1983: Moses és az Ígéret Földje

„Fo’, fo’, fo’’ – hangzott el az NBA történetének egyik legismertebb jóslata 1983 tavaszán Moses Malone, a Philadelphia 76ers centerének jóvoltából. A nem éppen szószátyár szupersztár ezt arra a kérdésre válaszolta, mit vár a Sixers azévi playoff-szereplésétől. „Four-four-four”, azaz „négy-négy-négy”, magyarán három, négy meccsből álló párharcot jövendölt Malone, és jóslata majdnem be is jött: a Philly mindössze egyetlen vereséggel zárta a rájátszást, a döntőben a Lakersnek is söpréssel visszavágva szerezte meg a bajnoki aranygyűrűket.

Amennyire nehezen és balhésan indult el a Los Angeles Lakers számára az előző, végül bajnoki címmel végződő idény, olyannyira jól kezdődött a mostani: egy három évvel korábbi csere útján a Clevelandtől szerzett draftcetlijük az 1982-es drafton az 1/1-es választás jogát eredményezte, ezzel először és a mai napig utoljára fordult elő a liga történetében, hogy a bajnoki címvédő választhatott az első helyen a drafton. A Lakers a North Carolina egyetem sztárját, James Worthyt húzta ezáltal be. Az 1982-es offszezon rövid távon legjövedelmezőbb húzása ugyanakkor a Lakers által az előző évi nagydöntőben legyőzött Philadelphia 76ers nevéhez fűzödött.

A Sixers 1977 és 1980 után 1982-ben harmadszorra is vereséget szenvedett a bajnoki cím kapujában, utóbbi két alkalommal a Lakers ellenében. Az öregedő szupersztár, Julius Erving, valamint a feltörekvő, időnként megállíthatatlan scorer Andrew Toney, kiegészülve két kiváló védővel, a kiscsatár Bobby Jones-szal és irányító Maurice Cheeks-szel, megítélésük szerint jó alapot képezett a Lakers alacsony emberei, Magic Johnson, Norm Nixon vagy Jamaal Wilkes ellenében, ámde a jó philadelphiaiak úgy érezték, hogy a palánk alatt nem tudnak kellőképpen hatékonyan fellépni Kareem Abdul-Jabbarral szemben. Ezért új center után néztek, és minden valószínűség szerint sikerült megszerezniük a lehető legjobbat: bár be kellett áldozniuk érte a kiváló Caldwell Jonest, nem más, mint a liga regnáló MVP-je, Moses Malone érkezett Philadelphiába a Houston Rocketstől. A Philly az NBA addigi történetének legmagasabb összegű (6 év, 13.2 millió dollár) szerződését ajánlotta a szabadügynök Mosesnek, a Houston a kor szabályainak megfelelően meccselhette az ajánlatot, amit meg is tettek, így aztán Malone végül csere útján - a már említett Caldwell Jonesért és egy elsőkörös draftjogért - került Philadelphiába.

Tárt karokkal fogadták Philadelphiában Moses Malone-t

Az akkor 27 éves Malone képességei abszolút csúcsán volt 1982-ben, az előző évben a Houstonnál meccsenként 31 pontot és 15 lepattanót átlagolt, zsinórban másodszorra, karrierje során harmadszorra lett a liga lepattanó-királya, 1979 után a második MVP-trófeáját kapta meg az előző alapszakasz végén, a kettő között pedig egy alkalommal már sikerült nagydöntőt játszania a Rockets-szel, 1981-ben. Malone érkezése egycsapásra a bajnoki cím legfőbb esélyesévé tette papíron a Philadelphiát, Moses pedig nem okozott csalódást: vezetésével a Sixers 65 meccset nyert az 1982/83-as alapszakaszban, ismét vezette a ligát lepattanózás terén, és újfent ő lett az MVP. Ezzel a liga történetében először és eddig utoljára fordult elő az is, hogy ugyanaz a személy két különböző csapat színeiben kapta meg a Legértékesebb Játékos díját két egymást követő évben.

