Elfeledett All-Starok, 4. rész: Walt Bellamy

Majdnem huszonegyezer pontot dobott, több mint tizennégyezer lepattanót szedett, és csak a ligatörténet abszolút legendái értek el hasonló szezonátlagokat, mint ő tette azt karrierje első éveiben – ha csak a statisztikai mutatókat nézzük, akkor Walt Bellamyra mint minden idők egyik legjobb centerére kellene emlékeznünk.

Az 1939-es születésű Bellamy az Indiana Egyetemen játszva az egyik legnagyobb sztár volt az iskola történetében, és az egyetemi bajnokságban is az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. A 211 centiméter magas, ideális testfelépítésű center mágnesként vonzotta a lepattanókat, védői pedig képtelenek voltak a megállítására, ha a palánk alatt pozíciót tudott fogni. Az 1960-as római olimpián győztes amerikai válogatottban is szereplő Waltot az 1961-es NBA-drafton 1/1-esként vitte el az újonnan alakult Chicago Packers elnevezésű franchise.

Bellamy az NBA-be érkezve sem lassított: 31.6 pont és 19 lepattanó voltak a meccsenkénti átlagai újoncidényében, mezőnyből pedig 51.9%-kal célzott, amellyel a liga addigi történetének legjobb mutatóját érte el egy egész szezonra vetítve. Nem férhetett kétség hozzá, hogy Bellamy kapja az Év Újonca díjat 1962-ben, mint ahogy természetesen az All-Star meccsen is ott volt pályafutása első négy évében folyamatosan. Bár újoncszezonjának átlagait überelni soha többé nem tudta, amit pontok és lepattanók terén a következő három évben letett az asztalra (27.9-16.4, 27-17, 24.8-14.6), az több mint megsüvegelendő.

Walt Bellamy újonckártyája 1962-ből

Hogy látni tudjuk, Walt Bellamy későbbi karrierje és megítélése miért alakult úgy, ahogy, ahhoz elsősorban kontextusba kell helyezni a fenti bámulatos számokat. Bellamy az 1961/62-es szezonban volt újonc, abban az időszakban, amikor talán csak az épp napjainkban végbemenő forradalmi változásokhoz hasonlítható átalakuláson ment keresztül az NBA-ben bemutatott kosárlabda. A csapatok mai szemmel nézve is igen gyors tempóban támadtak, rengeteg dobást vállaltak, de viszonylag rossz százalékkal, a védekezéssel mondhatni senki sem törődött – ennek eredménye az ötvenes évek NBA-jével összehasonlítva az aránytalanul több dobott pont, megszerzett lepattanó, és korábban soha nem látott egyéni statisztikai mutatók lettek. Ugyanabban az idényben, amikor Bellamy szenzációs újoncidényét futotta, Wilt Chamberlain meccsenkénti 50 pontot, Oscar Robertson tripla-duplát átlagolt.

Az is ki kell sajnos emelni, hogy Bellamy csapata csapnivaló volt. Az 1961/62-es Chicago Packers mindössze 18 meccset nyert, az újonc Bellamy csapattársainak fele a következő idényben már nem is kapott sehol szerződést az NBA-ben. A következő idényben már Packers helyett Zephyrs néven futó, majd harmadik szezonját meg már Baltimore-ban, Bullets néven megkezdő franchise évről évre egyre több épkézláb, tehetséges játékost hozott Bellamy köré, Walt meccsenkénti pont- és lepattanó-átlagainak lassú, de biztos csökkenése javarészt ennek tudható be. Amikor a Bullets 1965-ben, negyedik idénye végén története során először volt playoff-résztvevő, és egyből a keleti divízió döntőjéig jutott, Bellamy mellett már több későbbi Hall of Fame-tag (Gus „Honeycomb” Johnson, Bailey Howell) is Baltimore-ban pattogtatott.

