1982: A Showtime hajnala

A Los Angeles Lakers számtalan nehézséget leküzdve ismét felkapaszkodott a liga trónjára az NBA 1981/82-es idényének végén, Magic Johnson és társasága 1980 után másodszorra is Julius Ervinget és a Philadelphia 76erst legyőzve lett újra bajnok.

Pedig nem úgy indult Hollywoodban az 1981/82-es NBA-szezon, hogy annak majd diadalmenet lesz a vége, sőt. Az előző idényben végig térdsérüléssel küszködő ifjú szupersztár, Magic Johnson ugyan újra egészséges volt és vissza tudott térni, de a Lakers bukdácsolva kezdte az évadot, az első hat meccsükből négyet elveszítettek, a frusztrált Johnson pedig, miután egy vereséget követően összerúgta a port a Lakers-vezetőedző Paul Westheaddel, egész konkrétan az elcserélését kérte a Lakers-tulajdonos Dr. Jerry Busstól! A dörzsölt Bussnak azonban több esze volt annál, hogy aprópénzre váltsa generációs tehetségű irányítóját, inkább húzott egy merészet, és kirúgta a csapatot 1980-ban bajnoki címig vezető Paul Westhead vezetőedzőt, annak ellenére, hogy a 2-4-es mérleget követően a Lakers öt meccset nyert zsinórban.

Westhead eltávolítása megnyugvást hozott az edző játékrendszerével és személyével elégedetlen Johnsonnak, aki visszavonta elcserélése iránti kérelmét, Buss pedig megpróbálta visszacsábítani a kispadra a csapat vezetőségében dolgozó klublegendát, Jerry Westet. Westnek esze ágában nem volt újra edzősködni, inkább Westhead stábjának tagját és korábbi csapattársát, az akkor 36 éves Pat Riley-t ajánlotta maga helyett. Buss húzta ugyan a száját az akkor még edzői minőségben nem sok tapasztalattal bíró jelölt láttán, de mivel Westet képtelen volt meggyőzni, végül kinevezte a csapat élére a zselézett hajú Riley-t, azzal a feltétellel, hogy West a segítője lesz a kispadon. Mondhatnánk, hogy ezzel a „Showtime” kezdetét vette, de egyelőre csak tovább tetéződtek a gondok, Kareem Abdul-Jabbar bokasérüléssel hagyott ki meccseket, az előző nyáron igazolt, kezdőnek szánt magasember, Mitch Kupchak (későbbi Lakers-GM) pedig térdsérüléssel dőlt ki egész szezonra.

Magic Johnson és Pat Riley

Amíg a Lakers kereste önmagát és új identitását, ősi ellenségük, a címvédő Boston Celtics gondtalanul élte életét, Larry Bird és társai 63 meccset nyertek az 1981/82-es alapszakaszban, ezzel a liga legjobb mérlegét állították fel, könnyedén utasítva maguk mögé a másik két domináns keleti csapatot, ez 58 győzelmes Philadelphiát és az 55 sikert elkönyvelő Milwaukee-t. A rájátszásban aztán viszont megismétlődött az előző két keleti playoff forgatókönyve: a Celtics és a Sixers játszotta a főcsoportdöntőt, és ahogy az elmúlt két évben is mindkét alkalommal, most is a pályahátrányból induló fél kerekedett felül. Az előző főcsoportdöntőhöz hasonlóan a Philly 3-1-re elhúzott, ahonnan a Celtics ismét vissza tudott ugyan jönni, 3-3-ra kiegyenlítettek, de az utolsó meccset ezúttal elveszítették, a Sixers a Boston Gardenben nyert a 34 pontot szóró Andrew Toney vezérletével, a nem mindig sportszerűségéről híres bostoni közönség pedig „Beat LA!” skandálással bíztatta a mérkőzés végén a Celtics legyőzőit, hogy a nagydöntőben az ősellenség Lakerst is felülmúlják.

Merthogy a Lakers a sok kínlódás után épp a legjobbkor, az alapszakasz végére, illetve a rájátszásra érte el legjobb formáját. 57 győzelemmel zártak Nyugat élén, és két söpréssel meneteltek be a nagydöntőbe, vesztett meccs nélkül kiütve a Phoenixet, illetve a nyugati fináléban a San Antoniót is. (Ehelyütt véssük fel, hogy az alapszakasz MVP-je az előző évi döntős Houston Rockets centere, Moses Malone lett, de az egy évvel ezelőtti rájátszásban brillírozó Rockets ezúttal a playoff első körében kiesett.) Ahogy haladt előre a szezon, Riley megszilárdította helyét a kispadon, Abdul-Jabbar is felépült sérüléséből, Kupchak kiesését követően pedig a Lakers sikeresen építette be a csapatba a nyolcvanas évtized ikonikus, szemüveges verőemberét, Kurt Rambist, valamint az 1981 decemberében a New Jersey Netstől megszerzett, addig egész idényben a Nets által jegelt egykori MVP-t és többszörös pontkirályt, az elmúlt években rosszabbnál rosszabb csapatoknál szereplő és idővel mindenütt kegyvesztetté váló Bob McAdoo-t.

A nagydöntő Philadelphiában vette kezdetét, a hazai pályán játszó, kőkemény hétmeccses sorozatból érkező Sixerst egy ideig még vitte magával a Boston elleni lendülete, de a második félidőre kijött rajtuk a fáradtság, és a pihentebb Lakers átrobogott rajtuk. A vendégcsapatnál mind a hét pályára lépő játékos elérte a tíz pontot, hárman is dupla-dupláztak (Magic, Norm Nixon és Jamaal Wilkes), így a Los Angeles később sorsdöntőnek bizonyuló idegenbeli sikert aratott (117-124, 0-1). A második találkozón aztán a Philly mutatott be irigylésre méltó csapatjátékot, most náluk ért el három ember (Erving, Toney és a center Caldwell Jones) dupla-duplát, miközben Maurice Cheeks és Bobby Jones Magicet és Norm Nixont, Caldwell Jones, Darryl Dawkins és Earl Cureton pedig Abdul-Jabbart fogták vissza sikeresen, így a Sixers egyenlített (110-94, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar zsákol Julius Erving mellett

Los Angelesben azonban nem sok babér termett a Philadelphiának. A harmadik összecsapáson a kiegyensúlyozott Lakerst a 29 pontos Nixon vezérelte, Magic egyetlen dobást rontott mezőnyből és közel járt a tripla-duplához, Wilkes, Kareem, Bob McAdoo és Michael Cooper is hozzátették a maguk pontjait, illetve a 36 pontos Andrew Toney-n kívül mindenkit megfékeztek védekezésben a Sixersből, így a Lakers ismét előnybe került (129-108, 1-2). Az olajozottan működő Lakers-gépezetet a negyedik meccsen sem tudta kizökkenteni a Philly, Johnson és Wilkes 24-24 pontot dobtak, Abdul-Jabbar 22-11-gyel dupla-duplát produkált, Nixon 14 gólpasszt osztott szét, Bob McAdoo a kispadról 19 pontot tett hozzá. Julius Erving ugyan most jobban célzott mezőnyből, mint az eddigiekben, Toney pedig ismét 28 pontot termelt, de ez is kevésnek bizonyult, a Sixers vereséget szenvedett és 1-3-as hátrányban térhetett vissza Philadelphiába (111-101, 1-3).

Az ötödik találkozóra igencsak felszívta magát a 76ers, ezúttal a Lakers került már korán hátrányba és a Sixers végül nagy különbségű, meggyőző győzelmet aratott (135-102, 2-3). Négy philadelphiai is elérte a húszpontos határt (Toney, Erving, Bobby Jones és Darryl Dawkins), miközben a Lakers ezúttal szenvedett, Abdul-Jabbar addigi karrierje leggyengébb playoff-meccsét játszva mindössze hat pontot szerzett Dawkins és Caldwell Jones szorításában, a Lakerstől csak a csereként ezúttal 23 egységig jutó McAdoo volt dicsérhető. Az aranysárga-lilák azonban tudták, hogy számukra a kulcsfontosságú a hatodik, ismét LA-ben rendezett mérkőzés megnyerése lesz, hiszen így hazai környezetben le is zárhatják a sorozatot, ennek megfelelően a Lakers végig kontrollálta is a következő összecsapást. A hősiesen küzdő Toney és Erving (30, ill. 29 pont) ismét meccsben tartotta a Philadelphiát, de hiába közelítették meg többször is a Los Angelest a harmadik és a negyedik negyedben, a vezetést átvenni nem tudták. A 27 pontos Wilkes, a 13-13-13 számsorral tripla-duplázó Magic Johnson, a dupla-duplázó Kareem és a kispadról ismét remek meccset játszó McAdoo együttese soknak bizonyult a Phillynek, a Lakers megnyerte a hatodik mérkőzést és a bajnoki címet (114-104, 2-4).

Akárcsak 1980-ban, a finálé Legértékesebb Játékosává ezúttal is a sokoldalú produkciót bemutató Magic Johnsont választották. A Lakers három éven belül másodszor lett bajnok, a Philadelphia pedig hat éven belül a harmadik nagydöntőjét bukta el, 1977 és 1980 után ezúttal is veszítettek – ám ez még egyelőre nem a történet vége a Lakers és a Sixers párharcát illetően.

Álló sor: Pat Riley vezetőedző, Bill Bertka segédedző, Eddie Jordan, Kevin McKenna, Mitch Kupchak, Bob McAdoo, Mark Landsberger, Mike McGee, Tom Thibault segédedző, Jack Curran erőnléti edző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Jim Brewer, Kurt Rambis, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Norm Nixon, Magic Johnson, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. A legendás center az 1981/82-es idény végére már betöltötte a 35-öt, statisztikai mutatói (mind hagyományos, mind analitikus értelemben véve) némiképp esni kezdtek, hatékonysága kisebb kopásnak indult. Persze így is beszórt 24 pontot átlagosan meccsenként, de például lepattanó-átlaga karrierje során először nem érte el a tízet, és kiosztott blokkok terén is pályafutása legalacsonyabb mutatóját érte el, bár még az is elég magas volt (2.7). A nagydöntőben Jamaal Wilkes több pontot, Magic Johnson pedig több lepattanót regisztrált nála, de természetesen Jabbar így is a Philadelphia védekezésének fókuszpontjában állt végig, magasembereik (Caldwell Jones, Darryl Dawkins, Earl Cureton) energiáját fel is emésztette a Kareem elleni küzdelem, így viszont bőven jutott hely Magic Johnsonnak, Jamaal Wilkesnek, Norm Nixonnak és Bob McAdoo-nak a pontszerzésre. Egy szó mint száz, hiába indult öregedésnek Kareem, így is kulcsfontosságú szereplőként ünnepelhette karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét.

Jim Brewer. Az 1973-as drafton 1/2-esként kiválasztott Brewer kilenc szezont húzott le az NBA-ben, miután amatőrként tagja volt az 1972-es müncheni olimpiai döntőben a Szovjetuniótól botrányos körülmények között vereséget szenvedő amerikai válogatottnak. A magasember a Clevelandnél kezdte NBA-karrierjét, egyike volt az 1976-ban főcsoportdöntőt játszó Cavaliers fontos játékosainak (abban az idényben 11.5 ponttal és 10.9. lepattanóval dupla-duplát átlagolt), majd egészen 1979-ig Clevelandben pattogtatott. Később volt a Detroit és a Portland játékosa is, a Blazerstől érkezett 1980-ban a Lakershez. 1981/82-ben már utolsó NBA-szezonját teljesítette, kiegészítő emberként meccsenként tíz (a rájátszásban hét) percre került átlagosan pályára, majd még évekig játszott Olaszországban. Brewer civilben a korábbi Boston Celtics-, jelenlegi Los Angeles Clippers-edző Doc Rivers nagybátyja.

