In Memoriam Hal Greer

81 éves korában meghalt Hal Greer, a Philadelphia 76ers franchise-legendája, az 1967-os philadelphiai bajnokcsapat meghatározó játékosa, a Hall of Fame tagja.

Ha megkérdezik, ki a Philadelphia 76ers franchise történetének legtöbb pontot dobó játékosa, valószínűleg a nagy többségnek először Allen Iverson, Julius Erving vagy Charles Barkley neve ugrik be lehetséges megoldásként. Az igazság ezzel szemben az, hogy senki sem játszott több NBA-meccset, és senki sem szerzett több pontot a Sixers (illetve annak jogelődje, a Syracuse Nationals) színeiben, mint Hal Greer.

Az 1936-os születésű Greer 1958-ban a Syracuse Nationals játékosaként kezdte meg NBA-pályafutását, miután a Nats az azévi draft második körében kiválasztotta (lévén akkoriban 8 csapatos volt a liga, Greer így is a draft 13. pickje lehetett). Hal hosszú és eredményes pályafutását végig ugyanannál a csapatnál töltötte, a Nationals 1963-ban költözött át Philadelphiába, és azóta szerepel a manapság is hatályos Philadelphia 76ers néven.

Greer 1961 és 1970 között egyetlen All-Star meccsről sem hiányzott, az 1968-as eseménynek ő volt az MVP-je. Ebben a tíz évben meccsenkénti szerzett pontjainak száma végig 19 és 24 között mozgott, és a csapatsikerek sem maradtak el. Miután a Nats/Sixers háromszor is sikertelenül próbálta meg legyőzni a Bostont a keleti döntőben (1961, 1965, 1966), 1967-ben végre bekövetkezett az áttörés: Greer és a Philadelphia 68-13-as mérlegével minden idők addigi legjobb alapszakasz-mutatóját produkálta. Az 1967-es Sixers, mely Greer mellett olyan ászokat vonultatott fel, mind a legendás Wilt Chamberlain, valamint Billy Cunningham vagy Chet Walker, a rájátszásban végre győzni tudott a Celtics elleni párharcban, majd a San Francisco Warriors elleni nagydöntőben a bajnoki címet is bezsebelte. Az azévi rájátszásban 27.7-es meccsenkénti átlagával Greer volt a Philly legjobb pontszerzője, még Chamberlaint is felülmúlva.

Hal Greer a hatvanas évek egyik legjobb dobóhátvédje volt

Hal egészen 1973-ig játszott ezután még Philadelphiában, ám miután 1968-ban a Boston visszavette a hatalmat a Sixerstől, majd Chamberlain elhagyta a csapatot, reális esélye többé nem volt Greernek a bajnoki címért harcolni. Sőt, Greer utolsó szezonjára a Philadelphia történelmi mélypontra süllyedt, 9-73-as mérlegével ezúttal minden idők legrosszabb (ma is élő) 82 meccses alapszakasz-mutatóját érve el. A 36 éves Greer, aki ebben az idényben már csak 38 mérkőzésen tudott játszani (korábban soha nem hagyott ki 14 meccsnél többet egy szezonban), 1973-ban visszavonult.

Hal Greer tizenöt év alatt 21586 pontot dobott (19.2-es átlag) a Nationals/76ers mezében, és nem csak e téren a franchise csúcstartója a mai napig, hanem a lejátszott mérkőzések (1122), a játékpercek (39788) és a mezőnykosarak (8504) kategóriájában is. 1122 alapszakasz-meccse visszavonulásakor nem csak Philadelphiában, de az egész ligát tekintve rekordnak minősült. Ő volt az első játékos a Philly történetében, akinek visszavonultatták a mezszámát, a 15-öst 1976 óta nem viselheti senki a Sixersnél. 1982-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa egyikévé választották.

Greer saját bevallása szerint sem volt egy különösebben izgalmas vagy színes jelenség a pályán. Sallangmentes, letisztult és mindig eredményes játéka miatt ugyanakkor nagy tisztelet övezte játékostársai körében, hiszen Greer úgy tudta megdobni minden meccsen a maga 20-30 pontját, hogy azt csak a mérkőzés végén, a statisztikákat böngészve vette észre mindenki. A Baltimore és a New York legendája, Earl „The Pearl” Monroe mondta egyszer róla, hogy hiába tudta minden ellenfele, Greer mikor, honnan és hogyan fog majd kosárra dobni, mégsem tudta senki megakadályozni, hogy a fő fegyverének számító tempódobásával rendre a kosárba találjon.

Greer, akinek a Sixers tavaly szobrot is állított edzőközpontjában, júniusban lett volna 82 éves. Április 14-én arizonai otthonában hunyt el. Emlékét megőrizzük.

1986: Ez volt a legjobb Boston Celtics valaha?

1986-ban mindenki egy újabb Celtics-Lakers döntőt várt, ehelyett végül a Celtics és a Houston Rockets játszották a finálét, melyben minden idők talán legjobb Bostonja csapott össze egy fényesnek ígérkező jövővel bíró, fiatal csapattal.

Bill Walton élete hátralevő részének első napja, valamint Isten Michael Jordan képében

Amikor 1985 nyarán Bill Walton, a hányattatott sorsú egykori MVP hatéves szerződése lejárt a Los Angeles Clippersnél, az állandó sérülések által már látszólag teljesen elgyötört center még hitt abban, hogy hasznára lehet egy bajnokesélyes csapatnak, annak ellenére, hogy a Clippersnél eltöltött hat éve maga volt a pokol. Walton a hat év alatt 169 alapszakasz-meccsen tudott összesen pályára lépni, és két teljes idényt is ki kellett hagynia, a rájátszásba pedig egyszer sem tudott bekerülni csapatával. A kiemelkedő játékintelligenciájú, de szinte állandóan sérült Walton felkereste hát 1985 nyarán a bajnoki címvédő Lakerst, és a Lakerstől elszenvedett első döntőbeli veresége után a sebeit nyalogató Boston Celticst avégett, hogy mutatnak-e bármiféle érdeklődést iránta.

A Lakers nem mutatott, Larry Bird, a Celtics szupersztárja viszont nagyon is, állítólag saját maga ment be a bostoni mindenható, Red Auerbach irodájába, hogy meggyőzze, a Celtics igazolja le Waltont. Auerbach korábban már maga is beszélt telefonon Waltonnal, és nagy nehezen félre tudta tenni amiatti aggodalmait, hogy egy gyakorlatilag évek óta sérült játékost igazoljon le, így végül a Boston egy elsőkörös draftjog mellett az 1981-es döntő MVP-jét, és az 1984-es bajnoki címből is kulcsszerepet vállaló kiscsatárt, Cedric Maxwellt is a Clippershez küldte Walton játékjogáért cserébe (hiába is járt ugyan le a veterán center szerződése, a kor szabályai még mindig előírták a „szabadügynök” leigazolásáért cserébe fizetendő „kompenzációt”.)

Walton érkezése pedig új életet lehelt a kissé megfáradt bostoniakba. Különösen Birdre volt jó hatással, a korabeli leírások szerint Bird és Walton gyakran azzal szórakoztatták magukat nem csak edzésen, de konkrétan meccsek közben is, hogy azt próbálgatták, ugyanarra a támadásbeli figurára hányféle különböző befejezést tudnak kitalálni, és aztán meg is valósítani. Walton soha nem volt még olyan egészséges, mint 1985/86-ban (80 alapszakasz-meccs), és bár nem játszott sokat (20 perc mérkőzésenként), Bird életkedve mellett visszaadta a Celtics kispadjának stabilitását is, melynek köszönhetően még a két kezdő magasembert, Kevin McHale-t és Robert Parish-t is tehermentesítette.

Bill Walton (5) és Larry Bird (oldalvást) igazi lelki társak voltak

A Boston Celtics 67 győzelemmel zárt a keleti konferencia élén, története második legjobb alapszakasz-mutatóját érve el (csak az 1972/73-as szezonban összehozott 68-14 volt még ennél is impozánsabb, de abban az idényben a Celtics elvérzett a keleti döntőben). Még meggyőzőbb volt a csapat hazai mérlege: 40-1-es otthoni győzelem-vereség mutatójukkal új ligacsúcsot állítottak fel. Larry Bird zsinórban harmadszor lett az alapszakasz Legértékesebb Játékosa, érdemeinek elismeréseképp Bill Walton pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját 1986-ban.

A Kelták a rájátszásban sem izzadtak meg aztán különösebben, annak ellenére, hogy rögtön a keleti első körben történelmi teljesítmény elszenvedőivé váltak. A Celtics Chicago Bulls elleni sorozatában az ifjú, másodéves Michael Jordan 63 pontot dobott a Bostonnak a párharc második mérkőzésén, mai napig fennálló playoff-rekordot állítva ezzel fel. MJ annak ellenére vitte véghez ezt a történelmi tettet, hogy ez volt az az idénye, amikor az alapszakaszban eltörte a lábát és csak 18 meccset játszott. Larry Bird ekkor nyilatkozta azt Jordanről, hogy valószínűleg Istent látta kosárlabdázni Michael Jordan képében a 63 pontos mérkőzésen. Ez sem volt ugyanakkor elég a Celtics ellen, akik az első körös párharcot söpréssel zárták, egy győzelmet sem engedélyezve a Bullsnak, majd a második körben egy újabb pontgyáros szupersztár, Dominique Wilkins és az Atlanta Hawks sem okozott gondot (4-1), a főcsoportdöntőben pedig ismét söpörtek Birdék, visszavágva a Milwaukee-nak a három évvel korábbi csúfos playoff-vereségért (4-0). Önbizalommal telve várhatták így hát a nagydöntőt, ahol aztán a várakozásokkal ellentétben nem a Lakers lett az ellenfelük.

