szakadás után a New Yorknál veterán mentorként visszatérő, 2005 óta nyolc csapatnál is megforduló, megbízható irányító, Jarrett Jack is. 

Tavaly már egyszer elköszönt a ligától, de első NBA-csapatának, a Milwaukee Bucksnak köszönhetően még vissza tudott térni Kínából az alapszakasz vége felé az irányító Brandon Jennings, az új szezont viszont már ismét nem az NBA-ben, hanem ezúttal a Zenit Szentpétervárnál kezdi meg. Még látványosabb visszatérés, igazi "feel-good" sztori volt, hogy négy teljes egészében kihagyott idény után idén februárban ismét pályára lépett a ligában a 2004-es draft 1/2-es kiválasztottja, a 2005-ös Év Újonca, Emeka Okafor, a New Orleans Pelicans az új szezonra viszont már nem tartotta meg a súlyos nyaksérülés után kemény munkával magát a ligába visszaküzdő centert.

A "Grindfather" becenévre hallgató Tony Allen a Boston Celtics 2008-as bajnokcsapatának tagja, majd a liga egyik legkeményebb emberfogójaként a Memphis Grizzlies népszerű "grit 'n' grind" identitásának egyik legfőbb letéteményese volt, hét év alatt hatszor is beválasztották valamelyik All-Defensive csapatba, de a legutóbbi szezonban egy lábtörés miatt már nem igazán tudott hasznára lenni új csapatának, a New Orleans Pelicansnak. Mario Chalmers kétszeres bajnok a Miami Heattel 2012-ből és 2013-ból, ő egy Achilles-szakadás után volt képes még egy idény erejéig visszatérni a Memphis színeiben az előző szezonban, új szerződést viszont már nem kapott. Kendrick Perkins visszatérése még rövidebbre sikeredett, inkább már csak kabalafigurának szerződtette őt az előző alapszakasz végén a Cleveland, a 2008-ban szintén a Bostonnal bajnok center egyetlen meccsen léphetett ismét pályára a Cavs mezében.

Marreese Speights a Golden State 2015-ös bajnokcsapatának, majd a 73-9-as alapszakaszt futó Warriorsnak volt az egyik fontos cserejátékosa, majd a Clippersnél és Orlandóban már nem annyira találta a helyét, a nyáron Kínába szerződött. Nick Collison teljes pályafutását, 15 évet töltött a Seattle SuperSonics/Oklahoma City Thunder kötelékében, a visszavonulását májusban bejelentő magasember Kevin Durant és Jeff Green mellett a harmadik olyan aktív játékos volt a ligában, aki még viselte a Sonics mezét, illetve tagja volt a Thunder 2012-ben a Miami ellen döntőző csapatának. Aaron Brooks 2010-ben a liga Legtöbbet Fejlődött Játékosa volt még houstoni színekben, de a fejlődése ezután megrekedt, hiába próbálkozott még hat másik csapatnál is, jobb napjain a padról beszállva képes volt 15-20 pontot termelni, mindezt azonban hullámzó gyakorisággal és alacsony mezőnyszázalékkal tette, az elmúlt idényben a Minnesota kispadján ült jobbára. Brookshoz hasonlóan számtalan csapatnál (11 év alatt nyolcnál) fordult meg Ramon Sessions is, aki kezdő irányítónak gyenge, csere-játékmesternek viszont pont megfelelő volt, ő a legutóbbi szezonban a Knicks és a Wizards mezét is viselte.

És még néhány név, aki az új idényben már nincs az NBA-ben: a 2007-ben 1/8-asként draftolt, kiválóan védekező, de rendkívül sérülékeny magasember, Brandan Wright, a 2011-es drafton még magasabban, második helyen kiválasztott, de jó pár csapatnál megbukó Derrick Williams, a középiskolás korában még óriási hype-ot kapó, de a Minnesotánál kiteljesedni nem tudó, Milwaukee-ban pedig nem sok sót megevő Shabazz Muhammad, illetve a visszavonulását nemrég bejelentő, de a tüdejében talált vérrögök miatt már tavaly november óta nem játszó Mirza Teletovic, aki azóta már a bosnyák kosárlabda-szövetség elnöke.