Michael Cooper. Hátvédposzton cserejátékosként is a liga legrettegettebb védőjátékosai közé emelkedett 1982-re a negyedik szezonját futó Cooper, aki ráadásul támadásban is ebben az idényben hozta össze karrierje legjobb mutatóját (11.9-es pontátlag), miközben bekerült az All-Defensive First Team soraiba. Cooper a védő-, míg a vele együtt a kispadról érkező Bob McAdoo támadóoldalon jelentett általában megoldhatatlan feladatot az ellenfelek második sorainak 1981/82-ben és az azt követő idényekben. Coopernek ez volt a Lakersszel a második bajnoki címe, valamint a második szezonja a zsinórban összehozott nyolc  olyanból, amikor beválasztották valamelyik All-Defensive csapatba.

Clay Johnson. Az újonc hátvéd hét alapszakasz- és hét playoff-meccsen került pályára a Lakers mezében 1981/82-ben. A következő idényt is az aranysárga-liláknál töltötte, utolsó NBA-meccseit pedig az 1983/84-es szezonban játszotta a Seattle-nél. Profi pályafutása után egy nevét viselő alapítványt hozott létre, melynek célja a Kansas City környékén élő tehetséges fiatalok életpályájának megsegítése.

Earvin „Magic” Johnson. Második nagydöntője után már két bajnoki cím és két Finals MVP trófea büszke tulajdonosa volt az ifjú Magic, akinek az idény eleje nem volt azért egy fáklyásmenet, hiszen miután előbb elcserélését kérte, majd lényegében kirúgatta az edzőjét, Paul Westheadet, még saját szurkolói is rendszeresen fújolták a szezon első hónapjaiban. Magic ugyanakkor tagadta, hogy ő kérte volna Westhead elküldésére Dr. Jerry Busst, és Buss is bevédte a sztárhátvédet, mondván, maga sem volt elégedett az edzővel, és már épp ő is pont ki akarta rúgni. Hogy mi az igazság, az már sosem fog kiderülni, és egy idő után a Lakers-drukkerek sem foglalkoztak már ezzel, amikor Pat Riley vezetésével a Lakers és Magic újra szárnyalni kezdett. A második All-Star fellépését regisztráló Magic az alapszakaszban a liga legjobb labdaszerzője volt, a nagydöntő hat meccsén 16.2 pontot, 10.8. lepattanót és 8 gólpasszt átlagolva érdemelte ki az MVP-címet.

Eddie Jordan. A csereirányító hét idényt töltött az NBA-ben, 1977-ben a Clevelandnél kezdett, ahonnan még újoncidénye elején a New Jersey-hez cserélték, innen érkezett a Lakershez 1980 decemberében. Akárcsak a Netsnél, itt is három évet töltött el, majd 1983-ban Norm Nixonnal együtt küldte el őt a Lakers a San Diego Clippershez. A Clippers nem tartott rá igényt, Jordan a Portland játékosa lett, majd még három meccs erejéig visszatért a Lakershez az 1983/84-es szezon végén, amelyek egyúttal karrierje utolsó fellépései is voltak a ligában. Edzőként tán ismertebb a neve, mint játékosként volt, köszönhetően elsősorban a 2003 és 2008 között a Washington Wizards vezetőedzőjeként töltött időszakának, melynek során egymás után négy idényben jutott a rájátszásba a Gilbert Arenas, Antawn Jamison és Larry Hughes/Caron Butler köré épített gárdával, sőt, a 2007-es All-Star gálán ő volt a keleti csapat edzője. Washington mellett egyébként volt vezetőedző Sacramentóban (1997-98) és Philadelphiában (2009-10), valamint asszisztens a Netsnél (1999-2003) és a Lakersnél is (2012-13), jelenleg a Charlotte Hornets segédedzője.

Mitch Kupchak. A Washington Bullets 1978-as bajnokcsapatának tagja, az erőcsatár Kupchak 1981 nyarán érkezett Los Angelesbe Washingtonból, Dr. Jerry Buss (Magic Johnson tanácsára) annyira bízott benne, hogy egyből hétéves szerződést adott neki. Kupchak kiválóan kezdte az idényt, 26 meccsből 26-szor volt a kezdőcsapat tagja, 14 pontot és 8 lepattanót átlagolt, majd egy 1981. decemberi meccsen iszonyú térdsérülést szenvedett. Kupchak elülső keresztszalagja olyan mértékben roncsolódott, hogy máshonnan vett inakból kellett újjáépíteni, az orvosai elképzelni sem tudták, hogy valaha még vissza fog tudni térni a pályára. Kupchak azonban kitartóan küzdött, hogy újra játszhasson, így bár az 1982-es bajnokcsapatnak csak papíron volt tagja, és a teljes következő idényt kihagyta, 1983 novemberében vissza tudott térni a Lakershez, és még egy bajnoki győzelemnek lett fontos, tevőleges részese 1985-ben.

Mark Landsberger. A kiegészítő magasember második bajnokságát nyerte a Lakersszel 1982-ben, miután már az 1980-ban győztes alakulatnak is tagja volt. Landsberger hasznos, szorgos palánk alatti játékának köszönhetően tizenöt percet kapott átlagosan meccsenként 1981/82-ben, karrierje hátralevő két évében viszont már jóval kisebb szerepe volt. A Lakers 1983-ban el is bocsátotta, Landsberger pályafutása utolsó NBA-szezonját az Atlanta Hawksnál töltötte 1983/84-ben. Bár az NBA-ben többé nem kapott szerződést, egészen 1993-ig kosarazott még Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban és Argentínában. Visszavonulása után Phoenixben üzemeltetett éttermet és egy zálogházat.

Bob McAdoo. Egy mára már kevésbé ismert egykori MVP, Bob McAdoo karrierjét igen komoly hullámhegyek és –völgyek tarkították. A magasember az 1972-es draft második kiválasztottjaként szenzációsan kezdte karrierjét a Buffalo Braves színeiben, ő volt 1973-ban az Év Újonca, majd 1974 és 1976 között zsinórban három éven át átlagolt legalább 30 pontot és 12 lepattanót, mindhárom idényben ő volt a liga pontkirálya, és 1975-ben megkapta az alapszakasz MVP-díját is. McAdoo magasember létére villámgyors léptű és kiváló távoli dobó volt, támadóarzenáljával a palánk környékén operáló négyesekhez szokott védők képtelen voltak felvenni a versenyt. A fiatal buffalói franchise McAdoo vezetésével 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is bejutott a playoffba, 1976-ban történetük első rájátszásbeli párharcát nyerték. Ekkor azonban váratlan fordulat állt be McAdoo addig meseszerű karrierjében, és nem épp a jó irányba. 1976-ban előbb egy sérülés miatt, majd az új szerződése körül kialakult viták során rúgta össze a port a Braves tulajdonosával McAdoo, így fordulhatott elő, hogy az 1976/77-es idény közepette a New York Knickshez cserélték. Pályafutásában komoly törést okozott a váltás, ugyan 1977-ben és 1978-ban is ott volt még az All-Star meccsen, és a New Yorkkal 1978-ban rájátszásba is jutott, nem érezte jól magát, és a Knicks túl is adott rajta. Volt ezt követően az újjáépülőben levő, még Larry Bird előtti Boston Celtics (1979), majd a rém gyenge Detroit Pistons (16 győzelem 1979/80-ban) és tíz meccs erejéig a szintén csapnivaló New Jersey Nets játékosa is (1981). Játékjoga ugyan az 1981/82-es szezonra is még a Netsnél maradt, de új szerződést már nem adtak az egykori megállíthatatlan támadógépnek, akit ekkorra már mindenki leírt, önző, csapatjátékra alkalmatlan, csak magával foglalkozó primadonnának bélyegezték az elmúlt évek sikertelensége okán. A Lakers azonban adott még egy esélyt McAdoo-nak, aki élt is ezzel, és a nyolcvanas évek első felének egyik legkiválóbb hatodik embereként definiálta újra magát és karrierjét.

Mike McGee. Az újonc swingman harminckilencszer lépett pályára az 1981/82-es alapszakaszban és négyszer az 1982-es rájátszásban, a nagydöntőben két meccsen összesen tíz pontot szerzett. Bár kilenc idényt játszott az NBA-ben, elsősorban egyetemi karrierje során vívott ki hírnevet magának, a Michigan Egyetemen töltött négy éve alatt végig ő volt csapata legjobb pontszerzője, kiérdemelve az „Offensive Machine” becenevet. Az NBA-ben hasonlóan nagy dolgokat nem vitt véghez, ugyanakkor tagja volt még a Lakers következő, 1985-ös bajnokcsapatának is.

Kevin McKenna. A dobóhátvéd Mike McGee-hez hasonlóan szintén újonc volt 1981/82-ben, ezt az egy idényt töltötte a Lakersnél, 36 meccsen átlagosan hat és fél perc játékidőt kapott, az 1982-es playoffra nem nevezték. Miután a Lakers 1982 őszén kitette a keretéből, a következő idényre nem is kapott senkitől szerződést McKenna, de végül sikerült még öt évet lehúznia a ligában, 1983 és 1988 között volt az Indiana, a New Jersey és a Washington játékosa is. A nyolcvanas évek vége óta edzősködik, egyetemi, főiskolai szintén viszonylag sikeres edző vált belőle a kétezres évekre, jelenleg az Oregon Egyetemen dolgozik.

Norm Nixon. Kiváló teljesítményt nyújtott az 1982-es rájátszásban és nagydöntőben az ebben az idényben karrierje első All-Star fellépését is regisztráló irányító, Nixon, a következő szezonban azonban számai némiképp visszaestek, a Lakers pedig úgy döntött, véget vet annak, hogy Nixonnal és Magic Johnsonnal lényegében két irányítót szerepeltetnek a kezdőcsapatban, így hát elcserélték Nixont. A San Diego (1984 után Los Angeles) Clippershez került, ahol futott még két remek idényt (11.1 gólpassz meccsenként 1983/84-ben, második All-Star fellépés 1985-ben), de aztán két teljes év kihagyásra kényszerült, miután 1986 nyarán softballozás közben elszakadt egy szalag a térdében, majd egy évre rá az Achillese mondta fel a szolgálatot. 1988/89-ben tért csak vissza a Clippershez, ez volt az utolsó idénye a ligában a kétszeres bajnok irányítónak.  Miután maga mögött hagyta az NBA-t, pár hónapot játszott még Olaszországban, aztán volt játékosügynök, táncművész feleségével tánciskolát alapított, illetve Clippers- és Lakers-meccsek szakkommentátoraként is lehetett hallani a hangját NBA-berkekben.

Kurt Rambis. A „Showtime” Lakers jellegzetes kiegészítő embere volt a nyolcvanas évtizedben vastag szemüvegkeretével és sűrű bajszával az erőcsatár Rambis, aki szintén újonc volt 1981/82-ben, és akárcsak Bob McAdoo, ő is Mitch Kupchak sérülését követően vívott ki magának fontos szerepet a csapatban, egyenesen a kezdőötös tagjává válva. Rambist 1980-ban a New York Knicks draftolta, de náluk nem tudott szerződést kiharcolni magának, így egy évre Görögországba szerződött és az AEK Athénnál játszott (egyébként Rambis görög felmenőkkel bír). A Lakershez kerülve tipikus „hustle player” minőségben a védekezésért, lepattanózásért, palánk alatti piszkos munkáért volt felelős, és lett ennek köszönhetően a Lakers drukkereinek egyik nagy kedvence.

Jamaal Wilkes. Nehéz szívvel játszott az 1981/82-es szezon során a Lakers első számú hármasa, a sokoldalú Wilkes, hiszen közvetlenül a szezon kezdete előtt elveszítette újszülött gyermekét, akit elvitt a bölcsőhalál. Wilkes gyászát leküzdve végig a pályán volt az idényben, az alapszakaszban 21.1 pontot átlagolt, a rájátszásban meccsenként húszat, a nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén pedig ő volt a csapat legjobbja 27 pontjával. A kiscsatár ezzel harmadik bajnoki címét gyűjthette be a Golden State-tel még 1975-ben szerzett elsőség és a Lakersszel 1980-ban nyert aranygyűrű mellé.

