1976: Minden idők legjobb meccse

Kissé feje tetejére állt a világ az NBA-ben 1975/76-ban, ám a nagy zűrzavar végeredményben ismét egy bostoni bajnoki címet eredményezett. A Celtics egy örökké emlékezetes sorozatban győzte le valószínűtlen ellenfelét, a Phoenix Sunst az 1976-os nagydöntőben.

Miután a Washington Bullets az előző évi fináléban toronymagas esélyesként nyert mérkőzés nélkül bőgött le a Golden State ellen, Wes Unseld, Elvin Hayes és társaságuk érthető módon kissé megzuhant, hiába csatlakozott hozzájuk a Detroittól érkező többszörös All-Star hátvéd, Dave Bing, tizenkettővel kevesebb meccset nyertek, mint az előző idényben. A Boston Celtics így visszaszerezte a keleti trónt, 54 győzelmükkel ők végeztek a konferencia élén.

A változatlanul Dave Cowens, Jo Jo White és az elnyűhetetlen John Havlicek köré szerveződő Kelták útja a rájátszásban ráadásul nem is keresztezte a Washingtonét: a Bullets az első körében kiesett a története első playoff-szereplését produkáló Cleveland Cavaliers ellen. A Cavs tele volt jó képességű, de nem különösebben ismert nevű játékosokkal (Jim Chones, Campy Russell, Bingo Smith, Dick Snyder, Austin Carr, Jim Brewer, vagy az 1972-ben a Lakersszel bajnok Jim Cleamons), szellemi vezérük pedig a szezon közben a Chicagótól megszerzett veterán centerlegenda, Nate Thurmond volt. A Cavs szemet gyönyörködtető csapatjátékával 49 meccset nyert az alapszakaszban, majd 4-3-ra verte a Washingtont a franchise történetének első playoff-párharcában. A „Miracle at Richfield” („Richfield-i Csoda”) néven emlegetett clevelandi alakulat aztán a Celtics rutinjával már nem tudta felvenni a verenyt, a Boston 4-2-vel kiejtette a Cavst és 1974 után ismét ott volt a nagydöntőben.

A jelenleg az Irving-Thomas csere formájában zajló Cavs-Celtics rivalizálás az 1976-os főcsoportdöntőben kezdődött (a képen balról Nate Thurmond, Dave Cowens, Paul Silas és Jim Brewer (news-herald.com)

Nyugaton a Golden State Warriors bajnokhoz méltó  teljesítményt nyújtva óriási előnnyel végzett az élen: Rick Barry csapata 59 meccset nyert, 16-tal többet, mint a második helyezett (!) Seattle. A nyugati konferencia siralmas állapotát mutatja, hogy a 43 győzelmes Sonics és 42-40-nel záró Phoenix mellett nem volt egy csapatnak se pozitív mérlege az alapszakaszban, a Milwaukee Bucks 38-44-es negatív mutatóval is a Középnyugati Csoport élén tudott végezni, illetve mögöttük még a 36 meccset nyerő Detroit került be az ötcsapatos playoff mezőnyébe. Ejtsünk még egy pár szót Kareem Abdul-Jabbarról: a szupersztár centert 1975 nyarán cserélte a Los Angeles Lakershez a Bucks, ám Kareem első idénye LA-ben nem volt épp egy fáklyásmenet. A Lakers 40 meccset nyert ugyan, de pechjükre a Csendes-óceáni Csoportban a Warriors, a Sonics és a Suns is előttük végzett, és mivel egy csoportból maximum három csapat kerülhetett be a rájátszásba, Abdul-Jabbar és a Lakers lemaradt a playoffról. Ennek ellenére Abdul-Jabbart választották az 1975/76-os alapszakasz MVP-jévé!

Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy bárki is útját tudni állni nyugatról a címvédő Warriorsnak, ám a Golden State gépezete már az első körben döcögött, a 36 győzelmes Detroitot csak 4-2 arányban tudták felülmúlni, a főcsoportdöntőben pedig a Seattle-t búcsúztató Phoenix keményen állta a sarat ellenük, a sorozat hat meccs után 3-3-ra állt. A mindent eldöntő hetedik meccsen aztán elképesztő jelenetek zajlottak le. Rick Barry, a Warriors kiállhatatlan szupersztárja az első félidőben összeverekedett a Suns-hátvéd Ricky Sobersszel. Miután a félidőben visszanézte az esetet felvételről, a ritkuló haja miatt az egész szezont parókában játszó Barry (ez komoly, nem vicc) megállapította, hogy csapattársai nem siettek a segítségére a Sobersszel folytatott küzdelemben, ennek következtében megsértődött rájuk, és a meccs hátralevő részében nem volt hajlandó kosárra dobni. Barry pontjai nélkül a Warriors összecsuklott, mire Rick a negyedik negyed végén észbe kapott, hogy ebből akár még baj is lehet, már késő volt: a Suns a Warriors pályáján nyerte meg a hetedik meccset, a mindössze 42 alapszakasz-győzelmet arató csapat története első NBA-döntőjébe jutott be.

A címvédő Golden State fennakadt Alvan Adamsen és a lelkes Phoenixen (pressdemocrat.com)

A Suns nem volt ennek ellenére egy szedett-vedett társaság. A szezont megelőzően épp a Bostontól szerezték meg egyik legjobbjukat, az irányító Paul Westphalt, a Celtics 1974-es bajnokcsapatának tagját, aki az „Original Sun”, azaz a csapat 1968-as megalakulása óta a franchise-nál játszó veterán hátvéddel, Dick Van Arsdale-lel együtt a pontszerzés főfelelőse volt. Az újonc center, Alvan Adams 19 pontos és 9 lepattanós átlagainak köszönhetően elnyerte az 1976-os Év Újonca címet, és már elsőévesként szerepelhetett az All-Star meccsen. A magasember-rotációnak az 1974-ben a Milwaukee-val döntőt játszó Curtis Perry és a szezon közben a Buffalótól megszerzett Garfield Heard adott stabilitást, és ott volt még a csapatban a Rick Barryt kikészítő Ricky Sobers, az 1972-ben a Lakersszel bajnok kiscsatár Keith Erickson, valamint a játékosként utolsó NBA-idényét futó Pat Riley is.

A sorozat első meccsét simán hozta hazai pályán a Celtics: ugyan John Havlicek egy fájdalmas saroksérüléssel bajlódott, a tripla-duplázó Dave Cowens (25 pont, 21 lepattanó, 10 gólpassz) és a második félidőben beinduló Jo Jo White vezetésével az első negyedet követően nem forgott veszélyben a bostoni győzelem (98-87). A második mérkőzés után olybá tűnhetett, nem lesz itt hosszú távon gondja a Celticsnek, 15 ponttal nyertek (105-90), és bár Havlicek továbbra is kínlódott a sarkával, 23 pontjával ő volt a Kelták legjobb dobója, mellette még négyen elérték a tíz pontot bostoni mezben.

Dave Cowens kosárra dob Alvan Adams és Keith Erickson között (nba.com/suns)

A Suns a 0-2-es hátrány ellenére nem hagyta magát: a harmadik találkozón, melyet már Phoenixben rendeztek, kőkemény védekezésükkel csúnyán lelassították a Bostont, olyannyira, hogy a második félidőben már 23 ponttal is vezettek. Ekkor aztán a tapasztaltabb ellenfél megkezdte a felzárkózást, a Celtics két pontra fel is tudott jönni, de a Sunst megmentette az újonc center, Alvan Adams: 33 ponttal és 14 lepattanóval óriásit játszott, a meccs utolsó perceiben háromszor is a kosárba talált, illetve kiosztott egy gólpasszt Paul Westphal részére, bebiztosítva ezzel a Phoenix győzelmét (105-98). A negyedik összecsapáson ütötték-vágták egymást a csapatok, a hosszabbításba torkolló meccsen rengeteg volt a személyi hiba, a végén Ricky Sobers kosara ismét a Phoenix győzelmét jelentette, miután Jo Jo White egyenlítőnek szánt dobása lejött a gyűrűről (109-107).

Ekkor, 2-2-es állásnál érkezett el az a legendás ötödik mérkőzés, melyet a mai napig a "the greatest game ever played" (azaz a "valaha volt legjobb meccs") néven emlegetnek. A Celtics 18 ponttal nyerte ugyan az első negyedet, de előnyük elolvadt, ezúttal a Suns zárkózott fel, az utolsó percben Westphal büntetőjével kiegyenlítettek a vendégek, majd Curtis Perry a vezetést is megszerezte nekik a vonalról. Válaszul Havlicek szintén értékesített egy büntetőt, de a másodikat kihagyta, majd hiába kapta vissza a labdát a lepattanót megszerző Cowenstől, elrontotta a győztesnek szánt dobást. Miután a túloldalon Garfield Heard is hibázott, jöhetett a hosszabbítás.