Nyugaton a Lakers szintén magabiztos teljesítménnyel, 58 sikerrel zárt a főcsoport élén, ám a „Showtime”-támadójátékba kiválóan beépülő 1/1-es újonc, James Worthy az alapszakasz legvégén eltörte a lábát, és nem léphetett pályára a rájátszásban, ami elszomorította az aranysárga-lilákat. Ugyanakkor hiába állt fel e szezonban is masszív csapattal a San Antonio Spurs (George Gervin, Artis Gilmore, Mike Mitchell), a Phoenix Suns (Walter Davis, Dennis Johnson, Alvan Adams), a Seattle SuperSonics (Jack Sikma, Gus Williams, vagy a korábbi Denver-szupersztár, de ekkor már kokain-függőséggel küszködő David Thompson), vagy a Portland TrailBlazers (Jim Paxson, Calvin Natt, Mychal Thompson) egyikük sem tudott kitörni a Lakers árnyékából. Magic Johnsonék a nyugati rájátszásban előbb a Portlandet, majd a San Antoniót búcsúztatva újfent bejutottak a nagydöntőbe.

Hogy Moses Malone híres „Fo’, fo’, fo’” jóslata nem jött be, arról a Milwaukee Bucks tehet, a kiváló Sidney Moncrief-Marques Johnson hátvédpáros vezette Bucks a főcsoportdöntőben egy alkalommal le tudta győzni a korábban a New Yorkot kisöprő Philadelphiát, de végül így is 4-1-gyel zúgtak ki.  Érdekesség, hogy az alapszakaszt 51 sikerrel záró Bucks a keleti playoff előző körében pályahátrányból indulva, szintén söpréssel ejtette ki az ereje teljében levő, 56 győzelmet számláló Boston Celticset, akik a Larry Bird-éra talán legnagyobb buktáját produkálták a Milwaukee ellen, és Bird érkezése óta először a főcsoportdöntőig sem tudtak eljutni. Így az 1983-as nagydöntő az előző évi finálé visszavágóját hozta el, újfent a Sixers és a Lakers között.

A Sixers kezdte hazai pályán a párharcot, és nem is hibázott: megnyerték az első (113-107), és a második (103-93) meccset is otthon, kihasználva, hogy egyrészt a Lakers kezdett szétesni (a már alapból Worthy nélkül játszó aranysárga-liláknál a kezdő irányító, Norm Nixon vállsérüléssel bajlódott, első számú cserejátékosuk, Bob McAdoo sem volt teljesen egészséges, az első mérkőzést ki is hagyta), másrészt azt, hogy Moses Malone őrületbe kergette a palánk alatt Kareem Abdul-Jabbart, egészen rendkívüli fölényt kialakítva vele szemben lepattanózás terén (Moses harminc lepattanót szedett az első két összecsapás során, Kareem mindössze nyolcat). Az ihletett formában játszó Malone ráadásul támadásban is a mezőny legjobbja volt mindkét találkozón (27, majd 24 ponttal).

A felek áttették székhelyüket Los Angelesbe, ám a harmadik meccsen is folytatódott a philadelphiai forgatókönyv. Malone tarthatatlan volt (28 pont, 19 lepattanó), Julius Erving és Andrew Toney is beszórt 21-21 pontot, így hiába szívta fel magát Abdul-Jabbar (23 pont, 15 pattanó), Magic Johnson és a sérülten játszó Norm Nixon is kutyául szenvedtek a dobásaikkal, a Philly kiütéses győzelmével (94-111) behozhatatlannak tűnő előnyre tett szert. A Lakers a negyedik meccsen állt legközelebb a győzelemhez, a negyedik negyed elején kilenc ponttal vezettek, ám amikor Moses Malone ismét nekiállt rombolni a palánk alatt, elfogytak. Moses a mérkőzés negyedik negyedében tíz lepattanót szedett (összesen 23-at kapott le a találkozón), a meccs utolsó percében szintén egy általa leszedett labdából indította a Philly azt a lerohanást, melynek végén Erving faulttal együtt szerzett kosarával a meccs során először átvették a vezetést. "Dr. J" ezután beszórt még egy fontos tempót, a holtfáradt Lakersnek pedig nem maradt válasza. Ugyan Magic Johnson ezen az összecsapáson volt a legjobb az egész sorozatban (27 pont, 7 lepattanó, 13 gólpassz), ő sem tudott segíteni. A Philadelphia újabb győzelmével (108-115) söpréssel zárta le a nagydöntőt, és nyerte meg a bajnokságot.

