Penny Hardaway és a draftjogok tánca

A kilencvenes évek NBA-sztárjai sokunk kedvencei a mai napig, és közülük is sokunk kedvence a mai napig az Orlando Magic irányítójaként sztárrá vált Anfernee "Penny" Hardaway, aki mostanában mint a University of Memphis kosárcsapatának leendő edzője került bele a hírekbe. Penny NBA-pályafutását számtalan "mi lett volna, ha" szegélyezi, ezek szellemében felidézzük a karrierje során Hardawayt érintő játékoscserék számtalan, szerteágazó NBA-történelmi hatását.

1993. június 30-án rendezték meg az azévi NBA-draftot, melyen az 1/1-es választás jogát (az egymást követő második évben) az Orlando Magic birtokolta, akik az előző évben draftolt Shaquille O’Neal mellé (látszólag) egy újabb kiváló magasembert vittek el, Chris Webber személyében. Nem sokáig tartották ugyanakkor meg őt, hiszen még ugyanezen a napon elcserélték Webbert az 1/3-as pickre, a Golden State Warriors által kiválasztott Anfernee „Penny” Hardawayre, továbbá Penny mellé a Magicnek adták még az 1996-os, 1998-as és a 2000-es első körös draftjogukat is.

Chris Webber és Penny Hardaway az 1993-as draft napján

Míg Webber csak egyetlen idényt töltött a Warriorsnál (erről mindjárt később), és karrierje legnagyobb sikereit csak jó pár év múlva, Sacramentoban érte el, addig Hardaway és Shaq kettőse rögvest a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb párosa lett, és már második együtt töltött idényükben nagydöntőbe jutottak az Orlandóval. Na de mi lett a három, a Warriors által a Magicnek adott draftjog sorsa?

A 2000-es első körös draftjog volt az egyetlen, amelyet a Magic megtartott. Az azévi draftot ugyanakkor egyöntetűen az elmúlt harminc év egyik leggyengébb felhozatalának tartják, ebből a szempontból még nagyot is ment a Magic, hiszen ők választották ki a hét évvel korábban a Golden State-től kapott pickkel a 2001-es Év Újoncát, a nemrégiben visszavonult Mike Millert. Miller két playoff-szerepléshez segítette hozzá az akkoriban már Tracy McGrady vezette Orlandót, 2001-ben és 2002-ben, mielőtt a Memphishez cserélték volna. Mondhatjuk tehát, hogy a körülményekhez képest a legtöbbet hozta ki az Orlando a 2000-es első körösből. Nem igazán mondhatjuk el ugyanezt ugyanakkor az 1996-os és az 1998-as pickekről.

Mike Miller (balra) a Webber-Hardaway cserének köszönhetően került Orlandóba

Ezt a két draftjogot ugyanis az Orlando együttesen odaadta egy évvel a megszerzésük után, 1994 nyarán a Washington Bulletsnek (még egy játékost, a veterán irányító Scott Skiles-t is melléjük csapva), cserébe pedig nem kapott egyebet, mint a Washington 1998-as első körösét, és egy 1996-os második köröst. Skiles szerződését azért söpörte ki a Magic, hogy legyen sapka alatti helye leigazolni Horace Grantet, na de a pickek? Valószínűleg a jövő sehol nem tűnt fényesebbnek akkoriban az NBA-ben, mint a Shaq-Penny párost foglalkoztató Orlandóban, így hát joggal gondolhatták, nincs már nekik különösebben szükségük pickekre, de főleg mai szemmel nézve, a csere ezen része mindennek tudatában is furának hathat. Az meg talán még furább, hogy a Washington sem tartotta meg egyik picket se, hanem pár hónappal később, 1994 novemberében, visszapostázták őket eredeti tulajdonosuknak, a Golden State Warriorsnak Tom Gugliottával együtt, méghozzá (és itt ér körbe a történet) Chris Webberért cserébe!

A Golden State tehát legalább annyiban jól jött ki a számukra csapnivalóan elsült Hardaway-Webber cseréből, hogy a Webberért beáldozott draftjogaiból kettőt visszaszerzett. A Warriors ráadásul abban a kiváló helyzetben is volt, hogy az 1996-os drafton, amely viszont meg minden idők egyik legjobb felhozatalának számít a mai napig, a lotteryben választhatott. Ők pedig Todd Fullert hozták el 1/11-nél. Elérhető volt még ekkor Kobe Bryant, Steve Nash, Peja Stojakovic és Jermaine O’Neal is. Hogy ők mit értek el később az NBA-ben, azt ehelyütt fölösleges boncolgatni, az esetlen center Fullerről viszont két év után lemondott a Golden State, egy második körös draftjogért küldték Utah-ba. Fuller 2001-ben játszott utoljára az NBA-ben.