Vezetőedző: Pat Riley. Dr. Jerry Buss olyannyira ragaszkodott ahhoz, hogy Jerry West legyen Paul Westhead utódja a Lakers kispadján, hogy az új edző bejelentéséről szóló sajtótájékoztatón először Westet nevezte meg vezetőedzőként, Riley-t pedig a segítőjeként, ami kínos jelenetek egész sorához vezetett. A zavarodott West tiltakozni kezdett, mire a zavarodott Buss először úgy korrigálta magát, hogy West és Riley társ-vezetőedzők lesznek, majd végül abban maradtak, hogy Riley az ideiglenes vezetőedző, West pedig a segítője. A füstölgő Jerry így csak kénytelen volt odaülni Riley mellé a kispadra, de aztán tizenkét meccs után visszakúszott az irodájába, látva, hogy a Lakers jó kezekben van. A látványos, gyors játékot játszató, sztárjai erősségeit maximálisan kihasználó rendszert működtető Riley nem csak edzőként volt az első pillanattól kezdve a legjobb választás a Lakers padjára, Armani öltönyeivel, hátrazselézett hajával és hollywoodi kisugárzásával ő testesítette meg tán leginkább a csapat kialakulóban levő „Showtime” identitását.

1981: Larry Bird is megkezdi a címgyűjtést

Egy évvel azután, hogy Magic Johnson megnyerte első bajnoki címét a Los Angeles Lakersszel, a nyolcvanas évtized másik meghatározó szupersztárja, Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét a Boston Celticsszel – egy igen fura szezon végén.

1980 nyarán az NBA korrigált egy évek óta fennálló földrajzi nonszenszt, amikor átrendezte a Konferenciák felosztását, és végre átkerült Nyugatról Keletre a Chicago Bulls és a Milwaukee Bucks, Keletről Nyugatra pedig a Houston Rockets és a San Antonio Spurs. Új csapatként mutatkozhatott be a ligában 1980/81-ben a Dallas Mavericks. Az erőviszonyok szempontjából azonban a legnagyobb változást egy játékoscsere, illetve egy sérülés eredményezte.

Az 1980-as draft előestéjén a ravasz Red Auerbach, a Boston Celtics legendás korábbi edzője és akkor épp general managere, elcserélte az 1/1-es választás jogát (amit egy korábbi cseréje eredményeképp birtokolt az amúgy az előző évben főcsoportdöntőt játszó Boston) a Golden State Warriorsszal az 1/3-as pickre, valamint a Warriors fiatal centerére, Robert Parishre. A draft harmadik választásával a Celtics Kevin McHale-t hozta el, ezzel Auerbach egy csapásra megszerzett két jövőbeli Hall of Famert, ráadásul összeállt a Bostonnál a korszak, de talán az egész NBA-történelem legképzetteb, legsokoldalúbb magasember-állománya Parish-sel, McHale-lel, Larry Birddel és Cedric „Cornbread” Maxwell-lel. A hátvédposztokon sem volt épp kutya a Celtics, többek között a korábbi pont- és gólpasszkirály Nate „Tiny” Archibald pattogtatott ott.

A Celtics 62 meccset nyert az alapszakaszban, ezzel a Keleti Főcsoport élén végzett. Legnagyobb riválisuk, az előző évi döntős,1981-ben az alapszakasz MVP-jének választott Julius Erving vezette Philadelphia 76ers a Bostonnal azonos mérleggel zárt, megerősítve keretét az időnként megfoghatatlan pontszerző újonc hátvéddel, Andrew  Toney-val. Egy újabb erő is felemelkedőben volt Keleten, a Milwaukee Bucks 60 meccset nyert, soraiban Sidney Moncrieffel, Marques Johnsonnal és Bob Lanierrel. Óriási playoff-párharcok alakultak ki mindebből, a Sixers a főcsoport-elődöntőben 4-3-ra verte a Buckst, majd a Chicagót kisöprő Celticsszel csapott össze egy gigászi konferenciadöntőben. A Philly, mely egy évvel korábban pályahátrányból verte a Bostont a keleti fináléban, és jutott a nagydöntőbe, ebben a sorozatban is 3-1-es vezetésre tett szert. Bird és Cedric Maxwell vezetésével azonban a Boston kiharcolta a hetedik meccset, amelyet (Maxwell utolsó perces sikeres pöckölésével) egyetlen ponttal megnyerve megfordította a párharcot, és 1976 utáni első nagydöntőjébe jutott be. A minden idők egyik legjobb rájátszásbeli sorozatának tartott hétmeccses csata során öt mérkőzésen is kettő vagy egy pont döntött a győztes fél javára.

Mindeközben Nyugaton a bajnoki címvédő Los Angeles Lakersnél diszharmónia ütötte fel rút fejét. Magic Johnson, az előző szezon újonc hőse egész idényben térdsérüléssel küszködött, amely miatt mindössze 37 alapszakasz-mérkőzésen tudott pályára lépni. Emellett csak egyre mélyült konfliktusa hátvédtársával, Norm Nixonnal, akivel nem nagyon fértek meg együtt a pályán. Paul Westhead vezetőedző kezdte elveszíteni az öltözőt, nagy egójú játékosai fokozatosan nőttek a fejére. A Lakers így is 54 győzelemmel zárta az alapszakaszt, második helyen az 57 sikerrel nyugati első Phoenix Suns mögött, divízió-másodikként viszont csak a harmadik kiemelést kapták így meg a rájátszásra, melynek első körében, óriási meglepetésre, kiestek a 40-42-es negatív mérleggel, hatodik helyen playoffba jutó Houston Rockets-szel szemben.

Nem ez volt az egyetlen váratlan esemény Nyugaton az 1981-es rájátszásban. Az alapszakaszban főcsoport-első Phoenix sem járt sokkal jobban a Lakersnél, ők a szintén 40-42-es negatív mérleggel playoffba jutó Kansas City Kings ellen buktak el, úgy, hogy a Kings az első körben már végrehajtott egy bravúrt a Portland legyőzésével. És az őrületnek még nem volt vége, a Rockets ugyanis a Lakers búcsúztatása után a második körben 4-3-ra legyőzte és kiejtette a második kiemelt, George Gervin vezetésével 52 alapszakasz-meccset nyerő San Antonio Spurst is. Ezzel a történelem során először és mindmáig utoljára, két negatív mérleggel bíró csapat játszhatott főcsoportdöntőt a Rockets és a Kings személyében! A sorozatot a Rockets nyerte 4-1-re, ezzel a franchise történetében először bejutott a nagydöntőbe. 1959 után másodszorra fordult elő (és azóta egyszer sem), hogy egy csapat negatív alapszakasz-mérleggel kvalifikálta magát a fináléba.

Mindezek ellenére a Rockets nem volt egy kutyaütő alakulat, hiszen náluk játszott a liga lepattanókirálya, a center Moses Malone, és legjobb büntetődobója, a mindössze 175 centis scorer, Calvin Murphy (aki a Spurs elleni sorozat hetedik meccsén szerzett 42 pontjával megnyerte lényegében a párharcot a Houstonnak), a sokoldalú, kiválóan védekező swingman, Robert Reid, valamint az utolsó szezonját futó, franchise-legenda magasember, a későbbi Rockets-edző Rudy Tomjanovich is. Bár soha nem volt még ekkora különbség alapszakasz-mérleg alapján a két döntős ellenfél között (22 győzelem), a Rockets nem félt a Bostontól, sőt, a sosem bőbeszédűségéről és artikuláltságáról híres Moses Malone egyenesen „suttyóknak” minősítette a Celticst a párharc előtt.

Moses Malone kosárra dob Parish, Maxwell és Bird között

Malone jóslatának megfelelően a Rockets keményen odalépett a Celticsnek az első mérkőzésen, sokáig, még a negyedik negyed második felében is előnyben voltak a Boston otthonában. 87-84-es houstoni vezetésnél Larry Bird próbálkozott egy tempódobással. A labda még bőven a levegőben volt, ám Bird már tudta, hogy a dobás nem lesz jó, így őrült sebességgel rohant a saját lepattanójáért. Meg is szerezte azt, a lendülettől kizuhant az alapvonalon túlra, ám még a levegőben képes volt jobb kezéből a balba áttenni a labdát, és kosarat szerezni. Bird karrierjének egyik leghíresebb találata lett ez, amely a Bostont is lendületbe hozta, végül 98-95 arányban behúzták az első találkozót (1-0). Bird 18 ponttal, 21 lepattanóval és 9 gólpasszal zárt. Ez sem szegte ugyanakkor a kedvét a Houstonnak, a 31 pontos, 15 lepattanós Malone vezetésével a második meccsen már nem engedték ki a kezükből a győzelmet. Ez a találkozó is igen szoros volt, és végül Allen Leavell cserejátékos kosara döntött a Rockets javára, akik így kiegyenlítettek (90-92, 1-1).

Újabb tömegjelenet, ezúttal Cedrix Maxwell támadja a gyűrűt Malone és Mike Dunleavy ellenében

Újonnan szerzett pályaelőnyével nem tudott jól sáfárkodni a Houston, a harmadik összecsapáson, hazai pályán óriási pofonba szaladtak bele. Malone ugyan megint dupla-duplázott, Robert Reid pedig mindössze nyolc pontig engedte jutni Birdöt, de a Rockets csapatszinten siralmasan dobott, mindössze 71 egységet tudtak összekaparni. Cedric Maxwell 19, Chris Ford 17 pontot ért el a Bostonnál, és azért Bird is hozzátett 13 lepattanót és tíz gólpasszt, a Celtics könnyedén nyert (71-93, 2-1). A negyedik meccsen aztán váratlanul megszórta magát idősb Mike Dunleavy houstoni hátvéd, aki 28 pontot termelt, mellette Moses Malone is összerakott egy újabb erős dupla-duplát (24-22), a Rockets így hát újfent kiegyenlített (91-86), úgy, hogy mindössze hat emberrel játszották végig a meccset. Larry Bird ismét csak nyolc egységig jutott Reid szorításában, a 24 pontot és 14 lepattanót jegyző Maxwell most nem tudott segíteni, így hát 2-2-ről folytathatták a felek Bostonban.

Larry Bird próbál elhúzni Robert Reid mellett

A Rockets ismét önbizalomtól eltelve várta a következő összecsapást (a trash talkot kissé túltoló Moses Malone például azt mondta az ötödik meccs előtt, hogy szülővárosa, a Virginia állambeli Petersburg utcáin játszó random arcokból jobb csapatot rak össze, mint a Celtics), hogy aztán ott még nagyobb verést kapjanak, mind a harmadik találkozón. Már az első negyed végén tizenöt pontos hátrányban voltak, végül huszonkilenccel kaptak ki a Bostontól (109-80, 3-2). Történt mindez annak ellenére, hogy Larry Bird továbbra is szenvedett a dobásával (bár két gólpassz híján tripla-duplát produkált), de Cedric Maxwellt ezúttal sem tudta tartani a Houston (28 pont, 15 lepattanó). A hatodik találkozón jobban bírta a tempót, de a végére elfáradt a Rockets, ráadásul Bird végre megtalálta dobóformáját: 27 pontjával újra a Celtics legjobb dobója volt, Maxwell, Parish, Tiny Archibald és Chris Ford is elérte a tízet, a Robert Reid-Moses Malone párosnak pedig ezúttal senki nem tudott érdemi segítséget nyújtani. A Boston győzött Houstonban (91-102), és ezzel, immáron tizennegyedik alkalommal, bajnok lett. Cedric Maxwellt választották a döntő Legértékesebb Játékosává.