Frissítés/disclaimer (2019.03.19.): a bejegyzés eredeti, 2018. október 23-án közzétett változata tartalmazta Andrew Bogut, Corey Brewer, Joakim Noah és Nick Young pályafutásának hosszabb-rövidebb leírását is, ugyanakkor ez a négy játékos a 2018/19-es alapszakasz folyamán visszatért az NBA-be (négyük közül Nick Youngnak ugyanakkor jelenleg ismét nincs csapata, miután még 2018 decemberében el is köszönt tőle az őt pár héttel korábban leigazoló Denver).

In Memoriam Frank Ramsey

Pár nappal 87. születésnapja előtt elhunyt Frank Ramsey, a Boston Celtics legendája, hétszeres NBA-bajnok, a Hall of Fame tagja.

Frank Ramsey 1931-ben született Kentucky államban. A University of Kentucky színeiben befutott parádés egyetemi karriert követően 1953-ban a draft első körének ötödik kiválasztottjaként került a Boston Celtics kötelékébe. Ugyan bemutatkozása még egy évet váratott magára (a kor szabályai szerint ugyanis előbb be kellett fejeznie egyetemi tanulmányait), 1954 után Ramsey teljes pályafutását a Keltáknál töltötte, kilenc idényt húzott le a Celtics színeiben (az 1955/56-os szezont sorkatonai szolgálata miatt kellett kihagynia).

A Bostonnal először 1957-ben nyerte meg a bajnokságot, majd 1959-től kezdve Ramsey 1964-ig tartó pályafutása hátralevő éveiben minden egyes alkalommal győzni tudott a legendás Red Auerbach edzette, Bill Russellt, Bob Cousyt, Bill Sharmant, Sam Jonest és még számtalan legendát felvonultató bostoni alakulat. Visszavonulásakor így hát Ramsey hétszeres NBA-bajnoknak mondhatta magát, csapatban betöltött szerepét pedig egy újabb legendának, John Havliceknek adta át.

Frank Ramsey, 1931-2018

Ramsey volt ugyanis az első klasszikus "hatodik ember" a liga történetében: bár képességei alapján Frank simán a kezdőötös tagja lehetett volna, Auerbach rendszerint a kispadról dobta meccsbe, hogy aztán kifogyhatatlan energiájával, pontos dobásaival és kemény védekezésével megoldhatatlan feladatok elé állítsa az ellenfelek szerényebb képességű cserejátékosait. Ramsey soha nem ágált ez ellen, sőt, kimondottan élvezte speciális szerepkörét, 1958 és 1962 között így is minden évben legalább 15 pontot és 5-7 lepattanót átlagolt meccsenként, és jellemző volt rá az is, hogy a rájátszásokban még egy lapáttal rá tudott tenni az alapszakaszban nyújtott teljesítményére, gyakran ő volt a Celtics legjobb pontszerzője az 1960-as évek nagydöntőiben.

23-as számú mezét már 1964-ben, rögtön pályafutása befejezését követően visszavonultatta a Celtics. 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé is. 1966-ban, amikor Red Auerbach távozott a Celtics vezetőedzői posztjáról, többek között Franket is megpróbálta meggyőzni arról, hogy vegye át a helyét, de Ramsey nem vállalta el a megtisztelő feladatot, inkább végleg hazatért Kentucky államba, és itt is élt lényegében haláláig. Az 1970/71-es idényben volt ugyan a Kentucky Colonels ABA-franchise vezetőedzője, de ezt leszámítva nem vállalt többé szerepet a profi kosárlabda világában. Farmján gazdálkodott és egy bankot igazgatott a Kentucky állambeli Dixon városában, jól élt. Július 8-án hunyt el, július 13-án lett volna 87 éves.

Emlékét megőrizzük. 

1987: Egy legendás párharc utolsó felvonása

Utoljára csapott össze egymással az NBA nagydöntőjében a nyolcvanas évtized két legnagyobb ásza, Larry Bird és Magic Johnson 1987-ben. A ligatörténet talán legnagyobb tragédiájával, valamint sérülésekkel terhelt Celtics nem tudta megvédeni bajnoki címét, az aranygyűrűk ismét a Lakershez kerültek.

Sehol máshol nem sütött olyan fényesen a nap 1986. június 17-én, mint Bostonban: a friss bajnokcsapat másodikként választhatott aznap az NBA-drafton egy két évvel korábbi, Seattle-vel kötött csereügylet eredményeként. Larry Bird és Red Auerbach elégedetten csaphattak egymás tenyerébe, hiszen miután a Cleveland 1/1-nél a center Brad Daughertyt vitte el, a Celtics első számú kiszemeltje, Len Bias a Bostonhoz kerülhetett. A Cavs minden áron centert akart, és jól is választottak ebből a szempontból a kiváló munkásember Daugherty személyében, ám az azévi draft legnagyobb tehetségének egyértelműen a Maryland egyetem sztárját, Biast tartották.

