In Memoriam Rasual Butler

Autóbalesetben életét vesztette Rasual Butler, aki 2002 és 2016 között nyolc különböző csapat színeiben összesen tizenhárom idényt húzott le az NBA-ben. 38 évet élt.

A philadelphiai születésű Butler a helyi Roman Catholic középiskola játékosaként, majd a szintén helyi La Salle egyetemen szerzett magának hírnevet, ennek köszönhetően a 2002-es draft második körében, 53. kiválasztottként a Miami Heat foglalta le játékjogát. A 2002/03-as idényben a Heatnél két Butler nevű újonc is játszott, Rasual, és a későbbi All-Star Caron Butler. Bár Rasual volt kettejük közül a kevésbé tehetséges, kemény munkájával és pontos távoli dobásaival helyt vívott ki magának Pat Riley csapatában, második szezonjában karriercsúcsot jelentő 46%-kal dobta a triplákat, és hasznos kiegészítő embere volt a fiatal Dwayne Wade és a Rasual legjobb barátjává váló Lamar Odom vezetésével playoffba jutó Miaminak.

Rasual tagja volt a Heat 2005-ben főcsoportdöntőt játszó, már Shaquille O'Neallel megerősített alakulatának is, majd aztán minden idők legtöbb játékost érintő cseréjében (13 személy mozgott a Miami, a New Orleans, a Memphis, a Utah és a Boston között) New Orleansba került 2005 nyarán. Az akkor még Hornets néven futó (és meccsei egy részét a Katrina hurrikán pusztítása miatt Oklahoma Cityben játszó) csapatnál Butler négy évet töltött, 20-25 perces cserejátékosként átlag 10 pontot dobott meccsenként. Ugyan a 2007/08-as idényben sérülések gyötörték, a következő szezonban sikerült a kezdőcsapatba verekednie magát Chris Paul mellé, 82 alapszakasz-mérkőzésen 11 pontot átlagolt 43%-os mezőnymutatóval.

Butler a New Orleans Hornets játékosaként

Butlert 2009 nyarán a Los Angeles Clippershez cserélte a Hornets, ahol szintén futott még egy remek idényt (itt is kezdőjátékos lehetett a 2009/10-es szezonban, karriercsúcsot jelentő 11.9 pontos meccsenkénti átlagot ért el újfent mind a 82 találkozón pályára lépve), de aztán lejtmenetbe került. A Clippers 2011 februárjában kitette keretéből, a Chicago Bullsnál mindössze hat meccs jutott neki. A 2011/12-es szezont Torontóban töltötte, itteni tartózkodása legemlékezetesebb motívuma az volt, hogy úgy regisztrált egyedüli statisztikai mutatóként egy labdaeladást egy meccsen, hogy hivatalosan pályára sem lépett (a Lakers elleni találkozón egyetlen másodpercet sem játszott, a meccs hajrájában mégis neki kellett elvégeznie egy oldalbedobást egy időkérés után, a bedobásból eladta a labdát, majd az ellenfél egyből időt kért, így Butler fizikailag pályára lépni már nem tudott), ezek után nem volt meglepő, hogy a következő szezont már a D-Ligában töltötte.

De Rasual nem adta fel álmát, hogy folytassa NBA-karrierjét. Kitartó munkájával elérte, hogy a csúfos torontói élmény után még három egymást követő idényben is csapattagságot vívjon ki magának az előidény során, annak ellenére, hogy mindhárom szezonnak nem garantált szerződéssel futott neki - 2013-ban a Pacersnél, 2014-ben a Wizardsnál, és 2015-ben a Spursnél. Washingtonban egészen kiváló idényt futott 35 évesen, 2014/15-ben, 75 meccsen játszott az alapszakaszban, közel 8 pontot átlagolt, remekül triplázott, és négy olyan mérkőzése is volt, amelyen eljutott legalább 20 pontig. Még 2016 őszén is próbálkozott, méghozzá a Minnesotánál, de ezúttal már nem járt sikerrel. Butler így is büszke lehetett arra, amit elért a ligában, hiszen második körös kiválasztottként több mint 800 meccset játszott, és több mint hatezer pontot dobott az NBA-ben tizenhárom szezonja során.

Rasual egy sikeres triplát ünnepel Washingtonban

Ma hajnalban Los Angeles környékén Rasual és felesége, Leah LaBelle falnak ütköztek autójukkal. Mindketten életüket vesztették. Butler 38, felesége 31 éves volt.

Elfeledett All-Starok, 1. rész: Max Zaslofsky

Annak apropóján, hogy ma éjjel kerül megrendezésre az NBA-történelem első „All-Star draft”-ja, új sorozat indul a blogon, melyben olyan, egykor szintén az All-Star-válogatottság elismerésében részesülő játékosokra emlékezünk vissza, akiknek neve és karrierje mára nagyrészt feledésbe merült – legyen ennek oka akár az, hogy az illető hosszú évtizedekkel ezelőtt visszavonult, sérülés miatt idejekorán befejeződött a pályafutása, vagy hogy az All-Star cím mellett egyéb sikert nem nagyon tudott elkönyvelni profi játékosként. Első kiszemeltünk: Max Zaslofsky.

Az 1925-ös születésű Max Zaslofsky Brooklynban nőtt fel, ottani utcai pályákon már kisgyermekkorától kezdve naponta több órán át gyakorolta a korai kosárlabda leghatékonyabb fegyverét, a kétkezes „set shot” dobást. Ennek meg is lett a gyümölcse: Maxből az NBA legkorábbi, negyvenes évek végi-ötvenes évek eleji időszakának egyik legkiválóbb pontszerzője vált.

A „Slats” becenévre is hallgató Zaslofsky két év háborús szolgálat és egy év egyetemi játék (St. John’s) után állt profinak és huszonegy évesen, 1946-ban az újonnan induló Basketball Association of America (BAA) egyik csapatához, a Chicago Stagshez szerződött. Bemutatkozása jobban nem nagyon sikerülhetett volna, hiszen a Stags bejutott az első BAA-döntőbe (melyet végül elveszítettek a Philadelphia Warriors ellen), Zaslofsky pedig bekerült az idény végeztével az All-BAA First Team soraiba. Ezzel 2006-ig (!) tartó ligarekordot is felállított, hiszen ő volt ötvenkilenc éven át a legfiatalabb játékos a BAA/NBA történetében, aki abban az elismerésben részesült, hogy beválogatták az adott szezon legjobb ötösébe (rekordját végül LeBron James adta át a múltnak).

Max Zaslofsky a Chicago Stags mezében

A következő, 1947/48-as BAA-szezontól pedig még egy évtizedekig fennálló rekord fűződött Zaslofsky nevéhez: meccsenkénti 21 pontos átlagával ő lett a liga pontkirálya, 22 évesen, ezt a csúcsot pedig Kevin Durantnek sikerült csak megdöntenie 2010-ben. „Slats” további három éven át minden évben bekerült az All-BAA (1950-ben már All-NBA) First Teambe, de csapata, a Stags újabb komolyabb sikert nem tudott elérni, majd 1950-ben anyagilag tönkrement. Zaslofsky játékjoga sorsolás útján a New York Knickshez került, akiknél három idényt töltött. 1951-ben és 1952-ben újra döntőt játszhatott, de a Knicks mindkétszer veszített (a Rochester Royalstól, majd a Minneapolis Lakerstől kaptak ki), majd bejutottak az 1953-as fináléba is, de Zaslofsky akkorra már nem volt a Knicks keretének tagja (igaz, ettől függetlenül a New York azt a döntőt is elbukta).

Max Zaslofsky a New York Knicks mezében

Max karrierje egyetlen All-Star fellépését 1952-ben produkálta (ez volt a második All-Star meccs az esemény 1951-es megalapítását követően, tehát 1946 és 1950, azaz Zaslofsky legjobb szezonjai idején még nem volt All-Star mérkőzés). Max 1956-ban vonult vissza, miután volt még a Baltimore Bullets, a Milwaukee Hawks és a Fort Wayne Pistons játékosa is (és a Fort Wayne színeiben még egy elveszített nagydöntőben szerepelhetett, 1955-ben a Syracuse Nationals ellen).

Amikor Max Zaslofsky befejezte pályafutását, ő volt az NBA addigi tízéves történetének harmadik legtöbb pontot szerző játékosa George Mikan és Joe Fulks mögött. Érdemes még azt is tudni róla, hogy ő volt az 1967-ben alapított ABA-csapat, a New Jersey Americans (később New York, majd New Jersey Nets, manapság Brooklyn Nets) történetének első vezetőedzője és general managere, a franchise létrejöttétől kezdve 1968-ig.

Max Zaslofsky 1985 októberében, New Yorkban halt meg leukémiában, 59 évet élt. 1962 óta, azaz ötvenöt éve „eligible”, azaz a vonatkozó szabályok értelmében beválogatható a Kosárlabda Hírességek Csarnokába, de beiktatására mindezidáig nem került sor. Ezzel ő az egyetlen olyan játékos az NBA történetében, aki volt a legalább egyszer liga pontkirálya, de nem tagja a Hall of Fame-nek (természetesen nem számítva a még aktív, vagy még nem beiktatható egykori pontkirályokat). Sajnos nagy valószínűséggel ebben az elismerésben már posztumusz sem fog soha részesülni a több mint hatvan éve visszavonult, és több mint harminc éve halott egykori dobógép.


Max Zaslofsky korábbi felbukkanásai és érintettségei a blogon:

1947-es BAA-döntő (Philadelphia Warriors-Chicago Stags)
1951-es NBA-döntő (Rochester Royals-New York Knicks)
1952-es NBA-döntő (Minneapolis Lakers-New York Knicks)
1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)

1985: A Lakers kiűzi huszonöt év démonait

Az 1984/85-ös idény több szempontból sorsfordítónak számít az NBA történetében. Ekkor kezdte meg pályafutását a Chicago Bulls színeiben Michael Jordan, és vele együtt az NBA globális térhódítását beteljesítő nagy generáció további számos alakja. A szezon azonban még nem feltétlenül róluk, hanem továbbra is a Celtics-Lakers rivalizálásról szólt, mely új fejezetéhez érkezett el azzal, hogy nyolc sikertelen próbálkozás után a Los Angeles Lakers története során először le tudta győzni a Boston Celtics-t az NBA nagydöntőjében.