Julius Erving (6) erőfeszítéseit is végre siker koronázta

Ez volt a Sixers első győzelme 1967 óta, egyben a mai napig a franchise utolsó bajnoki címe. Természetesen Moses Malone kapta a Finals MVP elismerést, miután a sorozat négy meccsén 26 pontot és 18 lepattanót átlagolt, csapata pedig 12-1-es rájátszásbeli mérlegével rekordot állított fel. Malone híres jóslatát végül kissé módosított formában (Fo', fi', fo', azaz four-five-four) a Philly bajnoki aranygyűrűinek belsejébe vésették. A Philadelphia ugyanakkor bajnoki címét megvédeni nem tudta, sőt, a következő idény rájátszásában már az első körben kiestek. 1983 óta a Sixers egyetlen döntőt játszott (azt is a Lakers ellen, az emlékezetes 2001-es finálét Allen Iverson vezetésével).

Ülnek: Maurice Cheeks, Bobby Jones, Earl Cureton, Julius Erving, Reggie Johnson, Clint Richardson, Franklin Edwards.
Állnak: Matt Guokas segédedző, Billy Cunningham vezetőedző, Clemon Johnson, Mark McNamara, Moses Malone, Mark Iavaroni, Andrew Toney, Pat Williams GM, John Kilbourne erőnléti edző, Harold Katz tulajdonos.

Maurice Cheeks. A Philadelphia 1978-as második körös pickje, az irányító Maurice Cheeks 1983-ra a liga egyik legmegbízhatóbb, leghatékonyabb játékmesterévé vált, aki támadásban is rendre hozzátette a maga 10-12 pontját csapata sikereihez, ahol azonban igazán elemében érezhette magát, az a védekezés volt. Cheeks a liga egyik legkiválóbb periméter-védőjének számítottt a maga idejében, 1983-tól zsinórban négy All-Defensive First Team, majd 1987-ben egy Second Team-tagságot vívott ki magának, valamint négy All-Star meccsen is képviselte a philadelphiai színeket. Amikor 1993-ban visszavonult, ő vezette az NBA örökranglistáját a labdaszerzések kategóriájában. Philadelphiában tizenegy évet töltött, majd 1989 és 1993 között megfordult még a San Antoniónál, a New Yorknál, az Atlantánál és a New Jersey-nél is. Miután befejezte a játékot, edzősködni kezdett, már a kilencvenes években csatlakozott a Sixers stábjához (segédedző volt a Philly 2001-ben döntőt játszó, Allen Iverson-féle csapatánál), majd dolgozott vezetőedzőként is a Portlandnél (2001-2005), a Sixersnél (2005 és 2008 között, az ő edzősége idején vált meg a csapat Iversontól, és cserélte őt Denverbe), legutóbb pedig egy sikertelen periódus erejéig a Detroitnál (2013-2014). Jelenleg az Oklahoma City Thunder segédedzője.

