1984: Celtics vs. Lakers - új szereplők, szokásos eredmény

Tizenöt év kihagyás után ismét összecsapott egymással a két ádáz rivális, a Boston Celtics és a Los Angeles Lakers az NBA 1984-es döntőjében, mely egyúttal a két nyolcvanas évekbeli ikon, Larry Bird és Magic Johnson első, várva várt találkozását is elhozta a fináléban. Egy emlékezetes párharc végén, hétmeccses csatában a Boston kerekedett felül – úgy, mint az addigi összes Celtics-Lakers nagydöntő esetében.

Az 1983/84-es NBA-szezont megelőzően Larry Bird és Magic Johnson már mindketten lejátszottak négy idényt a ligában, mindketten nyertek bajnoki címet (Magic már kettőt is), de egymás ellen még egy alkalommal sem döntőztek. A Lakers elmúlt három döntőbeli szereplése alkalmával a Philadelphia 76ers volt az ellenfél, abban az egy évben pedig, amikor Birdnek és a Celticsnek sikerült legyőznie a playoffban legfőbb keleti ellenfelét, a Sixerst (1981), akkor meg a Lakers bukott el csúnyán a rájátszás korai szakaszában a Houston ellen. 1984-re azonban, ha úgy tetszik, minden a „helyére került”, és a liga két legnagyobb múltú csapata, soraiban a liga két legnagyobb sztárjával, végre egymásnak feszülhetett a bajnoki címért.

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiba lenne ugyanis az 1983/84-es idényt mindössze a Celtics-Lakers párharc egyik újabb fejezeteként elkönyvelni, hiszen nagyfokú változások szele söpört végig a ligán. Ebben az évadban történt ugyanis, hogy az NBA a főcsoportonkénti hat csapatról nyolc csapatosra bővítette a rájátszás mezőnyét, egyúttal három győzelemig meghosszabbította az első körös párharcokat, ezáltal létrehozva a mai napig használt playoff-formátumot (amely lényegét tekintve azóta csak egyszer, 2002-ben változott, amióta az első körben is négy győzelemig tartanak a sorozatok). 1984-ben tartották meg az első mai értelemben vett All-Star gálát, az All-Star mérkőzés mellett ebben az évben rendezték meg először a zsákolóversenyt (a phoenixi Larry Nance nyerte azt a Philadelphia ásza, Julius Erving előtt) és egy mára már megszűnt másik eseményt, a „Legends Classic” elnevezésű, lényegében visszavonult játékosok között zajló All-Star meccset. E változtatások mind a liga látványosabbá, eladhatóbbá tételét szolgálták, szellemi atyjuk pedig a liga 1984 februárjában hivatalba lépő, és aztán egészen 2014-ig funkcionáló új komisszárja volt: David Stern.

A „talent level” is folyamatosan emelkedett, ennek, és persze részben a formátumváltásnak is köszönhetően új csapatoknak nyílt lehetőségük megmutatni magukat a rájátszásban. Ebben a szezonban produkálta fennállása első playoff-szereplését az 1974 óta működő Utah (korábban New Orleans) Jazz, soraiban a liga azévi pontkirályával, Adrian Dantley-vel, és az 1980-ban alapított Dallas Mavericks, a szintén harminc pont körül átlagoló dobógép, Mark Aguirre vezetésével. A Jazz és a Mavericks egyből párharcot is nyert a playoffban, és ugyancsak ekkor szerezte első győzelmét egy rájátszásbeli sorozatban a New Jersey Nets (erről nemsoká bővebben). Kiváló szezont futott a New York Knicks támadásban tarthatatlan kiscsatára, Bernard King, és hosszú évek után először jutott be a playoff mezőnyébe a harmadéves irányítófenomén, Isiah Thomas vezetésével a Detroit Pistons (majd King és Thomas őrületes csatát vívtak a Knicks és a Pistons első körös párharca során a rájátszásban, melyet végül Bernard és a Knicks nyert meg). Mindeközben a bajnoki címvédő Philadelphia 76ers mintha elégedetten hátradőlt volna. Moses Malone és a Sixers 52-30-as mérleggel a keleti harmadik helyen zárta az alapszakaszt (13 meccsel kevesebbet nyerve, mint egy évvel korábban), majd a rájátszás első körében óriási meglepetésre 3-2-re kikaptak a hatodik kiemelt New Jersey-től, úgy, hogy a sorozatban minden meccset az idegenben játszó csapat nyert meg (ilyen se azelőtt, se azóta nem fordult elő a playoff történetében).

Na de térjünk akkor vissza főszereplőinkhez, a Bostonhoz és a Los Angeleshez, akik közül az előző év playoff-buktája (0-4 a Milwaukee ellen a második körben) után némiképp újjászervezett Celtics nyerte az 1983/84-es alapszakasz küzdelmeit 62-20-as mérleggel, egyúttal Larry Bird kapta meg az MVP-trófeát, karrierje során először. A Celtics 1983 nyarán menesztette edzőjét, Bill Fitch-t, aki az előző idény végére elveszítette az öltözőt, helyére addigi segítőjét, a játékosként a Bostonnal nyolc bajnokságot nyerő K.C. Jonest nevezték ki. A játékoskeretben a legfőbb változás a négyszeres All-Star, egyszeres bajnok (Seattle, 1979) hátvéd, a védekező-fenomén Dennis Johnson megszerzése volt, aki stabilitást adott a hátsó alakzatnak a kiöregedett Nate „Tiny” Archibald távozását követően. A rájátszásban a Celtics előbb könnyedén búcsúztatta a Washingtont (3-1), majd nehezen a már említett Bernard King-féle New Yorkot (4-3), a főcsoportdöntőben pedig visszavágtak a Milwaukee-nak az egy évvel korábbi csúfos vereségért, 4-1-gyel jutottak a nagydöntőbe.

A Lakers All-Star irányítójától, Norm Nixontól vált meg 1983 nyarán, és szerezte meg érte cserébe a Clippers által draftolt újonc dobóhátvéd, Byron Scott (a későbbi Nets-, Hornets- és Lakers-edző) játékjogát. Az előző évi rájátszást lábtörése miatt kihagyó másodéves kiscsatár, James Worthy egészségesen tért vissza, a veterán centerlegenda, Kareem Abdul-Jabbar pedig az alapszakasz során átvette a vezetést Wilt Chamberlaintől az NBA örök-pontlistájának élén. A Lakersnek elég volt 54 siker a nyugati elsőséghez, a playoffban pedig nem izzadtak meg különösebben, a Kansas City Kingst 3-0-val, a Dallast 4-1-gyel, a némi meglepetésre hatodik kiemeltként főcsoportdöntőbe jutó Phoenixet 4-2-vel búcsúztatták a fináléig vezető úton.

A nagydöntő eleget tudott tenni a nagy várakozásoknak, és minden idők egyik legjobbja kerekedett ki belőle. A várva várt finálét igen komoly médiahisztéria, és faji alapú sztereotipizálástól sem mentes esélylatolgatás előzte meg. A gyorsabb, látványosabb, „feketébb” játékot játszó Lakerst, amely a két csapat mindkét alapszakaszbeli találkozóján győzni tudott, a gyengébb mérlege ellenére is esélyesebbnek vélte a szakértő közvélemény, mint a szervezettebb, lassabb, „fehérebb” Bostont (akiknek a kezdőcsapatában egyébként Birdön kívül mindenki más szintén fekete volt). A Lakers pedig a sorozat nyitómeccsén győzni is tudott a Boston Gardenben (109-115, 0-1), a 32 pontos Abdul-Jabbar vezetésével.

A második, Bostonban rendezett összecsapás aztán egyből egy klasszikust hozott. A Boston Garden legfelső soraiban helyett foglaló Lakers-főszurkoló, Jack Nicholson már a Los Angeles söpréssel történő győzelmét vizionálta, amikor a vendégek a meccs utolsó percében átvették a vezetést Magic Johnson büntetőivel, és 20 másodperccel az órán támadást vezethettek kétpontos előnyben. Ám a Celtics-védelem kizökkentette a labdát felhozó James Worthyt, aki csapattársa, Byron Scott helyett a bostoni hátvéd Gerald Henderson kezébe hajította a labdát. Henderson végigrobogott a pályán és a kosárba talált, a Celtics kiegyenlített. Magic Johnson és a Lakers még vezethetett egy támadást a győzelemért, de Magic érthetetlen módon kis híján lepörgette az órát, hiába kérte végig jó pozícióban a labdát Abdul-Jabbar. Johnson végül Bob McAdoo-hoz passzolt, akinek dobását Kevin McHale blokkolta, így hosszabbítás következett. A ráadásban előbb Gerald Henderson, majd a cserejátékos Scott Wedman dobott clutch kosarat a Celtics oldaláról, ezzel a Boston fordult előnnyel az utolsó másodpercekre, a győzelemért támadó Lakersnél pedig McAdoo ismét hibázott, Robert Parish szerelte, Bird pedig az ellentámadásból kiharcolt két büntetőt, amelyeket be is dobott: a Boston 124-121-re nyert és kiegyenlítette a párharcot (1-1).

Larry Bird kosárra dob a Boston Gardenben

A maratoni második összecsapás a Bostonból vett ki többet, miután a felek átköltöztek Los Angelesbe, a harmadik találkozón a Celtics szinte pályán sem volt, és fennállása legsúlyosabb rájátszásbeli vereségét szenvedte el: Magic Johnson döntő-rekordot állított fel 21 gólpasszával, hét Lakers-játékos is elérte a tíz pontot, az aranysárga-lilák fölényes győzelmet arattak (137-104, 1-2). A 30 pontos Larry Bird játszott egyedül elfogadhatóan a Celticsből, el is mondta a meccs után, hogy csapata egy rakás szerencsétlenség volt. A negyedik mérkőzés is sokáig a Lakersnek állt, Abdul-Jabbar 32, Worthy 30 ponttal zárt, Magic ezúttal 17 gólpasszt osztott szét, mégsem tudtak nyerni. A Celtics a rendes játékidő végén kiegyenlített, Magic kulcsfontosságú szituációban eladta a labdát, a hosszabbításban pedig büntetőket hibázott, a bekeményítő Celtics pedig megbüntette a kihagyásokat, Larry Bird clutch kosarával, majd végül egy James Worthy-labdaeladás után M.L. Carr zsákolásával behúzta idegenben a feszült hangulatú találkozót (125-129, 2-2), melyet a játékosok közötti verbális és fizikai abúzus egyaránt jellemzett (például Kevin McHale egy alkalommal emlékezetesen durván, a nyakánál fogva rántotta le a földre a Lakers-erőcsatár Kurt Rambist, de a kor szokásainak megfelelően megúszta egy szimpla személyi hibával).

McHale legendásan durva szabálytalansága Rambis ellen

Az ötödik meccs is igen emlékezetesre sikeredett, ez volt az úgynevezett "Heat Game": köszönhetően annak, hogy a Boston Gardenben nem volt a légkondicionálás, odakint pedig kánikula tombolt Bostonban, a felek 36 fokos hőségben kellett, hogy lejátsszák a találkozót. Kareem Abdul-Jabbarnak egy ponton oxigénmaszkra volt szüksége, az egyik játékvezető konkrétan elájult, de Larry Birdnek meg sem kottyantak az extrém körülmények: 34 pontjával és 17 lepattanójával a mérkőzés legjobbja lett, a Celtics pedig átvette a vezetést a sorozatban (121-103, 3-2). Los Angelesben aztán ismét a Lakers kerekedett felül a hatodik összecsapáson (119-108, 3-3): Abdul-Jabbar, Magic, Worthy és Michael Cooper is eljutott legalább húsz pontig, és feszültségből sem volt továbbra sem hiány, Worthy például nekivágta a palánktartó oszlopnak Cedric Maxwellt, egy Lakers-szurkoló pedig hozzávágta a sörét M.L. Carrhoz.

Így hát hetedik meccsre került sor a némiképp már lehűlt Boston Gardenben. A magabiztos Celtics uralta az összecsapást, a holtfáradt Lakersnek volt ugyan egy komolyabb futása a negyedik negyedben, melynek során három pontra megközelítették ellenfelüket, de fordítani már nem maradt erejük. Cedric Maxwell, a három évvel korábbi nagydöntő MVP-je, aki az azóta eltelt években kissé háttérbe szorult a Bird-McHale-Parish hármas mögött, ezúttal újra a Celtics élére állt, 24 pontjával, valamint 8-8 lepattanójával és gólpasszával ő volt a Boston legjobbja a mindent eldöntő találkozón, mely végül a Celtics 111-103 arányú győzelmével ért véget (4-3).

A Los Angeles Lakers így tehát nyolcadik próbálkozásra sem tudta legyőzni a nagydöntőben a Bostont, akik megszerezték fennállásuk tizenötödik bajnoki címét. A fordulatos finálé Legértékesebb Játékosa Larry Bird lett.