1959 és 1984 között huszonöt év telt el, ez idő alatt nyolcszor csapott össze a Boston Celtics és a Los Angeles (1959-ben még Minneapolis) Lakers az NBA bajnoki címéért, és mindannyiszor a Celtics győzött, sokszor igazán drámai, a Lakers játékosain mély sebeket ejtő körülmények között. A hatvanas években háromszor, 1962-ben, 1966-ban és 1969-ben is hét meccsig tartott a két nagy rivális csatája, a Lakers mindannyiszor volt előnyben az adott sorozatban, de 1962-ben hosszabbításban, 1966-ban és 1969-ben pedig mindkétszer egyetlen kosárral, két ponttal elveszítette a hetedik összecsapást. 1969 után tizenöt évet kellett várni a következő Lakers-Celtics döntőre, de 1984-ben ugyanúgy a szokásos forgatókönyv érvényesült: a Lakers kétszer is vezetett a párharcban, de megnyerni azt nem tudta, hét meccs után ismét Bostonba kerültek a bajnoki aranygyűrűk. Magic Johnson, a Lakers szupersztárja számos kritikus hibát vétett az 1984-es fináléban, a bostoni Kevin McHale gúnyosan át is keresztelte „Tragic Johnson”-ra. A visszavágás vágya erőteljesen lobogott Johnsonban, Kareem Abdul-Jabbarban és a Lakers többi játékosában.

Nem úgy tűnt ugyanakkor, hogy a Celtics megkönnyítené a Lakers dolgát 1984/85-ben, hiszen 63-19-es mérlegükkel a legjobb mutatót érték el a ligában. Larry Bird ismét karrierje addigi legjobb szezonját produkálta, 28.7 pontot, 10.5 lepattanót és 6.6 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban, ismét ő lett az MVP. Ugyan Cedric Maxwell egy térdsérülés miatt már nem volt a régi, az ebben az idényben is a Legjobb Hatodik Embernek megválasztott Kevin McHale-nek nem okozott gondot pótolni Maxwell produktumát, az ifjú, de agresszív hátvéd, Danny Ainge pedig remekül pótolta Dennis Johnson társaként a kezdőcsapatban az 1984-es döntő pénzügyi okokból Seattle-be cserélt egyik hősét, Gerald Hendersont.

A Lakers mindeközben a Nyugati Konferencia élén végzett nagy magabiztossággal, egy meccsel nyertek csak kevesebbet az alapszakaszban, mint a Celtics, 62 sikerüket pedig megközelíteni sem tudta egyetlen nyugati csapat sem (a második kiemelt Denver 52 győzelemmel zárt). A Lakers is átesett kisebb átalakulásokon az elveszített 1984-es finálé után, de ezek inkább belső változások voltak, így például az ifjú titán, James Worthy átvette a kezdőcsapatban a veterán All-Star, Jamaal Wilkes helyét, egyre több játékperc jutott Magic Johnson és Michael Cooper mellett a másodéves Byron Scottnak, illetve az előző idényben iszonyú térdsérüléséből két év kihagyás után visszatérő Mitch Kupchak további tartást adott a csapatnak a palánk alatt.

Nem lehet ugyanakkor anélkül értekezni az 1984/85-ös idényről, hogy ne hozzuk szóba az ebben az idényben bemutatkozó későbbi sztárok egész sorát. A Hall of Fame tagjai, a később a liga egész arculatát meghatározó nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kiválóságok közül az 1984-es drafton került a ligába Michael Jordan (közismerten az 1/3-as pickkel választotta soraiba a Chicago Bulls), Hakeem (akkor még Akeem) Olajuwon (ő volt az 1/1-es kiválasztott, a Houston jóvoltából), Charles Barkley (1/5, Philadelphia) és John Stockton (1/16, Utah). Érdekesség, hogy egyből mindannyiuk csapata bejutott a rájátszásba, ráadásul épp az Év Újonca díjat utcahosszal elnyerő, 28.2 pontos alapszakasz-átlagot produkáló Jordan csapatának, a Chicago Bullsnak volt a négy gárda közül a leggyengébb mérlege (38-44), de tegyük azt is hozzá, hogy messze a leggyengébb játékoskerete is. Olajuwon a ligatörténet első „ikertorony” párosát alkotta az előző évi 1/1-es, 224 centis Ralph Sampsonnal, a Rockets 48 meccset nyert, de aztán a nyugati playoff első körében épp Stockton csapata, a Jazz ellenében estek ki (Stockton újoncként 15 perces csereirányító volt még csupán). Legmesszebbre Barkley és a Sixers jutott, ami nem volt meglepő, hiszen ő gyakorlatilag a két évvel korábbi bajnokcsapatba került be Julius Erving, Moses Malone vagy Andrew Toney mellé, de az 58 alapszakasz-győzelmet számláló Sixers ezúttal nem tudta útját állni a Bostonnak a keleti főcsoportdöntőben.

A Celtics elintézte a rájátszás folyamán a hét év után újra playoffba jutó Clevelandet (3-1), majd Isiah Thomast és a Detroitot (4-2), az öregedő Ervinggel, Malone-nal és a sérülésekkel küszködő Toney-val, valamint az ifjú Barkley-val felálló Sixerst 4-1 arányban búcsúztatták. A Lakersnek még ennyi ellenállással sem kellett szembenéznie a döntőig vezető úton, kisöpörték az első körben a Phoenixet, majd egyetlen meccset vesztettek a második körben a Portland, a főcsoport fináléjában pedig a Denver ellenében is. Következhetett így a kilencedik Celtics-Lakers döntő, amelynek alkalmából a liga hosszú évek után először újra elővette a 2-3-2 formátumot, azaz a sorozat első két meccsét Bostonban rendezték, majd zsinórban három találkozó Los Angelesben, a 6. és 7. mérkőzés pedig ismét a Celtics otthonában került (volna) lebonyolításra. A formátum bevezetésére állítólag Red Auerbach, a Celtics tótumfaktuma beszélte rá David Sternt, az ifjú komisszárt, hogy ne kelljen állandó utazgatással bajlódnia a csapatoknak a nagydöntő ideje alatt.

Kezdődik az újabb nagy összecsapás (balról: Robert Parish, Larry Bird, Magic Johnson, Kurt Rambis, Kareem Abdul-Jabbar

Amennyire fellelkesítette a Lakerst egy esetleges visszavágás gondolata, olyannyira nagy pofonba szaladtak bele az első összecsapáson a Boston Gardenben. A Celtics feltörölte velük a padlót, és 34 ponttal, 148-114 arányban győzött, úgy, hogy a Lakers sztárjai javarészt értékelhetetlen teljesítményt nyújtottak (legfőképp Kareem Abdul-Jabbar: 12 pont, 3 lepattanó), miközben a Celticsnél minden kezdőjátékos tíz pont fölé jutott, a csereember Scott Wedman pedig 11/11, azaz száz százalékos mezőnymutatóval dobott 26 pontot. Abdul-Jabbar vállalta a felelősséget a megszégyenítő vereségért, az egyébként már 38 éves centerlegenda a második találkozóra kellően fel is szívta magát: 30 pontot és 17 lepattanót szerzett, kiosztott nyolc gólpasszt és három blokkot, visszahozva ezzel a meccsbe a Lakerst a kissé tán túlontúl hátradőlő Boston ellen, az aranysárga-lilák 102-109 arányú idegenbeli győzelmükkel kiegyenlítettek a párharcban.

A harmadik meccset aztán már fölényesen nyerte hazai pályán a Lakers (136-111), legjobb pontszerzőjük ezúttal James Worthy volt (29), Abdul-Jabbar és Magic Johnson dupla-duplázott, a Celtics oldalán Kevin McHale villogott ugyan (31 pont, 10 lepattanó), de a fájós háttal és kézzel játszó Larry Bird 21 rádobásból jutott el 20 pontig, Dennis Johnson betlizett (3/14 mezőnyből) és Robert Parish sem volt túl hatékony. A 28 pontos, 12 lepattanós McHale és a 27 pontja és 12 gólpassza mellé a győztes kosarat is jegyző Dennis Johnson vezetésével a Boston szoros csatában győzött aztán a Los Angeles Forumban a negyedik mérkőzésen (105-107) és 2-2-re egyenlített, a Lakers így kidobhatta a kukába Magic Johnson tripla-dupláját (20 pont, 11 lepattanó, 12 assziszt). Lehet, hogy Red Auerbach mégiscsak örült volna, ha a felek ezt követően visszautaznak Bostonba az ötödik meccsre, de nem így történt, a következő összecsapást is LA-ben vívták meg a felek, és a Lakers be tudta húzni a kulcsfontosságú mérkőzést (120-111), köszönhetően Abdul-Jabbar 36 és Worthy 33 pontjának, valamint Magic igen erős dupla-duplájának (26 pont, 17 gólpassz).

Kareem Abdul-Jabbar 38 évesen is megállíthatatlan volt az 1985-ös döntő java részében

A Lakers tehát 3-2-es vezetéssel térhetett vissza Bostonba, de olyat kellett végrehajtaniuk, amely korábban soha senkinek nem sikerült, nem csak nekik: idegenben, a Boston Gardenben megnyerni a bajnoki címet. Ezúttal viszont összejött. Larry Bird tovább küszködött sérüléseivel és Michael Cooper fojtogató védekezésével, 12/29-es mutatóval dobott a hatodik meccsen, és ugyan a sorozatban legjobb bostoni, McHale ismét kiválóan játszott (32 pont és 16 lepattanó), az első félidő döntetlen állása után a Lakers kilencpontos előnyre tett szert a harmadik negyedben, és már nem engedték ki kezükből a győzelmet (100-111). Abdul-Jabbar 29, Worthy 28 ponttal, Magic Johnson újabb tripla-duplával (14-10-14) vette ki a részét a Lakers történelmi sikeréből.