Earl Cureton. Az 1980-as draft 58. kiválasztottja, Cureton klasszikus palánk alatti verőember volt, akinek kosárlabda-tehetsége nem verdeste az egeket, ennek ellenére keménységének és a sok elvégzett piszkos munkának köszönhetően hosszú karriert tudhatott magáénak a profi kosárlabdában. Miután három évet töltött el csereemberként Philadelphiában, hasonló funkciót látott el 1983 és 1986 között Detroitban (1985/86-ban 80 meccsen 8.6 pontot és 6.3 lepattanót átlagolt a Pistonsnál, ezek karrierje legmagasabb mutatói), majd játszott Chicagóban, a Clippersnél és a Charlotte Hornetsnél is. A kilencvenes évekre olybá tűnt, hogy kikopott az NBA-ből, Olaszországban, Franciaországban és a CBA-ben kapott már csak szerződést, ám aztán az 1993/94-es alapszakasz legvégén leigazolta a Hakeem Olajuwon-féle Houston Rockets. Ennek köszönhetően Cureton 36 éves veteránként karrierje második bajnoki címét nyerte a Houstonnal 1994-ben, tizenegy évvel a Philadelphiával szerzett első aranygyűrű után. Szomorú update (2024. május): "Earl the Twirl" mindössze pár hónappal önéletrajzi könyve megjelentetése után, 2024. február 4-én, 66 évesen elhunyt egy szívroham következtében.  

Franklin Edwards. A másodéves Edwards volt az 1983-as bajnok Sixers harmadik számú irányítója Maurice Cheeks és Clint Richardson mögött, az elsősorban védekezés terén jeleskedő Cheeks-szel és Richardsonnal szemben inkább egy támadó szemléletű egyesnek mondhatjuk. Az 1983-as playoff első körében a New York Knicks elleni harmadik meccsen ő szerezte a Philadelphia győztes kosarát. Edwards 1981 és 1988 között hét szezont játszott az NBA-ben, a Sixers (1981-1984), a Clippers (1984-86) és a Kings (1986-88) színeiben. Legjobb szezonja karrierje során a Clippersnél töltött 1985/86-os volt (9 pont, 3.5 gólpassz meccsenként 20 perc alatt). 1988-ban az újonnan létrejövő Charlotte Hornetsnél próbált szerződéshez jutni és ezáltal meghosszabbítani karrierjét, sikertelenül.

Julius Erving. A legendás "Dr. J", vagy csak simán "Doc", minden idők egyik leglátványosabb és legnépszerűbb kosárlabdázója két ABA-bajnoki cím (1974, 1976) és három elveszített NBA-döntő (1977, 1980, 1982) után végre az NBA-ben is a csúcsra ért. Ha végigtekintünk Erving NBA-pályafutásának eredményein, nehéz hibát találnunk: 11 szezon alatt több, mint tizennyolcezer pontot dobott a Philadelphia színeiben, volt az alapszakasz (1981) és kétszer az All-Star meccs (1977, 1983) MVP-je, öt All-NBA First Team és kettő Second Team-tagsággal bírt, és profi pályafutása minden egyes idényében meghívták az All-Star meccsre/gálára. Amiért Erving megítélésének a mai napig egy kis "what-if", színezete van, az az, hogy közel 27 évesen csatlakozott csak az NBA-hez, őelőtte sohasem látott atletikus képességei igazi csúcsa arra az öt szezonra esett, amelyet a rivális ligában, az ABA-ben töltött 1971 és 1976 között a Virginia Squires és a New York Nets csapatainál. Ki tudja, mi mindenre lett volna még képes az NBA-ben, ha már a hetvenes évek első felében rászabadul a ligára, mely akkor igazából Kareem Abdul-Jabbaron kívül igazi fiatal szupersztárral nem is bírt (1972 nyarán előbb kis híján Abdul-Jabbar akkori csapata, a Bucks, majd az Atlanta Hawks vitte át az NBA-be Ervinget, de végül mindkét ügylet kútba esett). Ugyan Erving játéka közel sem volt hibátlan, olyan kisugárzással rendelkezett, és olyan dolgokra volt képes a labdával, amely tűzbe hozta az embereket, bármerre is járt, látni akarták őt és elképesztő, időnként a büntetővonalról végrehajtott zsákolásait. Ilyen hatása rajta kívül csak Magicnek és Birdnek, majd később Michael Jordannek volt a szurkolókra. Az 1987-ben visszavonult Dr. J 1993-ban lett a Hall of Fame tagja, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé választották.