A Suns legfőbb fegyvere, Paul Westphal (nba.com/suns)

Hat-hat pontot dobott mindkét csapat az első ráadás során, melynek végén 101-101-re álltak a felek, az utolsó támadást a Suns vezette, de nem tudtak a kosárba találni, a lepattanót pedig a Celtics-erőcsatár Paul Silas szerezte meg három másodperccel a vége előtt. Silas ekkor időkérést jelzett, tette mindezt úgy, hogy a Bostonnak már nem volt timeout-ja. A szabályok szerint a Suns kellett volna, hogy jöjjön egy büntetővel, ám a bírók nem ítéltek technikait a Boston ellen, talán nem vették észre Silas jelzését, hagyták lepörögni az órát. Soha nem tudjuk meg, miért történt így, mindenesetre következhetett még egy hosszabbítás.

Amikor 20 másodperccel a második extra játékrész vége előtt a Celtics előnye három pont volt Jo Jo White kosara után, hárompontos dobás híján a győzelmük valószínűnek tűnt. Igen ám, de Dick Van Arsdale találata ekkor egy pontra hozta vissza a Phoenixet, majd a Boston palánk alatti bedobásánál Westphal a semmiből előtűnve, óriási sebességgel robbant a labdára, elütve azt Havlicek elől csapattársához, Curtis Perryhez. Perry ráemelt egy tempót, kihagyta, de a labdát kétségbeesetten visszaszerezni próbáló Havlicek olyan szerencsétlenül ütött a lepattanóba, hogy megint Perryhez került a játékszer, aki másodszorra már nem hibázott. A Suns fordított, és 110-109-re vezetett öt másodperccel a vége előtt, de még volt egy időkérése a Bostonnak, amely után Havlicek a félpályáról a büntetőterületig száguldott, és palánkos dobása célba talált.

Havlicek útjára engedi a mindenki által győztesnek hitt dobást (Getty Images)

Az óra lepörgött, a Celtics-szurkolók a pályára özönlöttek csapatuk győzelmét ünnepelni, ám még egy reménysugár csillant a Suns számára: az órán még maradt két másodperc azután, hogy Havlicek labdája a gyűrűbe hullott. Visszatekerték hát az órát (ez a Boston-drukkereknek nem tetszett, egyikük meg is támadta az egyik játékvezetőt, mire a biztonságiak leteperték), majd Paul Westphal jött egy rafinált trükkel: időt kért, annak ellenére, hogy akárcsak a Bostonnak az első hosszabbítás végén, már nem volt időkérése a Sunsnak. Igen ám, csak Westphal ezzel nagyon is tisztában volt, mindez azt a célt szolgálta, hogy ha a Celtics a technikai büntetőt be is dobja, a Suns a félpályáról jöhessen még egy támadással (ma már nem ez a szabály, de akkoriban még tudott trükközni ezzel Westphal). Jo Jo White értékesítette is az egypontost, majd jöhetett a Suns. Curtis Perry a magasember Garfield Heardhöz passzolt, Heard fordulásból, a körte tetejéről elengedett tempója pedig a dudaszó pillanatában a gyűrűbe hullott: ismét egyenlő volt az állás, jöhetett hát a harmadik hosszabbítás.

Garfield Heard (Getty Images)

A Suns viszont ellőtte a puskaporát ezzel a varázslatos Heard-dobással (amely, a magasember nevéből képzett szójátékkal, "The Shot Heard Around the World", azaz kb. "világszerte hallott dobás" néven vonult be a kosárlabda-történelembe), az újabb ráadásban a holtfáradt Phoenix már nem bírta tartani a lépést, míg a Celticsnél sikerült még ekkorra is előkapni egy friss embert. A ritkán használt cserejátékos Glenn McDonald hat pontjával 128-122-es előnyre tett szert a Celtics. Ekkor Paul Westphal még egyszer megpróbálta a lehetetlent, két kosarával megint kettő pontra hozta fel a Phoenixet, de egyenlítenie már nem sikerült, a Boston 128-126-ra megnyerte az őrült mérkőzést.

Az ötödik meccs elképesztő párbaja után a Suns a hatodik találkozón csak a negyedik negyed elejéig bírta, az addig szoros összecsapáson Ricky Sobers kosarával 67-66-ra még vezettek, viszont onnantól kezdve szinte már csak a Celtics volt a pályán. Havlicek, Cowens és Charlie Scott kosaraival a Boston elhúzott ellenfelétől, 87-80-ra győzött Phoenixben, és ezzel megnyerte története tizenharmadik bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosává a sorozatban legtöbb pontot szerző bostonit, a hátvéd Jo Jo White-ot választották.

Az 1976-os döntő ismét egyfajta korszakhatárként fogható fel: ez volt az utolsó olyan Celtics-elsőség, amely még összekapcsolható a hatvanas évek bostoni dinasztiájával (Havlicek és Don Nelson személye révén), a Celtics, pár éves újjáépülési időszakot követően, a következő bajnoki címét már a nyolcvanas évek legendás Larry Bird, Kevin McHale, Robert Parish-féle felállásával nyeri majd. Ez volt továbbá az utolsó NBA-szezon az NBA és a rivális liga, az ABA 1976 nyári összeolvadását megelőzően, a következő szezonban négy új csapat és számos kiváló játékos érkezésével drámai mértékben változtak meg a liga erőviszonyai. Ja igen, és a Phoenix Suns 1993-ig nem jutott ismét nagydöntőbe, akkor ez az MVP-szezont futó Charles Barkley vezetésével sikerült nekik ismét, miközben 1976-os legjobb játékosuk, Paul Westphal a gárda edzője volt.

Állnak: Dr. Tom Silva csapatorvos, Mark Volk segédedző, Kevin Stacom, Glenn McDonald, Tom Boswell, Jim Ard, Steve Kuberski, Jerome Anderson, Frank Challant segédedző, Dr. Sam Kane csapatorvos.
Ülnek: Charlie Scott, Paul Silas, Dave Cowens, Irving Levin tulajdonos, Tom Heinsohn vezetőedző, Red Auerbach elnök-GM, John Havlicek, Jo Jo White, Don Nelson.

Jerome Anderson. A cserehátvéd két szezont töltött az NBA-ben 1975 és 1977 között, 22 meccset játszott az 1975/76-os alapszakaszban, a rájátszásban pedig négyet, a döntőben egyszer került pályára. NBA-pályafutása befejeztét követően Norvégiában és Svédországban játszott és edzősködött, itt is telepedett le, 2009-ben a svédországi Helsingborgban halt meg hosszú betegeskedést követően, 55 éves korában.

Jim Ard. A cserecenter 1974-ben érkezett Bostonba az ABA-ből, ahol addigra már négy idényt lehúzott a New York Nets és a Memphis Tams játékosaként. A Celticsnél 1977-ig szerepelt, majd az 1977/78-as szezonban jutott még neki pár mérkőzés a Chicago Bullsnál is. Miután abbahagyta a kosárlabdát, a civil életben komoly karriert épített magának, elsősorban IT- és informatikai cikkek kereskedelmével foglalkozó cégeknél volt értékesítő, majd a kétezres években több helyütt cégvezető.

Tom Boswell. Az erőcsatárnak az 1975/76-os volt az első szezonja az NBA-ben, 1978-ig játszott Bostonban. Három meccsen lépett pályára az 1976-os rájátszásban, a nagydöntőben egyszer kapott lehetőséget, amit egy ponttal és egy lepattanóval hálált meg. Később volt a Denver és a Utah játékosa, játszott Olaszországban is, majd 1983/84-ben három év kihagyás után tért vissza az NBA-be, lehúzva még egy idényt a Jazz tartalékjaként.

Dave Cowens. A korábbi MVP, nyolcszoros All-Star center, a temperamentumos Cowens 1975/76-ban 19 pontot és 16 lepattanót átlagolt az alapszakaszban, továbbra is a Celtics egyik oszlopa volt. A következő idénytől kezdve aztán kiégéssel küszködött, időnként határozatlan időre abbahagyta a kosárlabdát (1976/77-ben például két hónapra otthagyta a Celticset, és visszatért szülei farmjára karácsonyfát árulni), ugyanakkor 1977/78-ban történelmi szezont futott, amikor ő volt a Celtics legjobb pontszerzője, lepattanózója, gólpasszadója, blokkolója és labdaszerzője is. 1978/79-ben játékos-edzővé nevezték ki (ő volt az utolsó játékos-edző az NBA történetében), majd 1979/80-as szezon után váratlanul megint visszavonult, 30 éves korában. Két év távollét után egykori csapattársa, Don Nelson vette rá a visszatérésre, az 1982/83-as idényben a Nelson által edzett Milwaukee Bucks játékosa volt, majd végleg befejezte pályafutását. A kilencvenes-kétezres években dolgozott a Charlotte Hornets és a Golden State Warriors vezetőedzőjeként, legutóbb 2006 és 2009 között a Detroit Pistons edzői stábjában működött, majd a Pistons vezetőségének tagja volt. A Hall of Fame-be 1991-ben iktatták be. 2016-ban 68. születésnapja alkalmából e bejegyzéssel köszöntötte őt a blog.