Todd Fuller kevés vidám pillanatának egyike az NBA-ből

Az 1996-os GSW-elsőkörös szövevényes története tehát csúnya véget ért, de még mindig ott volt az 1998-as pick, amely ráadásul az 1/5-ös választás joga lett. A Warriors Vince Cartert választotta ki, de a későbbi Air Canada sosem játszott náluk, hiszen ahogy annak idején Penny Hardawayt, őt is még a draft napján elcserélték, így került Carter Torontóba a Raptors által 1/4-esként kiválasztott Antawn Jamisonért cserébe. Jamison nem futott be rossz karriert, volt kétszer All-Star, volt Legjobb Hatodik Ember, több mint húszezer pontot dobott a ligában – de Carter azért mégiscsak más kategória, hiszen már újoncként a liga tán legnépszerűbb játékosává vált, második szezonjában a rájátszásba vezette a Torontót, és még ma, 41 évesen is játszik. És tegyük azért hozzá, hogy másik két jövőbeli Hall of Famer, Paul Pierce és a szintén még mindig aktív Dirk Nowitzki is ezen a drafton kelt el, Jamison és Carter után.

A Webber-Hardaway csere "ágyazott meg" az öt évvel későbbi Carter-Jamison cserének is

A Golden State tehát visszaszerzett draftjogaival elvihette volna 1996-ban Kobe Bryantet, 1998-ban pedig - még abban az esetben is, ha mondjuk Kobe-val a soraiban a GSW jobb szezont fut, mint amit ténylegesen futott, és mondjuk csak 9., 10. hely környékén draftolnak - behúzhatták volna Dirk Nowitzkit vagy Paul Pierce-t is Bryant mellé. Ehelyett lett végül egy totális bukta (Fuller) és egy so-so választás (Jamison, akivel egyszer sem sikerült a rájátszásba jutniuk, és végül 2003-ban cseréltek el a Dallashoz olyan figurákért, mint a veterán Nick Van Exel és Popeye Jones, vagy a még náluk is veteránabb Avery Johnson). Lehetett volna tehát már az előző évtizedben egy Kobe Bryant-Dirk Nowitzki párossal felálló Golden State-szupercsapat a ligában – és ez esetben napjaink Golden State-szupercsapata jó eséllyel nem létezne jelenlegi formájában.

Ámde talán még érdekesebb eljátszani azzal a gondolattal, mi lett volna, ha az Orlando Magic nem kótyavetyéli el érthetetlen módon a Warriorstól szerzett 1996-os és 1998-as elsőkörösöket. Talán meggyőzhette volna az Orlando Shaquille O’Nealt arról, hogy maradjon a csapatnál, ha mondjuk 1996 nyarán csatlakozik Shaq és Penny mellé a frissen draftolt Kobe Bryant? Ha O’Neal marad, és Shaq és az ifjú Kobe kettőse nem a Lakersnél, hanem Orlandóban áll össze 1996 nyarán, vajon hosszabb és egészségesebb karrierje lehetett volna Penny Hardawaynek, akinek így nem kellett volna egyedül cipelnie a következő években a csapatot a hátán, amíg a térdei tönkre nem mentek belé? Továbbá a csúcson levő Shaq, a fiatal Kobe, és egy egészséges(ebb) Penny Hardaway mellé pedig az 1998-as első körössel (ami ugyebár, a Warriors pickjeként, változatlanul az 1/4-es választás lett volna) még érkezhetett volna a csapathoz egy Vince Carter, Dirk Nowitzki vagy Paul Pierce is. Ebbe már belegondolni is hasogató fejfájást idéz elő.