A kiváló testfelépítésű, robbanékony és atletikus erőcsatár a korabeli beszámolók szerint igazi „szupersztár-potenciállal” bírt, az egyetemi bajnokságban óriási zsákolásokkal, kérlelhetetlen lepattanózással dominált. A Celtics rövid és hosszú távon is csak nyerhetett vele: rövid távon tehermentesítette volna a 30 felé közeledő, fájós hátú Birdöt és a fájós lábú Kevin McHale-t, hosszú távon pedig átvehette volna tőlük a stafétabotot a franchise következő arcaként, átmentve a Celtics-bajnokcsapatok évtizedek óta íródó tradícióját a kilencvenes évtizedre is. Hogy ez így is lett volna-e valóban, azt sosem tudjuk meg: Len Bias két nappal a draftolását követően, 1986. június 19-én túladagolta magát kokainnal, amelytől szívrohamot kapott és meghalt. 22 éves volt.

Len Bias az 1986-os draft napján

Ha Bias tragédiája nem lett volna még elég csapás a címvédő Celticsnek, az 1986/87-es alapszakaszban szinte végig sérülésekkel küszködtek a csapat kulcsemberei. Bill Walton, a csapat hatodik embere, az előző évi menetelés egyik kulcsfigurája egészen 1987 márciusáig nem tudott pályára lépni a csapatban, miután ismét eltört számtalanszor sérült lába, Scott Wedman, a Celtics „hetedik embere” szintén sérülés miatt mindössze hat alapszakasz-meccset játszott. Kevin McHale és Larry Bird kénytelenek voltak átlag 40 percet tölteni a pályán mérkőzésenként, és ez azután sem változott, hogy McHale az alapszakasz vége felé szintén eltörte a lábát, sérülten is vállalta a játékot a szezon hátralevő részében.

A Celtics a sok nehézség ellenére tette a dolgát: 59 győzelmükkel a Keleti Konferencia élén zártak, maguk mögé utasítva Dominique Wilkins Atlantáját, Isiah Thomas Detroitját, a mindig masszív Milwaukee-t, vagy az ekkorra már Charles Barkley által vezérelt, az utolsó szezonját futó Julius Erving búcsúturnéját is menedzselő Philadelphiát. A rájátszásban kőkemény csaták vártak a Keltákra, akik az első körben ugyan még kisöpörték Michael Jordant és a Chicagót (Jordan 37.1 pontos idényátlaggal lett a szezon pontkirálya, és Wilt Chamberlain óta első játékosként ért el 3000 dobott pontot az alapszakaszban), majd egyaránt hétmeccses párharcokban verték a második körben a Milwaukee-t, a főcsoportdöntőben pedig a Detroitot, és így zsinórban negyedik évben jutottak be a nagydöntőbe. A Pistons elleni konferencia-finálé különösen emlékezetes az ötödik meccs drámai végjátékáról, 2-2-es állásnál a Celtics úgy húzta be az összecsapást, hogy Larry Bird egypontos hátrányban, pár másodperccel a meccs vége előtt ellopta a labdát Isiah Thomastól, Dennis Johnsonhoz passzolt, DJ pedig még épp időben helyére küldte e Boston győztes kosarát.

Larry Bird Dennis Rodman ellen harcol az 1987-es főcsoportdöntőben

Mielőtt belefognánk annak taglalásába, hogy mi történt a Nyugati Konferenciában, térjünk megint vissza a szerencsétlen sorsú Len Biasra, akinek a halála országos szintű figyelmet irányított az egyetemi és a profi sportban, meg úgy általában az egész amerikai társadalomban jelen levő kábítószer-problémára, és ennek következményei az NBA berkein belül sem maradtak el az 1986/87-es idényben. A droggal korábban már többször megbukó egykori New York-i All-Star hátvédet, Micheal Ray Richardsont például David Stern örökös eltiltással sújtotta egy újabb pozitív drogtesztet követően, a Phoenix Suns több játékosa, sőt még edzői stábjának több tagja is bíróság elé lett állítva, miután egy kokain-adásvételi ügyletbe keveredtek. Stern zéró toleranciát hirdetett a kábítószerrel lebukó játékosok irányába, így fordulhatott elő, hogy az előző idényben döntőt játszó Houston Rockets kezdő hátvédjét, Lewis Lloydot, illetve csapattársát, a Rockets kispadjának egyik kulcsemberét, Mitchell Wigginst is két évre kitiltották a ligából, miután kokainhasználaton érték őket.