John Havlicek. A Celtics-drukkerek java részének véleménye szerint Havlicek minden idők legalulértékeltebb szupersztárja az NBA történetében, és ebben van is ráció. Ritkán esik szó róla, ha a valaha volt legjobb játékosokat veszik számba, ugyanakkor Havlicek nyolcszor nyert bajnoki címet, tizenháromszor volt All-Star, 38 éves koráig képes volt magas színvonalon játszani, még pályafutása utolsó éveiben is a liga legjobb védői közé tartozott, elképesztő munkabírásának és gyorsaságának köszönhetően nála tíz évvel fiatalabb ellenfeleket futott és védekezett le a pályáról. Amikor 1978-ban visszavonult, ő játszotta a legtöbb meccset az NBA addigi történetében (rekordját később Elvin Hayes, majd egy másik bostoni, Robert Parish döntötte meg), és a mai napig ő a Celtics történetének legtöbb pontot szerző játékosa (26.395), mely mellé több, mint nyolcezer lepattanót és hatezer gólpasszt is regisztrált. 1984-ben bekerült a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé. Pályatársai körében óriási tisztelet övezte, Jerry West például azt javasolta, hogy 17-es mezszámát ne csak a Celtics, hanem az egész NBA vonultassa vissza. Szomorú update (2019.04.28.): John Havlicek, az NBA-történelem nagy alakja 2019. április 25-én, 79 éves korában elhunyt. 

Steve Kuberski. A csere-magasember már az 1974-es bostoni bajnokcsapatnak is tagja volt, a két aranygyűrű között volt a Milwaukee és a Buffalo játékosa is, 1975 decemberében került vissza a Celticshez, az 1976-os rájátszás minden mérkőzésén pályára lépett fontos cserejátékosként. A Celtics az 1977/78-as idény kezdetén vált meg végleg tőle, nem is játszott többé az NBA-ben. Ő volt az utolsó Celtics-játékos, aki a 33-as mezszámot viselte Larry Bird előtt. Jim Ardhoz hasonlóan ő is a civil életben épített karriert az NBA után, cége tárolóegységeket, tárolószekrényeket gyárt és forgalmaz.

Glenn McDonald. A legendás ötödik meccs harmadik hosszabbításának hőse három idényt játszott az NBA-ben, a bajnoki győzelmet követően már mindössze kilenc alapszakasz-meccs jutott neki osztályrészül a Milwaukee színeiben 1976/77-ben. Jerome Andersonhoz hasonlóan ő is játszott az NBA után Svédországban, majd a Fülöp-szigeteken ért el sikereket játékosként és edzőként, egészen 1987-ig szerepelt az ázsiai országban. A kétezres évek elején volt segédedző a WNBA-ben is, a Los Angeles Sparks csapatánál, legutóbb pedig a Utah Jazznél dolgozott játékos-megfigyelőként.

Don Nelson. Játékos-pályafutását az 1975/76-os szezon után ötszörös bajnokként fejezhette be a népszerű "Nellie", és rögvest edzőnek állt. Bár edzőként egyszer sem nyert bajnoki címet, újító szemlélete (az ún. "Nellieball") és szórakoztató játékot produkáló csapatai miatt így is a szakma valaha volt legjobbjai közt tartják számon. Első munkáját egyből visszavonulása után volt bostoni csapattársa, a Milwaukee vezetőségében dolgozó Wayne Embry szerezte neki a Bucksnál, ahol először segédedző, majd rögtön az 1976/77-es idény közepétől vezetőedző és GM is lett. Egészen 1987-ig ült a Bucks kispadján, a nyolcvanas évtized meghatározó keleti csapatát építette fel olyan kiváló játékosok köré, mint Sidney Moncrief, Marques Johnson, Terry Cummings vagy Paul Pressey, 1983-ban, 1984-ben és 1986-ban is főcsoportdöntőt játszott velük, de a nagydöntőbe egyszer sem tudtak bejutni. 1988-ban, egy év kihagyás után a Golden State kispadjára ült le, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legszórakoztatóbb gárdáját rakta össze, a "Run TMC" (Tim Hardaway, Mitch Richmond, Chris Mullin) formáció nagy népszerűségnek örvendett, de csapatszinten kevesebb sikert értek el, majd Nelson 1994-es viszálya ifjú sztárjátékosával, Chris Webberrel az állásába került. Volt egy rövid életű próbálkozása a New York Knicksnél 1995/96-ban, de fél szezon után lemondott, majd a Dallas Mavericks volt a következő állomása, ahol a kétezres évek elején a Dirk Nowitzki, Steve Nash, Michael Finley trió köré épített csapattal ért el sikereket (főcsoportdöntő 2003-ban). Karrierje utolsó nagy dobását ismét a Golden State-tel hozta össze, amikor 2007-ben a "We Believe" Warriors (Baron Davis, Stephen Jackson és társaik) a playoff első körében nyolcadik kiemeltként búcsúztatta Nelson előző csapatát, a 67 alapszakasz-győzelmet elérő Mavst. Még volt edzője az újonc Stephen Currynek a Warriorsnál, a 2009/10-es idény, 34 év után hagyott fel az edzősködéssel, minden idők legtöbb győzelmét elérve az NBA-ben a kispadon (1335).

Charlie Scott. Az 1975 nyarán a Phoenixtől Paul Westphalért megszerzett dobóhátvéd igazi scorer volt. 1970/71-ben az ABA-ben szereplő Virginia Squires csapatánál kezdte profi pályafutását, ő lett az ABA-ben az Év Újonca, majd 1972-ben igazolt át az NBA-be a Sunshoz, ahol három egymást követő idényben is legalább 24 pontot átlagolt, és mindháromszor szerepelt az All-Star meccsen. Az 1976-os nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén 25 pontot, 11 lepattanót és 5 labdaszerzést regisztrálva a Celtics legjobbjának bizonyult, ezt a teljesítményt viszont nem igazán tudta állandósítani a Boston mezében. Sérülések is gyötörték a következő szezontól, majd 1977 decemberében a Celtics a Lakershez cserélte, pályafutását 1980-ban fejezte be két Denverben töltött idényt követően. Visszavonulása után sportszergyártó cégeknél dolgozott hosszú évekig.

Paul Silas. A korábbi kétszeres All-Star, veterán erőember, aki tagja volt az 1976-os All-Defensive First Teamnek, második bajnoki címét nyerte el a Celticsszel. 1976 nyarán a ligához újonnan csatlakozó Denver Nuggetshez igazolt, onnét pedig egy év után a Seattle-hez. A Sonics játékosaként töltötte karrierje utolsó három szezonját, és 1979-ben velük is megnyerte a bajnokságot.

Kevin Stacom. A cserehátvéd 1974-től 1978-ig játszott Bostonban. Az 1976-os nagydöntőben legemlékezetesebb teljesítménye az első meccsen szerzett öt pont volt. Miután elhagyta Bostont, volt az Indiana Pacers, fél évig újra a Celtics, majd két év kihagyás után egy rövid ideig a Milwaukee Bucks játékosa is. Jelenleg egy kocsmát üzemeltet Rhode Island-en.

Jo Jo White. Az 1976-os döntő MVP-je még 1976/77-ben is ott volt az All-Star meccsen (karrierje során hetedjére és utoljára), az alapszakaszban közel 20 pont és 6 gólpassz voltak az átlagai, ám 1977/78-ban csak 46 mérkőzésen tudott pályára lépni (azt megelőzően öt évig egyetlen alapszakasz-meccset sem hagyott ki, 488 sorozatban lejátszott találkozóval Celtics-rekordot állított fel, a rájátszásban pedig ugyanezen öt év során 43 perc volt a játékidő-átlaga), és karrierje leszállóágba került. A Celtics a Golden State-hez cserélte 1979-ben, majd 1980 őszén még jutott neki 13 meccs a Kansas City Kingsnél, mielőtt befejezte volna pályafutását. Ugyan a Celtics már 1982-ben visszavonultatta a mezét, a Hall of Fame tagjai közé csak 33 évvel később, 2015-ben iktatták be, évtizedekig tartó zúgolódást kiváltva a Celtics-drukkerek körében. A kilencvenes évek eleje óta a Celtics "nagyköveteként", a csapat marketing- és kommunikációs részlegében dolgozó Jo Jo 2015-ös beiktatásáig ráadásul egy komoly betegségen is átesett, 2010-ben agytumorral műtötték, de közel két év rehabilitáció után 2012 tavaszán már újra ott tudott lenni a Celtics egyik hazai meccsén a Miami Heat elleni főcsoportdöntőben, és az azt követő években is rendszeresen látogatta a Boston mérkőzéseit, amíg betegsége engedte. Szomorú update (2018.01.17.): Jo Jo White végül 2018. január 16-án elveszítette hosszas küzdelmét a rák ellen, élete 72. évében elhunyt a hétszeres All-Star dobóhátvéd, a Celtics legendája.

