Elfeledett All-Starok, 5. rész: Gus Johnson

A hatvanas évtizedből Elgin Baylort tartja az általános közvélekedés a látványos, közönségszórakoztató, gyűrű fölötti kosárlabda legnagyobb úttörőjének. Volt ugyanakkor a Baylornak egy kortársa, akit legalább ugyanakkora varázslónak tartottak a labdával maga idejében, mint a Lakers ászát, és aki óriási zsákolásaival már ötven évvel ezelőtt is palánkokat zúzott össze. Őt úgy hívták, hogy Gus "Honeycomb" Johnson.

Valamikor 1962-1963 fordulóján az Idaho Egyetem csapatának ásza, Gus Johnson ellátogatott az Idaho állambeli Moscow városában a Corner's Club nevezetű kocsmába. A hely tulajdonosa arra kérte Johnsont, prezentálja a vendégeknek, mekkorát is tud ugrani. Gus, aki mindig is élvezettel szolgálta ki közönségét, bárhol is jelent meg, eleget tett a kérésnek, és nekifutás nélkül, egy helyből felugorva megérintette a helység mennyezeti gerendájának egy földtől 11 láb, 6 hüvelyk (351 cm) magasságra levő pontját.

Mindez olyannyira lenyűgözte a jelenlevőket, hogy a kocsmatulajdonos egy szöget veretett a gerendában oda, ahol Johnson megérintette azt, és kinyilvánította, hogy bárki, aki képes olyan magasra ugrani, hogy megérintse a szöget (a továbbiakban: A Szög), ingyen ihat ezután a kocsmában. A helyi legenda szerint messze földről zarándokoltak az érdeklődők Moscow kocsmájába, hogy megtekintsék A Szöget, és megpróbálják elérni azt, de hosszú éveken át minden próbálkozó hiába próbálkozott. A Szög több, mint húsz éven át érintetlen maradt.

Gus a Bullets mezében

Gus Johnsont pedig nem sokkal az esetet követően draftolta az akkori NBA legfiatalabb csapata, a harmadik idényét kezdő Baltimore Bullets. Nem túlzás azt állítani, hogy Gus a legnagyobb showman lett kora NBA-jében: egyik elülső fogán egy aranycsillagot viselt, egy lila Cadillackel járt, és gyakran hordott földig érő hosszúságú bőrkabátot. Kihasználva valóban rendkívüli atletikus képességeit és testi erejét, hatalmasakat zsákolt, időnként pedig puszta szórakozásból a palánk tetejére ragasztotta fel a rágógumiját. Az ő nevéhez fűződik az első olyan dokumentált eset, amikor egy zsákolás következtében leszakadt a gyűrű és összetört egy palánk meccs közben, és Gusnak ezt háromszor is sikerült megvalósítania karrierje során. 

Hiba lenne ugyanakkor Johnsont valamiféle egydimenziós zsákológépnek elkönyvelni, hiszen kora egyik legsokoldalúbb forwardja volt. A "Honeycomb" (kb. "lépesméz") becenevet is azért kapta még középiskolás korában, mert egyfajta édes élvezet volt nézni a játékát. Gyorsindítások során nem lehetett megállítani, a gyűrű közelében számtalan mozdulattal tudott kosarat szerezni, emellett még egy megbízható középtávoli tempódobással is bírt, és nem csak a támadásból vette ki a részét, hanem a lepattanózásból és a védekezésből is.

Gus Johnson, magasan ellenfele fölé tornyosulva

Karrierje első nyolc évében, amelyeket végig Baltimore-ban töltött, Gus minden idényben pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt (meccsenkénti pontjainak száma egyszer sem esett 17, lepattanói száma pedig 11 alá), ötször volt All-Star, négyszer (1965, 1966, 1970, 1971) választották be az All-NBA második csapatba. Azt pedig, hogy milyen jó védő is volt Johnson, talán az érzékelteti a legjobban, hogy amikor 1969/70-ben a liga bevezette az All-Defensive csapatok intézményét, Gus már 31 éves volt, számtalan sérülésen volt túl, és ennek ellenére is helyt kapott az 1970-es, majd az 1971-es All-Defensive First Team soraiban is.