Marc Iavaroni. Miután a Philadelphia szinte e teljes magasember-állományát kitakarította 1982 nyarán, hogy helyet csináljon Moses Malone-nak, a 26 éves újonc, az azt megelőző három évben Olaszországban pattogtató Iavaroni találta magát a Philly kezdőcsapatában a négyes poszton. Iavaroni NBA-szinten szerény képességű játékosnak számított, de amit tudott, azt rendre hozta minden meccsen (20 perc alatt átlag 5 pont, 4 lepattanó). A Sixers 1984 decemberében a San Antonióhoz cserélte, Iavaroni a Spurs és a Utah Jazz színeiben szerepelt az NBA-ben 1989-ig, majd még három év európai játék után vonult vissza. A közelmúltból elsősorban amiatt csenghet ismerősen a neve, hogy 2002 és 2007 között ő volt Mike D'Antoni első számú segítője a rendkívül szórakoztató játékot játszó, Steve Nash-Amar'e Stoudemire-féle Phoenix Suns kispadján. Ahogy az sikeres csapatok első számú segédedzőivel lenni szokott, Iavaroni 2007-ben vezetőedzői állást kapott, a Memphis Grizzlies kispadjára ülhetett le, de gyorsan megbukott, játékosai körében kimondottan népszerűtlennek bizonyult, második memphisi idénye közepette kirúgták. Azóta a Torontónál és a Clippersnél dolgozott segédedzőként.

Clemon Johnson. A Moses Malone mögött játszó cserecenter 1983 februárjában Indianából érkezett Philadelphiába, 1978 óta íródó NBA-pályafutása addigi éveit újoncszezonja kivételével végig a Pacersnél töltötte (első idényét pedig a Portlandnél). A pályafutása csúcsán meccsenkénti 8-9 pontra és 6-7 lepattanóra képes Johnson 1986-ig erősítette a Sixerst, utolsó két szezonját a Seattle-nél töltötte. Az NBA-ből kikopott játékosok korabeli divatjának megfelelően évekig játszott még Olaszországban, végül 1993-ban fejezte be. Miután felhagyott a kosárlabdázással, Floridában és Alaszkában is dolgozott közgazdaságtan-tanárként és középiskolai, majd egyetemi edzőként.

Reggie Johnson. A hármas-négyes poszton csereként bevethető Johnson négy NBA-szezonja során, 1980 és 1984 között volt a San Antonio, a Cleveland, a Kansas City Kings, a Philadelphia és a New Jersey Nets játékosa is, a Philadelphiáé épp a legjobbkor, 1983 februárja és októbere között, így négy meccsen is pályára léphetett a Sixers bajnoki menetelése közepette. 1984-től kezdődően egészen 1995-ig, 38 éves koráig játszott Európában, főleg Olaszországban és Spanyolországban, a Joventut Badalonával például 1990-ben Korac Kupát nyert.

Bobby Jones. A maga idejében a liga egyik legjobban védekező játékosa, majd később első számú hatodik embere is volt a négyszeres All-Star Jones. 1976-ban a Denver Nuggets-szel együtt csatlakozott az NBA-hez (két ABA-szezont húzott le a Denvernél ezt megelőzően), 1977-ben és 1978-ban is ott volt az All-Star meccsen denveri színekben, az 1977/78-as idényben ő volt a liga legpontosabb dobója mezőnyből (57,8%). A Philadelphia 1978-ban George McGinnisért cserébe szerezte meg a Denvertől Jonest, aki kőkemény védekezésével és magas játékintelligenciájával nagy szerepet vállalt a Sixers sikereiben, minden kóbor labda után óriási lendülettel vetődött, önzetlen passzaival mindig megtalálta üresen levő csapattársait, lelkesedése pedig a többiekre is átragadt. Példátlan módon 1977 és 1984 között zsinórban nyolc éven át választották be az All-Defensive First Team soraiba, miközben 1981-ben és 1982-ben All-Star volt a Philly csapatából is, majd az 1982/83-as idényben ő kapta meg az első ízben kiosztott Legjobb Hatodik Ember díját. Jones, aki karrierje egyetlen idénye során sem maradt le csapatával a rájátszásról, illetve igazi példaképként sohasem káromkodott, ivott vagy veszett össze bírókkal elmaradt fújásokon, 1986-ban vonult vissza.