De hát mind tudjuk, hogy Shaq 1996 nyarán a Lakershez igazolt, és Hardaway térdei szétmentek. Azt azért említsük meg, hogy a Warriors-pickekért cserébe a Washingtontól kapott draftjogokkal mi lett: az 1996-os második köröst elcserélték a csapatnál soha pályára nem lépő Kenny Gattisonra, 1998-ban 1/13-nál Keon Clarkot vitték el (aki szintén soha nem lépett pályára náluk, továbbküldték Denverbe). Egyik húzás sem vezetett tehát népünnepélyhez Orlandóban. Az „Új Évezred Csapata”, az 1995-ben döntős Orlando Magic rövid úton széthullott, és épp Penny Hardaway volt az, aki leoltotta a villanyt: 1999 nyarán a Magic a Phoenix Sunshoz cserélte (ekkorra már Shaq mellett az 1995-ös döntős csapat összes többi kezdőjátékosa, Dennis Scott, Horace Grant és Nick Anderson is távozott Orlandóból). És ekkor kísérteties módon egy újabb draftjog-keringő vette kezdetét.

Penny Hardaway Phoenixbe érkezik

Az Orlando Penny Hardaway mellé 2002-es első körös draftjogát is a Phoenixnek adta, cserébe pedig az ifjú tripladobó, Pat Garrity, a veterán egykori 1/1-es, Danny Manning, és a Suns 2001-es elsőköröse érkezett Orlandóba. Ami itt érdekes, az a Suns 2002-es pickjének sorsa: ez a pick, akárcsak a Warriorstól kapott 1996-os és 1998-as draftjog, rövid úton szintén visszakerült eredeti tulajdonosához. Az Orlando 2001 novemberében konkrétan visszacserélte az elsőköröst a Phoenixhez (ment vele még a Sunshoz Bo Outlaw is), cserébe nem mást kaptak, mint a Chicago Bullsszal három bajnoki címet nyerő Jud Buechlert. Buechler, aki pályafutása csúcsán is legfeljebb kiegészítő ember volt, a szezon végén visszavonult, a Suns pedig köszönte szépen a visszakapott draftjogot, és azzal aztán, a 2002-es draft első körének kilencedik helyen kiválasztotta az évtized egyik kiemelkedő phoenixi játékosát, Amaré Stoudemire-t.

Bizony, az Orlando Magic összerakhatott volna 2002-ben egy Tracy McGrady-Amaré párost. Nem csak, hogy T-Mac valószínűleg túljuthatott volna legalább egyszer a playoff első körén, ha Stoudemire is a csapatát erősíti, elég komoly highlight-gyár is kialakulhatott volna Orlandóban a két atletikus fiatal sztár összjátékaiból. Ehelyett Stoudemire Steve Nash és Shawn Marion oldalán a Suns színeiben lett All-Star. Penny Hardaway Marionnal és Amaréval 2004 januárjáig játszott együtt Phoenixben, majd a New York Knickshez cserélte őt a Suns.

Stoudemire és Hardaway közös kártyája a phoenixi évekből

Itt egy pillanatra megint menjünk vissza az időben és nézzük meg, mi lett az 1999-ben a Suns által az Orlandónak adott 2001-es elsőkörös sorsa. Még mindig 1999 nyarán, pár héttel azután, hogy megszerezte, a Magic a Houston Rocketshez cserélte a draftjogot. Ez volt az a háromcsapatos, 12 játékost érintő ügylet (megtörténtekor minden idők legtöbb játékost mozgató cseréje), amelynek keretében a Vancouver Grizzliestől Houstonba került Steve Francis (a Houston a 2001-es drafton Jason Collinst választotta ki a pickkel, majd továbbcserélte őt a New Jersey Netshez). Francis aztán Houstonból pont Orlandóba került 2004-ben, onnan pedig 2006-ban New Yorkba cserélték. És kit kapott Francisért a Magic a Knickstől? Nem mást, mint Penny Hardawayt, pontosabban Penny lejáró szerződését, és Trevor Arizát. Hiába tért vissza Orlandóba, az akkor már csak egykori önmaga árnyékának számító, két idény alatt összesen 41 meccsen bevetett Hardaway nem lépett pályára ismét a Magic mezében, kivásárolták, és szabadlistára tették. Utoljára a 2007/08-as NBA-szezon során játszott az NBA-ben Penny, pár meccset a Miami Heatben, újfent Shaquille O'Neal csapattársaként.

Penny és Shaq újra együtt 2007-ben - ez már sajnos nem volt ugyanolyan, mint régen

A kör ezen a ponton végleg bezárult. És mielőtt búcsút mondanánk Penny Hardawaynek, térjünk vissza 1993. június 30-ára, ama bizonyos draft napjára is még egyszer: hosszú távon talán mind a Magic, mind a Warriors akkor járt volna a legjobban, ha a Hardaway-Webber csere meg sem történik. 