Mert hogy a sérülések sajnos nem kímélték Gust profi pályafutása során. 1965-ben, miután Johnson második idényében Walt Bellamyval, Bailey Howell-lel és Kevin Lougheryvel együtt egészen a nyugati főcsoportdöntőig juttatta a Baltimore-t, egy nyári jótékonysági meccsen csúnya csuklósérülést szenvedett, amely miatt a következő szezon felét kihagyta, majd egy újabb sérülés miatt az 1966-os playoffban sem tudott pályára lépni. A Bullets a következő két idényben lemaradt a rájátszásról, 1969-ben viszont 57 győzelemmel Kelet élén végeztek, köszönhetően két Hall of Fame-kaliberű játékos, Earl "The Pearl" Monroe és Wes Unseld érkezésének, de a szezon felénél Johnsonnak ezúttal a térde sérült meg súlyosan, ismét nem tudott játszani a playoffban, a Bullets ki is esett már annak első körében.

Gus a következő idényre felépült, és végig kiváló teljesítményt nyújtott 1969/70-ben, de a Bullets nem tudta legyőzni a rájátszásban a későbbi bajnok New York Knickst, óriási, hétmeccses csatában kikaptak tőlük. Egy évvel később sikerült a visszavágás: ismét hétmeccses párharcot vívtak a felek, de ezúttal a Bullets nyert, és a franchise története során először bejutott a nagydöntőbe. Gus Johnson 32 évesen az egész liga második legjobb lepattanózója volt ebben az idényben (17.1-es szezonátlag), viszont a rájátszás során végig pokoli térdfájdalmakkal küzdött, 18 playoff-meccsből csak tizenegyszer tudott pályára lépni. Az 1971-es döntőben aztán a Milwaukee Bucks kisöpörte Johnsont, Monroe-t, Unseldet és a Baltimore-t.

1971/72-re Johnson térdei végleg felmondták a szolgálatot. Mindössze 39 meccsen játszott az alapszakaszban, majd 1972 nyarán a Bullets kilenc év után megvált tőle, a Phoenix Sunshoz cserélték. Gus sajnos már csak árnyéka volt egykori dinamikus önmagának, a Suns is rövidesen elküldte a csapattól, ő pedig átigazolt a rivális ligába, az ABA-be, az akkor még ott szereplő Indiana Pacershez, akikkel cserejátékosként megnyerte az 1973-as ABA-bajnoki címet, majd visszavonult a profi játéktól.

Gus karrierje legvégén, már a Pacers mezében az ABA-ben

Gus Johnson bámulatos képességekkel megáldott kosárlabdázó volt. Hogy miért nem emlékezünk mégis rá a liga egyik nagy legendájaként? Valószínűleg a sérülései fosztották meg javarészt ennek lehetőségétől, amelyek mindig a legrosszabbkor csaptak le rá: megsérült, amikor 1965-ben egy tehetséges, lendületes csapatban egy főcsoportdöntős szereplésre építhetett volna tovább, megsérült, amikor 1969-ben egy még tehetségesebb, még lendületesebb csapattal az első helyen zárták az alapszakaszt, és amikor 1971-ben végre eljutott a Bullets a nagydöntőig, Gus szintén nem volt egészséges, nem is tudott érdemben csapata segítségére lenni már.

1986 januárjában egy egyetemista kosaras, Joey Johnson (aki nem Gusnak, hanem a Seattle-vel és a Bostonnal három bajnoki címet nyerő hátvéd Dennis Johnsonnak volt a rokona, konkrétan az öccse) sikertelen próbálkozók 23 évnyi sikertelen próbálkozása után végre elérte, sőt, meg is hajlította A Szöget Moscow városában, a Corner's Clubban. Ugyanebben az évben Gus Johnsonnál agytumort diagnosztizáltak, a súlyos betegség pár hónap alatt elvitte. Gus 1987 áprilisában halt meg, mindössze 48 évet élt. Halála után A Szögre virágokat akasztottak a Corner's Club törzsvendégei és Johnson tisztelői.