Moses Malone. Az ifjú Moses Malone NBA-be vezető kacskaringós útjáról ehelyütt írtunk korábban, a két évvel korábbi, 1981-es döntőben a Houston színeiben nyújtott teljesítményéről szintén lehetett már a blog hasábjain olvasni. 1983-ban, bajnokként, háromszoros alapszakasz- és egyszeres Finals MVP-ként Moses minden lehetséges értelemben a csúcsra ért, beváltotta Philadelphiának tett ígéretét, ám csillaga ezt követően már nem ragyogott többé ilyen magasan vagy fényesen. Moses ugyan még a következő két évben is vezette a ligát lepattanózás terén (ezzel zsinórban ötször lett az NBA lepattanó-királya, mely akkoriban rekordnak számított), és egészen 1989-ig minden évben ott volt az All-Star meccsen, ám harmincéves korát követően már csapatról csapatra vándorolt, és többé sem a Sixersszel, sem más gárdával nem tudott a nagydöntőbe kerülni. Philadelphiából 1986-ban távozott, és került Washingtonba, onnan Atlantába igazolt, itt futotta utolsó All-Star szezonját 1988/89-ben (miközben azt az egyedülálló rekordot is sikerült felállítania, hogy négy különböző csapat színeiben is képes volt 20 pont-10 lepattanós átlagú idényt produkálni). Miután az Atlantával 1990-ben lemaradt a playoffról (ez 1978 óta nem esett meg vele), a Hawks-edző Bob Weiss a következő idényre szégyenteljes módon a kispadra száműzte Mosest az inkompetens Jon Koncak cseréjének. Az önérzetes Malone persze ott is hagyta Atlantát, és Milwaukee-ba igazolt, ahol volt még egy eredményes szezonja 1991/92-ben, 36 éves korában, de aztán súlyosan megsérült a háta. 1993/94-ben egy idényre veterán mentornak visszatért a Philadelphiához, majd utolsó NBA meccseit 1994 decemberében a San Antonio színeiben játszotta. Egy újabb sérülés után szabadlistára került, és végül, közel a negyvenhez, befejezte 1974 óta íródó, maratoni hosszúságú profi pályafutását. Malone több mint 1300 meccset játszott az NBA-ben, melyek során több mint 27 ezer pontot dobott és több mint 16 ezer lepattanót szedett. Természetesen minden idők 50 legjobbjának és a Hall of Fame-nek is tagja. 2015 szeptemberében, 60 évesen, váratlanul hunyt el, feltehetően szívbetegség következtében. Temetésén Charles Barkley, aki karrierje elején, 1984 és 1986 között játszott együtt Philadelphiában Mosesszel, megható beszéddel búcsúztatta atyai jóbarátját, az egykor nagy lepattanózót.

Mark McNamara. A harmadik számú centernek ez volt az első idénye a ligában és Philadelphiában, 1983 nyarán távozott és San Antonióba került, 1991-ig tartó NBA-pályafutása során játszott még a Kansas Citynél, két évig, 1986 és 1988 között ismét a Sixersnél, majd a Lakersnél és az Orlando Magicnél is. Nem különösebben emlékezetes kosárlabda-karrierje helyett inkább arról jegyezhető meg a neve, hogy újoncidénye előtt, 1982 nyarán A Jedi visszatér forgatásán ő volt a Chewbaccát alakító színész, Peter Mayhew egyik dublőre. A melót unokatestvére szerezte neki, aki meg Carrie Fisher (Leia hercegnő) dublőreként dolgozott a forgatáson. Minden valószínűség szerint így McNamara az egyetlen személy a világtörténelemben, aki volt egy NBA-bajnokcsapat és egy Star Wars-film kiegészítő embere is. Szomorú update: Mark McNamara 2020. április 27-én, 60 éves korában elhunyt.