Jo Jo White és Dave Cowens White Hall of Fame-beiktatásakor, 2015-ben (kusports.com)

Vezetőedző: Tom Heinsohn. A jelen bejegyzés megjelenését megelőző napon 83. születésnapját ünneplő Tommy játékosként és edzőként is igazi legendává vált a Celtics háza táján, hiszen a pályán szerzett nyolc bajnoki aranygyűrűje mellé további kettőt vezetőedzőként is hozzá tudott tenni. Az edzősködést azután fejezte be, hogy az 1977/78-as idény közepette, kilenc év után menesztették a Celtics kispadjáról, de soha nem távolodott el a franchise-tól: a nyolcvanas évek elejétől kezdve a mai napig ő a Celtics-meccsek tévés szakkommentátora a CSN sportcsatornánál, és ilyen minőségben is igazi kultstátuszt vívott ki magának bostoni szurkolók körében, hiszen sosem átallta élő adásban kifejteni lesújtó véleményét a bíráskodásról, számtalan szállóigévé vált kifejezést vezetett be, a neki tetsző küzdős-hajtós bostoni teljesítményeket pedig "Tommy-pontok" osztogatásával jutalmazza. Heinsohnt játékoskénti 1986-os beválasztását követően 2015-ben, Jo Jo White-tal egyidőben, edzőként másodszorra is beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Szomorú update (2020.11.10.): Tom Heinsohn, a Celtics legendája 2020. november 10-én, 86 éves korában elhunyt.

Tommy Heinsohn, amint épp szeretetével halmozza el a kommentátorként egyik kedvenc Celtics-játékosává váló Walter McCarty (celticslife.com)

Derek Smith élete és megpróbáltatásai

21 évvel ezelőtt, 1996. augusztus 9-én, mindössze 34 éves korában elhunyt az egykori NBA-játékos, akkor éppen a Washington Bullets segédedzőjeként dolgozó Derek Smith. Bár nevére minden valószínűség szerint ma már csak a legelvakultabb Clippers-szurkolók emlékeznek (már amennyiben beszélhetünk elvakult Clippers-szurkolásról egyáltalán), a nyolcvanas évek derekán egy rövid ideig úgy vélték a hozzáértők, Derek Smith lehet Michael Jordan legnagyobb riválisa a dobóhátvéd poszton az NBA-ben.

Derek Smith 1961-ben született, rendkívül szegény, tizennégy gyermekes családban nevelkedett egy Georgia állambeli kisvárosban, Hogansville-ben. Kosárlabda-tehetsége oly szembeötlő volt, hogy már 16 éves korában beajánlották a Louisville egyetem kosárcsapatába. Smith 1978-ban meg is jelent a Louisville egyetem campusán, összes ingóságával egy papírszatyorban, a helyi vezetők pedig érthető módon először vonakodtak bármit is kezdeni az ismeretlen 16 évessel. Hogy aztán mégis sikerült jó benyomást tennie a messziről jött gyereknek, azt jól jelzi, hogy 1979-ben már kezdő volt a Louisville Cardinals csapatában, és 1980-ban meg is nyerte velük az NCAA bajnoki címét! Az egyetem négy évét követően egyenes útja vezetett az 1982-es NBA-draftra, ahol a Golden State Warriors választotta ki a második körben.

Második körös kiválasztottként Dereknek bizony nagyon meg kellett küzdenie a helyéért az NBA-ben, és kezdetben úgy tűnt, elbukja ezt a küzdelmet. Al Attles, a Warriors vezetőedzője minden áron négyes poszton, erőcsatárként akarta játszatni a fiatal tehetséget, aki viszont túl alacsony volt ahhoz, hogy eredményes tudjon lenni a palánk alatti csatákban, és lehetőséget sem nagyon kapott a bizonyításra. Csak 27 meccsen léphetett pályára újoncidényében, nem igazán érezte jól magát a Warriors rendszerében, és a szezon végeztével nem is marasztalták, elküldték a csapattól.

Jim Lynam, aki 1983-ban a San Diego Clippers vezetőedzője volt, egy nyári edzés közben figyelt fel az épp csapat nélkül levő, de a visszatérés érdekében szorgalmasan dolgozó Derekre, és nagyon megtetszett neki a fiatal játékos erőtől duzzadó, energikus játéka. Lynam felkarolta Smith-t, aki egyéves, minimum szerződést írhatott alá a Clippersszel, és az 1983/84-es idény végére már a Clippers kezdőcsapatában találta magát. Lynam edző a kettes poszton szerepeltette Smith-t, ahol tökéletesen megtalálta a helyét, a rohamosan fejlődő Derek második idényében már tíz pontot átlagolt meccsenként, az igazi áttörést pedig a következő, 1984/85-ös idény hozta el számára.

A Clipperstől kapott új, immáron kétéves szerződéssel a zsebében Smith robbantott, és meccsenkénti 22.1 pontos átlagával a csapat legjobb dobójává fejlődött, mindezt hátvédek esetében elképesztő, 53%-os mezőnyszázalékkal tette. Ugyan a Clippers csak 31 meccset nyert az idényben, és nem jutott a rájátszás közelébe (Smith mentorát, Jim Lynamet el is küldték a kispadról szezon közben), Derek játéka bizakodásra adott okot az előző nyáron Los Angelesbe áttelepült franchise-nál. Smith elsősorban annak köszönhette dominanciáját, hogy nem csak kiváló dobó volt, de magasságát és testi erejét remekül tudta kamatoztatni általában nála alacsonyabb és könnyebb védőivel szemben (ne felejtsük el, két éve még négyes poszton szerepeltette őt a Golden State), így ellenállhatatlanul tudott a kosárra törni, a gyűrű közelében pedig vagy zsákolt egy óriásit, kihasználva kiváló rugóit, vagy fineszes palánk alatti megoldást alkalmazva szerzett kosarat. Támadóarzenáljának sokszínűségét 1984. november 30-án a Chicago Bulls újonc szupersztárja, Michael Jordan is megcsodálhatta, amikor Smith 33 pontot dobott csapata ellen, míg az ifjú MJ-t 20 egységen tartotta. Nem telt el sok idő, és Derek Smith nevét Michael Jordanével hamarosan egy kontextusban emlegette a szaksajtó, mint a kettes poszt két legígéretesebb ifjú játékosát az NBA-ben.

Smith (háttal, 18-assal) Michael Jordan ellen 1984-ben (clippercurse.com)

1985/86-ban a Clippers, bízva Smith további fejlődésében, már köré építette fel csapatát, melynek kerete tán a legerősebb volt azóta, hogy a franchise elköltözött kezdeti sikerei helyszínéről, Buffalóból, és Clippersként funkcionált. Derek mellett a pontokért az ötszörös All-Star dobóhátvéd, Marques Johnson felelt, a csapatot a Lakersszel kétszeres bajnok, kétszeres All-Star irányító, Norm Nixon mozgatta, csatlakozott ráadásul hozzájuk Nixon korábbi lakerses csapattársa, az akkorra már négyszeres bajnok kiscsatár, Jamaal Wilkes is. Bill Waltont, a korábbi MVP centert, aki a Clippersnél töltött négy szezonja alatt csalódást okozó módon elsősorban csak sérüléseivel küzdött, a Bostonhoz passzolta el a Clippers, cserébe az 1981-es nagydöntő MVP-je, Cedric Maxwell érkezett a Celticstől. Elöl és a palánk alatt a kiválóan védekező és blokkoló center, James Donaldson, valamint a kőkemény másodéves erőcsatár, Michael Cage szedték a lepattanókat és félemlítették meg az ellenfeleket. A Clippers az idényt 5-0-ával kezdte, úgy, hogy Derek Smith ott folytatta, ahol az előző szezon végén abbahagyta, 27 pontot átlagolt a szezon első kilenc mérkőzésén - mígnem egy Seattle elleni meccsen térdsérülést nem szenvedett.

Elsőre nem tűnt súlyosnak az eset, a csapat orvosai 4-6 hét kihagyást jósoltak Dereknek, aki ennek megfelelően 1985 karácsonyának környékén vissza is tért a pályára. Mozgása azonban nem volt az igazi, továbbra is fájdalmat érzett a térdében, így mindössze két lejátszott meccs után újra a sérültlistára került, és sajnos ott is töltötte Clippers-pályafutása hátralevő részét. Smith térdében elszakadtak a porcszövetek, műtétre volt szüksége, a szezon hátralevő részét kihagyta, ráadásul felépülését egy rejtélyes betegség is nehezítette, mint utóbb kiderült, mononukleózist kapott el. A Clippers vezetősége és szurkolói nehezen viselték legjobb játékosuk kidőlését és a szép reményekkel indult szezon széthullását, ennek következtében még azzal is megvádolták Smith-t, hogy betegségét csak szimulálja, ezzel próbálva elodázni, hogy vissza kelljen térnie a pályára. Több se kellett az önérzetes Dereknek, bejelentette, hogy nem kíván többé a Clippersnél játszani, miután következő év nyarán lejár a szerződése, eligazol, és ha a Clippers meccselné bármely más csapat érte adott ajánlatát és ezzel megtartaná, akkor inkább kiüli az egész következő szezont.