Álló sor: Dr. Thomas Silva csapatorvos, Jimmy Rodgers segédedző, Gerald Henderson, Scott Wedman, Greg Kite, Robert Parish, Kevin McHale, Dennis Johnson, Danny Ainge, Carlos Clark, Chris Ford segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Quinn Buckner, Cedrix Maxwell, Paul Dupee alelnök, Don Gaston tulajdonos, elnök, Red Auerbach GM, K.C. Jones vezetőedző, Alan Cohen alelnök, Larry Bird, M.L. Carr

Danny Ainge. A Celtics jelenlegi GM-je, az 1983/84-ben harmadik szezonját futó dobóhátvéd, Ainge csereember volt az 1984-es bajnokcsapatnál, meccsenként átlag 16 perc játékidővel, komolyabb szerepet a következő idénytől kapott, amikor átvette a Seattle-hez távozó Gerald Henderson megüresedett helyét a Boston kezdőcsapatában. Ainge, aki a hetvenes évek végén még baseball-játékosnak készült, és 1981-ben a Celticsnek konkrétan pereskednie kellett a Toronto Blue Jays baseball-csapattal a játékjogáért, egy igazi minden lében kanál kullancs volt a kosárlabdapályán, szívósan védekezett, és nem átallott nekimenni nálánál jóval nagyobb ellenfeleknek is. 1983 áprilisában például nagy publicitást kapó verekedésbe keveredett az Atlanta nála két fejjel magasabb centerével, Tree Rollins-szal, aki a balhé hevében kis híján leharapta Ainge egyik ujját.

Larry Bird. Birdnek szinte minden összejött 1983/84-ben, karrierje során először ő lett az alapszakasz, illetve a nagydöntő Legértékesebb Játékosa is, 24.2-es pontátlaga pályafutása addigi legjobbját jelentette, és ő volt a liga legpontosabb büntetődobója is. A rájátszás és a finálé során 27.5 pontot átlagolt, a Lakers elleni sorozat hét meccséből hatszor ért el dupla-duplát (a negyedik találkozón például 29 pont, 21 lepattanó, az ötödiken 34-17). Larry következő szezonja is hasonlóan látványosra sikeredett (28.7 pont, 10.5 lepattanós átlag, zsinórban a második alapszakasz-MVP cím), ámde a Celtics az 1985-ös nagydöntőt elbukta a Lakers ellen, majd Birdnek 1985 nyarán megsérült a háta, miközben az anyja házának udvarán kőtömböket emelgetett, ez a hátsérülés pedig egész pályafutása hátralevő részére kihatott.

Quinn Buckner. Elsősorban védekezésének köszönhetően futott be tízéves karriert az NBA-ben a hátvéd Buckner, aki pályafutása legszebb éveit Milwaukee-ban töltötte 1976 és 1982 között. A Bucks színeiben négy alkalommal is tagja volt az All-Defensive Second Teamnek (1978, 1980-1982), majd 1982 szeptemberében Bostonba került, őt adta ugyanis a korabeli szabályok értelmében „kompenzációként” a Bucks a Celticsnek azért, hogy leigazolhassa az egyébként két éve visszavonult egykori Celtics-legendát, Dave Cowenst. Buckner kiegészítő ember volt az 1984-es Celticsnél, 1985-ben az Indianához távozott, innen vonult vissza 1986-ban. Buckner, aki egyébként NBA-karrierje előtt volt az Indiana egyetemmel NCAA-bajnok és az 1976-os montreali olimpián olimpiai bajnok is, visszavonulása óta elsősorban a Pacers kötelékében működik, tizenöt éve szakkomentátora a Pacers meccseinek a Fox csatornán. Az 1993/94-ben mindemellett volt a Dallas Mavericks vezetőedzője is egy gyalázatos idény erejéig (a Mavs 13-69-es mérleggel zárta az a szezont).

M.L. Carr. Pályafutása utolsó előtti idényében második bajnoki címét nyerte a Celtics-szel a védekezőspecialista, az 1984-es finálé egyik fordulópontjának számító negyedik meccsen kulcsfontosságú labdaszerzést bemutató Carr, aki az 1985-ös elveszített nagydöntőt követően vonult vissza. Tudni kell azt is róla, hogy ő vezette be a csapattársai lelkesítésének céljából a kispadon folytatott törölközőlengetés azóta hagyománnyá nemesedett szokását. Carr később volt a Celtics general managere 1994 és 1997 között, mely idő alatt két évig a csapat vezetőedzői tisztségét is betöltötte, az ő nevéhez fűződik az 1996/97-es idényben elért, csapattörténeti mélypontot jelentő 15-67-es alapszakasz-mérleg, mely az azévi 1/1-es draftjog megszerzésével és Tim Duncan kiválasztásával nyert volna értelmet, de a Celticsnek csak az 1/3-as húzás jutott végül (amit a Carr helyére érkező új GM-vezetőedző, Rick Pitino Chauncey Billupsra használt el, akit aztán rövid úton el is kótyavetyélt). Carr jelenleg üzletemberként tevékenykedik Bostonban.

Carlos Clark. Az 1983/84-ben újonc cserehátvéd két idény játszott az NBA-ben, mindkettőt a Bostonnál, az 1984-es rájátszás során négy meccsen került pályára átlag közel három perc erejéig. Red Auerbach kedvelte őt védekezése miatt, de az 1985/86-os idényre már nem tartotta meg a Celtics. Clark a Sacramentóval egyezett meg, saját elmondása szerint már úton volt a Kings edzőtáborába, amikor a Kings akkori GM-je, a Celtics-legenda Bill Russell minden különösebb indokolás nélkül visszavonta edzőtábor-meghívóját. Clark így Európába távozott, ahol még kilenc évig játszott belga csapatokban. Hosszú évekig egy középiskolai fiúcsapat edzője volt a floridai Naples-ben, ahonnan aztán saját elmondása szerint minden különösebb indokolás nélkül menesztették 2012-ben. Úgy látszik, az ilyesmi az átlagosnál gyakrabban fordul elő szegény Carlosszal.

Gerald Henderson Sr. A döntő második meccsén kulcsfontosságú és történelmi jelentőségű labdaszerzést regisztráló irányító már az 1981-ben bajnok Celticsnek is tagja volt, 1979-től kezdve öt éven át erősítette a Bostont, de az 1984-es végső diadalt követően elcserélték, egy első körös draftjogért cserébe a Seattle SuperSonicshoz került (ez volt az a draftjog, amely végül az 1986-os játékoskiválasztó  1/2-es választási jogát eredményezte, és így tudta ledraftolni a Celtics a tragikus sorsú szupertehetséget, Len Biast). Henderson ezt követően még nyolc éven át szerepelt az NBA-ben, volt a Sonics, a New York Knicks, a Philadelphia 76ers, a Detroit Pistons és a Houston Rockets játékosa is a későbbiekben, sőt, 34 éves veterán percemberként tagja volt még a „Bad Boys” Pistons 1990-es bajnokcsapatának is.

Dennis Johnson. A rettenthetetlen „DJ”, az 1979-es Finals MVP, majd a nyolcvanas évtized egyik legkiemelkedőbb védőjátékosa négyszeres All-Starként Phoenixből érkezett Bostonba 1983 nyarán. Megszerzésével a Celtics legfőbb célja az volt, hogy legyen valaki a keretben, aki képes megállítani a legfőbb keleti rivális Philadelphia 76ers dobógépét, a hátvéd Andrew Toney-t, aki rendre megoldhatatlan feladat elé állította a Boston ráküldött embereit az előző évek rájátszásai során. Toney-val ugyan nem találkozott Johnson az 1984-es playoffban, ám mind támadásban, mind védekezésben hozta a tőle elvárt kemény, energikus játékot, a Lakers elleni nagydöntő utolsó négy meccsén egyaránt elérte legalább a húsz pontot, a negyedik találkozón 22 pontja mellé 14 gólpasszt is kiosztott.

Greg Kite. Az újonc center szerepe marginális volt az 1983/84-es idény során, 35 alapszakasz-meccsen átlagosan öt, tizenegy playoff-mérkőzésen pedig átlag három és fél perc jutott neki a pályán. Kite nem volt egy különösebben nagy kosárlabda-tehetség, de Bostonban töltött négy és fél éve alatt (melynek során tagja lehetett még a Celtics következő, 1986-os bajnokcsapatának is) Greg megtestesítette a Celtics-szurkolók által oly kimondottan kedvelt, fakezű, de hajtós-alázatos, és ebből kifolyólag népszerű fehér magasember prototípusát.

Cedric Maxwell. Az 1981-es nagydöntő MVP-je az 1984-es fináléban, különösen annak hetedik meccsén is nagyot játszott, ám a következő idényben sokat volt sérült, 25 mérkőzést is ki kellett hagynia az alapszakaszban, majd az elveszített 1985-ös nagydöntőt követően a Celtics őt áldozta be, hogy megszerezze a Los Angeles Clipperstől Bill Walton játékjogát. A Clippershez kerülő Maxwellnek volt még egy produktív idénye 1985/86-ban, de a rájátszásba nem tudott bejutni új csapatával, ezután pedig végleg lejtmenetbe került a karrierje. A Clippers draftjogokért cserébe a Houstonhoz küldte Maxwellt 1987 januárjában, ahol nem tudott magának komolyabb szerepet kivívni, majd miután a Rockets is elcserélte őt, és 1988 októberében Washingtonhoz került, a Bullets pedig kitette a keretéből, 32 évesen Maxwell NBA-pályafutása befejeződött. Bostonban visszavonultatták 31-es számú mezét, és manapság a Celtics meccseinek rádiós kommentátoraként dolgozik.

Kevin McHale. A hihetetlenül képzett és fineszes McHale (aki persze nem volt rest durvaságokat sem elkövetni csapata érdekében, mint azt Kurt Rambis elleni tette is mutatja az 1984-es nagydöntő negyedik meccséről) igen sikeres idényt zárt 1984-ben. Amellett, hogy karrierje második bajnoki címét nyerte a Bostonnal, a magasember ebben az évben könyvelhette el első All-Star fellépését, addigi karriercsúcsot jelentő 18.4 pontot és 7.4 lepattanót átlagolt az alapszakasz során, és megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját is (a következő szezonban pedig e kategóriában ismételni tudott, ezzel ő lett az első kétszeres nyertes az 1983 óta kiosztásra kerülő díj történetében).

Robert Parish. Kiegyensúlyozottságot és nyugalmat adott a Celticsnek Parish jelenléte középen, hiszen a „Főnök” maga volt a két lábon járó kiegyensúlyozottság és nyugalom. Mint ahogy 1980-as Bostonba érkezése óta mindig, Parish 1984-ben is ott volt az All-Star mérkőzésen, 19 pont és közel 11 lepattanó voltak a meccsenkénti átlagai. Bár az 1984-es nagydöntőben tőle szokatlan módon nem célzott túl pontosan mezőnyből, a hét meccsből ötször is dupla-duplázni tudott, a negyedik találkozón 25 pontot dobott, a hetedik összecsapáson 16 lepattanót szedett le.

Scott Wedman. Az 1984-es finálé egyik legfontosabb kosarának szerzője 1983 januárjában, 31 éves veteránként érkezett a Celticshez Clevelandből, és rövidesen a Boston egyik legfontosabb csereembere, ha úgy tetszik, Kevin McHale mögötti „hetedik embere” vált belőle. Wedman, a rafinált kiscsatár egyébként már 1974 óta koptatta az NBA parkettáit, még a Kansas City-Omaha Kings draftolta, a Kings színeiben két All-Star fellépése is volt (1976, 1980), három idényben is volt közel 19 pontos szezonátlaga, és beválasztották az 1980-as All-Defensive Second Team soraiba. Wedman 1981-ben került Clevelandbe a Kansas Citytől, onnan pedig másfél év múlva Bostonba, tagja volt a Celtics következő, 1986-os bajnokcsapatának is.

Vezetőedző: K.C. Jones. Játékosként mint a Bill Russell-féle bostoni dinasztia védekező-specialistája Jones nyolc bajnoki címet nyert. Edzőként ő és volt csapattársa, Bill Sharman azon kevesek egyike, akik a Celtics mellett a Lakers képviseletében is nyertek bajnokságot – Sharman volt a vezetőedzője az 1972-es bajnok Lakersnek, Jones pedig a segítőjeként dolgozott –, majd K.C. is vezetőedzői állást kapott, méghozzá a Washington Bulletsnél, ahol az Elvin Hayes-Wes Unseld-féle csapattal is eljutott a nagydöntőig, de ott veszített (1975-ben a Golden State ellen). 1978-ban segédedzői minőségben tért vissza Bostonba, majd 1983 nyarán átvette Bill Fitch helyét a kispadon, és karrierje során összesen már a tizedik aranygyűrűjét szerezte meg a Keltákkal (nyolc játékosként, egy 1981-ből segédedzőként, ez pedig az első volt vezetőedzőként), és ha beszámítjuk a Lakers-szel 1972-ben elhódított elsőséget is, akkor 1984 nyarától kezdődően már nem is fért el a sok-sok aranygyűrű Jones két kezén.