Álló sor: K.C. Jones segédedző, Wayne Kreklow (1981 januárjában elküldték, így a bajnokcsapatnak már nem volt tagja), M.L. Carr, Rick Robey, Robert Parish, Kevin McHale, Eric Fernsten, Gerald Henderson, Jimmy Rodgers segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Chris Ford, Cedric Maxwell, Red Auerbach GM, Bill Fitch vezetőedző, Harry Mangurian tulajdonos, Larry Bird, Nate "Tiny" Archibald.

Nate "Tiny" Archibald. A 185 centi magas bronxi gyerek, Nate "Tiny" Archibald a mai napig egyedülálló módon egyazon idényben volt a liga legjobb pontszerzője és gólpasszadója, az 1972/73-as szezonban a Kansas City-Omaha Kings színeiben (34.0 pont, 11.4 gólpassz meccsenként). Archibald harmadik NBA-szezonját futotta ekkor az őt 1970-ben a második körben draftoló, akkor még Cincinnati Royals névre hallgató franchise színeiben, ahol már másodévesként 28.2 pontot átlagolt, 1973-ban pedig a fenti rekord felállítása mellett All-Star, és az All-NBA First Team tagja is volt. Bár e vívmányát tekinthetjük a "kiemelkedő statisztikák egy gyenge csapatban" jelenség legkiugróbb példájának is (a Royals/Kings Tiny első négy idénye során egyszer sem jutott rájátszásba), a villámgyors scorer Archibald így is helyet követel magának kora legjobb hátvédjei közt. Az 1973/74-es idényben egy Achilles-sérülés hátráltatta ugyan, de ezután még két újabb All-Star szezont produkált a Kings színeiben, majd 1976-ban az ABA-ből frissen a ligába került New York Nets igazolta le. A Nets ővele próbálta pótolni elkótyavetyélt szupersztárját, Julius Ervinget, de Tiny mindössze 34 meccset tudott játszani szülővárosa csapatában, majd elszakította problémás Achillesét, és a teljes 1977/78-as idényt kihagyta, miközben a Nets a Buffalo Braves-hez cserélte. Buffalóban egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, innét cserélték 1978-ban a Celticshez, ahol csapnivalóan sikerült első idénye (1978/79) után a visszavonuláson gondolkodott. Larry Bird érkezése azonban mindent megváltoztatott, Archibald klasszikus játékmesterként született újjá Bostonban, 1980-tól 1982-ig minden évben a liga legjobb gólpasszadói közt volt ismét, és mindhárom All-Star meccsen felléphetett (sőt, az 1981-es mérkőzésnek ő lett az MVP-je). Tiny 1983-ig játszott Bostonban, utolsó szezonját a Milwaukee-nál töltötte, végül 1984-ben fejezte be a játékot. 1991-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották.

Larry Bird. A Magic-Bird hatalomátvétel két év alatt lezajlott, egy évvel nagy ellenlábasa, Magic Johnson első címe után Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét. A másodéves Bird az alapszakaszban 21 pontot, 11 lepattanót és 5.5 gólpasszt, a rájátszásban pedig 22 pontot, 14 lepattanót és 6 asszisztot átlagolt meccsenként 1980/81-ben. A 206 centi magas, a játék minden elemében kiemelkedő Bird elsősorban hármas és négyes poszton szerepelt karrierje során, ugyanakkor irányító módjára tudta szervezni a játékot, híres volt arról a képességéről, hogy még azelőtt képes volt meglátni, mire készül az ellenfél, mielőtt az ellenfél tudta volna, így, bár nem volt túl gyors, Bird mégis kiemelkedő védőnek számított, rengeteg labdát szerzett, és kiválóan lepattanózott. Támadásban mind mezőnyből, mind a büntetővonalról rendkívüli hatékonysággal dolgozott, még úgy is, hogy akárcsak mint kortársai zöme, kezdetben ő sem nagyon szerette a hárompontos-dobást, csak karrierje dereka táján vált megbízható tripladobóvá. Bár a Celtics minden bizonnyal nélküle nem nyerte volna meg az 1981-es bajnoki címet, a döntőben mutatott gyenge dobóformája lehetővé tette, hogy csapattársa, Cedric Maxwell elhappolja előle a Finals MVP-trófeát.

M.L. Carr. Az ABA-veterán Carr még a rivális ligában kezdte profi pályafutását, amely döcögve indult be, az őt 1973-ban ledraftoló Kentucky Colonels ugyanis még az azévi ABA-előszezon során kitette keretéből, Carr pedig Izraelben és Görögországban játszott két évig. 1975-ben sikerült neki az áttörés, 1975/76-ban az ABA-ben a Spirits of St. Louis játékosa volt, majd az ABA megszűnését követően a Detroit Pistonsnál folytatta. A Celtics azt követően szerezte meg Carrt 1979-ben, hogy a Pistons színeiben karriercsúcsot jelentő 18.7 pontot, 7.4 lepattanót és 2.5 labdaszerzést átlagolt az 1978/79-es idényben, legutóbbi kategóriában ezzel vezette a ligát, és bekerült az All-Defensive Second Team soraiba. A kiválóan védekező kiscsatár a Celticsnél inkább már csak mint cserejátékos, de mint fontos kiegészítő ember volt részese két bajnoki címnek (1981, 1984).

Terry Duerod. A csere-swingman a Detroitnál volt újonc 1978/79-ben, onnét Dallason keresztül érkezett Bostonba az 1980/81-es idény közepette, ahol aztán harminckettő alapszakasz- és tíz playoff-meccsen kapott pár perces szerepet a bajnoki menetelés közepette. Több forrás is megerősíti ugyanakkor, hogy Duerod így is közönségkedvenccé vált a Boston Gardenben, amikor egy 1981 januári, rég eldőlt győztes meccs utolsó perceiben zsinórban öt dobását értékesítette, lázba hozva ezzel a közönséget, akik ezt követően minden pályára lépését hangos "Dooooo!" felkiáltásokkal ünnepelték. Terry a Celtics játékosa volt a következő, 1981/82-es idényben is, elenyésző jelentőséggel, majd 1982 októbere és novembere között rövid ideig a Golden State alkalmazásában állt. Olaszországi és Fülöp-szigeteki kitérő után fejezte be karrierjét, majd 27 évig Detroitban dolgozott tűzoltóként. Szomorú update (2020.11.14.): Terry Duerod 64 éves korában, súlyos betegség következtében 2020. november 13-án elhunyt.

Eric Fernsten. A cserecenter megjárta Clevelandet és Chicagót, majd egy darabig Belgiumban, aztán két évig Olaszországban játszott, mielőtt 1979-ben leigazolta volna a Celtics. Fernsten három idényt töltött Bostonban, 1981-ben játékideje átlagosan hat perc volt, a rájátszásban nyolc meccsen szerzett összesen két pontot. Pár viszonylag ritkán került pályára, kortársai visszaemlékezései szerint egy kimondottan szorgalmas, hajtós játékos volt, aki edzéseken is mindig odatette magát, és ha nagy ritkán beállt, mindig lehetett rá számítani. E jó tulajdonsága ellenére csúnya véget ért karrierje a Celticsnél, ugyanis a Boston 1982-ben úgy tette szabadlistára, hogy tudta, Fernsten egy sérv miatt játékra alkalmatlan állapotban van, és nem fog tudni így új csapatot találni magának. Fernsten be is perelte emiatt a Celticst (végül Red Auerbach felajánlott neki egy meghívót a Boston 1983-as edzőtáborába, de Fernsten nem fogadta el). Egy újabb egy éves olaszországi kiküldetés után 1983/84-ben a New York Knicks színeiben szerepelt utoljára az NBA-ben.

Chris Ford. A veterán dobóhátvéd már 1972 óta koptatta az NBA parkettjeit, mint több csapattársa az 1981-es Celticsnél, ő is a Detroitnál kezdte karrierjét, ahol hat évet húzott le, majd az 1978/79-es szezon elején a Pistons Bostonba cserélte. Ford volt többnyire Nate "Tiny" Archibald párja kettes poszton a Celtics kezdőötösében 1979 és 1982 között, ilyen minőségében pedig egy történelmi tett fűződik a nevéhez, ő dobta be ugyanis a ligatörténet legelső hárompontos kosarát 1979 októberében. 1982-es visszavonulása után még tizenhárom évig a Celtics kötelékében maradt, 1990-ig segédedzőként, majd 1995-ig vezetőedzőként szolgálta a klubot, így edzői minőségében még két bajnoki címet (1984, 1986) nyert a Keltákkal. Miután távozott Bostonból, volt még a Milwaukee Bucks (1996-98) és a Los Angeles Clippers (1998-2000) vezetőedzője is, de e csapatokkal nem sok sikert könyvelhetett el, utoljára a Philadelphia 76ersnél edzősködött megbízott minőségben a 2003/04-es idényben. A Sixersnél játékos-megfigyelőként, a New York Knicksnél "tanácsadóként" dolgozott aztán még a későbbiekben. Szomorú update (2024. május): Ford 2023. január 17-én szívrohamot kapott és meghalt. 74 éves volt.

Gerald Henderson Sr. Az egészen a közelmúltig NBA-játékos Gerald Henderson Jr. (Charlotte, Portland, az előző idényben Philadelphia) édesapja, az idősb Gerald egy remekül védekező hátvéd volt, aki tizenhárom szezont töltött a ligában, és kiegészítő emberként három bajnokcsapatnak is tagja lehetett. Henderson karrierje, több csapattársához hasonlóan, döcögősen indult, az 1978-as draft harmadik körében a San Antonio választotta ki, de sohasem lépett pályára a Spursnél, egy alsóbb rangú ligában szerepelt az 1978/79-es idényben, majd 1979 nyarán leigazolta a Celtics, ahol sikerült bizonyítania. Második szezonjában, 1980/81-ben átlag húsz percet töltött a pályán, 7.8 pont és 2.6 gólpassz volt a meccsenkénti teljesítménye. A Celtics következő, 1984-es győzelme alkalmával aztán jóval jelentősebb szerep hárult rá, de erről majd a maga idejében.

Cedric Maxwell. Bár a nyolcvanas évtized Celtics-dinasztiáját általában a Bird-McHale-Parish trióval szokás azonosítani, a "Nagy Hármas" első két bajnoki címe jó eséllyel nem születhetett volna meg Cedric "Cornbread" Maxwell nélkül. A Celticshez az 1977-es draft alkalmával érkező Maxwell kiváló pontszerző és lepattanózó volt, elsősorban a palánk alatt és annak közvetlen környékén volt elemében, ahonnan számtalan változatos módon képes volt a kosárba juttatni a labdát, remekül kiegészítve így a Celtics többi, távolabbi dobásokra specializálódott pontfelelősét, elsősorban Larry Birdöt. Ennek ellenére Birddel nem ápolt különösebben baráti viszonyt az öntörvényű Maxwell, nem esett jól neki, amikor az 1981-es nagydöntő után bostoni újságírók azt hangoztatták, hogy inkább Bird érdemelte volna meg a Finals MVP-díjat Maxwell helyett. A nagy mókamester "Cornbread" nem mindig átgondolt nyilatkozataival rendszeresen kiakasztotta egyébként is a bostoni médiát, így pályán kívüli megítélése egész pályafutása alatt ambivalens volt, de a pályán mindig odatette magát, ha szükség volt rá, így például az 1984-es nagydöntőben is, de erről majd a maga idejében.

Kevin McHale. A minnesotai születésű és a helyi egyetemen pallérozódó McHale újoncként egyből bajnoki címet ünnepelhetett Bostonban, pedig ekkor még csak időnként villantotta fel azon képességeit, melyek okán minden idők tán legképzettebb, legfineszesebb négyes poszton játszó NBA-játékosa vált belőle. Az 1980-as előszezonban McHale hosszú ideig nem volt hajlandó aláírni újoncszerződését, több pénzt követelve, de végül aztán megegyezett a Celticsszel, és mind a 82 alapszakasz-meccsen pályára lépett, tíz pontot átlagolt mérkőzésenként és bekerült az All-Rookie First Team soraiba. Rendkívül hosszú karjaival, gyorsaságával és ütemérzékével mind támadásban, mind védekezésben gyakran jelentett megoldhatatlan feladatot ellenfeleinek, és már az 1981-es rájátszásban letette a névjegyét, amikor a Philadelphia elleni főcsoportdöntő hatodik meccsén kulcsfontosságú blokkot jegyzett Andrew Toney ellen a mérkőzés utolsó percében, megőrizve így a Celtics egypontos előnyét.

