1982: A Showtime hajnala

A Los Angeles Lakers számtalan nehézséget leküzdve ismét felkapaszkodott a liga trónjára az NBA 1981/82-es idényének végén, Magic Johnson és társasága 1980 után másodszorra is Julius Ervinget és a Philadelphia 76erst legyőzve lett újra bajnok.

Pedig nem úgy indult Hollywoodban az 1981/82-es NBA-szezon, hogy annak majd diadalmenet lesz a vége, sőt. Az előző idényben végig térdsérüléssel küszködő ifjú szupersztár, Magic Johnson ugyan újra egészséges volt és vissza tudott térni, de a Lakers bukdácsolva kezdte az évadot, az első hat meccsükből négyet elveszítettek, a frusztrált Johnson pedig, miután egy vereséget követően összerúgta a port a Lakers-vezetőedző Paul Westheaddel, egész konkrétan az elcserélését kérte a Lakers-tulajdonos Dr. Jerry Busstól! A dörzsölt Bussnak azonban több esze volt annál, hogy aprópénzre váltsa generációs tehetségű irányítóját, inkább húzott egy merészet, és kirúgta a csapatot 1980-ban bajnoki címig vezető Paul Westhead vezetőedzőt, annak ellenére, hogy a 2-4-es mérleget követően a Lakers öt meccset nyert zsinórban.

Westhead eltávolítása megnyugvást hozott az edző játékrendszerével és személyével elégedetlen Johnsonnak, aki visszavonta elcserélése iránti kérelmét, Buss pedig megpróbálta visszacsábítani a kispadra a csapat vezetőségében dolgozó klublegendát, Jerry Westet. Westnek esze ágában nem volt újra edzősködni, inkább Westhead stábjának tagját és korábbi csapattársát, az akkor 36 éves Pat Riley-t ajánlotta maga helyett. Buss húzta ugyan a száját az akkor még edzői minőségben nem sok tapasztalattal bíró jelölt láttán, de mivel Westet képtelen volt meggyőzni, végül kinevezte a csapat élére a zselézett hajú Riley-t, azzal a feltétellel, hogy West a segítője lesz a kispadon. Mondhatnánk, hogy ezzel a „Showtime” kezdetét vette, de egyelőre csak tovább tetéződtek a gondok, Kareem Abdul-Jabbar bokasérüléssel hagyott ki meccseket, az előző nyáron igazolt, kezdőnek szánt magasember, Mitch Kupchak (későbbi Lakers-GM) pedig térdsérüléssel dőlt ki egész szezonra.

Magic Johnson és Pat Riley

Amíg a Lakers kereste önmagát és új identitását, ősi ellenségük, a címvédő Boston Celtics gondtalanul élte életét, Larry Bird és társai 63 meccset nyertek az 1981/82-es alapszakaszban, ezzel a liga legjobb mérlegét állították fel, könnyedén utasítva maguk mögé a másik két domináns keleti csapatot, ez 58 győzelmes Philadelphiát és az 55 sikert elkönyvelő Milwaukee-t. A rájátszásban aztán viszont megismétlődött az előző két keleti playoff forgatókönyve: a Celtics és a Sixers játszotta a főcsoportdöntőt, és ahogy az elmúlt két évben is mindkét alkalommal, most is a pályahátrányból induló fél kerekedett felül. Az előző főcsoportdöntőhöz hasonlóan a Philly 3-1-re elhúzott, ahonnan a Celtics ismét vissza tudott ugyan jönni, 3-3-ra kiegyenlítettek, de az utolsó meccset ezúttal elveszítették, a Sixers a Boston Gardenben nyert a 34 pontot szóró Andrew Toney vezérletével, a nem mindig sportszerűségéről híres bostoni közönség pedig „Beat LA!” skandálással bíztatta a mérkőzés végén a Celtics legyőzőit, hogy a nagydöntőben az ősellenség Lakerst is felülmúlják.