1983: Moses és az Ígéret Földje

„Fo’, fo’, fo’’ – hangzott el az NBA történetének egyik legismertebb jóslata 1983 tavaszán Moses Malone, a Philadelphia 76ers centerének jóvoltából. A nem éppen szószátyár szupersztár ezt arra a kérdésre válaszolta, mit vár a Sixers azévi playoff-szereplésétől. „Four-four-four”, azaz „négy-négy-négy”, magyarán három, négy meccsből álló párharcot jövendölt Malone, és jóslata majdnem be is jött: a Philly mindössze egyetlen vereséggel zárta a rájátszást, a döntőben a Lakersnek is söpréssel visszavágva szerezte meg a bajnoki aranygyűrűket.

Amennyire nehezen és balhésan indult el a Los Angeles Lakers számára az előző, végül bajnoki címmel végződő idény, olyannyira jól kezdődött a mostani: egy három évvel korábbi csere útján a Clevelandtől szerzett draftcetlijük az 1982-es drafton az 1/1-es választás jogát eredményezte, ezzel először és a mai napig utoljára fordult elő a liga történetében, hogy a bajnoki címvédő választhatott az első helyen a drafton. A Lakers a North Carolina egyetem sztárját, James Worthyt húzta ezáltal be. Az 1982-es offszezon rövid távon legjövedelmezőbb húzása ugyanakkor a Lakers által az előző évi nagydöntőben legyőzött Philadelphia 76ers nevéhez fűzödött.

A Sixers 1977 és 1980 után 1982-ben harmadszorra is vereséget szenvedett a bajnoki cím kapujában, utóbbi két alkalommal a Lakers ellenében. Az öregedő szupersztár, Julius Erving, valamint a feltörekvő, időnként megállíthatatlan scorer Andrew Toney, kiegészülve két kiváló védővel, a kiscsatár Bobby Jones-szal és irányító Maurice Cheeks-szel, megítélésük szerint jó alapot képezett a Lakers alacsony emberei, Magic Johnson, Norm Nixon vagy Jamaal Wilkes ellenében, ámde a jó philadelphiaiak úgy érezték, hogy a palánk alatt nem tudnak kellőképpen hatékonyan fellépni Kareem Abdul-Jabbarral szemben. Ezért új center után néztek, és minden valószínűség szerint sikerült megszerezniük a lehető legjobbat: bár be kellett áldozniuk érte a kiváló Caldwell Jonest, nem más, mint a liga regnáló MVP-je, Moses Malone érkezett Philadelphiába a Houston Rocketstől. A Philly az NBA addigi történetének legmagasabb összegű (6 év, 13.2 millió dollár) szerződését ajánlotta a szabadügynök Mosesnek, a Houston a kor szabályainak megfelelően meccselhette az ajánlatot, amit meg is tettek, így aztán Malone végül csere útján - a már említett Caldwell Jonesért és egy elsőkörös draftjogért - került Philadelphiába.

Tárt karokkal fogadták Philadelphiában Moses Malone-t

Az akkor 27 éves Malone képességei abszolút csúcsán volt 1982-ben, az előző évben a Houstonnál meccsenként 31 pontot és 15 lepattanót átlagolt, zsinórban másodszorra, karrierje során harmadszorra lett a liga lepattanó-királya, 1979 után a második MVP-trófeáját kapta meg az előző alapszakasz végén, a kettő között pedig egy alkalommal már sikerült nagydöntőt játszania a Rockets-szel, 1981-ben. Malone érkezése egycsapásra a bajnoki cím legfőbb esélyesévé tette papíron a Philadelphiát, Moses pedig nem okozott csalódást: vezetésével a Sixers 65 meccset nyert az 1982/83-as alapszakaszban, ismét vezette a ligát lepattanózás terén, és újfent ő lett az MVP. Ezzel a liga történetében először és eddig utoljára fordult elő az is, hogy ugyanaz a személy két különböző csapat színeiben kapta meg a Legértékesebb Játékos díját két egymást követő évben.

Nyugaton a Lakers szintén magabiztos teljesítménnyel, 58 sikerrel zárt a főcsoport élén, ám a „Showtime”-támadójátékba kiválóan beépülő 1/1-es újonc, James Worthy az alapszakasz legvégén eltörte a lábát, és nem léphetett pályára a rájátszásban, ami elszomorította az aranysárga-lilákat. Ugyanakkor hiába állt fel e szezonban is masszív csapattal a San Antonio Spurs (George Gervin, Artis Gilmore, Mike Mitchell), a Phoenix Suns (Walter Davis, Dennis Johnson, Alvan Adams), a Seattle SuperSonics (Jack Sikma, Gus Williams, vagy a korábbi Denver-szupersztár, de ekkor már kokain-függőséggel küszködő David Thompson), vagy a Portland TrailBlazers (Jim Paxson, Calvin Natt, Mychal Thompson) egyikük sem tudott kitörni a Lakers árnyékából. Magic Johnsonék a nyugati rájátszásban előbb a Portlandet, majd a San Antoniót búcsúztatva újfent bejutottak a nagydöntőbe.

Hogy Moses Malone híres „Fo’, fo’, fo’” jóslata nem jött be, arról a Milwaukee Bucks tehet, a kiváló Sidney Moncrief-Marques Johnson hátvédpáros vezette Bucks a főcsoportdöntőben egy alkalommal le tudta győzni a korábban a New Yorkot kisöprő Philadelphiát, de végül így is 4-1-gyel zúgtak ki.  Érdekesség, hogy az alapszakaszt 51 sikerrel záró Bucks a keleti playoff előző körében pályahátrányból indulva, szintén söpréssel ejtette ki az ereje teljében levő, 56 győzelmet számláló Boston Celticset, akik a Larry Bird-éra talán legnagyobb buktáját produkálták a Milwaukee ellen, és Bird érkezése óta először a főcsoportdöntőig sem tudtak eljutni. Így az 1983-as nagydöntő az előző évi finálé visszavágóját hozta el, újfent a Sixers és a Lakers között.

A Sixers kezdte hazai pályán a párharcot, és nem is hibázott: megnyerték az első (113-107), és a második (103-93) meccset is otthon, kihasználva, hogy egyrészt a Lakers kezdett szétesni (a már alapból Worthy nélkül játszó aranysárga-liláknál a kezdő irányító, Norm Nixon vállsérüléssel bajlódott, első számú cserejátékosuk, Bob McAdoo sem volt teljesen egészséges, az első mérkőzést ki is hagyta), másrészt azt, hogy Moses Malone őrületbe kergette a palánk alatt Kareem Abdul-Jabbart, egészen rendkívüli fölényt kialakítva vele szemben lepattanózás terén (Moses harminc lepattanót szedett az első két összecsapás során, Kareem mindössze nyolcat). Az ihletett formában játszó Malone ráadásul támadásban is a mezőny legjobbja volt mindkét találkozón (27, majd 24 ponttal).

A felek áttették székhelyüket Los Angelesbe, ám a harmadik meccsen is folytatódott a philadelphiai forgatókönyv. Malone tarthatatlan volt (28 pont, 19 lepattanó), Julius Erving és Andrew Toney is beszórt 21-21 pontot, így hiába szívta fel magát Abdul-Jabbar (23 pont, 15 pattanó), Magic Johnson és a sérülten játszó Norm Nixon is kutyául szenvedtek a dobásaikkal, a Philly kiütéses győzelmével (94-111) behozhatatlannak tűnő előnyre tett szert. A Lakers a negyedik meccsen állt legközelebb a győzelemhez, a negyedik negyed elején kilenc ponttal vezettek, ám amikor Moses Malone ismét nekiállt rombolni a palánk alatt, elfogytak. Moses a mérkőzés negyedik negyedében tíz lepattanót szedett (összesen 23-at kapott le a találkozón), a meccs utolsó percében szintén egy általa leszedett labdából indította a Philly azt a lerohanást, melynek végén Erving faulttal együtt szerzett kosarával a meccs során először átvették a vezetést. "Dr. J" ezután beszórt még egy fontos tempót, a holtfáradt Lakersnek pedig nem maradt válasza. Ugyan Magic Johnson ezen az összecsapáson volt a legjobb az egész sorozatban (27 pont, 7 lepattanó, 13 gólpassz), ő sem tudott segíteni. A Philadelphia újabb győzelmével (108-115) söpréssel zárta le a nagydöntőt, és nyerte meg a bajnokságot.

Julius Erving (6) erőfeszítéseit is végre siker koronázta

Ez volt a Sixers első győzelme 1967 óta, egyben a mai napig a franchise utolsó bajnoki címe. Természetesen Moses Malone kapta a Finals MVP elismerést, miután a sorozat négy meccsén 26 pontot és 18 lepattanót átlagolt, csapata pedig 12-1-es rájátszásbeli mérlegével rekordot állított fel. Malone híres jóslatát végül kissé módosított formában (Fo', fi', fo', azaz four-five-four) a Philly bajnoki aranygyűrűinek belsejébe vésették. A Philadelphia ugyanakkor bajnoki címét megvédeni nem tudta, sőt, a következő idény rájátszásában már az első körben kiestek. 1983 óta a Sixers egyetlen döntőt játszott (azt is a Lakers ellen, az emlékezetes 2001-es finálét Allen Iverson vezetésével).

Ülnek: Maurice Cheeks, Bobby Jones, Earl Cureton, Julius Erving, Reggie Johnson, Clint Richardson, Franklin Edwards.
Állnak: Matt Guokas segédedző, Billy Cunningham vezetőedző, Clemon Johnson, Mark McNamara, Moses Malone, Mark Iavaroni, Andrew Toney, Pat Williams GM, John Kilbourne erőnléti edző, Harold Katz tulajdonos.

Maurice Cheeks. A Philadelphia 1978-as második körös pickje, az irányító Maurice Cheeks 1983-ra a liga egyik legmegbízhatóbb, leghatékonyabb játékmesterévé vált, aki támadásban is rendre hozzátette a maga 10-12 pontját csapata sikereihez, ahol azonban igazán elemében érezhette magát, az a védekezés volt. Cheeks a liga egyik legkiválóbb periméter-védőjének számítottt a maga idejében, 1983-tól zsinórban négy All-Defensive First Team, majd 1987-ben egy Second Team-tagságot vívott ki magának, valamint négy All-Star meccsen is képviselte a philadelphiai színeket. Amikor 1993-ban visszavonult, ő vezette az NBA örökranglistáját a labdaszerzések kategóriájában. Philadelphiában tizenegy évet töltött, majd 1989 és 1993 között megfordult még a San Antoniónál, a New Yorknál, az Atlantánál és a New Jersey-nél is. Miután befejezte a játékot, edzősködni kezdett, már a kilencvenes években csatlakozott a Sixers stábjához (segédedző volt a Philly 2001-ben döntőt játszó, Allen Iverson-féle csapatánál), majd dolgozott vezetőedzőként is a Portlandnél (2001-2005), a Sixersnél (2005 és 2008 között, az ő edzősége idején vált meg a csapat Iversontól, és cserélte őt Denverbe), legutóbb pedig egy sikertelen periódus erejéig a Detroitnál (2013-2014). Jelenleg az Oklahoma City Thunder segédedzője.

Earl Cureton. Az 1980-as draft 58. kiválasztottja, Cureton klasszikus palánk alatti verőember volt, akinek kosárlabda-tehetsége nem verdeste az egeket, ennek ellenére keménységének és a sok elvégzett piszkos munkának köszönhetően hosszú karriert tudhatott magáénak a profi kosárlabdában. Miután három évet töltött el csereemberként Philadelphiában, hasonló funkciót látott el 1983 és 1986 között Detroitban (1985/86-ban 80 meccsen 8.6 pontot és 6.3 lepattanót átlagolt a Pistonsnál, ezek karrierje legmagasabb mutatói), majd játszott Chicagóban, a Clippersnél és a Charlotte Hornetsnél is. A kilencvenes évekre olybá tűnt, hogy kikopott az NBA-ből, Olaszországban, Franciaországban és a CBA-ben kapott már csak szerződést, ám aztán az 1993/94-es alapszakasz legvégén leigazolta a Hakeem Olajuwon-féle Houston Rockets. Ennek köszönhetően Cureton 36 éves veteránként karrierje második bajnoki címét nyerte a Houstonnal 1994-ben, tizenegy évvel a Philadelphiával szerzett első aranygyűrű után. Szomorú update (2024. május): "Earl the Twirl" mindössze pár hónappal önéletrajzi könyve megjelentetése után, 2024. február 4-én, 66 évesen elhunyt egy szívroham következtében.  

Franklin Edwards. A másodéves Edwards volt az 1983-as bajnok Sixers harmadik számú irányítója Maurice Cheeks és Clint Richardson mögött, az elsősorban védekezés terén jeleskedő Cheeks-szel és Richardsonnal szemben inkább egy támadó szemléletű egyesnek mondhatjuk. Az 1983-as playoff első körében a New York Knicks elleni harmadik meccsen ő szerezte a Philadelphia győztes kosarát. Edwards 1981 és 1988 között hét szezont játszott az NBA-ben, a Sixers (1981-1984), a Clippers (1984-86) és a Kings (1986-88) színeiben. Legjobb szezonja karrierje során a Clippersnél töltött 1985/86-os volt (9 pont, 3.5 gólpassz meccsenként 20 perc alatt). 1988-ban az újonnan létrejövő Charlotte Hornetsnél próbált szerződéshez jutni és ezáltal meghosszabbítani karrierjét, sikertelenül.

