1984: Celtics vs. Lakers - új szereplők, szokásos eredmény

Tizenöt év kihagyás után ismét összecsapott egymással a két ádáz rivális, a Boston Celtics és a Los Angeles Lakers az NBA 1984-es döntőjében, mely egyúttal a két nyolcvanas évekbeli ikon, Larry Bird és Magic Johnson első, várva várt találkozását is elhozta a fináléban. Egy emlékezetes párharc végén, hétmeccses csatában a Boston kerekedett felül – úgy, mint az addigi összes Celtics-Lakers nagydöntő esetében.

Az 1983/84-es NBA-szezont megelőzően Larry Bird és Magic Johnson már mindketten lejátszottak négy idényt a ligában, mindketten nyertek bajnoki címet (Magic már kettőt is), de egymás ellen még egy alkalommal sem döntőztek. A Lakers elmúlt három döntőbeli szereplése alkalmával a Philadelphia 76ers volt az ellenfél, abban az egy évben pedig, amikor Birdnek és a Celticsnek sikerült legyőznie a playoffban legfőbb keleti ellenfelét, a Sixerst (1981), akkor meg a Lakers bukott el csúnyán a rájátszás korai szakaszában a Houston ellen. 1984-re azonban, ha úgy tetszik, minden a „helyére került”, és a liga két legnagyobb múltú csapata, soraiban a liga két legnagyobb sztárjával, végre egymásnak feszülhetett a bajnoki címért.

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiba lenne ugyanis az 1983/84-es idényt mindössze a Celtics-Lakers párharc egyik újabb fejezeteként elkönyvelni, hiszen nagyfokú változások szele söpört végig a ligán. Ebben az évadban történt ugyanis, hogy az NBA a főcsoportonkénti hat csapatról nyolc csapatosra bővítette a rájátszás mezőnyét, egyúttal három győzelemig meghosszabbította az első körös párharcokat, ezáltal létrehozva a mai napig használt playoff-formátumot (amely lényegét tekintve azóta csak egyszer, 2002-ben változott, amióta az első körben is négy győzelemig tartanak a sorozatok). 1984-ben tartották meg az első mai értelemben vett All-Star gálát, az All-Star mérkőzés mellett ebben az évben rendezték meg először a zsákolóversenyt (a phoenixi Larry Nance nyerte azt a Philadelphia ásza, Julius Erving előtt) és egy mára már megszűnt másik eseményt, a „Legends Classic” elnevezésű, lényegében visszavonult játékosok között zajló All-Star meccset. E változtatások mind a liga látványosabbá, eladhatóbbá tételét szolgálták, szellemi atyjuk pedig a liga 1984 februárjában hivatalba lépő, és aztán egészen 2014-ig funkcionáló új komisszárja volt: David Stern.

A „talent level” is folyamatosan emelkedett, ennek, és persze részben a formátumváltásnak is köszönhetően új csapatoknak nyílt lehetőségük megmutatni magukat a rájátszásban. Ebben a szezonban produkálta fennállása első playoff-szereplését az 1974 óta működő Utah (korábban New Orleans) Jazz, soraiban a liga azévi pontkirályával, Adrian Dantley-vel, és az 1980-ban alapított Dallas Mavericks, a szintén harminc pont körül átlagoló dobógép, Mark Aguirre vezetésével. A Jazz és a Mavericks egyből párharcot is nyert a playoffban, és ugyancsak ekkor szerezte első győzelmét egy rájátszásbeli sorozatban a New Jersey Nets (erről nemsoká bővebben). Kiváló szezont futott a New York Knicks támadásban tarthatatlan kiscsatára, Bernard King, és hosszú évek után először jutott be a playoff mezőnyébe a harmadéves irányítófenomén, Isiah Thomas vezetésével a Detroit Pistons (majd King és Thomas őrületes csatát vívtak a Knicks és a Pistons első körös párharca során a rájátszásban, melyet végül Bernard és a Knicks nyert meg). Mindeközben a bajnoki címvédő Philadelphia 76ers mintha elégedetten hátradőlt volna. Moses Malone és a Sixers 52-30-as mérleggel a keleti harmadik helyen zárta az alapszakaszt (13 meccsel kevesebbet nyerve, mint egy évvel korábban), majd a rájátszás első körében óriási meglepetésre 3-2-re kikaptak a hatodik kiemelt New Jersey-től, úgy, hogy a sorozatban minden meccset az idegenben játszó csapat nyert meg (ilyen se azelőtt, se azóta nem fordult elő a playoff történetében).