Merthogy a Lakers a sok kínlódás után épp a legjobbkor, az alapszakasz végére, illetve a rájátszásra érte el legjobb formáját. 57 győzelemmel zártak Nyugat élén, és két söpréssel meneteltek be a nagydöntőbe, vesztett meccs nélkül kiütve a Phoenixet, illetve a nyugati fináléban a San Antoniót is. (Ehelyütt véssük fel, hogy az alapszakasz MVP-je az előző évi döntős Houston Rockets centere, Moses Malone lett, de az egy évvel ezelőtti rájátszásban brillírozó Rockets ezúttal a playoff első körében kiesett.) Ahogy haladt előre a szezon, Riley megszilárdította helyét a kispadon, Abdul-Jabbar is felépült sérüléséből, Kupchak kiesését követően pedig a Lakers sikeresen építette be a csapatba a nyolcvanas évtized ikonikus, szemüveges verőemberét, Kurt Rambist, valamint az 1981 decemberében a New Jersey Netstől megszerzett, addig egész idényben a Nets által jegelt egykori MVP-t és többszörös pontkirályt, az elmúlt években rosszabbnál rosszabb csapatoknál szereplő és idővel mindenütt kegyvesztetté váló Bob McAdoo-t.

A nagydöntő Philadelphiában vette kezdetét, a hazai pályán játszó, kőkemény hétmeccses sorozatból érkező Sixerst egy ideig még vitte magával a Boston elleni lendülete, de a második félidőre kijött rajtuk a fáradtság, és a pihentebb Lakers átrobogott rajtuk. A vendégcsapatnál mind a hét pályára lépő játékos elérte a tíz pontot, hárman is dupla-dupláztak (Magic, Norm Nixon és Jamaal Wilkes), így a Los Angeles később sorsdöntőnek bizonyuló idegenbeli sikert aratott (117-124, 0-1). A második találkozón aztán a Philly mutatott be irigylésre méltó csapatjátékot, most náluk ért el három ember (Erving, Toney és a center Caldwell Jones) dupla-duplát, miközben Maurice Cheeks és Bobby Jones Magicet és Norm Nixont, Caldwell Jones, Darryl Dawkins és Earl Cureton pedig Abdul-Jabbart fogták vissza sikeresen, így a Sixers egyenlített (110-94, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar zsákol Julius Erving mellett

Los Angelesben azonban nem sok babér termett a Philadelphiának. A harmadik összecsapáson a kiegyensúlyozott Lakerst a 29 pontos Nixon vezérelte, Magic egyetlen dobást rontott mezőnyből és közel járt a tripla-duplához, Wilkes, Kareem, Bob McAdoo és Michael Cooper is hozzátették a maguk pontjait, illetve a 36 pontos Andrew Toney-n kívül mindenkit megfékeztek védekezésben a Sixersből, így a Lakers ismét előnybe került (129-108, 1-2). Az olajozottan működő Lakers-gépezetet a negyedik meccsen sem tudta kizökkenteni a Philly, Johnson és Wilkes 24-24 pontot dobtak, Abdul-Jabbar 22-11-gyel dupla-duplát produkált, Nixon 14 gólpasszt osztott szét, Bob McAdoo a kispadról 19 pontot tett hozzá. Julius Erving ugyan most jobban célzott mezőnyből, mint az eddigiekben, Toney pedig ismét 28 pontot termelt, de ez is kevésnek bizonyult, a Sixers vereséget szenvedett és 1-3-as hátrányban térhetett vissza Philadelphiába (111-101, 1-3).

Az ötödik találkozóra igencsak felszívta magát a 76ers, ezúttal a Lakers került már korán hátrányba és a Sixers végül nagy különbségű, meggyőző győzelmet aratott (135-102, 2-3). Négy philadelphiai is elérte a húszpontos határt (Toney, Erving, Bobby Jones és Darryl Dawkins), miközben a Lakers ezúttal szenvedett, Abdul-Jabbar addigi karrierje leggyengébb playoff-meccsét játszva mindössze hat pontot szerzett Dawkins és Caldwell Jones szorításában, a Lakerstől csak a csereként ezúttal 23 egységig jutó McAdoo volt dicsérhető. Az aranysárga-lilák azonban tudták, hogy számukra a kulcsfontosságú a hatodik, ismét LA-ben rendezett mérkőzés megnyerése lesz, hiszen így hazai környezetben le is zárhatják a sorozatot, ennek megfelelően a Lakers végig kontrollálta is a következő összecsapást. A hősiesen küzdő Toney és Erving (30, ill. 29 pont) ismét meccsben tartotta a Philadelphiát, de hiába közelítették meg többször is a Los Angelest a harmadik és a negyedik negyedben, a vezetést átvenni nem tudták. A 27 pontos Wilkes, a 13-13-13 számsorral tripla-duplázó Magic Johnson, a dupla-duplázó Kareem és a kispadról ismét remek meccset játszó McAdoo együttese soknak bizonyult a Phillynek, a Lakers megnyerte a hatodik mérkőzést és a bajnoki címet (114-104, 2-4).