A Houston Rockets, amely az előző idényben meggyőző játékkal, gyakorlatilag simán legyőzte és kiejtette az akkori címvédő Los Angeles Lakerst a nyugati konferenciadöntőben, két fontos embere kiesését már nem bírta el amellett, hogy „ikertorony”-párosának egyik tagja, Ralph Sampson állandósuló sérülései miatt 39 alapszakasz-meccset kihagyott az idényben. A Lakers, kihasználva, hogy az egy évvel korábban még rivális dinasztiának tűnő Rockets széthullott, gyakorlatilag ellenfél nélkül maradt Nyugaton, 65 győzelmükkel simán nyerték a főcsoportot, a szupersztár irányító, Magic Johnson meg is kapta az alapszakasz MVP-díját, karrierje során először. A Bostonnal ellentétben az aranysárga-liláknak a rájátszásban sem kellett aztán különösen megszenvedniük a döntőbe kerülésért. Sokat elmond az erőviszonyokról, hogy a nyugati döntőben a Lakers ellenfele a 7. kiemelt, 39-43-as negatív mérleggel a konferencia-fináléba jutó Seattle SuperSonics lett!

A Sonics egyszerű taktikával játszotta végig ezt az idényt, egyetlen célja az volt, hogy túldobja ellenfeleit, hiszen a csapat Tom Chambers, Dale Ellis vagy Xavier McDaniel személyében tele volt dobógépekkel, a védekezéssel csak olyan kiegészítő elemek törődtek, mint az újonc hátvéd, jelenleg az Indiana Pacerst edző Nate McMillan, vagy a vándormadárrá lett veterán verőember, az egykori portlandi sztár, Maurice Lucas. A Sonics a mai napig az utolsó csapat, amely negatív mérleggel playoff-párharcot tudott nyerni, olyan meg végképp, amely kettőt is: a Seattle kiütötte a 2. kiemelt, addigi története legjobb mérlegével, 55 győzelemmel záró Dallast, majd ők vetettek véget a Houston szezonjának is a második körben. A Lakers ellen aztán már nem volt esélyük, Magicék kisöpörték az idény meglepetéscsapatát, és egy év kihagyás után újra ott voltak a nagydöntőben (egyébként az egész nyugati playoff során egyetlen meccset veszítettek csak, még a második körben a Golden State ellen).

A Lakersnek nem okozott gondot felülmúlni a Seattle-t (a képen James Worthy Xavier McDaniel ellen)

A Lakers kezdőcsapata annyiban változott a legutóbbi Lakers-Celtics döntő óta, hogy a szemüveges kemény fickó, Kurt Rambis a kispadra került, helyét a később a liga legfőbb vasembereként elhíresülő, másodéves erőcsatár, A.C. Green vette át. Kareem Abdul-Jabbar 1987 áprilisában betöltötte a negyvenet, és érezhetően lelassult, de kiválóan támogatta meg őt a kispadról az idény közben a San Antoniótól megszerzett egykori 1/1-es draftkiválasztott center, Mychal Thompson.

A nyugati playoffban meg sem izzadó Lakers, és a keleti hétmeccses párharcokból érkező, egyébként is ezer sebből vérző Celtics első két döntőbeli összecsapása a Lakers otthonában a papírforma szerint alakult. Az első találkozón parádézott Magic Johnson (29 pont, 8 lepattanó, 13 assziszt) és James Worthy (33 pont, 9 lepattanó), és bár a Bird-McHale-Parish trió is jól dobott a bostoni oldalon, a Lakers 21 ponttal ment a félidőben, és simán nyert (126-113, 1-0). A második hazai mérkőzésükön sem hibáztak az aranysárga-lilák, a kezdőből Jabbar, Magic, Worthy és Byron Scott is 20 pont fölé jutott, a kispadról beszálló, inkább védekezéséről híres hátvéd, Michael Cooper pedig hét triplakísérletéből hatot értékesített (141-122, 2-0).