Na de térjünk akkor vissza főszereplőinkhez, a Bostonhoz és a Los Angeleshez, akik közül az előző év playoff-buktája (0-4 a Milwaukee ellen a második körben) után némiképp újjászervezett Celtics nyerte az 1983/84-es alapszakasz küzdelmeit 62-20-as mérleggel, egyúttal Larry Bird kapta meg az MVP-trófeát, karrierje során először. A Celtics 1983 nyarán menesztette edzőjét, Bill Fitch-t, aki az előző idény végére elveszítette az öltözőt, helyére addigi segítőjét, a játékosként a Bostonnal nyolc bajnokságot nyerő K.C. Jonest nevezték ki. A játékoskeretben a legfőbb változás a négyszeres All-Star, egyszeres bajnok (Seattle, 1979) hátvéd, a védekező-fenomén Dennis Johnson megszerzése volt, aki stabilitást adott a hátsó alakzatnak a kiöregedett Nate „Tiny” Archibald távozását követően. A rájátszásban a Celtics előbb könnyedén búcsúztatta a Washingtont (3-1), majd nehezen a már említett Bernard King-féle New Yorkot (4-3), a főcsoportdöntőben pedig visszavágtak a Milwaukee-nak az egy évvel korábbi csúfos vereségért, 4-1-gyel jutottak a nagydöntőbe.

A Lakers All-Star irányítójától, Norm Nixontól vált meg 1983 nyarán, és szerezte meg érte cserébe a Clippers által draftolt újonc dobóhátvéd, Byron Scott (a későbbi Nets-, Hornets- és Lakers-edző) játékjogát. Az előző évi rájátszást lábtörése miatt kihagyó másodéves kiscsatár, James Worthy egészségesen tért vissza, a veterán centerlegenda, Kareem Abdul-Jabbar pedig az alapszakasz során átvette a vezetést Wilt Chamberlaintől az NBA örök-pontlistájának élén. A Lakersnek elég volt 54 siker a nyugati elsőséghez, a playoffban pedig nem izzadtak meg különösebben, a Kansas City Kingst 3-0-val, a Dallast 4-1-gyel, a némi meglepetésre hatodik kiemeltként főcsoportdöntőbe jutó Phoenixet 4-2-vel búcsúztatták a fináléig vezető úton.

A nagydöntő eleget tudott tenni a nagy várakozásoknak, és minden idők egyik legjobbja kerekedett ki belőle. A várva várt finálét igen komoly médiahisztéria, és faji alapú sztereotipizálástól sem mentes esélylatolgatás előzte meg. A gyorsabb, látványosabb, „feketébb” játékot játszó Lakerst, amely a két csapat mindkét alapszakaszbeli találkozóján győzni tudott, a gyengébb mérlege ellenére is esélyesebbnek vélte a szakértő közvélemény, mint a szervezettebb, lassabb, „fehérebb” Bostont (akiknek a kezdőcsapatában egyébként Birdön kívül mindenki más szintén fekete volt). A Lakers pedig a sorozat nyitómeccsén győzni is tudott a Boston Gardenben (109-115, 0-1), a 32 pontos Abdul-Jabbar vezetésével.

A második, Bostonban rendezett összecsapás aztán egyből egy klasszikust hozott. A Boston Garden legfelső soraiban helyett foglaló Lakers-főszurkoló, Jack Nicholson már a Los Angeles söpréssel történő győzelmét vizionálta, amikor a vendégek a meccs utolsó percében átvették a vezetést Magic Johnson büntetőivel, és 20 másodperccel az órán támadást vezethettek kétpontos előnyben. Ám a Celtics-védelem kizökkentette a labdát felhozó James Worthyt, aki csapattársa, Byron Scott helyett a bostoni hátvéd Gerald Henderson kezébe hajította a labdát. Henderson végigrobogott a pályán és a kosárba talált, a Celtics kiegyenlített. Magic Johnson és a Lakers még vezethetett egy támadást a győzelemért, de Magic érthetetlen módon kis híján lepörgette az órát, hiába kérte végig jó pozícióban a labdát Abdul-Jabbar. Johnson végül Bob McAdoo-hoz passzolt, akinek dobását Kevin McHale blokkolta, így hosszabbítás következett. A ráadásban előbb Gerald Henderson, majd a cserejátékos Scott Wedman dobott clutch kosarat a Celtics oldaláról, ezzel a Boston fordult előnnyel az utolsó másodpercekre, a győzelemért támadó Lakersnél pedig McAdoo ismét hibázott, Robert Parish szerelte, Bird pedig az ellentámadásból kiharcolt két büntetőt, amelyeket be is dobott: a Boston 124-121-re nyert és kiegyenlítette a párharcot (1-1).