Igen, Shaq és Penny párosa nagyon emlékezetes, sőt ikonikus duó volt, na de mire lett volna képes egy Shaq-Webber duó? Egy képességei csúcsán levő, domináns O'Neal és a kilencvenes-kétezres évek egyik legképzettebb magasembere, kiválóan passzoló, a játékot szervezni is képes Webber (természetesen az ő esetében is hozzátéve, hogy már ha egészséges marad) bizony igen komoly ellenlábasa lehetett volna a hagyományosan magasember-posztokon nem annyira erőteljes Jordan-féle Bullsnak. (Minden tiszteletünk Dennis Rodmané, de vajon mennyire tudta volna megállítani a Shaq-Webber párost a palánk alatt, Luc Longley-val az oldalán?)

Webber peig azért játszott csak egyetlen idényt a Warriorsban, mert nem jött ki Don Nelson vezetőedzővel, pedig a "posztfüggetlen" kosárlabda úttörője, az öreg Nellie játékrendszerébe papíron nem sok mindenki illett jobban, mint a sokoldalú Webber. De ha már nem C-Webb, akkor ki lett volna még tökéletes ebbe a rohanásra, váratlan megoldásokra, mismatchekre és több poszton bevethető játékosokra épülő Nelson-rendszerbe? Igen, a 201 centis magasságával irányítót játszó, robbanékony, sokoldalúsága miatt csak Magic Johnsonhoz hasonlítgatott Penny Hardaway. Arról nem is beszélve, hogy egy Tim Hardaway-Anfernee Hardaway hátvédpáros mennyire menő lett volna már.

Elfeledett All-Starok, 8. rész: Zelmo Beaty

A hatvanas években az NBA-ben is All-Star volt, majd a rivális ligában, az ABA-ben tudott igazán kiteljesedni a kiváló center, Zelmo Beaty.

Zelmo Beaty 1939-ben született, az NBA-ben az 1962/63-as idényben mutatkozott be, miután az 1962-es draft harmadik pickjével soraiba választotta őt a St. Louis Hawks. Miután újoncként meccsenként 10 pontot és 8 lepattanót átlagolt, bekerült az 1963-ban első ízben összeállított All-Rookie Team soraiba (akkoriban még csak egy All-Rookie Team létezett, manapság ugyebár kettőt is összeállítanak minden alapszakasz végén).

Beaty folyamatosan fejlődött, másodévesen már pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt, negyedik idényében pedig meccsenkénti 20.7 pont, 13.6 lepattanó voltak a mutatói, ekkor könyvelhette el első All-Star fellépését. Később az NBA-ben még kétszer produkált ilyen statisztikákat (21.1-11.7 1968-ban, második All-Star szezonjában, majd 21.5-11.1 1969-ben), mindeközben a Hawks stabil playoff-csapat volt ugyan, de a nagydöntőbe bekerülni egyszer sem sikerült nekik Beaty ideje alatt. "Big Z" karrierje elején még Bob Pettittel és Cliff Hagannel, a Hawks 1958-as (egyetlen) bajnokcsapata akkorra már veteránnak számító ászaival játszott együtt St. Louisban, később pedig Bill Bridges, a Hall of Fame-irányító Lenny Wilkens, illetve "Sweet Lou" Hudson voltak a legismertebb csapattársai.

Zelmo Beaty (31) lepattanót szed, mögötte 31-essel Lenny Wilkens

Az 1968/69-es szezont a Hawks már jelenlegi működésének helyén, Atlantában töltötte, de Zelmo csak ezt az egy idényt játszotta itt, 1969-ben nagyobb fizetés reményében a pár éve indult rivális ligába, a piros-fehér-kék labdával játszó ABA-be szerződött, a Los Angeles Stars együtteséhez.

A korabeli átigazolási szabályok értelmében az NBA-ből az ABA-be "ugrás" egy éves automatikus eltiltással járt, Zelmónak így hát ki kellett hagynia a teljes 1969/70-es szezont - egy évig egy bankban dolgozott, majd mire újra játszhatott, azzal kellett szembesülnie, hogy csapata, a Stars Los Angelesből Utah államba költözött. Beaty és felesége később úgy meséltek erről az időszakról, hogy ők voltak az egyedüli feketék Utah-ban, a kultúrsokk és az egy éves kihagyás ellenére Beaty játéka ugyanakkor nem zökkent ki, sőt: 1970/71-ben, első ABA-idényében megnyerte a liga bajnoki címét a Starsszal. Beaty volt ebben az idényben az ABA mezőnyből legpontosabban célzó játékosa, harmadik legjobb lepattanózója, majd az 1971-es ABA-rájátszás MVP-jévé is őt választották. A Stars hétmeccses finálé során győzte le döntőbeli ellenfelét, a Kentucky Colonelst, Beaty a sorozat hetedik meccsén 36 ponttal és 16 lepattanóval biztosította be csapata győzelmét.