Így ért hát idő előtt sajátos, Clippersre jellemző véget a "Derek Smith-éra". Ez sem tántorította ugyanakkor el a Sacramento Kingst attól, hogy Dereket minden idők legjobban fizetett hátvédjévé tegye: 1986 nyarán öt évre 4,5 millió dollárért szerződtették Smith-t, ez volt a legnagyobb összegű szerződés, amit "guard" poszton szereplő játékos valaha is kapott az NBA addigi történetében. A kor átigazolási szabályainak megfelelően a Kingsnek "kompenzációt" kellett fizetnie a Clippersnek a szabadügynök Smith szerződtetéséért, a Clippers pedig megkérte az árát: a Kings a teljes kezdő hátvédsorát (Larry Drew és Mike Woodson), illetve két draftjogát adta át Derek előző csapatának. A csillagászatinak számító szerződés azonban csak arra volt jó, hogy óriási, szükségtelen nyomás alá helyezze Smith-t: térdsérüléséből ugyanis sosem tudott teljesen felépülni, robbanékonysága, atletikussága már a múlté volt, mint ahogy elképesztő mezőnybeli hatékonysága is. Elveszítve legfőbb fegyvereit, a gyorsaságát, betöréseit és palánk alatti játékát, Smith jobb híján középtávoli dobásokkal szerezte pontjait, több-kevesebb sikerrel. Térde állapota rosszabbodott, három műtéten is átesett emiatt, illetve műteni kellett a szeme, a csípője és könyöke különféle sérülései miatt is. Hiába dolgozott keményen és vett részt fél lábon ugrálva is a Kings edzésein, hamarosan a fizetését sokalló csapattársai és a csalódott szurkolók is ellene fordultak.

Derek három szörnyű idényt húzott le Sacramentóban, végül 1989 februárjában, egy Jerry Reynolds edzővel való összetűzést követően a Kings kivásárolta a szerződéséből és szabadlistára tette. Ismét az az ember sietett segítségére, aki annak idején a Clippershez vitte: Jim Lynam, aki ekkor a Philadelphia 76ers edzője volt. Smith a Sixershez szerződött, és cserejátékosként ugyan, de végre csapatszintű sikereket élhetett át: a fiatal Charles Barkley vezette Philadelphia 1989-ben 46, 1990-ben 53 meccset nyerve jutott a rájátszásba. 1989/90-ben, egyetlen teljes philadelphiai szezonjában Derek a kispadról beszállva 9 pontot átlagolt meccsenként 50% feletti dobáspontossággal, sőt, 1990 márciusában pár meccsen kezdőként is pályára tudott lépni - ez pedig sajnos pont a legrosszabbkor, a rájátszás kezdete előtt ismét a sérültlistára juttatta a térde miatt. Smith a kispadról nézte javarészt végig, ahogy a Sixerst kiejti a playoff második körében a Chicago Bulls és az a Michael Jordan, akinek egykoron legfőbb jövőbeli riválisának tartották őt.

Derek ismét Jordannel küzd, csak ezúttal már philadelphiai színekben (celticslife.com)

1990 szeptemberében újabb térdműtéten esett át az ismét szabadügynökké lett Smith. Maga sem tudta, fog-e még valaha játszani az NBA-ben, ám aztán decemberben a szezon végéig szóló szerződést adott neki a Boston Celtics. A tizenhatszoros bajnok franchise továbbra is a veterán "Nagy Hármas", Larry Bird, Kevin McHale és Robert Parish köré épült, ám mindhárman túl voltak már ekkor karrierjük zenitjén. A Celtics nem siettette Derek visszatérését, sőt, egészen áprilisig a sérültlistán jegelték, végül az alapszakasz legvégén két meccsen pályára léphetett, majd némileg meglepő módon a Celtics playoff-keretébe is benevezték. A bostoniak az 1991-es rájátszás első körében a fiatal és lelkes Indiana Pacers gárdájával csaptak össze, és ez a párharc hozta el a lehetőséget a sok gyötrelmet átélt Derek Smith számára, hogy ha egy rövid ideig is, de ismét reflektorfénybe kerüljön.

Az öregedő Bird, McHale és Parish nem igazán tudták ugyanis tartani a lépést a Pacers fiatal dobógépeivel, Reggie Millerrel és Chuck Personnal. Különösen Person volt elemében, aki a sorozat második meccsén 39 pontot dobva (közte akkoriban playoff-rekordot jelentő hét triplával) győzelemre vezette az Indianát a Celtics csarnokában. Négy meccs után 2-2-re álltak a felek, a mindent eldöntő ötödik találkozót Bostonban játszották. Person, önbizalomtól duzzadva, ismét megállíthatatlanul termelte a pontokat - ekkor vette elő a Celtics-edző Chris Ford a kispad végéből az addigi négy meccsen összesen 20 percet kapó Derek Smith-t, és bízta meg Chuck Person őrzésével. Smith, bal térdén egy óriási kötéssel és telenyomva fájdalomcsillapítókkal, hősiesen felvette a kesztyűt Personnal szemben, árnyékként követte mindenhová, némi trash talk segítségével a fejébe is belemászott, kizökkentette nyugalmából és dobóformájából. Derek a védekezés mellett a támadásból is kivette a részét, pár régi önmagát idéző betöréssel 12 pontig jutott, a Celtics végül megnyerte a mérkőzést és a párharcot. Derek Smith-t hősként ünnepelte a Boston Garden közönsége.

Újságkivágás arról a bizonyos Chuck Person elleni nagy csatáról (celticslife.com)

A Celtics aztán a rájátszás második körében kikapott a Detroittól, és kiesett. Derek Smith karrierje az NBA-ben ezzel a sorozattal ért véget. Állandóan sérült térde az 1991-es rájátszást követően végleg felmondta a szolgálatot, és bár a Celtics szívesen látta volna soraiban a következő idényben is, Derek inkább bejelentette visszavonulását. Miután 29 éves korában abbahagyta a játékot, idejét teljes egészében a családjának szentelte, ám 1994-ben, immáron harmadszorra élete során, az akkor épp a Washington Bullets vezetőedzőjévé frissen kinevezett Jim Lynam juttatta vissza az NBA vérkeringésébe, amikor segédedzői pozíciót ajánlott neki a Bulletsnél. Smith - miután NBA-pályafutása során volt kallódó fiatal tehetség, feltörekvő szupersztár, túlfizetett közellenség és valószínűtlen playoff-hős is - tapasztalatát remekül tudta kamatoztatni edzőként a fiatal washingtoni játékosoknál, akikkel remek kapcsolatot épített ki, Chris Webbertől kedzve Juwan Howardon át a forrófejű újonc Rasheed Wallace-ig és a fakezű center Jim McIlvaine-ig (utóbbival különösen sokat foglalkozott Derek, és McIlvaine javarészt neki köszönhette az 1996 nyarán kapott, nagy vihart kavaró, hét éves, 33 millió dolláros szerződését, amit a Seattle adott neki). A potenciáltól duzzadó Bullets 1996-ban a rájátszásba is bejutott, ahol Michael Jordan és a 72-10-es Bulls kisöpörte ugyan őket az első körben, de a jövő fényesnek tűnt mind a csapat, mind az edzőként végre a helyét igazán megtaláló Derek Smith számára. Ám ekkor következett be a legdurvább csavar történetében.

1996 augusztusának elejére a Bullets egy hajótúrát szervezett leghűségesebb bérletesei számára. Az úton részt vettek a csapat egyes játékosai, vezetői, az edzői stáb tagjai és családtagok is, így Derek és felesége, Monica, valamint két gyermekük, a 10 éves Sydney és a 8 éves Nolan is. A túra utolsó napján, 1996. augusztus 9-én este a Bullets hajója épp a Bermudáktól tartott a floridai partok felé, Monica elment lefektetni a két gyereket, amíg Derek a fedélközben békésen beszélgetett utastársaival. Először mindenki azt hitte, csak szórakozik, amikor Derek feje beszéd közben váratlanul hátracsuklott. Tim Legler, a Bullets dobóhátvédje, és Wes Unseld (a franchise-legenda center, akkor épp a Bullets GM-je) siettek először Smith segítségére. Lefektették és nekiálltak újraéleszteni, majd hamarosan érkezett az orvosi stáb is, de nem tudtak már mit tenni. Derek Smith szíve megállt, az egykori játékos, közkedvelt edző és családapa mindössze 34 évesen meghalt.

Smith mind játékosként, mind edzőként olyan szintű tehetséggel rendelkezett, amely által a legnagyobbak közé emelkedhetett volna - de játékosként a térdsérülése, edzőként pedig fájdalmasan korai halála miatt sosem tudjuk meg, mire lett volna képes, ha több idő adatik neki kibontakozni. Bár karrierje első felében a Warriorstól, a Clipperstől és a Kingstől sem a legvidámabb körülmények között távozott Smith, szorgalma, kitartása és küzdeni tudása miatt nagy tiszteletet vívott ki magának ligaszerte, és a Bullets segédedzőjeként is egyértelműen pozitív hatást tudott gyakorolni játékosaira. Bostonban, ahol mindössze 12 meccset játszott, a mai napig az 1991-es playoff hőseként ápolják emlékét a szurkolók. Derek tisztelői oly sokan voltak, hogy halála után két búcsúztatást is tartottak részére, egyet egyetemi sikerei helyszínén, Louisville-ben (több, mint 3000 résztvevővel!), és egyet szülővárosában, Hogansville-ben. Derek nem élhette meg sajnos azt sem, hogy fia, Nolan kövesse őt az NBA-be. Nolan Smith húsz évvel apja visszavonulása és tizenöt évvel halála után, 2011-ben mutatkozhatott be a ligában, két szezont töltött a Portland TrailBlazersnél, jelenleg pedig a Duke egyetem csapatánál segédedző.