Julius Erving. A legendás "Dr. J", vagy csak simán "Doc", minden idők egyik leglátványosabb és legnépszerűbb kosárlabdázója két ABA-bajnoki cím (1974, 1976) és három elveszített NBA-döntő (1977, 1980, 1982) után végre az NBA-ben is a csúcsra ért. Ha végigtekintünk Erving NBA-pályafutásának eredményein, nehéz hibát találnunk: 11 szezon alatt több, mint tizennyolcezer pontot dobott a Philadelphia színeiben, volt az alapszakasz (1981) és kétszer az All-Star meccs (1977, 1983) MVP-je, öt All-NBA First Team és kettő Second Team-tagsággal bírt, és profi pályafutása minden egyes idényében meghívták az All-Star meccsre/gálára. Amiért Erving megítélésének a mai napig egy kis "what-if", színezete van, az az, hogy közel 27 évesen csatlakozott csak az NBA-hez, őelőtte sohasem látott atletikus képességei igazi csúcsa arra az öt szezonra esett, amelyet a rivális ligában, az ABA-ben töltött 1971 és 1976 között a Virginia Squires és a New York Nets csapatainál. Ki tudja, mi mindenre lett volna még képes az NBA-ben, ha már a hetvenes évek első felében rászabadul a ligára, mely akkor igazából Kareem Abdul-Jabbaron kívül igazi fiatal szupersztárral nem is bírt (1972 nyarán előbb kis híján Abdul-Jabbar akkori csapata, a Bucks, majd az Atlanta Hawks vitte át az NBA-be Ervinget, de végül mindkét ügylet kútba esett). Ugyan Erving játéka közel sem volt hibátlan, olyan kisugárzással rendelkezett, és olyan dolgokra volt képes a labdával, amely tűzbe hozta az embereket, bármerre is járt, látni akarták őt és elképesztő, időnként a büntetővonalról végrehajtott zsákolásait. Ilyen hatása rajta kívül csak Magicnek és Birdnek, majd később Michael Jordannek volt a szurkolókra. Az 1987-ben visszavonult Dr. J 1993-ban lett a Hall of Fame tagja, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé választották.

Marc Iavaroni. Miután a Philadelphia szinte e teljes magasember-állományát kitakarította 1982 nyarán, hogy helyet csináljon Moses Malone-nak, a 26 éves újonc, az azt megelőző három évben Olaszországban pattogtató Iavaroni találta magát a Philly kezdőcsapatában a négyes poszton. Iavaroni NBA-szinten szerény képességű játékosnak számított, de amit tudott, azt rendre hozta minden meccsen (20 perc alatt átlag 5 pont, 4 lepattanó). A Sixers 1984 decemberében a San Antonióhoz cserélte, Iavaroni a Spurs és a Utah Jazz színeiben szerepelt az NBA-ben 1989-ig, majd még három év európai játék után vonult vissza. A közelmúltból elsősorban amiatt csenghet ismerősen a neve, hogy 2002 és 2007 között ő volt Mike D'Antoni első számú segítője a rendkívül szórakoztató játékot játszó, Steve Nash-Amar'e Stoudemire-féle Phoenix Suns kispadján. Ahogy az sikeres csapatok első számú segédedzőivel lenni szokott, Iavaroni 2007-ben vezetőedzői állást kapott, a Memphis Grizzlies kispadjára ülhetett le, de gyorsan megbukott, játékosai körében kimondottan népszerűtlennek bizonyult, második memphisi idénye közepette kirúgták. Azóta a Torontónál és a Clippersnél dolgozott segédedzőként.

Clemon Johnson. A Moses Malone mögött játszó cserecenter 1983 februárjában Indianából érkezett Philadelphiába, 1978 óta íródó NBA-pályafutása addigi éveit újoncszezonja kivételével végig a Pacersnél töltötte (első idényét pedig a Portlandnél). A pályafutása csúcsán meccsenkénti 8-9 pontra és 6-7 lepattanóra képes Johnson 1986-ig erősítette a Sixerst, utolsó két szezonját a Seattle-nél töltötte. Az NBA-ből kikopott játékosok korabeli divatjának megfelelően évekig játszott még Olaszországban, végül 1993-ban fejezte be. Miután felhagyott a kosárlabdázással, Floridában és Alaszkában is dolgozott közgazdaságtan-tanárként és középiskolai, majd egyetemi edzőként.

Reggie Johnson. A hármas-négyes poszton csereként bevethető Johnson négy NBA-szezonja során, 1980 és 1984 között volt a San Antonio, a Cleveland, a Kansas City Kings, a Philadelphia és a New Jersey Nets játékosa is, a Philadelphiáé épp a legjobbkor, 1983 februárja és októbere között, így négy meccsen is pályára léphetett a Sixers bajnoki menetelése közepette. 1984-től kezdődően egészen 1995-ig, 38 éves koráig játszott Európában, főleg Olaszországban és Spanyolországban, a Joventut Badalonával például 1990-ben Korac Kupát nyert.

Bobby Jones. A maga idejében a liga egyik legjobban védekező játékosa, majd később első számú hatodik embere is volt a négyszeres All-Star Jones. 1976-ban a Denver Nuggets-szel együtt csatlakozott az NBA-hez (két ABA-szezont húzott le a Denvernél ezt megelőzően), 1977-ben és 1978-ban is ott volt az All-Star meccsen denveri színekben, az 1977/78-as idényben ő volt a liga legpontosabb dobója mezőnyből (57,8%). A Philadelphia 1978-ban George McGinnisért cserébe szerezte meg a Denvertől Jonest, aki kőkemény védekezésével és magas játékintelligenciájával nagy szerepet vállalt a Sixers sikereiben, minden kóbor labda után óriási lendülettel vetődött, önzetlen passzaival mindig megtalálta üresen levő csapattársait, lelkesedése pedig a többiekre is átragadt. Példátlan módon 1977 és 1984 között zsinórban nyolc éven át választották be az All-Defensive First Team soraiba, miközben 1981-ben és 1982-ben All-Star volt a Philly csapatából is, majd az 1982/83-as idényben ő kapta meg az első ízben kiosztott Legjobb Hatodik Ember díját. Jones, aki karrierje egyetlen idénye során sem maradt le csapatával a rájátszásról, illetve igazi példaképként sohasem káromkodott, ivott vagy veszett össze bírókkal elmaradt fújásokon, 1986-ban vonult vissza.

Moses Malone. Az ifjú Moses Malone NBA-be vezető kacskaringós útjáról ehelyütt írtunk korábban, a két évvel korábbi, 1981-es döntőben a Houston színeiben nyújtott teljesítményéről szintén lehetett már a blog hasábjain olvasni. 1983-ban, bajnokként, háromszoros alapszakasz- és egyszeres Finals MVP-ként Moses minden lehetséges értelemben a csúcsra ért, beváltotta Philadelphiának tett ígéretét, ám csillaga ezt követően már nem ragyogott többé ilyen magasan vagy fényesen. Moses ugyan még a következő két évben is vezette a ligát lepattanózás terén (ezzel zsinórban ötször lett az NBA lepattanó-királya, mely akkoriban rekordnak számított), és egészen 1989-ig minden évben ott volt az All-Star meccsen, ám harmincéves korát követően már csapatról csapatra vándorolt, és többé sem a Sixersszel, sem más gárdával nem tudott a nagydöntőbe kerülni. Philadelphiából 1986-ban távozott, és került Washingtonba, onnan Atlantába igazolt, itt futotta utolsó All-Star szezonját 1988/89-ben (miközben azt az egyedülálló rekordot is sikerült felállítania, hogy négy különböző csapat színeiben is képes volt 20 pont-10 lepattanós átlagú idényt produkálni). Miután az Atlantával 1990-ben lemaradt a playoffról (ez 1978 óta nem esett meg vele), a Hawks-edző Bob Weiss a következő idényre szégyenteljes módon a kispadra száműzte Mosest az inkompetens Jon Koncak cseréjének. Az önérzetes Malone persze ott is hagyta Atlantát, és Milwaukee-ba igazolt, ahol volt még egy eredményes szezonja 1991/92-ben, 36 éves korában, de aztán súlyosan megsérült a háta. 1993/94-ben egy idényre veterán mentornak visszatért a Philadelphiához, majd utolsó NBA meccseit 1994 decemberében a San Antonio színeiben játszotta. Egy újabb sérülés után szabadlistára került, és végül, közel a negyvenhez, befejezte 1974 óta íródó, maratoni hosszúságú profi pályafutását. Malone több mint 1300 meccset játszott az NBA-ben, melyek során több mint 27 ezer pontot dobott és több mint 16 ezer lepattanót szedett. Természetesen minden idők 50 legjobbjának és a Hall of Fame-nek is tagja. 2015 szeptemberében, 60 évesen, váratlanul hunyt el, feltehetően szívbetegség következtében. Temetésén Charles Barkley, aki karrierje elején, 1984 és 1986 között játszott együtt Philadelphiában Mosesszel, megható beszéddel búcsúztatta atyai jóbarátját, az egykor nagy lepattanózót.

Mark McNamara. A harmadik számú centernek ez volt az első idénye a ligában és Philadelphiában, 1983 nyarán távozott és San Antonióba került, 1991-ig tartó NBA-pályafutása során játszott még a Kansas Citynél, két évig, 1986 és 1988 között ismét a Sixersnél, majd a Lakersnél és az Orlando Magicnél is. Nem különösebben emlékezetes kosárlabda-karrierje helyett inkább arról jegyezhető meg a neve, hogy újoncidénye előtt, 1982 nyarán A Jedi visszatér forgatásán ő volt a Chewbaccát alakító színész, Peter Mayhew egyik dublőre. A melót unokatestvére szerezte neki, aki meg Carrie Fisher (Leia hercegnő) dublőreként dolgozott a forgatáson. Minden valószínűség szerint így McNamara az egyetlen személy a világtörténelemben, aki volt egy NBA-bajnokcsapat és egy Star Wars-film kiegészítő embere is. Szomorú update: Mark McNamara 2020. április 27-én, 60 éves korában elhunyt.

Clint Richardson. A cserehátvéd Tony Allen-szerű játékosként meccsenkénti 6-7 ponttal, valamint hatékony védekezéssel, kemény emberfogással segítette a Sixerst 1979-től 1985-ig. 1985 és 1987 között az Indiana Pacersnél játszott még az NBA-ben, majd ő is Európába igazolt, ahol Görögországban és Olaszországban is megfordult. Görögországban az AEK Athénnál szerepelt egy ideg, ahol egy másik korábbi NBA-játékossal, Danny Vranessel együtt egy Interpol-nyomozással súlyosbított elszámolási vitába keveredett a csapattulajdonossal (Richardson első körben csak azt nehezményezte, hogy amerikai dollár helyett görög drachmában akarták kifizetni, aztán pár fajsúlyosabb dolog is kiderült), melynek végeredményeként, elmondása szerint, a helyi amerikai követségen keresztül kellett kimenekíteni az országból őt és Vranest.

Andrew Toney. Szomorú történet összességében a mára szinte feledésbe merült nevű, de a nyolcvanas évek első felében a liga egyik leggyilkosabb clutch scorerének számító Andrew Toney karrierjéé, akit akkoriban "Boston Strangler" ("bostoni fojtogató") néven emlegettek, köszönhetően annak, hogy rendre a Celtics ellen hozta a legjobb formáját, számtalan meccsnyerő kosarat elsüllyesztve ellenük 1981 és 1984 között, különösen a rájátszásokban. Az 1982-es nagydöntőbe például elsősorban neki köszönhetően jutott be a Sixers, Toney ugyanis 34 pontot dobott a keleti főcsoportdöntő Boston Gardenben rendezett hetedik meccsén, idegenben vezetve ezáltal 4-3-as sikerre a Philadelphiát. Toney az 1983-as bajnok Sixersnek is a kezdő kettese volt, az 1983-as és 1984-es alapszakaszban is 20 pontot átlagolt meccsenként 50% feletti hatékonysággal, ekkor gyűjthette be két All-Star szereplését is, sérülései azonban hamarosan véget vetettek karrierjének. Valamikor az 1984/85-ös szezon közepette fáradásos törés keletkezett a lábfejében, ő viszont sérülten is végigjátszotta az 1985-ös rájátszást. 1985 őszére fájdalmai még erősebbé váltak, de hat meccsen még így is pályára lépett, mint utóbb kiderült, ekkorra már két törés volt a lábában. A Sixers vezetősége, különösen a tulajdonos, Harold Katz továbbra is erőltette volna a játékát, amire Toney nem volt hajlandó, így aztán éveken át tartó egymásra mutogatás, sárdobálás, csapat általi eltiltások következtek. Végül Toney 1988-ban, 30 évesen megkeseredetten visszavonult, annak ellenére, hogy 1992-ig érvényes szerződés kötötte a Sixershez.