Larry Bird kosárra dob a Boston Gardenben

A maratoni második összecsapás a Bostonból vett ki többet, miután a felek átköltöztek Los Angelesbe, a harmadik találkozón a Celtics szinte pályán sem volt, és fennállása legsúlyosabb rájátszásbeli vereségét szenvedte el: Magic Johnson döntő-rekordot állított fel 21 gólpasszával, hét Lakers-játékos is elérte a tíz pontot, az aranysárga-lilák fölényes győzelmet arattak (137-104, 1-2). A 30 pontos Larry Bird játszott egyedül elfogadhatóan a Celticsből, el is mondta a meccs után, hogy csapata egy rakás szerencsétlenség volt. A negyedik mérkőzés is sokáig a Lakersnek állt, Abdul-Jabbar 32, Worthy 30 ponttal zárt, Magic ezúttal 17 gólpasszt osztott szét, mégsem tudtak nyerni. A Celtics a rendes játékidő végén kiegyenlített, Magic kulcsfontosságú szituációban eladta a labdát, a hosszabbításban pedig büntetőket hibázott, a bekeményítő Celtics pedig megbüntette a kihagyásokat, Larry Bird clutch kosarával, majd végül egy James Worthy-labdaeladás után M.L. Carr zsákolásával behúzta idegenben a feszült hangulatú találkozót (125-129, 2-2), melyet a játékosok közötti verbális és fizikai abúzus egyaránt jellemzett (például Kevin McHale egy alkalommal emlékezetesen durván, a nyakánál fogva rántotta le a földre a Lakers-erőcsatár Kurt Rambist, de a kor szokásainak megfelelően megúszta egy szimpla személyi hibával).

McHale legendásan durva szabálytalansága Rambis ellen

Az ötödik meccs is igen emlékezetesre sikeredett, ez volt az úgynevezett "Heat Game": köszönhetően annak, hogy a Boston Gardenben nem volt a légkondicionálás, odakint pedig kánikula tombolt Bostonban, a felek 36 fokos hőségben kellett, hogy lejátsszák a találkozót. Kareem Abdul-Jabbarnak egy ponton oxigénmaszkra volt szüksége, az egyik játékvezető konkrétan elájult, de Larry Birdnek meg sem kottyantak az extrém körülmények: 34 pontjával és 17 lepattanójával a mérkőzés legjobbja lett, a Celtics pedig átvette a vezetést a sorozatban (121-103, 3-2). Los Angelesben aztán ismét a Lakers kerekedett felül a hatodik összecsapáson (119-108, 3-3): Abdul-Jabbar, Magic, Worthy és Michael Cooper is eljutott legalább húsz pontig, és feszültségből sem volt továbbra sem hiány, Worthy például nekivágta a palánktartó oszlopnak Cedric Maxwellt, egy Lakers-szurkoló pedig hozzávágta a sörét M.L. Carrhoz.

Így hát hetedik meccsre került sor a némiképp már lehűlt Boston Gardenben. A magabiztos Celtics uralta az összecsapást, a holtfáradt Lakersnek volt ugyan egy komolyabb futása a negyedik negyedben, melynek során három pontra megközelítették ellenfelüket, de fordítani már nem maradt erejük. Cedric Maxwell, a három évvel korábbi nagydöntő MVP-je, aki az azóta eltelt években kissé háttérbe szorult a Bird-McHale-Parish hármas mögött, ezúttal újra a Celtics élére állt, 24 pontjával, valamint 8-8 lepattanójával és gólpasszával ő volt a Boston legjobbja a mindent eldöntő találkozón, mely végül a Celtics 111-103 arányú győzelmével ért véget (4-3).

A Los Angeles Lakers így tehát nyolcadik próbálkozásra sem tudta legyőzni a nagydöntőben a Bostont, akik megszerezték fennállásuk tizenötödik bajnoki címét. A fordulatos finálé Legértékesebb Játékosa Larry Bird lett.