Zelmo (a labdával) kosárra dob a Utah Stars mezében az Indiana Pacers ellen

A Utah Stars 1971-es ABA-bajnoki címe a mai napig az egyetlen Utah állambeli profi sportcsapat által szerzett elsőség az amerikai sporttörténelemben. Zelmo háromszor (1971, 1972, 1973) volt All-Star az ABA-ben, összesen négy évet húzott le a Utah Stars színeiben. 1974/75-ben, 35 évesen visszatért még egy idény erejéig az NBA-be, végre összejött neki, hogy Los Angelesben játszhasson, a Lakerstől vonult vissza 1975-ben.

Beaty, mint korának számos kiváló centere (akárcsak sorozatunk egy korábbi részének főszereplője, Walt Bellamy) NBA-pályafutását a két centeróriás, Wilt Chamberlain és Bill Russell árnyékában kellett, hogy lejátssza, majd az ABA-ben, nagyszerű teljesítménye ellenére, még kevésbé tudott szem előtt maradni, mint az NBA-ben. A 206 centis magassággal centert játszó, támadásban és védekezésben is, magasságbeli hátránya ellenére, kora legjobb középjátékosai közé tartozó Beatyt valószínűleg ennek következtében választották csak 2016-ban, 31 évvel visszavonulása, és sajnos három évvel 73 éves korában, 2013-ban bekövetkezett halála után a Hall of Fame tagjai közé.

Elfeledett All-Starok, 7. rész: Adrian Smith

Sorozatunk soron következő részének főhőse Adrian "Odie" Smith, aki ugyan karrierje során egyetlen All-Star meccsen játszhatott csupán, az viszont olyan jól sikerült, hogy Smith lett annak az All-Star mérkőzésnek az MVP-je.

Adrian Smith 1936-ban született, mélyszegénységben nőtt fel egy Kentucky állambeli farmon, ahol gyerekként úgy tanult meg kosarazni, hogy az apja összegöngyölt zoknijait dobálta labda gyanánt egy fára szögelt karikába. A sok gyakorlás meghozta eredményét az ifjú Smith számára, hiszen a Kentucky egyetem legendás edzője, Adolph Rupp ösztöndíjat kínált neki, a kettes poszton szereplő "Odie" pedig tagja lehetett a Kentucky 1958-ban NCAA-bajnok alakulatának.

Adrian Smith, az egyeteme képviseletében

Adriant 1958-ban draftolta a Cincinnati Royals, de igencsak mélyen, az akkor még korlátlan hosszúságú draft 15. körében, a 85. kiválasztottként. Smith nem is érezte úgy, hogy esélye lenne bekerülni az NBA-be, így hát inkább bevonult sorkatonai szolgálatra, és a hadsereg csapatában játszott két évig. Ott meg olyan jól ment neki, hogy - mivel ekkor még nem írt alá senkivel profi szerződést, és így amatőrnek számított - bekerült az 1960-as római olimpiára utazó amerikai kosárlabda-válogatott keretébe. A legendás római alakulattal, amelyben olyan későbbi legendák szerepeltek, mint Jerry West, Oscar Robertson, Jerry Lucas, vagy a sorozatunk egy korábbi részében már felbukkanó Walt Bellamy, nem túl meglepő módon Adrian Smith olimpiai bajnok lett.

Smith végül 1961-ben csatlakozott az őt három évvel korábban draftoló Royals gárdájához, ahol többek között két római csapattársával, Oscar Robertsonnal és Jerry Lucasszal játszhatott együtt. A szupersztár Robertson (aki Smith újoncidényében, 1961/62-ben produkálta legendás tripla-dupla szezonátlagát) valamint Arlen "Bucky" Bockhorn mögött Adrian cserejátékosként jöhetett csak számításba karrierje első három szezonjában. 1964-re sikerült beverekednie magát Robertson mellé a kezdőötösbe, négy idényen át egy kimondottan megbízható (1964 és 1968 között egyetlen alapszakasz-meccset sem hagyott ki) és a kor viszonyaihoz képest hatékonyan dobó (43-46% mezőnyből) kettes vált belőle.