Vezetőedző: Billy Cunningham. Az 1967-es bajnok Philadelphiának kulcsjátékosa, az 1983-as bajnokcsapatnak a vezetőedzője volt a karizmatikus "Billy C", aki már gyakorlatilag játékoskénti visszavonulása, 1977 óta a Sixers kispadján ült. Annak ellenére (vagy épp annak köszönhetően), hogy vezetőedzői karrierje az NBA-ben mindössze 8 évet ölel fel, amelyet 1977 és 1985 között végig Philadelphiában töltött, Cunningham a ligatörténet egyik legeredményesebb trénere, háromszor jutott a nagydöntőbe csapatával, 69,8%-os győzelem-vereség mutatójánál az alapszakaszokat tekintve csak két ember, Phil Jackson és Steve Kerr tud jobbat, négyszer még az All-Star meccsen is ő volt a keleti csapat edzője. Miután 1985-ben lemondott posztjáról, tévés szakkommentátorként dolgozott  a CBS csatornánál, majd 1994-ig kisebbségi tulajdonos volt a Miami Heatnél.

1982: A Showtime hajnala

A Los Angeles Lakers számtalan nehézséget leküzdve ismét felkapaszkodott a liga trónjára az NBA 1981/82-es idényének végén, Magic Johnson és társasága 1980 után másodszorra is Julius Ervinget és a Philadelphia 76erst legyőzve lett újra bajnok.

Pedig nem úgy indult Hollywoodban az 1981/82-es NBA-szezon, hogy annak majd diadalmenet lesz a vége, sőt. Az előző idényben végig térdsérüléssel küszködő ifjú szupersztár, Magic Johnson ugyan újra egészséges volt és vissza tudott térni, de a Lakers bukdácsolva kezdte az évadot, az első hat meccsükből négyet elveszítettek, a frusztrált Johnson pedig, miután egy vereséget követően összerúgta a port a Lakers-vezetőedző Paul Westheaddel, egész konkrétan az elcserélését kérte a Lakers-tulajdonos Dr. Jerry Busstól! A dörzsölt Bussnak azonban több esze volt annál, hogy aprópénzre váltsa generációs tehetségű irányítóját, inkább húzott egy merészet, és kirúgta a csapatot 1980-ban bajnoki címig vezető Paul Westhead vezetőedzőt, annak ellenére, hogy a 2-4-es mérleget követően a Lakers öt meccset nyert zsinórban.

Westhead eltávolítása megnyugvást hozott az edző játékrendszerével és személyével elégedetlen Johnsonnak, aki visszavonta elcserélése iránti kérelmét, Buss pedig megpróbálta visszacsábítani a kispadra a csapat vezetőségében dolgozó klublegendát, Jerry Westet. Westnek esze ágában nem volt újra edzősködni, inkább Westhead stábjának tagját és korábbi csapattársát, az akkor 36 éves Pat Riley-t ajánlotta maga helyett. Buss húzta ugyan a száját az akkor még edzői minőségben nem sok tapasztalattal bíró jelölt láttán, de mivel Westet képtelen volt meggyőzni, végül kinevezte a csapat élére a zselézett hajú Riley-t, azzal a feltétellel, hogy West a segítője lesz a kispadon. Mondhatnánk, hogy ezzel a „Showtime” kezdetét vette, de egyelőre csak tovább tetéződtek a gondok, Kareem Abdul-Jabbar bokasérüléssel hagyott ki meccseket, az előző nyáron igazolt, kezdőnek szánt magasember, Mitch Kupchak (későbbi Lakers-GM) pedig térdsérüléssel dőlt ki egész szezonra.

Magic Johnson és Pat Riley

Amíg a Lakers kereste önmagát és új identitását, ősi ellenségük, a címvédő Boston Celtics gondtalanul élte életét, Larry Bird és társai 63 meccset nyertek az 1981/82-es alapszakaszban, ezzel a liga legjobb mérlegét állították fel, könnyedén utasítva maguk mögé a másik két domináns keleti csapatot, ez 58 győzelmes Philadelphiát és az 55 sikert elkönyvelő Milwaukee-t. A rájátszásban aztán viszont megismétlődött az előző két keleti playoff forgatókönyve: a Celtics és a Sixers játszotta a főcsoportdöntőt, és ahogy az elmúlt két évben is mindkét alkalommal, most is a pályahátrányból induló fél kerekedett felül. Az előző főcsoportdöntőhöz hasonlóan a Philly 3-1-re elhúzott, ahonnan a Celtics ismét vissza tudott ugyan jönni, 3-3-ra kiegyenlítettek, de az utolsó meccset ezúttal elveszítették, a Sixers a Boston Gardenben nyert a 34 pontot szóró Andrew Toney vezérletével, a nem mindig sportszerűségéről híres bostoni közönség pedig „Beat LA!” skandálással bíztatta a mérkőzés végén a Celtics legyőzőit, hogy a nagydöntőben az ősellenség Lakerst is felülmúlják.

Merthogy a Lakers a sok kínlódás után épp a legjobbkor, az alapszakasz végére, illetve a rájátszásra érte el legjobb formáját. 57 győzelemmel zártak Nyugat élén, és két söpréssel meneteltek be a nagydöntőbe, vesztett meccs nélkül kiütve a Phoenixet, illetve a nyugati fináléban a San Antoniót is. (Ehelyütt véssük fel, hogy az alapszakasz MVP-je az előző évi döntős Houston Rockets centere, Moses Malone lett, de az egy évvel ezelőtti rájátszásban brillírozó Rockets ezúttal a playoff első körében kiesett.) Ahogy haladt előre a szezon, Riley megszilárdította helyét a kispadon, Abdul-Jabbar is felépült sérüléséből, Kupchak kiesését követően pedig a Lakers sikeresen építette be a csapatba a nyolcvanas évtized ikonikus, szemüveges verőemberét, Kurt Rambist, valamint az 1981 decemberében a New Jersey Netstől megszerzett, addig egész idényben a Nets által jegelt egykori MVP-t és többszörös pontkirályt, az elmúlt években rosszabbnál rosszabb csapatoknál szereplő és idővel mindenütt kegyvesztetté váló Bob McAdoo-t.

A nagydöntő Philadelphiában vette kezdetét, a hazai pályán játszó, kőkemény hétmeccses sorozatból érkező Sixerst egy ideig még vitte magával a Boston elleni lendülete, de a második félidőre kijött rajtuk a fáradtság, és a pihentebb Lakers átrobogott rajtuk. A vendégcsapatnál mind a hét pályára lépő játékos elérte a tíz pontot, hárman is dupla-dupláztak (Magic, Norm Nixon és Jamaal Wilkes), így a Los Angeles később sorsdöntőnek bizonyuló idegenbeli sikert aratott (117-124, 0-1). A második találkozón aztán a Philly mutatott be irigylésre méltó csapatjátékot, most náluk ért el három ember (Erving, Toney és a center Caldwell Jones) dupla-duplát, miközben Maurice Cheeks és Bobby Jones Magicet és Norm Nixont, Caldwell Jones, Darryl Dawkins és Earl Cureton pedig Abdul-Jabbart fogták vissza sikeresen, így a Sixers egyenlített (110-94, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar zsákol Julius Erving mellett

Los Angelesben azonban nem sok babér termett a Philadelphiának. A harmadik összecsapáson a kiegyensúlyozott Lakerst a 29 pontos Nixon vezérelte, Magic egyetlen dobást rontott mezőnyből és közel járt a tripla-duplához, Wilkes, Kareem, Bob McAdoo és Michael Cooper is hozzátették a maguk pontjait, illetve a 36 pontos Andrew Toney-n kívül mindenkit megfékeztek védekezésben a Sixersből, így a Lakers ismét előnybe került (129-108, 1-2). Az olajozottan működő Lakers-gépezetet a negyedik meccsen sem tudta kizökkenteni a Philly, Johnson és Wilkes 24-24 pontot dobtak, Abdul-Jabbar 22-11-gyel dupla-duplát produkált, Nixon 14 gólpasszt osztott szét, Bob McAdoo a kispadról 19 pontot tett hozzá. Julius Erving ugyan most jobban célzott mezőnyből, mint az eddigiekben, Toney pedig ismét 28 pontot termelt, de ez is kevésnek bizonyult, a Sixers vereséget szenvedett és 1-3-as hátrányban térhetett vissza Philadelphiába (111-101, 1-3).

Az ötödik találkozóra igencsak felszívta magát a 76ers, ezúttal a Lakers került már korán hátrányba és a Sixers végül nagy különbségű, meggyőző győzelmet aratott (135-102, 2-3). Négy philadelphiai is elérte a húszpontos határt (Toney, Erving, Bobby Jones és Darryl Dawkins), miközben a Lakers ezúttal szenvedett, Abdul-Jabbar addigi karrierje leggyengébb playoff-meccsét játszva mindössze hat pontot szerzett Dawkins és Caldwell Jones szorításában, a Lakerstől csak a csereként ezúttal 23 egységig jutó McAdoo volt dicsérhető. Az aranysárga-lilák azonban tudták, hogy számukra a kulcsfontosságú a hatodik, ismét LA-ben rendezett mérkőzés megnyerése lesz, hiszen így hazai környezetben le is zárhatják a sorozatot, ennek megfelelően a Lakers végig kontrollálta is a következő összecsapást. A hősiesen küzdő Toney és Erving (30, ill. 29 pont) ismét meccsben tartotta a Philadelphiát, de hiába közelítették meg többször is a Los Angelest a harmadik és a negyedik negyedben, a vezetést átvenni nem tudták. A 27 pontos Wilkes, a 13-13-13 számsorral tripla-duplázó Magic Johnson, a dupla-duplázó Kareem és a kispadról ismét remek meccset játszó McAdoo együttese soknak bizonyult a Phillynek, a Lakers megnyerte a hatodik mérkőzést és a bajnoki címet (114-104, 2-4).

Akárcsak 1980-ban, a finálé Legértékesebb Játékosává ezúttal is a sokoldalú produkciót bemutató Magic Johnsont választották. A Lakers három éven belül másodszor lett bajnok, a Philadelphia pedig hat éven belül a harmadik nagydöntőjét bukta el, 1977 és 1980 után ezúttal is veszítettek – ám ez még egyelőre nem a történet vége a Lakers és a Sixers párharcát illetően.

Álló sor: Pat Riley vezetőedző, Bill Bertka segédedző, Eddie Jordan, Kevin McKenna, Mitch Kupchak, Bob McAdoo, Mark Landsberger, Mike McGee, Tom Thibault segédedző, Jack Curran erőnléti edző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Jim Brewer, Kurt Rambis, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Norm Nixon, Magic Johnson, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. A legendás center az 1981/82-es idény végére már betöltötte a 35-öt, statisztikai mutatói (mind hagyományos, mind analitikus értelemben véve) némiképp esni kezdtek, hatékonysága kisebb kopásnak indult. Persze így is beszórt 24 pontot átlagosan meccsenként, de például lepattanó-átlaga karrierje során először nem érte el a tízet, és kiosztott blokkok terén is pályafutása legalacsonyabb mutatóját érte el, bár még az is elég magas volt (2.7). A nagydöntőben Jamaal Wilkes több pontot, Magic Johnson pedig több lepattanót regisztrált nála, de természetesen Jabbar így is a Philadelphia védekezésének fókuszpontjában állt végig, magasembereik (Caldwell Jones, Darryl Dawkins, Earl Cureton) energiáját fel is emésztette a Kareem elleni küzdelem, így viszont bőven jutott hely Magic Johnsonnak, Jamaal Wilkesnek, Norm Nixonnak és Bob McAdoo-nak a pontszerzésre. Egy szó mint száz, hiába indult öregedésnek Kareem, így is kulcsfontosságú szereplőként ünnepelhette karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét.

Jim Brewer. Az 1973-as drafton 1/2-esként kiválasztott Brewer kilenc szezont húzott le az NBA-ben, miután amatőrként tagja volt az 1972-es müncheni olimpiai döntőben a Szovjetuniótól botrányos körülmények között vereséget szenvedő amerikai válogatottnak. A magasember a Clevelandnél kezdte NBA-karrierjét, egyike volt az 1976-ban főcsoportdöntőt játszó Cavaliers fontos játékosainak (abban az idényben 11.5 ponttal és 10.9. lepattanóval dupla-duplát átlagolt), majd egészen 1979-ig Clevelandben pattogtatott. Később volt a Detroit és a Portland játékosa is, a Blazerstől érkezett 1980-ban a Lakershez. 1981/82-ben már utolsó NBA-szezonját teljesítette, kiegészítő emberként meccsenként tíz (a rájátszásban hét) percre került átlagosan pályára, majd még évekig játszott Olaszországban. Brewer civilben a korábbi Boston Celtics-, jelenlegi Los Angeles Clippers-edző Doc Rivers nagybátyja.

Michael Cooper. Hátvédposzton cserejátékosként is a liga legrettegettebb védőjátékosai közé emelkedett 1982-re a negyedik szezonját futó Cooper, aki ráadásul támadásban is ebben az idényben hozta össze karrierje legjobb mutatóját (11.9-es pontátlag), miközben bekerült az All-Defensive First Team soraiba. Cooper a védő-, míg a vele együtt a kispadról érkező Bob McAdoo támadóoldalon jelentett általában megoldhatatlan feladatot az ellenfelek második sorainak 1981/82-ben és az azt követő idényekben. Coopernek ez volt a Lakersszel a második bajnoki címe, valamint a második szezonja a zsinórban összehozott nyolc  olyanból, amikor beválasztották valamelyik All-Defensive csapatba.