Az ifjú Michael Jordan Danny Ainge (44), Bill Walton (5) és Larry Bird (háttal) szorításában

Egy új szuperhatalom felemelkedőben?

A bajnoki címvédő Los Angeles Lakers szintén igen erős alapszakaszt zárt, 19-2-es mérleggel indítottak, végül 62 meccset nyertek, amellyel természetesen megszerezték a nyugati első kiemelést. A 39 évesen is meccsenkénti 23.4 pontot átlagoló Kareem Abdul-Jabbar, valamint Magic Johnson, James Worthy és Byron Scott nagy négyese mellé csatlakozott még egy (egykori) All-Star, Maurice Lucas, aki érdekes módon épp Bill Walton legfőbb harcostársa volt az 1977-es bajnok Portland TrailBlazers soraiban. A két régi barát nagyon úgy tűnt, hogy ellenfélként csaphat össze majd egy újabb epikus Celtics-Lakers nagydöntőben, de a nyugati playoffban aztán váratlan esemény történt: nem a Lakers jutott nyugatról a döntőbe, hanem a Houston Rockets.

A Rockets és a Celtics öt évvel korábban, 1981-ben már játszott egymás ellen NBA-döntőt, az akkor veszítő Houston vezére még a szupersztár center, Moses Malone volt. Miután egy évvel később viszont csak a playoff első köréig jutottak, egyfajta korabeli "The Process" vette kezdetét Houstonban, amely az első, jól felismerhető megjelenése volt napjaink egyik legtöbbet emlegetett és vitatott NBA-jelenségének, a tankolásnak. A Rockets 1982 nyarán elcserélte Malone-t, majd két egymást követő évben is ők végeztek a legrosszabb mérleggel Nyugaton, ennek köszönhetően két 1/1-es picket szereztek, 1983-ban és 1984-ben is (1985 előtt még nem volt lottery, hanem a keleti és a nyugati utolsó között pénzfeldobás döntött az 1/1-ről, és a szerencse ekkor mindkétszer a Houstonnak kedvezett). 1983-ban minden idők egyik leginkább "hype-olt" egyetemi sztárját, a center Ralph Sampsont hozták el, majd 1984-ben (némi meglepetésre) megint egy centert választottak, Akeem Olajuwon személyében.

Ralph Sampson (50) és Akeem Olajuwon (34): úgy tűnt, övék a jövő

Az eredmény kézzel fogható volt 1985/86-ban, Sampson harmadik és Olajuwon második szezonjában: a Rockets 51 alapszakasz-meccset nyert, ezzel a második helyen végeztek Nyugaton a Lakers mögött. Az NBA történetében korábban még sosem látott, kétcenteres felállás megőrjítette az ellenfeleket, ráadásul Olajuwon, mint tudjuk, minden idők tán legképzettebb magasembere volt, a 224 centiméter magas Sampson pedig mai kifejezéssel élve "unikornis" képességekkel rendelkezett, atletikus volt, gyors, és irányítóként látott a pályán (sőt, irdatlan magassága ellenére néha tényleg az irányító pozíciójából szervezte a játékot). A Rockets a Sacramento és a Denver legyőzésével el is jutott az 1986-os nyugati konferenciadöntőbe, ahol aztán a Lakers hozta ugyan az első meccset, de utána zsinórban négy Rockets-győzelem következett. A 39 éves Kareem Abdul-Jabbar először látszódott és érződött 39 évesnek a két houstoni ifjú titán ellen játszva, ráadásul Sampson még azzal is megkoronázta saját maga és csapata teljesítményét, hogy a sorozat utolsó, ötödik meccsét egy buzzer-beater tempóval döntötte el a Rockets javára, kiejtve ezzel a bajnoki címvédőt.

Az 1986-os NBA-döntő krónikája

A Boston Celtics saját otthonában gyakorlatilag legyőzhetetlen volt ebben az idényben, és ez nem változott a nagydöntő első két összecsapásán sem. Az első meccsen (112-100) Olajuwon remeklése (33 pont, 12 lepattanó) ellenére sem bírta el a Rockets Sampson totális buktáját (1/13 mezőnyből, 2 pont) a kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Bostonnal szemben. A második találkozón (117-95) Larry Bird brillírozott: 31 pontja mellé 8 lepattanót, 7 gólpasszt, 4 labdaszerzést és két blokkot pakolt fel, a Celtics védekezése pedig különösen a meccs második félidejében ismét nagyon megfogta Sampsont, és ezúttal Olajuwont is, így a Boston 2-0-ás előnyre tett szert a sorozatban.

A következő három mérkőzést Houstonban rendezték, és a harmadik találkozón sikerült szépítenie a Rocketsnek (106-104). Ralph Sampson ezúttal dominált (24 pont, 22 lepattanó), a veterán kiscsatár, Robert Reid pedig 10/26-os mezőnymutatóba kergette bele Larry Birdöt (Reid már az öt évvel korábbi Celtics-Rockets döntő idején is a Houstonban játszott, sőt már akkor is komoly gondokat okozott Birdnek a védekezésével), így Larry tripla-duplája (25 pont, 13 lepattanó, 11 gólpassz) mehetett a levesbe. A meccs egyébként igen szoros volt, a győztes kosarat végül egy elhibázott Olajuwon-dobás után bepöckölt labdával a Rockets-cserejátékos Mitchell Wiggins szerezte - ő egyébként a jelenleg a Minnesota Timberwolvesnál játszó Andrew Wiggins apja. A negyedik összecsapáson aztán Bird visszavágott, az újabb, fej-fej melletti küzdelmet hozó találkozón Larry utolsó percben, döntetlen állásnál dobott hárompontosára a Rocketsnek már nem volt válasza (103-106), így a Celtics már 3-1-re ment.

Az ifjú Olajuwon (34) mindent megtett, de az 1986-os Bostont nem nagyon lehetett legyőzni

Az ötödik mérkőzés egy csúnya jelenetről marad elsősorban emlékezetes: Jerry Sichting, a Celtics csereirányítója addig provokálta a nála 38 centivel (!) magasabb Ralph Sampsont, amíg Sampson a meccs második negyedében be nem mosott neki egyet. Óriási bunyó tört ki természetesen a pályán, a Celtics-hátvéd Dennis Johnson egyből csépelni kezdte Sampsont, Bill Walton egy dzsúdós mozdulattal a derekánál fogva rántotta a földre a Rockets centerét, majd a földön fetrengve húzták-vonták-rúgták egymást a játékosok, amíg higgadtabb társaik és a bírók szét nem választották őket. Végül Sampsont az ütésért kiállították, de első körben a Houston jött ki jobban az esetből, mivel az ismét parádézó Olajuwon (32 pont, 14 lepattanó, 8 blokk!) vezetésével Sampson nélkül is behúzták a meccset, viszonylag simán (111-96).

Larry Bird (33) megállíthatatlan volt a Rockets elleni fináléban

De a Bostonban rendezett hatodik mérkőzésen nem volt esélye a Rocketsnek. Sampsont minden labdaérintésénél fülsüketítően fütyülte a bostoni publikum, a zavarodott magasember végül 8 pontig jutott csak, mindeközben pedig Olajuwonnak sem futott ezúttal a szekere (6/14 mezőnyből). Bostoni oldalon ugyanakkor Bird villogott ismét, újabb tripla-duplát hozott (29 pont, 11 lepattanó, 12 assziszt) és újfent kiváló vezére volt a tökéletes csapatjátékot bemutató Celticsnek, ahol Bird mellett még öt játékos érte el legalább a 10 egységet, köztük a szintén 29-et termelő Kevin McHale. A Boston győzött (114-97), ezzel 4-2 arányban megnyerte a döntőt, és megszerezte története tizenhatodik bajnoki címét, a nyolcvanas évtizedben a harmadikat (beérve ezzel a nyolcvanas években addig szintén háromszor bajnok Lakerst). Nem túl meglepő módon Larry Bird lett a finálé Legértékesebb Játékosa.

Utózönge

Az 1986-os nagydöntő jelentette a csúcsot a Larry Bird-Kevin McHale-Robert Parish felállású legendás Boston Celticsnek, és a Sampson-Olajuwon-féle Houstonnak is. Pár héttel a bajnoki döntőt követően a Keltákat egy teljesen váratlan és értelmetlen tragédia rázta meg (az 1986-os drafton 1/2-esként kiválasztott Len Bias halála), a következő években pedig Larry Bird és Kevin McHale is egyre többet küszködött krónikus sérüléseivel. 1987-ben a Celtics még képes volt egy újabb nagydöntőt játszani, de ott a Lakers ellen ismét veszítettek, majd lassan, de biztosan átvette tőlük a hatalmat az Isiah Thomas-féle "Bad Boys" Pistons, és a Michael Jordan-féle Bulls. Az 1986-os volt Bird és McHale karrierjének utolsó bajnoki címe, egyben az utolsó a Celtics huszonkét évvel később, 2008-ban szerzett elsőségéig.

A Sampson-Olajuwon-féle Rockets csodája pedig egyetlen szezont élt meg. Ralph Sampson sohasem heverte ki azt a hátsérülését, amelyet még az 1986-os alapszakasz végén (épp egy Celtics elleni meccsen) szedett össze. Valószínűleg az sem tett jót a hátának, hogy sérülten is végigjátszotta az 1986-os playoffot, sőt, rövid időn belül a térdei is elkezdték felmondani a szolgálatot. Mindemellett az 1986-os Rockets két kulcsjátékosát, a kezdő kettes Llewis Lloydot és a már említett Mitchell Wigginst kokain-használat miatt a következő idény folyamán kitiltották a ligából. Szegény Olajuwon ahelyett, hogy a következő években tovább iskolázhatta volna a rájátszásban a vén Kareem Abdul-Jabbart, egy évvel a nagy 1986-os menetelést követően lényegében egyedül maradt csapatában, és nyolc évig (1994) nem játszhatott újra NBA-döntőt.