Adrian Smith a Cincinnati Royalsban

Smith karrierjének csúcspontját az 1965/66-os szezon hozta el. Karriercsúcsot átlagolt pontok terén (18.4), és ekkor válogatták be karrierje során először és utoljára az All-Star meccsre. Az 1966-os eseményen Smith szinte összes csapattársa a keleti alakulatban a ligatörténet valamely abszolút legendája volt (Wilt Chamberlain, John Havlicek, Bill Russell, Willis Reed, Hal Greer, Sam Jones, valamint a Royalsból szintén ott volt Oscar Robertson és Jerry Lucas is), de az este sztárja valószínűtlen módon Adrian Smith lett, aki 26 játékperce alatt 24 pontot ért el a keleti cserepadról, fölényes győzelemre vezetve csapatát. Teljesítményéért Smith megkapta az MVP-díjat, és még egy Ford Galaxie típusú személygépkocsit is mellé ajándékba.

Adrian a következő idényben is még All-Star szintű számokat hozott (16.6 pont meccsenként, és ő volt a liga legpontosabb büntetődobója abban a szezonban, 90.3%-kal célozva a vonalról), de újabb All-Star meghívót soha többé nem kapott. 1968/69-től kezdve ismét a Royals kispadján találta magát, kiszorította őt a kezdőből az ifjú dobóhátvéd Tom Van Arsdale. 1969 karácsonyán, közel kilenc év után a Royals megvált Smith-től. Adrian a San Francisco Warriorshoz került, utolsó NBA-meccseit itt játszotta 1970 novemberében, majd profi pályafutását 1972-ben a rivális ligában, az ABA-ben fejezte be a Virginia Squires játékosaként.

Adrian Smith nem volt egy Hall of Fame-kaliberű tehetség, az 1966-os All-Star meccsen azonban kétségkívül ő játszott a legjobban, e teljesítményére pedig a mai napig büszke. A 81. születésnapját 2017 októberében ünneplő Odie a manapság is Ohio államban él, ahol NBA-karrierje túlnyomó részét töltötte. Egy helyi újság 2011-ben készített vele riportot, és akkori elmondása szerint azóta is a garázsában áll az a Ford Galaxie, amit az 1966-os All-Star MVP-cím mellé kapott. Közeli barátja, Jerry West nyilatkozta egyszer Smith-ről, hogy amilyen nagy becsben tartja azt az autót, csoda, hogy nem abban szokott aludni.

Elfeledett All-Starok, 6. rész: Guy Rodgers

Ő adta a legtöbb gólpasszt Wilt Chamberlainnek a 100 pontos meccsén, és a Chicago Bulls története egyik legjobb irányítójának is őt tartják, sok más kortársához hasonlóan azonban csak évtizedekkel visszavonulása (és jó pár évvel halála) után kerülhetett be a Hall of Fame tagjai közé a hatvanas évek egyik legkiemelkedőbb játékmestere, Guy Rodgers.

Akárcsak későbbi csapattársa, Wilt Chamberlain, Rodgers is Philadelphiában született, 1935-ben, és az itteni utcai pályákon, majd egy helyi középiskolában (Northeast) és egyetemen (Temple) játszva szerzett magának nevet páratlan labdakezelésével és passzkészségével. Szülővárosa csapata, a Philadelphia Warriors 1958-ban draftolta Rodgerst, egy évvel később pedig csatlakozott a csapathoz Chamberlain is. Guy és Wilt párosa remekül működött, a Warriors 1960-ban és 1962-ben is a keleti csoportdöntőig jutott a rájátszásban, igaz, a Boston Celtics ellen egyik alkalommal sem tudtak győzni.