Robert Parish. Az 1980/81-ben ötödik idényét játszó, és első alkalommal az All-Star meccsre is meghívott Parish korának egyik legkiválóbb centere volt, szokatlan képességekkel: 213 centis magassága ellenére rendkívüli sebességgel bírt, gyakorta fejezett be a pályán végigrohanva gyorsindításokat, szokatlanul magas ívű, emiatt gyakorlatilag blokkolhatatlan dobásával pedig középtávolról is igen magas százalékkal szórta a kosarakat, de a büntetővonalon sem remegett meg a keze. Emellett Parish híres volt még sztoikus nyugalmáról, mindig megfontolt, szótlan természetéről (ezért is ragasztotta rá Cedric Maxwell a "Chief", azaz a "Főnök" becenevet a Száll a kakukk fészkére című film és regény egyik fontos karaktere, a hasonló tulajdonságokkal bíró Bromden indián törzsfőnök nyomán), nehéz is elképzelni, hogy Bostonba érkezése előtt a bukdácsoló Golden State játékosaként inkább egy örökké elégedetlen, hepciáskodó fiatalként tartották őt számon. A Celticsnél azonban megtalálta a számára tökéletes csapatot és közösséget, és végül minden idők legtöbb NBA-meccset játszó játékosa vált belőle.

Rick Robey. Parish cseréje volt centerposzton 1980/81-ben az Indiana Pacers által az 1978-as drafton 1/3-asként kiválasztott Robey. Nagy várakozásokkal érkezett a ligába az 1978-as NCAA-bajnok Kentucky egykori sztárja, ám aztán mindössze fél szezon után továbbadta a Pacers a Bostonnak 1979 januárjában. A Celticsnél megbízható cserejátékosként funkcionált, és bár korabeli beszámolók szerint ő volt Larry Bird legjobb barátja a csapatnál, a Boston 1983-ban a Phoenix Sunshoz cserélte a védekező-specialista sztárhátvédért, Dennis Johnsonért. Robey Phoenixben már nem sok sót evett meg, sokat volt sérült, végül 1986-ban, harminc évesen visszavonult. Szülőföldjén, Kentucky államban a mai napig megbecsült ingatlanközvetítőként dolgozik.

Vezetőedző: Bill Fitch. Az egykori tengerészgyalogsági kiképzőtiszt, Fitch 1970-ben kezdte edzői pályafutását a ligában, amikor őt nevezték ki az újonnan létrejött Cleveland Cavaliers kispadjára. Legnagyobb sikere a csapattal az 1976-os főcsoportdöntő volt, ebben az évben az Év Edzője díjat is megkapta. Egészen 1979-ig Clevelandben dolgozott, majd a játékos-edző Dave Cowenstől átvette a Boston Celtics irányítását Larry Bird újoncévében, és karrierje során másodjára is az Év Edzőjévé választották 1980-ban. Pályafutása egyetlen bajnoki címe az 1981-es, miután a Celtics a következő két idényben nem tudta visszaverekedni magát a nagydöntőbe, Fitch 1983-ban távozott és a Houston Rockets edzője lett. A Ralph Sampson és a fiatal Akeem Olajuwon köré épített Rockets 1986-ban az 1981-es finálé visszavágóját vívhatta Fitch volt csapata, a Celtics ellen, de ismét a bostoniak nyertek. Hasonló sikereket karrierje hátralevő éveiben már nem tudott elérni a veterán tréner, aki a houstoni évek után ült még a New Jersey Nets (1989-92) és a Los Angeles Clippers (1994-98) kispadján is. 1996-ban beválasztották minden idők tíz legjobb NBA-edzője közé. Szomorú update (2022.03.30.): Fitch 2022. február 2-án, 89 éves korában elhunyt.

Nélkülük megy tovább az NBA

A napokban kezdetét vette az NBA 2017/18-as idénye. Ugyan az idei offszezonban nem láthattunk akkora „őrségváltást”, mint egy évvel korábban, Kobe Bryant, Tim Duncan és Kevin Garnett visszavonulásakor, így is számtalan ismert név, közkedvelt vagy épp megosztó karakter távozott ezen a nyáron az NBA színpadáról, és lett ezáltal az NBA-történelem része.

A legnagyobb nevű visszavonulónk a szezon végi búcsúját már tavaly ősszel bejelentő egykori Boston Celtics-ikon, Paul Pierce. A „The Truth” becenevű kiscsatár az 1998-as draft tizedik kiválasztottjaként került a Celticshez, ahol tizenöt idényt lehúzva vált klublegendává, tízszer volt All-Star, négy All-NBA csapatba (Third Team: 2002, 2003, 2008, Second Team: 2009) választották be, és ő volt a csapatkapitánya a Ray Allen és Kevin Garnett megszerzésével összeállt első modernkori „Big Three” által fémjelzett, 2008-as bajnok Boston Celticsnek. A 2008-as, ősellenség Lakers elleni nagydöntő első meccsén térdsérülése után a pályát tolószékben elhagyó, majd aztán a saját lábán a mérkőzésbe visszatérő Pierce a finálé MVP-díját is megkapta. 2013-ban hagyta el az újjáépítésbe kezdő Bostont, Garnett-tel együtt a Brooklyn Netshez cserélték egy máig vitatott, komoly szakirodalommal és következményekkel bíró ügylet keretében, de csak egyetlen idényt töltött a Netsnél, 2014-ben a Brooklynt, majd 2015-ben már a Washingtont segítette playoff-szerepléshez. Ugyan ezekben a rájátszásokban még meccsnyerő kosarakat dobált, leggyakrabban a Toronto Raptors ellen, miután 2015-ben volt bostoni edzője, Doc Rivers hívására a Los Angeles Clippershez igazolt, látványosan leeresztett, utolsó két idényében inkább már csak utazó kabalafigurája volt csapatának. Idén nyáron egynapos szerződést írt alá a Bostonnal, hogy hivatalosan is Celtics-játékosként vonulhasson vissza. Több mint huszonhatezer dobott ponttal (26397, 19.7-es karrierátlag) távozik.

A fent érintőlegesen említett, elfuserált brooklyni szupercsapat-kísérlet egyik kulcsfigurája volt Deron Williams, a 2005-ös draft 1/3-as kiválasztottja, aki az előző évtized során az eggyel utána draftolt Chris Paullal együtt a liga legreményteljesebb fiatal irányítójának számított. Williams a Utah Jazz színeiben játszva már második idényében, 2007-ben a nyugati főcsoportdöntőig jutott, és ugyan ilyen magasságokat elérnie később már nem sikerült a Jazz-zel, így is sorozatban 54, 48 és 53 győzelmes idényeket produkáltak. A 2010/11-es szezonban aztán Williams hosszasan dokumentált összetűzésbe keveredett a Jazz-edzőlegenda Jerry Sloannal, aminek az lett a vége, hogy mindketten távoztak a csapattól, Sloan 23 év után lemondott, Williamst a New Jersey Netshez cserélték. A Netsnél volt még három statisztikailag kiváló szezonja, de a rájátszásba csak 2013-ban, a Nets Brooklynba költözése után tudtak először bejutni, majd érkezett Paul Pierce és Kevin Garnett, és velük a bajnoki álmodozásokkal indított, de aztán második körös playoff-búcsút hozó 2014-es rájátszás. Ekkorra már több helyütt cikkeztek az ingadozó teljesítményt nyújtó, és sokat is sérült Williams problémáiról, állítólag rosszul viselte a Brooklynban rá nehezedő nyomást és figyelmet. 2015 nyarán a Nets kivásárolta, ő pedig szülővárosa csapatához, a Dallashoz írt alá, ahonnan idén tavasszal, újabb kivásárlást követően került csereirányítóként a bajnoki döntőbe jutó Clevelandhez. A Cavs mezében borzasztó teljesítményt nyújtott az idei nagydöntőben, azóta szabadügynök. Ha többé nem látjuk a pályán, úgy a négyszeres All-Star, kétszeres olimpiai bajnok (2008, 2012) irányító karrierjét 13804 ponttal (17.2) és 6819 gólpasszal (8.5) fejezi be.

Bár nem is olyan rég azt nyilatkozta, hogy képes lenne még 4-5 évet játszani az NBA-ben, az új szezonra már nem kapott szerződést a Lakerstől Metta World Peace, így minden bizonnyal végleg búcsút kell intenünk az elmúlt két évtized egyik legszórakoztatóbb, egyben legbotrányosabb játékosának. Az eredetileg Ron Artest névre hallgató kiscsatárt még 1999-ben a Chicago Bulls draftolta, nevet az Indiana Pacershez kerülve szerzett igazán magának, ahol 2004-ven az Év Védőjátékosa lett, és egy igazán ütőképes csapat vezéralakjának számított, ám a Pacers bajnoki álmait a 2004 novemberi, „Malice at the Palace” néven elhíresült nézőtéri szurkoló-verése, és az azt követően rá, valamint a Pacers egyéb kulcsjátékosaira kiszabott eltiltások egy csapásra szertefoszlatták. Az esetből a ligatörténet egyik legnagyobb botránya lett, és örökre összefonódott Artest megítélésével. Később játszott Sacramentóban (tagja volt a franchise története eddigi utolsó rájátszásba jutó együttesének 2006-ban) és Houstonban, majd amikor 2009 nyarán szabadügynökként a bajnoki címvédő Lakers leigazolta, a Lakers-szurkolók aggályaikat fejezték ki, hogy a balhés játékos majd megbontja a csapategységet. Artest azonban nem csak, hogy kiválóan beilleszkedett, remekül is játszott, ráadásul ő dobta a mindent eldöntő hárompontost a 2010-es Boston elleni nagydöntő hetedik meccsén, amelynek karrierje egyetlen bajnoki címét köszönhette. 2013-ig szerepelt a Lakersnél, majd egy balul sikerült New York-i kitérő után Kínába és Olaszországba ment játszani a 2014/15-ös idényben. A nevét 2011-ben hivatalosan is Metta World Peace-re változtató csodabogár az utóbbi két szezon alkalmával mindkétszer az előidény során vívta ki a csapattagságot, és szolgált veterán mentorként a Lakersnél. Tizenhét év alatt 13058 pontot dobott az NBA-ben.

Csapat nélkül éri az új szezon kezdete Monta Ellist, akit a Golden State Warriors a 2005-ös draft második körében húzott ki, majd második idényében ő lett a liga Legtöbbet Fejlődött Játékosa és a tizenhárom év után először rájátszásba jutó "We Believe" Warriors hatodik embereként nagy szerepe volt a gárda valószínűtlen playoff-sikerében. A nyolcadik kiemeltként az első helyezett Dallast kiütő Warriors aztán rövidesen széthullott, az akkori vezetőség Ellis köré kívánta építeni a jövő csapatát, és 2008 nyarán hatéves szerződést kötöttek vele. Ezt Ellis úgy ünnepelte meg, hogy súlyos motorbalesetet szenvedett, amelyben szétzúzta a bal bokáját, ráadásul első körben azt hazudta a Warriorsnak, hogy edzés közben sérült meg. A botrány ugyan elült, és Ellis egészségesen vissza tudott térni a 2008/09-es idényben, de a Golden State nem jutott a rájátszás közelébe a következő években, végül Ellist 2012-ben a Milwaukee-hoz cserélték Andrew Bogutért, hogy a gárda két fiatal hátvédjének, Steph Currynek és Klay Thompsonnak több tere legyen a fejlődésre. Ellis a Bucksnál Brandon Jennings-szel alkotott dinamikus párost, 2013-ban a rájátszásba jutottak, majd Ellis szabadügynökké vált, és a Dallashoz igazolt, ahol mindkét idényében playoff-csapat tagja lehetett. 2015 nyarán még négy éves szerződést kapott az Indianától, de legutóbbi szezonja kifejezetten rosszul sikerült a Pacersnél, kiszorult a kezdőcsapatból, majd idén nyáron az újjáépítésbe fogó Indiana kivásárolta a szerződése hátralevő két évét. Hacsak február környékén egy veterán scorerre ácsingózó bajnokaspiráns nem ad újabb lehetőséget Ellisnek, úgy NBA-karrierjét 14858 dobott ponttal (17.8 meccsenként) zárja.