Álló sor: Dr. Thomas Silva csapatorvos, Jimmy Rodgers segédedző, Gerald Henderson, Scott Wedman, Greg Kite, Robert Parish, Kevin McHale, Dennis Johnson, Danny Ainge, Carlos Clark, Chris Ford segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Quinn Buckner, Cedrix Maxwell, Paul Dupee alelnök, Don Gaston tulajdonos, elnök, Red Auerbach GM, K.C. Jones vezetőedző, Alan Cohen alelnök, Larry Bird, M.L. Carr

Danny Ainge. A Celtics jelenlegi GM-je, az 1983/84-ben harmadik szezonját futó dobóhátvéd, Ainge csereember volt az 1984-es bajnokcsapatnál, meccsenként átlag 16 perc játékidővel, komolyabb szerepet a következő idénytől kapott, amikor átvette a Seattle-hez távozó Gerald Henderson megüresedett helyét a Boston kezdőcsapatában. Ainge, aki a hetvenes évek végén még baseball-játékosnak készült, és 1981-ben a Celticsnek konkrétan pereskednie kellett a Toronto Blue Jays baseball-csapattal a játékjogáért, egy igazi minden lében kanál kullancs volt a kosárlabdapályán, szívósan védekezett, és nem átallott nekimenni nálánál jóval nagyobb ellenfeleknek is. 1983 áprilisában például nagy publicitást kapó verekedésbe keveredett az Atlanta nála két fejjel magasabb centerével, Tree Rollins-szal, aki a balhé hevében kis híján leharapta Ainge egyik ujját.

Larry Bird. Birdnek szinte minden összejött 1983/84-ben, karrierje során először ő lett az alapszakasz, illetve a nagydöntő Legértékesebb Játékosa is, 24.2-es pontátlaga pályafutása addigi legjobbját jelentette, és ő volt a liga legpontosabb büntetődobója is. A rájátszás és a finálé során 27.5 pontot átlagolt, a Lakers elleni sorozat hét meccséből hatszor ért el dupla-duplát (a negyedik találkozón például 29 pont, 21 lepattanó, az ötödiken 34-17). Larry következő szezonja is hasonlóan látványosra sikeredett (28.7 pont, 10.5 lepattanós átlag, zsinórban a második alapszakasz-MVP cím), ámde a Celtics az 1985-ös nagydöntőt elbukta a Lakers ellen, majd Birdnek 1985 nyarán megsérült a háta, miközben az anyja házának udvarán kőtömböket emelgetett, ez a hátsérülés pedig egész pályafutása hátralevő részére kihatott.

Quinn Buckner. Elsősorban védekezésének köszönhetően futott be tízéves karriert az NBA-ben a hátvéd Buckner, aki pályafutása legszebb éveit Milwaukee-ban töltötte 1976 és 1982 között. A Bucks színeiben négy alkalommal is tagja volt az All-Defensive Second Teamnek (1978, 1980-1982), majd 1982 szeptemberében Bostonba került, őt adta ugyanis a korabeli szabályok értelmében „kompenzációként” a Bucks a Celticsnek azért, hogy leigazolhassa az egyébként két éve visszavonult egykori Celtics-legendát, Dave Cowenst. Buckner kiegészítő ember volt az 1984-es Celticsnél, 1985-ben az Indianához távozott, innen vonult vissza 1986-ban. Buckner, aki egyébként NBA-karrierje előtt volt az Indiana egyetemmel NCAA-bajnok és az 1976-os montreali olimpián olimpiai bajnok is, visszavonulása óta elsősorban a Pacers kötelékében működik, tizenöt éve szakkomentátora a Pacers meccseinek a Fox csatornán. Az 1993/94-ben mindemellett volt a Dallas Mavericks vezetőedzője is egy gyalázatos idény erejéig (a Mavs 13-69-es mérleggel zárta az a szezont).

M.L. Carr. Pályafutása utolsó előtti idényében második bajnoki címét nyerte a Celtics-szel a védekezőspecialista, az 1984-es finálé egyik fordulópontjának számító negyedik meccsen kulcsfontosságú labdaszerzést bemutató Carr, aki az 1985-ös elveszített nagydöntőt követően vonult vissza. Tudni kell azt is róla, hogy ő vezette be a csapattársai lelkesítésének céljából a kispadon folytatott törölközőlengetés azóta hagyománnyá nemesedett szokását. Carr később volt a Celtics general managere 1994 és 1997 között, mely idő alatt két évig a csapat vezetőedzői tisztségét is betöltötte, az ő nevéhez fűződik az 1996/97-es idényben elért, csapattörténeti mélypontot jelentő 15-67-es alapszakasz-mérleg, mely az azévi 1/1-es draftjog megszerzésével és Tim Duncan kiválasztásával nyert volna értelmet, de a Celticsnek csak az 1/3-as húzás jutott végül (amit a Carr helyére érkező új GM-vezetőedző, Rick Pitino Chauncey Billupsra használt el, akit aztán rövid úton el is kótyavetyélt). Carr jelenleg üzletemberként tevékenykedik Bostonban.