A Corner's Clubot 1991-ben renoválták, a hely ma is működik, de az az ominózus gerenda, és A Szög már nincs meg. Hogy szegény Gus Johnson emléke ne merüljön teljesen feledésbe, arról az NBA végül 2010-ben gondoskodott: 23 évvel a halála után, posztumusz iktatták be Gust a Hall of Fame tagjai közé.

Elfeledett All-Starok, 4. rész: Walt Bellamy

Majdnem huszonegyezer pontot dobott, több mint tizennégyezer lepattanót szedett, és csak a ligatörténet abszolút legendái értek el hasonló szezonátlagokat, mint ő tette azt karrierje első éveiben – ha csak a statisztikai mutatókat nézzük, akkor Walt Bellamyra mint minden idők egyik legjobb centerére kellene emlékeznünk.

Az 1939-es születésű Bellamy az Indiana Egyetemen játszva az egyik legnagyobb sztár volt az iskola történetében, és az egyetemi bajnokságban is az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. A 211 centiméter magas, ideális testfelépítésű center mágnesként vonzotta a lepattanókat, védői pedig képtelenek voltak a megállítására, ha a palánk alatt pozíciót tudott fogni. Az 1960-as római olimpián győztes amerikai válogatottban is szereplő Waltot az 1961-es NBA-drafton 1/1-esként vitte el az újonnan alakult Chicago Packers elnevezésű franchise.

Bellamy az NBA-be érkezve sem lassított: 31.6 pont és 19 lepattanó voltak a meccsenkénti átlagai újoncidényében, mezőnyből pedig 51.9%-kal célzott, amellyel a liga addigi történetének legjobb mutatóját érte el egy egész szezonra vetítve. Nem férhetett kétség hozzá, hogy Bellamy kapja az Év Újonca díjat 1962-ben, mint ahogy természetesen az All-Star meccsen is ott volt pályafutása első négy évében folyamatosan. Bár újoncszezonjának átlagait überelni soha többé nem tudta, amit pontok és lepattanók terén a következő három évben letett az asztalra (27.9-16.4, 27-17, 24.8-14.6), az több mint megsüvegelendő.

Walt Bellamy újonckártyája 1962-ből

Hogy látni tudjuk, Walt Bellamy későbbi karrierje és megítélése miért alakult úgy, ahogy, ahhoz elsősorban kontextusba kell helyezni a fenti bámulatos számokat. Bellamy az 1961/62-es szezonban volt újonc, abban az időszakban, amikor talán csak az épp napjainkban végbemenő forradalmi változásokhoz hasonlítható átalakuláson ment keresztül az NBA-ben bemutatott kosárlabda. A csapatok mai szemmel nézve is igen gyors tempóban támadtak, rengeteg dobást vállaltak, de viszonylag rossz százalékkal, a védekezéssel mondhatni senki sem törődött – ennek eredménye az ötvenes évek NBA-jével összehasonlítva az aránytalanul több dobott pont, megszerzett lepattanó, és korábban soha nem látott egyéni statisztikai mutatók lettek. Ugyanabban az idényben, amikor Bellamy szenzációs újoncidényét futotta, Wilt Chamberlain meccsenkénti 50 pontot, Oscar Robertson tripla-duplát átlagolt.

Az is ki kell sajnos emelni, hogy Bellamy csapata csapnivaló volt. Az 1961/62-es Chicago Packers mindössze 18 meccset nyert, az újonc Bellamy csapattársainak fele a következő idényben már nem is kapott sehol szerződést az NBA-ben. A következő idényben már Packers helyett Zephyrs néven futó, majd harmadik szezonját meg már Baltimore-ban, Bullets néven megkezdő franchise évről évre egyre több épkézláb, tehetséges játékost hozott Bellamy köré, Walt meccsenkénti pont- és lepattanó-átlagainak lassú, de biztos csökkenése javarészt ennek tudható be. Amikor a Bullets 1965-ben, negyedik idénye végén története során először volt playoff-résztvevő, és egyből a keleti divízió döntőjéig jutott, Bellamy mellett már több későbbi Hall of Fame-tag (Gus „Honeycomb” Johnson, Bailey Howell) is Baltimore-ban pattogtatott.