Clay Johnson. Az újonc hátvéd hét alapszakasz- és hét playoff-meccsen került pályára a Lakers mezében 1981/82-ben. A következő idényt is az aranysárga-liláknál töltötte, utolsó NBA-meccseit pedig az 1983/84-es szezonban játszotta a Seattle-nél. Profi pályafutása után egy nevét viselő alapítványt hozott létre, melynek célja a Kansas City környékén élő tehetséges fiatalok életpályájának megsegítése.

Earvin „Magic” Johnson. Második nagydöntője után már két bajnoki cím és két Finals MVP trófea büszke tulajdonosa volt az ifjú Magic, akinek az idény eleje nem volt azért egy fáklyásmenet, hiszen miután előbb elcserélését kérte, majd lényegében kirúgatta az edzőjét, Paul Westheadet, még saját szurkolói is rendszeresen fújolták a szezon első hónapjaiban. Magic ugyanakkor tagadta, hogy ő kérte volna Westhead elküldésére Dr. Jerry Busst, és Buss is bevédte a sztárhátvédet, mondván, maga sem volt elégedett az edzővel, és már épp ő is pont ki akarta rúgni. Hogy mi az igazság, az már sosem fog kiderülni, és egy idő után a Lakers-drukkerek sem foglalkoztak már ezzel, amikor Pat Riley vezetésével a Lakers és Magic újra szárnyalni kezdett. A második All-Star fellépését regisztráló Magic az alapszakaszban a liga legjobb labdaszerzője volt, a nagydöntő hat meccsén 16.2 pontot, 10.8. lepattanót és 8 gólpasszt átlagolva érdemelte ki az MVP-címet.

Eddie Jordan. A csereirányító hét idényt töltött az NBA-ben, 1977-ben a Clevelandnél kezdett, ahonnan még újoncidénye elején a New Jersey-hez cserélték, innen érkezett a Lakershez 1980 decemberében. Akárcsak a Netsnél, itt is három évet töltött el, majd 1983-ban Norm Nixonnal együtt küldte el őt a Lakers a San Diego Clippershez. A Clippers nem tartott rá igényt, Jordan a Portland játékosa lett, majd még három meccs erejéig visszatért a Lakershez az 1983/84-es szezon végén, amelyek egyúttal karrierje utolsó fellépései is voltak a ligában. Edzőként tán ismertebb a neve, mint játékosként volt, köszönhetően elsősorban a 2003 és 2008 között a Washington Wizards vezetőedzőjeként töltött időszakának, melynek során egymás után négy idényben jutott a rájátszásba a Gilbert Arenas, Antawn Jamison és Larry Hughes/Caron Butler köré épített gárdával, sőt, a 2007-es All-Star gálán ő volt a keleti csapat edzője. Washington mellett egyébként volt vezetőedző Sacramentóban (1997-98) és Philadelphiában (2009-10), valamint asszisztens a Netsnél (1999-2003) és a Lakersnél is (2012-13), jelenleg a Charlotte Hornets segédedzője.

Mitch Kupchak. A Washington Bullets 1978-as bajnokcsapatának tagja, az erőcsatár Kupchak 1981 nyarán érkezett Los Angelesbe Washingtonból, Dr. Jerry Buss (Magic Johnson tanácsára) annyira bízott benne, hogy egyből hétéves szerződést adott neki. Kupchak kiválóan kezdte az idényt, 26 meccsből 26-szor volt a kezdőcsapat tagja, 14 pontot és 8 lepattanót átlagolt, majd egy 1981. decemberi meccsen iszonyú térdsérülést szenvedett. Kupchak elülső keresztszalagja olyan mértékben roncsolódott, hogy máshonnan vett inakból kellett újjáépíteni, az orvosai elképzelni sem tudták, hogy valaha még vissza fog tudni térni a pályára. Kupchak azonban kitartóan küzdött, hogy újra játszhasson, így bár az 1982-es bajnokcsapatnak csak papíron volt tagja, és a teljes következő idényt kihagyta, 1983 novemberében vissza tudott térni a Lakershez, és még egy bajnoki győzelemnek lett fontos, tevőleges részese 1985-ben.

Mark Landsberger. A kiegészítő magasember második bajnokságát nyerte a Lakersszel 1982-ben, miután már az 1980-ban győztes alakulatnak is tagja volt. Landsberger hasznos, szorgos palánk alatti játékának köszönhetően tizenöt percet kapott átlagosan meccsenként 1981/82-ben, karrierje hátralevő két évében viszont már jóval kisebb szerepe volt. A Lakers 1983-ban el is bocsátotta, Landsberger pályafutása utolsó NBA-szezonját az Atlanta Hawksnál töltötte 1983/84-ben. Bár az NBA-ben többé nem kapott szerződést, egészen 1993-ig kosarazott még Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban és Argentínában. Visszavonulása után Phoenixben üzemeltetett éttermet és egy zálogházat.

Bob McAdoo. Egy mára már kevésbé ismert egykori MVP, Bob McAdoo karrierjét igen komoly hullámhegyek és –völgyek tarkították. A magasember az 1972-es draft második kiválasztottjaként szenzációsan kezdte karrierjét a Buffalo Braves színeiben, ő volt 1973-ban az Év Újonca, majd 1974 és 1976 között zsinórban három éven át átlagolt legalább 30 pontot és 12 lepattanót, mindhárom idényben ő volt a liga pontkirálya, és 1975-ben megkapta az alapszakasz MVP-díját is. McAdoo magasember létére villámgyors léptű és kiváló távoli dobó volt, támadóarzenáljával a palánk környékén operáló négyesekhez szokott védők képtelen voltak felvenni a versenyt. A fiatal buffalói franchise McAdoo vezetésével 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is bejutott a playoffba, 1976-ban történetük első rájátszásbeli párharcát nyerték. Ekkor azonban váratlan fordulat állt be McAdoo addig meseszerű karrierjében, és nem épp a jó irányba. 1976-ban előbb egy sérülés miatt, majd az új szerződése körül kialakult viták során rúgta össze a port a Braves tulajdonosával McAdoo, így fordulhatott elő, hogy az 1976/77-es idény közepette a New York Knickshez cserélték. Pályafutásában komoly törést okozott a váltás, ugyan 1977-ben és 1978-ban is ott volt még az All-Star meccsen, és a New Yorkkal 1978-ban rájátszásba is jutott, nem érezte jól magát, és a Knicks túl is adott rajta. Volt ezt követően az újjáépülőben levő, még Larry Bird előtti Boston Celtics (1979), majd a rém gyenge Detroit Pistons (16 győzelem 1979/80-ban) és tíz meccs erejéig a szintén csapnivaló New Jersey Nets játékosa is (1981). Játékjoga ugyan az 1981/82-es szezonra is még a Netsnél maradt, de új szerződést már nem adtak az egykori megállíthatatlan támadógépnek, akit ekkorra már mindenki leírt, önző, csapatjátékra alkalmatlan, csak magával foglalkozó primadonnának bélyegezték az elmúlt évek sikertelensége okán. A Lakers azonban adott még egy esélyt McAdoo-nak, aki élt is ezzel, és a nyolcvanas évek első felének egyik legkiválóbb hatodik embereként definiálta újra magát és karrierjét.

Mike McGee. Az újonc swingman harminckilencszer lépett pályára az 1981/82-es alapszakaszban és négyszer az 1982-es rájátszásban, a nagydöntőben két meccsen összesen tíz pontot szerzett. Bár kilenc idényt játszott az NBA-ben, elsősorban egyetemi karrierje során vívott ki hírnevet magának, a Michigan Egyetemen töltött négy éve alatt végig ő volt csapata legjobb pontszerzője, kiérdemelve az „Offensive Machine” becenevet. Az NBA-ben hasonlóan nagy dolgokat nem vitt véghez, ugyanakkor tagja volt még a Lakers következő, 1985-ös bajnokcsapatának is.

Kevin McKenna. A dobóhátvéd Mike McGee-hez hasonlóan szintén újonc volt 1981/82-ben, ezt az egy idényt töltötte a Lakersnél, 36 meccsen átlagosan hat és fél perc játékidőt kapott, az 1982-es playoffra nem nevezték. Miután a Lakers 1982 őszén kitette a keretéből, a következő idényre nem is kapott senkitől szerződést McKenna, de végül sikerült még öt évet lehúznia a ligában, 1983 és 1988 között volt az Indiana, a New Jersey és a Washington játékosa is. A nyolcvanas évek vége óta edzősködik, egyetemi, főiskolai szintén viszonylag sikeres edző vált belőle a kétezres évekre, jelenleg az Oregon Egyetemen dolgozik.

Norm Nixon. Kiváló teljesítményt nyújtott az 1982-es rájátszásban és nagydöntőben az ebben az idényben karrierje első All-Star fellépését is regisztráló irányító, Nixon, a következő szezonban azonban számai némiképp visszaestek, a Lakers pedig úgy döntött, véget vet annak, hogy Nixonnal és Magic Johnsonnal lényegében két irányítót szerepeltetnek a kezdőcsapatban, így hát elcserélték Nixont. A San Diego (1984 után Los Angeles) Clippershez került, ahol futott még két remek idényt (11.1 gólpassz meccsenként 1983/84-ben, második All-Star fellépés 1985-ben), de aztán két teljes év kihagyásra kényszerült, miután 1986 nyarán softballozás közben elszakadt egy szalag a térdében, majd egy évre rá az Achillese mondta fel a szolgálatot. 1988/89-ben tért csak vissza a Clippershez, ez volt az utolsó idénye a ligában a kétszeres bajnok irányítónak.  Miután maga mögött hagyta az NBA-t, pár hónapot játszott még Olaszországban, aztán volt játékosügynök, táncművész feleségével tánciskolát alapított, illetve Clippers- és Lakers-meccsek szakkommentátoraként is lehetett hallani a hangját NBA-berkekben.

Kurt Rambis. A „Showtime” Lakers jellegzetes kiegészítő embere volt a nyolcvanas évtizedben vastag szemüvegkeretével és sűrű bajszával az erőcsatár Rambis, aki szintén újonc volt 1981/82-ben, és akárcsak Bob McAdoo, ő is Mitch Kupchak sérülését követően vívott ki magának fontos szerepet a csapatban, egyenesen a kezdőötös tagjává válva. Rambist 1980-ban a New York Knicks draftolta, de náluk nem tudott szerződést kiharcolni magának, így egy évre Görögországba szerződött és az AEK Athénnál játszott (egyébként Rambis görög felmenőkkel bír). A Lakershez kerülve tipikus „hustle player” minőségben a védekezésért, lepattanózásért, palánk alatti piszkos munkáért volt felelős, és lett ennek köszönhetően a Lakers drukkereinek egyik nagy kedvence.

Jamaal Wilkes. Nehéz szívvel játszott az 1981/82-es szezon során a Lakers első számú hármasa, a sokoldalú Wilkes, hiszen közvetlenül a szezon kezdete előtt elveszítette újszülött gyermekét, akit elvitt a bölcsőhalál. Wilkes gyászát leküzdve végig a pályán volt az idényben, az alapszakaszban 21.1 pontot átlagolt, a rájátszásban meccsenként húszat, a nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén pedig ő volt a csapat legjobbja 27 pontjával. A kiscsatár ezzel harmadik bajnoki címét gyűjthette be a Golden State-tel még 1975-ben szerzett elsőség és a Lakersszel 1980-ban nyert aranygyűrű mellé.

Vezetőedző: Pat Riley. Dr. Jerry Buss olyannyira ragaszkodott ahhoz, hogy Jerry West legyen Paul Westhead utódja a Lakers kispadján, hogy az új edző bejelentéséről szóló sajtótájékoztatón először Westet nevezte meg vezetőedzőként, Riley-t pedig a segítőjeként, ami kínos jelenetek egész sorához vezetett. A zavarodott West tiltakozni kezdett, mire a zavarodott Buss először úgy korrigálta magát, hogy West és Riley társ-vezetőedzők lesznek, majd végül abban maradtak, hogy Riley az ideiglenes vezetőedző, West pedig a segítője. A füstölgő Jerry így csak kénytelen volt odaülni Riley mellé a kispadra, de aztán tizenkét meccs után visszakúszott az irodájába, látva, hogy a Lakers jó kezekben van. A látványos, gyors játékot játszató, sztárjai erősségeit maximálisan kihasználó rendszert működtető Riley nem csak edzőként volt az első pillanattól kezdve a legjobb választás a Lakers padjára, Armani öltönyeivel, hátrazselézett hajával és hollywoodi kisugárzásával ő testesítette meg tán leginkább a csapat kialakulóban levő „Showtime” identitását.

1981: Larry Bird is megkezdi a címgyűjtést

Egy évvel azután, hogy Magic Johnson megnyerte első bajnoki címét a Los Angeles Lakersszel, a nyolcvanas évtized másik meghatározó szupersztárja, Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét a Boston Celticsszel – egy igen fura szezon végén.