Volt a Monta Ellis-féle, és a Steph Curry vezette Golden State játékosa is az a David Lee, aki szintén nem talált csapatot magának az idei offszezonban, miután az előző idényben a Spursnél volt cserejátékos. Lee a sötét Isiah Thomas-éra kevés pozitív meglepetéseinek egyike volt a New York Knicksnél, a 2005-ben az első kör utolsó pickjével kiválasztott magasember három New York-i szezonjában is dupla-duplát átlagolt, 2010-ben pedig kilenc év után első Knicks-játékosként All-Star volt. Ebben az évben szerződött a Warriorshoz, ahol 2012/13-ban futotta legjobb idényét, ismét All-Star lehetett, és az All-NBA Third Team soraiba is bekerült, a GSW pedig ekkor jutott hat év után először újra a rájátszásba. Ugyan Lee volt egyértelműen a Warriors kezdő négyese Mark Jackson edzősége idején, a Warriors mai diadalmenetéhez tán mégis azzal járult hozzá leginkább, hogy a 2014/15-ös szezon kezdetén sérülés miatt kidőlt, ez tette lehetővé, hogy az új edző, Steve Kerr beépítse a csapatba Lee helyére Draymond Greent. Lee cserejátékosként így is tagja lehetett a 2015-ben bajnokságot nyerő Warriorsnak, azóta pedig viselte a Boston, a Dallas és a San Antonio mezét is. Tizenkét NBA-idénye alatt Lee 11232 pontot dobott (13.5) és 7320 lepattanót szedett (8.8).

Bár nem volt könnyű észrevenni, tény, hogy még az előző szezonban is aktív NBA-játékosnak számított a Denvernél számlált 20 lejátszott meccsével a kétszeres bajnok triplagyáros, Mike Miller. A kollektív emlékezet által az elmúlt húsz év legsilányabb felhozatalának tartott 2000-es drafton az Orlando Magic által elhozott Miller 2001-ben az Év Újonca volt, 2006-ban a Memphis játékosaként megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját, a Washington színeiben 2009/10-ben karriercsúcsot jelentő 48%-kal triplázott, majd LeBron James oldalán két bajnoki címet nyert a Miami Heattel 2012-ben és 2013-ban. A 2012-es döntő ötödik meccsén dobott hét triplája NBA-rekord cserejátékosok által a döntőben dobott hárompontosok kategóriájában. A Heat, James nagy bánatára, anyagi okok miatt vált meg tőle 2013-ban, Miller pedig ezt követően volt ismét a Memphis, újra James oldalán a Cleveland, a legutóbbi két szezonban pedig a Denver játékosa is, de pályára már csak elvétve került. Tizenhét NBA-szezonja során több mint ezer meccset játszott, 10973 pontot dobott, 1590 sikeres hárompontossal.

Hazatért Franciaországba, és ezzel valószínűleg végleg távozott az NBA-ből Boris Diaw. A francia magasember az Atlantánál kezdte karrierjét 2003-ban, a 2005/06-os szezon hozta meg számára az áttörést, amikor a Phoenix Sunsnál a sérült Amar’e Stoudemire helyét átvéve kiváló szezont futott, megkapta a Legtöbbet Fejlődött Játékos díját, és a főcsoportdöntőig jutott a Mike D’Antoni - Steve Nash féle „Seven Seconds or Less” csapattal. A kimondottan mindenhez értő, „all-around” bedobó Phoenix után a Charlotte Bobcats alkalmazásába került (tagja volt a franchise első playoff-szereplését kivívó 2009/10-es gárdának), majd 2012-ben érkezett San Antonióba, ahol már jó pár kiló túlsúllyal szerepelve is fontos rotáció-játékosa lett a 2013-ban nagydöntőt veszítő, 2014-ben pedig bajnoki címet nyerő alakulatnak. A Spursnél az öltözőszekrényébe kávégépet építtető, és szabadidejében általában Gregg Popovich társaságában borozó és szivarozó Diaw a legutóbbi szezont a Utah Jazznél töltötte, a szeptemberi Európa-bajnokság után jelentette be, hogy leszerződött a francia első osztályban szereplő Paris-Levallois csapatával.

Jellegzetes figurája volt az NBA-nek az elmúlt tizenhárom évben a bongyor hajú brazil energiabomba, Anderson Varejao. A „Wild Thing” néven is emlegetett magasember még 2004-ben volt újonc a Clevelandnél, ahol lelkes játékával, minden elvesztett labda után vetődő hozzáállásával hamar belopta magát a szurkolók szívébe. Egy pár hónapig tartó 2007-es pénzügyi vitát leszámítva Varejao jóban-rosszban kitartott a Cavs mellett, azután is a csapatnál maradt, hogy James 2010-ben lelépett Miamiba, minden egyes alkalommal visszatért a pályára, amikor súlyos sérülés miatt idő előtt be kellett fejeznie a szezont (törött csukló, elszakadt bokaszalag, tüdőembólia), kivárva, hogy James 2014-ben visszatérjen, de akkor meg az Achilles-ína szakadt el, a 2015-ös rájátszásról így lemaradt. Hűségét a Cleveland azzal hálálta meg, hogy 2016-ban a Portlandhez cserélte, hogy megszerezhesse Channing Frye-t. Varejao a Golden State-hez szerződött, akikkel vereséget szenvedett volt csapatától a 2016-os nagydöntőben. A Cleveland által felajánlott bajnoki aranygyűrűt nem fogadta el, de idén meg azért maradt le ismét a bajnoki címről, mert a Golden State még februárban kirakta a keretéből.

Varejao honfitársa, és Boris Diaw volt phoenixi csapattársa a jelenleg szintén szerződés nélkül álló Leandro Barbosa. A villámgyors hátvéd 2003 óta zajló NBA-karrierje során elsősorban a kispadról beszállva termelt pontokra szakosodott, tagja volt a Suns 2005-ben és 2006-ban főcsoportdöntőt játszó gárdájának, 2007-ben pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját, miután 18 pontot átlagolt a phoenixi cserepadról. 2010-ben a Suns a Torontóhoz cserélte, majd játszott Indianában és Bostonban is, ahol 2013 februárjában ACL-szakadást szenvedett. A Sunsnál kezdte újra NBA-karrierjét a súlyos sérülés után, és sikerült visszaküzdenie magát a ligába, olyannyira, hogy a Golden State Warriors játékosaként 2015-ben bajnok lett, és tagja volt a 2016-ban 73-9-es alapszakasz-mutatót elérő csapatnak is. A legutóbbi szezon előtt pályafutása során harmadszorra igazolt a Phoenix Sunshoz, ahonnan idén július elején került szabadlistára.

Roy Hibbert karrieríve remekül példázza, milyen komoly változások zajlottak le a ligában alig pár év alatt. A 2008-as draft alkalmával megszerzett Hibbert a Pacers színeiben 2012-ben, és még három évvel ezelőtt, 2014-ben is All-Star volt, a 218 centis óriást a liga legjobb centerei között tartották számon, aki kezdőjátékosa volt a 2013-ban és 2014-ben is keleti főcsoportdöntőig jutó Indianának. Az elmúlt pár évben ugyanakkor a hozzá hasonló, lényegében csak a gyűrű közvetlen közelében használható behemótok rövid úton használhatatlanná váltak, ahogy a játék véglegesen kitolódott a hárompontos-vonalon túlra. Egy évvel második All-Star fellépése után a Pacers megvált Hibberttől, aki a Los Angeles Lakershez került, majd a legutóbbi szezonban volt ideig-óráig a Charlotte, a Milwaukee és a Denver keretének is a tagja, de sehol sem kapott komolyabb szerepet, mára pedig már csapata sincsen.

Az idén nyáron Kínába száműzöttek két legnevesebbike a 2009-ben, karrierje mindössze hetedik NBA-meccsén 55 pontot szerző egykori Bucks-irányító, Brandon Jennings, aki ezt követően sajnos megrekedt a fejlődésben, 2013-ban Detroitba cserélték, ottani legbiztatóbb idénye közepette pedig egy Achilles-szakadás siklatta ki végleg a karrierjét; illetve a 2013-ban még a Denver Nuggets franchise-rekordot felállító csapatának kezdő irányítójaként tündöklő, aztán viszont állandó alkoholproblémái miatt alámerülő, és a Rockets, a Pacers, sőt még a Kings által sem marasztalt Ty Lawson. Ők még reménykednek abban, hogy az ázsiai bajnokság befejeződése után jövő tavasszal fel tudják kelteni valamely NBA-csapat figyelmét, a 37 éves, nyáron tíz éves NBA-karrier után szintén Kínába igazoló, olimpiai bajnok argentin magasember, Luís Scola viszont már valószínűleg nem kacérkodik ezzel a gondolattal.

Nincs már a ligában a 2002-es draft 1/3-as kiválasztottja, a tizenöt éves karrierje során hat csapat színeiben több mint tizenegyezer pontot szerző Mike Dunleavy Jr.; a 2007-től kezdődően a Detroitnál és az Indianánál több mint nyolcezer egységnyit termelő scorer, Rodney Stuckey; a 2006-ban draftolt, tizenegy év alatt hét franchise kötelékében is szolgáló dobóhátvéd, Randy Foye; a Golden State-tel tavaly bajnokságot nyerő, legszebb éveit a Los Angeles Lakersnél, majd Clippersnél töltő, állandó keménykedéséről és Derek Fisherrel való nőügyi viszályáról is jól ismert swingman, Matt Barnes; vagy a tizenhárom NBA-szezont lehúzó, az évtized elején a New Jersey-nél dupla-duplás idényátlagokat produkáló magasember, Kris Humphries.

Valószínűleg most már végleg elhagyta az NBA-t a Lakers színeiben 2009-ben és 2010-ben bajnok, a legutóbbi két idényben korábbi edzője, Phil Jackson által a New Yorknál kabalaként foglalkoztatott szlovén dobógép, Sasha Vujacic; távozott honfitársa, a San Antonio csereirányítójaként 2005-ben és 2007-ben bajnoki címet szerző, és a Spurs mellett még további hét franchise-nál is szereplő Beno Udrih; és nincs már csapata az NBA-ben a 2014-ben a San Antonióval bajnokságot nyerő brazil centernek, a 2015-ben Atlantába cserélt, majd egy csípősérülés által partvonalon kívülre tett, legutóbb a Philadelphiánál próbálkozó Tiago Splitternek sem. Még tavaly ősszel szenvedett súlyos térdsérülést, és azóta nem is lépett pályára sehol az elmúlt két évtized egyik legszínesebb egyénisége, az orra hegyéig tetoválásokkal borított, fiatalkori drogproblémáit leküzdve a Nuggets, illetve a 2013-as bajnok Miami fontos rotáció-játékosává váló Chris "Birdman" Andersen.