Derek családja körében (celticslife.com)

Emlékezzünk hát Derek Smith-re, akinek példája jól mutatja, milyen kevésen is múlik, hogy egy óriási tehetségből mai napig legendaként emlegetett szupersztár válik, vagy megmarad mára rég feledésbe merült egykori ígéretnek.

1975: A söprés, amire senki nem számított

A változatos ’70-es évek folytatódtak az NBA-ben 1975-ben is, amikor hat éven belül az ötödik különböző csapatként a Golden State Warriors nyerte meg a bajnokságot, legyőzve – sőt, kisöpörve! – az azévi nagydöntőben az előzetesen jóval esélyesebbnek tartott Washington Bulletst.

A San Francisco Warriors utoljára 1967-ben játszott NBA-döntőt, melyet 4-2 arányban elveszítettek a Wilt Chamberlain vezette Philadelphia 76ersszel szemben. A csapat legjobbja a megállíthatatlan scorer, Rick Barry volt, aki már második NBA-idényében pontkirályi címet nyert, és a vereség ellenére emberfeletti teljesítményt nyújtott a fináléban, 40 pont felett átlagolva. Ámde az 1967-es döntő után némiképp váratlanul otthagyta a csapatot, a rivális ligába, az ABA-be igazolt a San Franciscó-i Öböl túloldalára, az Oakland Oaks gárdájához. A váltás nem bizonyult jó ötletnek, hiszen egy peres eljárás és abból következő egy éves eltiltás, sérülések, és csapatai állandó anyagi gondjai is megtépázták Barryt az ABA-s évek alatt, és hiába próbált már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján visszatérni az NBA-be, végül ki kellett töltenie ötéves szerződését az ABA-ben, mely 1972-ben járt le. Ekkor tért végül vissza, öt év távollét után eredeti NBA-csapatához, az akkor már Golden State néven futó Warriorshoz.

Rick Barry tehát öt teljes évet, ha úgy tetszik, elvesztegetett NBA-pályafutásából, tette mindezt a legjobb korban, 23 és 27 éves kora között. Az ABA-s évek alatt elszenvedett térdsérülései miatt lassabb és jóval kevésbé dinamikus volt már a játéka, ám még mindig az NBA tán legjobb scorerének számított, és 1974/75-ben újra régi fényében csillogott. 30.6 pontos átlagával Barry második lent a pontkirályi címért folyó versengésben, a Warriors pedig – kihasználva, hogy az elmúlt évek nyugati nagycsapatai, a Los Angeles Lakers és az egy évvel korábban még döntőt játszó Milwaukee Bucks egyaránt lemaradt a rájátszásról – ugyan csak 48 győzelemmel, de a Nyugati Konferencia élén végzett, majd a rájátszásban egészen a fináléig masírozott. A Lakerst Jerry West visszavonulása rogyasztotta meg, a Buckst pedig Oscar Robertsoné (de az ő gyatra szezonjukhoz az is kellett, hogy a szupersztár Kareem Abdul-Jabbar az előidény során egyszerre törje el a kezét és szenvedjen szemsérülést - innentől kezdve viselt Kareem játék közben szemüveget).

Rick Barry (24) kosárra dob George Johnson (52) elzárása mögött

1975-től már nem négy, hanem öt csapat jutott be konferenciánként a rájátszásba, a negyedik és az ötödik helyezett vívott egymással egy "első körös" párharcot, majd ezt követően kapcsolódott be az első három "seed" a küzdelmekbe. A Warriors ellenfelei a Seattle SuperSonics és a Chicago Bulls voltak, a Sonicsot, akik a franchise fennállásának első playoff-szereplését produkálták, kispadjukon a többévnyi remeteség után újra edzői munkát vállaló Bill Russell-lel, 4-2 arányban búcsúztatták, a Bullsszal viszont nagyon meg kellett szenvedniük, végül hétmeccses csatában, 4-3 arányban bizonyult jobbnak a Golden State. A főcsoportdöntős párharc legfőbb pikantériáját az adta, hogy a Warriors a szezont megelőzően épp a Bullshoz cserélte a franchise addigi oszlopát, az 1963-tól kezdve őket tizenegy éven át szolgáló sokszoros All-Star centert, Nate Thurmondot, aki így nem képezhette részét a bajnokcsapatnak.

Thurmond hiánya az egyik nyomós oka volt annak, hogy a nagydöntőben előzetesen mindenki esélyesebbnek tartotta a Golden State-nél a Keletről érkező ellenfelet, a Washington Bulletst, hiszen míg a Warriors magasember-poszton szegényes volt (a Thurmond helyett kapott Clifford Ray egy jó munkásembernek, de korántsem kiemelkedő játékosnak számított, mellette pedig egy harmadéves cserejátékos, George Johnson volt még a rotáció tagja), a Bullets Wes Unseld és Elvin Hayes személyében talán a liga legjobb négyes-ötös kombinációját alkalmazta. Az 1969-es MVP, az ötszörös All-Star, behemót Unseld vezette a ligát lepattanózásban, társa, a "Big E", a hétszeres All-Star Hayes (aki meg egy évvel korábban volt a legjobb lepattanózója a bajnokságnak) pedig 23 pontos átlagot tudott felmutatni, amivel a csapat legeredményesebbje volt. A Bullets a páros vezérletével 60 győzelemmel a Keleti Konferencia élén zárt, azonos mérleggel a bajnoki címvédő Boston Celticsszel, akiket a főcsoport döntőjében 4-2 arányban múltak felül (a teljesség kedvéért jegyezzük fel azt is, hogy a Celtics előtt a Bullets ellenfele a Buffalo Braves volt, soraiban a liga azévi pontkirályával és MVP-jével, Bob McAdoo-val, akiket 4-3-ra tudtak csak legyőzni).

Az '50-es évek NBA-jéből ismerős problémával szembesültek a felek a nagydöntő kezdete előtt, a Warriors csarnoka ugyanis a finálé egyes meccseinek idejére egyéb rendezvényekre volt lefoglalva, így végül egy szokatlan, 1-2-2-1-1-es formátumban rendezték meg a párharcot, mely Washingtonban vette kezdetét. A Bullets magabiztosan kezdett, az első találkozó félidejében már 14 ponttal vezettek, de tán kicsit el is bízták magukat, a második játékrészben ugyanis a Warriors a padról beszálló Phil Smith 20 pontjával megfordította a meccset, és idegenben megszerezte a vezetést (95-101).

Charles Johnson (10), Clifford Ray (44) és Keith Wilkes (41) üldözi a labdát az 1975-ös döntőben

A fura lebonyolítás okán ráadásul rögvest ruccantak is át a csapatok a kontinens másik végébe, Oaklandbe, ahol ismétcsak a Bullets kezdett jobban a második meccsen, ezúttal 13 ponttal vezettek a nagyszünetben, ám jött a 36 pontot szóró Rick Barry, akinek vezérletével a Golden State ismét fordított, és végül egyetlen ponttal megnyerte az összecsapást (92-91), így már 2-0 volt az előnyük. A kezdetben magabiztos Washington kezdett pánikba esni, főleg, miután a harmadik meccset is elveszítették (109-101). Barry ezúttal 38 pontot dobott, Clifford Ray és a cserecenter, George Johnson állták a sarat a palánk alatt Wes Unselddel szemben, a másik washingtoni szupersztárt, Elvin Hayest pedig teljesen kivette a játékból a Warriors újonc hármasa, Keith Wilkes.

George Johnson (52) és Rick Barry (24) szorongatják a washingtoni Elvin Hayest

A 0-3-as szakadékban levő Washington a hazai pályáján megrendezett negyedik meccsen szokás szerint erősen kezdett, 13 pontos előnyük azonban ismétcsak elolvadt. Ugyan a New York Knicks színeiben 1970-ben egyszer már bajnokságot nyerő, már-már a "dirty" kategóriát súrolóan keményen védekező Bullets-hátvéd, Mike Riordan a meccs első felében képes volt megfékezni Rick Barryt, a "momentum" a második játékrészben ismét a Warriors oldalára került át. A mérkőzés kulcsjelenete az volt, amikor Barry egy kemény fault után nekitámadt Riordannek, de ekkor pályára rontott a Golden State edzője, a szintén kemény védekezéséről ismert korábbi Warriors-játékos Al Attles, és Barry helyett ő maga verekedett össze Riordannel. Így Barryt végül nem, "csak" Attlest állították ki a játékvezetők, a Golden State lendületet vett, ismét fordított. 96-95 arányú győzelmével söpréssel szerezte meg a Warriors a franchise történetének harmadik bajnoki címét, és az elsőt azóta, hogy a csapat elköltözött Philadelphiából a nyugati partra. A döntő legértékesebb játékosának Rick Barryt választották.