Állnak: Wayne Le Beaux szertáros, Thomas Silva csapatorvos, Jimmy Rodgers segédedző, Sam Vincent, Rick Carlisle, Greg Kite, Robert Parish, Bill Walton, Kevin McHale, David Thirdkill, Jerry Sichting, Chris Ford segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülnek: Danny Ainge, Scott Wedman, Alan N. Cohen alelnök, Jan Volk GM, Red Auerbach elnök, K.C. Jones vezetőedző, Don F. Gaston csapattulajdonos, Larry Bird, Dennis Johnson.

Danny Ainge. Az 1986-os bajnoki cím megszerzését követően Ainge még több szezonon át a Celtics kezdő irányítója maradt, 1988-ban pályafutása egyetlen All-Star fellépését regisztrálhatta, amikor karriercsúcsot jelentő 15.7 pontot, valamint 6.2 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban. Az 1988/89-es idényben viszont állítólag azzal kereste meg Red Auerbachot, hogy itt lenne az ideje a Bostonnak elcserélnie az öregedő és sérült Bird-McHale párost, mire Auerbach Ainge-t cserélte inkább el, a Sacramento Kingshez. Danny karrierje későbbi szakaszaiban is elsősorban remek csapatok kiegészítő embere volt, 1992-ben a Clyde Drexler-féle Portlanddel, 1993-ban pedig a Charles Barkley-féle Phoenix-szel játszhatott ismét nagydöntőben, de csapata mindkétszer veszített. A balhékról sem feledkezett persze meg, a '93-as fináléban Michael Jordannel verekedett kis híján össze a pálya közepén, az 1994-es playoffban szándékosan fejbedobta labdával a Houston-hátvéd Mario Elie-t. Danny 1995-ben a Sunstól vonult vissza, egy évvel később már a Phoenix edzője volt, 1999-ig töltötte be posztját. 2003-ban tért vissza Bostonba, és lett a csapat vezetőségének tagja, ma is ő a játékos-politikát illetően a Celtics fő döntéshozója. 2008-ban csapatvezetőként volt részese a Celtics 1986 utáni első bajnoki címének, és ő kapta abban az idényben az Executive of the Year díjat is.

Larry Bird. Még két éven át fáradhatatlanul cipelte a hátán a Bostont a legendás Larry 1986 után is, parádés egyéni szezonokat teljesítve (1986/87-ben karriercsúcsot jelentő 28.1 pont, 1987/88-ban újabb karriercsúcsot jelentő 29.9 pont meccsenként), de a Celtics az 1987-es nagydöntőt már nem tudta megnyerni a Lakers ellen, 1988-ban pedig a konferenciadöntőben búcsúztak a Detroit Pistons ellen. Bird egészsége megsínylette a rendkívüli terhelést (1987-ben 40.6 perces átlagával ő töltötte a legtöbb időt a pályán az egész ligában), 1988/89-ben csak 6 meccsen játszott, ugyanis mindkét sarkát műteni kellett. Visszatérése után még három idényt tudott eltölteni a ligában, fokozódó hátfájdalmak közepette. Egyre többet kényszerült kihagyni a háta miatt, az 1991-es rájátszásban annak ellenére volt szinte végig a pályán a második körig jutó Bostonban, hogy fájdalmai miatt már a kispadon ülni sem tudott, csak a földön feküdni, előfordult, hogy a kórházban töltötte a két playoff-meccs közötti napot. 1992-ben, miután a Celtics a rájátszás első körében kiesett a Cleveland ellen, a végletekig elgyötört Larry visszavonult az NBA-ből. Játékosként az utolsó fellépése az 1992-es barcelonai Dream Team színeiben volt, akikkel olimpiai bajnoki címet nyert.A tizenkétszeres All-Start, minden idők egyik legjobb kosárlabdázóját 1998-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. 1997 és 2000 között szülőföldje csapata, az Indiana Pacers vezetőedzője volt, 1998-ban megkapta az Év Edzője díjat, 2000-ben a nagydöntőbe jutott az Indianával. 2003 és 2012, majd 2013 és 2017 között a Pacers elnökeként és egy időben GM-jeként is dolgozott. 2012-ben megkapta az Executive of the Year díjat is, ezzel ő lett az egyetlen ember a történelem során, aki játékosként volt MVP, edzőként volt az Év Edzője, csapatvezetőként pedig az Év Csapatvezetője.

Rick Carlisle. A név nem véletlenül ismerős, Carlisle, a Dallas Mavericks jelenlegi vezetőedzője játékosként is bajnok lett. A dobóhátvéd Carlisle kiegészítő játékosa volt a Celticsnek 1984 és 1987 között három éven át, később a New York Knicksnél és a New Jersey Netsnél is megfordult, szintén sokadik csereember minőségben. 1989-ben, miután lejátszotta utolsó NBA-meccsét a New Jersey mezében, máris csatlakozott a Nets edzői stábjához. Volt segédedző a Netsnél, a Portlandnél, majd Larry Bird vezetőedzősége idején a Pacersnél. Vezetőedzőként a Detroit Pistonsnál (2002-ben az Év Edzője díjat is megkapta), majd Larry Bird elnöksége idején a Pacersnél dolgozott. 2008-ban nevezték ki a Dallas Mavericks élére, akikkel edzői pályafutása legnagyobb sikerét elérve 2011-ben megnyerte a bajnokságot. Jelenleg épp a tizedik idényét tölti a dallasi kispadon.

Dennis Johnson. "DJ" 1986-ban szintén karrierje harmadik bajnoki címét nyerte (az elsőt még 1979-ben Seattle-ben, a Celtics színeiben 1984 után a másodikat szerezte), majd 1986/87-ben is még kiváló idényt futott, karrierje során ötödik - és utolsó - alkalommal került be az All-Defensive First Team soraiba. Az 1987-es rájátszásban is óriási meccsei voltak a védekezése mellett clutch játékáról is elhíresült Johnsonnak, a Detroit elleni legendás keleti főcsoportdöntőben győztes kosarat szerzett az ötödik találkozón, és többször helyretette a vele keménykedő újonc Dennis Rodmant is. Miután Johnson 1990-ben, 35 évesen visszavonult a Celticstől, Larry Bird a valaha volt legjobb csapattársának nevezte, Magic Johnson pedig minden idők legjobban védekező hátvédjének titulálta. DJ edzősködni kezdett, 1992 és 1997 között a Celticsnél volt segédedző, 2000 és 2004 között a Clippersnél dolgozott, 2003-ban ideiglenes vezetőedzővé is kinevezték. A Celtics 1991-ben már visszavonultatta Johnson 3-as számú mezét, sajnálatos - és a bostoni szurkolók szerint kimondottan méltatlan - módon azonban DJ nem érhette meg, hogy beiktassák a Hall of Fame tagjai közé. 2007 februárjában a D-Ligában szereplő Austin Toros vezetőedzőjeként dolgozó Johnson szívrohamot kapott a Toros edzése közben, és nem tudták már megmenteni az életét. 52 éves volt. Posztumusz lett végül a Hall of Fame tagja, 2010-ben.

Greg Kite. A 211 centiméter magas, 1984 után a Celtics színeiben a második bajnoki címét szerző center szerény képességei ellenére hosszú NBA-pályafutást tudhat magáénak. Kite egészen 1995-ig szerepelt az NBA-ben, miután a Celtics 1988-ban elküldte a csapattól, volt a Los Angeles Clippers, a Charlotte Hornets, a Sacramento Kings, az Orlando Magic, a New York Knicks és az Indiana Pacers játékosa is. Leghosszabb időszakát a Magicnél töltötte 1990 és 1994 között, 1990/91-ben ő volt a csapat kezdő centere mind a 82 alapszakasz-meccsen, és ekkor produkálta karriercsúcs átlagait pontok (4.8) és lepattanók (7.2) terén is. Manapság Floridában él, az üzleti életben is sikeressé tudott válni, mint pénzügyi szakember, és feleségével 10 örökbefogadott gyermekük van.

Kevin McHale. Pályafutása legjobb idényét produkálta 1985/86-ban McHale (21.3 pont, 8.1 lepattanó meccsenként, All-Star fellépés, All-Defensive First Team-tagság), 1986/87-ben pedig még ennél is jobb volt: karriercsúcsot jelentő 26.1 pontot, 9.9 lepattanót átlagolt, bekerült az All-NBA és az All-Defensive First Team soraiba is, mezőnyből ő dobott a legjobban az egész ligában (60,4%!). Sajnos aztán az 1987-es playoff előtt pár héttel eltörte a lábát, és bár ennek ellenére nem volt hajlandó leállni a játékkal, a Celticsnek minden bizonnyal nagyobb esélye lett volna megnyerni az 1987-es bajnoki címet is egy teljesen egészséges McHale-lel, mint egy törött lábbal játszóval. McHale 1991-ig All-Star szintű produkciót tudott nyújtani, ám amikor Larry Bird 1992-ben visszavonult, már McHale is évek óta küszködött állandóan sérült és többször műtött bokájával (amely valószínűleg az 1987-es lábon kihordott lábtörés szövődménye volt nála), és egy évvel Bird távozását követően, 1993-ban ő is abbahagyta. 32-es mezszámát 1994-ben vonultatták vissza Bostonban, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották, 1999-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Akárcsak Bird, McHale is visszatért szülőföldjére, az ő esetében Minnesotába, már 1995-ben a Timberwolves GM-je lett. Ő draftolta a franchise történetének legjobb játékosát, Kevin Garnettet, akit aztán 12 év múlva ő cserélt el, jó barátjával, Danny Ainge-dzsel összebeszélve, a Boston Celticshez, és járult ezzel nagy mértékben hozzá a Celtics 1986 utáni első bajnoki címéhez 2008-ban. Ugyanebben az évben McHale lemondott vezetőségi titulusairól a Wolvesnál, egy rövid időre ő lett a csapat vezetőedzője, majd 2009-ben távozott Minnesotából. 2011 és 2015 között a Houston Rockets kispadján ült. Jelenleg tévés szakkomentátor.