Carlos Clark. Az 1983/84-ben újonc cserehátvéd két idény játszott az NBA-ben, mindkettőt a Bostonnál, az 1984-es rájátszás során négy meccsen került pályára átlag közel három perc erejéig. Red Auerbach kedvelte őt védekezése miatt, de az 1985/86-os idényre már nem tartotta meg a Celtics. Clark a Sacramentóval egyezett meg, saját elmondása szerint már úton volt a Kings edzőtáborába, amikor a Kings akkori GM-je, a Celtics-legenda Bill Russell minden különösebb indokolás nélkül visszavonta edzőtábor-meghívóját. Clark így Európába távozott, ahol még kilenc évig játszott belga csapatokban. Hosszú évekig egy középiskolai fiúcsapat edzője volt a floridai Naples-ben, ahonnan aztán saját elmondása szerint minden különösebb indokolás nélkül menesztették 2012-ben. Úgy látszik, az ilyesmi az átlagosnál gyakrabban fordul elő szegény Carlosszal.

Gerald Henderson Sr. A döntő második meccsén kulcsfontosságú és történelmi jelentőségű labdaszerzést regisztráló irányító már az 1981-ben bajnok Celticsnek is tagja volt, 1979-től kezdve öt éven át erősítette a Bostont, de az 1984-es végső diadalt követően elcserélték, egy első körös draftjogért cserébe a Seattle SuperSonicshoz került (ez volt az a draftjog, amely végül az 1986-os játékoskiválasztó  1/2-es választási jogát eredményezte, és így tudta ledraftolni a Celtics a tragikus sorsú szupertehetséget, Len Biast). Henderson ezt követően még nyolc éven át szerepelt az NBA-ben, volt a Sonics, a New York Knicks, a Philadelphia 76ers, a Detroit Pistons és a Houston Rockets játékosa is a későbbiekben, sőt, 34 éves veterán percemberként tagja volt még a „Bad Boys” Pistons 1990-es bajnokcsapatának is.

Dennis Johnson. A rettenthetetlen „DJ”, az 1979-es Finals MVP, majd a nyolcvanas évtized egyik legkiemelkedőbb védőjátékosa négyszeres All-Starként Phoenixből érkezett Bostonba 1983 nyarán. Megszerzésével a Celtics legfőbb célja az volt, hogy legyen valaki a keretben, aki képes megállítani a legfőbb keleti rivális Philadelphia 76ers dobógépét, a hátvéd Andrew Toney-t, aki rendre megoldhatatlan feladat elé állította a Boston ráküldött embereit az előző évek rájátszásai során. Toney-val ugyan nem találkozott Johnson az 1984-es playoffban, ám mind támadásban, mind védekezésben hozta a tőle elvárt kemény, energikus játékot, a Lakers elleni nagydöntő utolsó négy meccsén egyaránt elérte legalább a húsz pontot, a negyedik találkozón 22 pontja mellé 14 gólpasszt is kiosztott.

Greg Kite. Az újonc center szerepe marginális volt az 1983/84-es idény során, 35 alapszakasz-meccsen átlagosan öt, tizenegy playoff-mérkőzésen pedig átlag három és fél perc jutott neki a pályán. Kite nem volt egy különösebben nagy kosárlabda-tehetség, de Bostonban töltött négy és fél éve alatt (melynek során tagja lehetett még a Celtics következő, 1986-os bajnokcsapatának is) Greg megtestesítette a Celtics-szurkolók által oly kimondottan kedvelt, fakezű, de hajtós-alázatos, és ebből kifolyólag népszerű fehér magasember prototípusát.