Mint az bizonyára minden olvasó számára ismeretes, a Golden State következő bajnoki címére kereken 40 évet kellett várni. Rögös út vezetett napjaink Warriors-aranycsapatának létrejöttéig, miután a Golden State a következő évi főcsoportdöntőt elbukta a Phoenix ellen, rossz vezetői döntésekkel és csalódást keltő igazolásokkal teli évtizedek következtek, hosszú playoff-mentes időszakokkal, melyeket csak röviden tudott megszakítani pár olyan szórakoztató Warriors-inkarnáció, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának "Run TMC" vagy a 2006/07-es szezon "We Believe" csapata. Mindeközben a Washington Bullets - amely második nagydöntőjét is nyert mérkőzés nélkül bukta el - egy ideig továbbra is a liga elitjében tudott maradni, 1980-ig minden évben rájátszás-résztvevő volt, és 1978-ban végre meg is tudta nyerni a bajnokságot.

Hátsó sor: Hal Childs segéd-GM, Charles Dudley, Bill Bridges, Clifford Ray, George Johnson, Derrek Dickey, Keith Wilkes, Steve Bracey, Bob Feerick csapatigazgató, Dick Vertlieb GM.
Elülső sor: Charles Johnson, Jeff Mullins, Joe Roberts segédedző, Al Attles vezetőedző, Franklin Mieuli tulajonos, Rick Barry, Butch Beard, Phil Smith, Dick D'Oliva edző.

Rick Barry. Bár kétségkívül zseniális játékos volt, Rick Barry megítéléséhez örökre hozzáforrott az is, hogy nála kiállhatatlanabb, összeférhetetlenebb alakot nem hordott a hátán a Föld a hatvanas-hetvenes években. Barry számtalan edzővel, csapattulajdonossal, ellenféllel és csapattárssal rúgta össze a port, politikai korrektséget hírből sem ismerő nyilatkozataival, megnyilvánulásaival sokakat megsértett. Habár a Warriors tulajdonosa, Franklin Mieuli, és a Golden State-edző Al Attles, Barry egykori csapattársa az ABA-ba távozása és a kapcsolódó botrány ellenére is kitartott Barry mellett, 1978-ra velük is olyan szinten megromlott Rick kapcsolata, hogy ismétcsak elhagyta a Warriorst, és a Houston Rocketshez igazolt, majd ott eltöltött két sikertelen, edzőkkel való veszekedésekkel teli idény után visszavonult. Tévés kommentátornak állt, de egy újabb botrányt követően (amikor az 1981-es NBA-döntő során élő adásban rasszistának is érthető megjegyzéseket tett a vele együtt közvetítő Bill Russellre) a tévénél sem nagyon kértek már belőle. Akármilyen ember is volt Rick Barry, így is több mint huszonötezer pontot szerzett ABA/NBA-pályafutása során, az NCAA-ben, az NBA-ben és az ABA-ben is volt pontkirály (egyedüliként a történelem folyamán), mindkét profiligában nyert bajnokságot, nyolcszor volt All-Star az NBA-ben, négyszer az ABA-ben, és azt se felejtsük el, hogy ő volt az első profi sportoló a történelemben, aki perre vitte ügyét, hogy oda igazolhasson, ahová akar, ezzel a profi sportolók „önrendelkezési jogáért” folytatott küzdelem első úttörőjét is személyében tisztelhetjük. 1987-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban ott volt minden idők ötven legjobb NBA-játékosa között. Három fia is eljutott az NBA-be, Jon és Brent Barry egyaránt 14-14 idényt húztak le a ligában (Brent nyert két bajnoki címet a Spursszel), és egy harmadik fiú, Drew Barry is volt NBA-játékos 1997 és 2000 között. Az öreg Rick megítélése azért napjainkra némileg finomodott, együtt ünnepelte például a Warriorsszal a csapat 2015-ös bajnoki címét az azévi parádén, jelenleg pedig ő az edzője az Ice Cube-féle „Big 3” ligában szereplő „Ball Hogs” nevű alakulatnak.

Butch Beard. A Warriors bajnokcsapatának egyik kezdő hátvédje Beard volt, aki 1969-től szerepelt az NBA-ben. Az Atlantánál volt újonc, majd egy évet sorkatonai szolgálata miatt kénytelen volt kihagyni. A Cleveland színeiben tért vissza, méghozzá nem is akárhogy, második idényében karrierje első és egyetlen All-Star szereplését könyvelhette el 15 pontos és 7 gólpasszos átlagának köszönhetően. Clevelandből Seattle-be, onnét pedig a Golden State-hez került, az 1975-ös Warriorsnak ő volt a második legjobb gólpasszadója és harmadik legjobb pontszerzője, ráadásul a döntő utolsó, negyedik meccsén ő dobta az utolsó hét pontot, mely a Warriors fordítását és végső győzelmét eredményezte. A bajnoki címet követő nyáron a Golden State elcserélte Beardöt, rövid időre ismét a Cleveland játékosa lett, majd karrierjét a New York Knicksnél fejezte be, miután 1978-ban az újonnan edzővé kinevezett Willis Reed kihajította a csapatból. A Knicks meg hamarosan Reedet hajította ki, a visszatérő Red Holzman pedig segédedzőnek visszahívta Beardöt a Knickshez, itt dolgozott 1982-ig. Később volt vezetőedző a New Jersey Netsnél, két évig (1994-1996), majd segédedző a Dallasnál és a Washingtonnál is. Jelenleg Kentucky államban egy iskolai lánycsapat edzője.

Steve Bracey. A cserehátvéd 1972 és 1975 között játszott három évet az NBA-ben, az első kettőt az Atlantánál, az utolsót a Warriorsnál töltötte. Az 1975-ös nagydöntőben egyetlen meccsen került pályára, azon egy labdaszerzéssel vétette észre magát. Ez volt az utolsó mérkőzése az NBA-ben, többé nem játszott a ligában. 2006-ban halt meg, 56 éves korában, cukorbetegsége szövődményeinek következtében.

Bill Bridges. A veterán magasember profi karrierjét még 1961-ben kezdte, a kérészéletű ABL (American Basketball League) nevezetű rivális ligában, majd az ABL 1963-as megszűnését követően a St. Louis (később Atlanta) Hawkshoz csatlakozott, ahol kemény védekezésével és remek lepattanózásával vívott ki magának elismerést. Bridges 1965-től 1973-ig minden szezonjában pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt, 1967-ben, 1968-ban és 1970-ben is képviselhette a Hawkst az All-Star meccsen, 1969-ben és 1970-ben pedig az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült. A Hawks 1971-ben a Philadelphiához, majd a Sixers 1972-ben a Lakershez cserélte (a Lakers színeiben ott volt a pályán az 1973-as nagydöntőben is, amelyet elveszített csapata a Knicks ellen), majd miután a Los Angeles 1974 decemberében kitette keretéből, visszavonult. 1975 márciusában a Golden State vezetősége rávette a visszatérésre, mivel úgy gondolták, az ekkor ugyan már 36 éves, de még mindig kemény Bridges hasznukra válhat az azévi rájátszásban, főleg a Chicago pontszóró magasembere, Bob Love ellen. Bridges ugyan nem töltött sok időt a pályán, de így is fontos összetevője volt a bajnokcsapatnak rutinjával és védekezésével. A bajnoki győzelmet követően végleg befejezte pályafutását, melynek során pontból és lepattanóból is több mint tizenegyezer került a neve mellé. 2015-ben halt meg 76 éves korában.

Derrek Dickey. A magasember 1973 és 1978 között szerepelt az NBA-ben, szinte végig a Golden State játékosa volt, 1978 februárjában a Chicago Bullshoz került, majd az 1977/78-as idény végén befejeződött NBA-pályafutása. Viszonylag rövid karrierje ellenére mai napig fennálló NBA-rekordot tart azzal, hogy az 1975-ös döntőben 73.9%-os pontossággal dobott mezőnyből (23 dobásából 17 betalált a négy meccses sorozatban). A Cincinnati egyetem kosárcsapatának meccseit kommentálta, majd dolgozott a Sacramento Kings és a Bulls mérkőzéseinek szakkomentátoraként is visszavonulását követően. 1997-ben stroke-ot kapott, újra kellett tanulnia járni, látszólag felépült betegségéből, de 2002-ben egy szívleállás elvitte. 51 évet élt.

Charles Dudley. A „Grasshopper” vagy csak simán „Hopper” becenévre hallgató mozgékony cserehátvéd elsősorban védekezésével és a padról beszállva hozott energiájával volt hasznos kiegészítő embere a Golden State-nek. 1972-ben a Seattle Sonics színeiben kezdte NBA-pályafutását, de a Sonics egy idény után megvált tőle, nem is talált magának sokáig csapatot, mígnem a Warriors 1974-es edzőtáborában ki nem harcolta a csapattagságot az 1974/75-ös idényre. 1978-ig maradt a Golden State játékosa, 1979-ben, egy Chicago Bullsnál töltött utolsó szezon után vonult vissza.