Olyan sokan lettek aztán már ezek a jövőbeli Hall of Famerek Baltimore-ban, hogy a Bullets 1965 novemberében el is cserélte Bellamyt a New York Knickshez. Bellamy New Yorkban már nem produkált húsz pont vagy tizenöt lepattanó feletti szezonátlagokat, és bár számaira azért itt sem lehetett panasz, azok csapatsikerekkel nem párosultak. Ekkor pedig már a Knicksnél játszott a későbbi, hetvenes évek eleji bajnokcsapatuk több meghatározó tagja is (Willis Reed, Walt Frazier, Bill Bradley), Red Holzman Knicks-edző pedig labdajáratásra, passzjátékra épülő rendszere kerékkötőjét látta egy idő után a labdaigényes, passzolás helyett elsősorban a palánk alatti rombolásban jeleskedő Bellamyban. Walt így hát ismét az elcserélés sorsára jutott, ezúttal Detroitba került, a helyére érkező Dave DeBusschere-rel pedig a Knicks 1970-ben megnyerte a bajnokságot. Sovány vigasz lehet Bellamy számára, hogy a csere következtében az 1968/69-es idényben 88 alapszakasz-meccset játszhatott, köszönhetően a Knicks és a Pistons kissé sem szinkronban levő menetrendjének, ami a mai napig élő ligacsúcs.

Detroitban Bellamy egy pocsék évet kínlódott végig, majd karrierje utolsó, sikeresnek ítélhető szakaszát az Atlanta Hawksnál töltötte 1970 és 1974 között. A Bellamy palánk alatti játéka mellett a két pontszóró hátvéd, „Pistol Pete” Maravich és „Sweet Lou” Hudson kosaraira építő Hawks állandó rájátszás-résztvevőnek számított ezekben az években, de a bajnoki címért folyó harcba beleszólni nem tudtak. Bellamy karrierje hasonlóan fejeződött be, mint ahogy elkezdődött, 1974-ben ismét egy újonnan létrejött franchise, a New Orleans Jazz választotta soraiba, de itt már csak egyetlen meccs jutott neki 1974 októberében, mielőtt visszavonult volna. Tizennégy év alatt Walt Bellamy 1043 meccset játszott az NBA-ben, 20.941 pontot dobott (20.1) és 14.241 lepattanót szedett (13.7).

Bellamy karrierje vége felé, az Atlanta Hawks színeiben

Hogy Bellamy neve miért merült feledésbe, az egyrészt visszavezethető arra, hogy kora legnagyobb centerei (Wilt Chamberlain, Bill Russell, vagy New York-i csapattársa, Willis Reed) egész karrierjére árnyékot vetettek, másrészt arra, hogy több más elfeledett All-Starhoz hasonlóan soha nem volt bajnok. Baltimore-ban nem sikerült neki az áttörés (bár tény, hogy Bellamy elcserélése után az 1965-ben csoportdöntőt vívó Bullets 1966/67-re 20 győzelemre esett vissza), a Knicks azt követően lett igazán jó, hogy szintén túladtak rajta, a helyenként látványos és szórakoztató Atlanta Hawks pedig végeredményben szintén középszernek bizonyult. Azt is sokan felrótták neki a maga idejében, hogy az igazán nagy meccseken, illetve a fentebb említett, igazán nagy centerek ellen nem képes jól teljesíteni (Chamberlain például gyakran sportot űzött abból, hogy Walt összes dobását blokkolta, amikor egymás ellen játszottak).