Megtört tehát az átok, a Lakers legyőzte végre a Celtics-t az NBA nagydöntőjében (és azóta egyébként pozitív a mérlegük ősi riválisuk ellen a finálékban, 1987-ben és 2010-ben is nyerni tudtak ellenük, és csak 2008-ban veszítettek). Kareem Abdul-Jabbar minden idők legidősebb Finals MVP-díjazottja lett, 38 évesen. A döntő túlnyomó részében pocsék dobóformát mutató Larry Birdről pedig később kiderült, hogy még a Philadelphia elleni főcsoportdöntő során belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, ekkor sérült meg a keze, amely az egész Lakers elleni sorozatban hatással volt a játékára. Hogy e balhé és utóhatásai nélkül ezt a finálét is a Boston nyerte-e volna, azt viszont már sosem fogjuk megtudni.

Elszabadul az őrület, miután a Lakers először győzi le a Celtics-t az NBA nagydöntőjében

Kareem Abdul-Jabbar. A korábbi hatszoros MVP, és immáron négyszeres bajnok center már az előző idényben átvette a vezetést Wilt Chamberlaintől az NBA pont-örökranglistájának élén, az 1985-ös nagydöntő harmadik meccsén pedig az egykori Lakers-ikon Jerry Westet megelőzve ő lett a rájátszások történetének legtöbb pontot szerző játékosa is. A 38 éves Kareem tizennégy évvel előző Finals MVP trófeáját követően (1971, még a Milwaukee játékosaként) kapta ismét meg a döntő Legértékesebb Játékosának járó elismerést, ez az időbeli távolság abszolút rekord az NBA történetében. Hajlott kora ellenére Abdul-Jabbar továbbra is kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Lakers palánkja alatt, 1984/85-ben 22 pontot, 8 lepattanót és közel két blokkot átlagolt meccsenként az alapszakaszban és a playoffban is, miközben mindössze három mérkőzésről hiányzott egész idényben. Kezdő volt a nyugati csapatban az 1985-ös All-Star gálán (ez volt a tizenötödik fellépése), illetve tagja volt az All-NBA második csapatnak is.

Michael Cooper. A fojtogató védekezéséről elhíresült hátvéd 1984/85-ben pályafutása során harmadszor lett az All-Defensive First Team tagja, az 1985-ös fináléban pedig talán minden eddiginél hatékonyabban védekezett Larry Bird ellen, aki szenvedett is Cooper szorításában rendesen, nem hiába nyilatkozta később azt, hogy Cooper volt a legkeményebb védőjátékos, aki ellen valaha pályára lépett. Cooper ezáltal saját maga harmadik bajnoki aranygyűrűjéhez segítette hozzá 1985-ben a Lakerst.

Earvin "Magic" Johnson. Először fordult elő Johnson pályafutása során, hogy egy Lakers által megnyert nagydöntőnek nem ő lett az MVP-je, de talán ez nem zavarta az immáron szintén háromszoros bajnok szupersztárt, aki 1985-ben is ott volt a nyugati kezdőcsapatban az All-Star gálán, és vele kezdődött az All-NBA First Team összeállítása is. Az 1985-ös rájátszás során 19 mérkőzésen 15.2-es asszisztátlagot produkált, ami karrierje legmagasabb mutatója volt ilyen téren, és három tripla-duplát is összehozott, ebből kettőt a döntőben, a negyedik és a hatodik meccsen.

Earl Jones. A center Jones a Lakers első körös kiválasztottja volt az 1984-es drafton, de egészen nyúlfarknyi karrier jutott csak neki az NBA-ben. A Lakersnél mindössze két alapszakasz-meccsen lépett pályára, pontot nem szerzett, majd eltörte a lábát, és az idénye véget ért. A Lakers 1985 októberében továbbpasszolta őt a San Antoniónak, de a Spursnél egyetlen meccset sem játszott, a Milwaukee adott neki szerződést 1986 januárjában, itteni 12 mérkőzése egyben NBA-pályafutása zárását is jelentette.

Mitch Kupchak. Miután 1983 őszén visszatért a pályára közel két évvel korábbi borzalmas térdsérüléséből, Kupchak még három idényen át a Lakers hasznos csere-magasembere tudott maradni, akinek a feladata a piszkos munka elvégzése, lepattanókért való verekedés volt főleg. Az 1986-os rájátszás után vonult vissza (utolsó meccséről, az 1986-os nyugati főcsoportdöntő ötödik találkozójáról kiállították, miután összeverekedett Hakeem Olajuwonnal), majd egyből a Lakers vezetőségéhez csatlakozott, és Jerry West asszisztense lett. Miután West 2000-ben elhagyta a csapatot, Kupchak lett az első számú döntéshozó a Lakers háza táján, és mint GM az ő nevéhez fűződik a 2003-as sikertelen szupercsapat-kísérlet Karl Malone és Gary Payton leigazolásával, Shaquille O'Neal elcserélése a Miamihoz 2004-ben, a 2008-as Pau Gasol-csere és az azt követő újabb két bajnoki cím Kobe Bryant vezetésével, a hírhedt 2011-es, megvétózott Chris Paul-csere, és egy újabb, még sikertelenebb szupercsapat-kísérlet 2012-ben Dwight Howard és Steve Nash megszerzésével. Kupchaket 2017 februárjában, volt csapattársa, Magic Johnson hatalomátvételének következtében menesztette pozíciójából a Lakers.

Ronnie Lester. A Chicago Bullstól érkezett a Lakershez 1984-ben a csereirányító Lester, aki karrierje addigi négy idényét egyaránt Chicagóban töltötte. Los Angelesben két év alatt összesen 59 alapszakasz-mérkőzést játszott, átlag nyolc perc játékidővel. 1986-ban állandó térdsérülései miatt visszavonult, és ezt követően akárcsak volt csapattársa, Mitch Kupchak, Lester is évtizedeken át a Lakers vezetőségében dolgozott, 1987-től mint játékos-megfigyelő, majd Kupchak alatt mint GM-helyettes. 2011-ben, 24 év után távozott pozíciójából, 2013 és 2015 között a Phoenix Sunsnál is volt játékos-megfigyelő.

Bob McAdoo. Az egykori MVP és többszörös pontkirály 1981-es érkezése óta a liga egyik legkiválóbb hatodik embereként segítette a Lakerst, és 1982 után másodszorra ünnepelhetett bajnoki címet a csapattal. A 33 éves McAdoo meccsenkénti húsz perc alatt még bőven jó volt 10-11 pontra 1984/85-ben, a következő idénytől a fiatalítás irányába elmozduló Lakers azonban nem tartotta meg az 1985 nyarán szabadügynökké váló dobógépet, aki egészen 1986 januárjáig nem talált magának újabb csapatot, végül a Philadelphia 76ers igazolta le, itt játszotta NBA-karrierje utolsó meccseit. A tizennégy idény alatt közel tizenkilencezer pontot szerző McAdoo ugyan többé nem kapott szerepet az NBA-ben, de közel sem fejeződött még be pályafutása, hiszen még hét évig, egészen 41 éves koráig játszott ezután Olaszországban, kiemelkedő sikereket elérve (volt olasz bajnok, és kétszer is megnyerte az Euroligát, pontosabban annak elődjét az Olimpia Milano színeiben, és volt Euroliga MVP is). A Hall of Fame tagjai közé 2000-ben beiktatott McAdoo visszavonulása után közel két évtizedig a Miami Heat segédedzőjeként dolgozott (még egykori lakerses edzője, Pat Riley vitte a csapathoz a kilencvenes években), így részese lehetett a Heat 2006-os, 2012-es és 2013-as bajnoki címeinek is.

Mike McGee. A negyedéves swingman, aki már a Lakers 1982-es bajnokcsapatának is tagja volt, 10 pontos átlagolt produkált az 1984/85-ös idényben, Jamaal Wilkes sérülés miatti elveszítését követően minden korábbinál nagyobb szerep hárult rá, és a Denver elleni nyugati főcsoportdöntőben volt egy félpályás kosara. Pat Riley kedvelte az elsősorban "bench scorer"-ként használható McGee-t, így 1985 nyarán a Lakers új szerződést adott neki, egy évvel később viszont mégiscsak elváltak útjaik. Miután 1986-ban elhagyta Los Angelest, McGee 1990-ig tartó NBA-pályafutása során az Atlanta, a Sacramento, a New Jersey és a Phoenix játékosa is volt még, majd 1992-ben Venezuelában fejezte be karrierjét.

Chuck Nevitt. A 226 centiméter magas, bajuszos center inkább csak szórakoztató látványosság, mintsem használható játékos volt hosszabb-rövidebb megszakításokkal összesen 11 évet felölelő NBA-pályafutása során. Sokatmondó adat vele kapcsolatban, hogy 1982 és 1993 között összesen 155 alapszakasz-meccsen lépett pályára, mindenkori csapatai általában csak már eldőlt mérkőzések legvégén állították be, ő volt az első klasszikus „human victory cigar” az NBA történetében. Nevitt ennek ellenére bárhol is játszott, óriási népszerűségnek örvendett, köszönhetően impozáns megjelenésének és legtöbbször saját képességein és karrierjén élcelődő humorának, és magáénak tudhatja azt a kitüntető címet is, hogy ő a legmagasabb játékos, aki valaha bajnoki címet nyert az NBA-ben, miután az 1984/85-ös idényben 11 alapszakasz- és hét playoff-meccsen szerepelt a Lakers színeiben. A Lakers mellett a Houston (6 meccs 1982/83-ban, majd 46 mérkőzés 1988-1990 között), a Detroit (1985-1988, kerettag volt a Pistons 1988-ban döntőt veszítő csapatánál), a Chicago (egy tíznapos szerződése volt az 1991/92-es idényben), és a San Antonio (egyetlen meccs 1993 novemberében) játékosa volt még. Jelenleg informatikusként dolgozik.