És ha már a 2013-as Heat újfent említésre került, abból a csapatból visszavonult és már a Phoenix Suns vezetőségében dolgozik LeBron tán leghűségesebb fegyverhordozója, az őt Miamiból Clevelandbe is követő és vele együtt zsinórban hét nagydöntőt játszó tripladobó, James Jones is, továbbá nincs már az NBA-ben a tavaly már egyszer Kínába igazoló, majd az Oklahoma City Thunderhez visszatérő, de ott nem sok sót megevő csereirányító, Norris Cole, valamint a kanadai center, az elmúlt években Bostonban, Detroitban és San Antonióban percember Joel Anthony sem, akit az előidény végén a Milwaukee Bucks bocsátott útjára, akárcsak a 2015-ben a Golden State-tel bajnok, és a 73-9-es Warriors keretében is szereplő triplaspecialistát, Brandon Rush-t.

1980: Magic színre lép

Szupertehetséges újonca, Earvin "Magic" Johnson történelmi hatodik meccsével a Los Angeles Lakers 4-2-re legyőzte a Philadelphia 76erst az 1980-as NBA-döntőben, ezzel nyolc év kihagyást követően ünnepelhetett ismét bajnoki címet az aranysárga-lila franchise.

Amikor Kareem Abdul-Jabbar 1975-ben a Milwaukee Buckstól a Los Angeles Lakershez cseréltette magát, egyrészt arra számított, hogy a Milwaukee-nál nagyságrendekkel nagyobb muszlim közösséget magáénak tudó LA-ben komfortosabban fogja érezni magát, másrészt arra, hogy nyugati part anyagi lehetőségeinek köszönhetően minden évben a bajnoki címért küzdhet. Első pár, Los Angelesben töltött évében ugyanakkor csalatkoznia kellett, a Lakers 1976-ban, Kareem első idényében be sem jutott a rájátszásba, majd három egymást követő évben egyaránt kiesett legkésőbb a második körben. Ám minden megváltozott, amikor a Lakersnek ölébe hullott az 1/1-es választás joga az 1979-es drafton (erről bővebben itt lehet olvasni), amellyel a Michigan State egyetem ifjú csillagát, Earvin „Magic” Johnsont választották ki.

A frissen draftolt Magic Johnson, mellette a szülei, illetve az NBA-komisszár Larry O'Brien

Bár helyenként igen színvonalas kosárlabdát produkáltak a felek, az NBA-szurkoló közönség javarészét hidegen hagyta az előző két idény két Washington-Seattle nagydöntője, és ez meg is látszott a liga zuhanó nézettségi és népszerűségi mutatóin. Úgy kellett a hetvenes évek végén a ligába érkező Magic, valamint későbbi örök ellenfele, a bostoni Larry Bird jelentette vérfrissítés, mint egy falat kenyér. A két újonc szupersztár (Birdöt már 1978-ban ledraftolta a Celtics, de Johnsonhoz hasonlóan az 1979/80-as szezonban mutatkozott be a ligában) visszahelyezte a liga legszűkebb elitjébe az NBA két legpatinásabb csapatát, a Lakerst és a Celticst. Az 1979/80-as alapszakasz legjobb mérlegével (61-21) a Boston zárt, a második legjobbal, nyugati elsőként, egy meccsel lemaradva, a Lakers (60-22). Az ifjú titánok közül Bird kapta meg az Év Újonca díjat, Johnson pedig látványos és sokoldalú játékával karrierje hatodik MVP-címéhez segítette hozzá a Lakers színeiben Kareem Abdul-Jabbart.

Jabbar és Magic tandemje, kiegészülve a sokoldalú kiscsatárral, a Golden State-tel 1975-ben egyszer már bajnokságot nyerő Jamaal Wilkes-szel, a rafkós irányítóval, Norm Nixonnal és az ifjú védekezőspecialista hatodik emberrel, Michael Cooperrel elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az aranysárga-lilák könnyűszerrel átlépjenek ellenfeleiken az 1980-as rájátszásban. Az első kiemelt Lakers egyaránt 4-1-gyel búcsúztatta az 55 alapszakasz-győzelemmel záró, masszív Phoenix Sunst, valamint a főcsoportdöntőben az 56 sikerrel érkező, bajnoki címvédő Seattle SuperSonicst is.

Bird mellett ugyanakkor még nem pattogtatott ott 1979/80-ban későbbi két állandó harcostársa, Kevin McHale és Robert Parish. „Larry Legend” csapata reményteljes fiatalok (Cedric Maxwell, Gerald Henderson, Rick Robey) mellett elsősorban karrierjük legvégén járó, veterán egykori sztárokból (Dave Cowens, Don Chaney, vagy a szintén utolsó idényét futó, idény közben a waiverről felvett Pete Maravich), és Nate „Tiny” Archibaldból, a súlyos sérülés után visszatérő egykori pontkirályból állt. A Celtics eljutott ugyan a főcsoportdöntőbe, de ott pályaelőnyük birtokában is elbuktak az 59 alapszakasz-meccset nyerő Philadelphia 76ers ellen. Julius Erving és a Sixers 4-1 arányban húzta be a sorozatot.

A Philadelphia 1977-ben járt utoljára nagydöntőben, akkor emlékezetes körülmények között, 2-0-s vezetésről kaptak ki 4-2-re a Portland TrailBlazerstől. Az 1977-es csapat sokszor megkapta az a kritikát, hogy egyénieskedő, a csapatjátékot a látványosság és az egyéni statisztikák oltárán feláldozó kosárlabdát mutatnak be, és a Sixers reagált is, az azóta eltelt három év alatt eltávolítottak a csapattól több kerékkötőnek vélt, egysíkú pontgyárost (George McGinnis, World B. Free, Joe „Jellybean” Bryant), és helyükre más szemléletű játékosok érkeztek. Az 1978-ban McGinnisért cserébe a Denvertől megszerzett Bobby Jones például az egész liga egyik legjobb védőjének, és legjobb hatodik emberének számított, az 1978-ban draftolt Maurice Cheeks, valamint az 1979/80-as idény közepette a Portlandtől érkező 1977-es döntőbeli ellenfél, Lionel Hollins pedig kőkemény periméter-védekezést és a hátsó alakzat stabilitását biztosította a Phillynek.

Abdul-Jabbar ugyanakkor megállíthatatlan volt 1974 utáni első nagydöntős meccsén, a sorozat nyitányán a Lakers centere 33 pontot dobott, leszedett 14 lepattanót és kiosztott öt gólpasszt, illetve hat blokkot. Jabbar mellett Norm Nixon és Jamaal Wilkes is elérte a húsz pontot, az ifjú Magic Johnson pedig tripla-duplázott, a Philadelphiának így nem volt esélye (109-102, 1-0). A második meccsre aztán már felszívták magukat Ervingék, bár Abdul-Jabbar ezúttal sem tudták tartani (38 pont), Bobby Jones és Maurice Cheeks sikeresen vette ki a játékból a Lakers alacsony embereit, a Sixers-center Darryl Dawkins, az Erving melleti kevés megmaradt 1977-es Sixer egyike, 25 pontjával kiváló meccset játszott, így a Philly egyenlíteni tudott (104-107, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar kosárra dob Caldwell Jones fölött

Hiába vette el a Lakers pályaelőnyét a Sixers, a harmadik találkozón visszaszerezte azt a Los Angeles, a továbbra is megállíthatatlan Abdul-Jabbarnak (ismét 33 pont, 14 lepattanó, 4 blokk) köszönhetően simán verték az összeszedetlen Phillyt (101-111, 2-1). A Philadelphiának a negyedik összecsapáson sikerült először úgy-ahogy kontrollálnia Kareemot, Darryl Dawkins ismét kiválóan játszott (26 pont), Julius Erving pedig ezen a meccsen mutatta be karrierje tán legtöbbet ismételt „highlight”-ját, a Lakers palánkja alatt a gravitációt meghazudtolóan áthúzott labdából szerzett kosarat, amelyet „Baseline Move” néven emlegetnek a mai napig. Magic Johnson (28 pont, 9 gólpassz) a sorozat folyamán először játszotta túl csapattársát, Abdul-Jabbart, de ő sem tudta megakadályozni a Sixers újabb egyenlítését (105-102, 2-2).

A sorozat fordulópontját egy sérülés hozta el, de hasonlóan az 1970-es nagydöntőhöz, épp a sérülést elszenvedő csapat jött ki végül jobban a dologból. A Los Angelesben rendezett ötödik mérkőzésen Abdul-Jabbar ismét dominált, három negyed után 26 pontnál járt, amikor rálépett Lionel Hollins lábára, és kifordult a bokája. Rövid ápolást követően a nagyember sántikálva visszatért a pályára, és fél lábon is berámolt még 11 pontot a negyedik negyedben, ám a 36 pontos Julius Erving vezetésével  a Philly a mérkőzés utolsó percében 103-103-ra kiegyenlített. Ezután viszont a Sixers már nem tudott a kosárba találni, Magic Johnson pedig megtalálta a palánk alatt Kareemot, aki Ervinggel és faulttal együtt bezsákolta 38-39. pontját, majd a vonalról is jól célzott, így végül 40 egységgel zárt. A Lakers győzelmét Norm Nixon büntetői biztosították be (108-103, 3-2).

Magic Johnson támadja a Sixers gyűrűjét

A heroikus ötödik találkozó után Abdul-Jabbar nem tudta vállalni a játékot a hatodik mérkőzésen, a Lakers-edző Paul Westhead pedig meglepetésre Magic Johnsont jelölte a helyére a kezdő center pozíciójába, és ezzel egy legendát alapozott meg. Az újonc Magic ugyanis minden idők tán legnagyszerűbb döntőbeli meccsét játszotta, 42 pontot dobott, leszedett 15 lepattanót és kiosztott 7 gólpasszt, miközben három szerzett labdát és egy blokkot is jegyzett. Bár a krónikák úgy emlegetik e meccset, hogy Magic centerként játszva hozta össze ezt a számsort, az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár valóban ő ugrott fel a labdáért a feldobáskor, a meccs java részében hátvéd- és csatárposztokon szerepelt, centerként Jim Chones és Mark Landsberger állták főleg a sarat a palánk alatt, illetve Magic varázslatos teljesítménye mellé kellett a karriercsúcsot jelentő 37 pontot szerző Jamaal Wilkes extrája is a Lakers sima győzelméhez (107-123, 4-2). Mindez persze mit sem von le Magic érdemeiből, aki újoncként már egyből legendává vált, és a hatodik meccs epikus teljesítményének köszönhetően a Finals MVP díjat is megkapta. A Lakers nyolc év után lett újra bajnok, Julius Erving és a Philadelphia pedig 1977 után 1980-ban is vesztesként mehetett haza.

Álló sor: Paul Westhead vezetőedző, Butch Lee, Brad Holland, Mark Landsberger, Marty Byrnes, Michael Cooper, Norm Nixon, Jack Curran segédedző, Pat Riley segédedző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Spencer Haywood, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson, Jim Chones, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. Pályafutása tizenegyedik szezonjában már hatodszorra kapta meg az alapszakasz Legértékesebb Játékosának díját Abdul-Jabbar, és kilenc évvel a Milwaukee Bucks-szal aratott 1971-es végső győzelmet követően ismét bajnoki címet ünnepelhetett. Hat alapszakasz MVP-díja egyébként rekord, ugyan többé nem részesült ebben az elismerésben karrierje hátralevő részében, de soha senki nem kapta meg rajta kívül ötnél többször ezt a trófeát. Az 1980-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa ugyanakkor annak ellenére sem Kareem lett, hogy a center azon az öt meccsen, amelyen pályára lépett a fináléban, 33.4 pontot, 13.6 lepattanót és 4.6 blokkot (!) átlagolt, Magic Johnson történelmi jelentőségű hatodik meccse elhomályosította az utókor számára az utolsó összecsapást sérülése miatt kihagyó Jabbar érdemeit.