Olyan sokan lettek aztán már ezek a jövőbeli Hall of Famerek Baltimore-ban, hogy a Bullets 1965 novemberében el is cserélte Bellamyt a New York Knickshez. Bellamy New Yorkban már nem produkált húsz pont vagy tizenöt lepattanó feletti szezonátlagokat, és bár számaira azért itt sem lehetett panasz, azok csapatsikerekkel nem párosultak. Ekkor pedig már a Knicksnél játszott a későbbi, hetvenes évek eleji bajnokcsapatuk több meghatározó tagja is (Willis Reed, Walt Frazier, Bill Bradley), Red Holzman Knicks-edző pedig labdajáratásra, passzjátékra épülő rendszere kerékkötőjét látta egy idő után a labdaigényes, passzolás helyett elsősorban a palánk alatti rombolásban jeleskedő Bellamyban. Walt így hát ismét az elcserélés sorsára jutott, ezúttal Detroitba került, a helyére érkező Dave DeBusschere-rel pedig a Knicks 1970-ben megnyerte a bajnokságot. Sovány vigasz lehet Bellamy számára, hogy a csere következtében az 1968/69-es idényben 88 alapszakasz-meccset játszhatott, köszönhetően a Knicks és a Pistons kissé sem szinkronban levő menetrendjének, ami a mai napig élő ligacsúcs.

Detroitban Bellamy egy pocsék évet kínlódott végig, majd karrierje utolsó, sikeresnek ítélhető szakaszát az Atlanta Hawksnál töltötte 1970 és 1974 között. A Bellamy palánk alatti játéka mellett a két pontszóró hátvéd, „Pistol Pete” Maravich és „Sweet Lou” Hudson kosaraira építő Hawks állandó rájátszás-résztvevőnek számított ezekben az években, de a bajnoki címért folyó harcba beleszólni nem tudtak. Bellamy karrierje hasonlóan fejeződött be, mint ahogy elkezdődött, 1974-ben ismét egy újonnan létrejött franchise, a New Orleans Jazz választotta soraiba, de itt már csak egyetlen meccs jutott neki 1974 októberében, mielőtt visszavonult volna. Tizennégy év alatt Walt Bellamy 1043 meccset játszott az NBA-ben, 20.941 pontot dobott (20.1) és 14.241 lepattanót szedett (13.7).

Bellamy karrierje vége felé, az Atlanta Hawks színeiben

Hogy Bellamy neve miért merült feledésbe, az egyrészt visszavezethető arra, hogy kora legnagyobb centerei (Wilt Chamberlain, Bill Russell, vagy New York-i csapattársa, Willis Reed) egész karrierjére árnyékot vetettek, másrészt arra, hogy több más elfeledett All-Starhoz hasonlóan soha nem volt bajnok. Baltimore-ban nem sikerült neki az áttörés (bár tény, hogy Bellamy elcserélése után az 1965-ben csoportdöntőt vívó Bullets 1966/67-re 20 győzelemre esett vissza), a Knicks azt követően lett igazán jó, hogy szintén túladtak rajta, a helyenként látványos és szórakoztató Atlanta Hawks pedig végeredményben szintén középszernek bizonyult. Azt is sokan felrótták neki a maga idejében, hogy az igazán nagy meccseken, illetve a fentebb említett, igazán nagy centerek ellen nem képes jól teljesíteni (Chamberlain például gyakran sportot űzött abból, hogy Walt összes dobását blokkolta, amikor egymás ellen játszottak).

Hogyan ítéljük meg ezek után Walt Bellamy karrierjét? Azt természetesen szögezzük le, hogy kiváló játékos volt, hiszen az övéhez hasonló karrier-számokat és –átlagokat produkálni az NBA-ben bármilyen körülmények között óriási teljesítmény. Ugyanakkor e számok egy jó része a „jó statisztikák egy gyenge csapatban” örökérvényű jelenség számlájára írhatóak, és összességében talán az is megállapítható, hogy Bellamy tehetsége végeredményben nem ért fel Chamberlainével, Russellével vagy Willis Reedével.

Bellamy és Wilt Chamberlain kezet ráznak 1962-ben

Visszavonulása után Walt Atlantában telepedett le, és haláláig itt élt. 1993-ban, tizenhét évvel pályafutása befejezése után lett a Hall of Fame tagja. 2013 novemberében hunyt el, pár nappal korábban még a helyszínen nézte meg a Hawks hazai idénynyitó mérkőzését. 74 éves volt.