Akárcsak 1980-ban, a finálé Legértékesebb Játékosává ezúttal is a sokoldalú produkciót bemutató Magic Johnsont választották. A Lakers három éven belül másodszor lett bajnok, a Philadelphia pedig hat éven belül a harmadik nagydöntőjét bukta el, 1977 és 1980 után ezúttal is veszítettek – ám ez még egyelőre nem a történet vége a Lakers és a Sixers párharcát illetően.

Álló sor: Pat Riley vezetőedző, Bill Bertka segédedző, Eddie Jordan, Kevin McKenna, Mitch Kupchak, Bob McAdoo, Mark Landsberger, Mike McGee, Tom Thibault segédedző, Jack Curran erőnléti edző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Jim Brewer, Kurt Rambis, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Norm Nixon, Magic Johnson, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. A legendás center az 1981/82-es idény végére már betöltötte a 35-öt, statisztikai mutatói (mind hagyományos, mind analitikus értelemben véve) némiképp esni kezdtek, hatékonysága kisebb kopásnak indult. Persze így is beszórt 24 pontot átlagosan meccsenként, de például lepattanó-átlaga karrierje során először nem érte el a tízet, és kiosztott blokkok terén is pályafutása legalacsonyabb mutatóját érte el, bár még az is elég magas volt (2.7). A nagydöntőben Jamaal Wilkes több pontot, Magic Johnson pedig több lepattanót regisztrált nála, de természetesen Jabbar így is a Philadelphia védekezésének fókuszpontjában állt végig, magasembereik (Caldwell Jones, Darryl Dawkins, Earl Cureton) energiáját fel is emésztette a Kareem elleni küzdelem, így viszont bőven jutott hely Magic Johnsonnak, Jamaal Wilkesnek, Norm Nixonnak és Bob McAdoo-nak a pontszerzésre. Egy szó mint száz, hiába indult öregedésnek Kareem, így is kulcsfontosságú szereplőként ünnepelhette karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét.

Jim Brewer. Az 1973-as drafton 1/2-esként kiválasztott Brewer kilenc szezont húzott le az NBA-ben, miután amatőrként tagja volt az 1972-es müncheni olimpiai döntőben a Szovjetuniótól botrányos körülmények között vereséget szenvedő amerikai válogatottnak. A magasember a Clevelandnél kezdte NBA-karrierjét, egyike volt az 1976-ban főcsoportdöntőt játszó Cavaliers fontos játékosainak (abban az idényben 11.5 ponttal és 10.9. lepattanóval dupla-duplát átlagolt), majd egészen 1979-ig Clevelandben pattogtatott. Később volt a Detroit és a Portland játékosa is, a Blazerstől érkezett 1980-ban a Lakershez. 1981/82-ben már utolsó NBA-szezonját teljesítette, kiegészítő emberként meccsenként tíz (a rájátszásban hét) percre került átlagosan pályára, majd még évekig játszott Olaszországban. Brewer civilben a korábbi Boston Celtics-, jelenlegi Los Angeles Clippers-edző Doc Rivers nagybátyja.

Michael Cooper. Hátvédposzton cserejátékosként is a liga legrettegettebb védőjátékosai közé emelkedett 1982-re a negyedik szezonját futó Cooper, aki ráadásul támadásban is ebben az idényben hozta össze karrierje legjobb mutatóját (11.9-es pontátlag), miközben bekerült az All-Defensive First Team soraiba. Cooper a védő-, míg a vele együtt a kispadról érkező Bob McAdoo támadóoldalon jelentett általában megoldhatatlan feladatot az ellenfelek második sorainak 1981/82-ben és az azt követő idényekben. Coopernek ez volt a Lakersszel a második bajnoki címe, valamint a második szezonja a zsinórban összehozott nyolc  olyanból, amikor beválasztották valamelyik All-Defensive csapatba.