Marty Byrnes. A vándormadár kiscsatár jókor volt jó helyen 1979/80-ban, az 1978 és 1983 között a Lakers mellett hosszabb-rövidebb ideig a Phoenix, a New Orleans Jazz, a Dallas és az Indiana alkalmazásában is álló cserejátékos mindössze átlag hat percet töltött pályán a bajnok Lakersben (a playoffban négy meccsen kapott összesen nyolcat). Így is felkeltette az 1980 nyarán a ligába újonnan belépő Dallas Mavericks figyelmét, akik kiválasztották őt az 1980-as „expanziós” drafton, így Byrnes tagja lehettet a Mavs története legelső csapatának, de egy évvel később már egy alsóbbrendű ligában találta magát. Később évekig játszott még Olaszországban is.

Jim Chones. A veterán magasember még az ABA-ben kezdte pályafutását 1972-ben, onnan 1974-ben települt át az NBA-be, a Cleveland Cavaliershez, ahol öt éven át ő volt a kezdő center, többször átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, és tagja volt a franchise első playoff-csapatának, az 1976-os rájátszásban emlékezeteset menetelő „Miracle at Richfield” Cavaliersnek. 1979 nyarán került a Lakershez, ahol kemény és hasznos játékával hamar megszerettette magát a szurkolókkal, és kiválóan illett Abdul-Jabbar mellé, a nagydöntő hatodik meccsén produkált 11 pontjával és 10 lepattanójával pedig nagy szerepet vállalt a sérült Jabbar pótlásában. Chones 1982-ben a Washington Bulletstől vonult vissza, és bár a Lakers háza táján is nagy tisztelet övezi, szíve mégiscsak Clevelandé, ahol a mai napig a Cavs-meccsek rádiós szakkomentátoraként dolgozik, tavaly pedig előfordult, hogy egy Cavs-mérkőzés előtt az amerikai himnuszt is ő adta elő.

Michael Cooper. A másodéves dobóhátvédet 1978-ban a draft mindössze 60. pickjével választotta ki a Lakers, újoncidényében mindössze három meccsen került pályára, 1979/80-ban azonban már mind a nyolcvankét alapszakasz-találkozón és a Lakers összes rájátszásbeli mérkőzésén játszhatott, fojtogató védekezésével rengeteg ellenfele életét keserítve meg. A térdig érő zoknijairól és vézna megjelenéséről is felismerhető, de ennek ellenére kőkemény védő Cooper, akit a következő idénytől kezdve egészen 1988-ig minden évben beválasztottak a liga valamelyik All-Defensive csapatába, fontos eleme lesz majd a nyolcvanas éveket domináló „Showtime” Lakersnek, mint a csapat hatodik embere és legjobb periméter-védője.

Spencer Haywood. A hetvenes évtized egyik legnagyobb kosárlabda-tehetsége volt az erőcsatár Haywood, akinek karrierjét ugyanakkor botrányok is szegélyezték. Haywood 1968-ban a mexikóvárosi olimpián győztes amerikai válogatott sztárjaként szerzett hírnevet magának, majd 1969/70-ben újoncként az ABA legjobb pontszerzője és lepattanózója volt, és megkapta az ABA Év Újonca, illetve MVP-díját is. Haywood 1970-ben átigazolt az NBA-be, annak ellenére, hogy nem járta végig az egyetemet, és a liga akkori szabályai tiltották az ilyesmit. Öt idényen át a Seattle SuperSonics mezében varázsolt, négyszer volt All-Star, volt többek között 29.2 pontos, illetve 13.4 lepattanós szezonátlaga is, melyek a Sonics 2008-ig tartó fennállásáig csapatrekordok maradtak. Mindeközben Haywood hosszú évekig pereskedett a ligával amiatt, hogy a Sonics 1970-ben szabályellenesen szerződtette, a per egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol végül Haywood javára döntöttek. 1975-ben elhagyta Seattle-t, és a New York Knickshez került, itt már kevésbé volt kiemelkedő a produkciója, majd egy New Orleans Jazznél tett rövid kitérőt követően 1979 nyarán a Lakershez igazolt. Már New Yorkban játszva rászokott a kokainra, Los Angelesbe igazolva pedig a csillogó, hollywoodi életstílus elég gyorsan felemésztette Haywoodot, aki kemény függő lett, és az 1980-as nagydöntő harmadik meccse előtti edzésen, totálisan beszívva, elájult a pályán nyújtás közben. Paul Westhead Lakers-edző kihajította a csapatból az eset után, mire föl Haywood saját későbbi bevallása szerint bérgyilkost fogadott, hogy megölesse az edzőt, de aztán az anyja lebeszélte e tervéről.  Bár Haywood így is NBA-bajnoknak mondhatja magát, a következő idényt Olaszországban volt kénytelen eltölteni, az NBA-be egy év kihagyás és némi rehab után a Washington Bullets játékosaként térhetett vissza. 1983-ban fejezte be ellentmondásos megítélésű karrierjét, hosszas várakozást követően 2015-ben választották be a Hall of Fame tagjai közé.

Brad Holland. Az 1979/80-ban újonc cserehátvéd karrierje az NBA-ben 1982-ig tartott, a Lakersnél két szezont töltött, utolsó idényében pedig a Washingtonnál és a Milwaukee-nál is játszott. Bár nem volt különösen nagy szerepe az 1980-as bajnokcsapatban, a nagydöntő hatodik meccsén nyolc pontot szerzett, így ő is kivette a részét a Kareem Abdul-Jabbar nélküli hősies győzelemből. Visszavonulása után sikeres egyetemi edző lett, a San Diego Egyetem csapatát például 1994-től 2007-ig, tizenhárom éven át vezette, csapata egyetemi konferenciájában kétszer is megválasztották az év edzőjének.

Earvin "Magic" Johnson. Megnyerő megjelenés, széles mosoly, 206 centis embertől korábban sosem látott irányítói képességek, varázslatos passzok és sokoldalú játék - az ifjú Magic Johnsonban minden megvolt, ami az identitását és hangját kereső, a tumultuózus hetvenes évek által megtépázott NBA-nek szüksége volt 1980-ban.  A "Magic" becenevet még középiskolás korában kapta Johnson a Michigan állambeli Lansingben, amikor egy gimis meccsen tripla-duplát ért el, és e jó szokását az NBA-ben is megtartotta. Előtte viszont két évet játszott a Michigan State egyetemen, ahol csapatát 1979-ben az NCAA négyes döntőjébe juttatta, ott pedig máig emlékezetes meccset vívhatott legnagyobb ellenfelével, az Indiana State egyetem gárdáját vezérlő Larry Birddel. Magic és a Michigan State nyerte az összecsapást, Johnsont a Final Four legjobb játékosának is megválasztották, nem is volt kérdés, hogy őt viszi el a Lakers az 1979-es draft 1/1-es pickjével. Magic újoncként 18 pontot, 7.7 lepattanót és 7.3 gólpasszt átlagolt meccsenként, ott volt egyből az All-Star mérkőzésen, a nagydöntő MVP-címét és a hatodik találkozón nyújtott szenzációs produkcióját pedig már hosszasan taglaltuk fentebb. Johnson újoncként kis túlzással egyből a liga arca, legeladhatóbb attrakciója lett.

Mark Landsberger. A magasember 1977-ben kezdte NBA-pályafutását a Chicago Bullsnál, onnan épp az 1979/80-as idény közepette érkezett a Lakershez. A palánk alatti piszkos munka és a lepattanózás volt a fő feladata, átlag 16 perc játékidő jutott neki meccsenként. Tíz lepattanót húzott le az 1980-as nagydöntő hatodik mérkőzésén, hasznos teljesítményt nyújtva. Tagja volt még a Lakers következő, 1982-es bajnokcsapatának is.

Butch Lee. A csereirányító két szezont töltött az NBA-ben, 1978/79-ben újoncként még több mint húsz perc játékidő alatt kilenc pontot és közel négy gólpasszt átlagolt az Atlanta és a Cleveland játékosaként, második szezonjában viszont a Clevelandnél átlag nyolc, majd a Lakershez cserélése után három perc játékidő jutott neki meccsenként. A Lakers 1980 októberében megvált tőle, és nem is lépett többé pályára a ligában. Neve amiatt releváns csak a Lakers történelmének szempontjából, hogy amikor a csapat 1980 februárjában megszerezte őt a Clevelandtől Don Fordért cserébe, a Cavs Lee mellé a Lakersnek adta 1982-es első körös pickjét is. Akárcsak 1979-ben Magic Johnsonnal, a Lakers ismét beletenyerelt a tutiba, mivel utóbb ez a pick is 1/1-es választási jogot eredményezett számukra, így szerezhették meg 1982-ben a "Showtime" Lakers egy újabb oszlopos tagját, James Worthyt.

Norm Nixon. A harmadéves irányító, Nixon volt a Lakers kezdő egyese az 1979/80-as bajnoki idényben, olyannyira, hogy ő töltötte átlag a legtöbb időt a pályán az egész ligában abban a szezonban (39.3 perc). Nixon ravasz pontszerző (17.6 meccsenként) és kiváló passzoló volt (7.8-es gólpasszátlag), a következő idényben, 1981-ben karrierje első All-Star meccsén léphetett fel (később még háromszor érte ez az elismerés). Bár a következő idénytől kezdve Magic Johnsonnal állandóan veszekedtek azon, hogy ki dirigálja a Lakers támadásait, és ez végül Nixon elcseréléséhez vezetett, amíg ez meg nem történt, Nixon maradt a Lakers első számú karmestere (így az 1982-es, következő Lakers-bajnoki cím idején is ő töltötte be e funkciót).

Jamaal Wilkes. A fregoliember Wilkes 1975-ben a Golden State-tel, újoncként már nyert egy bajnoki címet (ráadásul az Év Újonca is ő volt abban az idényben), a Lakershez 1977-ben érkezett a Warriorstól. Magic Johnsonhoz hasonlóan sokoldalú játékával vált az aranysárga-lilák nélkülözhetetlen kontribútorává, 1979/80-ban karrierje során először érte el a meccsenkénti húsz pontos átlagot, melyet 6 lepattanóval és 3 assziszttal is kiegészített. Mint az fentebb említésre került, Johnson mellett ő is óriásit játszott a Philadelphia elleni nagydöntő hatodik összecsapásán, ahol karriercsúcsot jelentő 37 pontot dobott, tíz lepattanóval megtoldva. A kiváló kiscsatár ezt követően még két bajnoki címet szerzett a későbbiekben a Lakersszel.

Vezetőedző: Paul Westhead. Kurta-furcsa karrier jutott a Lakers élén Westheadnek, aki az 1979/80-as idényt még Jack McKinney vezetőedző segédjeként kezdte a csapat kispadján, ám McKinney mindössze a szezon tizennegyedik meccse után akkorát esett biciklijével, hogy betörte a fejét és kis híján belehalt, így először ideiglenes, majd végleges vezetőedzőnek a Lakers Westheadet nevezte ki a helyére. A gyors játékot preferáló, "run-n-gun" kosárlabdát játszató mester stílusa bejött a Lakersnek 1980-ban (Spencer Haywoodot leszámítva, ugye, aki végül szerencsére életben hagyta őt), a következő idényben azonban elbuktak a playoffban, és a rossz nyelvek szerint Magic Johnson elégedetlenkedni kezdett az edzővel, akit ennek hatására a Lakerst 1979-ben megvásárló legendás tulajdonos, Dr. Jerry Buss végül kirúgott (és helyére az addig Westhead asszisztenseként dolgozó Pat Riley-t nevezte ki). Westhead az NBA-ben később mérsékelt sikerrel még a Chicagónál és a Denvernél volt vezetőedző, eredményeket inkább az egyetemi bajnokságban (a Loyola Marymount egyetem edzőjeként) és a női profiligában, a WNBA-ben (a Phoenix Mercuryval 2007-ben megnyerte a WNBA bajnoki címét) ért el, de dolgozott például Japánban is. Az NBA-ben utoljára az Oklahoma City Thunder segédedzőjeként fordult meg, posztjáról 2008 novemberében távozott.