Hogyan ítéljük meg ezek után Walt Bellamy karrierjét? Azt természetesen szögezzük le, hogy kiváló játékos volt, hiszen az övéhez hasonló karrier-számokat és –átlagokat produkálni az NBA-ben bármilyen körülmények között óriási teljesítmény. Ugyanakkor e számok egy jó része a „jó statisztikák egy gyenge csapatban” örökérvényű jelenség számlájára írhatóak, és összességében talán az is megállapítható, hogy Bellamy tehetsége végeredményben nem ért fel Chamberlainével, Russellével vagy Willis Reedével.

Bellamy és Wilt Chamberlain kezet ráznak 1962-ben

Visszavonulása után Walt Atlantában telepedett le, és haláláig itt élt. 1993-ban, tizenhét évvel pályafutása befejezése után lett a Hall of Fame tagja. 2013 novemberében hunyt el, pár nappal korábban még a helyszínen nézte meg a Hawks hazai idénynyitó mérkőzését. 74 éves volt.

Elfeledett All-Starok, 3. rész: George Yardley

George Yardley volt az első játékos az NBA történetében, aki egy szezonon belül elérte a 2000 dobott pontot. Az ötvenes évek egyik leghatékonyabb dobógépe ugyan mindössze hét évet játszott a ligában, e hét idény alatt ugyanakkor hatszor is részt vehetett az All-Star mérkőzésen, és 1996-ban beiktatták a Hall of Fame tagjai közé.

George Yardley 1928-ban született Hollywoodban, és a Stanford egyetemre járt, itt kapta a „Bird” azaz Madár becenevet. Bár későbbi elmondása szerint ez az elnevezés nem kosárlabda-képességeivel vagy fizikai megjelenésével függött össze, kétségkívül találó volt, hiszen Yardley egy kimondottan vékony, sápadt kinézetű gyerek volt ekkoriban, viszont kortársaival ellentétben nem csak hogy tudott zsákolni, de szívesen „repkedett” is a levegőben.

1950-ben a Fort Wayne Pistons az első körben draftolta Yardley-t, bemutatkozása az NBA-ben ugyanakkor három évet váratott magára. George 1950-ben még nem akart profinak állni, mert eltökélt szándéka volt, hogy bekerüljön az 1952-es Helsinki Olimpiára utazó amerikai válogatott keretébe. Erre minden esélye meg is volt, de nem sokkal az olimpia előtt eltörte a kezét, miközben a Tengerészgyalogság csapatában játszott, így végül szerencsétlen módon lemaradt a játékokról. Miután megszerezte mérnöki diplomáját a Stanfordon, végül csak szerződtette a Pistons, és az 1953/54-as idényben bemutatkozott a ligában.

Yardley (labdával a kezében) kosárra tör

Újoncként Yardley cserejátékos volt inkább csak még Fort Wayne-ben, második szezonjától kezdve viszont jóval nagyobb szerepet kapott. 1954/55-ben, majd 1955/56-ban is 17 pontot átlagolt meccsenként, miközben közel tíz lepattanót is szedett. Ő és a center Larry Foust voltak a legjobb pontszerzői az 1955-ben, majd 1956-ban is NBA-döntőbe jutó Pistonsnak (sajnos mindkétszer veszítettek). Statisztikailag legjobb két idénye ugyanakkor csak ezután következett: 1956/57-ben 21.7, majd egy évvel később 27.8 pont volt a meccsenkénti átlaga. 1958. március 9-én, az 1957/58-as alapszakasz utolsó mérkőzésén szerzett 26 pontjával egyetlen egységgel átlépte a kétezres álomhatárt, amely azt megelőzően még soha senkinek nem sikerült a liga történetében egy idényen belül. Yardley 2001 dobott pontja majd’ hetvenet vert az addigi ligacsúcsra (George Mikan tartotta 1932-vel). Rekordja ugyanakkor nem sokáig élt, Bob Pettit, a St. Louis Hawks ásza már a következő szezonban megdöntötte.