Cedric Maxwell. Az 1981-es nagydöntő MVP-je az 1984-es fináléban, különösen annak hetedik meccsén is nagyot játszott, ám a következő idényben sokat volt sérült, 25 mérkőzést is ki kellett hagynia az alapszakaszban, majd az elveszített 1985-ös nagydöntőt követően a Celtics őt áldozta be, hogy megszerezze a Los Angeles Clipperstől Bill Walton játékjogát. A Clippershez kerülő Maxwellnek volt még egy produktív idénye 1985/86-ban, de a rájátszásba nem tudott bejutni új csapatával, ezután pedig végleg lejtmenetbe került a karrierje. A Clippers draftjogokért cserébe a Houstonhoz küldte Maxwellt 1987 januárjában, ahol nem tudott magának komolyabb szerepet kivívni, majd miután a Rockets is elcserélte őt, és 1988 októberében Washingtonhoz került, a Bullets pedig kitette a keretéből, 32 évesen Maxwell NBA-pályafutása befejeződött. Bostonban visszavonultatták 31-es számú mezét, és manapság a Celtics meccseinek rádiós kommentátoraként dolgozik.

Kevin McHale. A hihetetlenül képzett és fineszes McHale (aki persze nem volt rest durvaságokat sem elkövetni csapata érdekében, mint azt Kurt Rambis elleni tette is mutatja az 1984-es nagydöntő negyedik meccséről) igen sikeres idényt zárt 1984-ben. Amellett, hogy karrierje második bajnoki címét nyerte a Bostonnal, a magasember ebben az évben könyvelhette el első All-Star fellépését, addigi karriercsúcsot jelentő 18.4 pontot és 7.4 lepattanót átlagolt az alapszakasz során, és megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját is (a következő szezonban pedig e kategóriában ismételni tudott, ezzel ő lett az első kétszeres nyertes az 1983 óta kiosztásra kerülő díj történetében).

Robert Parish. Kiegyensúlyozottságot és nyugalmat adott a Celticsnek Parish jelenléte középen, hiszen a „Főnök” maga volt a két lábon járó kiegyensúlyozottság és nyugalom. Mint ahogy 1980-as Bostonba érkezése óta mindig, Parish 1984-ben is ott volt az All-Star mérkőzésen, 19 pont és közel 11 lepattanó voltak a meccsenkénti átlagai. Bár az 1984-es nagydöntőben tőle szokatlan módon nem célzott túl pontosan mezőnyből, a hét meccsből ötször is dupla-duplázni tudott, a negyedik találkozón 25 pontot dobott, a hetedik összecsapáson 16 lepattanót szedett le.

Scott Wedman. Az 1984-es finálé egyik legfontosabb kosarának szerzője 1983 januárjában, 31 éves veteránként érkezett a Celticshez Clevelandből, és rövidesen a Boston egyik legfontosabb csereembere, ha úgy tetszik, Kevin McHale mögötti „hetedik embere” vált belőle. Wedman, a rafinált kiscsatár egyébként már 1974 óta koptatta az NBA parkettáit, még a Kansas City-Omaha Kings draftolta, a Kings színeiben két All-Star fellépése is volt (1976, 1980), három idényben is volt közel 19 pontos szezonátlaga, és beválasztották az 1980-as All-Defensive Second Team soraiba. Wedman 1981-ben került Clevelandbe a Kansas Citytől, onnan pedig másfél év múlva Bostonba, tagja volt a Celtics következő, 1986-os bajnokcsapatának is.

Vezetőedző: K.C. Jones. Játékosként mint a Bill Russell-féle bostoni dinasztia védekező-specialistája Jones nyolc bajnoki címet nyert. Edzőként ő és volt csapattársa, Bill Sharman azon kevesek egyike, akik a Celtics mellett a Lakers képviseletében is nyertek bajnokságot – Sharman volt a vezetőedzője az 1972-es bajnok Lakersnek, Jones pedig a segítőjeként dolgozott –, majd K.C. is vezetőedzői állást kapott, méghozzá a Washington Bulletsnél, ahol az Elvin Hayes-Wes Unseld-féle csapattal is eljutott a nagydöntőig, de ott veszített (1975-ben a Golden State ellen). 1978-ban segédedzői minőségben tért vissza Bostonba, majd 1983 nyarán átvette Bill Fitch helyét a kispadon, és karrierje során összesen már a tizedik aranygyűrűjét szerezte meg a Keltákkal (nyolc játékosként, egy 1981-ből segédedzőként, ez pedig az első volt vezetőedzőként), és ha beszámítjuk a Lakers-szel 1972-ben elhódított elsőséget is, akkor 1984 nyarától kezdődően már nem is fért el a sok-sok aranygyűrű Jones két kezén.