Kurt Rambis. A népszerű bajuszos-szemüveges verőember második bajnoki címét nyerte a Lakersszel negyedik szezonjában. Rambis az idény összes mérkőzésén pályára lépett 1984/85-ben, meccsenkénti húsz perc játékideje alatt 5-6 pontot, 6-7 lepattanót és kemény emberfogást tett be a közösbe.

Byron Scott. A fiatal dobóhátvéd az 1983-as draft 1/4-es kiválasztottja volt a San Diego Clippers által, de soha nem lépett pályára a később a Lakers városi riválisává váló franchise-nál, mivel 1983 októberében a Clippers a Lakershez cserélte a játékjogát Swen Naterrel együtt Norm Nixonért és Eddie Jordanért. Scott 1984/85-ben 65-ször kapott helyt az alapszakaszban a Lakers kezdőcsapatában, meccsenként 16 pontot átlagolt, és ő volt az egész liga legpontosabb hárompontos-dobója (43,3%), a rájátszásban pedig még hatékonyabban teljesített, tizenhét pontos átlagát közel 52%-os mezőnymutatóval, és ezen belül 47,6%-os triplázással érte el.

Larry Spriggs. A hármas-négyes átmenet Spriggs 1981 és 1986 között szerepelt az NBA-ben, újoncként a Houstonnál, másodévesként a Chicagónál kapott pár meccset, majd karrierje hátralevő három szezonját a Lakersnél töltötte, az 1984/85-ös alapszakaszban 32 alkalommal a kezdőcsapatban kapott helyt. Miután kikopott a ligából, Spriggs még tíz évig játszott szerte a világban (többek között volt a Real Madrid játékosa, de szerepelt Olaszországban, Franciaországban, Argentínában és Törökországban is), karrierje 1996-ban fejeződött be. Ekkoriban egy török csapat játékosa volt, és belekeveredett egy nightclub előtti lövöldözésbe, melyben ő és egy csapattársa is súlyosan megsérült, egy harmadik személy pedig meg is halt. Akkori csapata közleménye szerint Spriggs és társai rosszkor voltak rossz helyen.

Jamaal Wilkes. A kiváló kiscsatár sajnos karrierje negyedik bajnoki címének már nem lehetett tevékeny részese, hiszen az 1984/85-ös idény kezdetén előbb James Worthy szorította ki a kezdőcsapatból, majd 1985 februárjában súlyos térdsérülést szenvedett, és a szezon hátralevő részére kidőlt, így az azévi rájátszásban nem tudott pályára lépni. A Lakers 1985 nyarán búcsút is intett a háromszoros All-Star veterán mindenesnek, aki az immáron városi rivális Clippershez szerződött egy évre, de sérüléséből nem tudott teljesen felépülni, csapata is igen gyenge volt, a nem ehhez szokott Wilkes pedig 1985 karácsonyán, miután mindössze 13 meccset játszott a Clippers mezében, bejelentette visszavonulását. A civil életben csinált ezt követően karriert magának, sikeres üzletember, motivációs előadó és pénzügyi tanácsadó vált belőle Kaliforniában. Ugyan 27 évet kellett várnia rá, de 2012-ben végül beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, és ugyanebben az évben a Lakers is visszavonultatta 52-es számú mezét.

James Worthy. A hármas poszton igen elegánsan játszó Worthy 1982-ben az NCAA bajnoki címéig vezette a North Carolina egyetem csapatát (soraiban rajta kívül az ifjú Michael Jordannel, valamint Sam Perkinsszel), az év legjobb egyetemista játékosának választották, és nem meglepő módon ő volt az azévi NBA-draft 1/1-es kiválasztottja a bajnoki címvédő létére elsőként draftoló Lakers által (a pick egyébként a Clevelandé lett volna, de két évvel korábban a Lakershez cserélték azt). Worthy hatodik emberből 1984/85-ben vált végérvényesen a Lakers kezdőcsapatának tagjává, és az is maradt egészen 1993-ig. A későbbiekben "Big Game James" néven is futó, szemüveges Worthy karrierje első bajnoki győzelméből meccsenkénti közel 18 ponttal vette ki a részét, az 1985-ös nagydöntőben pedig volt 29, 33 és 28 pontos mérkőzése is a Boston ellen (a Lakers ezeket mind megnyerte).

Vezetőedző: Pat Riley.

In Memoriam Jo Jo White

2018. január 16-án, élete 72. évében elhunyt Jo Jo White, a Boston Celtics színeiben kétszeres bajnok, hétszeres All-Star dobóhátvéd, az 1976-os NBA-döntő MVP-je, a Hall of Fame tagja.

Az 1946-os születésű Jo Jo White-ot 1969-ben a visszavonuló Sam Jones pótlására draftolta a Celtics. White olimpiai bajnokként (1968, Mexikóváros) érkezett a Kansas egyetemről Bostonba, és a rá szabott feladatot remekül ellátta, hiszen akárcsak elődje, Jones, megbízható, ponterős dobóhátvéd és kiváló "clutch scorer" lett az NBA-ben.

A Bill Russell-éra diadalmenete után újjáépülő Celtics Jo Jo első éveiben még nem sok sikert ért el, de 1973-ra White, valamint John Havlicek és Dave Cowens All-Star hármasának köszönhetően ismét a bajnokesélyesek sorába emelkedett a Boston. A Kelták 1973-ban franchise rekordot jelentő 68 alapszakasz-győzelmet arattak (de az azévi keleti főcsoportdöntőt elbukták a New York ellen), majd 1974-ben a Kareem Abdul-Jabbar vezette Milwaukee 4-3 arányú legyőzésével öt év kihagyás után ismét bajnokok lettek. 1976-ban egy legendás fináléban a Phoenix Suns ellenében szerzett ismét bajnoki címet a Celtics, a sorozat ötödik meccsét, melyben a Boston három hosszabbítás után tudott nyerni, a mai napig minden idők legjobbjaként emlegetik. Jo Jo 60 percet játszott ezen a találkozón, a döntő során ő volt a Kelták legjobb pontszerzője, és ő kapta a Finals MVP elismerést is.

Jo Jo White (10) kosárra tör a Sixers ellen a hetvenes években

Az óriási munkabírású White a Celtics hetvenes évekbeli menetelése során öt éven át egy meccset sem hagyott ki, zsinórban lejátszott 488 mérkőzése franchise-rekord. 1971 és 1977 között minden idényben All-Starrá választották. Jo Jo végül az 1977/78-as szezonban szenvedett pályafutása hátralevő részét beárnyékoló sérülést, melyből már nem tudott teljes értékűen visszatérni. 1979 januárjában a Celtics a Golden State-hez cserélte, karrierjét 1980 őszén a Kansas City Kings játékosaként fejezte be. Bostonban már 1982-ben visszavonultatták 10-es számú mezét.

A későbbiekben a Celticshez visszatérő és a franchise kötelékében még hosszú éveken át dolgozó White már régóta küzdött a rákkal, 2010-ben agydaganattal műtötték. Már beteg volt, amikor 2015-ben, harmincöt év várakozás után beiktatták a Hall of Fame tagjai közé.

Jo Jo White 71 évet élt.

Odaát pattogtatnak tovább

Lassan búcsút veszünk a 2017-es évtől, ezzel együtt vegyünk hát búcsút egy év végi megemlékezés keretében azoktól az egykori NBA-játékosoktól, NBA-közeli fontos személyektől is, akik a hamarosan magunk mögött hagyott esztendő során hunytak el.

Charles Shackleford (1966. április 22. - 2017. január 27.) Az 50 évesen elhunyt egykori erőcsatár-center 1988 és 1999 között zajló NBA-pályafutása során a New Jersey Nets, a Philadelphia 76ers, a Minnesota Timberwolves és a Charlotte Hornets mezét viselte, egyes NBA-állomáshelyei közé hosszabb-rövidebb európai (Olaszország, Görögország, Törökország) kitérőket iktatva. Bár Shackleford jó lepattanózónak és palánk alatti védőnek számított az NBA-ben is, többnyire cserejátékosként foglalkoztatták csapatai, sikereket inkább egyetemista korában és európai éveiben ért el (volt olasz bajnok, nyert Korac-kupát, és többször is vezette az olasz ligát lepattanózás terén). Visszavonulását követően sajnos anyagi gondokkal és gyógyszerfüggőséggel küszködött, a törvénnyel is többször meggyűlt a baja, korai halálát szívmegnagyobbodás okozta.

Fab Melo (1990. június 20. - 2017. február 11.) Mindössze 26 évet élt a Boston Celtics által a 2012-es draft első körének 22. pickjével kiválasztott brazil center. Bár Melo a Syracuse egyetemen játszva volt a vonatkozó NCAA-divízió, a Big East Legjobb Védőjátékosa, majd újoncidénye során a D-Liga legjobb újoncötösének és All-Defensive első csapatának is a tagja, tényleges NBA-pályafutása kérészéletűre sikeredett. Hat meccsen lépett csak pályára a Celtics mezében a 2012/13-as idényben, 2013 nyarán a Memphishez cserélték, akik kitették a keretükből, a 2013-as előidényben még a Dallasnál próbálkozott, de nem kapott szerződést a következő szezonra, így hát visszatért Brazíliába. Hazájában több csapat is szerződtette az elmúlt években, de sehol sem tudott huzamosabb időre megragadni. A 213 centis Melot álmában érte a halál fájdalmasan fiatalon, minden bizonnyal infarktus következtében.