1980 nyarán az NBA korrigált egy évek óta fennálló földrajzi nonszenszt, amikor átrendezte a Konferenciák felosztását, és végre átkerült Nyugatról Keletre a Chicago Bulls és a Milwaukee Bucks, Keletről Nyugatra pedig a Houston Rockets és a San Antonio Spurs. Új csapatként mutatkozhatott be a ligában 1980/81-ben a Dallas Mavericks. Az erőviszonyok szempontjából azonban a legnagyobb változást egy játékoscsere, illetve egy sérülés eredményezte.

Az 1980-as draft előestéjén a ravasz Red Auerbach, a Boston Celtics legendás korábbi edzője és akkor épp general managere, elcserélte az 1/1-es választás jogát (amit egy korábbi cseréje eredményeképp birtokolt az amúgy az előző évben főcsoportdöntőt játszó Boston) a Golden State Warriorsszal az 1/3-as pickre, valamint a Warriors fiatal centerére, Robert Parishre. A draft harmadik választásával a Celtics Kevin McHale-t hozta el, ezzel Auerbach egy csapásra megszerzett két jövőbeli Hall of Famert, ráadásul összeállt a Bostonnál a korszak, de talán az egész NBA-történelem legképzetteb, legsokoldalúbb magasember-állománya Parish-sel, McHale-lel, Larry Birddel és Cedric „Cornbread” Maxwell-lel. A hátvédposztokon sem volt épp kutya a Celtics, többek között a korábbi pont- és gólpasszkirály Nate „Tiny” Archibald pattogtatott ott.

A Celtics 62 meccset nyert az alapszakaszban, ezzel a Keleti Főcsoport élén végzett. Legnagyobb riválisuk, az előző évi döntős,1981-ben az alapszakasz MVP-jének választott Julius Erving vezette Philadelphia 76ers a Bostonnal azonos mérleggel zárt, megerősítve keretét az időnként megfoghatatlan pontszerző újonc hátvéddel, Andrew  Toney-val. Egy újabb erő is felemelkedőben volt Keleten, a Milwaukee Bucks 60 meccset nyert, soraiban Sidney Moncrieffel, Marques Johnsonnal és Bob Lanierrel. Óriási playoff-párharcok alakultak ki mindebből, a Sixers a főcsoport-elődöntőben 4-3-ra verte a Buckst, majd a Chicagót kisöprő Celticsszel csapott össze egy gigászi konferenciadöntőben. A Philly, mely egy évvel korábban pályahátrányból verte a Bostont a keleti fináléban, és jutott a nagydöntőbe, ebben a sorozatban is 3-1-es vezetésre tett szert. Bird és Cedric Maxwell vezetésével azonban a Boston kiharcolta a hetedik meccset, amelyet (Maxwell utolsó perces sikeres pöckölésével) egyetlen ponttal megnyerve megfordította a párharcot, és 1976 utáni első nagydöntőjébe jutott be. A minden idők egyik legjobb rájátszásbeli sorozatának tartott hétmeccses csata során öt mérkőzésen is kettő vagy egy pont döntött a győztes fél javára.

Mindeközben Nyugaton a bajnoki címvédő Los Angeles Lakersnél diszharmónia ütötte fel rút fejét. Magic Johnson, az előző szezon újonc hőse egész idényben térdsérüléssel küszködött, amely miatt mindössze 37 alapszakasz-mérkőzésen tudott pályára lépni. Emellett csak egyre mélyült konfliktusa hátvédtársával, Norm Nixonnal, akivel nem nagyon fértek meg együtt a pályán. Paul Westhead vezetőedző kezdte elveszíteni az öltözőt, nagy egójú játékosai fokozatosan nőttek a fejére. A Lakers így is 54 győzelemmel zárta az alapszakaszt, második helyen az 57 sikerrel nyugati első Phoenix Suns mögött, divízió-másodikként viszont csak a harmadik kiemelést kapták így meg a rájátszásra, melynek első körében, óriási meglepetésre, kiestek a 40-42-es negatív mérleggel, hatodik helyen playoffba jutó Houston Rockets-szel szemben.

Nem ez volt az egyetlen váratlan esemény Nyugaton az 1981-es rájátszásban. Az alapszakaszban főcsoport-első Phoenix sem járt sokkal jobban a Lakersnél, ők a szintén 40-42-es negatív mérleggel playoffba jutó Kansas City Kings ellen buktak el, úgy, hogy a Kings az első körben már végrehajtott egy bravúrt a Portland legyőzésével. És az őrületnek még nem volt vége, a Rockets ugyanis a Lakers búcsúztatása után a második körben 4-3-ra legyőzte és kiejtette a második kiemelt, George Gervin vezetésével 52 alapszakasz-meccset nyerő San Antonio Spurst is. Ezzel a történelem során először és mindmáig utoljára, két negatív mérleggel bíró csapat játszhatott főcsoportdöntőt a Rockets és a Kings személyében! A sorozatot a Rockets nyerte 4-1-re, ezzel a franchise történetében először bejutott a nagydöntőbe. 1959 után másodszorra fordult elő (és azóta egyszer sem), hogy egy csapat negatív alapszakasz-mérleggel kvalifikálta magát a fináléba.

Mindezek ellenére a Rockets nem volt egy kutyaütő alakulat, hiszen náluk játszott a liga lepattanókirálya, a center Moses Malone, és legjobb büntetődobója, a mindössze 175 centis scorer, Calvin Murphy (aki a Spurs elleni sorozat hetedik meccsén szerzett 42 pontjával megnyerte lényegében a párharcot a Houstonnak), a sokoldalú, kiválóan védekező swingman, Robert Reid, valamint az utolsó szezonját futó, franchise-legenda magasember, a későbbi Rockets-edző Rudy Tomjanovich is. Bár soha nem volt még ekkora különbség alapszakasz-mérleg alapján a két döntős ellenfél között (22 győzelem), a Rockets nem félt a Bostontól, sőt, a sosem bőbeszédűségéről és artikuláltságáról híres Moses Malone egyenesen „suttyóknak” minősítette a Celticst a párharc előtt.

Moses Malone kosárra dob Parish, Maxwell és Bird között

Malone jóslatának megfelelően a Rockets keményen odalépett a Celticsnek az első mérkőzésen, sokáig, még a negyedik negyed második felében is előnyben voltak a Boston otthonában. 87-84-es houstoni vezetésnél Larry Bird próbálkozott egy tempódobással. A labda még bőven a levegőben volt, ám Bird már tudta, hogy a dobás nem lesz jó, így őrült sebességgel rohant a saját lepattanójáért. Meg is szerezte azt, a lendülettől kizuhant az alapvonalon túlra, ám még a levegőben képes volt jobb kezéből a balba áttenni a labdát, és kosarat szerezni. Bird karrierjének egyik leghíresebb találata lett ez, amely a Bostont is lendületbe hozta, végül 98-95 arányban behúzták az első találkozót (1-0). Bird 18 ponttal, 21 lepattanóval és 9 gólpasszal zárt. Ez sem szegte ugyanakkor a kedvét a Houstonnak, a 31 pontos, 15 lepattanós Malone vezetésével a második meccsen már nem engedték ki a kezükből a győzelmet. Ez a találkozó is igen szoros volt, és végül Allen Leavell cserejátékos kosara döntött a Rockets javára, akik így kiegyenlítettek (90-92, 1-1).

Újabb tömegjelenet, ezúttal Cedrix Maxwell támadja a gyűrűt Malone és Mike Dunleavy ellenében

Újonnan szerzett pályaelőnyével nem tudott jól sáfárkodni a Houston, a harmadik összecsapáson, hazai pályán óriási pofonba szaladtak bele. Malone ugyan megint dupla-duplázott, Robert Reid pedig mindössze nyolc pontig engedte jutni Birdöt, de a Rockets csapatszinten siralmasan dobott, mindössze 71 egységet tudtak összekaparni. Cedric Maxwell 19, Chris Ford 17 pontot ért el a Bostonnál, és azért Bird is hozzátett 13 lepattanót és tíz gólpasszt, a Celtics könnyedén nyert (71-93, 2-1). A negyedik meccsen aztán váratlanul megszórta magát idősb Mike Dunleavy houstoni hátvéd, aki 28 pontot termelt, mellette Moses Malone is összerakott egy újabb erős dupla-duplát (24-22), a Rockets így hát újfent kiegyenlített (91-86), úgy, hogy mindössze hat emberrel játszották végig a meccset. Larry Bird ismét csak nyolc egységig jutott Reid szorításában, a 24 pontot és 14 lepattanót jegyző Maxwell most nem tudott segíteni, így hát 2-2-ről folytathatták a felek Bostonban.

Larry Bird próbál elhúzni Robert Reid mellett

A Rockets ismét önbizalomtól eltelve várta a következő összecsapást (a trash talkot kissé túltoló Moses Malone például azt mondta az ötödik meccs előtt, hogy szülővárosa, a Virginia állambeli Petersburg utcáin játszó random arcokból jobb csapatot rak össze, mint a Celtics), hogy aztán ott még nagyobb verést kapjanak, mind a harmadik találkozón. Már az első negyed végén tizenöt pontos hátrányban voltak, végül huszonkilenccel kaptak ki a Bostontól (109-80, 3-2). Történt mindez annak ellenére, hogy Larry Bird továbbra is szenvedett a dobásával (bár két gólpassz híján tripla-duplát produkált), de Cedric Maxwellt ezúttal sem tudta tartani a Houston (28 pont, 15 lepattanó). A hatodik találkozón jobban bírta a tempót, de a végére elfáradt a Rockets, ráadásul Bird végre megtalálta dobóformáját: 27 pontjával újra a Celtics legjobb dobója volt, Maxwell, Parish, Tiny Archibald és Chris Ford is elérte a tízet, a Robert Reid-Moses Malone párosnak pedig ezúttal senki nem tudott érdemi segítséget nyújtani. A Boston győzött Houstonban (91-102), és ezzel, immáron tizennegyedik alkalommal, bajnok lett. Cedric Maxwellt választották a döntő Legértékesebb Játékosává.

Álló sor: K.C. Jones segédedző, Wayne Kreklow (1981 januárjában elküldték, így a bajnokcsapatnak már nem volt tagja), M.L. Carr, Rick Robey, Robert Parish, Kevin McHale, Eric Fernsten, Gerald Henderson, Jimmy Rodgers segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Chris Ford, Cedric Maxwell, Red Auerbach GM, Bill Fitch vezetőedző, Harry Mangurian tulajdonos, Larry Bird, Nate "Tiny" Archibald.

Nate "Tiny" Archibald. A 185 centi magas bronxi gyerek, Nate "Tiny" Archibald a mai napig egyedülálló módon egyazon idényben volt a liga legjobb pontszerzője és gólpasszadója, az 1972/73-as szezonban a Kansas City-Omaha Kings színeiben (34.0 pont, 11.4 gólpassz meccsenként). Archibald harmadik NBA-szezonját futotta ekkor az őt 1970-ben a második körben draftoló, akkor még Cincinnati Royals névre hallgató franchise színeiben, ahol már másodévesként 28.2 pontot átlagolt, 1973-ban pedig a fenti rekord felállítása mellett All-Star, és az All-NBA First Team tagja is volt. Bár e vívmányát tekinthetjük a "kiemelkedő statisztikák egy gyenge csapatban" jelenség legkiugróbb példájának is (a Royals/Kings Tiny első négy idénye során egyszer sem jutott rájátszásba), a villámgyors scorer Archibald így is helyet követel magának kora legjobb hátvédjei közt. Az 1973/74-es idényben egy Achilles-sérülés hátráltatta ugyan, de ezután még két újabb All-Star szezont produkált a Kings színeiben, majd 1976-ban az ABA-ből frissen a ligába került New York Nets igazolta le. A Nets ővele próbálta pótolni elkótyavetyélt szupersztárját, Julius Ervinget, de Tiny mindössze 34 meccset tudott játszani szülővárosa csapatában, majd elszakította problémás Achillesét, és a teljes 1977/78-as idényt kihagyta, miközben a Nets a Buffalo Braves-hez cserélte. Buffalóban egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, innét cserélték 1978-ban a Celticshez, ahol csapnivalóan sikerült első idénye (1978/79) után a visszavonuláson gondolkodott. Larry Bird érkezése azonban mindent megváltoztatott, Archibald klasszikus játékmesterként született újjá Bostonban, 1980-tól 1982-ig minden évben a liga legjobb gólpasszadói közt volt ismét, és mindhárom All-Star meccsen felléphetett (sőt, az 1981-es mérkőzésnek ő lett az MVP-je). Tiny 1983-ig játszott Bostonban, utolsó szezonját a Milwaukee-nál töltötte, végül 1984-ben fejezte be a játékot. 1991-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották.