Robert Parish. Bár fő harcostársai, Larry Bird és Kevin McHale 1987 után már rengeteget küszködtek különféle sérüléseikkel, a mindkettejüknél idősebb Robert Parish karrierje maratoni hosszúságúra nyúlt. A "Főnök" 1987 után 1990-ben és 1991-ben is még felléphetett az All-Star meccsen, 1988/89-ben, amikor öt év óta a legjobb statisztikai mutatóit produkálta a sérült Bird nélkül játszó Bostonban (18.6 pont, 12.5 lepattanó) pályafutása során másodszorra került be valamelyik All-NBA csapatba (Third Team). Amikor McHale 1993-ban visszavonult, Parish már 40. életévében járt, és ennek ellenére ráhúzott még egy utolsó idényt Bostonban. Mivel számai még 1993/94-ben is igen tisztességesek voltak (11.7 pont, 7.3 lepattanó, 1.3 blokk 74 mérkőzésen), Parishnek esze ágában nem volt még visszavonulni, pedig a következő szezon kezdetére már a 41-et is betöltötte. A Charlotte Hornetshez igazolt, ahol két évig játszott még cserecenterként. 1996-ban Birddel és McHale-lel együtt a még mindig aktív Parish is bekerült minden idők 50 legjobb játékosa közé, mindeközben pedig a Főnök megdöntötte Kareem Abdul-Jabbar rekordját, amikor 1996 áprilisában pályafutása 1561. alapszakasz-meccsén lépett pályára, és ezzel ő lett minden idők legtöbb NBA-mérkőzésen játszó játékosa. Slusszpoénként pedig 1996 szeptemberében, 43 évesen leigazolta Parish-t a bajnoki címvédő Chicago Bulls, akikkel 1997-ben, 11 évvel a Bostonnal nyert utolsó aranygyűrűjét követően újra, összességében negyedszerre is bajnok lett.

Jerry Sichting. Hátvédtársa, Danny Ainge mellett kora egyik legirritálóbb hátvédjének tartották kortársai Sichtinget, pályafutása leghíresebb húzása egyértelműen a Ralph Sampson elleni bunyó az 1986-os döntő hatodik meccséről. Sichting ugyanakkor egy decens csereirányító volt, aki 1982 és 1990 között játszott az NBA-ben, első öt idényét az Indiana Pacersnél töltötte, Bostonban 1985-től 1988-ig szerepelt, majd még rövidebb ideig megfordult Portlandben, Charlotte-ban és Milwaukee-ban is. A kilencvenes évek közepe óta edzősködik, volt csapattársa, Kevin McHale hívására 1995-ben a Minnesota Timberwolves szakmai stábjához csatlakozott, ahol tíz éven át dolgozott, majd amikor McHale leült a Wolves kispadjára 2008-ban, Sichting ismét elvállalta az asszisztensi pozíciót. Később dolgozott a Golden State-nél, a Washingtonnál és a Phoenixnél is, szintén segédedzői státuszban, majd Jeff Hornacek, akivel még Phoenixben találtak egymásra, 2016-os kinevezésekor a New York Knicks stábjába is elhívta, így Sichting jelenleg a Knicks egyik segédedzője.

David Thirdkill. A hármas-négyes átmenet Thirdkill egész NBA-pályafutását cserejátékosként töltötte 1982 és 1987 között, mely idő alatt sorrendben a Phoenix, a Detroit, a Milwaukee, a San Antonio, és végül a Boston mezét viselte. Nagy küzdőnek, kemény védőnek és hasznos lepattanózónak ismerték, a Celtics-edző K.C. Jones különösen kedvelte, ám mégis, 1986 karácsonyán a Celtics elbocsátotta a csapattól. Kikopott az NBA-ből, de ezek után még közel egy évtizedig pattogtatott szerte a világban, játszott a Fülöp-szigeteken, Olaszországban, Franciaországban és Izraelben is.

Sam Vincent. Az újonc "combo guard", Vincent átlag 8 perc játékidőt kapva volt itt-ott segítségére a Bostonnak az 1986-os bajnoki menetelés közepette, majd második idényében sem nőtt számottevően a szerepe a Celticsnél, így hát távozott. Seattle-ben, Chicagóban, majd az újonnan létrejött Orlando Magicnél próbálkozott, Orlandóban meg is tudott ragadni, itt három évet töltött, de 1992 után már nem kapott új szerződést a ligában. Európában játszott még 1994-ig, majd edzőként bejárta a világot, edzősködött klubszinten Görögországban, Hollandiában, illetve volt szövetségi kapitánya a dél-afrikai és a nigériai válogatottnak, utóbbi gárdával a 2006-os kosárlabda-világbajnokságon is szerepelt. Ezt követően kapott esélyt az NBA-ben dolgozni, a Dallasnál volt segédedző egy évig, majd 2007-ben Michael Jordan, akinek csapattársa volt a Chicago Bullsnál 1988 és 1989 között, kinevezte a Charlotte Bobcats vezetőedzőjévé. Játékosai állítólag nem különösebben kedvelték Vincentet, aki meg Jordan csapatvezetői munkásságával nem volt elégedett, így hát nem ért túl szép véget az együttműködés. A Bobcats egy szezon után, 2008-ban kirúgta Vincentet, aki azóta a jamaikai férfi és a nigériai női válogatottnál, valamint Bahreinben is dolgozott.

Bill Walton. Az 1985/86-os NBA-szezon egyértelműen legjobb "feel good" sztorija volt a hányattatott sorsú Walton visszatérése az NBA csúcsára. A center, akiről sokan úgy tartják, sérülései nélkül minden idők tíz legjobb kosárlabdázója között emlegetnénk ma a nevét, még a következő szezonban is a Celtics játékosa volt, de sajnos démonai ismét visszatértek. Walton az 1986-os előszezon során előbb egy ujját törte el, majd szobabiciklizés közben ismét megsérült oly sokat műtött lábfeje, és végül mindössze 10 meccset tudott játszani az 1986/87-es alapszakaszban. Bár az azt követő rájátszásban végig ott volt a pályán, már nem tudott olyan hatással lenni csapata játékára, mint egy évvel korábban. Miután 1987/88-ban ismét nem léphetett pályára egyetlen mérkőzésen sem, Walton visszavonult. 1993-ban beválasztották a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé. Sajnos a kosárlabda-pályafutása során elszenvedett rengeteg sérülésének utóhatása egész hátralevő életében elkísérték. Walton 1990-ben kezdett tévés szakkomentátorként dolgozni, elsősorban egyetemi meccseken, de 2009-ben egy időre fel kellett hagynia vele, olyan súlyos hátfájdalmai voltak, hogy egy igen komoly gerincműtéten kellett átesnie. Később bevallotta, hogy a kétezres évek során már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, annyira fájt már minden testrésze, de a gerincműtét segített állapotán. Egy időre vissza tudott térni a kommentátorkodáshoz, majd élete utolsó éveiben is gyakori szereplője maradt a médiának, széleskörű műveltsége, páratlan szókincse és szarkasztikus humora miatt sok helyre hívták interjút adni, podcastekben szerepelni. Fia, Luke Walton két bajnoki címet nyert a Los Angeles Lakers játékosaként, majd volt a csapat vezetőedzője is. Szomorú update (2024. május): Bill Walton, az NBA-történelem egyik legszínesebb egyénisége, az örökké mosolygó "Big Red" 2024. május 27-én rákos megbetegedés következtében elhunyt.

Scott Wedman. A korábbi kétszeres All-Star kiscsatár volt Walton mellett/mögött a Celtics második legfontosabb cserejátékosa, de sajnos lényegében az ő karrierje is lezárult az 1986-os bajnoki címmel. 1986/87-ben megsérült a sarka és csak 6 mérkőzésen játszott, majd a szezon befejeztével a Seattle-hez cserélték Sam Vincenttel együtt, de soha nem lépett pályára a Sonics mezében, inkább visszavonult. Tizenhárom éves NBA-pályafutása során Wedman közel tizenkétezer pontot szerzett a ligában. Bár próbálkozott ő is az edzősködéssel alsóbb szintű ligákban, inkább a civil életben folytatta karrierjét, visszaköltözött Kansas Citybe, ahol annak idején NBA-pályafutását kezdte, és ahol azóta is ingatlanközvetítő vállalkozását vezeti.

Vezetőedző: K.C. Jones. Rendkívül eredményes NBA-pályafutása utolsó bajnoki címét szerezte 1986-ban a játékosként 8, segédedzőként kettő (ebből egyszer, 1972-ben a Lakersszel), majd vezetőedzőként is két aranygyűrűt begyűjtő K.C. Jones. 1988-ban, miután a Celtics elveszítette a Detroit Pistons elleni keleti konferenciadöntőt, Jones lemondott posztjáról. 1989-től a Seattle SuperSonics "tanácsadója", majd segédedzője volt, 1990-ben aztán itt is megkapta a vezetőedzői kinevezést. 1992-ig dolgozott Seattle-ben, majd egy rövid detroiti kitérőt követően 1996-ban visszatért Bostonba, ismét segédedző lett Rick Pitino alatt az 1996/97-es idényben, de a csapnivalóan sikerült szezon után végleg elhagyta Bostont. Utoljára egy női csapatnál edzősködött a kilencvenes évek végén. Még 80 éves kora fölött is aktív volt,  Hartford egyetemen dolgozott, időnként szakkommentátorkodott az egyetemi csapat meccsei alatt. Szomorú update (2020.12.25.): K.C. Jones, a Hall of Fame tagja, a játékosként nyolcszoros, edzőként kétszeres bajnok Celtics-legenda 2020. december 25-én, 88 éves korában elhunyt.