Fab Melo, 1990-2017

Dave Stallworth (1941. december 20. - 2017. március 16.) A 75 éves korában elhunyt Stallworth (becenevén "Dave The Rave") karrierje leghíresebb produkcióját az 1970-es bajnok New York Knicks cserejátékosaként nyújtotta, amikor a sorozat ötödik meccsén hősies védekezést mutatott be jelentős magasságbeli hátránya ellenére a Los Angeles Lakers szupersztár centere, Wilt Chamberlain ellen, miután a Knicks kezdő középjátékosa, Willis Reed sérülés miatt kidőlt, kulcsfontosságú győzelemhez segítve ezzel csapatát, mely végül megnyerte a sorozatot és a bajnoki címet. Stallworth 1965-ben volt újonc a ligában a Knicksnél, kisebbfajta csodának tekinthető, hogy egyáltalán pályán lehetett 1970-ben, ugyanis második idényét követően szívbetegség miatt két teljes évet ki kellett hagynia, de vissza tudott térni a pályára. Dave később játszott a Baltimore Bulletsnél is, majd hét mérkőzés erejéig még visszatért New Yorkba, innen vonult vissza, utolsó NBA-meccseit 1974 novemberében játszotta.

Kenny Sears (1933. augusztus 17. - 2017. április 23.) A 83 éves korában elhunyt egykori bedobó 1955 és 1964 között nyolc idényt húzott le az NBA-ben. Legsikeresebb éveit a New York Knicksnél töltötte, kétszer az All-Star mérkőzésre is meghívták (1958, 1959), 1958/59-ben 21 pontos, 1959/60-ban 13.7 lepattanós átlaga volt meccsenként a Knicks színeiben. Sears volt mindemellett a liga mezőnyből legpontosabban célzó játékosa két egymást követő idényben is (1958/59-ben 49%-kal, 1959/60-ban 47,7%-kal). 1955-től 1962-ig erősítette a New Yorkot (igaz, eközben egy idényre átugrott a kérészéletű rivális ligába, az ABL-be 1961/62-ben), karrierjét a San Francisco Warriorsnál fejezte be, a Warriors Boston Celtics ellen elveszített 1964-es nagydöntője után vonult vissza. Nevét még annak kapcsán szokás felidézni, hogy 1954-ben, még a Santa Clara egyetem játékosaként Sears volt az első kosárlabdázó, aki az akkoriban indult, majd később tekintélyessé vált Sports Illustrated amerikai sportújság címlapján szerepelhetett.

Kenny Sears, 1933-2017

Frank Brian (1923. május 1. - 2017. május 14.) A "Flash" azaz "Villám" becenevű, ennek megfelelően villámgyors hátvéd, Frankie Brian 1947 és 1956 között, azaz az NBA létrejöttének időszakában és az azt követő első években volt profi kosárlabdázó. 1949-ben, amikor a BAA és az NBL nevű két profiliga összeolvadásával létrejött a mai értelemben vett NBA, Brian akkori csapata, az Anderson Packers is bekerült a ligába (addig az NBL-ben szerepeltek), Brian pedig 1951-ben és 1952-ben is All-Star volt az NBA-ben (1951-ben a Tri-Cities Blackhawks, egy évvel később pedig a Fort Wayne Pistons játékosaként). Frankie 1956-ban vonult vissza, karrierje utolsó két évében már csak cserejátékos volt a Pistonsnál, ám 1955-ben és 1956-ban is NBA-döntőt játszhatott velük, igaz, a Fort Wayne mindkét finálét elveszítette. Frank 94 éves korában hunyt el.

Jack McCloskey (1925. szeptember 19. - 2017. június 1.) Játékosként mindössze egyetlen meccsen lépett pályára az NBA-ben (1953-ban a Philadelphia Warriors színeiben), de edzőként, majd aztán csapatvezetőként lényegesen komolyabb rezümét tudott felmutatni a 91 évesen elhunyt McCloskey. A hetvenes években volt a Portland TrailBlazers vezetőedzője, a Los Angeles Lakers kispadján Jerry West segédje, majd kinevezték a Detroit Pistons general managerévé, és ez igazi sikerkorszakot hozott el a Pistons számára. McCloskey draftolta Isiah Thomast, Joe Dumarst és Dennis Rodmant, ő szerezte meg csere útján Bill Laimbeert, Vinnie Johnsont vagy Mark Aguirre-t, összerakva így a legendás "Bad Boys" Pistons 1989-es és 1990-es bajnokcsapatait. "Trader Jack" később dolgozott tanácsadóként Minnesotában és Torontóban is.

Gene Conley (1930. november 10. - 2017. július 4.) Az élete 87. évében elhunyt Conley arról volt nevezetes, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján párhuzamosan volt a Boston Celtics színeiben profi kosárlabdázó az NBA-ben, illetve profi baseball-játékos is az MLB-ben. Conley a Celtics cserecentereként háromszor is volt NBA-bajnok, 1959-ben, 1960-ban és 1961-ben, másik sportágában pedig 1957-ben, a Milwaukee Braves színeiben nyerte meg a World Series-t. Később a Philadelphia Phillies-t és a Boston Red Sox csapatát erősítette a baseball-ligában, az NBA-ben pedig a New York Knicksnél játszott még 1964-ig.

Darrall Imhoff (1938. október 11. - 2017. június 30.) A 78 éves korában elhunyt egykori center volt ugyan olimpiai bajnok az amerikai válogatottal 1960-ban Rómában (a legendás 1960-as olimpiai csapat olyan sztárokat vonultatott fel, mint Jerry West, Oscar Robertson, Jerry Lucas vagy Walt Bellamy), majd tizenkét évet húzott le az NBA-ben és egy alkalommal All-Star is volt (1967, a Lakers játékosaként), neve mégis elsősorban annak "köszönhetően" vált relatíve ismertté, hogy ő volt a New York Knicks kezdő centere 1962. március 2-án a Philadelphia Warriors elleni mérkőzésen, amelyen Wilt Chamberlain 100 pontot dobott. Imhoff egész karrierjét végigkísérte, hogy őróla szerezte Chamberlain a legendás százast, annak ellenére, hogy Imhoff mindössze húsz percet játszott azon a meccsen, mert már annak harmadik negyedében kipontozódott. A 208 centis magasember 1962-ben el is hagyta a Knickst, ahol karrierje első két idényét töltötte, játszott aztán Detroitban, a Lakersnél (1965-ben, 1966-ban és 1968-ban is szerepelt az NBA döntőjében, de mindhármat elveszítette a Lakers a Boston ellen), majd Philadelphiában (ahová a Lakerstől cserélték Archie Clarkkal és Jerry Chambers-szel együtt, méghozzá nem másért, mint Wilt Chamberlainért), Cincinnatiban és végül Portlandben. 1972-ben vonult vissza.

Darrall Imhoff, 1938-2017

John Kundla (1916. július 3. - 2017. július 23.) Matuzsálemi kort élt meg, 101 évesen hunyt el a Minneapolis Lakers 1949 és 1954 között öt bajnoki címet szerző csapatának vezetőedzője, John Kundla. A korszak legdominánsabb játékosa, a szemüveges George Mikan köré épített Lakers, melyben olyan remek játékosok szerepeltek még, mint Jim Pollard, Vern Mikkelsen vagy Slater Martin, a 24 másodperces támadóidő bevezetése előtti BAA/NBA legjobb csapata volt, a ligához való csatlakozásukat követő első hat év során csak egyszer, 1951-ben nem ők lettek a bajnokok, amikor Mikan eltörte a lábát a rájátszásban. "Big George" 1954-es visszavonulásával, valamint a támadóidő bevezetésével a Lakers korai dinasztiájának leáldozott, de Kundla  Lakers edzője maradt egy rövid megszakítástól eltekintve 1959-ig, ő ült a kispadon így az első Celtics-Lakers nagydöntőben is, amikor már Elgin Baylor volt a Minneapolis legjobbja. Kundla nem akart Los Angelesbe költözni a Lakersszel, így hát az elveszített 1959-es finálét követően távozott a csapattól, és többé nem is edzősködött az NBA-ben. Nem meglepő módon ő volt a Hall of Fame legidősebb élő tagja, 1996-ban pedig minden idők tíz legjobb vezetőedzője közé is beválasztották.

Tom Hawkins (1936. december 22. - 2017. augusztus 16.) Hawkins egy nem különösebben látványos, de közkedvelt és megbízható játékosa volt a ligának tíz éven keresztül, 1959-től 1969-ig. Karrierjét még a Minneapolis Lakersnél kezdte (újoncként átélhette azt a legendás eseményt, amikor a Lakers gépe hóviharba keveredett, és kényszerleszállást kellett végrehajtania egy kukoricaföldön 1960 januárjában), majd a Lakersszel együtt Los Angelesbe költözött, és itt játszott 1962-ig. Elgin Baylor és Jerry West oldalán 1962-ben szerepelt első NBA-döntőjében, melyet a Lakers elveszített a Boston ellen, majd a Cincinnati Royalshoz igazolt. Négy év elteltével, 1966-ban visszatért a Lakershez, akikkel újabb két nagydöntőben léphetett pályára a Boston ellen 1968-ban és 1969-ben, de ezek is vereséggel végződtek. A Los Angelesben köztiszteletnek örvendő Hawkins visszavonulása után volt rádiós és tévés kommentátor, a Los Angeles Dodgers baseball-csapat kommunikációs igazgatója, valamint költő is. Az egykori bedóbó élete 81. évében távozott.