Magic vs. Bird: az utolsó nagy párharcuk volt

A következő három meccset Bostonban rendezték, és a Celtics szépíteni tudott, a sorozat harmadik találkozóján sikerült kivenniük a játékból Worthyt és Byron Scottot is (a meccs egyik hőse a pontot ugyan nem szerző, de a palánk alatt hatékonyan romboló bostoni cserecenter, Greg Kite volt), míg támadásban Larry Bird (30 pont) és Dennis Johnson (26 pont) vitték a prímet (109-103, 2-1).

A párharc legemlékezetesebb összecsapása a negyedik meccs lett. A mérkőzés túlnyomó részében a Boston volt előnyben, de a Lakers végig látótávolságon belül maradt, és a negyedik negyedben, 95-95-ös állásnál utolérte ellenfelét. A Celtics erre egy 8-0-ás rohammal válaszolt, de eztán meg leolvadtak, rontott dobásaiknak, labdaeladásaiknak köszönhetően ekkor meg a Lakers futott egy 9-0-át, és Magicék egy ponttal átvettét a vezetést a meccs utolsó percében. Larry Bird 12 másodperccel a vége előtt aztán bedobott egy triplát, ezzel 106-104-re megint a Boston vezetett. Kareem Abdul-Jabbart faultolták a hazaiak, az öreg center az első büntetőjét bedobta, a másodikat kihagyta. A lepattanóért Kevin McHale és Mychal Thompson csapott össze, a labda - a visszajátszások tanúsága szerint - Thompsonról az alapvonalon túlra perdült, de a bírók másképp látták, és a Lakersnek ítélték azt. A bedobás után Magic Johnson tört be, és a büntetővonalról, az előtte tornyosuló McHale és Robert Parish fölött elengedett horogdobásával célba talált. 107-106, a Celtics még egyet támadhatott, és Bird egy rossz Lakers-váltásnak köszönhetően teljesen üresen emelhetett rá egy újabb triplát - ám mind saját maga, mind a bostoni közönség, de még a Lakers-játékosok legnagyobb meglepetésére is, a dobás kimaradt. Magic horga tehát a Lakers győzelmét és 3-1-es vezetését eredményezte.

A "junior skyhook" - Magic Johnson győzelmet érő dobása a negyedik mérkőzésen

A Celtics képes volt felszívni magát az ötödik találkozóra, minden kezdőjátékosa elérte a 20 pontot (Bird, McHale, Parish, Dennis Johnson és az öt triplát dobó Danny Ainge is), a Lakersnek a gyengélkedő Worthyvel és Abdul-Jabbarral ezúttal nem volt esélye (123-108, 3-2). A felek visszautaztak hát Los Angelesbe, ahol a hatodik összecsapás első félidejét még a Celtics tartotta irányítása alatt. Magic Johnson csak szenvedett, Dennis Johnson pazar játékával nem csak Magicet vette le a pályról, hanem pontszerzésben is csapata élére állt. A fordulás után aztán életre kapott nem csak a Lakers irányítója, hanem a negyvenéves Kareem Abdul-Jabbar is. Már a harmadik negyed elején átvette a vezetést a Lakers, mely aztán 106-93-ra be is húzta a meccset és a bajnoki címet. Magic Johnson 19 assziszttal, Kareem 32 ponttal fejezte be a mérkőzést. Johnson lett a döntő MVP-je, 1980 és 1982 után karrierje során már harmadszor.

Ez volt az utolsó Lakers-Celtics finálé a nyolcvanas években, sőt, egészen 2008-ig nem csapott össze ismét egymással a bajnoki címért a két ősi rivális. Magic Johnson és Larry Bird soha többé nem találkozott a nagydöntőben, a Lakers a következő évi, 1988-as finálét már a Birdéket legyőző Detroit Pistonsszal játszotta. A Celtics a már említett 2008-as találkozásig egyáltalán nem játszott NBA-döntőt.

Stílusos ünneplés "Showtime" Lakers módra

Kareem Abdul-Jabbar. 1987 áprilisában, az 1986/87-es alapszakasz legvégén ünnepelte 40. születésnapját a legendás center, akinek meccsenkénti pontátlaga karrierje tizennyolcadik szezonjában először nem érte el a húszat (17.5-re még így is jó volt). A testét és lelkét jógával és spirituális feltöltődésekkel még negyvenévesen és huszonéveseket meghazudtoló állapotban tartó Jabbar előtt nem sok negyvenéves játékosa volt az NBA-nek, olyan meg egyáltalán nem, aki akár csak meg tudta volna közelíteni a Kareem által a pályán nyújtott produkciót: a bajnoki cím sorsát eldöntő hatodik döntőbeli mérkőzésen 18 kísérletéből 13 a kosárba talált, 32 pontjával ezen a meccsen érte el szezoncsúcsát! Karrierje ötödik bajnoki aranygyűrűjét szerezte meg ennek is köszönhetően a korábbi hatszoros MVP.