Clay Johnson. Az újonc hátvéd hét alapszakasz- és hét playoff-meccsen került pályára a Lakers mezében 1981/82-ben. A következő idényt is az aranysárga-liláknál töltötte, utolsó NBA-meccseit pedig az 1983/84-es szezonban játszotta a Seattle-nél. Profi pályafutása után egy nevét viselő alapítványt hozott létre, melynek célja a Kansas City környékén élő tehetséges fiatalok életpályájának megsegítése.

Earvin „Magic” Johnson. Második nagydöntője után már két bajnoki cím és két Finals MVP trófea büszke tulajdonosa volt az ifjú Magic, akinek az idény eleje nem volt azért egy fáklyásmenet, hiszen miután előbb elcserélését kérte, majd lényegében kirúgatta az edzőjét, Paul Westheadet, még saját szurkolói is rendszeresen fújolták a szezon első hónapjaiban. Magic ugyanakkor tagadta, hogy ő kérte volna Westhead elküldésére Dr. Jerry Busst, és Buss is bevédte a sztárhátvédet, mondván, maga sem volt elégedett az edzővel, és már épp ő is pont ki akarta rúgni. Hogy mi az igazság, az már sosem fog kiderülni, és egy idő után a Lakers-drukkerek sem foglalkoztak már ezzel, amikor Pat Riley vezetésével a Lakers és Magic újra szárnyalni kezdett. A második All-Star fellépését regisztráló Magic az alapszakaszban a liga legjobb labdaszerzője volt, a nagydöntő hat meccsén 16.2 pontot, 10.8. lepattanót és 8 gólpasszt átlagolva érdemelte ki az MVP-címet.

Eddie Jordan. A csereirányító hét idényt töltött az NBA-ben, 1977-ben a Clevelandnél kezdett, ahonnan még újoncidénye elején a New Jersey-hez cserélték, innen érkezett a Lakershez 1980 decemberében. Akárcsak a Netsnél, itt is három évet töltött el, majd 1983-ban Norm Nixonnal együtt küldte el őt a Lakers a San Diego Clippershez. A Clippers nem tartott rá igényt, Jordan a Portland játékosa lett, majd még három meccs erejéig visszatért a Lakershez az 1983/84-es szezon végén, amelyek egyúttal karrierje utolsó fellépései is voltak a ligában. Edzőként tán ismertebb a neve, mint játékosként volt, köszönhetően elsősorban a 2003 és 2008 között a Washington Wizards vezetőedzőjeként töltött időszakának, melynek során egymás után négy idényben jutott a rájátszásba a Gilbert Arenas, Antawn Jamison és Larry Hughes/Caron Butler köré épített gárdával, sőt, a 2007-es All-Star gálán ő volt a keleti csapat edzője. Washington mellett egyébként volt vezetőedző Sacramentóban (1997-98) és Philadelphiában (2009-10), valamint asszisztens a Netsnél (1999-2003) és a Lakersnél is (2012-13), jelenleg a Charlotte Hornets segédedzője.

Mitch Kupchak. A Washington Bullets 1978-as bajnokcsapatának tagja, az erőcsatár Kupchak 1981 nyarán érkezett Los Angelesbe Washingtonból, Dr. Jerry Buss (Magic Johnson tanácsára) annyira bízott benne, hogy egyből hétéves szerződést adott neki. Kupchak kiválóan kezdte az idényt, 26 meccsből 26-szor volt a kezdőcsapat tagja, 14 pontot és 8 lepattanót átlagolt, majd egy 1981. decemberi meccsen iszonyú térdsérülést szenvedett. Kupchak elülső keresztszalagja olyan mértékben roncsolódott, hogy máshonnan vett inakból kellett újjáépíteni, az orvosai elképzelni sem tudták, hogy valaha még vissza fog tudni térni a pályára. Kupchak azonban kitartóan küzdött, hogy újra játszhasson, így bár az 1982-es bajnokcsapatnak csak papíron volt tagja, és a teljes következő idényt kihagyta, 1983 novemberében vissza tudott térni a Lakershez, és még egy bajnoki győzelemnek lett fontos, tevőleges részese 1985-ben.