George aztán a következő szezon elején ismét eltörte a kezét. A Pistons ekkor már Detroitban szerepelt, és Yardley nem érezte jól magát a városban, ez és a sérülése végül ahhoz vezettek, hogy elváltak ő és a franchise útjai: a Syracuse Nationalshez került. Miután felépült kéztöréséből, új erőre kapott, és segítségével a Nats bejutott az 1959-es keleti csoportdöntőbe, ahol őrületes hétmeccses csatában kaptak csak ki a későbbi bajnok Boston Celticstől úgy, hogy Yardley 26 pontos átlagot produkált a sorozatban. A következő, 1959/60-as idényt is Syracuse-ban töltötte még George, de a szezon befejeztével, mindössze 31 évesen visszavonult, mert megígérte a feleségének, abbahagyja a játékot, ha a gyerekeik iskoláskorúak lesznek (bár egy év kihagyás után, 1961/62-ben megpróbálkozott a visszatéréssel az ABL nevű rivális ligában, de csapata rövidesen megszűnt, és ezt követően végleg befejezte). Yardley-n kívül csak Bob Pettit, Michael Jordan és szegény Drazen Petrovic átlagolt legalább húsz pontot meccsenként utolsó NBA-szezonjában.

George 1957/58-as Topps kártyája

Yardley korábban már említett fizikai attribútumai miatt szokatlan játékos volt a maga idejében, szokatlan képességekkel. Villámgyors volt a pályán, dobásait egy szempillantás alatt engedte el, de védőjét állva hagyva betörésből is könnyedén eredményes tudott lenni. Dobómozdulata az elsők közt hasonlított a mai NBA-ben széles körben elterjedt felugrásos dobásformára, atletikussága révén pedig nem csak, hogy zsákolni tudott (mely éles meccsen ritkaságszámba ment az ötvenes években), de szívós, kitartó védőnek is bizonyult. Azt is mondhatjuk, Yardley volt az NBA történetében az első „slasher”, akinek megállíthatatlan támadójátékát a mai NBA-ből talán Kevin Durantéhoz lehet hasonlítani.

Visszavonulása után George egy műszaki cikkeket gyártó vállalkozást alapított, amelyből elég jól megélt, és munkája mérnöki körökben is elismert volt (a Stanfordon szerzett tudását állítólag a korabeli hidegháborús rakétaprogramban is kamatoztatni tudta). A hatszoros All-Star (újoncévét követően minden szezonban fellépett az eseményen) egykori kiscsatárt visszavonulása után 36 évvel, 1996-ban iktatták be a Hall of Fame soraiba. 2004-ben hunyt el, 75 éves korában.


George Yardley korábbi felbukkanásai a blogon:

1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)
1956-os NBA-döntő (Philadelphia Warriors-Fort Wayne Pistons)

Elfeledett All-Starok, 2. rész: Larry Foust

A korának egyik legjobb centere, az ötvenes évekbeli NBA meghatározó játékosa volt Larry Foust, aki valószínűleg a ligatörténet egyetlen olyan személyisége, aki karrierje során öt NBA-döntőt játszott és nyolcszor volt All-Star, mégse tagja a Hall of Fame-nek.

Larry Foust 1928-ban született Ohio államban. A 206 centi magas, keményen dolgozó és erős magasembert 1950-ben a Chicago Stags draftolta, de a franchise még abban az évben csődbe ment, így Foust végül a Fort Wayne Pistons színeiben kezdte meg NBA-pályafutását. Újoncként az a „történelmi tett” fűződött a nevéhez, hogy ő dobta a győztes kosarat minden idők legpontszegényebb NBA-meccsén, amelyet csapata, a Fort Wayne 19-18-ra nyert meg 1950 novemberében a Minneapolis Lakers ellen.