Connie Hawkins (1942. július 17. - 2017. október 6.) A "Hawk" becenevű kiscsatár az egyike volt a legelső olyan játékosoknak, akik látványos, gyűrű fölötti játékukkal, atletikus zsákolásaikkal ejtették ámulatba a nézőközönséget, ám sajnos Hawkins képességeinek csúcsán lényegében ki volt tiltva az NBA-ből, miután még egyetemistaként belekeverték a nevét egy bundaügybe. Bár Hawkins teljességgel ártatlan volt, egyetlen NBA-csapat sem adott neki szerződést a hatvanas évek elején, annak ellenére, hogy korának egyik legnagyobb tehetségének tartották. Hawkins így hát a kérészéletű American Basketball League (ABL), a Harlem Globetrotters, majd az 1967-ben útjára induló legfőbb rivális profiliga, az ABA játékosa volt 1961 és 1969 között, mind az ABL-ben, mind az ABA-ben volt MVP, és az ABA első, 1967/68-as idényének bajnoki címét is megnyerte a Pittsburgh Pipers színeiben. Mire 1969-ben az NBA feloldotta a Hawkinsra kiszabott igaztalan kitiltást, Connie már 27 éves volt, így az NBA-ben csak hét idényt játszott végül, a Phoenix Sunsnál töltött első négy évében négy All-Star meccsen szerepelhetett, tagja volt az 1970-es All-NBA First Teamnek is. Később volt a Los Angeles Lakers és az Atlanta játékosa is, mígnem fájós térdei visszavonulásra nem kényszerítették 1976-ban. A Hall of Fame tagjai közé 1992-ben beválasztott Hawkins 75 éves korában hunyt el.

Connie Hawkins, 1942-2017

Steve "Snapper" Jones (1942. október 17. - 2017. november 25.) Bár az NBA-ben mindössze egyetlen idényt töltött a Portland TrailBlazers cserejátékosaként (1975/76), Steve Jones kiemelkedő játékosnak számított 1967 és 1975 között az ABA-ben, a legfőbb rivális ligában. Jones ponterős dobóhátvéd volt, akinek négy egymást követő idényben is 18 pont feletti szezonátlaga volt az ABA-ben, háromszor volt All-Star, kiválóan dobta a hárompontosokat és több, mint tízezer pontot szerzett piros-fehér-kék labdával játszva (mindezt olyan csapatok színeiben, mint az Oakland Oaks, New Orleans Buccaneers, Memphis Pros, Dallas Chaparalls, Carolina Cougars, Denver Rockets és a Spirits of St. Louis). Játékos-pályafutása befejezése után Jones sikeres és népszerű tévés kommentátor lett, tizenhárom évig dolgozott az NBC tévécsatorna NBA-közvetítésein, ennek java részében népszerű párost alkotva korábbi portlandi csapattársával, Bill Waltonnal.

Szintén a 2017-es évben hunyt el Toby Kimball (74 évet élt, 1966 és 1975 között játszott az NBA-ben), Jim McDaniels (egyszeres ABA All-Star, 69 éves volt, 1972 és 1978 között játszott az NBA-ben), Dick Hemric (a Boston Celtics 1957-es, első bajnokcsapatának tagja, 1956 és 1958 között játszott az NBA-ben, 83 évet élt), illetve Justin Reed, akit 2004-ben a Boston Celtics a második körben draftolt (2004 és 2007 között szerepelt az NBA-ben, mindössze 35 évesen rákbetegség okozta a halálát). 70 évesen elhunyt a Chicago Bulls 1996 és 1998 közötti, valamint a Los Angeles Lakers 2000 és 2009 közötti bajnokcsapatainál Phil Jackson mellett segédedzőként dolgozó, valamint 2005-ben egy rövid ideig a Lakers vezetőedzői posztját is betöltő Frank Hamblen.

Távozott továbbá az élők sorából Jerry Bird (†82, 1958-1959), Tom Black (†76, 1970-1971), Jay Carty (†75, 1968-1969), Sid Catlett (†69, 1971-1972), Nick Mantis (†81, 1959-1963), Roland "Fatty" Taylor (†71, 1976-1977) és Bobby Watson (†86, 1954-1955).

Emléküket megőrizzük.

1984: Celtics vs. Lakers - új szereplők, szokásos eredmény

Tizenöt év kihagyás után ismét összecsapott egymással a két ádáz rivális, a Boston Celtics és a Los Angeles Lakers az NBA 1984-es döntőjében, mely egyúttal a két nyolcvanas évekbeli ikon, Larry Bird és Magic Johnson első, várva várt találkozását is elhozta a fináléban. Egy emlékezetes párharc végén, hétmeccses csatában a Boston kerekedett felül – úgy, mint az addigi összes Celtics-Lakers nagydöntő esetében.

Az 1983/84-es NBA-szezont megelőzően Larry Bird és Magic Johnson már mindketten lejátszottak négy idényt a ligában, mindketten nyertek bajnoki címet (Magic már kettőt is), de egymás ellen még egy alkalommal sem döntőztek. A Lakers elmúlt három döntőbeli szereplése alkalmával a Philadelphia 76ers volt az ellenfél, abban az egy évben pedig, amikor Birdnek és a Celticsnek sikerült legyőznie a playoffban legfőbb keleti ellenfelét, a Sixerst (1981), akkor meg a Lakers bukott el csúnyán a rájátszás korai szakaszában a Houston ellen. 1984-re azonban, ha úgy tetszik, minden a „helyére került”, és a liga két legnagyobb múltú csapata, soraiban a liga két legnagyobb sztárjával, végre egymásnak feszülhetett a bajnoki címért.

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiba lenne ugyanis az 1983/84-es idényt mindössze a Celtics-Lakers párharc egyik újabb fejezeteként elkönyvelni, hiszen nagyfokú változások szele söpört végig a ligán. Ebben az évadban történt ugyanis, hogy az NBA a főcsoportonkénti hat csapatról nyolc csapatosra bővítette a rájátszás mezőnyét, egyúttal három győzelemig meghosszabbította az első körös párharcokat, ezáltal létrehozva a mai napig használt playoff-formátumot (amely lényegét tekintve azóta csak egyszer, 2002-ben változott, amióta az első körben is négy győzelemig tartanak a sorozatok). 1984-ben tartották meg az első mai értelemben vett All-Star gálát, az All-Star mérkőzés mellett ebben az évben rendezték meg először a zsákolóversenyt (a phoenixi Larry Nance nyerte azt a Philadelphia ásza, Julius Erving előtt) és egy mára már megszűnt másik eseményt, a „Legends Classic” elnevezésű, lényegében visszavonult játékosok között zajló All-Star meccset. E változtatások mind a liga látványosabbá, eladhatóbbá tételét szolgálták, szellemi atyjuk pedig a liga 1984 februárjában hivatalba lépő, és aztán egészen 2014-ig funkcionáló új komisszárja volt: David Stern.

A „talent level” is folyamatosan emelkedett, ennek, és persze részben a formátumváltásnak is köszönhetően új csapatoknak nyílt lehetőségük megmutatni magukat a rájátszásban. Ebben a szezonban produkálta fennállása első playoff-szereplését az 1974 óta működő Utah (korábban New Orleans) Jazz, soraiban a liga azévi pontkirályával, Adrian Dantley-vel, és az 1980-ban alapított Dallas Mavericks, a szintén harminc pont körül átlagoló dobógép, Mark Aguirre vezetésével. A Jazz és a Mavericks egyből párharcot is nyert a playoffban, és ugyancsak ekkor szerezte első győzelmét egy rájátszásbeli sorozatban a New Jersey Nets (erről nemsoká bővebben). Kiváló szezont futott a New York Knicks támadásban tarthatatlan kiscsatára, Bernard King, és hosszú évek után először jutott be a playoff mezőnyébe a harmadéves irányítófenomén, Isiah Thomas vezetésével a Detroit Pistons (majd King és Thomas őrületes csatát vívtak a Knicks és a Pistons első körös párharca során a rájátszásban, melyet végül Bernard és a Knicks nyert meg). Mindeközben a bajnoki címvédő Philadelphia 76ers mintha elégedetten hátradőlt volna. Moses Malone és a Sixers 52-30-as mérleggel a keleti harmadik helyen zárta az alapszakaszt (13 meccsel kevesebbet nyerve, mint egy évvel korábban), majd a rájátszás első körében óriási meglepetésre 3-2-re kikaptak a hatodik kiemelt New Jersey-től, úgy, hogy a sorozatban minden meccset az idegenben játszó csapat nyert meg (ilyen se azelőtt, se azóta nem fordult elő a playoff történetében).

Na de térjünk akkor vissza főszereplőinkhez, a Bostonhoz és a Los Angeleshez, akik közül az előző év playoff-buktája (0-4 a Milwaukee ellen a második körben) után némiképp újjászervezett Celtics nyerte az 1983/84-es alapszakasz küzdelmeit 62-20-as mérleggel, egyúttal Larry Bird kapta meg az MVP-trófeát, karrierje során először. A Celtics 1983 nyarán menesztette edzőjét, Bill Fitch-t, aki az előző idény végére elveszítette az öltözőt, helyére addigi segítőjét, a játékosként a Bostonnal nyolc bajnokságot nyerő K.C. Jonest nevezték ki. A játékoskeretben a legfőbb változás a négyszeres All-Star, egyszeres bajnok (Seattle, 1979) hátvéd, a védekező-fenomén Dennis Johnson megszerzése volt, aki stabilitást adott a hátsó alakzatnak a kiöregedett Nate „Tiny” Archibald távozását követően. A rájátszásban a Celtics előbb könnyedén búcsúztatta a Washingtont (3-1), majd nehezen a már említett Bernard King-féle New Yorkot (4-3), a főcsoportdöntőben pedig visszavágtak a Milwaukee-nak az egy évvel korábbi csúfos vereségért, 4-1-gyel jutottak a nagydöntőbe.

A Lakers All-Star irányítójától, Norm Nixontól vált meg 1983 nyarán, és szerezte meg érte cserébe a Clippers által draftolt újonc dobóhátvéd, Byron Scott (a későbbi Nets-, Hornets- és Lakers-edző) játékjogát. Az előző évi rájátszást lábtörése miatt kihagyó másodéves kiscsatár, James Worthy egészségesen tért vissza, a veterán centerlegenda, Kareem Abdul-Jabbar pedig az alapszakasz során átvette a vezetést Wilt Chamberlaintől az NBA örök-pontlistájának élén. A Lakersnek elég volt 54 siker a nyugati elsőséghez, a playoffban pedig nem izzadtak meg különösebben, a Kansas City Kingst 3-0-val, a Dallast 4-1-gyel, a némi meglepetésre hatodik kiemeltként főcsoportdöntőbe jutó Phoenixet 4-2-vel búcsúztatták a fináléig vezető úton.