Penny Hardaway és a draftjogok tánca

A kilencvenes évek NBA-sztárjai sokunk kedvencei a mai napig, és közülük is sokunk kedvence a mai napig az Orlando Magic irányítójaként sztárrá vált Anfernee "Penny" Hardaway, aki mostanában mint a University of Memphis kosárcsapatának leendő edzője került bele a hírekbe. Penny NBA-pályafutását számtalan "mi lett volna, ha" szegélyezi, ezek szellemében felidézzük a karrierje során Hardawayt érintő játékoscserék számtalan, szerteágazó NBA-történelmi hatását.

1993. június 30-án rendezték meg az azévi NBA-draftot, melyen az 1/1-es választás jogát (az egymást követő második évben) az Orlando Magic birtokolta, akik az előző évben draftolt Shaquille O’Neal mellé (látszólag) egy újabb kiváló magasembert vittek el, Chris Webber személyében. Nem sokáig tartották ugyanakkor meg őt, hiszen még ugyanezen a napon elcserélték Webbert az 1/3-as pickre, a Golden State Warriors által kiválasztott Anfernee „Penny” Hardawayre, továbbá Penny mellé a Magicnek adták még az 1996-os, 1998-as és a 2000-es első körös draftjogukat is.

Chris Webber és Penny Hardaway az 1993-as draft napján

Míg Webber csak egyetlen idényt töltött a Warriorsnál (erről mindjárt később), és karrierje legnagyobb sikereit csak jó pár év múlva, Sacramentoban érte el, addig Hardaway és Shaq kettőse rögvest a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb párosa lett, és már második együtt töltött idényükben nagydöntőbe jutottak az Orlandóval. Na de mi lett a három, a Warriors által a Magicnek adott draftjog sorsa?

A 2000-es első körös draftjog volt az egyetlen, amelyet a Magic megtartott. Az azévi draftot ugyanakkor egyöntetűen az elmúlt harminc év egyik leggyengébb felhozatalának tartják, ebből a szempontból még nagyot is ment a Magic, hiszen ők választották ki a hét évvel korábban a Golden State-től kapott pickkel a 2001-es Év Újoncát, a nemrégiben visszavonult Mike Millert. Miller két playoff-szerepléshez segítette hozzá az akkoriban már Tracy McGrady vezette Orlandót, 2001-ben és 2002-ben, mielőtt a Memphishez cserélték volna. Mondhatjuk tehát, hogy a körülményekhez képest a legtöbbet hozta ki az Orlando a 2000-es első körösből. Nem igazán mondhatjuk el ugyanezt ugyanakkor az 1996-os és az 1998-as pickekről.

Mike Miller (balra) a Webber-Hardaway cserének köszönhetően került Orlandóba

Ezt a két draftjogot ugyanis az Orlando együttesen odaadta egy évvel a megszerzésük után, 1994 nyarán a Washington Bulletsnek (még egy játékost, a veterán irányító Scott Skiles-t is melléjük csapva), cserébe pedig nem kapott egyebet, mint a Washington 1998-as első körösét, és egy 1996-os második köröst. Skiles szerződését azért söpörte ki a Magic, hogy legyen sapka alatti helye leigazolni Horace Grantet, na de a pickek? Valószínűleg a jövő sehol nem tűnt fényesebbnek akkoriban az NBA-ben, mint a Shaq-Penny párost foglalkoztató Orlandóban, így hát joggal gondolhatták, nincs már nekik különösebben szükségük pickekre, de főleg mai szemmel nézve, a csere ezen része mindennek tudatában is furának hathat. Az meg talán még furább, hogy a Washington sem tartotta meg egyik picket se, hanem pár hónappal később, 1994 novemberében, visszapostázták őket eredeti tulajdonosuknak, a Golden State Warriorsnak Tom Gugliottával együtt, méghozzá (és itt ér körbe a történet) Chris Webberért cserébe!

A Golden State tehát legalább annyiban jól jött ki a számukra csapnivalóan elsült Hardaway-Webber cseréből, hogy a Webberért beáldozott draftjogaiból kettőt visszaszerzett. A Warriors ráadásul abban a kiváló helyzetben is volt, hogy az 1996-os drafton, amely viszont meg minden idők egyik legjobb felhozatalának számít a mai napig, a lotteryben választhatott. Ők pedig Todd Fullert hozták el 1/11-nél. Elérhető volt még ekkor Kobe Bryant, Steve Nash, Peja Stojakovic és Jermaine O’Neal is. Hogy ők mit értek el később az NBA-ben, azt ehelyütt fölösleges boncolgatni, az esetlen center Fullerről viszont két év után lemondott a Golden State, egy második körös draftjogért küldték Utah-ba. Fuller 2001-ben játszott utoljára az NBA-ben.

Todd Fuller kevés vidám pillanatának egyike az NBA-ből

Az 1996-os GSW-elsőkörös szövevényes története tehát csúnya véget ért, de még mindig ott volt az 1998-as pick, amely ráadásul az 1/5-ös választás joga lett. A Warriors Vince Cartert választotta ki, de a későbbi Air Canada sosem játszott náluk, hiszen ahogy annak idején Penny Hardawayt, őt is még a draft napján elcserélték, így került Carter Torontóba a Raptors által 1/4-esként kiválasztott Antawn Jamisonért cserébe. Jamison nem futott be rossz karriert, volt kétszer All-Star, volt Legjobb Hatodik Ember, több mint húszezer pontot dobott a ligában – de Carter azért mégiscsak más kategória, hiszen már újoncként a liga tán legnépszerűbb játékosává vált, második szezonjában a rájátszásba vezette a Torontót, és még ma, 41 évesen is játszik. És tegyük azért hozzá, hogy másik két jövőbeli Hall of Famer, Paul Pierce és a szintén még mindig aktív Dirk Nowitzki is ezen a drafton kelt el, Jamison és Carter után.

A Webber-Hardaway csere "ágyazott meg" az öt évvel későbbi Carter-Jamison cserének is

A Golden State tehát visszaszerzett draftjogaival elvihette volna 1996-ban Kobe Bryantet, 1998-ban pedig - még abban az esetben is, ha mondjuk Kobe-val a soraiban a GSW jobb szezont fut, mint amit ténylegesen futott, és mondjuk csak 9., 10. hely környékén draftolnak - behúzhatták volna Dirk Nowitzkit vagy Paul Pierce-t is Bryant mellé. Ehelyett lett végül egy totális bukta (Fuller) és egy so-so választás (Jamison, akivel egyszer sem sikerült a rájátszásba jutniuk, és végül 2003-ban cseréltek el a Dallashoz olyan figurákért, mint a veterán Nick Van Exel és Popeye Jones, vagy a még náluk is veteránabb Avery Johnson). Lehetett volna tehát már az előző évtizedben egy Kobe Bryant-Dirk Nowitzki párossal felálló Golden State-szupercsapat a ligában – és ez esetben napjaink Golden State-szupercsapata jó eséllyel nem létezne jelenlegi formájában.

Ámde talán még érdekesebb eljátszani azzal a gondolattal, mi lett volna, ha az Orlando Magic nem kótyavetyéli el érthetetlen módon a Warriorstól szerzett 1996-os és 1998-as elsőkörösöket. Talán meggyőzhette volna az Orlando Shaquille O’Nealt arról, hogy maradjon a csapatnál, ha mondjuk 1996 nyarán csatlakozik Shaq és Penny mellé a frissen draftolt Kobe Bryant? Ha O’Neal marad, és Shaq és az ifjú Kobe kettőse nem a Lakersnél, hanem Orlandóban áll össze 1996 nyarán, vajon hosszabb és egészségesebb karrierje lehetett volna Penny Hardawaynek, akinek így nem kellett volna egyedül cipelnie a következő években a csapatot a hátán, amíg a térdei tönkre nem mentek belé? Továbbá a csúcson levő Shaq, a fiatal Kobe, és egy egészséges(ebb) Penny Hardaway mellé pedig az 1998-as első körössel (ami ugyebár, a Warriors pickjeként, változatlanul az 1/4-es választás lett volna) még érkezhetett volna a csapathoz egy Vince Carter, Dirk Nowitzki vagy Paul Pierce is. Ebbe már belegondolni is hasogató fejfájást idéz elő.

De hát mind tudjuk, hogy Shaq 1996 nyarán a Lakershez igazolt, és Hardaway térdei szétmentek. Azt azért említsük meg, hogy a Warriors-pickekért cserébe a Washingtontól kapott draftjogokkal mi lett: az 1996-os második köröst elcserélték a csapatnál soha pályára nem lépő Kenny Gattisonra, 1998-ban 1/13-nál Keon Clarkot vitték el (aki szintén soha nem lépett pályára náluk, továbbküldték Denverbe). Egyik húzás sem vezetett tehát népünnepélyhez Orlandóban. Az „Új Évezred Csapata”, az 1995-ben döntős Orlando Magic rövid úton széthullott, és épp Penny Hardaway volt az, aki leoltotta a villanyt: 1999 nyarán a Magic a Phoenix Sunshoz cserélte (ekkorra már Shaq mellett az 1995-ös döntős csapat összes többi kezdőjátékosa, Dennis Scott, Horace Grant és Nick Anderson is távozott Orlandóból). És ekkor kísérteties módon egy újabb draftjog-keringő vette kezdetét.