Ugyan Rodgers nem volt kora legnevesebb egyeseihez, Jerry Westhez vagy Oscar Robertsonhoz fogható pontszerző, gólpasszok és játékszervezés terén kevés párja akadt. 1962. március 2-án, aznap, amikor Wilt Chamberlain legendás 100 pontos meccsét játszotta a New York Knicks ellen, Rodgers 20 asszisztot osztott ki, amellyel új ligarekordot állított fel. A következő szezonban, 1962/63-ban ő volt a liga legjobb gólpasszadója, meccsenkénti 10.4-es átlaga manapság is kiemelkedőnek számítana, akkoriban viszont egészen rendkívüli volt, Rodgersen és Oscar Robertsonon kívül szinte senki nem átlagolt meccsenkénti 10 assziszt felett a hatvanas években. Guy első All-Star mérkőzésén is 1963-ban léphetett fel, és ebben az évben tovább javította saját NBA-rekordját egy St. Louis elleni találkozón kiosztott 28 gólpasszával. Az időközben San Franciscóba költöző Warriorsszal pedig 1964-ben bejutottak az NBA döntőjébe, de ott a Boston újfent megállította Chamberlain és Rodgers csapatát.

Guy Rodgers (a labdával a kezében) elhúz Bob Cousy mellett

Rodgers összesen három All-Star meccsen képviselte a Warriorst (1963, 1964, 1966), 1965/66-ban 18.6 pontot és 10.7 gólpasszt átlagolt meccsenként, de a Chamberlaint időközben elcserélő Warriors háza táján már új szelek fújtak ekkoriban. Nyolc év után Guy és a Warriors útjai elváltak, 1966 őszén az újonnan alakult, története első idényére készülő Chicago Bullshoz került. A változás nem különösebben érződött meg Rodgers játékán, hiszen 1966/67-ben karriercsúcsot jelentő meccsenkénti 11.2 gólpasszal ismét az egész liga legjobbjának bizonyult, az idény során kiosztott 908 asszisztja a mai napig fennálló Bulls-rekord. Emellett Guy érte el a Bulls történetének első tripla-dupláját a szezon második(!) meccsén, 22 ponttal, 10 lepattanóval és 21 gólpasszal. Pályafutása során negyedszer és utoljára léphetett fel az All-Star meccsen 1967-ben, chicagói hátvédtársával, (a későbbi Utah Jazz-edző) Jerry Sloannal karöltve.

Guy (5, kezében a labdával) kosárra tör a Bulls mezében

Olyan jól sikerült Rodgers első idénye a Bullsnál, hogy a csapat egyből 33 meccset nyert (többet, mint bármely más "expansion" csapat valaha a liga történetében), sőt, még a rájátszásba is sikerült bekúszniuk. A chicagói tündérmese azonban hamarosan prózai véget ért, a sikeres bemutatkozás ellenére pénzszűkében levő Bulls-tulajdonos, Dick Klein a következő szezon legelején elcserélte Guyt a Cincinnati Royalshoz. A 32 éves Rodgers játéka ezzel egy időben leszállóágba került, 1967/68-ban korábbi nagy ellenlábasa, Oscar Robertson cseréje volt Cincinnatiban. 1968-ban aztán ismét egy újonnan alakult franchise-hoz, a Milwaukee Buckshoz csatlakozott, itt töltötte karrierje utolsó két évét, búcsúszezonjában ismét a ligatörténet egyik legnagyobb centerének, az ifjú Kareem Abdul-Jabbarnak (ekkor hivatalosan még Lew Alcindor) osztogatva a zsugákat.

Rodgers karrierje végén, már a Bucks mezében

Guy Rodgers 1970-ben vonult vissza, tizenkét év alatt tízezernél is több pontot és közel hétezer gólpasszt összegyűjtve az NBA-ben. Wilt Chamberlain különösen nagy becsben tartotta Guyt, akire pályafutása befejezése után úgy emlékezett vissza, hogy jobb irányító volt "Jerry Westnél, Bob Cousy-nál, Oscar Robertsonnál, Walt Fraziernél, Pete Maravich-nél és mindenki másnál". Amikor a hatvanas évek elején gyakorta játszottak egymás ellen, Bob Cousy is mindig elismerően nyilatkozott Rodgersről, mind támadásban, mind védekezésben méltatva tudását. Egykori chicagói edzője, Al Bianchi pár éve Russell Westbrookéhoz hasonlította Guy képességeit, a Bucks-kommentátor Jon McGlocklin, aki már csak a karrierje legvégén járó Rodgersszel játszott együtt Milwaukee-ban, Chamberlainhez hasonlóan szintén a legjobb passzolónak nevezte, aki ellen vagy aki mellett valaha pályára lépett.

Guy 2001-ben halt meg, 65 éves korában, szívrohamot kapott egy moziban. A Hall of Fame tagjai közé posztumusz iktatták be 2014-ben, 34 évvel visszavonulása és 13 évvel halála után.