Adrian Branch. A hármas poszton szereplő újoncnak, Branchnek ez volt az egyetlen idénye a Lakersnél, átlag hét percet töltött a pályán, marginális szereppel. Négy éves NBA-pályafutása hátralevő részében a New Jersey, a Portland és a Minnesota játékosa is volt még egy-egy idény erejéig. 1989 decemberében játszotta utolsó NBA-meccseit, majd világ körüli útra indult, felsorolni is nehéz, hány különböző ország bajnokságaiban fordult meg Ausztráliától kezdve a Fülöp-szigeteken át Izraelig. 2007 óta egyetemi kosárlabdával foglalkozó elemző az ESPN csatornánál.

Michael Cooper. A védekezés-specialista hátvéd karrierje legnagyobb egyéni elismerését begyűjtve megkapta a Defensive Player of the Year elismerő címét az 1986/87-es alapszakaszban, és zsinórban hetedik idényben lett tagja valamelyik All-Defensive csapatnak (a vizsgált szezonban értelemszerűen a First Teamnek). De Cooper ezúttal nem csak a védekezésével vette ki a részét a Lakers bajnoki címig történő meneteléséből, hiszen ebben az idényben lényegében ő vette át a "bench scorer" szerepét is, támadóoldalon pedig elsősorban triplákkal keserítette meg az ellenfelek életét: az 1987-es nagydöntő második meccsén bedobott hat hárompontosa döntőbeli rekord volt.

A.C. Green. A Lakers 1985-ben a draft első körének 23. helyén választotta soraiba Greent, aki kemény munkájával és tanítani való hozzáállásával hamar elnyerte csapattársai és a szurkolók rokonszenvét, és az 1986/87-es idényben, második szezonjában már a Lakers kezdőötösében találta magát. Green közel 11 pontos, 8 lepattanós meccsenkénti átlagával volt a bajnokcsapat hasznára, és nem mellékesen ebben az idényben kezdődött karrierje végéig, közel 15 évig tartó "vasember"-sorozata: 1986 novemberében hagyott ki utoljára meccset 2001-ig tartó pályafutása során!

Magic Johnson. A szupersztár irányító a nagydöntő MVP-je már kétszer volt, 1987-ben (a harmadik Finals MVP trófeát megelőzően) az alapszakasz Legértékesebb Játékosának járó trófeát is kipipálhatta. Magic pontátlaga karrierje legmagasabbja volt ebben az idényben (23.9 meccsenként), 12.2-es gólpasszmutatójával pedig pályafutása során negyedszerre vezette a ligát asszisztok terén. Mondani sem kell, ott volt az azévi All-Star mérkőzésen (hetedszerre), és az All-NBA First Team soraiban is. Az 1987-es finálé negyedik meccsét eldöntő horogdobása - amelyet az NBA-folklór azóta csak "baby hook", vagy "junior skyhook" néven emleget - nem csak az azévi rájátszás, de Magic karrierjének is egy (újabb) szimbolikus jelenetévé vált.

Wes Matthews. A név nem véletlenül ismerős, az 1987-es Lakers csereirányítója ugyanis a manapság azonos néven a Dallas Mavericksnél játszó triplavető apja. A maga idejében hízelgően "Wild Wild Wes" néven is emlegetett hátvéd igazi vándormadár volt, 1980-ban induló NBA-karrierje során volt a Washington, az Atlanta, a Philadelphia, a Chicago és a San Antonio játékosa is, mielőtt a Lakershez került volna 1986 őszén. Ekkor született fia, Wesley Jr., de Matthewséknál nem épp az az idilli állapot állt fenn, hogy az idősebb Wes tanítgatta volna fiát a kosárlabda alapjaira, míg őbelőle is NBA-játékos nem vált, Matthews ugyanis 1988-ban elhagyta családját, és egyáltalán nem vett részt fia felnevelésében. Az idősb Wes tagja volt ugyanakkor még a Lakers következő, 1988-as bajnokcsapatának is.