Penny Hardaway Phoenixbe érkezik

Az Orlando Penny Hardaway mellé 2002-es első körös draftjogát is a Phoenixnek adta, cserébe pedig az ifjú tripladobó, Pat Garrity, a veterán egykori 1/1-es, Danny Manning, és a Suns 2001-es elsőköröse érkezett Orlandóba. Ami itt érdekes, az a Suns 2002-es pickjének sorsa: ez a pick, akárcsak a Warriorstól kapott 1996-os és 1998-as draftjog, rövid úton szintén visszakerült eredeti tulajdonosához. Az Orlando 2001 novemberében konkrétan visszacserélte az elsőköröst a Phoenixhez (ment vele még a Sunshoz Bo Outlaw is), cserébe nem mást kaptak, mint a Chicago Bullsszal három bajnoki címet nyerő Jud Buechlert. Buechler, aki pályafutása csúcsán is legfeljebb kiegészítő ember volt, a szezon végén visszavonult, a Suns pedig köszönte szépen a visszakapott draftjogot, és azzal aztán, a 2002-es draft első körének kilencedik helyen kiválasztotta az évtized egyik kiemelkedő phoenixi játékosát, Amaré Stoudemire-t.

Bizony, az Orlando Magic összerakhatott volna 2002-ben egy Tracy McGrady-Amaré párost. Nem csak, hogy T-Mac valószínűleg túljuthatott volna legalább egyszer a playoff első körén, ha Stoudemire is a csapatát erősíti, elég komoly highlight-gyár is kialakulhatott volna Orlandóban a két atletikus fiatal sztár összjátékaiból. Ehelyett Stoudemire Steve Nash és Shawn Marion oldalán a Suns színeiben lett All-Star. Penny Hardaway Marionnal és Amaréval 2004 januárjáig játszott együtt Phoenixben, majd a New York Knickshez cserélte őt a Suns.

Stoudemire és Hardaway közös kártyája a phoenixi évekből

Itt egy pillanatra megint menjünk vissza az időben és nézzük meg, mi lett az 1999-ben a Suns által az Orlandónak adott 2001-es elsőkörös sorsa. Még mindig 1999 nyarán, pár héttel azután, hogy megszerezte, a Magic a Houston Rocketshez cserélte a draftjogot. Ez volt az a háromcsapatos, 12 játékost érintő ügylet (megtörténtekor minden idők legtöbb játékost mozgató cseréje), amelynek keretében a Vancouver Grizzliestől Houstonba került Steve Francis (a Houston a 2001-es drafton Jason Collinst választotta ki a pickkel, majd továbbcserélte őt a New Jersey Netshez). Francis aztán Houstonból pont Orlandóba került 2004-ben, onnan pedig 2006-ban New Yorkba cserélték. És kit kapott Francisért a Magic a Knickstől? Nem mást, mint Penny Hardawayt, pontosabban Penny lejáró szerződését, és Trevor Arizát. Hiába tért vissza Orlandóba, az akkor már csak egykori önmaga árnyékának számító, két idény alatt összesen 41 meccsen bevetett Hardaway nem lépett pályára ismét a Magic mezében, kivásárolták, és szabadlistára tették. Utoljára a 2007/08-as NBA-szezon során játszott az NBA-ben Penny, pár meccset a Miami Heatben, újfent Shaquille O'Neal csapattársaként.

Penny és Shaq újra együtt 2007-ben - ez már sajnos nem volt ugyanolyan, mint régen

A kör ezen a ponton végleg bezárult. És mielőtt búcsút mondanánk Penny Hardawaynek, térjünk vissza 1993. június 30-ára, ama bizonyos draft napjára is még egyszer: hosszú távon talán mind a Magic, mind a Warriors akkor járt volna a legjobban, ha a Hardaway-Webber csere meg sem történik. 

Igen, Shaq és Penny párosa nagyon emlékezetes, sőt ikonikus duó volt, na de mire lett volna képes egy Shaq-Webber duó? Egy képességei csúcsán levő, domináns O'Neal és a kilencvenes-kétezres évek egyik legképzettebb magasembere, kiválóan passzoló, a játékot szervezni is képes Webber (természetesen az ő esetében is hozzátéve, hogy már ha egészséges marad) bizony igen komoly ellenlábasa lehetett volna a hagyományosan magasember-posztokon nem annyira erőteljes Jordan-féle Bullsnak. (Minden tiszteletünk Dennis Rodmané, de vajon mennyire tudta volna megállítani a Shaq-Webber párost a palánk alatt, Luc Longley-val az oldalán?)

Webber peig azért játszott csak egyetlen idényt a Warriorsban, mert nem jött ki Don Nelson vezetőedzővel, pedig a "posztfüggetlen" kosárlabda úttörője, az öreg Nellie játékrendszerébe papíron nem sok mindenki illett jobban, mint a sokoldalú Webber. De ha már nem C-Webb, akkor ki lett volna még tökéletes ebbe a rohanásra, váratlan megoldásokra, mismatchekre és több poszton bevethető játékosokra épülő Nelson-rendszerbe? Igen, a 201 centis magasságával irányítót játszó, robbanékony, sokoldalúsága miatt csak Magic Johnsonhoz hasonlítgatott Penny Hardaway. Arról nem is beszélve, hogy egy Tim Hardaway-Anfernee Hardaway hátvédpáros mennyire menő lett volna már.

Elfeledett All-Starok, 8. rész: Zelmo Beaty

A hatvanas években az NBA-ben is All-Star volt, majd a rivális ligában, az ABA-ben tudott igazán kiteljesedni a kiváló center, Zelmo Beaty.

Zelmo Beaty 1939-ben született, az NBA-ben az 1962/63-as idényben mutatkozott be, miután az 1962-es draft harmadik pickjével soraiba választotta őt a St. Louis Hawks. Miután újoncként meccsenként 10 pontot és 8 lepattanót átlagolt, bekerült az 1963-ban első ízben összeállított All-Rookie Team soraiba (akkoriban még csak egy All-Rookie Team létezett, manapság ugyebár kettőt is összeállítanak minden alapszakasz végén).

Beaty folyamatosan fejlődött, másodévesen már pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt, negyedik idényében pedig meccsenkénti 20.7 pont, 13.6 lepattanó voltak a mutatói, ekkor könyvelhette el első All-Star fellépését. Később az NBA-ben még kétszer produkált ilyen statisztikákat (21.1-11.7 1968-ban, második All-Star szezonjában, majd 21.5-11.1 1969-ben), mindeközben a Hawks stabil playoff-csapat volt ugyan, de a nagydöntőbe bekerülni egyszer sem sikerült nekik Beaty ideje alatt. "Big Z" karrierje elején még Bob Pettittel és Cliff Hagannel, a Hawks 1958-as (egyetlen) bajnokcsapata akkorra már veteránnak számító ászaival játszott együtt St. Louisban, később pedig Bill Bridges, a Hall of Fame-irányító Lenny Wilkens, illetve "Sweet Lou" Hudson voltak a legismertebb csapattársai.

Zelmo Beaty (31) lepattanót szed, mögötte 31-essel Lenny Wilkens

Az 1968/69-es szezont a Hawks már jelenlegi működésének helyén, Atlantában töltötte, de Zelmo csak ezt az egy idényt játszotta itt, 1969-ben nagyobb fizetés reményében a pár éve indult rivális ligába, a piros-fehér-kék labdával játszó ABA-be szerződött, a Los Angeles Stars együtteséhez.

A korabeli átigazolási szabályok értelmében az NBA-ből az ABA-be "ugrás" egy éves automatikus eltiltással járt, Zelmónak így hát ki kellett hagynia a teljes 1969/70-es szezont - egy évig egy bankban dolgozott, majd mire újra játszhatott, azzal kellett szembesülnie, hogy csapata, a Stars Los Angelesből Utah államba költözött. Beaty és felesége később úgy meséltek erről az időszakról, hogy ők voltak az egyedüli feketék Utah-ban, a kultúrsokk és az egy éves kihagyás ellenére Beaty játéka ugyanakkor nem zökkent ki, sőt: 1970/71-ben, első ABA-idényében megnyerte a liga bajnoki címét a Starsszal. Beaty volt ebben az idényben az ABA mezőnyből legpontosabban célzó játékosa, harmadik legjobb lepattanózója, majd az 1971-es ABA-rájátszás MVP-jévé is őt választották. A Stars hétmeccses finálé során győzte le döntőbeli ellenfelét, a Kentucky Colonelst, Beaty a sorozat hetedik meccsén 36 ponttal és 16 lepattanóval biztosította be csapata győzelmét.

Zelmo (a labdával) kosárra dob a Utah Stars mezében az Indiana Pacers ellen

A Utah Stars 1971-es ABA-bajnoki címe a mai napig az egyetlen Utah állambeli profi sportcsapat által szerzett elsőség az amerikai sporttörténelemben. Zelmo háromszor (1971, 1972, 1973) volt All-Star az ABA-ben, összesen négy évet húzott le a Utah Stars színeiben. 1974/75-ben, 35 évesen visszatért még egy idény erejéig az NBA-be, végre összejött neki, hogy Los Angelesben játszhasson, a Lakerstől vonult vissza 1975-ben.

Beaty, mint korának számos kiváló centere (akárcsak sorozatunk egy korábbi részének főszereplője, Walt Bellamy) NBA-pályafutását a két centeróriás, Wilt Chamberlain és Bill Russell árnyékában kellett, hogy lejátssza, majd az ABA-ben, nagyszerű teljesítménye ellenére, még kevésbé tudott szem előtt maradni, mint az NBA-ben. A 206 centis magassággal centert játszó, támadásban és védekezésben is, magasságbeli hátránya ellenére, kora legjobb középjátékosai közé tartozó Beatyt valószínűleg ennek következtében választották csak 2016-ban, 31 évvel visszavonulása, és sajnos három évvel 73 éves korában, 2013-ban bekövetkezett halála után a Hall of Fame tagjai közé.