Másodévesen, 1951/52-ben Foust volt a liga legjobb lepattanózója, míg 1954/55-ben ő célzott a legpontosabban mezőnyből az egész bajnokságban. Foust már az NBA-történelem legelső, 1951-es All-Star meccsén is ott volt, pályafutása első hat idényében egyaránt meghívást kapott az idényfelező rendezvényre, emellett öt egymást követő szezonban átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát. Az ötvenes évek közepére kiváló csapat állt össze Fort Wayne-ben, Foust mellett a korszak egyik legjobb irányítója, Andy Phillip, egyik legjobb pontszerzője, George Yardley, és a szintén keményen védekező és lepattanózó magasember, Mel Hutchins is ott pattogtatott. A Pistons 1955-ben és 1956-ban is bejutott az NBA döntőjébe, de mindkétszer vereséget szenvedtek (1955-ben a Syracuse Nationals, egy évvel később a Philadelphia Warriors győzte le őket).

Foust (középen, 16-ossal) lepattanót szed az 1956-os döntőben

Foust 1957-ben elhagyta Fort Wayne-t és a Minneapolis Lakershez került. Itt újabb két All-Star szereplést adhatott hozzá a rezüméjéhez (1958, 1959), illetve egy újabb elveszített NBA-döntőt, 1959-ben a Boston Celtics verte a Lakerst a történelem első Celtics-Lakers fináléjában. A Lakers 1960 februárjában a St. Louis Hawkshoz cserélte (nem sokkal ezelőtt, 1960 januárjában még ő is rajta volt a Lakers  emlékezetes körülmények között kényszerleszállást végrehajtó gépén, amely egy iowai kukoricaföldön landolt). Foust karrierje utolsó éveit végigkísérte a Bostonnal való hadakozás, 1960-ban és 1961-ben is újabb nagydöntőben léphetett fel a Celtics ellen, igaz, ekkor már csak cserecenterként (és győznie egyik alkalommal sem sikerült csapatának ezúttal sem).

Larry Foust 1962-ben vonult vissza. Tizenkét NBA-szezont játszott, karrierjének átlagai (meccsenkénti 13.7 pont, 9.8 lepattanó) mai szemmel nézve nem tűnnek eszementnek, de egy fénykorát az ötvenes években élő játékos esetében kiemelkedőnek számítanak. Ám a kollektív NBA-történelmi emlékezet nem túl kegyes a fénykorukat az ötvenes években élő játékosokkal, és bár Foust kiváló center volt, sosem számított „a” legjobbnak a maga idejében sem. Karrierje első felében George Mikan homályosított el minden más ötös poszton szereplőt, a későbbiekben pedig Bill Russell érkezése tette idejétmúlttá a Fousthoz hasonló, kemény és nagy munkabírású, klasszikus ötvenes évekbeli középjátékosokat, akik viszont sebesség és atletikus adottságok terén nem tudták felvenni a versenyt a Russell vezette új centergenerációval.

Ez a kevés létező Larry Foust kosaraskártya egyike

Továbbá Foust sohasem nyert bajnoki címet – hiába jutott be három különböző csapattal is a nagydöntőbe, győznie egyszer sem sikerült. Olyan kortársai, mint Arnie Risen, Clyde Lovellette vagy Neil Johnston valószínűleg nem voltak sokkal tehetségesebbek Foustnál, de mind voltak bajnokok – és mind ott is vannak a Halhatatlanok Csarnokában. Szegény Larry viszont elfeledetten halt meg mindössze 56 évesen, 1984-ben egy szívroham vitte el. Bár Hall of Fame-beiktatására valószínűleg sohasem fog sor kerülni, mi emlékezzünk meg arról, hogy Larry Foust egy nyolcszoros All-Star, egyszeres lepattanókirály, az 1952-es All-NBA Second Team és az 1955-ös All-NBA First Team tagja – és az ötvenes évek egyik legjobb centere volt.


Larry Foust korábbi felbukkanásai és érintettségei a blogon:

1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)
1956-os NBA-döntő (Philadelphia Warriors-Fort Wayne Pistons)
1959-es NBA-döntő (Boston Celtics-Minneapolis Lakers)
Az 1960-as Lakers mesébe illő landolása egy kukoricamezőn
1960-as NBA-döntő (Boston Celtics-St. Louis Hawks)
1961-es NBA-döntő (Boston Celtics-St. Louis Hawks)