Clint Richardson. A cserehátvéd Tony Allen-szerű játékosként meccsenkénti 6-7 ponttal, valamint hatékony védekezéssel, kemény emberfogással segítette a Sixerst 1979-től 1985-ig. 1985 és 1987 között az Indiana Pacersnél játszott még az NBA-ben, majd ő is Európába igazolt, ahol Görögországban és Olaszországban is megfordult. Görögországban az AEK Athénnál szerepelt egy ideg, ahol egy másik korábbi NBA-játékossal, Danny Vranessel együtt egy Interpol-nyomozással súlyosbított elszámolási vitába keveredett a csapattulajdonossal (Richardson első körben csak azt nehezményezte, hogy amerikai dollár helyett görög drachmában akarták kifizetni, aztán pár fajsúlyosabb dolog is kiderült), melynek végeredményeként, elmondása szerint, a helyi amerikai követségen keresztül kellett kimenekíteni az országból őt és Vranest.

Andrew Toney. Szomorú történet összességében a mára szinte feledésbe merült nevű, de a nyolcvanas évek első felében a liga egyik leggyilkosabb clutch scorerének számító Andrew Toney karrierjéé, akit akkoriban "Boston Strangler" ("bostoni fojtogató") néven emlegettek, köszönhetően annak, hogy rendre a Celtics ellen hozta a legjobb formáját, számtalan meccsnyerő kosarat elsüllyesztve ellenük 1981 és 1984 között, különösen a rájátszásokban. Az 1982-es nagydöntőbe például elsősorban neki köszönhetően jutott be a Sixers, Toney ugyanis 34 pontot dobott a keleti főcsoportdöntő Boston Gardenben rendezett hetedik meccsén, idegenben vezetve ezáltal 4-3-as sikerre a Philadelphiát. Toney az 1983-as bajnok Sixersnek is a kezdő kettese volt, az 1983-as és 1984-es alapszakaszban is 20 pontot átlagolt meccsenként 50% feletti hatékonysággal, ekkor gyűjthette be két All-Star szereplését is, sérülései azonban hamarosan véget vetettek karrierjének. Valamikor az 1984/85-ös szezon közepette fáradásos törés keletkezett a lábfejében, ő viszont sérülten is végigjátszotta az 1985-ös rájátszást. 1985 őszére fájdalmai még erősebbé váltak, de hat meccsen még így is pályára lépett, mint utóbb kiderült, ekkorra már két törés volt a lábában. A Sixers vezetősége, különösen a tulajdonos, Harold Katz továbbra is erőltette volna a játékát, amire Toney nem volt hajlandó, így aztán éveken át tartó egymásra mutogatás, sárdobálás, csapat általi eltiltások következtek. Végül Toney 1988-ban, 30 évesen megkeseredetten visszavonult, annak ellenére, hogy 1992-ig érvényes szerződés kötötte a Sixershez.

Vezetőedző: Billy Cunningham. Az 1967-es bajnok Philadelphiának kulcsjátékosa, az 1983-as bajnokcsapatnak a vezetőedzője volt a karizmatikus "Billy C", aki már gyakorlatilag játékoskénti visszavonulása, 1977 óta a Sixers kispadján ült. Annak ellenére (vagy épp annak köszönhetően), hogy vezetőedzői karrierje az NBA-ben mindössze 8 évet ölel fel, amelyet 1977 és 1985 között végig Philadelphiában töltött, Cunningham a ligatörténet egyik legeredményesebb trénere, háromszor jutott a nagydöntőbe csapatával, 69,8%-os győzelem-vereség mutatójánál az alapszakaszokat tekintve csak két ember, Phil Jackson és Steve Kerr tud jobbat, négyszer még az All-Star meccsen is ő volt a keleti csapat edzője. Miután 1985-ben lemondott posztjáról, tévés szakkommentátorként dolgozott  a CBS csatornánál, majd 1994-ig kisebbségi tulajdonos volt a Miami Heatnél.