A nagydöntő eleget tudott tenni a nagy várakozásoknak, és minden idők egyik legjobbja kerekedett ki belőle. A várva várt finálét igen komoly médiahisztéria, és faji alapú sztereotipizálástól sem mentes esélylatolgatás előzte meg. A gyorsabb, látványosabb, „feketébb” játékot játszó Lakerst, amely a két csapat mindkét alapszakaszbeli találkozóján győzni tudott, a gyengébb mérlege ellenére is esélyesebbnek vélte a szakértő közvélemény, mint a szervezettebb, lassabb, „fehérebb” Bostont (akiknek a kezdőcsapatában egyébként Birdön kívül mindenki más szintén fekete volt). A Lakers pedig a sorozat nyitómeccsén győzni is tudott a Boston Gardenben (109-115, 0-1), a 32 pontos Abdul-Jabbar vezetésével.

A második, Bostonban rendezett összecsapás aztán egyből egy klasszikust hozott. A Boston Garden legfelső soraiban helyett foglaló Lakers-főszurkoló, Jack Nicholson már a Los Angeles söpréssel történő győzelmét vizionálta, amikor a vendégek a meccs utolsó percében átvették a vezetést Magic Johnson büntetőivel, és 20 másodperccel az órán támadást vezethettek kétpontos előnyben. Ám a Celtics-védelem kizökkentette a labdát felhozó James Worthyt, aki csapattársa, Byron Scott helyett a bostoni hátvéd Gerald Henderson kezébe hajította a labdát. Henderson végigrobogott a pályán és a kosárba talált, a Celtics kiegyenlített. Magic Johnson és a Lakers még vezethetett egy támadást a győzelemért, de Magic érthetetlen módon kis híján lepörgette az órát, hiába kérte végig jó pozícióban a labdát Abdul-Jabbar. Johnson végül Bob McAdoo-hoz passzolt, akinek dobását Kevin McHale blokkolta, így hosszabbítás következett. A ráadásban előbb Gerald Henderson, majd a cserejátékos Scott Wedman dobott clutch kosarat a Celtics oldaláról, ezzel a Boston fordult előnnyel az utolsó másodpercekre, a győzelemért támadó Lakersnél pedig McAdoo ismét hibázott, Robert Parish szerelte, Bird pedig az ellentámadásból kiharcolt két büntetőt, amelyeket be is dobott: a Boston 124-121-re nyert és kiegyenlítette a párharcot (1-1).

Larry Bird kosárra dob a Boston Gardenben

A maratoni második összecsapás a Bostonból vett ki többet, miután a felek átköltöztek Los Angelesbe, a harmadik találkozón a Celtics szinte pályán sem volt, és fennállása legsúlyosabb rájátszásbeli vereségét szenvedte el: Magic Johnson döntő-rekordot állított fel 21 gólpasszával, hét Lakers-játékos is elérte a tíz pontot, az aranysárga-lilák fölényes győzelmet arattak (137-104, 1-2). A 30 pontos Larry Bird játszott egyedül elfogadhatóan a Celticsből, el is mondta a meccs után, hogy csapata egy rakás szerencsétlenség volt. A negyedik mérkőzés is sokáig a Lakersnek állt, Abdul-Jabbar 32, Worthy 30 ponttal zárt, Magic ezúttal 17 gólpasszt osztott szét, mégsem tudtak nyerni. A Celtics a rendes játékidő végén kiegyenlített, Magic kulcsfontosságú szituációban eladta a labdát, a hosszabbításban pedig büntetőket hibázott, a bekeményítő Celtics pedig megbüntette a kihagyásokat, Larry Bird clutch kosarával, majd végül egy James Worthy-labdaeladás után M.L. Carr zsákolásával behúzta idegenben a feszült hangulatú találkozót (125-129, 2-2), melyet a játékosok közötti verbális és fizikai abúzus egyaránt jellemzett (például Kevin McHale egy alkalommal emlékezetesen durván, a nyakánál fogva rántotta le a földre a Lakers-erőcsatár Kurt Rambist, de a kor szokásainak megfelelően megúszta egy szimpla személyi hibával).

McHale legendásan durva szabálytalansága Rambis ellen

Az ötödik meccs is igen emlékezetesre sikeredett, ez volt az úgynevezett "Heat Game": köszönhetően annak, hogy a Boston Gardenben nem volt a légkondicionálás, odakint pedig kánikula tombolt Bostonban, a felek 36 fokos hőségben kellett, hogy lejátsszák a találkozót. Kareem Abdul-Jabbarnak egy ponton oxigénmaszkra volt szüksége, az egyik játékvezető konkrétan elájult, de Larry Birdnek meg sem kottyantak az extrém körülmények: 34 pontjával és 17 lepattanójával a mérkőzés legjobbja lett, a Celtics pedig átvette a vezetést a sorozatban (121-103, 3-2). Los Angelesben aztán ismét a Lakers kerekedett felül a hatodik összecsapáson (119-108, 3-3): Abdul-Jabbar, Magic, Worthy és Michael Cooper is eljutott legalább húsz pontig, és feszültségből sem volt továbbra sem hiány, Worthy például nekivágta a palánktartó oszlopnak Cedric Maxwellt, egy Lakers-szurkoló pedig hozzávágta a sörét M.L. Carrhoz.

Így hát hetedik meccsre került sor a némiképp már lehűlt Boston Gardenben. A magabiztos Celtics uralta az összecsapást, a holtfáradt Lakersnek volt ugyan egy komolyabb futása a negyedik negyedben, melynek során három pontra megközelítették ellenfelüket, de fordítani már nem maradt erejük. Cedric Maxwell, a három évvel korábbi nagydöntő MVP-je, aki az azóta eltelt években kissé háttérbe szorult a Bird-McHale-Parish hármas mögött, ezúttal újra a Celtics élére állt, 24 pontjával, valamint 8-8 lepattanójával és gólpasszával ő volt a Boston legjobbja a mindent eldöntő találkozón, mely végül a Celtics 111-103 arányú győzelmével ért véget (4-3).

A Los Angeles Lakers így tehát nyolcadik próbálkozásra sem tudta legyőzni a nagydöntőben a Bostont, akik megszerezték fennállásuk tizenötödik bajnoki címét. A fordulatos finálé Legértékesebb Játékosa Larry Bird lett.

Álló sor: Dr. Thomas Silva csapatorvos, Jimmy Rodgers segédedző, Gerald Henderson, Scott Wedman, Greg Kite, Robert Parish, Kevin McHale, Dennis Johnson, Danny Ainge, Carlos Clark, Chris Ford segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Quinn Buckner, Cedrix Maxwell, Paul Dupee alelnök, Don Gaston tulajdonos, elnök, Red Auerbach GM, K.C. Jones vezetőedző, Alan Cohen alelnök, Larry Bird, M.L. Carr

Danny Ainge. A Celtics jelenlegi GM-je, az 1983/84-ben harmadik szezonját futó dobóhátvéd, Ainge csereember volt az 1984-es bajnokcsapatnál, meccsenként átlag 16 perc játékidővel, komolyabb szerepet a következő idénytől kapott, amikor átvette a Seattle-hez távozó Gerald Henderson megüresedett helyét a Boston kezdőcsapatában. Ainge, aki a hetvenes évek végén még baseball-játékosnak készült, és 1981-ben a Celticsnek konkrétan pereskednie kellett a Toronto Blue Jays baseball-csapattal a játékjogáért, egy igazi minden lében kanál kullancs volt a kosárlabdapályán, szívósan védekezett, és nem átallott nekimenni nálánál jóval nagyobb ellenfeleknek is. 1983 áprilisában például nagy publicitást kapó verekedésbe keveredett az Atlanta nála két fejjel magasabb centerével, Tree Rollins-szal, aki a balhé hevében kis híján leharapta Ainge egyik ujját.

Larry Bird. Birdnek szinte minden összejött 1983/84-ben, karrierje során először ő lett az alapszakasz, illetve a nagydöntő Legértékesebb Játékosa is, 24.2-es pontátlaga pályafutása addigi legjobbját jelentette, és ő volt a liga legpontosabb büntetődobója is. A rájátszás és a finálé során 27.5 pontot átlagolt, a Lakers elleni sorozat hét meccséből hatszor ért el dupla-duplát (a negyedik találkozón például 29 pont, 21 lepattanó, az ötödiken 34-17). Larry következő szezonja is hasonlóan látványosra sikeredett (28.7 pont, 10.5 lepattanós átlag, zsinórban a második alapszakasz-MVP cím), ámde a Celtics az 1985-ös nagydöntőt elbukta a Lakers ellen, majd Birdnek 1985 nyarán megsérült a háta, miközben az anyja házának udvarán kőtömböket emelgetett, ez a hátsérülés pedig egész pályafutása hátralevő részére kihatott.

Quinn Buckner. Elsősorban védekezésének köszönhetően futott be tízéves karriert az NBA-ben a hátvéd Buckner, aki pályafutása legszebb éveit Milwaukee-ban töltötte 1976 és 1982 között. A Bucks színeiben négy alkalommal is tagja volt az All-Defensive Second Teamnek (1978, 1980-1982), majd 1982 szeptemberében Bostonba került, őt adta ugyanis a korabeli szabályok értelmében „kompenzációként” a Bucks a Celticsnek azért, hogy leigazolhassa az egyébként két éve visszavonult egykori Celtics-legendát, Dave Cowenst. Buckner kiegészítő ember volt az 1984-es Celticsnél, 1985-ben az Indianához távozott, innen vonult vissza 1986-ban. Buckner, aki egyébként NBA-karrierje előtt volt az Indiana egyetemmel NCAA-bajnok és az 1976-os montreali olimpián olimpiai bajnok is, visszavonulása óta elsősorban a Pacers kötelékében működik, tizenöt éve szakkomentátora a Pacers meccseinek a Fox csatornán. Az 1993/94-ben mindemellett volt a Dallas Mavericks vezetőedzője is egy gyalázatos idény erejéig (a Mavs 13-69-es mérleggel zárta az a szezont).