Mark Landsberger. A kiegészítő magasember második bajnokságát nyerte a Lakersszel 1982-ben, miután már az 1980-ban győztes alakulatnak is tagja volt. Landsberger hasznos, szorgos palánk alatti játékának köszönhetően tizenöt percet kapott átlagosan meccsenként 1981/82-ben, karrierje hátralevő két évében viszont már jóval kisebb szerepe volt. A Lakers 1983-ban el is bocsátotta, Landsberger pályafutása utolsó NBA-szezonját az Atlanta Hawksnál töltötte 1983/84-ben. Bár az NBA-ben többé nem kapott szerződést, egészen 1993-ig kosarazott még Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban és Argentínában. Visszavonulása után Phoenixben üzemeltetett éttermet és egy zálogházat.

Bob McAdoo. Egy mára már kevésbé ismert egykori MVP, Bob McAdoo karrierjét igen komoly hullámhegyek és –völgyek tarkították. A magasember az 1972-es draft második kiválasztottjaként szenzációsan kezdte karrierjét a Buffalo Braves színeiben, ő volt 1973-ban az Év Újonca, majd 1974 és 1976 között zsinórban három éven át átlagolt legalább 30 pontot és 12 lepattanót, mindhárom idényben ő volt a liga pontkirálya, és 1975-ben megkapta az alapszakasz MVP-díját is. McAdoo magasember létére villámgyors léptű és kiváló távoli dobó volt, támadóarzenáljával a palánk környékén operáló négyesekhez szokott védők képtelen voltak felvenni a versenyt. A fiatal buffalói franchise McAdoo vezetésével 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is bejutott a playoffba, 1976-ban történetük első rájátszásbeli párharcát nyerték. Ekkor azonban váratlan fordulat állt be McAdoo addig meseszerű karrierjében, és nem épp a jó irányba. 1976-ban előbb egy sérülés miatt, majd az új szerződése körül kialakult viták során rúgta össze a port a Braves tulajdonosával McAdoo, így fordulhatott elő, hogy az 1976/77-es idény közepette a New York Knickshez cserélték. Pályafutásában komoly törést okozott a váltás, ugyan 1977-ben és 1978-ban is ott volt még az All-Star meccsen, és a New Yorkkal 1978-ban rájátszásba is jutott, nem érezte jól magát, és a Knicks túl is adott rajta. Volt ezt követően az újjáépülőben levő, még Larry Bird előtti Boston Celtics (1979), majd a rém gyenge Detroit Pistons (16 győzelem 1979/80-ban) és tíz meccs erejéig a szintén csapnivaló New Jersey Nets játékosa is (1981). Játékjoga ugyan az 1981/82-es szezonra is még a Netsnél maradt, de új szerződést már nem adtak az egykori megállíthatatlan támadógépnek, akit ekkorra már mindenki leírt, önző, csapatjátékra alkalmatlan, csak magával foglalkozó primadonnának bélyegezték az elmúlt évek sikertelensége okán. A Lakers azonban adott még egy esélyt McAdoo-nak, aki élt is ezzel, és a nyolcvanas évek első felének egyik legkiválóbb hatodik embereként definiálta újra magát és karrierjét.

Mike McGee. Az újonc swingman harminckilencszer lépett pályára az 1981/82-es alapszakaszban és négyszer az 1982-es rájátszásban, a nagydöntőben két meccsen összesen tíz pontot szerzett. Bár kilenc idényt játszott az NBA-ben, elsősorban egyetemi karrierje során vívott ki hírnevet magának, a Michigan Egyetemen töltött négy éve alatt végig ő volt csapata legjobb pontszerzője, kiérdemelve az „Offensive Machine” becenevet. Az NBA-ben hasonlóan nagy dolgokat nem vitt véghez, ugyanakkor tagja volt még a Lakers következő, 1985-ös bajnokcsapatának is.

Kevin McKenna. A dobóhátvéd Mike McGee-hez hasonlóan szintén újonc volt 1981/82-ben, ezt az egy idényt töltötte a Lakersnél, 36 meccsen átlagosan hat és fél perc játékidőt kapott, az 1982-es playoffra nem nevezték. Miután a Lakers 1982 őszén kitette a keretéből, a következő idényre nem is kapott senkitől szerződést McKenna, de végül sikerült még öt évet lehúznia a ligában, 1983 és 1988 között volt az Indiana, a New Jersey és a Washington játékosa is. A nyolcvanas évek vége óta edzősködik, egyetemi, főiskolai szintén viszonylag sikeres edző vált belőle a kétezres évekre, jelenleg az Oregon Egyetemen dolgozik.