Charles Johnson. Butch Beard mellett Johnson volt a '75-ös bajnok Warriors másik kezdő hátvédje. 1972-től 1979-ig játszott az NBA-ben, a Golden State volt az első csapata, és épp 1974/75-ben futotta karrierje legjobb idényét (meccsenként 27.5 perc alatt 11 pont, 4 lepattanó, 3 gólpassz), miközben kemény védekezésével gyakorlatilag levette a pályáról a nagydöntőben a Washington villámgyors irányítóját, Kevin Portert. Johnson, akit csak "Mysterious", azaz "Rejtélyes" becenéven emlegettek játékoskorában (állítólag rendkívül introvertált figura volt, aki gyakran hosszabb-rövidebb időszakokra eltűnt, újoncidénye helyett például Mexikóba ment játszani, de hogy egy évig hol tartózkodott, az csak akkor derült ki a Warriors vezetősége számára, amikor a következő szezon kezdetén visszatért a csapathoz, mintha mi sem történt volna), a Golden State mellett épp az 1975-ös döntős ellenfél Washington Bullets játékosa volt még az NBA-ben, akikkel 1978-ban ismét bajnoki címet nyert.

George Johnson. Kulcsszereplője volt az atletikus cserecenter az 1975-ös nagydöntőnek, a harmadéves Johnson ugyanis hatékonyan tudta védeni a Warriors gyűrűjét a washingtoni "ikertornyokkal", Wes Unselddel és Elvin Hayes-szel szemben. Johnson hosszú NBA-pályafutása hátralevő részét is palánk körüli, gyűrű alatti védekezése alapozta meg, a ruganyos center az NBA egyik legjobb dobásblokkolójává fejlődött, 1978-ban, 1981-ben és 1982-ben is vezette a ligát e kategóriában. A Warriorstól, ahol 1972-ben megkezdte NBA-karrierjét, 1977-ben került a Buffalóhoz, majd volt a New Jersey, a San Antonio, az Atlanta, (egy éves ideiglenes visszavonulást követően) újból a Nets, végül a Seattle játékosa is. Az 1981-ben a Spurs képviseletében az All-Defensive Second Team soraiba is beválasztott Johnson 1986-ban vonult vissza, karrierje során több, mint kétezer blokkolt dobást regisztrálva. Említsük még meg róla, hogy mint az atletikus, dobásblokkoló centerek java része, Johnson is iszonyú rossz büntetődobó volt, de miután Rick Barry megtanította neki sajátos, alulról indított kétkezes büntetődobási technikáját, 1979-ben már 76%-os pontossággal célzott a vonalról.

Jeff Mullins. A veterán dobóhátvéd volt Rick Barry mellett a másik olyan játékosa az 1975-ös bajnokcsapatnak, aki már az 1967-ben döntőt játszó San Francisco Warriorsnak is tagja volt. Az 1964-ben a St. Louis Hawks által draftolt, majd 1966-ban a Warriorshoz kerülő Mullins a csapat legjobb pontszerzője volt azokban az években, amíg Rick Barry az ABA-ben vitézkedett, 1969-től 1971-ig zsinórban három All-Star meccsen is részt vett. 1975-re már csak cserejátékosként funkcionált, 1976-ban több mint tizenháromezer NBA-ponttal a hóna alatt vonult vissza. Az 1964-ben a tokiói olimpián az amerikai válogatottal aranyérmet nyerő Mullins 1985-től 1996-ig a University of North Carolina in Charlotte egyetemi csapatának edzőjeként dolgozott.

Clifford Ray. A kiválóan lepattanózó centerre nagy feladat hárult, amikor 1974 nyarán a Golden State-hez érkezett a Chicago Bullstól, hiszen neki kellett pótolnia az érte cserébe Chicagóba küldött franchise-legendát, Nate Thurmondot. A negyedik NBA-idényét futó Ray 9.4 pontot, 10.6 lepattanót és 1.4 blokkot átlagolt 1974/75-ben, mely számok nem épp ámulatba ejtőek, de egy megbízható munkásember képét vetítik azért elénk. Hasznos játéka mellett Ray legfőbb érdeme az volt az 1975-ös Warriorsban, hogy ő tudott tán egyedüliként a csapatból baráti viszonyt kiépíteni Rick Barryvel, és egyfajta "közvetítőként" funkcionált a többi Golden State-játékos és az általában elviselhetetlen szupersztár között, hozzájárulva ezzel egyfajta fura, de mégis hatásos csapategység kiépüléséhez. Ray 1981-ben vonult vissza a Warriorstól, az azóta eltelt években több NBA-csapatnál is volt segédedző, így Dallasban, New Jersey-ben, a Warriorsnál, Orlandóban, Bostonban (épp a Celtics 2008-as bajnoki címe idején) és Sacramentóban, legutóbb a Houston Rocketsnél dolgozott tanácsadóként. Mindemellett 1978-ban megmentette egy delfin életét: az állat lenyelt egy csavart, az őt ellátó állatorvos pedig nem tudta kiszedni azt a torkából, de szerencsére épp arra járt a hosszú karú Ray, aki orvosi felügyelet és érzéstelenítés mellett sikeresen elérte a csavart, mielőtt az a delfin gyomrába kerülve visszafordíthatatlan kárt okozott volna.

Phil Smith. Az 1974/75-ben újonc Smith a következő idényben nagyot lépett előre, meccsenkénti húszpontos átlagának és kiváló védekezésének köszönhetően All-Starrá, az All-NBA Second Team és az All-Defensive Second Team tagjává is avanzsált. Ezt a teljesítményt még három éven keresztül megbízhatóan hozta (1977-ben ismét ott volt az All-Star meccsen), a liga legígéretesebb fiatal "two-way" játékosai egyikének számított, ám az 1979/80-as idény kezdete előtt elszakította az Achillesét, mely sérülésből nem tudott már régi önmagaként visszatérni. A Warriors 1980-ban a San Diego Clippershez, a Clippers egy év elteltével a Seattle Sonicshoz cserélte, innen vonult vissza 1983-ban, 31 évesen. A kilencvenes évek végén diagnosztizáltak nála egy rosszindulatú daganatos megbetegedést, mely öt éves küzdelem után 2002-ben, 50 éves korában elvitte.

Keith Wilkes. Akárcsak Phil Smith, a mozgékony kiscsatár Wilkes szintén újonc volt 1974/75-ben (ráadásul az Év Újonca díjat is megkapta, miután 14 pontot és 8 lepattanót átlagolt meccsenként), majd második szezonjában ő is ott volt az All-Star meccsen. Az 1976-os és az 1977-es All-Defensive Second Team soraiban is helyet kapó Wilkes három évig volt a Golden State játékosa, 1977-ben a Los Angeles Lakershez került, ahol további három bajnokcsapatnak volt kulcsfontosságú játékosa a nyolcvanas években. Az 1972-ben és 1973-ban az UCLA Bruins csapatával két NCAA-bajnoki címet is nyerő Wilkes 1975-ben az iszlám vallásra áttérve nevét hivatalosan Jamaal Abdul-Lateefra változtatta, kosárlabda-pályafutását új és régi neve kombinálásával mint Jamaal Wilkes folytatta tovább.

Vezetőedző: Al Attles. Hogy milyen régre nyúlik vissza Al Attles és a Warriors-franchise kapcsolata, azt jól illusztrálja, hogy Attles volt az akkor még Philadelphiában működő Warriors egyik kezdő hátvédje azon az 1962. március 2-ai meccsen, amelyen Wilt Chamberlain 100 pontot dobott a New York ellen. Az 1960-ban draftolt Attles, aki kőkemény védekezése okán a "The Destroyer" ("A Pusztító") becenevet kapta, teljes NBA-pályafutását a Philadelphia/San Francisco Warriorsnál töltötte, tagja volt az 1964-ben (még Chamberlainnel) és az 1967-ben (már Rick Barryvel) döntőt játszó alakulatnak, majd 1969/70-től játékos-edzőként, 1971-től pedig főállású vezetőedzőként dolgozott a csapatnál. 1975-ben fordult elő először a liga történetében, hogy mindkét nagydöntős csapat kispadján fekete edző ült, Attles és a Bulletst vezénylő K.C. Jones (a korábban a Bostonnal nyolcszoros bajnok hátvéd) személyében. Attles 1983-ig maradt a Golden State vezetőedzője, majd volt a csapat GM-je, és a kilencvenes években egy rövid ideig ismét a kispadon működve segédedzője is. A 80 éves Attles intézménynek számít a Warriors háza táján, hiszen ma is a franchise kötelékében dolgozik, mint a csapat "nagykövete", és immáron 57 éve tartó "munkaviszonyával" ő legrégebb óta ugyanannál a franchise-nál tevékenykedő személy az NBA-ben.

Napjainkban: balra Ricky Barry a 2015-ös bajnoki trófeával, jobbra Al Attles a 2015-ös bajnoki címet ünneplő parádén