Kurt Rambis. A szemüveges-bajuszos verőember 1986/87-re már nem volt többé a Lakers kezdőcsapatának tagja, helyét A.C. Green vette át. Rambis ugyanakkor továbbra is minden meccsen megkapta a maga húsz percét, hogy védekezésével, és a "hustle" folyamatos biztosításával csapata hasznára lehessen. Karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét nyerte az aranysárga-lilákkal.

Byron Scott. A Lakers kezdő kettese pályafutása addigi legmagasabb meccsenkénti pontátlagával (17.0) és karriercsúcsot jelentő 43,6 %-os triplázással rukkolt elő az 1986/87-es alapszakaszban, de aztán a rájátszásban jóval kevésbé ment neki, a hárompontos-mutatója például visszaesett 20%-ra! Scott hullámzó teljesítménye a nagydöntőben is nyomon követhető volt, a finálé első két meccsén 20, majd 24 pontot dobott, a hátralevő négy találkozón viszont a tízet sem érte el egyszer sem.

Mike Smrek. A kanadai cserecenter 1986 őszén igazolt a Lakershez, miután első csapata, a Chicago Bulls újoncidényét követően szabadlistára tette. Smrek elenyésző játéklehetőséghez jutott csupán 1986/87-ben Kareem Abdul-Jabbar és Mychal Thompson mögött, a nagydöntőben négy meccsen összesen 9 percet tölthetett a pályán. A Lakers megtartotta őt a következő szezonra is, ezáltal két bajnoki aranygyűrűt nyerhetett a csapattal, egyúttal ő a történelem első kanadai NBA-bajnoka is.

Billy Thompson. Az újonc kiscsatár nagy zsákoló hírében állt a maga idejében, ám egy térdsérülés miatt, amely aztán a következő idény java részének is a kihagyására kényszerítette, csak az 1987-es playoff első körében tudott pályára lépni a Denver ellen. Így is egy igen illusztris társaság tagjává vált: az egy évvel korábban a Louisville egyetem csapatával NCAA-bajnok Thompson lett a ligatörténet negyedik (és mai napig utolsó) játékosa, aki egymást követő két évben NCAA-, majd NBA-bajnoki címet nyert. A másik három: Bill Russell, Henry Bibby és Thompson lakerses csapattársa, Magic Johnson.

Mychal Thompson. Névrokonával, Billyvel ellentétben a bahamai születésű Mychal Thompson már 32 éves veteránként érkezett a Lakershez 1987 februárjában a San Antoniótól. Thompson 1978-ban a draft 1/1-es kiválasztottja volt, a Portland ővele pótolta volna a szupersztár centerét, Bill Waltont, akivel elmérgesedett a csapat viszonya. Thompson tisztességes, de nem kiemelkedő újoncidénye után eltörte a lábát és teljes második idényét kihagyni kényszerült, később aztán túlnyomórészt egészségesen még hat évet húzott le Portlandben. Karrierje legjobb szezonja 1981/82-ben volt, amikor közel 21 pontot és 12 lepattanót átlagolt meccsenként az alapszakaszban (bár ez volt az egyetlen olyan éve a Blazersnél, amikor csapata nem jutott be a rájátszásba). 1986-ban került a Spurshöz, majd onnan a Lakers lényegében egy zacskó szotyiért (a csere-magasember Frank Brickowskiért és az abban az idényben egyetlen meccsen sem pályára lépő izlandi center, Petur Gudmundsson játékjogáért) szerezte meg Thompsont, aki jelentős erősítés volt a Lakers kispadjának, és minőségi játékpercekkel tudta tehermentesíteni a hajlott korú Kareem Abdul-Jabbart centerposzton.

James Worthy. "Big Game James" karrierje ötödik szezonjában második alkalommal szerepelhetett az All-Star mérkőzésen, az alapszakaszban ő volt a Lakers második legjobb pontszerzője Magic Johnson mögött (19.4), a playoffban pedig csapata élére állt (23.6). A Seattle elleni főcsoportdöntő során volt 39 pontos meccse is, a nagydöntő első mérkőzésén 33-ig jutott, és a finálé során a Lakers minden olyan mérkőzést megnyert, amelyen Worthy legalább húsz egységet ért el (a két olyan találkozón, amelyiken húsz alatt maradt, kikaptak).

Vezetőedző: Pat Riley.