Norm Nixon. Kiváló teljesítményt nyújtott az 1982-es rájátszásban és nagydöntőben az ebben az idényben karrierje első All-Star fellépését is regisztráló irányító, Nixon, a következő szezonban azonban számai némiképp visszaestek, a Lakers pedig úgy döntött, véget vet annak, hogy Nixonnal és Magic Johnsonnal lényegében két irányítót szerepeltetnek a kezdőcsapatban, így hát elcserélték Nixont. A San Diego (1984 után Los Angeles) Clippershez került, ahol futott még két remek idényt (11.1 gólpassz meccsenként 1983/84-ben, második All-Star fellépés 1985-ben), de aztán két teljes év kihagyásra kényszerült, miután 1986 nyarán softballozás közben elszakadt egy szalag a térdében, majd egy évre rá az Achillese mondta fel a szolgálatot. 1988/89-ben tért csak vissza a Clippershez, ez volt az utolsó idénye a ligában a kétszeres bajnok irányítónak.  Miután maga mögött hagyta az NBA-t, pár hónapot játszott még Olaszországban, aztán volt játékosügynök, táncművész feleségével tánciskolát alapított, illetve Clippers- és Lakers-meccsek szakkommentátoraként is lehetett hallani a hangját NBA-berkekben.

Kurt Rambis. A „Showtime” Lakers jellegzetes kiegészítő embere volt a nyolcvanas évtizedben vastag szemüvegkeretével és sűrű bajszával az erőcsatár Rambis, aki szintén újonc volt 1981/82-ben, és akárcsak Bob McAdoo, ő is Mitch Kupchak sérülését követően vívott ki magának fontos szerepet a csapatban, egyenesen a kezdőötös tagjává válva. Rambist 1980-ban a New York Knicks draftolta, de náluk nem tudott szerződést kiharcolni magának, így egy évre Görögországba szerződött és az AEK Athénnál játszott (egyébként Rambis görög felmenőkkel bír). A Lakershez kerülve tipikus „hustle player” minőségben a védekezésért, lepattanózásért, palánk alatti piszkos munkáért volt felelős, és lett ennek köszönhetően a Lakers drukkereinek egyik nagy kedvence.

Jamaal Wilkes. Nehéz szívvel játszott az 1981/82-es szezon során a Lakers első számú hármasa, a sokoldalú Wilkes, hiszen közvetlenül a szezon kezdete előtt elveszítette újszülött gyermekét, akit elvitt a bölcsőhalál. Wilkes gyászát leküzdve végig a pályán volt az idényben, az alapszakaszban 21.1 pontot átlagolt, a rájátszásban meccsenként húszat, a nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén pedig ő volt a csapat legjobbja 27 pontjával. A kiscsatár ezzel harmadik bajnoki címét gyűjthette be a Golden State-tel még 1975-ben szerzett elsőség és a Lakersszel 1980-ban nyert aranygyűrű mellé.

Vezetőedző: Pat Riley. Dr. Jerry Buss olyannyira ragaszkodott ahhoz, hogy Jerry West legyen Paul Westhead utódja a Lakers kispadján, hogy az új edző bejelentéséről szóló sajtótájékoztatón először Westet nevezte meg vezetőedzőként, Riley-t pedig a segítőjeként, ami kínos jelenetek egész sorához vezetett. A zavarodott West tiltakozni kezdett, mire a zavarodott Buss először úgy korrigálta magát, hogy West és Riley társ-vezetőedzők lesznek, majd végül abban maradtak, hogy Riley az ideiglenes vezetőedző, West pedig a segítője. A füstölgő Jerry így csak kénytelen volt odaülni Riley mellé a kispadra, de aztán tizenkét meccs után visszakúszott az irodájába, látva, hogy a Lakers jó kezekben van. A látványos, gyors játékot játszató, sztárjai erősségeit maximálisan kihasználó rendszert működtető Riley nem csak edzőként volt az első pillanattól kezdve a legjobb választás a Lakers padjára, Armani öltönyeivel, hátrazselézett hajával és hollywoodi kisugárzásával ő testesítette meg tán leginkább a csapat kialakulóban levő „Showtime” identitását.