Elfeledett All-Starok, 7. rész: Adrian Smith

Sorozatunk soron következő részének főhőse Adrian "Odie" Smith, aki ugyan karrierje során egyetlen All-Star meccsen játszhatott csupán, az viszont olyan jól sikerült, hogy Smith lett annak az All-Star mérkőzésnek az MVP-je.

Adrian Smith 1936-ban született, mélyszegénységben nőtt fel egy Kentucky állambeli farmon, ahol gyerekként úgy tanult meg kosarazni, hogy az apja összegöngyölt zoknijait dobálta labda gyanánt egy fára szögelt karikába. A sok gyakorlás meghozta eredményét az ifjú Smith számára, hiszen a Kentucky egyetem legendás edzője, Adolph Rupp ösztöndíjat kínált neki, a kettes poszton szereplő "Odie" pedig tagja lehetett a Kentucky 1958-ban NCAA-bajnok alakulatának.

Adrian Smith, az egyeteme képviseletében

Adriant 1958-ban draftolta a Cincinnati Royals, de igencsak mélyen, az akkor még korlátlan hosszúságú draft 15. körében, a 85. kiválasztottként. Smith nem is érezte úgy, hogy esélye lenne bekerülni az NBA-be, így hát inkább bevonult sorkatonai szolgálatra, és a hadsereg csapatában játszott két évig. Ott meg olyan jól ment neki, hogy - mivel ekkor még nem írt alá senkivel profi szerződést, és így amatőrnek számított - bekerült az 1960-as római olimpiára utazó amerikai kosárlabda-válogatott keretébe. A legendás római alakulattal, amelyben olyan későbbi legendák szerepeltek, mint Jerry West, Oscar Robertson, Jerry Lucas, vagy a sorozatunk egy korábbi részében már felbukkanó Walt Bellamy, nem túl meglepő módon Adrian Smith olimpiai bajnok lett.

Smith végül 1961-ben csatlakozott az őt három évvel korábban draftoló Royals gárdájához, ahol többek között két római csapattársával, Oscar Robertsonnal és Jerry Lucasszal játszhatott együtt. A szupersztár Robertson (aki Smith újoncidényében, 1961/62-ben produkálta legendás tripla-dupla szezonátlagát) valamint Arlen "Bucky" Bockhorn mögött Adrian cserejátékosként jöhetett csak számításba karrierje első három szezonjában. 1964-re sikerült beverekednie magát Robertson mellé a kezdőötösbe, négy idényen át egy kimondottan megbízható (1964 és 1968 között egyetlen alapszakasz-meccset sem hagyott ki) és a kor viszonyaihoz képest hatékonyan dobó (43-46% mezőnyből) kettes vált belőle.

Adrian Smith a Cincinnati Royalsban

Smith karrierjének csúcspontját az 1965/66-os szezon hozta el. Karriercsúcsot átlagolt pontok terén (18.4), és ekkor válogatták be karrierje során először és utoljára az All-Star meccsre. Az 1966-os eseményen Smith szinte összes csapattársa a keleti alakulatban a ligatörténet valamely abszolút legendája volt (Wilt Chamberlain, John Havlicek, Bill Russell, Willis Reed, Hal Greer, Sam Jones, valamint a Royalsból szintén ott volt Oscar Robertson és Jerry Lucas is), de az este sztárja valószínűtlen módon Adrian Smith lett, aki 26 játékperce alatt 24 pontot ért el a keleti cserepadról, fölényes győzelemre vezetve csapatát. Teljesítményéért Smith megkapta az MVP-díjat, és még egy Ford Galaxie típusú személygépkocsit is mellé ajándékba.

Adrian a következő idényben is még All-Star szintű számokat hozott (16.6 pont meccsenként, és ő volt a liga legpontosabb büntetődobója abban a szezonban, 90.3%-kal célozva a vonalról), de újabb All-Star meghívót soha többé nem kapott. 1968/69-től kezdve ismét a Royals kispadján találta magát, kiszorította őt a kezdőből az ifjú dobóhátvéd Tom Van Arsdale. 1969 karácsonyán, közel kilenc év után a Royals megvált Smith-től. Adrian a San Francisco Warriorshoz került, utolsó NBA-meccseit itt játszotta 1970 novemberében, majd profi pályafutását 1972-ben a rivális ligában, az ABA-ben fejezte be a Virginia Squires játékosaként.

Adrian Smith nem volt egy Hall of Fame-kaliberű tehetség, az 1966-os All-Star meccsen azonban kétségkívül ő játszott a legjobban, e teljesítményére pedig a mai napig büszke. A 81. születésnapját 2017 októberében ünneplő Odie a manapság is Ohio államban él, ahol NBA-karrierje túlnyomó részét töltötte. Egy helyi újság 2011-ben készített vele riportot, és akkori elmondása szerint azóta is a garázsában áll az a Ford Galaxie, amit az 1966-os All-Star MVP-cím mellé kapott. Közeli barátja, Jerry West nyilatkozta egyszer Smith-ről, hogy amilyen nagy becsben tartja azt az autót, csoda, hogy nem abban szokott aludni.

Elfeledett All-Starok, 6. rész: Guy Rodgers

Ő adta a legtöbb gólpasszt Wilt Chamberlainnek a 100 pontos meccsén, és a Chicago Bulls története egyik legjobb irányítójának is őt tartják, sok más kortársához hasonlóan azonban csak évtizedekkel visszavonulása (és jó pár évvel halála) után kerülhetett be a Hall of Fame tagjai közé a hatvanas évek egyik legkiemelkedőbb játékmestere, Guy Rodgers.

Akárcsak későbbi csapattársa, Wilt Chamberlain, Rodgers is Philadelphiában született, 1935-ben, és az itteni utcai pályákon, majd egy helyi középiskolában (Northeast) és egyetemen (Temple) játszva szerzett magának nevet páratlan labdakezelésével és passzkészségével. Szülővárosa csapata, a Philadelphia Warriors 1958-ban draftolta Rodgerst, egy évvel később pedig csatlakozott a csapathoz Chamberlain is. Guy és Wilt párosa remekül működött, a Warriors 1960-ban és 1962-ben is a keleti csoportdöntőig jutott a rájátszásban, igaz, a Boston Celtics ellen egyik alkalommal sem tudtak győzni.

Ugyan Rodgers nem volt kora legnevesebb egyeseihez, Jerry Westhez vagy Oscar Robertsonhoz fogható pontszerző, gólpasszok és játékszervezés terén kevés párja akadt. 1962. március 2-án, aznap, amikor Wilt Chamberlain legendás 100 pontos meccsét játszotta a New York Knicks ellen, Rodgers 20 asszisztot osztott ki, amellyel új ligarekordot állított fel. A következő szezonban, 1962/63-ban ő volt a liga legjobb gólpasszadója, meccsenkénti 10.4-es átlaga manapság is kiemelkedőnek számítana, akkoriban viszont egészen rendkívüli volt, Rodgersen és Oscar Robertsonon kívül szinte senki nem átlagolt meccsenkénti 10 assziszt felett a hatvanas években. Guy első All-Star mérkőzésén is 1963-ban léphetett fel, és ebben az évben tovább javította saját NBA-rekordját egy St. Louis elleni találkozón kiosztott 28 gólpasszával. Az időközben San Franciscóba költöző Warriorsszal pedig 1964-ben bejutottak az NBA döntőjébe, de ott a Boston újfent megállította Chamberlain és Rodgers csapatát.

Guy Rodgers (a labdával a kezében) elhúz Bob Cousy mellett

Rodgers összesen három All-Star meccsen képviselte a Warriorst (1963, 1964, 1966), 1965/66-ban 18.6 pontot és 10.7 gólpasszt átlagolt meccsenként, de a Chamberlaint időközben elcserélő Warriors háza táján már új szelek fújtak ekkoriban. Nyolc év után Guy és a Warriors útjai elváltak, 1966 őszén az újonnan alakult, története első idényére készülő Chicago Bullshoz került. A változás nem különösebben érződött meg Rodgers játékán, hiszen 1966/67-ben karriercsúcsot jelentő meccsenkénti 11.2 gólpasszal ismét az egész liga legjobbjának bizonyult, az idény során kiosztott 908 asszisztja a mai napig fennálló Bulls-rekord. Emellett Guy érte el a Bulls történetének első tripla-dupláját a szezon második(!) meccsén, 22 ponttal, 10 lepattanóval és 21 gólpasszal. Pályafutása során negyedszer és utoljára léphetett fel az All-Star meccsen 1967-ben, chicagói hátvédtársával, (a későbbi Utah Jazz-edző) Jerry Sloannal karöltve.

Guy (5, kezében a labdával) kosárra tör a Bulls mezében

Olyan jól sikerült Rodgers első idénye a Bullsnál, hogy a csapat egyből 33 meccset nyert (többet, mint bármely más "expansion" csapat valaha a liga történetében), sőt, még a rájátszásba is sikerült bekúszniuk. A chicagói tündérmese azonban hamarosan prózai véget ért, a sikeres bemutatkozás ellenére pénzszűkében levő Bulls-tulajdonos, Dick Klein a következő szezon legelején elcserélte Guyt a Cincinnati Royalshoz. A 32 éves Rodgers játéka ezzel egy időben leszállóágba került, 1967/68-ban korábbi nagy ellenlábasa, Oscar Robertson cseréje volt Cincinnatiban. 1968-ban aztán ismét egy újonnan alakult franchise-hoz, a Milwaukee Buckshoz csatlakozott, itt töltötte karrierje utolsó két évét, búcsúszezonjában ismét a ligatörténet egyik legnagyobb centerének, az ifjú Kareem Abdul-Jabbarnak (ekkor hivatalosan még Lew Alcindor) osztogatva a zsugákat.