M.L. Carr. Pályafutása utolsó előtti idényében második bajnoki címét nyerte a Celtics-szel a védekezőspecialista, az 1984-es finálé egyik fordulópontjának számító negyedik meccsen kulcsfontosságú labdaszerzést bemutató Carr, aki az 1985-ös elveszített nagydöntőt követően vonult vissza. Tudni kell azt is róla, hogy ő vezette be a csapattársai lelkesítésének céljából a kispadon folytatott törölközőlengetés azóta hagyománnyá nemesedett szokását. Carr később volt a Celtics general managere 1994 és 1997 között, mely idő alatt két évig a csapat vezetőedzői tisztségét is betöltötte, az ő nevéhez fűződik az 1996/97-es idényben elért, csapattörténeti mélypontot jelentő 15-67-es alapszakasz-mérleg, mely az azévi 1/1-es draftjog megszerzésével és Tim Duncan kiválasztásával nyert volna értelmet, de a Celticsnek csak az 1/3-as húzás jutott végül (amit a Carr helyére érkező új GM-vezetőedző, Rick Pitino Chauncey Billupsra használt el, akit aztán rövid úton el is kótyavetyélt). Carr jelenleg üzletemberként tevékenykedik Bostonban.

Carlos Clark. Az 1983/84-ben újonc cserehátvéd két idény játszott az NBA-ben, mindkettőt a Bostonnál, az 1984-es rájátszás során négy meccsen került pályára átlag közel három perc erejéig. Red Auerbach kedvelte őt védekezése miatt, de az 1985/86-os idényre már nem tartotta meg a Celtics. Clark a Sacramentóval egyezett meg, saját elmondása szerint már úton volt a Kings edzőtáborába, amikor a Kings akkori GM-je, a Celtics-legenda Bill Russell minden különösebb indokolás nélkül visszavonta edzőtábor-meghívóját. Clark így Európába távozott, ahol még kilenc évig játszott belga csapatokban. Hosszú évekig egy középiskolai fiúcsapat edzője volt a floridai Naples-ben, ahonnan aztán saját elmondása szerint minden különösebb indokolás nélkül menesztették 2012-ben. Úgy látszik, az ilyesmi az átlagosnál gyakrabban fordul elő szegény Carlosszal.

Gerald Henderson Sr. A döntő második meccsén kulcsfontosságú és történelmi jelentőségű labdaszerzést regisztráló irányító már az 1981-ben bajnok Celticsnek is tagja volt, 1979-től kezdve öt éven át erősítette a Bostont, de az 1984-es végső diadalt követően elcserélték, egy első körös draftjogért cserébe a Seattle SuperSonicshoz került (ez volt az a draftjog, amely végül az 1986-os játékoskiválasztó  1/2-es választási jogát eredményezte, és így tudta ledraftolni a Celtics a tragikus sorsú szupertehetséget, Len Biast). Henderson ezt követően még nyolc éven át szerepelt az NBA-ben, volt a Sonics, a New York Knicks, a Philadelphia 76ers, a Detroit Pistons és a Houston Rockets játékosa is a későbbiekben, sőt, 34 éves veterán percemberként tagja volt még a „Bad Boys” Pistons 1990-es bajnokcsapatának is.

Dennis Johnson. A rettenthetetlen „DJ”, az 1979-es Finals MVP, majd a nyolcvanas évtized egyik legkiemelkedőbb védőjátékosa négyszeres All-Starként Phoenixből érkezett Bostonba 1983 nyarán. Megszerzésével a Celtics legfőbb célja az volt, hogy legyen valaki a keretben, aki képes megállítani a legfőbb keleti rivális Philadelphia 76ers dobógépét, a hátvéd Andrew Toney-t, aki rendre megoldhatatlan feladat elé állította a Boston ráküldött embereit az előző évek rájátszásai során. Toney-val ugyan nem találkozott Johnson az 1984-es playoffban, ám mind támadásban, mind védekezésben hozta a tőle elvárt kemény, energikus játékot, a Lakers elleni nagydöntő utolsó négy meccsén egyaránt elérte legalább a húsz pontot, a negyedik találkozón 22 pontja mellé 14 gólpasszt is kiosztott.

Greg Kite. Az újonc center szerepe marginális volt az 1983/84-es idény során, 35 alapszakasz-meccsen átlagosan öt, tizenegy playoff-mérkőzésen pedig átlag három és fél perc jutott neki a pályán. Kite nem volt egy különösebben nagy kosárlabda-tehetség, de Bostonban töltött négy és fél éve alatt (melynek során tagja lehetett még a Celtics következő, 1986-os bajnokcsapatának is) Greg megtestesítette a Celtics-szurkolók által oly kimondottan kedvelt, fakezű, de hajtós-alázatos, és ebből kifolyólag népszerű fehér magasember prototípusát.

Cedric Maxwell. Az 1981-es nagydöntő MVP-je az 1984-es fináléban, különösen annak hetedik meccsén is nagyot játszott, ám a következő idényben sokat volt sérült, 25 mérkőzést is ki kellett hagynia az alapszakaszban, majd az elveszített 1985-ös nagydöntőt követően a Celtics őt áldozta be, hogy megszerezze a Los Angeles Clipperstől Bill Walton játékjogát. A Clippershez kerülő Maxwellnek volt még egy produktív idénye 1985/86-ban, de a rájátszásba nem tudott bejutni új csapatával, ezután pedig végleg lejtmenetbe került a karrierje. A Clippers draftjogokért cserébe a Houstonhoz küldte Maxwellt 1987 januárjában, ahol nem tudott magának komolyabb szerepet kivívni, majd miután a Rockets is elcserélte őt, és 1988 októberében Washingtonhoz került, a Bullets pedig kitette a keretéből, 32 évesen Maxwell NBA-pályafutása befejeződött. Bostonban visszavonultatták 31-es számú mezét, és manapság a Celtics meccseinek rádiós kommentátoraként dolgozik.

Kevin McHale. A hihetetlenül képzett és fineszes McHale (aki persze nem volt rest durvaságokat sem elkövetni csapata érdekében, mint azt Kurt Rambis elleni tette is mutatja az 1984-es nagydöntő negyedik meccséről) igen sikeres idényt zárt 1984-ben. Amellett, hogy karrierje második bajnoki címét nyerte a Bostonnal, a magasember ebben az évben könyvelhette el első All-Star fellépését, addigi karriercsúcsot jelentő 18.4 pontot és 7.4 lepattanót átlagolt az alapszakasz során, és megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját is (a következő szezonban pedig e kategóriában ismételni tudott, ezzel ő lett az első kétszeres nyertes az 1983 óta kiosztásra kerülő díj történetében).

Robert Parish. Kiegyensúlyozottságot és nyugalmat adott a Celticsnek Parish jelenléte középen, hiszen a „Főnök” maga volt a két lábon járó kiegyensúlyozottság és nyugalom. Mint ahogy 1980-as Bostonba érkezése óta mindig, Parish 1984-ben is ott volt az All-Star mérkőzésen, 19 pont és közel 11 lepattanó voltak a meccsenkénti átlagai. Bár az 1984-es nagydöntőben tőle szokatlan módon nem célzott túl pontosan mezőnyből, a hét meccsből ötször is dupla-duplázni tudott, a negyedik találkozón 25 pontot dobott, a hetedik összecsapáson 16 lepattanót szedett le.

Scott Wedman. Az 1984-es finálé egyik legfontosabb kosarának szerzője 1983 januárjában, 31 éves veteránként érkezett a Celticshez Clevelandből, és rövidesen a Boston egyik legfontosabb csereembere, ha úgy tetszik, Kevin McHale mögötti „hetedik embere” vált belőle. Wedman, a rafinált kiscsatár egyébként már 1974 óta koptatta az NBA parkettáit, még a Kansas City-Omaha Kings draftolta, a Kings színeiben két All-Star fellépése is volt (1976, 1980), három idényben is volt közel 19 pontos szezonátlaga, és beválasztották az 1980-as All-Defensive Second Team soraiba. Wedman 1981-ben került Clevelandbe a Kansas Citytől, onnan pedig másfél év múlva Bostonba, tagja volt a Celtics következő, 1986-os bajnokcsapatának is.

Vezetőedző: K.C. Jones. Játékosként mint a Bill Russell-féle bostoni dinasztia védekező-specialistája Jones nyolc bajnoki címet nyert. Edzőként ő és volt csapattársa, Bill Sharman azon kevesek egyike, akik a Celtics mellett a Lakers képviseletében is nyertek bajnokságot – Sharman volt a vezetőedzője az 1972-es bajnok Lakersnek, Jones pedig a segítőjeként dolgozott –, majd K.C. is vezetőedzői állást kapott, méghozzá a Washington Bulletsnél, ahol az Elvin Hayes-Wes Unseld-féle csapattal is eljutott a nagydöntőig, de ott veszített (1975-ben a Golden State ellen). 1978-ban segédedzői minőségben tért vissza Bostonba, majd 1983 nyarán átvette Bill Fitch helyét a kispadon, és karrierje során összesen már a tizedik aranygyűrűjét szerezte meg a Keltákkal (nyolc játékosként, egy 1981-ből segédedzőként, ez pedig az első volt vezetőedzőként), és ha beszámítjuk a Lakers-szel 1972-ben elhódított elsőséget is, akkor 1984 nyarától kezdődően már nem is fért el a sok-sok aranygyűrű Jones két kezén.