Larry Bird. A Magic-Bird hatalomátvétel két év alatt lezajlott, egy évvel nagy ellenlábasa, Magic Johnson első címe után Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét. A másodéves Bird az alapszakaszban 21 pontot, 11 lepattanót és 5.5 gólpasszt, a rájátszásban pedig 22 pontot, 14 lepattanót és 6 asszisztot átlagolt meccsenként 1980/81-ben. A 206 centi magas, a játék minden elemében kiemelkedő Bird elsősorban hármas és négyes poszton szerepelt karrierje során, ugyanakkor irányító módjára tudta szervezni a játékot, híres volt arról a képességéről, hogy még azelőtt képes volt meglátni, mire készül az ellenfél, mielőtt az ellenfél tudta volna, így, bár nem volt túl gyors, Bird mégis kiemelkedő védőnek számított, rengeteg labdát szerzett, és kiválóan lepattanózott. Támadásban mind mezőnyből, mind a büntetővonalról rendkívüli hatékonysággal dolgozott, még úgy is, hogy akárcsak mint kortársai zöme, kezdetben ő sem nagyon szerette a hárompontos-dobást, csak karrierje dereka táján vált megbízható tripladobóvá. Bár a Celtics minden bizonnyal nélküle nem nyerte volna meg az 1981-es bajnoki címet, a döntőben mutatott gyenge dobóformája lehetővé tette, hogy csapattársa, Cedric Maxwell elhappolja előle a Finals MVP-trófeát.

M.L. Carr. Az ABA-veterán Carr még a rivális ligában kezdte profi pályafutását, amely döcögve indult be, az őt 1973-ban ledraftoló Kentucky Colonels ugyanis még az azévi ABA-előszezon során kitette keretéből, Carr pedig Izraelben és Görögországban játszott két évig. 1975-ben sikerült neki az áttörés, 1975/76-ban az ABA-ben a Spirits of St. Louis játékosa volt, majd az ABA megszűnését követően a Detroit Pistonsnál folytatta. A Celtics azt követően szerezte meg Carrt 1979-ben, hogy a Pistons színeiben karriercsúcsot jelentő 18.7 pontot, 7.4 lepattanót és 2.5 labdaszerzést átlagolt az 1978/79-es idényben, legutóbbi kategóriában ezzel vezette a ligát, és bekerült az All-Defensive Second Team soraiba. A kiválóan védekező kiscsatár a Celticsnél inkább már csak mint cserejátékos, de mint fontos kiegészítő ember volt részese két bajnoki címnek (1981, 1984).

Terry Duerod. A csere-swingman a Detroitnál volt újonc 1978/79-ben, onnét Dallason keresztül érkezett Bostonba az 1980/81-es idény közepette, ahol aztán harminckettő alapszakasz- és tíz playoff-meccsen kapott pár perces szerepet a bajnoki menetelés közepette. Több forrás is megerősíti ugyanakkor, hogy Duerod így is közönségkedvenccé vált a Boston Gardenben, amikor egy 1981 januári, rég eldőlt győztes meccs utolsó perceiben zsinórban öt dobását értékesítette, lázba hozva ezzel a közönséget, akik ezt követően minden pályára lépését hangos "Dooooo!" felkiáltásokkal ünnepelték. Terry a Celtics játékosa volt a következő, 1981/82-es idényben is, elenyésző jelentőséggel, majd 1982 októbere és novembere között rövid ideig a Golden State alkalmazásában állt. Olaszországi és Fülöp-szigeteki kitérő után fejezte be karrierjét, majd 27 évig Detroitban dolgozott tűzoltóként. Szomorú update (2020.11.14.): Terry Duerod 64 éves korában, súlyos betegség következtében 2020. november 13-án elhunyt.

Eric Fernsten. A cserecenter megjárta Clevelandet és Chicagót, majd egy darabig Belgiumban, aztán két évig Olaszországban játszott, mielőtt 1979-ben leigazolta volna a Celtics. Fernsten három idényt töltött Bostonban, 1981-ben játékideje átlagosan hat perc volt, a rájátszásban nyolc meccsen szerzett összesen két pontot. Pár viszonylag ritkán került pályára, kortársai visszaemlékezései szerint egy kimondottan szorgalmas, hajtós játékos volt, aki edzéseken is mindig odatette magát, és ha nagy ritkán beállt, mindig lehetett rá számítani. E jó tulajdonsága ellenére csúnya véget ért karrierje a Celticsnél, ugyanis a Boston 1982-ben úgy tette szabadlistára, hogy tudta, Fernsten egy sérv miatt játékra alkalmatlan állapotban van, és nem fog tudni így új csapatot találni magának. Fernsten be is perelte emiatt a Celticst (végül Red Auerbach felajánlott neki egy meghívót a Boston 1983-as edzőtáborába, de Fernsten nem fogadta el). Egy újabb egy éves olaszországi kiküldetés után 1983/84-ben a New York Knicks színeiben szerepelt utoljára az NBA-ben.

Chris Ford. A veterán dobóhátvéd már 1972 óta koptatta az NBA parkettjeit, mint több csapattársa az 1981-es Celticsnél, ő is a Detroitnál kezdte karrierjét, ahol hat évet húzott le, majd az 1978/79-es szezon elején a Pistons Bostonba cserélte. Ford volt többnyire Nate "Tiny" Archibald párja kettes poszton a Celtics kezdőötösében 1979 és 1982 között, ilyen minőségében pedig egy történelmi tett fűződik a nevéhez, ő dobta be ugyanis a ligatörténet legelső hárompontos kosarát 1979 októberében. 1982-es visszavonulása után még tizenhárom évig a Celtics kötelékében maradt, 1990-ig segédedzőként, majd 1995-ig vezetőedzőként szolgálta a klubot, így edzői minőségében még két bajnoki címet (1984, 1986) nyert a Keltákkal. Miután távozott Bostonból, volt még a Milwaukee Bucks (1996-98) és a Los Angeles Clippers (1998-2000) vezetőedzője is, de e csapatokkal nem sok sikert könyvelhetett el, utoljára a Philadelphia 76ersnél edzősködött megbízott minőségben a 2003/04-es idényben. A Sixersnél játékos-megfigyelőként, a New York Knicksnél "tanácsadóként" dolgozott aztán még a későbbiekben. Szomorú update (2024. május): Ford 2023. január 17-én szívrohamot kapott és meghalt. 74 éves volt.

Gerald Henderson Sr. Az egészen a közelmúltig NBA-játékos Gerald Henderson Jr. (Charlotte, Portland, az előző idényben Philadelphia) édesapja, az idősb Gerald egy remekül védekező hátvéd volt, aki tizenhárom szezont töltött a ligában, és kiegészítő emberként három bajnokcsapatnak is tagja lehetett. Henderson karrierje, több csapattársához hasonlóan, döcögősen indult, az 1978-as draft harmadik körében a San Antonio választotta ki, de sohasem lépett pályára a Spursnél, egy alsóbb rangú ligában szerepelt az 1978/79-es idényben, majd 1979 nyarán leigazolta a Celtics, ahol sikerült bizonyítania. Második szezonjában, 1980/81-ben átlag húsz percet töltött a pályán, 7.8 pont és 2.6 gólpassz volt a meccsenkénti teljesítménye. A Celtics következő, 1984-es győzelme alkalmával aztán jóval jelentősebb szerep hárult rá, de erről majd a maga idejében.

Cedric Maxwell. Bár a nyolcvanas évtized Celtics-dinasztiáját általában a Bird-McHale-Parish trióval szokás azonosítani, a "Nagy Hármas" első két bajnoki címe jó eséllyel nem születhetett volna meg Cedric "Cornbread" Maxwell nélkül. A Celticshez az 1977-es draft alkalmával érkező Maxwell kiváló pontszerző és lepattanózó volt, elsősorban a palánk alatt és annak közvetlen környékén volt elemében, ahonnan számtalan változatos módon képes volt a kosárba juttatni a labdát, remekül kiegészítve így a Celtics többi, távolabbi dobásokra specializálódott pontfelelősét, elsősorban Larry Birdöt. Ennek ellenére Birddel nem ápolt különösebben baráti viszonyt az öntörvényű Maxwell, nem esett jól neki, amikor az 1981-es nagydöntő után bostoni újságírók azt hangoztatták, hogy inkább Bird érdemelte volna meg a Finals MVP-díjat Maxwell helyett. A nagy mókamester "Cornbread" nem mindig átgondolt nyilatkozataival rendszeresen kiakasztotta egyébként is a bostoni médiát, így pályán kívüli megítélése egész pályafutása alatt ambivalens volt, de a pályán mindig odatette magát, ha szükség volt rá, így például az 1984-es nagydöntőben is, de erről majd a maga idejében.

Kevin McHale. A minnesotai születésű és a helyi egyetemen pallérozódó McHale újoncként egyből bajnoki címet ünnepelhetett Bostonban, pedig ekkor még csak időnként villantotta fel azon képességeit, melyek okán minden idők tán legképzettebb, legfineszesebb négyes poszton játszó NBA-játékosa vált belőle. Az 1980-as előszezonban McHale hosszú ideig nem volt hajlandó aláírni újoncszerződését, több pénzt követelve, de végül aztán megegyezett a Celticsszel, és mind a 82 alapszakasz-meccsen pályára lépett, tíz pontot átlagolt mérkőzésenként és bekerült az All-Rookie First Team soraiba. Rendkívül hosszú karjaival, gyorsaságával és ütemérzékével mind támadásban, mind védekezésben gyakran jelentett megoldhatatlan feladatot ellenfeleinek, és már az 1981-es rájátszásban letette a névjegyét, amikor a Philadelphia elleni főcsoportdöntő hatodik meccsén kulcsfontosságú blokkot jegyzett Andrew Toney ellen a mérkőzés utolsó percében, megőrizve így a Celtics egypontos előnyét.

Robert Parish. Az 1980/81-ben ötödik idényét játszó, és első alkalommal az All-Star meccsre is meghívott Parish korának egyik legkiválóbb centere volt, szokatlan képességekkel: 213 centis magassága ellenére rendkívüli sebességgel bírt, gyakorta fejezett be a pályán végigrohanva gyorsindításokat, szokatlanul magas ívű, emiatt gyakorlatilag blokkolhatatlan dobásával pedig középtávolról is igen magas százalékkal szórta a kosarakat, de a büntetővonalon sem remegett meg a keze. Emellett Parish híres volt még sztoikus nyugalmáról, mindig megfontolt, szótlan természetéről (ezért is ragasztotta rá Cedric Maxwell a "Chief", azaz a "Főnök" becenevet a Száll a kakukk fészkére című film és regény egyik fontos karaktere, a hasonló tulajdonságokkal bíró Bromden indián törzsfőnök nyomán), nehéz is elképzelni, hogy Bostonba érkezése előtt a bukdácsoló Golden State játékosaként inkább egy örökké elégedetlen, hepciáskodó fiatalként tartották őt számon. A Celticsnél azonban megtalálta a számára tökéletes csapatot és közösséget, és végül minden idők legtöbb NBA-meccset játszó játékosa vált belőle.

Rick Robey. Parish cseréje volt centerposzton 1980/81-ben az Indiana Pacers által az 1978-as drafton 1/3-asként kiválasztott Robey. Nagy várakozásokkal érkezett a ligába az 1978-as NCAA-bajnok Kentucky egykori sztárja, ám aztán mindössze fél szezon után továbbadta a Pacers a Bostonnak 1979 januárjában. A Celticsnél megbízható cserejátékosként funkcionált, és bár korabeli beszámolók szerint ő volt Larry Bird legjobb barátja a csapatnál, a Boston 1983-ban a Phoenix Sunshoz cserélte a védekező-specialista sztárhátvédért, Dennis Johnsonért. Robey Phoenixben már nem sok sót evett meg, sokat volt sérült, végül 1986-ban, harminc évesen visszavonult. Szülőföldjén, Kentucky államban a mai napig megbecsült ingatlanközvetítőként dolgozik.

Vezetőedző: Bill Fitch. Az egykori tengerészgyalogsági kiképzőtiszt, Fitch 1970-ben kezdte edzői pályafutását a ligában, amikor őt nevezték ki az újonnan létrejött Cleveland Cavaliers kispadjára. Legnagyobb sikere a csapattal az 1976-os főcsoportdöntő volt, ebben az évben az Év Edzője díjat is megkapta. Egészen 1979-ig Clevelandben dolgozott, majd a játékos-edző Dave Cowenstől átvette a Boston Celtics irányítását Larry Bird újoncévében, és karrierje során másodjára is az Év Edzőjévé választották 1980-ban. Pályafutása egyetlen bajnoki címe az 1981-es, miután a Celtics a következő két idényben nem tudta visszaverekedni magát a nagydöntőbe, Fitch 1983-ban távozott és a Houston Rockets edzője lett. A Ralph Sampson és a fiatal Akeem Olajuwon köré épített Rockets 1986-ban az 1981-es finálé visszavágóját vívhatta Fitch volt csapata, a Celtics ellen, de ismét a bostoniak nyertek. Hasonló sikereket karrierje hátralevő éveiben már nem tudott elérni a veterán tréner, aki a houstoni évek után ült még a New Jersey Nets (1989-92) és a Los Angeles Clippers (1994-98) kispadján is. 1996-ban beválasztották minden idők tíz legjobb NBA-edzője közé. Szomorú update (2022.03.30.): Fitch 2022. február 2-án, 89 éves korában elhunyt.