Rodgers karrierje végén, már a Bucks mezében

Guy Rodgers 1970-ben vonult vissza, tizenkét év alatt tízezernél is több pontot és közel hétezer gólpasszt összegyűjtve az NBA-ben. Wilt Chamberlain különösen nagy becsben tartotta Guyt, akire pályafutása befejezése után úgy emlékezett vissza, hogy jobb irányító volt "Jerry Westnél, Bob Cousy-nál, Oscar Robertsonnál, Walt Fraziernél, Pete Maravich-nél és mindenki másnál". Amikor a hatvanas évek elején gyakorta játszottak egymás ellen, Bob Cousy is mindig elismerően nyilatkozott Rodgersről, mind támadásban, mind védekezésben méltatva tudását. Egykori chicagói edzője, Al Bianchi pár éve Russell Westbrookéhoz hasonlította Guy képességeit, a Bucks-kommentátor Jon McGlocklin, aki már csak a karrierje legvégén járó Rodgersszel játszott együtt Milwaukee-ban, Chamberlainhez hasonlóan szintén a legjobb passzolónak nevezte, aki ellen vagy aki mellett valaha pályára lépett.

Guy 2001-ben halt meg, 65 éves korában, szívrohamot kapott egy moziban. A Hall of Fame tagjai közé posztumusz iktatták be 2014-ben, 34 évvel visszavonulása és 13 évvel halála után.

Elfeledett All-Starok, 5. rész: Gus Johnson

A hatvanas évtizedből Elgin Baylort tartja az általános közvélekedés a látványos, közönségszórakoztató, gyűrű fölötti kosárlabda legnagyobb úttörőjének. Volt ugyanakkor a Baylornak egy kortársa, akit legalább ugyanakkora varázslónak tartottak a labdával maga idejében, mint a Lakers ászát, és aki óriási zsákolásaival már ötven évvel ezelőtt is palánkokat zúzott össze. Őt úgy hívták, hogy Gus "Honeycomb" Johnson.

Valamikor 1962-1963 fordulóján az Idaho Egyetem csapatának ásza, Gus Johnson ellátogatott az Idaho állambeli Moscow városában a Corner's Club nevezetű kocsmába. A hely tulajdonosa arra kérte Johnsont, prezentálja a vendégeknek, mekkorát is tud ugrani. Gus, aki mindig is élvezettel szolgálta ki közönségét, bárhol is jelent meg, eleget tett a kérésnek, és nekifutás nélkül, egy helyből felugorva megérintette a helység mennyezeti gerendájának egy földtől 11 láb, 6 hüvelyk (351 cm) magasságra levő pontját.

Mindez olyannyira lenyűgözte a jelenlevőket, hogy a kocsmatulajdonos egy szöget veretett a gerendában oda, ahol Johnson megérintette azt, és kinyilvánította, hogy bárki, aki képes olyan magasra ugrani, hogy megérintse a szöget (a továbbiakban: A Szög), ingyen ihat ezután a kocsmában. A helyi legenda szerint messze földről zarándokoltak az érdeklődők Moscow kocsmájába, hogy megtekintsék A Szöget, és megpróbálják elérni azt, de hosszú éveken át minden próbálkozó hiába próbálkozott. A Szög több, mint húsz éven át érintetlen maradt.

Gus a Bullets mezében

Gus Johnsont pedig nem sokkal az esetet követően draftolta az akkori NBA legfiatalabb csapata, a harmadik idényét kezdő Baltimore Bullets. Nem túlzás azt állítani, hogy Gus a legnagyobb showman lett kora NBA-jében: egyik elülső fogán egy aranycsillagot viselt, egy lila Cadillackel járt, és gyakran hordott földig érő hosszúságú bőrkabátot. Kihasználva valóban rendkívüli atletikus képességeit és testi erejét, hatalmasakat zsákolt, időnként pedig puszta szórakozásból a palánk tetejére ragasztotta fel a rágógumiját. Az ő nevéhez fűződik az első olyan dokumentált eset, amikor egy zsákolás következtében leszakadt a gyűrű és összetört egy palánk meccs közben, és Gusnak ezt háromszor is sikerült megvalósítania karrierje során. 

Hiba lenne ugyanakkor Johnsont valamiféle egydimenziós zsákológépnek elkönyvelni, hiszen kora egyik legsokoldalúbb forwardja volt. A "Honeycomb" (kb. "lépesméz") becenevet is azért kapta még középiskolás korában, mert egyfajta édes élvezet volt nézni a játékát. Gyorsindítások során nem lehetett megállítani, a gyűrű közelében számtalan mozdulattal tudott kosarat szerezni, emellett még egy megbízható középtávoli tempódobással is bírt, és nem csak a támadásból vette ki a részét, hanem a lepattanózásból és a védekezésből is.

Gus Johnson, magasan ellenfele fölé tornyosulva

Karrierje első nyolc évében, amelyeket végig Baltimore-ban töltött, Gus minden idényben pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt (meccsenkénti pontjainak száma egyszer sem esett 17, lepattanói száma pedig 11 alá), ötször volt All-Star, négyszer (1965, 1966, 1970, 1971) választották be az All-NBA második csapatba. Azt pedig, hogy milyen jó védő is volt Johnson, talán az érzékelteti a legjobban, hogy amikor 1969/70-ben a liga bevezette az All-Defensive csapatok intézményét, Gus már 31 éves volt, számtalan sérülésen volt túl, és ennek ellenére is helyt kapott az 1970-es, majd az 1971-es All-Defensive First Team soraiban is.

Mert hogy a sérülések sajnos nem kímélték Gust profi pályafutása során. 1965-ben, miután Johnson második idényében Walt Bellamyval, Bailey Howell-lel és Kevin Lougheryvel együtt egészen a nyugati főcsoportdöntőig juttatta a Baltimore-t, egy nyári jótékonysági meccsen csúnya csuklósérülést szenvedett, amely miatt a következő szezon felét kihagyta, majd egy újabb sérülés miatt az 1966-os playoffban sem tudott pályára lépni. A Bullets a következő két idényben lemaradt a rájátszásról, 1969-ben viszont 57 győzelemmel Kelet élén végeztek, köszönhetően két Hall of Fame-kaliberű játékos, Earl "The Pearl" Monroe és Wes Unseld érkezésének, de a szezon felénél Johnsonnak ezúttal a térde sérült meg súlyosan, ismét nem tudott játszani a playoffban, a Bullets ki is esett már annak első körében.

Gus a következő idényre felépült, és végig kiváló teljesítményt nyújtott 1969/70-ben, de a Bullets nem tudta legyőzni a rájátszásban a későbbi bajnok New York Knickst, óriási, hétmeccses csatában kikaptak tőlük. Egy évvel később sikerült a visszavágás: ismét hétmeccses párharcot vívtak a felek, de ezúttal a Bullets nyert, és a franchise története során először bejutott a nagydöntőbe. Gus Johnson 32 évesen az egész liga második legjobb lepattanózója volt ebben az idényben (17.1-es szezonátlag), viszont a rájátszás során végig pokoli térdfájdalmakkal küzdött, 18 playoff-meccsből csak tizenegyszer tudott pályára lépni. Az 1971-es döntőben aztán a Milwaukee Bucks kisöpörte Johnsont, Monroe-t, Unseldet és a Baltimore-t.

1971/72-re Johnson térdei végleg felmondták a szolgálatot. Mindössze 39 meccsen játszott az alapszakaszban, majd 1972 nyarán a Bullets kilenc év után megvált tőle, a Phoenix Sunshoz cserélték. Gus sajnos már csak árnyéka volt egykori dinamikus önmagának, a Suns is rövidesen elküldte a csapattól, ő pedig átigazolt a rivális ligába, az ABA-be, az akkor még ott szereplő Indiana Pacershez, akikkel cserejátékosként megnyerte az 1973-as ABA-bajnoki címet, majd visszavonult a profi játéktól.

Gus karrierje legvégén, már a Pacers mezében az ABA-ben

Gus Johnson bámulatos képességekkel megáldott kosárlabdázó volt. Hogy miért nem emlékezünk mégis rá a liga egyik nagy legendájaként? Valószínűleg a sérülései fosztották meg javarészt ennek lehetőségétől, amelyek mindig a legrosszabbkor csaptak le rá: megsérült, amikor 1965-ben egy tehetséges, lendületes csapatban egy főcsoportdöntős szereplésre építhetett volna tovább, megsérült, amikor 1969-ben egy még tehetségesebb, még lendületesebb csapattal az első helyen zárták az alapszakaszt, és amikor 1971-ben végre eljutott a Bullets a nagydöntőig, Gus szintén nem volt egészséges, nem is tudott érdemben csapata segítségére lenni már.

1986 januárjában egy egyetemista kosaras, Joey Johnson (aki nem Gusnak, hanem a Seattle-vel és a Bostonnal három bajnoki címet nyerő hátvéd Dennis Johnsonnak volt a rokona, konkrétan az öccse) sikertelen próbálkozók 23 évnyi sikertelen próbálkozása után végre elérte, sőt, meg is hajlította A Szöget Moscow városában, a Corner's Clubban. Ugyanebben az évben Gus Johnsonnál agytumort diagnosztizáltak, a súlyos betegség pár hónap alatt elvitte. Gus 1987 áprilisában halt meg, mindössze 48 évet élt. Halála után A Szögre virágokat akasztottak a Corner's Club törzsvendégei és Johnson tisztelői.

A Corner's Clubot 1991-ben renoválták, a hely ma is működik, de az az ominózus gerenda, és A Szög már nincs meg. Hogy szegény Gus Johnson emléke ne merüljön teljesen feledésbe, arról az NBA végül 2010-ben gondoskodott: 23 évvel a halála után, posztumusz iktatták be Gust a Hall of Fame tagjai közé.